Béta: Csacsi
Jelmagyarázat:
Gondolatok
:Párszaszó:
25. fejezet
- Harry?
A fekete hajú fiú megfordult és végignézett a két alakon, akiket korábban a legjobb barátainak tartott. – Igen?
- Csak szeretnénk beszélni veled. – mormogta Hermione, fejével a fiúk hálóterme felé intve.
Harry megvonta a vállát. Miért is ne? Neville és Dean hazamentek a karácsonyi szünetre, Seamus a faluban volt Blaise-zel, Dracoval, Pansyvel, Ginnyvel és Theodore-ral. Harry csak azért nem ment, mert már semmi bevásárolnivalója nem akadt, kivéve egyet, de erősen kételkedett benne, hogy azt Roxmortsban megtalálná.
- Rendben. – Hermione karon ragadta a zöld szemű griffendélest és vonszolni kezdte a szobájuk felé, míg Ron duzzogva követte őket. Még mindig nem tette túl magát Harry és Gin „kapcsolatán", és azok minden alkalmat megragadtak rá, hogy az orra alá dörgöljék.
Harry leült az ágyára, miközben Ron bezárta az ajtót maguk mögött és némító bűbájokat is tett rá.
Mikor Ron végre mellé lépett, Hermione idegesen rámosolygott Harryre. – Van egy... hírünk a számodra...
Harry felvonta a szemöldökét. – Megint együtt vagytok, és most szeretnétek összeházasodni. – jelentette ki nyersen.
Hermione elvörösödött, míg Ron hidegen végigmérte, amiből Harry azt a következtetést vonta le, hogy Hermione némító bűbájt tett a vöröshajúra. – Hát, nem ennyire egyszerű... – motyogta a bozontos hajú lány.
- Kár.
Ron még rondábban nézett rá. – Emlékszel még, mikor Ron elvitt Roxmortsba a születésnapomra?
- Nagyjából... – bólintott Harry. Ő nem tudott menni Piton büntetőmunkája miatt, és különben is a következő hétvégén az egész ház megünnepelte az iskolaelsőjük születésnapját.
- Hát, az úgy van, hogy egy kissé berúgtunk... – Hermionénak elcsuklott a hangja, és megint élénken elvörösödött.
Harry megmerevedett, mikor kezdett neki összeállni a kép. A szemeit lassan Ronra emelve felállt. – Mi történt, Herm?
- Egy kissé kicsúsztak a dolgok a kezünkből és... ésmostterhesvagyok.
A smaragd szemek fenyegetően a vöröshajúra szegeződtek. – Az erkölcs nagy védelmezője, aki mindent megtesz, hogy még csak eszembe se jusson szexelni a drágalátos húgával, teherbe ejti a volt barátnőjét annak születésnapján? – Harry hangja lágy volt és fenyegető.
Ron elsápadt, és elbújt Hermione háta mögött.
- Nézd, Harry, nem olyan veszélyes a helyzet...
Harry pillantása megenyhült egy kissé, ahogy a lányra nézett. – Szeretlek, Herm, de jobb lenne, ha hagynád, hogy ezt nyugodtan elintézhessem Roncimoncival.
Hermione megakadt. – Semmi átkozódás.
A varázsló dühösen összeszorította az ajkait. – Semmi végleges, életveszélyes, vagy nem megfelelőképpen zavaró átok, különösen nem olyan, ami nyilvánvalóvá tenné az indítékomat. – ellenkezett.
Hermione felsóhajtott, aztán bólintott, és odébb lépett, kiszolgáltatva Ront Harry gyilkos pillantásának. – Drága Ronald. Lássuk, mit tudsz felhozni a védelmedre? Finite Incantatem. – kérdezte Harry édeskés hangon.
- Segítség? – vinnyogta Ron.
