Béta: Csacsi
Jelmagyarázat:
Gondolatok
:Párszaszó:
Izé... azt hiszem, a Piton rajongók ezt jobb, ha kihagyják XD
23. fejezet
Harry magára zárta Myrtle mosdójának ajtaját és a mosdók felé fordult.
- Most mit csinálsz itt? – kérdezte Myrtle.
- Semmit, Myrtle.
Valaki ököllel megdöngette a mosdó ajtaját. – Tudom, hogy ott vagy, Potter! – kiáltotta Terry Boot. – Te kislány!
Harry ingerülten forgatta a szemeit, aztán odalépett a nem működő mosdó elé, ami a titkok kamrájának bejáratát rejtette. :Tárulj fel.: parancsolta hidegen.
- Óóóó... el akarsz bújni. – jött rá Myrtle, mikor a mosdó lesüllyedt. – Biztos, hogy nem akarnál inkább az én fülkémben elbújni?
- Köszönöm, de nem. – válaszolta Harry. – Te viszont ne mondd el annak a hülyének, hova tűntem el.
- Nyisd ki az ablakot. – javasolta Myrtle, aztán visszatért a fülkéjébe.
Harry megnyugodva felsóhajtott és gyorsan kinyitotta az ablakot, aztán leugrott az alagútba. Micsoda egy nap volt! Először Tom összehív egy halálfaló találkát, aztán megtiltják, hogy Roxmortsba menjek, mert összeverekedtem Boottal, aki most engem hajkurász, mert ő is szobafogságban van. Tomnak mégiscsak igaza lehet. Nyögött fel Harry, hangos puffanással érve a cső végére.
Felállt és leporolta magát aztán elindult az úton. Ahogy ment, figyelte a falak faragását, amiket először a sietség miatt, másodszor pedig a Tommal való beszélgetés miatt nem vett észre.
Milyen gyorsan telik az idő. Már november vége van. Huh...
Végighúzta az ujjait a faragásokon és folytatta az útját, mert semmi egyéb nem jutott eszébe.
- Mit keresel itt?
Megpördült és szemtől szembe találta magát a szellem Mardekár Malazárral. – Gyilkos hajlamú hollóhátasok elől rejtőzködöm, ha mindenáron tudni akarod.
Salazar pislogott egyet, aztán lemondóan felsóhajtott. – Mit csináltál azzal a hollóhátassal, kis Griffendél?
Harry összevonta a szemöldökét. – Megátkoztam, mert csúnyán beszélt Tomról. De Pitonnak muszáj volt követnie, és látta, úgyhogy most bezártak az iskolába, míg mindenki más lemehetett Roxmortsba.
Malazár felhorkant. – És Rowle hol van? – kérdezte, mutatva Harrynek, hogy kövesse a kamrába.
- A halálfalóit ellenőrzi, stresszűzésként halálra Cruciózza Féregfarkat, rajtaütéseket tervez, hogy aztán megint jó oka legyen mindenkire Cruciót szórni, ha meghiúsulnának... – Harry megvonta a vállát. – Miért, mi mást csinálhatna?
Malazár összevont szemöldökkel figyelte, ahogy Harry megparancsolta a titkok kamrájának, hogy nyíljon ki előttük. – Kis Griffendél, a családod milyen? – kérdezte az alapító, mikor elindultak, át a kamrán a szobor felé.
Harry felpislogott a szellemre. – A családom? – ismételte meg.
- Igen.
Miért is ne? Harry megvonta a vállát. – Anyám és apám meghaltak, mikor egy éves voltam, és Tom jött, hogy megöljön. A keresztapám két éve halt meg, mikor az unokatestvére átlökte a függönyön. A nagynéném és a nagybátyám utálnak, és imádják a fiukat, aki mindig verekszik.
- Beszélj még nekem erről a nagynénédről, nagybátyádról és az unokatestvéredről.
Harry sötét pillantást vetett Malazárra. – Erről nincs mit mondanom.
- Mindig van mit mondani, kis Griffendél. Hogyan viselkedtek veled szemben?
- Úgy bántak velem, mintha valami ragályos betegségem lenne, oké? – A smaragd szemek felvillantak, és az éles pillantás mintha keresztülvágta volna a szellemet. Megálltak a szobor előtt. – Mintha valami szemét lennék, amit csak nem bírnak ledörgölni a cipőjük talpáról. Ordítoztak velem, éheztettek, megvertek, minden. Az unokatestvérem levetett ruháit hordtam, amik lötyögtek rajtam, én végeztem minden házimunkát. – mondta dühösen. – Van még valami, amit szeretnél tudni, Malazár?
