Béta: Csacsi
Jelmagyarázat:
Gondolatok
:Párszaszó:
29. fejezet
- Dursleyékhez mész? – vonta össze a szemöldökét Ginny. – Tom nélkül?
Harry megrántotta a vállát. – Aha.
- Azt hittem megesküdtél, hogy többé nem mész vissza oda. – Hermione összepréselte az ajkait. – Mi ez a hirtelen változás?
Harry sóhajtva végigszántott a haján. Tudta, hogy a négy barátjából éppen Hermione és Ginny az, akik a legkevésbé tudják ezt megérteni. – Mert vissza kell mennem, oké? És nem mondhatjátok el Tomnak.
- Várj, várj, várj. – Draco hideg szürke szemei szinte átszúrták a Kis Túlélőt. – Úgy akarsz odamenni, hogy Tomnak nem is szólsz?
- Igen. – vont vállat újra Harry. – Miért?
- Meghibbantál! – lépett most oda Ginny, és egyenesen Harry szemébe nézett. – Hogy egyedül menj, azt talán még meg tudom érteni, de hogy odamenj anélkül, hogy szólnál bárkinek...
Harry ingerülten félbeszakította. – Nehezen. Hiszen nektek is elmondtam, nem? Csak nem akarom, hogy Tom utánam jöjjön.
- Ez öngyilkosság!
- Nem az. – sziszegte Harry. – Ha szükségem lesz a segítségére, szólok neki. Ha neki lenne szüksége rám, szól. Ez is egyike a kapcsolatunk csodálatos előnyeinek.
- Akkor is úgy gondolom, hogy őrültség. – Hermione felsóhajtott. – De nem igazán tudunk visszatartani, ugye?
Harry elmosolyodott. – Nehezen. Félreátkoználak az utamból.
- Jól van akkor. – horkant fel mérgesen Ginny. – De ha egy órán belül nem jössz vissza, szólok Tomnak.
- Három óra.
- Másfél.
- Legyen kettő.
Ginny összehúzta a szemeit. – Másfél óra, Harry.
- Két óra.
- Egy és háromnegyed óra. Hagyjátok abba a vitatkozást. – vágott közbe Draco.
- Rendben. – értett egyet a két griffendéles, dühös pillantásokat vetve egymásra.
- Viszlát! – nevetett fel Theodore. – Jobb, ha elmész, mielőtt még lejár az időd, Harry.
- Igazad van. – bólintott Harry. – Viszlát. – azzal megfordult, kisietett a szobából és elindult a bejárati csarnok felé, ahol véget értek a hoppanállásgátló varázslatok.
- Akkor én megyek is Tomért. – jegyezte meg Ginny vigyorogva.
Theodore és Draco azonnal ráfogták a pálcájukat, míg Hermione a fejét rázva felnyögött. – Nézd, Ginny, most ígérted meg, hogy vársz egy óra negyvenöt percet, mielőtt beszélsz Tommal.
- És Gin, drágám, utálnálak lekötözni. – tette hozzá Theodore.
- Nem mondjátok komolyan. – tátogott Ginny. – Elvárnátok, hogy itt üljek, míg Harry egyedül elmegy Dursleyékhez?
- Hát persze hogy nem! – válaszolta gúnyosan Draco. – Azért fogjuk rád a pálcánkat, hogy gyorsabban odajuttassunk!
- Hé, ti ketten, hagyjátok abba a fenyegetőzést. Ginny, ülj le. – szólt közbe határozottan Hermione, és a székre mutatott. Ginny csúnyán nézett rá, de leült. – Nézd, Harry már nagyfiú. Ha úgy döntött, hogy megy, és szembenéz Dursleyékkel, egészségére. Adj neki esélyt, hogy szembenézhessen a démonjaival.
- Te akarod mindenáron boldognak látni Harryt és Tomot. – tette hozzá Theodore. – Lehet, hogy Harrynek éppen erre van szüksége.
