„...whose soul reflected my own."

Fogatlan megperdül a tengelye körül, srégen zuhannak egy keveset, mielőtt fékezne, nem tudja elég szélesre tárni a szárnyait, rövidebb szárnyú sárkányok veszik körbe, akiket nem zavar a közelség, ő viszont megcsapja az egyiket, mikor kormányozni próbálja magát a farkával, megriad, még pár méter zuhanás. Vigyáznia kell a pót-redőre, ha tönkremegy, itt ragadnak, Hablaty csak egy maroknyi szerszámot hord magánál, amivel igazít rajta, ha kell, de ennél többet nem nagyon tud tenni.
A tenger egyre közelebb van, ha leszorítják őket, vége, most kell kitalálnia valamit, még mielőtt a víz marad az egyetlen menekülési útvonaluk, ez nem olyasmi, amit Hablattyal együtt próbálna ki, jobb esetben is csak másfél percig bírná levegő nélkül és a víz is hideg. Neki nincsen belső lángja, ami melegítse. Az egyetlen lehetséges út a fel, ez világos.
Hablaty rémülten felkiált, mikor egy széles hátú sárkányon landolnak és ő összehúzza magát emberré. Magához rántja, s mielőtt még a sárkány megpróbálná elkapni őket, már el is ugrik onnan.
- Tudom mit csinálok! – rikkantja, s minden erejét latba vetve ugrik felfelé. Mivel most Hablatyot is tartja, a nyereg pántjai a karjain maradnak, nem esnek és nem csúsznak le, zavarja, de nem annyira, mintha elhagyná. És mint egy élő, mozgó-morgó lépcsőn fel, úgy halad, s amint lát akkora helyet, amin átfér kitárt szárnnyal, már ugrik is. Erejét megfeszítve csapkod, üvöltve tör felfelé, el az útjából!
Magasabbra emelkedik a legmagasabban szárnyaló sárkánynál is, szándékosan eltévesztett lánglabdákat köp az utána jövőkre, perdül egyet a tengelye körül, Hablaty a nyeregbe kapaszkodik ő pedig kihasznál egy lefelé tartó hideg áramlatot, hogy felgyorsuljon amennyire csak lehet, maga mögött hagyja a rajt, ellenkező irányba halad, elég távolságra kerül tőlük, senki nem veheti fel a versenyt egy éjfúr-
A nála nem sokkal nagyobb sárkány a semmiből csap le rájuk, a felhőkből robban elő, elkapja Hablatyot a hátáról és már viszi is, könnyedén ellenkező irányba csapkodva a szárnyaival. Fogatlan hirtelen csak zuhanni tud, ezt nem így tervezte, nem azt, hogy csak úgy elragadják a hátáról. Beszakad a jégtábla, ahogy a tengerbe zuhan, ez lehűti és észhez téríti a pillanatnyi pánikból. Kiugrik a vízből, alig két lépésnyit rohan a jégen már repül is, a pót-redőnek semmi baja, s távolról látja a rajt, minden erejét összeszedve suhan utánuk, nem kerülgeti az áramlatokat, átvág mindenen, ami az útjába kerül, azok a sárkányok nem bánthatják Hablatyot!
Közelebb érve látja, hogy a tolvaj egy négyszárnyú sárkány, rézvörös, világos kávébarna és kék színű, egy viharszelő[1]. Fogatlan soha nem hallott másik fajtáról, aminek négy szárnya van, és még soha nem látott viharszelőt sem, úgyhogy az ellenfele minden bizonnyal az lesz. Van valami furcsa, egy, a sárkányokétól elütő szag keveredik... még egy ember? Alig különbözik a lánglelkűektől, de mégis...
A fészek, ahová Hablatyot viszik hatalmas, éles, recés végű jégfalakkal körülhatárolt sziget, a közepén emberfészkek, de csak annak az egy embernek a szagát érzi a közelben, aki a viharszelő hátán utazik; valami különleges lengi körül, nem egészen biztos benne, de emlékezteti ez a nyugalmas hatalmasság Glaedrra egy kicsit, mégsem teljesen olyan. Ha Hablatyot nem viszik oda, messziről elkerülné ezt a helyet, vagy talán, ha meg lenne a szabad akarat, pont, hogy vonzaná. Nem tudhatja biztosra, azonban egy teljesen biztos: oda kell érnie, mielőtt Hablatynak bármi baja lesz!

