„For the Dancing and the Dreaming"

Hablaty majdnemhogy tátott szájjal hallgatja Valka szavait, az információ, húsz évnyi tudás zubog át rajta egy-egy tömör mondatban, és bár az utóbbi három évben, főleg, miután hazaköltöztek, rengeteget tanult a sárkányokról, mégsem tud közbevetni szinte sehol semmit, csak hallgat, rácsodálkozik, igyekszik mindent-mindent megjegyezni. És persze hamarosan kikötnek annál a misztériumnál, hogyan képesek a sárkányok összehúzni magukat egészen emberivé. Az anyja meglátása ez:
- Minél kisebb, annál könnyebben sikerül.
- Ismerek egy sárkányt – veti közbe azonnal, végre valami, amivel tud vitázni –, akkora, mint egy hegy. Ne nézz így rám, most nem túlzok, tényleg! És amikor ember, egy szikár vénember ezernyi ránccal és törtarany szemekkel, és a kisugárzása olyan, mintha meg akarna lökni, nem lehet vele rendesen beszélni, mégis kedves, és valaha egy ember volt a barátja. Azt hiszem, a párja is, erről sosem kérdeztem és Fogatlan sem tudja. – Pár másodperc csend, és:
- Fogatlan téged választott. – Nem felel. – Tudsz róla? – Hablaty gyűlöli titokban tartani a kapcsolatukat, azt, hogy a sárkányok számára egyértelmű, az emberek számára meg csak az nem veszi észre, aki vak. Senki nem kérdezett rá eddig nyíltan, kivéve Astridot, de ösztönösen leterelte a lányt.
- Hogyne tudnék – motyogja maga elé elszoruló torokkal, oldalánál a ruhájába markolva. Őszintén nem tudja, mit mondjon. Ezen viszont soha nem gondolkodott. Mindig csak addig jutott, hogy igen, együtt vannak, és. És? Miért kéne egyáltalán ennél többet mondania?
- Apád...
- Nem tud róla – vágja rá. – Pont elég baja volt velem, ezt inkább nem mondtam el. Eléggé kiakadt a fülbevalókon is, meg... – elharapja a mondatot. Azért még az anyjának sem kell mindent tudnia.

Fogatlan felemeli a fejét és megrázza magát, körülnéz. Hablaty nincsen a régi- és sárkánytűzszagú helyen, és a jellegzetes lépéseit sem hallja a közelben. Míg aludt, vékony hóréteg fedte be, feláll és lerázza magáról, nyújtózik és csapkod párat a szárnyaival, végül érdeklődve a műhely felé indul. Hablaty nincs itt, de a holmija itt maradt, a táskája és a pót-redő kiterítve hever, mellette a csavarhúzó. Egészen érthetetlen, hogy mégis képes repülni egy kupac fém és bőr segítségével, de már megszokta, hogy Hablaty bármihez ér, az furcsa és csodálatos lesz, olyasmi, amire azelőtt még csak gondolni sem gondolt. Óvatosan végigsimít a bőrön, vörösre lett festve és rá a fehér minta, ugyanaz, mint...
A léptek mögötte. Odafordul, a sárkány ezúttal viseli az álcáját, de így is biztos benne: ő a viharszelő. Rozsdavörös a haja, az alja világoskék, akárcsak a tüskéinek vége. A szemei sárgák és tág pupillájúak, nem egyszerre pislog, ez észrevehető, de amúgy egészen emberi. Még a fülei sem hegyesek, mint neki, talán csak az buktatná le, hogy a felső szemfogainak élei kilátszanak az ajkai közül.
Semmi fenyegető nem árad belőle, ahogy ott áll, zsebre csúsztatott kezekkel, mégis, Fogatlannak morogni támad kedve, ahogy emlékezteti magát: ez a sárkány elrabolta tőle Hablatyot, és ezért ő szét akarta tépni. Nos rendben, azóta csak meg akarja mondani, hogy rá se nézzen Hablatyra, különben...
- Mit akarsz tőlem? – szólal meg mégis, szemeit a férfira függesztve.
- Túl sokat hordod az álcádat, nem? – kérdezi a viharszelő.
- Az téged ne zavarjon – morogja válaszul, hátat fordít, felkapja a pót-redőt és a csavarhúzót. Megnézi a rúnákat a fülbevaló maradványán. Nagyon halványan még látszanak. Flug. Hablatynak ez a kedvence.
- Fontos neked ez az ember – jegyzi meg a viharszelő, a hangja nyugodt, nincs benne semmi, ami zavarná.
- A legfontosabb – válaszolja felnézve. Találkozott már sárkányokkal, akik ezt nem értették. Akik kinevették, megvetették, ostobának tartották és szánandónak vélték. Glaedr azt mondta, ne foglalkozzon velük, legyen büszke, és mindenek előtt védje meg azt, ami az övé. (Hablaty nem az övé, de összetartoznak, tehát megvédi minden olyantól, amitől ő nem tudná megvédeni saját magát.)
- Ez nem olyasmi amit ilyen fiatalon-
- Ez pont olyasmi, amit már évek óta tudok – vágja rá. – Tudunk. És senkinek nincs beleszólása. Senkinek, világos?
- Az anyjának sem?
- Ne merészeld neki elmondani!
- Azt hiszed, nem tudja? Azt hiszed nem tudja bárki, aki rád néz?
Fogatlan megdermed, a pupillái elvékonyodnak, ahogy a felé közelítő sárkányra néz.
- Ez nem olyasmi, aminek meg szabadna történnie. Te sárkány vagy. Ő ember.
- Irigykedsz? Lehet, hogy a tieidet ez bántaná, de-
- Nincsen senkim, Valkán kívül. Ő viszont barát.
- A magányt nekem sem kell bemutatni! – mordul rá, és a szabad kezével az asztalra csap, aminek lábai megadják magukat. Hideg por kavarodik fel, ahogy az asztallap a törött lábakra zuhan. – Törődj a magad dolgával, viharszelő.
- A nevem Felhőugró.
- Az enyém Álmodozó – mondja még, majd otthagyja a műhelyet és rohanni kezd a nyomok mentén a hóban, Hablaty nem tud nagyon sietni, nem lehetnek messze.
Fogatlan szereti a nevet, amit Hablatytól kapott, de nem akarja, hogy mindenki használja. Minden sárkány, aki szólítja valahogy, Álmodozónak hívja még mindig. Jó ez így.