- Pontosan! – Hermione felsóhajtott. – Kérlek, Ginny. Adj Harrynek egy esélyt.
- Jól van, na. – Ginny durcásan leült. – De akkor se tetszik.
- Mi ez, PMS? – mordult fel Draco, helyet foglalva a saját székében.
Hirtelen egy párna csapódott a fejéhez, és megpördülve szembetalálta magát a vigyorgó Ginnyvel. – Persze, édesem.
- Jaj de jó. – nyögött fel Draco.
Hermione és Theodore elnevették magukat.
Harry idegesen végignézett a Privet Drive-on, és előlépett a hetes és kilences számú ház közti fa mögül. Nem sok minden változott azóta, hogy utoljára itt járt. Még mindig minden ház tökéletes volt. Még a hórakások is tökéletesek voltak.
A pillantása a négyes számú házra vándorolt, és megrándult. Vernon autója ott állt a felhajtón, pedig ez most nagyon nem hiányzott neki. Úgy időzítette a látogatását, hogy akkor jöjjön, mikor Vernon dolgozik. Jól van. Végül is megpróbáltam. Sóhajtott fel Harry, aztán átvágott az utcán a Dursley ház felé.
- Harry!
Harry megpördült és elmosolyodott, mikor meglátta a néhány méterrel távolabb álló töpörödött kis öregasszonyt. A nő közelebb lépett hozzá. – Jó napot, Mrs. Figg.
- Mit keresel itt? Miért nem vagy az iskolában? – kérdezte Arabella Figg döbbenten. De mielőtt még Harry megszólalhatott volna, megrázta a fejét, és összeszedve magát a döbbenetből, válaszolt is a kérdésére. – Nem, várj csak. Most téli szünet van, ugye? Hol laksz most? Biztosan nem itt...
- Nem, Malfoyéknál vagyok. – válaszolta a varázsló vállat vonva.
- Malfoyéknál! – Arabella rémülten a mellére szorította a kezét. – Magasságos Merlin, Harry. Mi jutott eszedbe?
Harry megrántotta a vállát. – Draco a barátom, és meghívott engem, meg Ginny Weasleyt a szünetre. És Hermione Grangert is, mikor rájött, hogy vele akarunk maradni.
- Hogy egy Malfoy meghívjon egy mugli származásút? Az apja nem lett dühös? És mi van Tudodkivel?
- Nem, Mr. Malfoy meglepően jól viselte. Azt hiszem, kezd kikerülni Voldemort befolyása alól. – válaszolta Harry megnyugtató mosollyal. – Mindenesetre csak azért jöttem, hogy boldog karácsonyt kívánjak Dursleyéknek.
- A helyedben én vigyáznék. – figyelmeztette őt Arabella, és megfenyegette Harryt az ujjával. – Az az utolsó húzásod Vernon életébe került. Dumbledore fedezett, de akkor is butaság volt.
Harry döbbenten eltátotta a száját. – Vernon meghalt? Úgy értem, örökre vége?
- Igen. – úgy tűnt Arabella nincs elragadtatva tőle. – Petunia halálra dolgozza magát, és Dudley teljesen összetört. Úgy tűnik, magát okolja a történtekért.
Harry képtelen volt eltüntetni az arcán elömlő mosolyt. – Ó, értem. Köszönöm, Mrs. Figg. Akkor megyek, és beköszönök hozzájuk...
Arabella összepréselt ajkakkal figyelte, ahogy Harry végigmegy a járdán a következő ház felé. – Van valami furcsa abban a fiúban. – döntötte el, aztán megfordult és elindult, hogy közölje Dumbledore-ral, mit hallott. Ez érdekes, hogy a fiú egy ismert, és magas rangú halálfaló házában lakjon.
Közben Harry bekopogott a négyes számú ház ajtaján, és gondolatban vállon veregette magát a jó munkáért. Ezen most Dumbledore elgondolkodhat egy kicsit.