A tisztás nem messze az emberfészkek csoportjától: Hablatyot sárkányok állják körbe, szárnyakkal és emberi álcában. Nem akarnak támadni, de Fogatlan pont elég dühös rájuk, hogy egy éjfúria minden haragjával vesse magát a jelenetbe. Morogva pillant körül ahogy mellé hátrál, a sárkányok szinte meg sem lepődnek az érkezésén, csak a másik ember lép hátrébb párat. Akik tényleg-sárkányok, kerülik a pillantását, nem akarnak neki mondani semmit, akik pedig az álcájukat viselik, ilyenkor csak szavakkal beszélnek. Hablatyra néz, aki haloványan elmosolyodik.
- Semmi baj – suttogja a nyakára téve a kezét és a nyeregbe kapaszkodik. – Örülök, hogy itt vagy.
Az ember megmozdul, rámordul, hogy maradjon távol és Hablaty mellé hajtja a farkát, behajlítja a lábait. Nem biztos benne, hogy képes lenne még egy olyan őrült iramra, mint amivel idejött, vagy amivel megelőzte a rajt. Főleg a viharszelő a probléma, négy szárnnyal előnyben van.
Az ember egyre közelebb jön hozzájuk, óvatos mozgással és a tenyerét felé tartva, Fogatlan nem bízik benne de nem érzi veszélyesnek, és amíg nem veszélyes, addig nem bánthatja, addig nincs jó oka rá.
- Biztosan nem értesz? – szólal meg Hablaty óvatosan. Korábban már talán próbált beszélni az emberrel, az nem válaszol, csak feléjük lép. Rámordul, de amíg semmi fenyegetés nem árad belőle igazán, addig nem akarja bántani. Az ember végül felegyenesedik és Hablatyra néz, benne reked a levegő. A maszkja mögött nem látszik, milyen az arca, így nem tudja eldönteni, miért rezzen össze hirtelen.
- Ha... Harald?
- Ismersz engem? – hökken meg Hablaty. Rászorít a nyeregre, érzi felőle a hirtelen idegességet. Az embernek puha hangja van és mély, de biztos benne, hogy nő.
- Ismerlek... – suttogja, és lehajtja a fejét, leveszi a különös sisakot, ami a legkevésbé sem kölcsönöz neki sárkányos külsőt, bár talán annak szánta.
Amikor felnéz, Hablaty levegő után kap, és ő is zavartan megrázza a fejét. Ismeri ezt a nőt! Mindennap látja őt... ott, Hablaty íróasztalán a kütyük mellett, a rajzmappák mellett, szétgurult ceruzák között, szenek között, amikor Hablaty elmélyülten nézi, megfeledkezve magáról, amikor azt hiszi, hogy ő nem veszi észre. Mindennap látja a nőt a képen, aki ott áll az íróasztalon és a karjaiban tartja a fióka-Hablatyot, és aki most itt áll előttük sárkányok között.
Hablaty mély levegőt vesz, mintha mondani akarna valamit, de a szó mégis benne reked. Már nem érdekli a többi sárkány, csak az, hogy van, érzi, hogy ez fontos pillanat neki, mégsem érti teljesen, mi történik, van, amikor nem elég, hogy egyszerűen csak sárkány. Alakot vált, a nyereg tompán puffan a földön, ahogy lerázza magáról és közelebb lép Hablatyhoz, átkarolja és odahúzza magához. A másik rámarkol a pólójának anyagára a hátánál, ahogy belé kapaszkodik.
- Jól vagy? – kérdezi halkan, érzékeli, hogy a nő, Hablaty anyja, a fészektársa, int a többi sárkány felé, akik lassan elhátrálnak és végül otthagyják őket hármasban, még a viharszelő is elmegy, nem tudja, melyikük ő, nem marad más.