Nincsenek messze, de pont annyira, hogy biztosan ne hallják meg a vitát, és amikor Fogatlan megpillantja őket, ölelkeznek. Megtorpan, csúszik egy métert a hóban. Oda szabad mennie ilyenkor? Ez fészekbeli dolognak számít, vagy nem? És mi van, ha az a nő, az anyja mond neki valamit...? Valamit, amivel bántja, mint a többi ember... őmiatta. Nem engedheti, hogy megint valami olyasmi történjen, mint amikor Hablaty vele akart jönni, hátrahagyva az övéit, a fészektársait.
Amikor Hablaty észreveszi, felé integet és biztosan odamehet, de mielőtt nekilendülhetne annak a lejtőnek, a viharszelő – Felhőugró – fölé repül és elkapja. Felkiált és kapálózik, de a karmos mancsok erősen tartják, ő ráadásul nem akarja elejteni a pót-redőt. A sárkány finomnak nem nevezhető mozdulattal a földre ejti, megpróbálja kifutni a lendületét, az eredmény: magával sodorja Hablatyot, és éppen csak tudja magát fékezni, nehogy teljes súlyával ráessen.
Bámulnak egymásra, meglepetten, végül Hablaty felkacag. Olyan ritkán látja nevetni, de hirtelen nem érti, mi ilyen vicces. A biztonság kedvéért körbeszaglássza, de semmi olyasmi nincsen az illatában, ami rossz vagy idegen lenne. Füst, tűz, felhők és annak az erdőnek az illata, aminek a színét a szemeiben is hordja.
- Hé... Mi ilyen vicces? – Csak a fejét rázza válaszul, egy pillanatra a vállába kapaszkodik és lehúzza, villanásnyi időre összeérinti az ajkaikat, az övéi hidegek, és ő zavartan felugrik róla. Habalaty sosem csinál ilyet, amikor mások is látják. Valka azonban csak mosolyog rajtuk, valami nyugodt boldogsággal. – Vizes leszel – morogja, és felrángatja a földről. – Ugye kész van?
- Kész – hagyja rá Hablaty, még mindig mosolyog, és nem tudja, hirtelen mi érte, de örül ennek. – Fel is szerelhetem – teszi hozzá.
Csak erre várt, már ki is nyújtózik, és a farkát odahajtja, a pót-redő felszerelése alig két perc, hátra pislog, megmozgatja az ép redőt, a másik tökéletesen utánozza a mozdulatait. Felpillant, Felhőugró felettük köröz, és ő felrúgja magát a levegőbe, perdül egyet, a redő működik, elsuhan a másik sárkány mellett, nehogy azt higgye, hogy négy szárnnyal előnyben van!