Kinyílt az ajtó, és a nyílásban megjelent Dudley kövér képe. Az unokatestvérek egy hosszú percig egymásra meredtek, aztán Dudley arca csúnya vicsorba torzult. – Te kibaszott ringyó! Most megöllek!
Harry előhúzta a pálcáját, és hideg nyugalommal nézett vissza rá. – Beengedsz, vagy az életed fennmaradó részét disznóként töltöd, Dudley.
Dudley azonnal meghátrált a fenyegetés elől, és szélesebbre tárta az ajtót, hogy beengedje Harryt. – Te buzi.
- Ne kísérts. – mordult rá Harry, aztán lassan elmosolyodott, mikor eszébe jutott egy ötlet. – Hé, Dudley, tudod mit? A pasim élvezi öldösni azokat, akik engem sértegetnek.
Dudley rémülten becsukta a száját, és egy utolsó dühös pillantást vetve a vigyorgó varázslóra bevezette Harryt a konyhába, ahol Petunia néni éppen vizet melegített a teához.
- Szia Petunia néni. – mondta Harry kedvesen.
Petunia felsikoltott, és a tűzhelyhez hátrált, ami, mivel már égett a tűz a teáskanna alatt, meggyújtotta a pulóvere ujját. Harry leült az asztalhoz, és vigyorogva nézte, ahogy a nő rémülten csapkodja a füstölgő pulóvert, hogy kioltsa a lángokat, amiket korábban már Harrynek is el kellett viselnie.
Mikor a lángok kialudtak, Petunia gyűlölködő pillantással Harry felé fordult. – Mit akarsz, fiú? – sziszegte.
Harry halványan elmosolyodott, és megpörgette a pálcáját az ujjai között, inkább azt figyelve, mint a szobában tartózkodó két muglit. – Van számodra egy ajánlatom.
- Én nem kötök egyezséget a magadfajtákkal. – sziszegte Petunia.
Harry megrántotta a vállát és felállt. – Jól van. Végül is a te életedről van szó.
- Nem! Ülj le, ülj le! Kérsz egy kis teát? Süteményt? – kérdezte gyorsan Petunia, és a szemei tágra nyíltak a rémülettől. Dudley a falhoz hátrált, mintha azt hitte volna, hogy eltűnhet benne, ha elég erősen megpróbálja.
Harry mosolyogva visszaült a székre. – Nem, köszönöm. Nem szándékoztam sokáig maradni. Dudley, te meg nem tudsz varázsolni, úgyhogy a helyedben én felhagynék a próbálkozással, hogy eggyé váljak a fallal. – tette hozzá kegyetlenül.
Dudley felnyögött.
Petunia rémülten leült Harryvel szemben, és idegesen összefonta a kezeit az ölében. – Mit akarsz?
Harry mosolya tovább szélesedett. – Mikor a nyáron otthagytatok Londonban, békét kötöttem Voldemort nagyúrral, és azóta valahogy barátok lettünk. Mikor meghallotta, hogyan bántatok velem, egészen elborzadt, és tervezni kezdte, hogyan dönthetné a fejetekre a házat. Lebeszéltem róla, de bármilyen jó barátok is legyünk, már nem tudom sokáig kordában tartani. – Itt megállt, és felpillantott, hogy lássa, milyen hatással vannak a szavai a nagynénjére. Amit látott, elégedettséggel töltötte el.
Petunia idegességében a kezeit tördelte. Nem volt hülye, megértette, miről beszél a fiú, és megrémült. Az unokaöccse, akit hagyott bántalmazni, sőt időnként be is segített a férjének, összeállt az évszázad legnagyobb Sötét Nagyurával, és a gonosz varázsló egyáltalán nincs elragadtatva attól, amit Harrynek gyerekkorában el kellett viselnie. – Mi-mit akarsz akkor? Vernon halott és...
- Ennek tökéletesen tudatában vagyok. – vágott közbe Harry hidegen. – Én csak egy egészen egyszerű dolgot akarok, és ha megadod, életed fennmaradó részét békében élheted le, már persze ha nem futsz bele Voldemortba, mikor éppen rossz kedvében van.