- Jól... – mondja Hablaty halkan, rekedten, mire kissé és megköszörüli a torkát. – Csak... nem mindennap találkozom az anyámmal egy sárkányfészek közepén. – Megvonja a vállát, óvatos, félszeg mosolyt villant a nőre, az éles pillantással figyeli kettejüket. Ismét megköszörüli a torkát. – Itt... itt rejtőztél húsz évig? – A nő csak bólint. – Mit csináltál itt? – Elengedi őt, hogy a kezeivel tudjon mutogatni, ami hozzá tartozik ahhoz, ahogyan beszél. Fogatlan szereti nézni, amikor beleéléssel magyaráz valamit és közben szélesen gesztikulál. Most nem engedné túl messzire magától.
- Megpróbálom megmenteni őket az emberektől – válaszolja lassan. Ránéz egy hosszú pillanatig, nem tudja, mit gondoljon erről a nőről. – Körbevezetlek titeket – mondja hirtelen, s tesz egy mozdulatot a kezével, mire a semmiből előröppen a viharszelő. Akaratlanul felmordul, a másik sárkány sem néz rá barátságosabban.
A nő felugrik a hátára, várakozón néz rájuk, ő felkapja a nyerget a földről.
- Hagyd csak – mondja Hablaty halkan, valahogy a hangja még mindig nem az igazi. – Gondolom, úgysem megyünk messzire.
Röviden végigsimít az oldalán mielőtt kitárná a szárnyait. Egyik mancsába fogja a nyerget, míg Hablaty felmászik a hátára. Felugrik a levegőbe és elindulnak a sziget körül.

Nem igazán tudja, mit kellene mondania vagy tennie most. Valahogy... őszintén, nem így képzelte az egészet. Vagyis nem is képzelte sehogyan sem, hiszen úgy tudta húsz éven keresztül, hogy az anyja meghalt, elragadták a sárkányok. Néha persze elképzelte, még egészen kicsi korában, hogy egyszer csak visszajön, és az élet sokkal-sokkal jobb lesz, mert lesz valaki, aki nem akarja majd mindenáron, hogy megváltozzon. Hogy ne bal kézzel írjon, hogy ne tűnjön el egész napra, hogy ne hagyja, hogy a többi gyerek piszkálja. Akitől kap egy kis türelmet, aki elhiszi majd, milyen mókás volt trollokra vadászni az erdőben (azért akarta megfogni, hogy Bélhangossal megkérdezhessék tőle, miért lopja el a zoknikat), aki nem tagadja ki csak mert sárkányokkal barátkozik...
A gondolatokból Fogatlan morgása zavarja fel, aki hirtelen megfeszül, felkiált és hiába csapkod a szárnyaival, srégen zuhanni kezdenek. Rémült kiáltás szakad fel belőle, átkarolja a sárkány nyakát, ám valahogy olyan lehetetlen módon perdül meg egyre, még csak hátra sem tud nézni, hogy lássa, mi lett a farok-redővel. Az ujjai megcsúsznak a pikkelyeken, ma valahogy túl sokszor zuhannak, és azzal a reménnyel bucskázik előre, hogy a sárkány elkapja.
Egy hóbuckában landolnak, ő az éjfúria meleg oldalának szorul, a hótól a szárnyak védik, egy pillanatig csak fekszik így, aztán Fogatlan szétnyitja a szárnyait és bekukucskál.
- Jól vagyok – jelenti gyorsan. – Kicsit sokat esünk mostanában, nem? Mi történt a pót-redővel? – Fogatlan odamozdítja a farkát. Az alsó, a farokvégi fogaskerekek tartórúdjának egyik csíptetője hiányzik, így a rúd mozog, a pót-redő alsó harmada nem tudja szimmetrikusan követni az ép redő mozgását. – Na szép, ezt hogy csináltuk... – morogja maga elé. – Le kell vennem – mondja, és már túr is a csodával határos módon még mindig ép oldaltáskában az aprócska szerszámkészletért, hogy szétcsavarozhassa a két felső fogaskereket.