- Nem igazán tudom eldönteni, hogy most kedvelik egymást vagy nem – jegyzi meg magának, ahogy a zsebeit tapogatja, és előkapja a telefonját. – Most megvagy – suttogja maga elé, ahogy bekapcsolja a kamerát és felveszi, ahogy a két sárkány kergetőzik a levegőben, mintha minimális erőfeszítés lenne odafent maradniuk.
A viharszelő röpte egészen más, ő nem csapkod olyan hevesen a szárnyaival, mint az éjfúria, mégis közel azonos sebességgel halad, a manőverei viszont több időt vesznek igénybe. Mégis, valami egészen elképesztő, ahogyan repül. Az éjfúria persze hihetetlen gyors és a mozdulatait utánozni lehetetlenség, a kettő együtt lélegzetelállító látványt nyújt.
Hablaty rávigyorog a sárkányokra, főleg Fogatlanra, mikor földet érnek mellette és felmutatja a telefont. A sárkány gyanakodva felé fordul, mire ő hátrál egy lépést.
- Deee eltaláltam egy éjfúriát!* – Fogatlan olyan lesújtón néz rá, ahogyan csak ő tud, és egy könnyed mozdulattal elkaszálja a lábait a farkával. Hablaty még az előtt rányom a billentyűzárra, hogy a sárkányfiú elmarná tőle a készüléket, a jelenlegi kódot nem tudja. Morogva piszkálja a telefont, és Hablaty tudja, hogy túszul is ejtené, ha lenne hová raknia. Így csak visszaejti a kezébe, és vet rá egy fenyegető pillantást.
- Nézd meg hol tartanak a barátaink – mondja inkább.
- Máris – hagyja rá elkomolyodva, vet egy pillantást a térképre. – Valami nem stimmel – jelenti pár másodperc múlva. – Mi is eltértünk egy kicsit, de ezek nem álltak meg itt, hanem Grönlandnak tartanak. – Fogatlan mögé lép, és a válla felett nézi a térképet.
- Mennyi idő alatt érjük be őket?
- A széltől függ, de szerintem még az éjjel meglenne... Nemsokára sötétedik, szóval nem is vennének észre, de az a távolság valamivel több, mint ide Hibbant és közben nem nagyon tudnánk leszállni.
- Az nem gond – vágja rá.
- Hová ilyen sietős? – kérdi Felhőugró. Hablaty csak a többiek közt látta eddig így, emberformában, ezért felnéz a nála magasabb férfira. Vörös, a hajvégei kékek és egész lényéből sugárzik, hogy kényelmetlenül érzi magát így.
- Drago Vérdung csapdászai nyomát követtük, mikor összeakadtunk – válaszolja lassan. Felhőugró szemei elkerekednek.
- Mi dolgotok van nektek vele? – mordul fel.
- Tárgyalni fogok vele – jelenti ki határozottan. Most Fogatlan mordul fel. – Megpróbálunk tárgyalni, már mondtam – pillant rá. – Nálam vannak az ész érvek, Fogatlannál a meggyőzés. Nem lehet velünk vitázni.
- Ez nem ilyen egyszerű, Hablaty – szólal meg Valka hirtelen.
- Ezt már hallottam – jegyzi meg. – De Hibbant körül egy egész fészeknyi sárkány cirkál, és ha ezt Drago megtudja, bántani fogja őket, amit nem hagyhatunk.
- Valahogy mindig ártó-emberekbe botlunk – morogja Fogatlan.
- Vagy ártó-sárkányokba, részletkérdés – von vállat. Összepillantanak.
- Azaz ember nem egyszerűen rossz...
- Hallottam a sztorit – vág közbe, igyekszik türelmes lenni. – De elég jó a meggyőző képességem. És hé, csalánba nem üt a ménkű, ugye? – Próbál mosolyogni, de fájóan hamisra sikeredik. – Szóval, mi lesz, összekapjuk magunkat?
- Valójában te hagytad szét magad – emlékezteti.
- Földhözragadt – morogja az orra alatt, ahogy elindul. Mielőtt Fogatlan visszavághatna valamit a szokott csipkelődései közül, Felhőugró megszólal:
- Nem tudsz elrepülni a szárazföldig. – A kijelentés egyszerű, Fogatlan mégis megtorpan, pupillái résnyire szűkülnek, egész testében megdermed.
- Hogyne tudnék – mondja nagyon halkan.
- Nem jó a szél.
- Az sosem jó – morogja ingerülten.
- Bele fogsz zuhanni a vízbe – teszi hozzá nyugodtan.
- Nem fogok! – csattan fel dühösen.
- Hé... – próbál megszólalni Hablaty, mire Fogatlan hallat egy meglepett ó-t és felnevet. – Jól vagy?
- Hát, az előző próbálkozásod jobb volt – jelenti ki elfordulva a másik sárkánytól és rámosolyog. – Van egy ötletem – jelenti ki közelebb lépve hozzá és átkarolja.
- Valahol lemaradtam... – motyogja maga elé értetlenül.
- Szóval, mi lenne ha csak holnap reggel indulnánk a kedvenc csapdászaink nyomába? Seperc alatt utolérem őket, és aztán előkerítjük azt a másik fazont és megbeszéljük vele – szigorúan diplomatikusan, ígérem – mi a dörgés, és már otthon is vagyunk, na?
- Te. Akarsz. Valamit.
- Ez egészen egyértelmű – hagyja rá egy villanással a szemeiben, ami nagyon nem illik a helyzethez, de ahhoz igen, hogy egy rövid pillanatig az oldalára simítja a kezét. – Nem hagyhatod itt csak így. Mégiscsak a fészektársad. Ráadásul azaz Eret nevű mitugrász nem tudja, hogy Hibbantról jöttünk, igaz? Ráérünk még egy kicsit. – Odasimítja az arcát az övének egy mozdulattal, ezt akkor szokta csinálni, mikor sárkány, jól esik a belőle áradó meleg. – Ne légy ideges – súgja halkabban. – Ő is annyira meg van lepődve, mint te.
Vesz egy mély levegőt, lassan fújja ki. Az egész világ sokkal egyszerűbb helynek tűnik, mikor Fogatlan idebújik hozzá és eltereli a figyelmét azokról a dolgokról, amikre nem akar gondolni, vagy egyszerűen csak túl sokat rágódna rajtuk. Fogatlan ösztönösen talál valamit mindig, amitől felenged.
- Szóval anya... Maradhatnánk reggelig?