Harry szemei megvillantak. – RONALD DUKE WEASLEY, TE TÖKKELÜTÖTT HÜLYE! MI A FÉSZKES FENÉT GONDOLSZ TE MAGADRÓL! GONDOLKODSZ TE EGYÁLTALÁN! TUDOD TE EGYÁLTALÁN, MI AZ, HOGY JÓZAN ÉSZ! LÉTEZIK OLYASMI, AMI KÉPES ÁTHATOLNI AZON A TOMPA AGYADON! BÁRMI! MINDAZOK UTÁN, AHÁNYSZOR ELKAPTÁL MÁR GINNY MIATT, FOGOD MAGAD ÉS FELCSINÁLOD HERMIONÉT, MIKOR PEDIG ANNYI MÁS CSAJ VAN MÉG EBBEN A KIBASZOTT ROXFORTBAN! MEG TUDNÁLAK ÖLNI!
Harry elégedetten látta, ahogy Ron egy nyöszörgő rongycsomóvá válik a szoba padlóján. Hermionéra is mély hatást tett a dolog. Harry már régen nem ordítozhatott egy ilyen jót, még Malazárral se, úgyhogy alaposan kiélvezte a helyzetet, miközben lehajolt, és Ron szeme közé szegezte a pálcáját. Mikor újra megszólalt, a hangja suttogó-halk volt, de semmivel se kevésbé félelmetes, mint mikor még kiabált.
- Amit most mondok, jobb lesz, ha jól az eszedbe vésed, Weasley. Ha meghallom, hogy még egyszer zaklatni mered Hermionét ezzel az idióta rajongásoddal, amit most tenni készülök, semmi se lesz ahhoz képest, amit majd akkor teszek veled.
Ron bután bólintott és Harry mosolya még jegesebbé vált.
Tom rámosolygott az asztalnál vele szemben ülő Perselus Pitonra. – Vagyis megtaláltad?
- Nem volt egyszerű, Marcus. – Perselus ingerülten átnyújtotta a kezében tartott pergament, amire egy cím volt felírva. – És most légy oly kedves, és mondd el nekem, miért van ennyire nagy szükséged Potter címére?
- Van néhány dolog, amit... meg kellene beszélnünk... Harry rokonaival. – A Sötét Nagyúr zsebre vágta a pergament.
- Tényleg? – Perselus hangjából sütött a hitetlenkedés.
- Eeegen... – az idősebbik férfi hidegen elvigyorodott.
- Mit tervezel, Marcus? – mordult fel Perselus, belefáradva a férfi játékába.
Tom megrántotta a vállát, és hirtelen zárkózott lett az arca. – Te tényleg azt hiszed, hogy Harry kiváltságos életet él a rokonaival? – kérdezte kíváncsian.
Perselus arca elsötétült. – Hát persze. – gúnyosan elhúzta a száját. – Az az átkozott Kis Túl-
- Nem.
- Tessék?
Tom megrázta a fejét. – Perselus, túl jól ismered már Harryt ahhoz, hogy még mindig a régi előítéletek alapján ítéld meg.
Perselus összehúzta a szemöldökét, de el kellett ismernie, hogy a vele szemben ülő halálfalónak igaza van. Az elmúlt két és fél hétben, mikor jobban megismerte a Potter kölyköt, rájött, hogy nem a beképzelt, hangoskodó, buta, arrogáns griffendélessel áll szemben, aki annyira hasonlít az apjára, hanem egy csendes, briliáns, udvarias, majdhogynem mardekáros fiatalemberrel. Az igazat megvallva még a fiatal Miss. Weasley is olyan mardekáros vonásokat kezdett mutatni, hogy nem egyszer megdöbbentette vele a bájital tanárt.
- Ha jól emlékszem, az apád erőszakos volt? Gyűlölt téged és az anyádat? – a sötét varázslatok kivédése tanár hangja meglepően lágy volt.
Perselus kábultan bólintott. – Sokat ivott. – mormogta.
- Te és Harry nem különböztök olyan sokban, kivéve, hogy az ő nagybátyja nem iszik, és neked nem volt verekedős hajlamú unokatestvéred. – a férfi kékeszöld szemei jegesek lettek.
Perselus összeszorította az ajkait. – Ez tényleg így van?