Az alapító megvonta a vállát. – Nem jó, ha magunkban tartjuk az ilyen dolgokat, kis Griffendél. Abból, amit rólad hallottam, egy hálátlan világ terhét hordod a válladon. Rowle másokat átkozgat, hogy jobban érezze magát, de neked nincs semmi, amivel levezethetnéd az idegességedet.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy szükségem lenne ilyesmire? – mordult fel Harry, próbálva visszafogni a dühét.
- Természetesen.
- Ó, és úgy gondoltad, te lehetnél az?
- Kis Griffendél, engem nem bántasz meg vele, ha kiabálni fogsz rám, már sok problémás gyerek történetét végighallgattam. A Mardekár ház híres az ilyenekről. Talán neked is inkább a Mardekárba kellett volna kerülnöd, még ha csak azért is, hogy segítséget találj, de te a Griffendélbe jutottál. Kiabálj velem, mondd el, mitől félsz. Én megtartom a titkaidat, mert megígértem Rowle-nek. – válaszolta Malazár nyugodtan. – A hálószobában leszek. – ezzel eltűnt.
Harry felmordult és belerúgott a szobor nagylábujjába. Hát persze, Malazárnak igaza volt. Tényleg szüksége van valakire, akivel ordítozhat.
Valamikor ott volt neki Ron és Hermione, de a barátságuk már messze nem a régi, és az újonnan felfedezett mardekáros barátaival még nincsenek elég jóban, hogy kibírják a dühét anélkül, hogy a szívükre vennék, ebben biztos volt.
Ginny volt a legjobb barátja, és sok mindenben a bizalmasa is, de képtelen lenne őrajta levezetni a dühét.
Tom már amúgy is sokszor a türelme végén járt, mikor Harry meglátogatta, úgyhogy nem igazán szoktak beszélgetni, csak összebújtak és csendben élvezték egymás társaságát, amíg tehették.
Valaki olyanra van szüksége, akiben megbízik, és akinek mégis nyugodtan vághat a fejéhez dolgokat. Még jobb, ha ez a valaki már megszokta a hasonló történeteket és képes érzelemmentes arcot vágni.
- Utálom, mikor másoknak igazuk van... – nyögött fel Harry, aztán magára fordította a pálcáját és felemelkedett Malazár nyitott szájáig.
- Marcus?
Tom megpördült és szembe találta magát Ginevra Weasley-vel. – Gin.
- Mi a baj? – Ginny egy kissé közelebb ment a Sötét Nagyúrhoz, míg Tom gyorsan körbepillantott a folyosón.
- Láttad Harryt?
Ginny megvakargatta a fejét. – Harryt? Nem. Piton verekedésen kapta Terry Boottal és megtiltotta neki, hogy Roxmortsba menjen. Én csak most értem vissza. Miért?
Tom átkozódva végigsimított a haján. – Eltűnt.
- Eltűnt?
- Teljesen. Lement a térképről. Dumbledore már kétszer is kérdezte tőlem, merre lehet. Láttam, hogy Perselus a pincéket kutatja át. Néhány másik tanár is a folyosókat járja. Képtelen vagyok telepatikusan elérni. Úgy látszik kizár az elméjéből.
- Csodálatos... – nyögött fel Ginny. – És Terry? Valószínűleg ő látta utoljára.
- Van elképzelésed, merre lehet a fiú?
- A hollóhátas klubhelységben. Nem tudom a jelsz...
- Én igen. – Tom megpördült és gyorsan elindult a Hollóhát felé. – Mi a fenén vesztek össze?
Ginny megjelent mellette, szinte futva próbált lépést tartani vele. – Rajtad. Terry Voldemort kurvájának és gonosz szadista alaknak nevezett. És mint mindig, a mi drága Harrynk robbant. Oda-vissza átkozta Terryt. – A Ginny arcán feltűnő vigyor mutatta, milyen jól szórakoztatja a hollóhátas a Sötét Nagyúrra magára tett megjegyzése, még ha a harc maga nem is.