Az anyja (huh, furcsa gondolat) ekkor ér melléjük a négyszárnyú sárkány társaságában.
- Mi történt? – kérdi kissé félrebiccentett fejjel.
- Tönkrement a pót-redő egyik rögzítő eleme, ha találok valamit, amivel pótolhatom, meg tudom javítani – magyarázza azonnal, aztán az ajkába harap. Gyorsan összeszedi a redő összes apróbb darabját és a táska egyik zsebébe teszi őket. – Lent van – mondja Fogatlannak, aki erre egy pillanat alatt változik.
- Sajnálom – mondja rögtön, tényleg bűnbánó a hangja. – Amikor a rajban repültünk, nekiütközött az egyik sárkánynak, nem gondoltam, hogy ennyi elég neki, de eddig működött, azt hittem, nem lett semmi baja. Ne haragudj, Hablaty.
- Előfordul – nyugtatja, megpróbál rámosolyogni. – Azt találjuk ki, mivel pótolom a rögzítést... – zavartan belesimít a hajába, érintve a fülbevalók sorát. És beledermed a mozdulatba, majd körültapogatja az aprócska, többnyire cső alakú ékszereket. – Hm... ez végül is acélból van... – felmutatja Fogatlannak, aki elveszi tőle és megvizsgálja.
- Pont ezt? Másik nem jó?
- Méretben ez passzol a legjobban. Csak egy kicsit összébb kell nyomni, hogy tartson. Ezzel seperc alatt megleszünk – összecsapja a tenyereit, és odafordul a csendben ácsorgó pároshoz. – Uhm... anya... a szigeten van valami, ami hasonlít egy kovácsműhelyre? – Pillanatnyi csend, és: – Végül is, elég olyasmi is, amit használhatok üllőnek, és kibírja, hogy Fogatlan acetilén-oxigént lehel rá.
- Van – válaszolja, s a házak felé mutat, innen nagyjából két kilométerre, lentebb egy völgyben.
- Hogy pont nincs itt a deszkám...
- Ha megint megpróbálod összetörni magad, soha többé nem hagyom, hogy ráállj arra a vacakra.
- Megint kezded a sértődést...
- Én nem kezdek semmit!
- Elvihetünk Felhőugróval – szólal meg Valka a pillanatnyi csendben.
Fogatlan rásandít a sárkányra, aztán megrázza a fejét és elvigyorodik. Hablaty valamiért rosszat sejt ettől a mimikától, pláne, mikor a sárkányfiú elkapja a karját és magával rángatja felfelé.
- Menjetek csak! – kiált hátra és valami hirtelen jött jókedvvel húzza hegynek fel.
- Mégis mi a fenét tervezel? – kérdi, ahogy azon igyekszik, hogy ne hagyja el az összecsukott pót-redőt fél kézzel tartva.
- Összeszedjük a nyerget aztán lemegyünk a házak közé. Elindítod nekem azt a dalt?
- Melyik dalt? – kérdez vissza meglepetten.
- A számolósat. A... Vera nálægt mér?[2] – Összeráncolja a homlokát és úgy tesz, mintha ízlelgetné a szavakat. Hablaty elmosolyodik és aprót biccent. Fogatlan kitartóan próbálkozik, hogy megtanuljon izlandiul.
- Inn un emar, upp hryggjarsúluna
Yfir skóg, flæðir niður brekkuna
Allt upp í loft! Ég mun aldrei gleyma!
Því ég mun aldrei! – dúdolja-énekli félhangosan, míg előveszi a telefonját és elindítja rajta Jónsit. Fogatlan ránevet, előre rohan és a nyereggel együtt visszakocog.
- Maradj közel hozzám,
Számolj egyig, kettőig és háromig,
Fel, a ruhaujjadon át,
Áttörve a varrást.
Nyisd ki a szemed, és láss – látni fogsz! – Fogatlan hangja egészen egyedi és gyönyörű a fülének ahogyan énekel. A hangszálai képesek egy csomó olyan hangra, amire az övéi nem, ettől olyan zengő lesz, mély és egyszerűen csak különleges, utánozhatatlan.