Az idősebbik férfi lassan felállt, és hirtelen öregnek és fáradtnak látszott, pedig Perselus még soha nem látta ilyennek. – Mi mardekárosok vagyunk, Perselus, és már korábban is mondtam, hogy kis híján Harry maga is az. Nekünk nem nehéz elkendőznünk a valós énünket. Nem nehéz felvennünk egy maszkot, ami eltakar minket, és valaki teljesen mást mutat. Harrynek meg kell felelnie a hírnevének. Az a fiatalember megtudta, hogy meg kell mentenie a világot, aztán szembenézett a halállal, egyedül, tizenegy évesen. – a kékeszöld szemek dühösen megvillantak, de Perselus észrevette, hogy ezúttal nem rá, hanem saját magára dühös.
- De hiszen tudod. – szomorú mosoly. – Mindenki tudja. A Kis Túlélő. Gyűlöli ezt a nevet. Gyűlöli magát. – az idősebb varázsló lepillantott a másik férfira. – Harry nem akar bosszút állni, csak sodortatja magát az árral. De én elhatároztam, hogy megmutatom annak a fattyú unokatestvérének, miért vagyok én halálfaló és nem mugliimádó hülye. – A hangja halálosan jeges lett és a professzor megborzongott. – A Dursley család megbánja még azt is, hogy csúnyán mert nézni Harry Potterre.
Mikor Perselus újra a férfi szemébe nézett, rájött, hogy többé már nem kékeszöld, hanem vörös, és kis híján felsikoltott. Magasságos Merlin... Most jött csak rá, mennyire rosszul áll a világos oldal.
- Tátva a szád, Perselus. – Tom elvigyorodott, a dühe egyetlen szempillantás alatt elpárolgott, eszébe juttatva Perselusnak, miért is hiszik sokan őrültnek ezt a férfit.
A professzor fejet hajtott. – Kegyelmes uram, senki nem lenne olyan bolond, hogy mugliimádó hülyének higgyen téged. – mormogta.
A Sötét Nagyúr megkerülte a kettejük között álló asztalt, és Perselus elé állva az ujjával megemelte az állát. A szemeit fenyegetően összehúzva sziszegte – Nehogy megint csalódnom kelljen benned, Perselus Piton. Bánni fogod, de nem sokáig.
- Bocsáss meg nekem, kegyelmes úr, de nem vagyok hülye. Én is látom, hogy a világos oldalnak nincs esélye. Hűséges leszek hozzád.
Tom kurtán bólintott, aztán elengedte a fiatalabb férfit, és mire visszaült a saját székébe, már megint nyugalom áradt belőle. – Jó választás.
Perselus nyelt egyet, aztán úgy döntött, hogy megkockáztat egy kérdést. – Gondolom, tisztában van vele, kegyelmes uram, hogy Pot- Harry nem akar mészárlást?
A Sötét Nagyúr felsóhajtott és lehunyta a szemét. – Tudom.
- És?
A férfi szemeiben gúnyos mosoly villant, ahogy Tom a kíváncsian végigmérte a professzort. – Mióta érdekel Harry lelkiállapota, Perselus? Most meglepődtem.
Perselus összeszorította az ajkait. – Ő a diákom, kegyelmes uram. Amíg itt él ebben az iskolában, kötelességem vigyázni rá.
- Heh. De gondolom egyszer mindent el kell kezdeni. És hogy mit szándékozok tenni Harry kérésével kapcsolatban, hogy ne legyen esztelen öldöklés? Úgy terveztem, hogy amennyire tudok, engedek neki. De ha Dumbledore tovább fogja erőltetni a dolgot, Harry kénytelen lesz felülbírálni a gyilkolásról alkotott elképzeléseit, ha valaha is be akarja fejezni a háborút.
Perselus felsóhajtottk, és bólintott. Erősen kételkedett benne, hogy Dumbledore feladja, amíg ilyen sokan támogatják. Hirtelen eszébe jutott valami. – Kegyelmes úr, tudom, hogy már sikerült az oldaladra állítanod néhány griffendélest. Nem lenne hasznos többet is megnyerni közülük és a másik két házból? Különösen a szüleiket.
- Ezzel voltak problémáink. – a Sötét Nagyúr szemei sötéten megvillantak. – Például hogy a többi tanár egyáltalán nem bízik bennem.
- Meglátom, mit tehetek. – mormolta Perselus.
- Tökéletes.