- Annak a gyereknek szüksége lenne komoly dühvisszafogás-órákra. – motyogta Tom a bajsza alatt, hangos nevetést kiváltva a társából. – Itt is vagyunk. Férgek. – mondta a gyönyörű arany sas képének. Mikor a kép kivágódott, belépett. – Mr Boot. Kölcsönvehetném önt egy percre?
- Természetesen, professzor. – Terry Boot kilépett a folyosóra, és megmerevedett, mikor meglátta Ginnyt, aki gyilkos pillantásokat lövellt rá.
- Hol van Harry, Terry? – kérdezte Ginny halk, fenyegető hangon.
- Nem tudom. – válaszolta Terry, túlságosan is gyorsan.
- Hazudsz, Terry.
- Tudnunk kell, Mr Boot. Az igazgató szeretne vele beszélni. – vágott közbe Tom hidegen.
- Utoljára abban a lánymosdóban rejtőzködött a másodikon. – válaszolta Terry, és a hangja elárulta, mit gondol Harryről és a búvóhelyéről.
- Köszönöm, Mr Boot. – bólintott Tom és kivezette Ginnyt a folyosóra, a hollóhátas hallótávolságán kívülre. – Akkor én elmegyek érte.
- Rendben. Én majd úgy teszek, mintha még mindig keresném a Griffendél körül, megzavarom a tanárokat.
- Ön csodálatos lány, Miss Weasley. – lehelte Tom.
- Csak menj és keresd meg Harryt, te hülye. – válaszolta Ginny vigyorogva, aztán elszaladt a Griffendél torony irányába.
- Valaki lejött a csövön... – mormogta Malazár hirtelen.
- Ki az? Tudod? – kérdezte Harry, felpillantva a teáscsészéjéből.
- Ide csak két ember tud lejönni, kis Griffendél. – válaszolta Malazár mosolyogva.
- Aha... tényleg... – Harry megvakargatta a fejét és igazán hülyének érezte magát. – Kíváncsi lennék, mennyi az idő... – lepillantott a törött órájára, amit egy hete véletlenül a falhoz vágott és még nem volt ideje kicserélni.
- Kit érdekel, mennyi az idő?
- Mindenkit, aki csak él.
Malazár felvonta a szemöldökét. – Erről beszélek.
- Tomot érdekli. Biztos már vacsoraidő van, vagy ilyesmi.
- Nem, nem. Szóltam volna, ha valami olyan fontos folyna odafent, mint például a vacsora.
- Honnan tudnád? – kérdezte Harry fintorogva.
- Fenti képektől.
- Nem tudtam, hogy tudod használni őket...
- Én ilyen különleges vagyok.
- Úgy érted, ilyenre csináltad őket.
- Így is lehet mondani.
Harry a szemeit forgatta és letette a teáscsészéjét, mikor látta, hogy elfordul az ajtógomb. – Szia! – szólt ki vidáman, mikor Tom bedugta a fejét a résen.
Tom csúnyán nézett rá. – Van valami fogalmad róla, mennyire idegessé tettél?
- Miért idegeskedtél miattam? Tudok magamra vigyázni. – vágott vissza Harry.
- A fél iskola téged keres, Harry.
- És?
- És? Nem tudtalak elérni. Honnan tudhattam volna, hogy nem valamelyik hülye halálfalóm rabolt el vagy hogy nem vágott fejbe valami feldühödött hollóhátas, miután kiátkoztad belőle a szuszt?
Harry felsóhajtott. – Sajnálom. Azért jöttem le ide, hogy el tudjak bújni az elől a hollóhátas elől és megfeledkeztem az időről.
- Hogy feledkezhettél meg az időről!
Harry felmutatta a törött órát a csuklóján. – Eltört, emlékszel? És Malazár nem hisz az órákban, legalábbis nekem úgy tűnik... – dühösen az alapítóra nézett.
Malazár felhorkant. – Én szívesen használom, ha van ilyenem, de semmi okot nem láttam rá, hogy legyen egy ilyenem, ha nincs szükségem rá, hogy tudjam, mennyi az idő. Ha azt akarod, hogy legyen itt egy, vegyél magadnak.
- Vennék is, de amint láthatod, Piton megtiltotta, hogy elhagyjam a Roxfortot, egészen addig, amíg úgy nem gondolja, hogy most már elhagyhatom, mert mindig annyi bajt kavarok. – válaszolta Harry dühösen.
Tom összevonta a szemöldökét. – Azt hittem Dumbledore általában nem hagyja, hogy ilyesmit csináljon.
