Bétázta: Csacsi

10. fejezet

Harry halk kopogásra ébredt. Ron még mindig aludt, úgyhogy felkelt, és kinyitotta az ajtót.

- Gin?

- Ó, hát ébren vagy.

- Azt hiszem igen. Szükséged van valamire?

- Reméltem, hogy beszélhetek veled.

- Mija? – motyogta Ron az ágyból.

- Csak Ginny. Aludj még, Ron. – válaszolta Harry halkan, aztán kilépett a folyosóra. – Persze hogy beszélhetsz velem, Gin.

- Szuper. – Ginny elkapta Harry kezét, és a saját szobájába vezette. Hermione nem maradt ott éjszakára, úgyhogy üres volt. A lány bezárta az ajtót, és levetette magát az ágyra, míg Harry egy székre ült.

- Oké, látom az arcodon, hogy komoly, jobb-ha-köztünk-marad beszélgetésre készülsz. Védjem le az ajtót hallgatózás ellen?

- Kérlek.

Harry elmormolta a varázsigét és meglengette a pálcáját. – Így – bólintott a lány felé, a ruhaujjába csúsztatva a pálcát, a legújabb szokása szerint, amit Tomtól szedett fel.

- Hallottam, hogy George valami Tom nevű aurorról beszélt Blaise-nek, és hogy mostanában sok időt töltesz vele. – tért a lényegre Ginny. – Ez az a Tom, akire én gondolok?

Harry hátradőlt a székben, hidegen végigmérve a lányt. – Kire gondolsz, Gin?

- Hát Tom Denemre.

- Én és Voldemort? – kérdezte Harry lágyan, de komoly, nem gúnyos hangon.

- Igen, nekem is ez jutott eszembe. De George leírása pontosan rá illik.

- Leírás?

- Blaise kérdezte, hogy nézett ki. George azt mondta, hasonlított rád. – bólintott Ginny.

- Csodálatos. – sóhajtott fel Harry. – Igen, ő Tom Denem.

- De hogyan?

- Egymásba szaladtunk az Abszol Úton és leültünk beszélgetni. Igazából nem is olyan rossz, ha éppen nem akar megölni, vagy nem haragszik rád valamiért.

- Haragszik valamiért?

- Pár napja összevesztünk. Tudod, hogy képes nekem rémálmokat okozni.

- Akkor ezért látszottál olyan fáradtnak!

- Pontosan.

- De ma reggel jól nézel ki.

- Azt hiszem engedélyezett nekem egy kis szünetet a születésnapom miatt. – Harry elakadt. – Egész jól fogadod a dolgot.

- Megbízok az ítélőképességedben. – sóhajtott Ginny. – És különben is, én is találkoztam a kedvesebbik Tommal.

- Tudom. Egyébként nem mondtam volna el.

- És mi van veletek? – kérdezte Ginny, hátradőlve az ágyban.

- Beszélgetünk, sértegetjük egymást, én csinálom a házimat, ő meg sorban átkozgatja a muglikat. – Harry elmosolyodott. – Mindig egy kis mugli kávézóban találkozunk. És az álcámat is nagyrészt neki köszönhetem.

- Tett róla, hogy olyan álcád legyen, amin nem látnak át a követői. – bólintott Ginny.

- Igen. – sóhajtotta Harry. – De fura egy helyzet ez, tudod. Néha úgy érzem, harcolnom kellene ellene, de nem akarok.

- Kedveled?

- He?

- Harry. Tetszik neked?

- Ez meg honnan jutott eszedbe?

- Látom a szemedben. Ugyanez volt két éve, mikor Cho-ról beszéltél és tavaly Seamussel.

- Francba.

- Harry?

- Erre még nem is gondoltam...

- Szóval tetszik neked!

- De nem szándékosan!

- Gondoltam is, hogy nem! – vigyorodott el Ginny. – Mikor készülsz elmondani neki?

- Soha.

- Harry...

- Komolyan beszéltem. Megölne.

- Ha tetszik neked, mondd meg neki! Merlinre!

- Gin, meg fog ölni!

- Akkor én mondom el neki.

- Neeee... – nyögött fel Harry. – Nem teheted. Soha többé nem kerülhetek akkor a szeme elé.

- És mi van, ha te is tetszel neki?

- Ő az istenverte Sötét Nagyúr, Gin! Senki nem tetszik neki!

- Ginny! Harry! Ron! Ideje felkelni! – hallották hirtelen Molly hangját a lépcsők tetejéről.

- Gyere reggelizni! – ugrott fel Ginny, és kiviharzott a szobából.

Harry a tenyerébe temette az arcát – Elvesztem!

- A Dursleyékhez indulsz? – kérdezte Ron a reggelinél.

- Igen. Remélem sikerül visszaszereznem a holmimat. – sóhajtotta Harry.

- Mi lesz a könyveiddel? Most már két példányod is lesz mindegyikből. – kérdezte Arthur.

- Ginny megtarthatja az újabbakat, amikre szüksége van. A többit meg odaadom valami használtkönyv kereskedésnek. – válaszolta Harry.

- Komolyan! – bámult Harryre Ginny.