És mielőtt indulnának megkérdi:
- Itt akarsz maradni?
- Nem tudom – feleli. – Ez csak... az egész olyan zavaros! Nem értem. Nem terveztem ezt a kitérőt, de talán jót tesz, ha pihenünk egy kicsit, nem? Legalábbis, ezt muszáj megcsinálnom – bök a hóna alá vett szerkezetre.
- Az biztos – hagyja rá. Fogatlan talán akar még valamit mondani, végül csak megvárja, hogy aznap már vagy harmadjára felcsatolja rá a nyerget.
A lelkes kiáltása amit azelőtt hallat, mielőtt nekirohanna a lejtőnek lefelé, valami olyasmit jelenthet, hogy „Kapaszkodj!", hasra veti magát és siklanak. Fogatlan a szárnyaival kormányoz, Hablaty fél kézzel markolja a nyereg erre a célra felvarrt kapaszkodóinak egyikét, nem kapcsolta ki a zenét (Sikíts és kiabálj, és nevess már!), felkavarják a porhavat, ragyogó nyomot hagynak maguk után, ahogy suhannak le a házak felé, íves kanyarokkal egyre gyorsulva (Engedd el magad...)[3], míg végül a sárkány kitárja szárnyait, felfogva ezzel a menetszelet, és lelassulva annyira, hogy felugorjon és kocogva folytassa útját.
Hablaty megnézni magának a házakat: régiek, gondozatlanok, majdnem több betört ablakot lát, mint épet. Amolyan kísértet járta hely, nem is csodálkozik, hiszen a jégfalakat nehéz lenne máshogy áthidalni, mint sárkányszárnyakon. Egészen biztonságos sárkányfészeknek tűnik.
Fogatlan mordulással jelzi, hogy mások is vannak a közelükben, az anyja érdeklődve néz kettősükre, mintha valami nagyon érdekelné, amit nem ért teljesen. A viharszelő, Felhőugró, átható pillantással méregeti Fogatlant, ami valahogy nem tetszik neki.
- Megfelel? – Fedett kovácsműhely maradéka, kicsit hasonló, mint ami Bélhangosnak is van, csak az azért jobb állapotban és valamivel nagyobb is.
- Jó lesz – bólint rá. – Nagy szerencsénk van, mi? – böki meg Fogatlan oldalát, ahogy lecsúszik róla. Kitapogatja a zsebéből a telefont és ki akarja kapcsolni, persze, beleejti előtte a hóba, morog egy sort, felveszi, megtörli, zene kikapcs, elsüllyeszti valamelyik zsebében. Közben a sárkányfiú elveszi tőle a pót-redőt, és a nyereggel a vállán indul meg a rozzant építmény felé. Hablaty követi, hopp, egy jégfolt a hó alatt, a balja kicsúszik alóla és végignyúlik a hóban. – Au, au, au – kommentálja.
- Jól vagy? – ugrik mellé Fogatlan, és felrántja a földről. Nem engedi el a kezét.
- Ja, csak a sunyuló jégfoltok még mindig sunyulnak. – A sárkányfiú leporolja, ő megvakarja a tarkóját, puhára esett, beüthette volna a fejét jobban is.
- Csak fél percre nem figyelek...
- Én is csak egy fél percre nem figyelek – teszi hozzá külön hangsúlyozva minden szót, mire röviden összemosolyognak.
Végre bejut a műhelybe, egy asztalt elég biztosnak érez, hogy rápakoljon, a székhez szinte csak hozzáér, máris összerogynak a lábai. Talál egy félig rozsdaette fogót, talán jó lesz, egyelőre jobb nincs, és egy vödröt. Megkéri Fogatlant hogy gyújtson be a tűzhelyen, fújtató nincs, rendes tüzelő híján csak a rögtönzötten nekiesnek a berendezés amúgy is használhatatlan darabjainak.