- Képtelen vagy visszafogni magad, ugye, Harry? – kuncogta Hermione, mikor Harry végül rácsukta az ajtót a fiúk hálótermének közepén ücsörgő óriási paprikára.
- Heh. Túlságosan is jól szórakozol rajta, ha hirtelen ilyesmit csinálok. – vigyorgott rá Harry.
Hermione felnevetett. – Hát az biztos, hogy hiányoztál!
Harry hirtelen rájött, hogy Hermione nincs egyedül ezzel az érzéssel. – Aha, te is hiányoztál nekem. – nyelt egyet.
Hermione átkarolta a vállát, és magához ölelte. – Lekísérsz a kórházi szárnyba?
Harry bólintott. – Jól vagy?
A lány biztatóan elmosolyodott. – Igen. Madam Pomfrey csak rendszeresen ellenőrizni akar, hogy ha mégis valami probléma lenne, azonnal tudjon róla.
Harry bólintott. – Hogyne. – oltalmazóan átölelte a lány derekát. – És reménykedjünk, hogy Ginny nem lát meg minket. – tette hozzá kacsintva, miközben elindultak lefelé a lépcsőn.
Hermione a szemeit forgatta. – Tudom, hogy nem jártok együtt. Ginny azzal a helyes barna mardekárossal jár.
Harry elnevette magát. – Te, Hermione Granger, túlságosan is sokat gondolkodsz!
- Valójában nem is. Csak láttam őket jóéjtpuszit adni egymásnak, miközben te boldogan figyelted a jelenetet. Már majdnem azt hittem, hogy hármasban vagytok, de később rájöttem... – a lány hirtelen elhallgatott.
Kiléptek a folyosóra, és Harry gyorsan körülnézett. – Mire?
Hermione lesújtóan végigmérte Harryt. – És ha már itt tartunk, mi jutott eszedbe, összeszűrni a levet Brutus professzorral?
Harry elsápadt. – Ja, hogy az...
- Igen, Harry. Az.
- Nem mondhatod el senkinek! Bajba kerülhet! – könyörgött neki Harry.
Hermione felsóhajtott. – Úgy érted, Dumbledore kirúgja az iskolából? Nem mondom el senkinek, hogy egy tanárral jársz.
- Kösz, Herm.
- Viszont!
- Francba...
Hermione kedvesen rámosolygott a fiatalemberre, aki még mindig védőn ölelte magához. – Nem fér a fejembe, miért nem bízik benne a többi tanár?
Harry felsóhajtott. – Tudom, hogy ettől ki fogsz akadni.
- Nem hiszem, hogy tudnál még valami olyasmit mondani, amitől kiakadnék, Harry.
Harry elvigyorodott, aztán újra elkomolyodott a tekintete, és a szeme sarkából a lányra nézett, miközben tovább folytatták az útjukat a kórházi szárny felé. – Ő egy halálfaló. Egy igazán kiváltságos halálfaló.
Hermione hümmentett. – Ez megmagyarázza, miért lettek hirtelen annyira barátságosak hozzád a mardekárosok.
Harry bólintott, megnyugodva, hogy a lány nem ugrott neki. Hát persze, emlékeztette magát, Herm nem az a fajta, aki kiakad ilyesmitől. Először mindent alaposan átgondol.
- És Voldemortot is rávette, hogy hagyjon téged békén? – kérdezte Hermione.
Hermione mindig pontosan tudja, mit kell kérdeznie. Rándult össze gondolatban Harry. – Ez komplikált.
Hermione hirtelen megtorpant és elhúzódott Harrytől, hogy jobban láthassa, mindeközben felrakva egy némító bűbájt maguk köré. Mikor a bűbáj megszilárdult, Hermione halkan megszólalt. – Ugye nem esküdtél fel Voldemortra, Harry?
- Nem. – válaszolta Harry az igazságnak megfelelően. – De többé már Dumbledore-ban sem vagyok olyan biztos.
- Harry... – kétségbeesés.