- Mondd, mi az. – suttogta a mugli megnyalva az ajkát.
- Dudley. – mondta a zöld szemű varázsló, elejtve a bombát, aztán hátradőlt, hogy kiélvezze a hatását.
Dudley rémülten felsikoltott, és kimenekült a szobából. Petunia levegőért kapkodott, és ijedtében a szája elé kapta a kezét. A szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Az ő élete vagy a fiáé. – Én... – elakadt, és az ajkába harapott, miközben a szeméből hullani kezdtek a könnyek.
- Talán jobb, ha előre figyelmeztetlek, hogy ha nem adod nekem Dudleyt, hagyom, hogy Voldemort véghezvigye, amire készült, és akkor mindketten meghaltok. – tette hozzá élvezettel Harry. Merlinre, de megváltoztam! Élvezem, hogy a nagynénémet kínozhatom? Tényleg kezd kiütközni rajtam Tom hatása, na, nem mintha bánnám...
- De miért? – kérdezte Petunia hirtelen, megtörve ezzel Harry gondolatmenetét. – Mit tett Didli, amit én nem? Hiszen ő egy kis angyal. Mindig mi buzdítottuk, hogy bántson téged. Miért ő, és miért nem én?
Harry pillantása hirtelen jegessé vált, és hidegen végignézett a nőn. – Angyal? Angyal? Hát ő egyáltalán nem angyal, erről biztosíthatlak, és megérdemli a halált. – sziszegte a fiatalember.
- Didli igenis angyal! – kiáltotta Petunia, és felugrott, az unokaöccse fölé tornyosulva.
- Fogalmad sincs, mit csinált. – mormogta Harry. Ő se hitte, de ez most bebizonyította, hogy igaza volt. Persze ha mégis tudja, akkor lehet, hogy csak nem érdekli. Ebben az esetben hagyhatnám, hogy Tom intézze el őket.
- Akkor miért nem mondod meg nekem? – vágott vissza Petunia. – Mondd meg, mit tett Didli, ami annyira szörnyű, hogy hagyod, hogy az a... az a... az a szörnyeteg megölje!
Most Harry is felpattant, és veszedelmesen megvillantak a szemei. – Ne nevezd így.
- Bármilyen megható is látni, hogy ennyire szíveden viseled az én jó híremet, attól tartok ezzel már elkéstél. – szólalt meg most valaki az ajtóból.
Harry és Petunia egyszerre pördültek a beszélő felé. Tom állt a konyha ajtajában, hátrakötött vörös hajjal, és egyik kezével Dudley vállát markolta. – Mit keresel itt, Tom? – kérdezte Harry erőltetetten nyugodt hangon.
- Utánad jöttem. – válaszolta a Sötét Nagyúr nyugodtan, és felvonta a szemöldökét. – El kell ismernem, hogy már egész ügyesen tünteted el a nyomaidat, de tudhatnád, hogy ellenem nincs esélyed.
Harry rávicsorgott. – Ezt látom, de hadd tájékoztassalak, hogy köszönöm szépen, de tudok magamra vigyázni.
- Mondod te. – Tom elengedte Dudley vállát. – Mrs. Dursley, Mr. Dursley, üljenek le. – javasolta.
A reszkető és láthatóan halálra rémült Dudley ijedten leült az anyja mellé, aki kis idő múlva szó nélkül követte a példáját.
Harry kíváncsi pillantást vetett a Sötét Nagyúrra, aki most a hangosan sípoló teáskanna felé intett, és mágikusan kitöltött maguknak négy csésze teát. Miközben Tom leült a Harry korábbi széke melletti helyre, a csészék lassan az asztalra lebegtek. Ülj le, szerelmem. Javasolta gondolatban, kedvesen. Harry szótlanul leült, és belekortyolt a csészéjébe.
- Te vagy Voldemort, ugye? – kérdezte végül a nő, megtörve a csendet.
Tom elvigyorodott. – Igen.
- De én... én azt hittem...
