Béta: Csacsi
5. fejezet
- Helló, Tom!
Tom leült szemben Harryvel a megszokott helyükre a kávézó előtt. – Na, ma milyen átkot szórunk egymásra?
Harry zavarodott képet vágott.
- Miről beszéljünk, Harry? – sóhajtott fel Tom. – Azt hittem van egy kis eszed.
- Későn keltem. Még nem egészen vagyok ébren.
- Lustálkodunk?
- Igen, Tom. Szörnyen lusta vagyok. Ezért nem öltél még meg.
- Rendben van. Legyen neked. – Tom intett a pincérnőnek, és rendelt egy jó erős fekete teát. – Szóval mitől vagy ennyire fáradt?
- Rémálmok. – vonta meg a vállát Harry.
- Miről? – dőlt előre Tom. – Nem én okoztam őket, az biztos.
- Nem, nem te. – Harry sóhajtott egyet, és óvatosan megdörgölte a szemeit, hogy ne okozzon kárt a kontaktlencséiben. – Azokról szoktam álmodni, akik meghaltak. A szüleimről. Cedricről. Siriusról. Cho-ról és Terryről.
Tom megrázta a fejét. – Magadat okolod. Azért nem tudod őket elengedni.
Harry élesen végigmérte Tomot. – Mit tudsz te erről?
- Nem sokat. – ismerte el Tom. – De téged ismerlek.
- Mintha az bármit is megoldana.
- Nem, tényleg nem.
- Mit jelent a neved? Mármint az, hogy Voldemort?
- Nem tudod?
- Nem angolul van, és Hermionénak semmi kedve nem volt kikeresni nekem.
- Talán akkor te is kikereshetted volna magadnak.
- Minek? Elég, ha megkérdezem tőled.
Tom elmosolyodott. – Ez igaz. Jól van. Francia szó.
Harry pislogott egyet. – Francia, de mit jelent?
- Kikeresheted magadnak.
- Tom!
- Harry! – utánozta Tom.
- Seggfej.
- Gyerünk. Most már kikeresheted magadnak. Aztán megmondod, hogy mit találtál, és akkor megmondom, hogy úgy van-e.
- Túlságosan is hasonlítasz Hermionéra.
Tom megrándult. – Ez fájt.
Harry elvigyorodott. – Úgy kell neked. Nagyokos.
- Nyáron is kell gondolkodnod néha.
- Azért adnak házi feladatot a tanáraim, Tom. Azt hiszem legalábbis.
- Aha. És megcsináltad már a házi feladataidat?
- Neeeem... A nagynénémék elzárták a könyveimet. Már megint.
- Megint?
- Aha! Mindig azt csinálják. Az a kedvenc szórakozásuk.
- Merlinre! És akkor mi van?
- Most nem tudom, mik a feladatok.
Tom felnyögött. – Szükséged van egy bagolyra.
- Minek?
- Hogy elküldd ennek a Hermionénak és megkérdezd tőle, mi volt a házi feladat.
- Aha.
- Utálom, ha így nézel rám.
- Hogyan?
Tom végigmérte Harryt – Úgy, mintha okosabb lennék, mint ami még elviselhető.
- És az is vagy.
- Fogd be.
- Hermione.
- Ne feszítsd túl a húrt, Potter.
Harry elnevette magát.
- Kviddics.
- Csak azt ne!
- Miért? Nem szereted a kviddicset?
- Nem. Nem igazán.
- Miért nem?
- Nem jön össze a tanulási szokásaimmal.
- Tom!
- Tényleg nem!
Harry rondán végignézte.
- Jól van, na! Azért nem játszottam suliban. Soha nem tetszett igazán.
- Nem? És mostanában?
- Csak mert már nem akarom fejből megjegyezni az összes könyvet, ami az iskolai könyvtárban található, az nem jelenti, hogy hirtelen kviddicsrajongó lettem.
- Tényleg azt csináltad?
- Igen.
- És áttanulmányoztad a Kviddics évszázadait is?
- Az én időmben az még nem volt meg a könyvtárban, Harry.
- De biztosan tartottak valami kviddics könyvet akkoriban is?
- Igen, igen. Volt ott olyan. Egyszer elolvastam azt a vackot, aztán visszatettem a helyére.
- De nem tanultad meg?
- Van ennek valami értelme?
- Nem igazán. Csak szerettem volna tudni, hogy mit gondolsz a kviddicsről.
- Körbe-körbe járunk.
- De azt hiszem legalább szép körökben.
Tom felnyögött – Nem. Nem szeretem a kviddicset. És most beszélhetnénk valami másról?
- Chudley Csúzlik?
- POTTER!
Harry csak nevetett.
- Mi volt a kedvenc helyed a Roxfortban? – kérdezte Harry, miután Tom feladta, hogy elátkozza őt, és a környező mugliknak is törölték az emlékezetét.
- A könyvtár.
- Hermione.
Tom rondán nézett a fiúra. – Jól van. A mardekáros klubhelység. Sötét, csendes.
- És hideg és ijesztő!
- Mikor jártál te a mardekáros klubhelységben!
- Hopp.
- Harry...
- Második évben, ha tudni akarod.
- Hogyaaaan?
- Hát, Ron és én bementünk mint Crack és Monstro, hogy kikérdezzük Malfoyt a Titkok Kamrájáról.
- Második évben képesek voltatok elkészíteni a Százfűléfőzetet?
- Hát igen. Ott volt Hermione.
- Hogy jutottatok hozzá a könyvhöz? A tiltott részlegben van!
- Lockhart.
- Merlinre. – Tom eltakarta a szemeit.
- Hermionénak tetszett.
- Ezt jobb lett volna nem tudnom, Harry.
- És gondolom nem is akartad tudni.
- Igazad van.
- Jó!
Tom felnyögött. – Elszabadítottam egy szörnyeteget.
- Úgy néz ki.
- Megint meg kellene átkozzalak.
- Hát, az előbb mellélőttél, ha jól emlékszem. Amazt az asztalt találtad el. – Harry elvigyorodott. – Szegény muglik.
- Fogd be, Potter.
- És akkor megint tömegesen kellene törölnöd az emlékeiket.
- Potter...
- Igen, Tom?
- Fogd be.
- Látod ott azt az épületet?
- Persze hogy látom. Nem vagyok vak.
- Vedd ki a kontaktlencséidet, és úgy mondd.
- Ha-ha. – mondta Harry hidegen. – Mi van azzal az épülettel?
- Az egy könyvtár. Menj, nézd meg, mit jelent a Voldemort.
- Már mennél is?
- Dolgom van, Harry. Ha még emlékszel?
- Azt hiszem, igen.
- Menj. És találj valami módot, hogy kapcsolatba lépj azzal a mugli barátnőddel. Szerezd meg a házi feladatot.
- Mit érdekel az téged?
- Esetleg segíthetek. Talán.
- Mit mondana Piton, ha rájönne, hogy te segítettél nekem a házi feladatommal?
- Szaladna Dumledore-hoz elújságolni, hogy megrontottalak.
- És igaza lenne. Rávettél, hogy megvegyem azt a sötét mágiás könyvet.
- Menj. Azonnal.
- Eleged van belőlem?
- Igen!
- Jó!
- Meg foglak átkozni.
- Menj, szórj néhány Cruciót Féregfarkra a nevemben.
- Örömmel. Ő valamivel hangosabban sikoltozik, mint te.
- Köszönöm. Azt hiszem.
- Szívesen.
- Akkor holnap. – bólintott Harry, ahogy elindult a könyvtár felé.
Annak ellenére, hogy maga a megtestesült gonosz, Tom nem is olyan rossz.
Általában.