- Dumbledore-nak általában nincs egy megbízhatatlan halálfaló a tanári karában. – húzta el a száját Harry. – Nem mintha én nem tudnék magamra vigyázni. Hiszen eddig is jól megvoltam. Egyébként miért gondolták azt hirtelen, hogy ha lemegyek a Roxmortsba mindjárt végem is van?
- Éppen kifutottál a szerencséből. – válaszolta Tom szárazon, mire Malazár felhorkant és Harry elvigyorodott. – Na, gyere, te semmirekellő. Nem hagyhatjuk, hogy Gin egész este az elterelésükkel kínlódjon.
Harry felállt és elgondolkodva kinyújtózott. – Tom? A szobádban ugye van egy láthatatlanná tévő köpönyeg?
- Jaj ne... Most milyen hülyeséget találtál ki?
Harry elvigyorodott. – Meglátod.
Malazár elnevette magát Tomon, mikor a férfi sóhajtva a tenyerébe temette az arcát. – Mit vétettem?
Dumbledore felpillantott, mikor valaki lekapta a fejéről a sapkáját. – Hóborc...
- A konyhában van, professzor. – jelent meg az igazgató mögött Tom. – Sajnálom. Nem akartam megijeszteni. – Ártatlanul bocsánatkérő mosolyt villantott az idős varázslóra.
- Semmi baj. Azt mondta, Hóborc a konyhában van?
- Természetesen. A Szürke Dáma most ment el mellettem. Azt hiszem, a Véres Bárót kereste.
- Értem... – Dumbledore összevonta a szemöldökét.
- Valami baj van, igazgató úr?
- Nem, nem... – Dumbledore elgondolkodva megkerülte a sötét varázslatok kivédése professzort.
A pincébe! Szólalt meg Harry Tom elméjében, aztán végigszaladt a folyosón. El kell ismerni, hogy Dumbledore mindig képes megtalálni a legnevetségesebb kalapokat. Tette hozzá, lenézve a kezében tartott sapkára, ami neonrózsaszín volt lila bolyhokkal.
Bizony...
Harry gyorsan megrántotta a kölcsönvett seprűje nyelét, mikor meglátta maga előtt a fekete hajú férfit. Megbizonyosodott róla, hogy Tom látótávolságon belül volt, mielőtt közelebb repült Pitonhoz és a fejére ejtette a sapkát.
A csíny tökéletesen sikerült. Piton gyászos fekete talárja neonrózsaszín alapon lila bolyhossá vált. A sapkából bohócsipka lett, minden csúcsán csilingelő csengettyűkkel. A bőre vörösre, a haja aranyszőkére változott.
Piton sikolya végigkövette Harryt és Tomot a pince folyosóin, ahogy menekültek és Harry veszettül vihogott.
Ördögien gonosz vagy, Harry Potter.
Nagyon szépen köszönöm. Ez egy nagy bók a Sötét Nagyúr szájából!
Természetesen azért még gyakorolnod kell, hogy olyan gonosz legyél, mint én...
Akkor talán jobb, ha már kezdem is! Harry valami port fújt Tom arcába, aztán elrepült, még mindig veszettül vihorászva.
- HARRY POTTER! ÉN TÉGED MEGÖLLEK! – sikoltott fel Tom, és a hangja a végén már egészen magasba ívelt. Kétségbeesetten nézett le a mellkasára, ami határozottan nagyobbnak tűnt. – Megölöm azt a kölyket. – mordult fel. – Rajtam használni a nemváltoztató port! Az átkozott.
Harry Ginnyvel, Dracoval, Blaise-zel, Pansyval és Theodore-ral együtt sétált be a nagyterembe. Vigyorgott és próbált nem nézni a tanári asztal felé.
- Mi történt Piton professzorral? – nyögte ki nagy nehezen Draco, miközben Harryn kívül mindenki azon erőlködött, hogy ne nevesse el magát a szerencsétlen bájitaltan professzor láttán.
Harry rávigyorgott a férfira. Megátkozta a sapkát, hogy még három napig ne lehessen levenni, és a csíny többi része is ahhoz kötődött. – Tudhatná már, miféle bajokba keveredek, ha nem hagynak békén. – jegyezte meg vidáman kacsintva, aztán indult, hogy elfoglalja a helyét a Griffendél asztalánál, próbálva nem tudomást venni a Tom által felé küldött gyilkos pillantásokról. A férfi kicsit szélesebb ruhát vett fel, hogy elrejtse a kis problémáját. Nem szereted, ha téged is megtréfálnak, ugye, Voldi?