A Sárkányfészek egy valódi sárkányfészek: a hely nyüzsög, első pillantásra senki nem ember rajtuk kívül. Kopott és koszos kocsmának néz ki kívülről, belülről is hasonló, mintha senki nem foglalkozna vele, hogy néha fel kellene takarítani. Egy szigettel arrébb van, de itt pezseg az élet és a sárkányok mosolyogva intenek Valka felé, míg őket gyanakvó pillantásokkal méregetik. Fogatlan ösztönös mozdulattal karolja át húzza közelebb magához, villogtatja a szemeit, ha valaki túl közel lépne hozzájuk.
Felhőugró halad előttük határozott léptekkel és pultnál áll csak meg, odahajol a csaposhoz, egy fiatalnak tetsző, vigyori sárkányhoz, akinek vágott és nagyonkék a szeme, az ujjai karmokban végződnek és a tartása kissé előre hajoló, mintha fel akarna bukni.
- Ők itt Valka fiókája Hablaty, és a társa, Álmodozó. – A sárkány rájuk emeli a tekintetét és elmosolyodik, a mosolya csálé és a fogai hegyesek.
- Jó szelet nektek Valka-fiókája-Hablaty és a társa, Álmodozó – mondja mintegy üdvözlésféleképp. A hír suttogás-zizegés formájában végigszalad a kocsmán. – Mit kértek?
Tanácstalanul egymásra néznek, míg Valka mellettük nem terem.
- Forró teát kérünk és... Egyáltalán mi van? – A nő egy könnyed mozdulattal átlendül a pult felett és eltűnik a konyhában, a csapos sárkány utána. Ismét csak összepillantanak, míg két hangos puffanás nem érkezik kintről. Fogatlan megdermed és az ajtó felé perdül.
- Mi a...
- Hablaty, ez Morga és Fejtörő! – mondja hadarva, és mielőtt bármit válaszolhatna, kivágódik az ajtó és az apja bevonul rajta. A sárkányok megrezzennek és megdermednek, az egész Sárkányfészek egy pillanat alatt válik mozdulatlanná.
- Hablaty! – már meg sem rezdül az égszakadás-hangra.
- Heló, apa. Azt hittem, megbeszéltük a tervet, szóval... – sóhajt egyet, inkább témát is vált ezzel a lendülettel. – Jó, hogy jössz, sosem találod ki, kivel találkoztam... – Önnön hangját kissé rekedtesnek, gyengének érzi, ahogy arra gondol, valahogy meg kellene mondania: megtalálta az édesanyját. Fogatlan közelebb araszol hozzá, a válluk összeér.
- Mesélhetsz útközben – vágja rá az apja, tekintete végigsöpör a hely társaságán, senki nem próbál vagy akar ellenkezni vele, őt kivéve.
- Ööö hát-hát e-ez nem kifejezetten olyan útközbeni információ... – mondja, persze az apja már hátat is fordít, hogy kifelé induljon.
Fogatlan elmozdul mellőle, olyan gyorsan kerül meg asztalokat és ugorja át az egyiket, hogy alig tudja figyelni, ott terem az ajtóban, mielőtt még Pléhpofa kimehetne rajta. A küszöbbe kapaszkodva elállja az utat.
- Sajnálom – mondja, bár a hangjából nem cseng ki, hogy valóban így érezné –, de nem engedhetlek el innen, amíg nem találkoztál vele. – Fogatlan valahová mögé biccent a fejével, ő is arra fordul, Valka tágra nyílt szemmel néz a férfira, és a levegő benne reked, amikor Pléhpofa felé fordul.
Hablaty talán soha nem látott még őszintébb kifejezést az apja arcán a mostani meglepettségnél, és hirtelen gombócot érez a torkában, ahogy nézi a köztük fogyó távolságot, és hallgatja az anyja hadarását, ismeri a kétségbeesett érzést, hogy még a kiabálás is sokkal jobb annál, mint mikor nem tudja, mire gondol és mit akar mondani, vagy mit fog tenni. És soha nem hallotta még a mennydörgő hangot ilyen gyengéden szólni, olyannyira meglepődik, hogy még gondolatban sem tudja kommentálni az eseményt.
És egy perc múlva Bélhangos sétál a jelenetbe, összetörve ezzel a pillanatot.