- Várj, Hermione. Adj lehetőséget, hogy elmagyarázzam, jó? – kérlelte Harry. Hermione egy pillanatra elgondolkodott, aztán bólintott, hogy folytassa. – Nem akarok háborút. Nem akarok felesleges halált. Ezt te is tudod. Minél tovább harcolunk, annál többen halnak meg. Én békét akarok. Mindenki békét akar, még Voldemort is. Már belefáradtam Dumbledore hosszú sakkjátszmájába. Ha kénytelen leszek színt váltani, hogy megszerezzem a békét, akkor megteszem.
- Képes lennél annak a férfinak a pártjára állni, aki meg akar ölni! – kérdezte Hermione hitetlenkedve.
- Már nem akar. Többé már nem. Nyáron sikerült... fegyverszünetet kötnünk, vagy valami ilyesmit. Ginny kényszerített, hogy beismerjem, hogy Marcus tetszik nekem, és Marcust is kényszerítette, hogy beismerje, hogy én tetszem neki. Voldemort nem akarta elveszíteni a legjobb emberét, úgyhogy kénytelen volt egyezséget kötni.
- Milyen jó neked, Harry. – Hermione hangja jeges volt.
Harry hirtelen összevonta a szemöldökét. – Hermione Granger, ha egyetlen átkozott pillanatra is elhiszed, hogy én csak úgy félreállok, és hagyom, hogy Voldemort megölje az összes muglit és mugli származásút, kénytelenek leszünk megkérni Madam Pomfreyt, hogy a fejedet is megvizsgálja. Nem azt mondtam, hogy nem akarok értelmetlen öldöklést? Voldemort nagyon jól tudja, meddig mehet el, mielőtt még ellene fordulnék.
- Harry, kicsoda valójában Marcus Brutus? – kérdezte Hermione hirtelen.
Harry becsukta a száját, és csúnyán nézett a lányra.
Hermione szemei hirtelen tágra nyíltak, és a lány elsápadt.
Harry megpördült, és szemtől szembe találta magát egy dühös Tom Denemmel. A némító bűbáj megrázkódott, és elhalványult, mikor Hermione megtántorodott, és megmarkolta Harry vállát. Harry átkarolta a lányt, és csúnya pillantást vetett a vörös szemű Sötét Nagyúrra. – Ne ijesztgesd.
- Ne ijesztgesd.- gúnyolódott Tom dühösen.
- Tom. – mordult fel Harry halkan.
A Sötét Nagyúr megmerevedett, és a zöld szemekbe nézett. Bepánikoltál, Harry!
- Nem volt szükségem a segítségedre! – vágott vissza a fiú mérgesen. – Tudok magamra vigyázni! – újra a remegő Hermione felé fordult és erővel lenyugtatta magát. – Gyere. Mielőtt még elájulsz.
- Csak le szeretnék ülni... – motyogta a lány, szemeit még mindig a Sötét Nagyúron tartva.
- Ne törődj Tommal. Csak túlságosan aggódott értem. – mondta Harry hidegen, miközben megfordította a lányt, és megint elindultak az ispotály felé.
Tom összevonta a szemöldökét, és kis távolságról követni kezdte a két hetedévest, tudva, hogy Harry érzi őt, de nem törődik vele. Óvatosan megpróbált belelátni Harry elméjébe. Mi baja van?
A griffendéles fiú fáradtan felsóhajtott. Ron néhány hónapja teherbe ejtette.
Ugyanaz a Ron, aki állandóan zaklat téged és Gint, nehogy szexeljetek? Aki minden adandó alkalommal erkölcsi nevelést ad neked? Akinek a legjobb barátodnak kellene lennie? Az a Ron?
Igen, az lenne az.
Magasságos Merlin. Ha nem ígértem volna meg Ginnek, hogy nem ölök meg senkit a családjából, most megfojtanám.
Harry keserűen felnevetett.
- Harry? – suttogta Hermione halkan.
- Jól vagy?
- Igen. – a lány megállt. – Beszélgettetek?
- Hm? Igen. Éppen azt mondta, hogy megölné Ront, ha nem ígérte volna meg Ginnynek, hogy nem teszi.
- Ginny is benne van ebben...?
- Ravasz kis fruska, az a gyerek. – értett egyet Tom, miközben felzárkózott hozzájuk Harry másik oldalán. Hermione ijedten felkiáltott, és közelebb húzódott Harryhez, de nem állt meg, ment tovább.
