Bétázta: Csacsi
17. fejezet
Harry úgy döntött, hogy megérte mindjárt az első tanítási napon korán felkelnie, már csak azért is, hogy láthassa Piton képét, mikor Tom leült mellé, és csendes beszélgetésbe kezdett a kémmel.
Piton arckifejezéséből ítélve, ahogy viharosan elhagyta a nagytermet, Tom valószínűleg megfenyegette valamivel, nem mintha Harryt ez túlságosan zavarta volna. A férfi megérdemelte, amit kapott.
Aztán egy kisgyerek képe jutott az eszébe, ahogy elrejtőzik az ordibáló apja elől, a kép, amit Piton elméjéből szedett ki két éve, és ez egy kicsit elvett a jókedvéből. Szomorúan fejezte be a reggelit.
Tom rosszalló pillantással nézte, ahogy a valamikori ellensége elhagyja a termet. – Mi baj?
Tom? Eh, semmi. Csak gondolkodtam.
Miről?
Harry megállt, és Tom tudta, hogy a fiú át akarja gondolni a válaszát. – Mit mondtál Pitonnak?
Mondtam neki, hogy jobb, ha nem avatkozik közbe legközelebb, ha valamelyik diákommal négyszemközt akarok beszélni.
Megfenyegetted.
Hát, igen.
Ne csináld.
Miért ne?
Csak ne. – mondta Harry, aztán megszakította a kapcsolatot, ahogy valami más vonta el a figyelmét..
Tom rosszallóan dőlt hátra a székében. Most vajon mit titkol el Harry Pitonnal kapcsolatban?
Ahogy becsöngettek, Tom besétált a hetedévesek osztályába. Mindannyian kíváncsian figyelték, ahogy lepakolta a szünetben a szobájából felszedett könyveket az asztalra. Tomnak eszébe jutott, hogy ez az osztály hat különböző sötét varázslatok kivédése tanárt látott ugyanennyi év alatt. Tudni akarják, ő vajon meddig tart majd.
Tom szembefordult a kíváncsi fiatalokkal, és egy-egy pillanatra mindegyiküknek a szemébe nézett, mielőtt megszólalt. – Brutus professzor vagyok. És hogy válaszoljak a kérdésre, amit tudom, hogy mennyire szeretnétek feltenni, csak ebben az évben vagyok itt. Szerencsétekre.
- Tudom, hogy az elmúlt években volt néhány határozottan gyenge tanárotok, igaz? – Nem lepődött meg, amikor meglátta, hogy egy kéz a levegőbe emelkedik mindjárt Harry mellett. – Granger kisasszony?
Hermione egy rövid pillanatra elakadt, láthatóan meglepődött, hogy az új tanáruk tudta a nevét anélkül, hogy a papírjára nézett volna, vagy valami, de aztán megszólalt. – Tudja tanár úr, Lupin professzor egész jó volt, és Mordon is.
- És a DS! – szólt közbe hirtelen Seamus Finnigan. Tizenkét pár szem meredt rá ingerülten, és Dean, aki mellette ült, oldalba bökte az írt.
Tom elvigyorodott, az asztalának dőlt, és karba fonta a kezét maga előtt. – Ó, már hallottam a hírhedt Dumbledore Seregéről. – biztosította őket. – Egész jó munka, Mr. Potter. És ha jól tudom, eredetileg Granger kisasszony ötlete volt a dolog?
Hermione elpirult, és Harry ingerülten forgatta a szemeit. – Természetesen, tanár úr. Azért is haltak meg ketten a tagok közül tavaly.
Csend ereszkedett a szobára, és Harry lesütötte a szemét. Egyszerűen csak... úgy tűnt helyesnek, hogy csendben maradjanak egy pillanatra, és még Tom és a mardekárosok se zavarták meg ezt a csendet.
- Sajnálom. – motyogta Seamus hirtelen.
A tanterembe visszatért az élet, ahogy Harry megfordult, hogy rámosolyogjon az osztálytársára. – Ne fáradj. Csak tegyél meg nekünk egy szívességet, és ne gyere többet berúgva az órára.
Mindenki elnevette magát, ahogy az ír fiú elvörösödött.
- Bár utálnék úgy hangzani, mint Piton professzor, üljetek le. – szólalt meg Tom hirtelen. A terem elcsendesedett, de mindenki tovább mosolygott. – Jó. Na most, a hetedik évfolyamban már kellene tanulnotok egy kevés fekete mágiát, ami még legálisnak számít, és hadd biztosítsalak róla, hogy jó pár van belőlük. Talán még a nem annyira legális dolgokba is belenézhetünk, mert nem vagyok annyira oda a szabályokért, és kétlem, hogy közületek sokan oda lennének értük. – Szavait nevetés követte.