Fogatlan érdeklődve figyeli az embereket, Hablaty meg csak áll, mintha kívülálló lenne a saját fészektársai közt, és van ebben valami szívszorító, hogy nem tudja, mit kellene tennie. Oda akar menni hozzá, és el is indulna, ha nem állnák körül kíváncsi sárkányok, akik hadarva beszélnek hozzá, hogy nem egészen érti, még mindig nem tud elég jól izlandiul hozzá. És megérintik, ami nem tetszik, valakinek a keze végigszalad a lapockájánál és a hátán, ahol a pót-redő bőrrésze van, mire megperdül és felmordul. Felhőugró siet a segítségére, rászól a sárkányokra, hogy hagyják őt békén, mire szétszélednek, a helyiség kezd kiürülni.
Közben Hablaty is odaóvakodik az övéihez, mosolyog, és nem tesz olyan mozdulatot, amiből azt szűrné le, hogy ideges lenne. Amikor találkozik a pillantásuk, biztatón rámosolyog, kap vissza egy félszeg mosolyt, amit úgy szeret. A csapos sárkány mindannyiuk elé forró bögre teát tesz, mire Valkának eszébe jut, hogy enni akartak. Bélhangos a homlokára csap, és felpattanva átsiet a konyhába, hogy inkább ő készít valamit, minthogy Valkát beengedje oda.
Rántottát vacsoráznak, közben Fogatlan odaül Hablaty mellé és nem kapcsolódik be a beszélgetésbe, csak hallgatja az embereket, nem is mindig érti, nem is mindig próbálja érteni, amiről szó van, csak Hablatyot figyeli, akinek hol felgyorsul a szívverése, hol egészen lenyugszik, és minden érzelme az arcára van írva, az a hitetlenkedős boldogság, amit nem látott azóta, hogy az apja azt mondta neki, hogy hazaköltöznek Hibbantra, ami annyira régen volt már.
Valka felkel, hogy összeszedje a tányérokat, az evőeszközt, visszaviszi a pulthoz, ott szöszöl valamit, és Pléhpofa lassan feláll, egy dallamot fütyülve lépdel utána.
- Ó, ezt nagyon szeretem! – jelenti ki Bélhangos, Hablattyal összenéznek, nem értik, mi történik. És Pléhpofa énekelni kezd, Fogatlan csak pár szót ért, de nem érdekli különösebben, mert nem a szöveg a lényeg. Azon kapja magát, hogy ő is legalább olyan csodálattal vegyes izgalommal várja, mi lesz, mint Hablaty, aki lélegezni is elfelejt közben, és ő érti a szöveget is, azért kerekedik el a szeme talán, vagy mert neki is annyira új ez. Végül elmosolyodik, mikor Valka is megszólal, és előkapja valahonnan a telefonját, hogy lefotózza, ahogyan táncolnak.
Látott már táncolni embereket, még az Ivóban, de az nem ilyen volt. Nem ennyire szép és összehangolt, és nem énekeltek hozzá ilyen hangon és nem kacagtak hozzá ilyen önfeledten és nem néztek ilyen ragyogó tavasz-szemekkel, és valahogy csak gyönyörű és érthetetlen számára az egész, mégis csodás dolog. A végén Pléhpofa féltérdre ereszkedik Valka előtt és mond neki valamit, amitől Hablaty felpattan és odamegy hozzájuk, és Bélhangos csatlakozik és úgy tűnik egészen, hogy ők így egy család, és Hablaty rámosolyog, biccent felé, hogy menjen oda, de nem teszi, csak felkapja a telefonját az asztalról.

