„...time to disappear"

Reggel már hallanak a kocsma felől némi mozgolódást, mégis ráérősen szedik össze magukat, Hablaty bőven nem aludta ki magát, és emiatt egészen addig morcosan alvást tettet, míg Fogatlan vissza nem bújik mellé pár percre és a nyakába szuszog, tudja, hogy ezt ilyenkor nem szereti, szóval Hablaty még morcosabb, mikor kitámolyog a fürdőszobába, és talán jobban tenné, ha vinné magával a ruháit felöltözni, de nem teszi.
Valamivel később frissebben battyog elő, belebújik a nadrágjába, Fogatlan persze már toppon van (ezt is lehet, hogy valami sárkányvarázzsal csinálja), és csak nézi, ahogy ő öltözik. Elvigyorodik, mikor lekapja magáról a pulóvert és pólójáért nyúl, finoman felé suhint az anyaggal, és az apja ezt a pillanatot választja, hogy rájuk törje az ajtót. Hablaty megdermed, felé fordul, és ez a legostobább dolog, amit csak csinálhat, mert látja, hogy észrevette.
- Az meg mi? – kérdi, kevesebb haraggal, és jóval halkabban, mint elképzelte, hogy milyen lesz, amikor észreveszi. Elfordul és felkapja a pólót.
- Egy sárkány? – kérdez vissza, és már az első pulóvernél tart.
- Mégis mikor...
- Úgy fél éve. – A szeme sarkából látja, hogy Fogatlan megpróbál kiosonni az ajtón.
Kösz a semmit te mihaszna hüllő!*
Az apja kinyújtja elé a karját.
- Az ő ötlete volt! – vágja rá a sárkányfiú, próbálva ezzel kimenteni magát.
- Igen, nagyon igyekeztél lebeszélni – jegyzi meg gúnyosan.
- Jól van, jól van – morogja maga elé, és hátat fordít Pléhpofának, hogy megmutassa a bal lapockáján lévő vörös mintát, ugyanaz, mint amit Hablaty a farokredőre is festett neki. Hablaty oldalán, a bordái alatt balról egy összetekeredett éjfúria van, az egyik utolsó farokredője vörös színnel.
Fogatlan vág felé egy grimaszt, mire majdnem elneveti magát.
- Még valami, amiről tudnom kéne? – érdeklődik az apja valami lemondó hangsúllyal.
- Nincs – vágja rá azzal az ösztönös hévvel, amivel magát szokta menteni, túl gyorsan is.
Egy pillanatra azért elgondolkodik. Nem, azért az mégsem tartozik rá, hogy amikor ilyen-olyan ügyek és ürügyek kapcsán napokra elvannak a szigetről, általában szándékos kitérőt tesznek melegvíz-fűtötte barlangokba, ahol csend van és kettesben lehetnek. Ezt jobb nem tudnia. Más nagyon nincs.
- Tényleg – teszi hozzá. – Becsszóra.
Az apja ránéz, és ő vissza, nem tudja leolvasni az arcáról, a szemeiből, mire gondol, ez zavarja. Tudni akarja akkor is, ha megint olyasmi lesz, amitől nem érzi jól magát.
- Kész a reggeli – mondja végül válasz helyett, és behúzza maga mögött az ajtót. Hablaty áll, nézi az ajtót. És egy hirtelen gondolattal feltépi, utána lép, mezítláb van még, és a folyosó sokkal hűvösebb, mint a szobájuk.
- Apa, várj – szól utána. Fogalma sincs, mit akar mondani. De olyan ostoba ez a helyzet, igaza van Fogatlannak, miért nem tudják megérteni egymást? – Én... Én csak... Haragszol?
Pléhpofa visszafordul felé, érdeklődve végigméri, úgy tűnik, ő legalább olyan nehezen találja a szavakat.
- Nem – mondja végül. – Miért?
- Akkor talán mondanám, hogy sajnálom.
Az apja erre mélyet sóhajt.
- Mikor ilyenek derülnek ki, mindig azt gondolom, hogy semmit nem tudok rólad.
- Hát... Fogatlant tudtad, nem?
- A vak is látja, hogy mennyire... szeret téged?
- Igen – bólint rá. – Szeret engem. – Szándékosan lassan formálja a szavakat, ami nem jellemző rá. – Ez csak... ő túl egyszerű ahhoz, hogy megmagyarázza ezt a dolgot nekem vagy bárki másnak. De bizonyára ez náluk sem akarat kérdése, úgyhogy nem aggódom miatta.
- És te...?
- Én is szeretem őt, apa. Ez megint olyasmi amin nem tudok változtatni vagy megmagyarázni. Nem is akarom. – Hablaty nem akarja szavakba önteni, hogy Fogatlan mellett neki olyan, mintha lenne helye a világban, mintha mindig minden rendben lenne.