- Hogy Harry megakadályozta, hogy idejöjjek? – vonta fel Tom a szemöldökét, és a mugli bólintott. – Nehezen. Egyszerűen csak elfelejtette megemlíteni, hogy ide készül. – Éles pillantást vetett Harryre, és Harry visszavicsorgott.
- Nem felejtettem el megemlíteni. Sőt, kifejezetten megmondtam a többieknek, hogy fogják be a szájukat.
- Be is fogták. – mosolygott rá kedvesen Tom. – Csak hallottam, mikor beszéltél velük.
- Gondolhattam volna. – Harry visszatette a csészéjét az asztalra. – Piszok.
- Kölykök... – horkant fel Tom, aztán hátradőlt, és végignézett Dursleyékon. – Vernon hol van?
- Halott. – válaszolta Harry.
Tom ijedten a fiú felé fordult. – Hogyhogy?
Harry Dudley felé fordult, aki erre haragos vörösre vált. – A malac kicsinálta nekünk.
Tom pislogott néhányat, mire gondolatban lefordította magának Harry kódolt szavait, aztán hangosan felnevetett.
- Ez egyáltalán nem nevetséges. – morogta Harry.
- Harry, drágám, mondtam már, hogy különleges képességed van arra, hogy hülyeségeket csinálj, és megölesd magad körül az embereket? – kuncogta Tom.
- Fel nem foghatom, mi olyan nevetséges ezen. – a fiatalabbik varázsló védekezően maga köré fonta a karjait, és hátradőlt a széken, szemét a csészéjén tartva.
Tom összevonta a szemöldökét. – Bocsáss meg.
Harry szomorúan elmosolyodott, de nem nézett fel. – Nem számít.
- Ti ketten lefeküdtetek egymással? – szólt közbe Dudley gonosz hangon.
- Nem. – válaszolta fagyosan Harry, és dühös pillantást vetett az unokatestvérére.
- Miért, mi azzal a probléma? – kérdezte Tom nyugodtan, és az asztalra könyökölt.
- Hogy mi? Ez undorító. – jelentette ki Dudley, és lesajnálóan végigmérte a Sötét Nagyurat.
- Miért lenne undorító, ha két férfi saját elhatározásából alszik együtt, ha azt, hogy egy csapat fiú megerőszakoljon egy másikat, nem tartod annak? – kérdezte Tom halkan.
Dudley megmerevedett.
- Ezzel arra célozgat, hogy Didli megerőszakolt valakit? – kérdezte Petunia dühösen, és a szemei fenyegetően villogtak. Csak akkor hőkölt hátra, mikor Tom felé fordult.
- Én nem célozgatok semmire, Mrs. Dursley. Csak ismertetem a tényeket.
- Tom... – suttogta Harry.
- Hallgass, Harry. – vágott vissza Tom, de nem vette le a szemét Petuniáról. – Ezzel azt akarom mondani, hogy a fia és a bandája múlt nyáron megerőszakolták Harryt.
- Akkor se érnék hozzá ahhoz a szörnyszülötthöz, ha fizetnél érte! – kiáltotta Dudley.
- Ezt könnyen kideríthetjük. – mondta Tom, és nyugodtan előhúzott valamit a zsebéből. – Perselus volt olyan kedves, és kölcsönzött nekem egy üveg Veritaserum-ot.
- Kölcsönözte, vagy kényszerítetted, hogy odaadja? – morogta Harry sötéten, de közben magához intette Dudley eddig érintetlenül álló teáját, hogy Tom beleönthesse a főzetet.
- Milyen szomorú, hogy nem bízol bennem, Harry. – sóhajtott fel a Sötét Nagyúr, miközben kimért két cseppet, aztán hagyta, hogy Harry visszaadja a csészét Dudleynek. – Igyon, Mr. Dursley.
- Mi ez az izé? – Dudley gyanakodva méregette a csészéjét.
- Tanultál latinul, fordítsd le magadnak. – szólt rá Harry, és hátradőlt a székében.