Fogatan piszkál valamit a telefonon, majd odaugrik hozzá és ragyogó szemekkel, fülig érő vigyorral kapaszkodik a karjába.
- Én is akarok táncolni! – jelenti ki lelkesen.
- Mi? Nem, neeem – rázza meg a fejét.
- De! Naaa, kérlek! – magához húzza és egy pillanatra a vállához simítja az arcát, Hablaty zavartan felnevet.
- Nem kellene – tiltakozik erőtlenül, de Fogatlan magával rántja, hogy muszáj utána botladoznia, és aztán elindít egy dalt a telefonjáról, amit sokat hallgatnak, és a készülék koppan egyet az egyik asztalon.
- Neeeeem – rázza a fejét újra, a sárkányfiú csak szélesebb vigyort villant rá, minél jobban ellenkezik.
- De-de! – rikkantja, és csak, hogy teljes legyen a kép, együtt kezd énekelni az énekessel, angolul: – I have a deram, you are there
High above the clouds somewhere
Rain is falling from the sky
But never touches you
You're way up high!
- Óistenek, ezt te sem komolyan gondoltad komolyan – morogja maga elé, de belemegy a játékba, és inkább senki másra nem néz csak Fogatlanra, mikor folytatja: – No more worries, no more fears
You have made them to disappear
Sadness tried to steal the show
But now it feels like many years ago – zavartan elmosolyodik, Fogatlan csak nevet rajta.
- And I – I will be with you every step.
- Na ne! – nevet közbe.
- Tonight I found a friend in you
And I keep you clsoe forever. – Olyan ostobán röhejesnek érzi magukat, de innen már nincs megállás. És együtt:
- Come fly with me – into a fantasy
Where you can be whoever want to be
Come fly with me!
- We can fly all day long,
- Show me the world sing me a song,
- Tell me what the future holds,
- You and me will paint in all in gold!
- And I – I will believe your every word.
- Még akkor is, ha nem ismerem az összeset?
- Cause I have a friend in you
We always stay together!
- Koma fljúga með mér!*** – rikkantja Fogatlan izlandiul. – Into a fantasy!** – És összekacagnak, egy részét a dalnak el is hagyják, a maradékot pedig együtt éneklik végig, aztán Hablaty kifulladva Fogatlan vállára borul, egyik tenyerét a hátán nyugtatva, és a nevetés még ott rezeg a torkában, mikor új dal indul a telefonról.
És persze, Fogatlan megint énekel.
- Eyes open wide, blinded by the sun now!
- Ó nem! Ezt nem! – vág közbe, a sárkányt semmi nem érdekli, naná.
- Orange and white, dark red, green and yellow
Rainbow colors! Do not hide, see the view!
Step aside, go through!
- Nem-nem-nem – kibontakozik a félölelésből és az asztalon hagyott telefonjáért botladozik kapkodva.
- Against the light, too strong, blow a fuse now
Everything bright, new songs, burning shoes
The look in your eyes! Break our bones into half!
Scream and shout and do- – megakad egy pillanatra és a zenei aláfestés nélkül folytatja: – laugh!
Let yourself... go...
Stay close to me, count one two and three~****
- Jól van, jól van, elég már – löki meg finoman a vállát. Fogatlan elhallgat, a tekintete a többiek felé villan, ő csak egy másodpercig képes odanézni, Valka meg Bélhangos mosolyognak, az apja viszont nem – teljes, totális lebőgés. – Mi-mindjárt jövünk – hadarja és magával rángatja Fogatlant, becsapja maguk mögött az ajtót. – Ebben a rohadt percben kéne meglépni megkeresni Dragót – közli ahogy elindul a hóban, rohanós léptekkel, míg meg nem csúszik, Fogatlan elkapja.
- Jól érezted magad – suttogja a sárkány. – Velem. A családoddal.
- Te könnyen beszélsz, neked soha nem kellett megfelelned senkinek – morogja elszoruló torokkal.
- Neked sem kell. Csak legyél önmagad.
- Ez nem elég... Sajnálom – susogja a vállába fúrva az arcát és mélyeket lélegzik. Mindig ez van, ha egy kicsit is jól érzi magát. Mindig, amikor pár pillanatra tényleg önmaga, amikor boldog, mindig eszébe jut, hogy az apja ezeket a pillanatait még annyira sem nézné jó szemmel, mint a többit. Hogy nem tetszene neki a komolytalan viselkedése, az, hogy ilyen ostobaságokat tesz, amikor csak Fogatlan vagy más sárkányok látják. Az emberek sosem fogják megérteni vagy elfogadni őt, ezért igyekszik annyira kerülni őket.
- Emlékszel... amikor először repültünk? Emlékszel rá? – kérdezi Fogatlan hirtelen.
- Igen...
- Leestél a hátamról. Annyira megrémültem! Nem is attól, hogy nem kaplak el és lezuhansz, hanem attól, hogy megijedsz és nem akarsz többet repülni velem. És te ahelyett, hogy megijedtél volna, csak nevettél. Annyira nem értettem, mi olyan vicces neked hirtelen, mert addig éppen csak mosolyogni láttalak, olyan mélabús voltál. Bárki más egy olyan zuhanás után halálra rémült volna, és te nem. Téged nem érdekel, hányszor zuhanunk le, sosem ijedsz meg annyira, hogy ne akarj megint velem jönni. Te nem félsz ettől, és egy csomó mástól sem, amitől egy másik ember, akinek van egy kis esze, igen. És te mégis, egyesegyedül attól az embertől félsz, aki téged felnevelt. Azt mondtad, soha nem bántott téged, és te megrezzensz, amikor belép az ajtón, megugrik a szíved, amikor hozzád szól, elrejted magad előle, bárki másnak többet mondasz magadról, mint neki, miért?
- Ez nem segít... – mormogja.
- Az sem, ha most fogjuk magunkat és Drago nyomába eredünk. Amikor legutóbb ennyire apád elől menekültél, beleugrottál egy sárkány szájába, Hablaty. Ezt nem engedhetem megint.
- Tudom, de...
Nyílik a bejárati ajtó, az apja lép ki rajta és indul feléjük.
- Öö... apa... izé... beszélnünk kell. – Próbálja legalább a látszatát kelteni, hogy határozott, semmi esélye. – Fogatlan, magunkra hagynál minket egy-
- Nem – vágja rá a sárkány, és nem mozdul mellőle. – Ez pont annyira tartozik rám, mint rád. Nem fogom hagyni, bárki miattam bántson téged, vagy azért, mert velem vagy. – Ő viszont igenis határozottnak tűnik, mint mindig. Őt aztán sem megijeszteni, sem eltántorítani nem tudja senki. Pláne, ha őróla van szó.
- Fiam... miért nem mondtad el?
- Mert... – mélyet sóhajt. Ebből már nem mászik ki sehogy jól. Elszorul a torka és görcsbe rándul a gyomra. – Mert amikor megpróbáltam, te mindig a nemlétező barátnőmről beszéltél. És nem akartam csalódást okozni még jobban, szóval... – vállat von, elhallgat. Fogatlannak igaza van: ő tényleg csak az apjától fél, vagyis inkább attól, hogy általa megint hontalanná válik, hogy megint kitagadja és nem lesz hová tartoznia, retteg a gondolattól, hogy ott kell hagynia Hibbantot. – Most... megint el akarsz küldeni? – kérdezi nagyon halkan, egy másodpercre felrémlik előtte a jelenet, amikor utoljára ezt kérdezte, remegve az ágyán kuporogva azután, hogy sárkányok támadták meg a szigetet, mert bosszút akartak a királynőjükért. Fogatlan megfogja a kezét, az érintése forró.