- Akkor ez rendben is van – mondja, egy percig csend, nem mozdulnak, és már látja, hogy elmenne, amikor kapkodva levegőt vesz. Utálja, hogy az apja előtt még mindig tizenpáréves kisgyereknek érzi magát, kisgyereknek, aki semmit nem tud a világról, és aki a tapasztalatlansága miatt követ el ostobaságokat. Ami ostobaságok egyre csak sokasodnak.
- Én... semmi. Mindjárt megyünk – ígéri, s már csukódik is mögötte az ajtó. Sóhajtva nekitámaszkodik, megdörgöli az arcát. Fogatlan odabújik hozzá, kérés nélkül.
- Kezdetnek ez is jó – mondja neki halkan, haloványan mosolyog, és ahelyett, hogy rendesen megcsókolná, csak a homlokához érinti az ajkait. Hablatynak fogalma sincs, mióta csinálja ezt, vagy hol látta ezt a gesztust, mindenesetre valahol megnyugtató számára.
- Menjünk.
Fogatlan addig nyúzza, míg el nem mosolyodik, s csak utána hajlandó kiengedni, odalent a kocsmában álmos-reggeli hangulat uralkodik, amin muszáj mosolyognia, szívből. Sárkányok nem lézengenek, Bélhangos reggelin ügyködik a konyhában, a friss kávé illata odavonzza, míg vet egy pillantást a szüleire, az egyik ablak melletti asztalnál beszélgetnek.
Bélhangos rávigyorog, ahogy két bögrében kávét tesz eléjük.
- Mi a helyzet? – kérdi két korty között.
- Ezt nem nekem kéne kérdezni? – A pillantásából, ahogy Fogatlanra néz, mindent ért.
- Fogadjunk, hogy te végig tudtad – gyanúsítja meg.
- Még itthon sem voltunk, de már feltűnt, hogy sokkal nyugodtabb vagy – kacsint rá a férfi.
- Még hogy én nyugodtabb! – a felháborodása nem igazi, vigyorog közben.
- Szóval, együnk valamit.
Odakint sárkányüvöltés hangzik fel, mindannyian felkapják a fejüket. Egy súlyos test puffan az ajtó előtt, és Felhőugró úgy esik be rajta, hogy amikor kinyitja, még szinte sárkány.
- Valka! – Levegőt kapkod, hogy alig bírja kipréselni magából a szavakat. – Drago az! Megtámadta a fészket!
Szinte egyszerre ugranak talpra, Pléhpofa elkapja Valka vállát, aki már rohanna is kifelé.
- Mi a terv?
- Megmentjük a sárkányokat – jelenti ki, és a hangja indulatokról árulkodik, amik dühös kifejezésként ülnek ki az arcára.
Hablaty már kocog is kifelé, a nyereg az ajtó mellett van, Fogatlan felkapja és már kint is van vele. A sárkány kinyújtózik, megmozgatja a pót-redőt, amíg ő felteszi a nyerget.
- A fészeknek van egy alfája – hadarja Valka, ahogy melléjük lép. Felhőugró már visszaváltozott, de még mindig hangosan veszi a levegőt. – Ő meg tud védeni minket, de kell egy kis idő.
- Nyerünk időt – vágja rá Hablaty. Élesen füttyent, ez a hibbanti sárkányok hívójele, Morga és Fejtörő felkiáltanak valahol. – Előre megyünk – ugrik fel a nyeregbe.
- Csak egy perc – szól még, ahogy közelebb lép Fogatlanhoz. A nyakához teszi a kezét, kicsivel a nyereg fölé, két ujjával finoman megnyom egy pontot, érzi, hogy Fogatlan megdermed felmordul, aztán hátrapillant, tüskék a hátán végig szétváltak, tudja őket mozgatni. – Az éles kanyarokhoz – magyarázza. Az éjfúria egy pillanatra megböki az orrával, ez a hála jele, aztán türelmetlen morgást hallat.
- Megállítjuk Dragót – mondja, és Fogatlan kitárja a szárnyait, elrúgja magát a földtől, ragyogó porhavat kavar fel, és már repülnek is a szomszéd sziget felé, aminek nyugati partját hajók kerítik körbe, vascsapdák és emberek, mint egy csatatér, ellenség még nincs. – Szeretném tisztázni – kezdi Hablaty, rásimulva Fogatlan nyakára, a nyeregbe kapaszkodva –, hogy előbb beszélni fogunk. – A sárkány felmordul. – Nem akarok okot adni Dragónak a támadásra. – Alig fejezi be a mondatot, alattuk robbanások sorozata, és egy csapat ismerős sárkány röppen elő a kirakott csapdákból, hangos hahotával és kiáltásokkal. – Ők hogy kerültek ide? – mordul fel Hablaty és mélyet sóhajt.