Na várj csak, Potter.
És azt hiszem, annak se örülsz túlságosan, hogy nincs ellenszered, ugye?
Majd visszaadom, mikor a legkevésbé számítasz rá. Fenyegette meg Tom, miközben Harry leült Hermione mellé.
A griffendélesek meg se próbálták elrejteni a Piton legújabb öltözete láttán érzett jókedvüket. Ginny leült Harryvel szemben és döbbenten rázogatta a fejét. – Harry, majd ne felejts el emlékeztetni rá, hogy a jó oldaladon maradjak!
A griffendélesek egy emberként bámultak Harryre. – Ezt te csináltad, haver? – suttogta Ron rémülten.
- Marcus is besegített egy kicsit. – válaszolta Harry nemtörődöm hangon.
- Meddig fog tartani? – kérdezte Dean.
- Kedd estig, körülbelül vacsoraidőig. – válaszolta Harry mindentudóan mosolyogva. – Kivéve, ha addig bocsánatot kér, és én úgy érzem, hogy komolyan is gondolja. De, - a smaragd szemek most hidegen megcsillantak. – Erről ő nem tud. Ne is mondja el neki senki.
- Harry... – Neville megrázta a fejét. – Mondtam már, hogy hősként tekintek rád?
Harry a villájára szúrt egy galuskát. – Nem, újabban még nem. Csak úgy ösztönösen tudtam.
A csapat felnevetett, és Harry ártatlanul lapátolni kezdte a galuskát a szájába.
Aznap késő este Harry lábujjhegyen belopózott Tom szobájába. Kezében egy kis üveget tartott, aminek az oldalára szívecskét karcoltak. Halkan beslisszolt Tom hálószobájába, és látta, hogy a Sötét Nagyúr szinte békésen alszik az ágyon. Harry tudta, hogy mindig meztelenül alszik, és kénytelen volt az ajkába harapni, nehogy felnevessen. Majd nehogy elfelejtsem megemlíteni neki, hogy egész jó nő lenne belőle.
Harry letette az üvegcsét Tom éjjeliszekrényére, és mellé tett egy levelet is, amiben bocsánatot kért a csínyért, és biztosította Tomot, hogy tényleg szereti, valamint bocsánatot kért azért is, hogy korábban annyira ráijesztett, mikor Malazárral teázott.
Aztán a fiú lehajolt, puha csókot nyomott Tom szájára, és a szobából kilibbenve visszasietett a Griffendél toronyba és a saját ágyába.
- Ma este?
- Még öt perc. – bólintott Harry Ron kérdésére és vigyorogva figyelte, amint a griffendélesek megint mind Piton felé fordultak. A smaragdszemű fiú már folyamatosan célozgatott rá, hogy mikor vége lesz a bűbájnak, valami olyasmi történik, ami mellett eltörpül a sapka, a talár, a haj és a bőr hatása is.
Tom felkuncogott a griffendéles asztal osztatlan figyelme, és az említett figyelem a bájital professzorra tett hatása láttán. Reménykedjetek, hogy nem lesz annyira ideges, hogy korábban elmenjen.
Nem hiszem, hogy ez problémát okozhatna.
Hogyhogy?
Rábeszéltem a házimanókat, hogy tegyenek róla, hogy végigülje a vacsorát.
Ugye nem...
Még két perc.
Harry James Potter, attól tartok, félreismertelek.
Éppen ideje, hogy ezt be is valld. Válaszolta Harry, és hátradőlt a székében, hogy jobban lássa Pitont. Tom felkuncogott.
- Mennyi még? – kérdezte Neville.
- Harminc.
- Jól van. Senki ne pislogjon! – sziszegte gyorsan Dean.
És ekkor, mindannyiuk szeme előtt, eltűnt a talár és a sapka, csakúgy, mint Piton bőrének és hajának élénk színe. Ezzel csak az az egy gond volt, hogy így Pitonon csak egy szál fekete selyem alsónadrág marad.
A griffendélesekből, a hugrabugosokból és a hollóhátasokból kirobbant a nevetés, míg a mardekárosok a tenyerük mögé rejtették a mosolyukat és a vihogásukat.