- Jól van. Még azt szeretném hozzátenni, hogy soha nem fogok olyasmit elvárni valakitől, amiről nem tudom, hogy megbirkózik vele, és tőletek is ezt várom. Különös tekintettel, - Tom a sarokban összegyűlt mardekárosokra nézett, akiket hollóhátasok vettek körül, és olyan távolra húzódtak a griffendélesektől, amilyen távolra csak tudtak. – a mardekárosainkra. Tiszta munkát várok. Higgyétek el, igazán nem akarjátok, hogy az igazgatóhoz küldjelek titeket. A fenébe is, én se akarok az igazgató elé kerülni. – További nevetés.
- Brutus tanár úr, tudom, hogy a DS elég jó ebben a tantárgyban, de nem tesztelhetne le mindenkit, hogy lássa, ki mennyit tud valójában?
- Nagyon jó kérdés. És igen, ezt fogom tenni. Majd kitűzöm az időpontokat a faliújságra, hogy ki mikor jöjjön a tesztelésre. Mindenkit hívni fogok, mert Mr. Potterrel ellentétben én semmit nem tudok arról, mennyire vagytok jók... – Tom a felemelt kéz felé bólintott. – Mr. Nott?
- Tanár úr, csak kíváncsiságból, de melyik oldalon áll a jelenlegi helyzetben? – kérdezte Theodore Nott.
- Mi ez, mugli politikatudományi óra? – nézett rá ingerülten Tom.
- Ez egy jogos kérdés. – mutatott rá Draco Malfoy.
- És egy jogos kérdést is figyelmen kívül lehet hagyni, Mr. Malfoy. Kivéve persze, ha mindannyian szeretnénk bejelenteni a jelenlegi politikai helyzetről alkotott véleményünket?
- Hé, én büszkén támogatom a Sötét Nagyurat! – vágott vissza Draco. – És mindenki tudja.
- Igen, de csak mert az apádat már megint az Azkabanba csukták. – szólalt meg Ron.
- Ron... – nyögött fel Harry.
- Esetleg közelebb jönnél, és megismételnéd ezt újra, Vízlipatkány?
- Draco! – kiáltott fel Harry hirtelen.
Draco egy rövid pillantást vetett Harryre, aztán visszaült a helyére, és a padba kezdett ábrákat kapargatni.
Ron felvihogott.
- Te is, Ron. – mondta Harry élesen.
Egyetlen pillantást a dühös zöld szemekbe, és Ron is lehiggadt.
- Nahát, Mr. Potter. Szeretné esetleg ön tartani az órákat? – kérdezte Tom, aki jól szórakozott a rövid szóváltáson, és valahogy el is képesztette a dolog. Nem hitte volna, Dracóról, hogy ilyen gyorsan visszakozik majd, sem pedig Ronról, hogy Harry egyetlen pillantásától lehiggadjon.
- Ó, nem. Majd inkább csak a hirtelen kirohanásokkal foglalkozom. – vágott vissza Harry gúnyosan. Más tanár ezért a hangért már vonta is volna le a pontokat.
Tom felhorkant. – Jól van. Öt pont a Griffendélnek, amiért ilyen jól tudod fegyelmezni az osztálytársaidat. – Körbepillantott az osztályon. – A sötét mágia. – mondta, hirtelen visszatérve a korábbi témájára. – nem olyasmi, amivel játszani lehet. Tud valaki mondani erre egy példát? Mr. Potter.
Harry elvigyorodott. – Hát, azt hiszem, Voldi...
- Voldi? – kérdezte Tom élesen megrándulva, és félbeszakítva Harryt.
- Hát igen, tanár úr. A legtöbb ember nagyon nem szereti, ha azt mondom „Voldemort". – mintha csak Harry szavait akarnák megerősíteni, szinte az egész osztály ugrott egyet.
Tom dühösen meredt rá. – Ebben az osztályban, Mr. Potter, nyugodtan utalhat rá úgy, mint Voldemortra. – erre megint mindenki ugrott egyet. – Sőt, még azt is megengedem, hogy őrült pszichopatának nevezze. Bárminek, csak ne... – Tom összeborzongott. - ...Voldinak.