A következő pillanatban Fogatlan alábukik, lángot köp egy csapdára, majd elhaladtában lángot csorgat egy hajóra is, ami léket kapva megfeneklik hamarosan. Fordul egyet az egész csatatér körül, könnyedén kitér pár feléjük röppenő szikla vagy éles tárgy elől, és nekirepül egy páncéllal borított sárkánynak, aki Viharbogár felé tart. A sárkány meglepetten felnyikkan, Fogatlan ráüvölt, a szemei villámlanak, belekapaszkodik a fémek alá fúrva a karmait, majd elengedi, éppen csak sikerül kitárnia a szárnyait, mielőtt földet érne, ők siklanak tovább.
- Astrid, mit csináltok ti itt? – kiabál át a lánynak, s most veszi csak észre, hogy a sárkánycsapdász, Eret is vele van. – És ő mit csinál itt?
- Hosszú sztori – vágja rá a lány. – Jöttünk téged megmenteni!
- Engem nem kell megmenti!
- Ó, hát persze. Mi a fenét csináltál eddig?
- Coming outoltam, ismerkedtem anyával... – bök Felhőugró és Valka felé, akik most jelennek meg nem sokkal távolabb egy hatalmas és egy rajnyi másik sárkány társaságában. Fogatlan felmordul, idegesen hátracsapja a füleit, oldalra dől valamennyire, de nem változtat irányt, talán ő is ugyanúgy vetni akar egy pillantást a hegynyi méretű sárkányra. – Te láttál már ilyet? – suttogja neki Hablaty ámultan, ahogy a fehér óriás (az alfa) üvöltve jeget köp Drago embereire. – Woah, szép, mi?
Amikor elhúz mellettük egy bóla visszazökkennek a csata hevébe, Fogatlan alábukik és lánglabdát köp egy rácsos csapdára, Hablaty lelkesen felrikkant, és a vér meghűl benne, amikor újabb óriás bukkan fel a tengerből, a hajók felől. Ez sötétebb színű, és egyenesen a fehérre támad, egy pillanatra minden és mindenki mozdulatba dermed, ahogy a két hegynyi méretű sárkányt figyeli. Látja azt is, hogy Valka repül közéjük Felhőugró hátán, egy pillanatra megfordul a fejében, hogy talán segítenie kéne neki megbékíteni őket, de fogalma sincs, hogyan kezdene hozzá, így csak tehetetlenül figyeli az eseményeket, ahogy robajjal egymásnak ütköznek a hatalmas szarvak és testek, s végül a fehér alfa elterül a csatatéren.
És a másik Valkára támad, Fogatlan már felé is veszi az irányt, de az apja hamarabb odaér.
- Ne! Keressük meg Dragót, ha ő parancsol az alfának, megállíthatjuk! – adja ki az új úti célt, és Fogatlan megkerüli az egész csatateret, sárkányok és emberek, fém és lángok, és a sötétbe burkolózó férfi, aki mellett leszállnak végül.
Drago végigpillant rajta, lesajnálóan elmosolyodik, pillantása végül átsiklik Fogatlanra, aki rámordul. Hablaty hátranyújtja a kezét, hogy jelezze felé, egyelőre

nem támadnak.
- Szóval te vagy a nagy sárkánymester? – érdeklődi gúnyosan a férfi.
- A sárkánysuttogót amúgy jobban szeretem – válaszolja, és egy széles mozdulattal körbemutat. – A-a sárkányok nem az ellenségeink, nem kell őket úgy kezelned.
- Ez volt a meggyőzés? – kérdi, mire mély levegőt vesz.
- A-a sárkányok valójában kedves, békés lények, és tudunk együtt élni... Hibbanton...
- Akkor miért marnak meg? – kérdi, s átveti a bal vállán a súlyos sárkánybőr köpenyt (Hablatynak egy pillanatra az a gyomorforgató gondolata támad, hogy az nagyon hasonlít Fogatlan bőrére), a teljes karja hiányzik.
- Rossz helyen kopogtatsz, öreg – szólal meg mögötte Fogatlan hangja. Mély, szinte csak morog, próbálja visszafogni az indulatait. – Ha nem tűnt volna fel. – Hablaty próbálja egy pillanatra másik szemszögből nézni a dolgot: ő is dühös volt a világra, de nem érezte úgy, hogy ez feljogosítaná egy hasonló ámokfutásra és persze nem is akart ilyesmit tenni. Amúgy is magának köszönhette az egészet, értelmetlen lett volna...
Drago csak egy pillantásra méltatja a sárkányt, elmosolyodik, gonosz félmosollyal.
- Nem tudsz meggyőzni – jelenti ki. – Ezek a szörnyetegek elvettek tőlem mindent, rosszul vagyok a gondolattól, hogy megpróbálnak beférkőzni közénk az álcájukkal...