- Nem emlékszem. – csattant fel Dudley, és gyilkos pillantást vetett az unokatestvérére.
- Igazságszérum, idióta. – vágott vissza Harry.
Tom gyengéden Harry vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa, és Harry elhallgatott. – Ha lenne olyan kedves, Mr. Dursley...
- Nem értem, miért kell éppen nekem. – motyogta Dudley, de nagyot nyelt a teájából.
Mindenki csendben várt, míg a Veritaserum hatni kezdett. Mikor Dudley szemei lecsukódtak, Tom bólintott. Harry, beleöntenél a teájába négy cseppet a bal zsebemben levő üvegből? Kérdezte gondolatban, aztán hangosan is megszólalt. – Mi a neved?
- Dudley Dursley. – morogta Dudley monoton hangon, miközben Harry közelebb varázsolta a csészét és beleöntötte az ellenszert.
- Jól van. És most válaszolj: megerőszakoltad múlt nyáron Harry Pottert?
- Igen.
Petunia rémülten meredt a fiára. – Dudley...
- És marha jó volt. Apának igaza volt. – fejezte be Dudley. Harry megrándult, miközben letette a csészét Dudley elé.
Tom megfordult és Harryre meredt, de a fiú nem nézett a szemébe. – Az apád, Dudley?
- Aha. – Dudley halványan elmosolyodott. – Ő is állandóan baszogatta a kis szemetet, még mielőtt elment volna abba a diliházba.
Tom szemeiből ekkor már sütött a düh, de mikor megszólalt, a hangja még mindig nyugodt volt. – Köszönöm, Dudley. Igyál még egy kis teát.
- Rendben. – Dudley ellenkezés nélkül beleivott a teájába. Mikor magához tért, rémülten az anyjához fordult. – Anya?
- Hallgass. – válaszolta a holtsápadt Petunia. – Csak... hallgass. – Aztán Tomhoz fordult, aki szinte közömbösen figyelte őket. – Elviheted.
- Örömmel. – Válaszolta Tom, és előhúzta a pálcáját, hogy lekicsinyítse a fiút, aki most bőgni kezdett. – Élvezet önnel üzletet kötni, Mrs. Dursley. – tette hozzá, aztán felállt és kezet nyújtott.
- Sz-számomra a megtiszteltetés. – dadogta Petunia, de felkelt, és elfogadta a felkínált kezet. Aztán Harryhez fordult. – Harry... én... én annyira sajnálom. Nem tudtam róla.
Harry hanyagul megrántotta a vállát. – Ami történt, megtörtént.
- Kérlek, mondd, hogy nem fogod Dumbledore-t idézni a jelenlétemben. – motyogta Tom, zsebre vágva a mini Dudleyt.
- Azt hiszem, ez inkább te voltál. – válaszolta mosolyogva Harry.
Tom csúnyán nézett rá.
Petunia Harryhez lépett, aki még mindig a székén ült, és a fiú nagy meglepetésére megölelte. – Annyira rosszul bántunk veled. Én is olyan rosszul bántam veled, de...
Harry az ajkába harapott, és viszonozta a nagynénje ölelését. – Nem a te hibád. – És ez igaz is volt. Petunia nem tehetett semmit a fia és a férje viselkedése ellen, ha még csak nem is tudott róla, és valójában nem is Harryt gyűlölte, hanem azt a világot, amely elrabolta tőle a nővérét. A fiú most már értette.
Mennünk kellene, Harry. Azt hiszem Gin nemsokára elkezd keresni, hogy elmondja nekem, hova mentél. Hallotta Harry Tom halk hangját a fejében.
Harry elmosolyodott, és elhúzódott a nagynénjétől. – Rendben. Most mennünk kell.
Petunia szomorúan elmosolyodott. – Megértem, ha semmi kedved hozzá, de ha mégis, nyugodtan látogassatok meg. – Egy gyors pillantást vetett Tomra. – Békésen?