Hablaty kipakol az asztalra, szétteríti a redőt, kikapja a szemüvegtokját a táskából és fellöki a szemüveget az orrára. Mindent alaposan átnéz, közben kiveszi a fülbevalót is, hozzáméri a többi csíptetőhöz, megfelel, talán kicsit nehezebb, de jó lesz. Ha már itt tart, tölt végre a termosz tetejébe a kávéból, az még forró. Fogatlan felkapja a fülbevalót és megforgatja az ujjai közt.
- Tényleg nem tudsz másikat használni?
- Azaz egyetlen acél, az ezüstök nem tartanának – válaszolja a kávét fújkálva a tűzhely annak a végéhez dőlve, ahol nem pattog és ropog a lángoló fa, kellemesen melegíti a hátát.
- Tönkre fognak menni a rúnák – mondja.
- Nem fognak – rázza meg a fejét, bár maga sem biztos benne. – Nézd a jó oldalát: annyira tetszett neked, most hordhatod te.
- Jó volt rajtad is – morogja maga elé.
A fülbevalót valamikor még az egyik első Höfn-szigeten tett kiránduláson találták. Egyszerű fémszínű, egyetlen különlegessége, hogy rúnák vannak belevésve, Hablaty akkor döntötte el végleg, hogy neki ez kell, amikor megfejtették a rúnák olvasatát és jelentését: „flug"[4]. (Nagyjából mindenki észrevette még a visszaérkezésük napján, az apját kivéve, neki talán csak két hét múlva tűnt fel.) Ez volt az első, ezt követte a többi (három baloldalra és kettő jobbra). Neki meg Fogatlannak tetszenek, a többi nem fontos.
- Majd szerzek másikat – von vállat és felhajtja a kávét. – Na, essünk neki, különben itt esteledik ránk, és a mai nap fő cselekedete eddig az volt, hogy sikerült döntetlent kiharcolnom apám ellen.
- Az nem volt döntetlen – jegyzi meg. – Ha nem jövünk el, addig veszekedtek, míg az a jégtábla elolvad alólatok és mindketten a tengerbe estek.
- Nagyon bírom ám a humorodat, mondtam már? – morogja maga elé. – Inkább szedd össze tüdődet.
- Tudod, hogy bármikor cseppfolyóssá olvasztok neked bármit.
- Na pont ez a baj. Elég lesz csak kicsit megpuhítani. Pár másodperc, oké?
- Csak szólj, mikor.
Hablaty a fogóba erősíti a fülbevalót, reméli, hogy az eszköz nem adja meg magát hamarabb, mint az acél. A lehető legtávolabb lép az üllőtől és jelt ad Fogatlannak. A kéklila láng felcsap, ahogy a sárkányfiú több mint háromezer fokos lángját a fémre leheli, az egész alig pár másodperc, közelebb hajol a fülbevalóhoz és óvatosan összébb nyomja a fogóval, majd beleteszi a vödör olvadt hólébe.
- Alhatok? – kérdi Fogatlan kissé rekedtes hangon.
- Pihenj csak, még szöszölök – bólint rá.
- Beszélgess vele – bök a fejével közelebb lépve egy tönkön ücsörgő Valka felé. – Megmondtam a viharszelőnek, hogy ne jöjjenek ide, amíg ezt csináljuk. Szerinte nem rossz ember. – Meglepetten bámul fel az arany szemekbe.
- Én...
- Csak beszélgess vele – ismétli határozottabban, mintha ez olyan egyszerű lenne, és összetekeredik kint mielőtt bármit mondhatna válaszul.
Tölt még ki kávét, afelett bámul a tűzbe, mikor Valka mellé lép.
- Hallottam a barátodról – szólal meg csendesen. – Tegnap reggel kiszabadított egy sárkányt a csapdászok hajójáról Höfn-szigeten.
- Igen, az egyik barátunkat is magukkal akarták vinni. Eléggé bedühödött, pedig nem szokása.
- Fogatlan Álmodozó?
- Az Álmodozót ő választotta még azelőtt, hogy találkoztunk. Fogatlannak meg én hívtam csak heccből még az elején, aztán rajta ragadt – megvonja a vállát. A sárkányfiú mindkét névre hallgat, és még szereti is őket.
- És ő téged Hablatynak hív.