- Senkit nem akarnak bántani! – vág közbe hevesen. – Csak megvédik magukat az olyanoktól, mint te!
- A lábad is védekezés volt? – kérdez vissza, azt gondolja, ezzel majd árthat. Fogatlan mélyről jövően és dühösen felmordul, igyekszik csak a kezével jelezni, hogy a szavak nem értek célt, nyugodjon meg.
- Ha úgy vesszük, egy hozzád hasonló rossz vezető volt – mondja lassan. – Szóval, miért is kell neked sárkánysereg, ha amúgy gyűlölöd őket? Valójában csak arra kellenek neked, hogy megfélemlítsd velük az embereket, nem?
- Nahát, elég okos fiú vagy... talán hasznodat venném...
Fogatlan hirtelen terem előtte, egyik karját kinyújtja, nem látja az arcát vagy a szemeit.
- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, én tépem le a másik karod – morogja a fogai közül, a hangjában dühös rezzenés, talán még annál is dühösebb, mint mikor a csapdásszal beszélt.
- Nyugalom... – érinti meg a vállát, ez az, amit annyira el akart kerülni, pontosan tudják mindketten, hogy ez a férfi veszélyes és Fogatlan ösztönösen meg akarja tőle védeni őt, de a fenyegetésre van most a legkevésbé szükségük.
- Látod, erről beszélek, mindegy milyen külsőt öltenek is magukra, akkor is szörnyetegek maradnak!
- Félreérted a viselkedésüket! Hadd mutassam meg, hogy-
- Én mutatom meg neked, hogy a sárkányok soha nem lesznek a barátaid! – Felkapja a botot, ami eddig leszúrva pihent mellette, megforgatja, mire Fogatlan hátrébb löki, de nem mozdul, és Drago felüvölt, artikulálatlanul és vadállatiasan, mire a hegynyi méretű sárkány, aki hozzá tartozik, feléjük fordul.
Még Fogatlan is megdermed egy pillanatra a sárkány pillantásának súlya alatt, és hátrál egy lépést, mikor Drago rászegezi botjának fémből öntött végét, felnéz az alfára és úgy is marad. És a férfi felé int a bottal, mire Fogatlan is felé fordul. Megrázza a fejét, a pupillái elvékonyodnak, az arca kifejezéstelenné válik.
„- Menj innen... – suttogja rekedten, az arcán rémület hullámzik át, mielőtt változna."
A kéklila lánggömb mellette csapódik egy jégfalnak, érzi a hőjét és a jég szisszenve párolog majd csepegve olvad a helyén. Hablaty dermedten áll, Fogatlan félrekapja a fejét és megint tüzel, a lánglabda ezúttal Drago felé röppen, de megint csak falnak ütközik valahol távolabb.
- Fogatlan? Hé... Nyugodj meg, oké? Mit mondott neked ez a- – ha nem bukik le, az acetilén-oxigénbomba leviszi a fejét is, így csak a hátán érezi a forróságot, és pár lépést ugrik előre, majd hátrálni kezd, karjait előre nyújtva.
Az alfa képes irányítani, mondott valamit Fogatlannak, mit jelent Drago ordítása és mozdulatai, persze, egyszerű kitalálni, de nem hiszi el, hogy a sárkányfiú bántaná őt, akármit tegyen is ez a hegyméretű sárkány, próbál rá szavakkal hatni, de az éjfúria mozdulatai lassúak és gépiesek, egyáltalán nem olyan ruganyos, mint ami megszokott, a szárnyai felemelve, de nem úgy tárja ki őket, mint mikor támadni vagy védekezni akar, mintha valami egyszerre uralná az elméjét és a testét. Az ötlet, amivel felébreszthetné ebből az állapotból késik valahol, a következő láng azonban már érlelődik a sárkány torkában.
Nincs hová mozdulnia, a háta jégnek szorul és abban az egy másodpercben, míg látja felizzani a máskor gyönyörűnek tartott lángot mielőtt lehunyná a szemeit, arra gondol, hogy pont ugyanolyan rémült most, mint amikor először találkoztak egymással innen messze egy vacak éjszakán egy hideg tetőn.
Egy lökés, elterül a jégen, a robbanás, egy súlyos test zuhanása és jégtábla repedése, jégtörmelék pattogása, ziháló lélegzet, a feje felzúg, koppanások, egy röpke nevetős szusszanás majd lassú léptek távolodása, rémültre tágult pupillák, ezernyi szárny suhogása és csapkodása, rekedt üvöltés fémtestek mozdulása és a mozdulatlanság... a mozdulatlanság és csend, néma, szipogós, halálos csend ott benn.

A fejezetcím: „...ideje eltűnni!", Hablaty az első film nyolcvanegyedik percében.
*Hablaty az első film ötvennegyedik percében.