- Nem foglak bántani, Granger. Harry nem engedné.
- Kizárt dolog. Herm a családhoz tartozik. – vágott vissza Harry.
- Ahhoz képest, hogy nem érdekel a még élő családod, elég nagy családod van. – horkant fel a Sötét Nagyúr.
- Mondja az árva a halálfalókból álló családjával. – motyogta Harry, hogy csak Hermione hallja.
A lány felkuncogott, és felpillantott a mellettük haladó férfira. A szemei megint kékeszöldek voltak, a haja pedig világosbarna. A bőre világos volt, de nem halálosan sápadt, mint amilyennek Harry leírta a naplóban látott Denemet. Magas volt, vékony és izmos a hullámzó talár alatt. Eddig még soha nem nézte meg igazán, nem volt rá oka. De most látta, hogy tényleg jól néz ki, nem úgy, mint aki a hetvenes éveiben jár.
Hirtelen kékeszöld szemek kapcsolódtak az őt kutató barnákba és Hermione pirulva elfordult. Harry a szemeit forgatta.
- Tessék. – Tom kinyitotta előttük az ispotály ajtaját.
- Miss. Granger! Mr. Potter! Mi történt? – kiáltott fel Madam Pomfrey, miközben gyorsan elindult feléjük, észre sem véve a professzort.
- Marcusnek sikerült egy kissé ráijesztenie Hermre útközben. – magyarázta Harry, leültetve a fáradt Hermionét az egyik ágyra.
Madam Pomfrey helytelenítően végigmérte a professzort, mikor észrevette. – Legyen egy kissé óvatosabb, Brutus professzor. Eddig azt hittem, csak Piton professzor szokása szívinfarktust okozni a diákoknak.
Tom lesütötte a szemét és úgy tűnt szégyelli magát. Ezt látva Hermione felkuncogott, és Harry elvigyorodott.
- Ő is csak ember, mint te vagy én. – mormolta Harry Hermione fülébe.
Hermione bólintott. Ez olyan furcsa helyzet...
- Jól van. – Madam Pomfrey megint Hermionéra fordította a figyelmét. – Általában Mr. Weasley szokta lekísérni... – jött rá hirtelen.
- Ron jelenleg el van foglalva. – mordult fel Harry, és a szemei dühösen felvillantak. Érezte, hogy a Sötét Nagyúr is dühös, de Tom sokkal jobban tudta álcázni az érzéseit.
- El van foglalva? – kérdezte Madam Pomfrey hitetlenkedve. – Mit tettél vele, meztelenül felakasztottad a nagyteremben?
- Talán majd a jövő héten. – válaszolta Harry nyugodtan. – Ma azt tanulja, milyen is pontosan az, hogy „paprikavörös".
- Ráadásul süket paprika. Harry alaposan ráordított. – fejezte be Hermione könnyedén, és a szemei huncutul csillogtak, miközben a barátjára nézett. – Tényleg felakasztod meztelenül a nagyteremben?
Harry megvonta a vállát. – Dumbledore ki fog akadni. Megint.
Madam Pomfrey megrázta a fejét. Ő is a Roxfortnak ahhoz a nagyobb részéhez tartozott, akik úgy gondolták, hogy Harryt ki kellett volna rúgni a Piton professzorral játszott trükkje után. Azóta már jó pár diákkal is elbánt, akik korábban felidegesítették, és bár egyik se volt olyan komoly, mint amit a professzorral tett, mégis mindegyikért kirúgás járt volna, és nem kapott érte semmit, csak némi leckéztetést Dumbledore-tól, amit Harry egyszerűen elengedett a füle mellett.
- Ha Albus Dumbledore egyszer csendesen viseli valamelyik csínyedet, én megeszek egy citromport. – mordult fel Tom.
- Marcus, ha az a férfi kirúgna engem, meztelenül körbetáncolnám a Roxfortot. – vágott vissza Harry.
- Biztos vagyok benne, hogy ki tudnék találni valamit.
- Még hogy nem szokott hülyéskedni.
Hermione felkuncogott, míg Madam Pomfrey felsóhajtott. – Ti ketten...