- Harry megesketett, hogy nem öllek meg. – biztosította Tom a nőt.
- Meglátjuk. – sóhajtotta Harry, és ő is felállt. – Még lehet, hogy eljövök.
Petunia szemei felcsillantak. – Akkor jó. És most menjetek.
Tom kinyújtotta a kezét Harrynek, aki belekapaszkodott, és egy szempillantás múlva dehoppanálltak a házból.
- Ha! Egy szót se kellett szólnom! – kiáltotta Ginny, mikor a két varázsló belépett a dolgozószobába.
- Hallgass, Gin. – motyogta Draco.
- Hogy ment? – kérdezte Hermione csendesen.
- Emlékszel még, mikor mindent állattá változtattam? – kérdezte vidáman Harry.
- ...Igen... – Hermione gyanakodva pislantott. – Miért?
- Dudley véletlenül megölte Vernont. – Harry, arcán nagyon elégedett mosollyal, levetette magát egy fotelbe.
- Hát ez marha jó! – nevetett Ginny. Theodore és Draco elvigyorodtak, míg Hermione tehetetlenül felsóhajtott.
Tom elvigyorodott. – És hoztunk magunkkal valamit.
- Kérlek, mondd, hogy nem beleket, vagy ilyesmit? – kérlelte Hermione.
Tom elfintorodott. – Mintha hajlandó lennék beleket tartani a zsebemben. Tönkretenné a ruhámat!
- Biztos, hogy nem vagy Malfoy? – ugratta Ginny.
- Ő Denem. – biztosította őt Harry. – A vérében van.
- Most azt hiszed, hogy magadról, hogy marha mulatságos vagy, ugye, Potter? – mordult fel Tom, és elővette a zsebéből a miniatűr Dudleyt. – Akkor talán nem is kéred az unokatestvéredet?
- Nem igazán. – vont vállat Harry. – Elszórakozhatsz vele.
Erre a mini Dudley felsikoltott, és vékonyka hangján rémülten könyörögni kezdett Harrynek, hogy mentse meg az életét. A négy másik roxfortos diák döbbenten figyelte a jelenetet.
Tom dühösen szemmagasságba emelte a fiút. – Ha nem hallgatsz el azonnal, megtudhatod, milyen fájdalmas is lehet az élet. – Fenyegette meg őt a Sötét Nagyúr.
Dudley befogta a száját.
- Nem mintha egyébként nem tudná meg. – tette hozzá vigyorogva Harry.
- Segíthetek? – kérdezte Draco.
- Én is! – tette hozzá Theodore.
Harry döbbenten nézett a két fiúra, míg Ginny elnevette magát, és Hermione rémült arcot vágott. – Vicceltek?
- Nem igazán. – vont vállat Theodore.
- Különben is, a halálfaló újoncoknak meg kell kínozniuk és ölniük valakit, mielőtt megkaphatnák a sötét jegyet. – tette hozzá könnyedén Draco.
- Miért is nem lep meg? – motyogta Harry, és egy helytelenítő pillantást vetett Tomra.
- Nem fogom megváltoztatni az évek óta jól működő rendszert, csak mert te finnyás vagy rá. – mondta Harrynek Tom, aztán a két mardekáros fiú felé fordult. – Meglátjuk. De egyiktek se kapja meg a sötét jegyet, csak miután elvégeztétek az iskolát.
- Megértettük. – bólintott a két fiú.
- Én is segíteni akarok. – szólalt meg hirtelen Ginny, és barna szemei furcsán felcsillantak.
- Ginny! – kiáltott fel rémülten Hermione.
- Ó, szóval végül mégis csak elkötelezted magad? – ugratta őt Tom, figyelembe se véve Hermionét.
- Azt mondtam, segíteni akarok a kínzásában, de egy szót se szóltam arról, hogy felvenném a sötét jegyedet, Tom. – mutatott rá Ginny.
- És választottál már, melyik oldalra állsz? – kérdezte halkan Harry.
Ginny elmosolyodott. – Igen. Hiszen valakinek rajtatok kell tartani a szemét.