Harry felsóhajtott. – Természetesen, tanár úr. – Tom bólintott, hogy folytassa. – Ahogy mondani kezdtem, Voldi...
- POTTER! – kiáltott rá Tom. A mardekárosok próbálták elrejteni a vigyorukat, míg az osztály többi része a nevetéssel küszködött. Harry egyszerűen csak zavartnak látszott.
- Tanár úr?
- Büntetőmunka. Ma este. És most próbáld meg csukva tartani a szádat az óra többi részére.
- Igen, tanár úr. – bólintott Harry.
De ahogy Tom a többiek felé fordult, hogy tőlük kérdezzen példákat a sötét mágia használatára, Harry elvarázsolta a krétát, hogy nagy zöld betűkkel felírja a táblára, hogy „VOLDI".
Tom csak két perccel később vette észre.
- Capitulatus. – sziszegte, zsebre vágta Harry pálcáját, aztán letörölte a táblát és megpróbálta folytatni az órát. Újra.
Az óra maradék részét Harry csendben duzzogva töltötte.
- Harry, ez csodálatos volt!
Harry vigyorgott, amikor Draco és az osztály többi része körülvette, ahogy ebédelni indultak. – Kösz, Dray.
- Hogy lehet, hogy ilyen egyszerűen megúsztad? Megesküdtem volna rá, hogy meg fog átkozni. – kérdezte Blaise Draco másik oldaláról. A griffendélesek idegesen vizslatták a mardekárosokat, de Harry nem vette őket figyelembe.
- Marcus és én barátok vagyunk. Nyáron megint találkoztunk, és a Weasley ikrek küldték őt Dumbledore-hoz a munkáért.
- Marcus? – húzta össze Hermione rosszallóan a szemöldökét. – Igazán, Harry, keresztnevén szólítani egy tanárt!
Harry ingerülten forgatta a szemeit. – Hát persze. Meg két órát lógni vele, mint ahogy én meg Ginny tettük tegnap este.
- Vele voltatok? – kérdezte Ron hirtelen.
- Hát igen.
- Ó. Csodáltam is, hova tűntetek... – ez már Dean Thomastól jött.
Hermione hirtelen felhördült. – Harry, visszakaptad egyáltalán a pálcádat?
Harry felsóhajtott. – Ja. Nem. Majd visszakérem, ha a nagyterembe értünk. Zsebre vágta, ha jól emlékszem.
- Igazán, így elereszteni egy diákot. – cicceget Hermione.
Erre már mindenki a szemeit forgatta.
Minden fej feléjük fordult, ahogy a hetedikesek csoportja nyugodtan beszélgetve belépett a nagyterembe. Furcsa látvány volt.
Harry mindjárt észrevette Tomot, és odabólintott az osztálytársainak. – Megyek, és visszaszerzem a pálcámat.
- Sok szerencsét, Harry, - válaszolták kórusban, ahogy a tanári asztal felé indult.
Piton csúnyán nézett rá, de Tom gyanakodva figyelte. – Mit akarsz, Potter? – mordult fel Piton.
Tom ingerülten nézett a bájital tanárra, ahogy Harry megszólalt. – Hát, csak azt szeretném tudni, szándékodban áll-e valamikor visszaszolgáltatni a pálcámat, Marcus?
Perselus, és hallótávolságon belül mindenki ijedten fordult Tom felé, aki halványan elmosolyodott. – Veled, Harry Potter, több baj van, mint amennyit megérsz, de igen, visszakaphatod a pálcádat. – Tom felé nyújtotta a pálcát, de elhúzta előle, amikor Harry odanyúlt, hogy elvegye. – Mit tanultál meg az esetből?
- Hogy soha ne nevezzem Voldemortot „Voldi"-nak a jelenlétedben. – sóhajtotta Harry, ingerülten forgatva a szemeit.
- Jó. – És legközelebb ne hagyd magad meglepni, hmm?
- Úgy sajnálom. – Harry megfordult, és elindult a saját asztala felé, egy mentális Voldi-t küldve a Sötét Nagyúr felé.
Tom dühösen meredt utána.
Harry halkan kopogott Tom irodájának ajtaján, és megvárta, amíg kinyílik az ajtó. Tom dühösen nézett rá. – Befelé, kis piszok.
- Jajj, csak nem megbántottam az érzéseidet? – ugratta Harry, ügyesen félrelépve az útból, mikor Tom megpróbálta hátbavágni.
Tom felrakott egy némító bűbájt, és átvezette Harryt egy szomszédos nappaliba, amire Harry nem emlékezett korábbról, mikor az irodában volt.