- Hát, mint mindenki – ismét csak a vállát vonogatja. Az anyja végignéz rajta, Hablaty végiggondolja, vajon mit lát belőle. Azt, hogy nincs meg az egyik lába, hogy nádszál vékony, hogy tiszta szeplő még mindig, hogy szemüveges, hogy mindig kócos a haja, hogy éppen csak pelyhedzik az álla és, hogy fülbevalókat hord. Talán kifigyelte azt is, hogy balkezes. Amikor hátast dobott, az elég feltűnő volt. Meg a dadogása is, amikor hadarni próbál.
- Mi történt? – kérdi a lábára pillantva.
- Bajba kerültem, mint mindig. – Legyint. Valka összeráncolja a homlokát. – Hát, egy sárkány mérges volt ránk Fogatlannal. Meg szerintem úgy az egész világra, de mindegy. Csak kicsit nagyobb volt, mint az átlag sárkányok. Mint egy hegy, nagyjából. És hát beleugrottam a szájába, Fogatlan meg utánam. De végül is élünk, de azért nem csinálnám megint. Én kaptam műlábat, Fogatlannak van pót-redője, tudom, rosszul hangzik, de nem is számít már az egész. – A vállát vonogatja, nem tud mást tenni, ha erről kérdezik. Jól van, persze. Már megszokta. Nem, nem olyan rossz. (Néha fáj, amikor front van. Hord magánál fájdalomcsillapítót.)
- Na és, apád mit szólt hozzá? – Követi a pillantását, Fogatlanra néz, aki csendesen szuszogva alszik és nem törődik a világgal.
- Nem örült, de aztán megbarátkozott a dologgal... úgymond. Engedte, hogy velem maradjon, és egy csomó sárkány van most Hibbanton! – Elmosolyodik, Valka azonban csak a homlokát ráncolja még mindig, nem kérdez semmit és nem mond semmit, és Hablaty kiveszi a vízből a fogót a fülbevalóval. Még langyos de odateszi az asztalra, egymásra csavarozza a fogaskerekeket és kipróbálja a két tartórudat. Ismerős kattogás, ahogy a kerekek egymásnak kocognak, a redő mozog, tehát ebben nem esett hiba. Ellenőrzi az egész szerkezet minden apró részletét, más hibát nem talál, s éppen a fülbevalót erősíti új helyére, mikor Valka mégis megszólal:
- Nagyon jóban vagytok. – Megáll a keze a mozdulatban, haloványan elmosolyodik.
- Mire egyáltalán észrevettem magam, már a szobámban ült délutánonként és a könyveimet bújta. Annyira... annyira más volt, más még most is, mint az emberek többsége, annyi millió emberből pont rám volt kíváncsi és... woah, Fogatlan csak minden, amit valaha kaphattam, és valaki megkért, hogy figyeljek rá, szóval nem tévesztjük egymást szem elől. – Megvonja a vállát és érzi, hogy azaz idült, hülye vigyor az arcán van és nem tud ellene tenni semmit.
Megint szerel, végül összepakol és otthagyja a redőt kiterítve, s hogy mégis tegyen valamit, összetör pár ládát és a hamvadó tűzre dobja. Végül minden a táskában köt ki, ami előkerült onnan, Fogatlanra pillant és arra gondol, hogy hagyná még aludni, kitett magáért ma, hadd pihenjen. Valka, mintha csak kitalálná a gondolatait, sétára invitálja. Beszélgessenek sárkányokról. Kezdésnek végül is, nem rossz.

A fejezetcím: '… a lelke az én lelkem tükre volt.' Valka a második film harmincnyolcadik percében.
[1] Felhőugró fajtája angolul stromcutter, magyarul viharszelő; a filmben ugyan nem mondják, de a raincuttert meg esőszelőnek fordították, úgyhogy ennek mintájára lett a magyar változat.
[2] Izlandi, ejtsd: 'v/fjérá nálëg mér'
[3] Jónsi – Sticks & stones c. dalából, a fordítás Susie munkája, amit még mindig nagyon köszönök.
[4] Izlandi, ejtsd: 'flűg/j'; 'repülés'