- Nem – mondja azonnal az apja. – Dehogyis! – Túl hangosan tör fel belőle a megnyugvó lélegzet. Megszorítja Fogatlan kezét. Minden más csak apróság ehhez képest. – Nem, én... sejtettem... egy ideje, de... Ebbe nem kellene beleszólnom, igaz... Ha ez neked... jó... nektek...
- Persze, hogy jó! – vágja rá Fogatlan. – Jobb nem lehetne.
- Hát... – úgy tűnik, ezt a beszélgetést egyedül a sárkányfiú nem érzi rettentő kínosnak. – Kösz, apa. Tényleg. Hogy így gondolod.
- És... – pillanatnyi szünet –... mióta...?
- Öhhát... – Nagyon reméli, hogy Fogatlan nem most kezd rá azokra a dolgokra, amiket olyan rajongással szokott róla mondani, hogy nagyjából attól a perctől fogva, hogy találkoztak ott a tetőn... Szerencsére hagyja válaszolni, és ez megnyugtatja kissé. – A-a kórházban, mikor... na szóval, nagyjából azóta.
- Uhm... jó. Akkor én... megyek is. Ne maradjatok kint soká.
Hablaty nem mozdul azután sem, hogy becsukódik az ajtó. Remeg és kapkodja a levegőt, és boldog, és némán átöleli Fogatlant. A nyakába fúrja az arcát.
- Ezt nem hiszem el – suttogja rekedten. – Ezt nem... álmodom, ugye?
- Nem – Fogatlan rámosolyog. És megcsókolja, szédítő hevességgel és szenvedéllyel, feldorombol, és ő megfeledkezik a hidegről. A sárkányfiú ujjai beszöknek a két pulóver és a pólója alá, előbb a hideg miatt rándul össze, majd attól, hogy a forró tenyér egy ponton az oldalára simul és cirógatja.
Könnyűnek érzi magát és boldognak, és hirtelen nagyon-nagyon fáradtnak. Halkan belenyög a csókba, és odahajtja a fejét Fogatlan vállára, hangosan veszi a levegőt és lehunyja a szemeit, pár percig még arra a kellemes, el nem múló melegre figyel, ami belőle árad, az érintéseire, hallgatja a dorombolását, ellazulva és egészen megnyugodva. Fogalma sincs, meddig állnak így, csak akkor mozdul meg, mikor kirázza a hideg.
- Menjünk be – mondja, és Fogatlan nem ellenkezik, csak még egy simítás és kihúzza a kezét a ruhái alól, majd elnézi, ahogy ő a sötétben igyekszik rendezni a külsejét. – Hogy festem?
- Mint egy szerelmes sárkánylovas – vigyorog rá a sárkányfiú.
- Szuper – mormogja maga elé. – Kihagytad, hogy halálosan fáradt. Keressünk egy zugot, ahol alhatunk.
- Aludni? – mordul fel nemtetszően. A hangjára megborzong. Amikor ilyen, nem sokáig tud neki ellenállni. Főleg, hogy ő is akarja, de azért csak nem kéne már, hogy rajtakapják őket.
- Nos, a vége ez lesz, de... A többi helyzetfüggő, oké? – Fogatlannak néha meggyőzhetetlen érvei vannak, amik a természetéből fakadnak, de most szerencsére nem jön elő olyasmivel, hogy miért érzi magát zavarban olyasmitől, ami természetes.
Bebaktatnak a kocsmába, odabent kellemes meleg van, valaki begyújtott közben a kandallóban, megáll a tűz mellett egy kicsit, és csak élvezi az onnan áradó hőséget, Fogatlan ellóg mellőle, és odamegy Felhőugróhoz, beszélnek valamit, amit ő nem hall és talán nem is értené. Végül csak odabattyog ahhoz az asztalhoz, ahol a szülei ülnek (többesszám, meg tudná szokni...), és megkérdezi, hol alhatnak.
Valka megmutatja neki az egyik szobát az emeleten, itt legalább rend van és viszonylagos tisztaság, ki kell szellőztetnie, de van ágynemű és még meleg víz is akad, ez a sziget is lakatlannak tűnik, de nem olyan régóta, mint a másik, még működik a házra szerelt szélkerék, áram van mindenhol, talán még fűtésre is futná.
- Nem kell – mondja. – Annyira nem vagyok fázós.
- Hogy ment? – kérdi az anyja, és ő pontosan érti, mire gondol.
- Jobban, mint vártam – von vállat. Fáradt beszélgetni, elbágyadt a lenti melegben. – Minden rendben.
- Akkor jó. Jó éjszakát – mondja még, s egy másodpercig még néznek egymásra, végül Valka röviden rámosolyog és behajtja az ajtót.
Hablaty mélyet sóhajt, feltúrja a táskáját, aztán a szobát és a fürdőt is, talál két törölközőt, tusfürdő meg van nála, olyan kicsi, utazó kiszerelésben, talán még nem is nagyon használta rendeltetésszerűen, de mindegy is. Becsukja a fürdőszobaajtót és megnyitja a meleg vizet, majd elkezdi lehámozni magáról a több réteg ruhát, s mire végez, a forró gőz felmelegíti annyira a helyiséget, hogy ne fázzon. Alig fél perc, Fogatlan oson be hozzá, behúzza az ajtót és hallja a régi zár kattanását.
- Nélkülem akartál fürödni – vádolja meg, ahogy tökéletesen nyugodtan és csak fülbevalókat viselve mellé lép a zuhany alá.
- Nem akartam, de csak nem kötöttem már mindenki orrára, hogy khm, megyek zuhanyozni – forgatja meg a szemeit és összesimulnak. Felsóhajt, amikor a tenyere az oldalára simul a tetoválásra. Pont elfedi. Cserébe odacsúsztatja a kezét a hátára, a bal lapockájára, a tenyérnyi vörös tintára. Összemosolyognak és megcsókolják egymást, sokkal nyugodtabban és lassabban, mint odakint, Hablaty hátával a hideg csempének támaszkodik, vizes kezével arrébb söpri Fogatlan fekete tincseit a bal fülétől, és megnézi, finoman megérinti a fülbevalót, amit eddig ő hordott. – Látszik rajta a rúna – mondja elégedetten.
- Tudom – vigyorog rá sárkányosan. Dorombolva bújik a kezéhez, ő megvakarja a füle felett, tudja, hogy ezt nagyon szereti. Elmosolyodik, ahogy nézi, hogy lehunyt szemmel csak élvezi az érintését, és belerezzen a pillantásába, amikor felnyitja arany szemeit. Fogatlan megcsókolja, ilyenkor mindig van benne valami kérlelhetetlen birtoklási vágy, de Hablaty nem bánja, ez valahol együtt jár azzal a mindenkire kiterjedő védelmező magatartásával.
Ha odakint melege lett az érintésektől és a csókoktól korábban, akkor idebent a melegben olyan forróságot érez a hatásukra, hogy már-már meggyullad, de valamiért még azt sem bánná igazán, csak elég közel lehessen hozzá, eléggé ahhoz, hogy megérinthessék egymást, mindenhogy, ahogyan csak zárt ajtók mögött van lehetőségük, teljes titokban (eddig), mindenhogy, ahogyan nem kell visszafogniuk magukat. Korábban soha nem gondolta volna, hogy létezik az a vonzódás és vágy, ami miatt egyetlen kívánsága az lenne, hogy tölthessék minden percüket kettesben és úgy, hogy nem kell a külvilágra gondolniuk. A lopott csókok és érintések néha őrjítően kevésnek érződnek, és ilyenkor, mikor átlépnek egy határt, az mindig, minden alkalommal és minden perccel egyszerűen csak túl jó, túl tökéletes, és csakis az övék.