- Ki mondta, hogy hülyéskedem? – kérdezte Tom a diákját, miközben Hermione kétrét görnyedt a nevetéstől.
- Ha nem hülyéskedsz, annál rosszabb. Az komoly büntetést von maga után.
- Gondolod, hogy az öreg képes lenne kirúgni engem?
- Meg kell mondanom, hogy igen.
- Még akkor is, ha a helyemben kényetlen lenne a Weasley ikreket alkalmazni?
- Szerintem legfeljebb Voldemortnál állna meg.
Ettől Hermione csak még erősebben nevetett, Tom is felkuncogott, és Madam Pomfrey csúnyán nézett rájuk, amiért így megnehezítik a munkáját.
- Hogy Voldemort tanítsa a sötét varázslatok kivédését? Képtelenség.
- Miért lenne az? – Harry úgy tett, mintha pálca lenne a kezében és Marcushoz fordult, arcát ronda dühös maszkká torzítva. – Helytelen válasz. Crucio!
Tom eljátszotta, hogy összecsuklik a fájdalomtól.
- Kifelé! Mind a ketten! – parancsolt rájuk Pomfrey, erőlködve, hogy ő is el ne mosolyodjon. Hermione nyüszített a nevetéstől és az oldalát szorongatta, miközben a nővér kihessegette őket a teremből.
Működött?
Micsoda? Nézett fel Harry Tomra, miközben nekidőltek az ispotály ajtaja előtt a falnak.
Sikerült meggyőzni, hogy megbízhat bennem?
Direkt akarod magad mellé állítani a griffendéleseket. Jelentette ki Harry.
És te nem bánod.
Nem is mondtam, hogy bánom.
Hosszú csend ereszkedett rájuk, miközben mindketten elgondolkodtak.
Szóljak, Perselusnak, hogy csak Weasleyt zaklassa, Grangert pedig hagyja békén?
Kérlek.
Szívesen.
Korábban mit csináltál?
Perselussal beszéltem.
Miről?
Nem sok mindenről.
Tom...
Bár sikerült felidegeskednem...
Kérlek, mondd, hogy nem szórtál rá főbenjáró átkot itt az iskolában...
Nem szórtam. De Perselus már tudja, ki vagyok valójában.
Erre fogadni mertem volna.
Mire? Hogy kinek meddig tart kitalálni?
Heh.
Tudod, azok, akik rendszeresen találkoznak velem, könnyebben rájönnek.
És még könnyebben rájönnek, ha kicsúszik a kezedből az a bűbáj és átlátszódnak rajta a vörös szemeid.
Nem az én hibám, hogy senki másnak nincsenek vörös szemei!
Tom, szerelmem, senki más nem akar olyan szemeket, mint neked vannak. Ijesztőek.
Úgy vettem észre, te nem bánod. Tom mosolyogva és éhesen pislantott a mellette álló griffendélesre.
Hagyd abba.
Sajnálom. A kékeszöld szemek megint a szembeni falra szegeződtek. Korábban nem akartalak feldühíteni. Én csak... féltelek.
Különösen, ha Gin nincs mellettem, hogy megmentsen. Válaszolta Harry mosolyogva.
Igen, különösen akkor. Tom elakadt, aztán folytatta. Ha dühös vagy, nincs semmi baj, csak mikor megijedsz vagy félsz valamitől, olyankor kezdesz pánikolni. És ha pánikolni kezdesz, könnyen visszaesel.
Harry meglepve nézett fel a férfi arcába. Ez úgy hangzott, mintha tudnád.
Tudom is.
Harrynek hirtelen eszébe jutott, hogy Tom egy mugli árvaházban élt. A második világháború idején. Megborzongott és közelebb húzódott Tomhoz.
A férfi átkarolta Harry vállát és magához ölelte. Meg foglak védeni. Esküszöm.
És a barátaimat?
Azokat is.
Még a mugli születésű barátaimat is?
Tom tétovázás nélkül válaszolt. Mindet, az utolsó szálig, függetlenül a származásuktól, a bőrszínüktől vagy akármi mástól.
Harry kénytelen volt hinni neki.