- Ülj le.
- Tényleg ennyire dühös vagy rám?
Tom felsóhajtott, és megdörzsölte a szemeit. – Harry, tényleg nem érdekel, ha barátodként kezelsz az iskolában, nem érdekel, ha átveszed az irányítást az órámon, de muszáj óvatosabbnak lenned a tanárok körül!
- Miért? – kérdezte Harry.
Tom hanyagul levágta magát egy karosszékbe, pontosan úgy, ahogy Harry a nyár folyamán már megszokhatta. – Perselus biztosan elmondta Dumbledore-nak, hogy azt hiszi, magamnak dolgozom. A szabadidőmet azzal töltöttem, hogy elmeséltem Albus Dumbledore-nak, mi történt az órán, és miért kellett a pálcád nélkül távoznod a végén.
- Ó. – dörgölte Harry idegesen a lábát a földön. – Sajnálom.
Tom megrázta a fejét. – Nem tudhattad, hogy Perselus kiadja az információt.
- Tudtam.
- Micsoda?
- Tudtam. Tudtam, hogy megmondja. – motyogta Harry, még mindig a cipőjét figyelve.
Tom gyorsan összerakta a dolgokat. – Szóval Perselus a kém.
- Igen.
- És persze ezt nem mondtad volna meg korábban.
- Megölted volna!
Tom a fal egy pontjára meresztette a szemét – Valószínűleg.
- Tom, kérlek...
- Mi a francért véded annyira! – a skarlát szemekben hideg düh lobogott, ahogy újra Harryre meredt.
- Mert ő is véd engem, és még sokakat másokat is, akikkel törődök, még ha utál is minket. Megmentette az életemet elsőben, mikor Mógus megpróbált ledobni a seprűről. Harmadikban utánunk jött, mikor Siriussal találkoztunk. Negyedikben visszament hozzád kémkedni, hogy ellásson minket információkkal, amivel életeket menthettünk meg. Ötödikben utánunk küldte Dumbledore-t és a Rend többi tagját a Minisztériumba. Múlt évben segített megvédeni a diákokat az eltévedt átkoktól az erdőben, míg a Rend a halálfalókkal harcolt.
- Ne mondd, hogy az életeddel tartozol neki, Harry.
- Nem. Sőt, úgy tűnik éppen ő az, aki egy ilyen adósságot törleszt az apám felé. – Harry zöld szemei nyugodtan állták a vörös tüzet. – De nem engedem, hogy megöld, nem számít, mibe kerül.
- És mi a fenéért nem!
- Mert tisztelem őt, Tom! Cseszd meg!
Tom összeszorította a száját, és félrenézett. – Tisztelsz valakit, aki utál téged.
- És kibaszottul szeretek egy másvalakit, aki tizenhét éve próbál megölni. Ezt kapd ki! – vágott vissza Harry.
Tom felsóhajtott, és fáradtan nézett Harryre. – Talán jobb lett volna, ha nem jövök vissza ide. Most dühös vagy rám.
Harry összeszorította a száját. – Ígérd meg. Ígérd meg, hogy nem ölöd meg az első adandó alkalommal.
Tom megint felsóhajtott. – Nem fogom megölni, de többé nem bízok rá fontos információt.
- Ez így megfelel. – bólintott Harry.
- Még mindig dühös vagy rám?
Harry meglepetten pislantott Tom megbántott hangjára. – Minden nap egy új meglepetést hoz veled, Tom. – mosolyodott el. – És én szeretem a meglepetéseket.
Tom megrázta a fejét, és intett Harrynek, hogy üljön oda hozzá, mire Harry egyenesen az ölébe ült. – Akkor most erről a „Voldi" dologról...
- Csak kedveskedni akartam.
- Ki nem állhatom.
- Hát, jelenleg éppen ülsz...
- Tudod jól, mire gondolok.
- Mindig büntetőfeladatot adsz majd, ha Voldinak nevezlek?
- Igen.
- Az jó lesz. – hajtotta a fejét Harry Tom vállára.
- Elkényeztetett kölyök. – motyogta Tom.
Harry elvigyorodott. – De tetszem.
- Nem tagadhatom le a nyilvánvalót...
- Előttem nem. Túlságosan jól ismerlek.
- Remélem is.
- Igen?
- Igen. Ha bárki más ilyen jól ismerne, meg kellene ölnöm. Túlságosan sokat tudnának.
Harry csak nevetett rajta.