Hablatyot kirázza a hideg, amikor kilép a fürdőszobából, nagyon gyorsan maga köré vonja a törölközőt még egy hosszú pillanatra és utána sietve kapja magára a vékonyabb pulóverét.
- Csak kellett volna az a fűtés – morogja maga elé, ahogy didergősen a paplanba burkolózik. Fogatlan kuncog mögötte, lekapcsolja a villanyt és egy pillanattal később odabújik hozzá. Hablaty örömmel fogadja a közelségét, a melege jól esik, igyekszik közel simulni hozzá, amennyire lehet. A sárkányfiú erre elégedetten feldorombol, egyik keze becsúszik a pulóver alá. – Aludjunk – suttogja fáradtan. – Holnap kell találnunk egy pillanatot, amikor elszelelhetünk innen. Nem érhetnek utol minket.
- Ne aggódj, a viharszelő még egyszer nem győz le – mondja magabiztosan.
- Jut eszembe, mi volt az a jelenet Felhőugróval? – Fogatlan nem válaszol, de érzi, hogy megfeszül. A hátára simítja a kezét, valahová a tetoválás fölé. Sokszor érintik meg egymást a minták helyén. Van benne valami intim még akkor is, ha egyik sem kifejezetten olyan helyen van. Mivel senki más nem tud róluk, ez a dolog – mint annyi minden – csak az övék, ezért mindkettejükre valahogy megnyugtatóan hat az érintés. – Fogatlan?
- Először még a műhelyben, rólad beszélt. Hogy szerinte fiatalok vagyunk, hogy biztosan tudjuk, hogy együtt akarunk lenni. És hogy nem szabadna együtt lennünk, mert te ember vagy. Mondtam, hogy nincs beleszólása, mire megemlítette Valkát. Azt hiszem, dühösebb lettem, mint kellett volna, és meg is ijedtem, nem tudhattam, hogy nem-e bánt téged valamivel ezért... gondolom, ő elég gyorsan rájött.
- Igen – hagyja rá. – De nem szólt semmit. Nem úgy tűnt, mint aki bele akarna szólni ebbe.
- Akkor jó. Azt hiszem, Felhőugró csak tesztelni akart. Egy pillanatra mérges lettem, mikor azt mondta, nem tudnék elrepülni a szárazföldig, de nem annyira, mint amikor rólad volt szó. És azóta nem szólt semmi olyat, amiért meg akarnám harapni.
- Szóval csak tudni akarta, mennyire vagy komoly – vonja le. – Rossz helyen próbálkozott.
- Az nem kifejezés – morogja maga elé kissé bosszúsan, mire csak belesimít a hajába, nyugtatónak szánt mozdulattal.
Ezután csend lesz, és Hablaty lassan elalszik, a sárkányfiú ölelésében nem fázik annyira, és valójában túl fáradt hozzá.

A fejezetcím: 'A táncért és az álomért', a második film 11. soundtrackjának címe és az eredeti dalszövegben is szerepel ilyen sor.
*Hablaty az első film hetedik percében.
**Alexander Rybak – Into a fantasy c. számából, bocsi, nem hagyhattam ki (létezik ennél jobb shipdal nekik?) Fordítás találtok YT-n.
***'Gyere, repülj velem', izlandi
****Jónsi – Sticks & stones c. dalból, fordítás by Susie~
Szemeim most tágra nyitom, megvakultam a naptól

Narancssárga és fehér, sötétvörös, zöld és sárga,

A szivárvány színei! Ne rejtőzz, nézd a kilátást!

Állj félre, éld át!

A fénynek ellen, túl erős, a szélroham most összeolvaszt.

Minden világos, az új dalok, a lángoló cipők,

A pillantásod kettőbe töri a csontjaink!

Sikíts és kiabálj, és nevess már!

Engedd el magad,

Engedd el magad.

Maradj közel hozzám,

Számolj egyig, kettőig és háromig