Piton megpróbált felállni és elmenni, de gyorsan rájött, hogy ez nem fog sikerülni, mert a ragasztó bűbáj a helyén tartotta. Szemei rátaláltak a Kis Túlélőre és olyan gyilkos pillantást vetett rá, amilyet ilyen körülmények között képes volt előállítani.
Harry ezt a pillanatot választotta arra, hogy felálljon, és mélyen meghajoljon a diákok felé, mire azok lelkesen megtapsolták, és még hangosabban nevettek, mert eddigre már az egész iskola tudta, ki a felelős Piton ruháinak állapotáért. A fiú felemelte a kezét, hogy lecsendesítse a hallgatóságát. – Professzor, a szék abban a pillanatban elengedi, amint bocsánatot kér tőlem az elmúlt hat év során tanúsított viselkedéséért. – tájékoztatott mindenkit.
Piton összecsikordította a fogait. – Bocsánatot kérek azért, ahogyan az apád miatt kezeltelek. – bökte ki kelletlenül.
Harry bólintott és meglendítette a pálcáját. A professzoron megjelent a szokásos fekete talárja és a székről eltűnt a ragasztó bűbáj. A nagyteremben mindenki a professzor után bámult, mikor az kiment.
Mikor a tanárok ajtaja becsukódott a denevérszerű férfi mögött, a nagyteremben kitört az éljenzés.
- Hat év után végre sikerült rávenned, hogy bocsánatot kérjen tőled. – sóhajtott fel Hermione. – De muszáj volt pont így?
Harry felvonta a szemöldökét. – Miért, hogyan másként tudtam volna még megtenni?
Hermione megrázta a fejét, miközben a diákok körülvették Harryt és gratuláltak neki. – Nem tudom.
Harry rávigyorgott a körülötte álló diákokra.
- RENDET, RENDET! – kiáltott fel Dumbledore. A terem azonnal elcsendesedett és mindenki az igazgató felé fordult. A férfi nem látszott túl boldognak Harry csínyétől. – Mr Potter, kérem jöjjön az irodámba.
Harry felállt és az elcsendesedett tömegen átvágva követte az öreget.
- Ez helytelen volt és gyerekes. – hordta le őt Dumbledore, miután mindketten leültek. Most nem kínálta meg Harryt teával vagy citromporral, nem mintha a fiú elfogadta volna.
- Piton professzor az elmúlt hat év során velem szemben tanúsított viselkedése is helytelen és gyerekes volt. Mindig úgy terveztem, hogy ezt helyrehozom, még mielőtt itt hagynám az iskolát. Ha ezek után is úgy érzi, hogy szemétkednie kell velem, legalább jó oka lesz rá. – vágott vissza Harry hidegen.
- Brutus professzor vett rá erre?
Harry fenyegetően összehúzta a szemeit. – Azt hiszi, hogy mindig, ha olyasmit csinálok, ami nem tetszik magának, vagy nem akarja, hogy azt tegyem, az Marcus hibája. Hagyjon végre békén. Ezt teljesen magamtól találtam ki. – És nem is hazudott, mert Malazár csak megemlítette, hogy ha sikerülne rávennie a kínzóit, hogy bocsánatot kérjenek tőle, az javítana a hangulatán.
- De Harry, eddig még soha nem hallottam róla, hogy rátámadtál volna a tanáraid...
- Nem? És az mi volt, mikor elsőben megtámadtam Mógus professzort? Vagy harmadikban Pitont?
- Ez most teljesen más. Ez komoly.
- Akkor rúgjon ki. – sziszegte Harry, és a szemei fenyegetően villogtak. – Tegye meg, ha meri. Rúgjon ki. Adja meg Pitonnak ezt az örömet. Már éppen ideje lenne, hogy leszokjon a velem szembeni részrehajlásáról, professzor. Már nagyfiú vagyok, és tudja mit? – Harry hirtelen felállt. – Már elegem van abból, hogy Harry Potter legyek, a Kis Túlélő, aki mindig elfelejt meghalni. Belefáradtam, hogy ártatlanul nézzem, ahogy mindenki meghal körülöttem. Ez az igazi énem, és maga kénytelen lesz megbirkózni vele, éppúgy, mint mindenki más. – ezzel Harry megfordult és kiment az irodából, bevágva az ajtót a maga mögött.
Dumbledore felsóhajtott. – Ez nem szerepelt a tervemben...