- Természetesen. – bólintott Harry.

- De jó! Te vagy a legjobb, Harry!

- De persze csak akkor, ha sikerül visszaszereznem a holmimat. Elvarázsoltam a ládámat, hogy ne tudjanak benne kárt tenni, legalábbis ne menjen túl egyszerűen, de ahogy őket ismerem, találnak rá módot, hogy megszabaduljanak tőle. – sóhajtott fel szomorúan Harry.

- Biztos vagyok benne, hogy visszaszerzed. – vigyorodott el Ron. A többi Weasley csak bólintott.

- Köszönöm. – mosolyodott el Harry. – Ha mind mögöttem álltok, olyan nincs, hogy ne szerezzem vissza!

Mindenki elnevette magát.

Harry bosszús képpel kopogott a Privet Drive 4. számú ház ajtaján. Vernon autója itthon volt és Harry késve vette észre, hogy péntek van, és Vernon ilyenkor később indult munkába, ami azt jelentette, hogy nem tudja csak úgy megparancsolni a nagynénjének, hogy adja ki a dolgait.

Nem. Kénytelen lesz a nagybátyjával is elbánni.

Kinyílt az ajtó, és Dudley hirtelen felsikoltott, aztán megpróbálta Harry arcába vágni az ajtót.

Harry az ajtónyílásba feszítette a lábát, és hideg mosoly ömlött el az arcán. – Dudley, senki nem mondta még, hogy nézd meg, ki áll az ajtó másik oldalán, mielőtt kinyitod?

- Ki van ott? – kérdezte Vernon.

- Ó, csak én vagyok az, Vernon bácsi! – szólt oda neki Harry lágy éneklő hangon, ami éles ellentétben állt az arcán látható jeges mosollyal. – Csak a holmimért jöttem!

- Tűnj a házamból. – mordult fel Vernon befordulva a sarkon, hogy kilásson az előszobába.

Harry nemet intett az ujjaival, mintha egy kisgyerekhez beszélne. – Nem, nem, Vernon bácsi, nem illik így bánni egy vendéggel. Mit fognak gondolni a szomszédok?

Vernon megmerevedett, az arca vörös volt a dühtől, a szemeit összehúzta. – Engedd be, Dudley.

Harry belépett a házba, ahogy Dudley gyorsan visszalépett, hogy beengedje. A varázsló lágyan becsukta az ajtót a háta mögött, mielőtt visszafordult a dühös nagybátyjához (Dudley már elmenekült az ebédlő felé). – Kérem a ládámat, Vernon bácsi. Szeretném visszakapni, ha lehetséges.

- Nem.

Harry a kezébe csúsztatta a pálcáját, és lágyan megforgatta az ujjai között (újabb szokás, amit valószínűleg Tomtól szedett fel), és végigmérte a szeme előtt álló kövér férfit. – A helyedben én nem tagadnék meg egy ilyen egyszerű dolgot. Most már használhatom a mágiámat. – suttogta a fiatal férfi halk, fenyegető hangon.

Vernon elsápadt. – A gardróbban van.

- Tökéletes. – dorombolta Harry, amint elsiklott a férfi mellett, és szembe állt az ajtóval. – Alohomora – mormogta a lakatra, és az azonnal felpattant. Harry kinyitotta az ajtót, figyelembe se véve Vernont, aki idegesen várta, hogy megjelenjen egy minisztériumi bagoly. Harry a ládára fogta a pálcáját. – Minuta Tabula.

Harry zsebrevágta a miniatűr ládát, és vigyorogva a nagybátyja felé fordult. – A dolgaim még mindig a szobámban vannak, ugye?

- Igen – nyögte ki a teljesen ellilult férfi.

- Csodálatos. – táncolt el Vernon mellett Harry, fel a lépcsőn, a legkisebb hálószobáig.

Néhány Alohomora-val később már a szobájában volt, a kevés holmiját rakosgatva. Egy gyors bűbáj kiszabadította Hedviget. – Londonban lakom, a Foltozott Üst mellett. Ugye meg tudsz ott találni? – a madár apró bólintása mosolyt csalt Harry arcára. – Nagyon jó. Menj akkor. Szórakozz jól. Később találkozunk. – Hedvig helyeslően felhuhogott, aztán kirepült az ablakon. Harry lekicsinyítette a kalitkáját és a többi holmival együtt azt is a zsebébe süllyesztette.

- Végeztél már, fiú? – mordult fel Vernon, amikor Harry ragyogó mosollyal leereszkedett a lépcsőkön.

- Ó, még nem egészen.

- Hát akkor igyekezz! – visította Petunia a férje mögül.

Harry a földre dobott néhány édességet, aztán szétküldött két átkot, mielőtt egy hangos pukkanással dehoppanált.

Dudley kinézett az előszobába. – Anya? Apa? – ekkor vette észre az édességet két egér között, amelyek közül az egyik kövér volt, és lila, a másik fehér és nagyon sovány. – Óóó.. – dobta a szájába az édességet, és tovább kereste a szüleit, véletlenül rálépve a lila egérre.

Aztán Dudley malaccá változott, és teljesen megfeledkezett a szüleiről.