- Mintha mi nem tudnánk megtenni. – motyogta Draco, és ingerült pillantást vetett Ginnyre.
- És képesek vagytok rá? – kérdezte Ginny kedvesen.
Draco csúnyán nézett rá.
- Jaj, hagyd már, Herm. – szólalt meg hirtelen Harry, mire mindenki a barna hajú griffendéles felé fordult, aki teljesen rémültnek látszott. – Már akkor tudtad, hogy mindannyian meg vagyunk rontva, mikor csatlakoztál a csapathoz.
- Na, de megkínozni és megölni egy fiút? – suttogta Hermione.
- Az a fiú éppen az a fajta szemét, amit ki kell irtanunk. – sziszegte Draco.
- Semmi szükségünk rá, hogy megerőszakoljon egy másik fiút is. – szólalt meg halkan Ginny. – És nem lepne meg, ha megtenné, vagy ha már megtette volna.
- Ginnek igaza van, Hermione. – mondta Theodore. – És nem, nem azért mondom ezt, mert a barátnőm.
Erre mindenki elnevette magát, még Hermione is.
- Kegyelmes úr? – mindannyian az ajtóban álló Lucius felé fordultak. – Van itt néhány halálfaló, aki találkozni akar veled.
Tom Harryre pislantott. – A hajam.
Harry felállt, és komolyan a szemébe nézett. – Csak ha veled mehetek.
Erre mindenki döbbenten felkapta a fejét, Tomot is beleértve.
- Miért?
- Mert úgyis meg kell, hogy szokjanak? – válaszolta Harry. – Tudom, hogy mindannyian hallottak már róla, hogy megingott a Dumbledore-ba vetett hitem, de Lucius az egyetlen, aki ennél többet tud.
- És mi lesz a kémekkel? – kérdezte csendesen Tom, miközben visszacsúsztatta az ideges Dudleyt a zsebébe. – Hallgass, Dursley.
- Az egyetlen, akiről tudok, Piton. – Harry gyors pillantást vetett Hermionéra és Ginnyre, akik bólintottak. – És ő megint a mi oldalunkon áll.
- Perselus volt az egyetlen gyanús emberünk. – értett egyet Lucius.
- Kik vannak itt? – kérdezte Tom.
- Bella, Rodolphus, Antonin és Féregfark. – válaszolta Lucius.
Tom felsóhajtott és lemondóan Harryre nézett. – Nem megátkozni őket.
Harry elhúzta a száját, de bólintott. – Rendben.
Tom bólintott. – Akkor jó. Harry és én megyünk, és beszélünk velük. Lucius, maradj itt, és foglald el ezeket a kölyköket. Harry, hozd rendbe a hajam.
Harry elmosolyodott, és Tom fejére fogta a pálcáját, halkan motyogva a bűbájt, ami visszaváltoztatta a hajat, és lehetővé tette Tomnak, hogy azt csináljon vele, amit akar, például kopaszra változzon, ha felveszi Voldemort alakját, mert eddig arra sem volt képes. Ahogy a haja normálisra váltott, Tom gyorsan átalakult Voldemort nagyúrrá, és elvigyorodott, mikor Ginny és Hermione rémülten megrándult.
- Hagyd ezt abba. – szólt rá Harry, és oldalba bökte a Sötét Nagyurat, mire az rávicsorgott. – Most pedig gyerünk.
Voldemort bólintott, és kivezette a fiatalabbik varázslót a dolgozószobából, végig a folyosón, oda, ahol a halálfaló gyűléseket tartották. Mikor beléptek, a négy halálfaló felállt, és meghajolt.
- Ke-kegyelmes u-u-uram? – dadogta Féregfark, idegesen bámulva Harryt. Bellatrix Lestrange és Antonin Dolohov döbbenten figyelte a fiút. Rodolphus Lestrange nyugodtan állt.
- Harry a mi oldalunkon áll. – tájékoztatta a halálfalóit Voldemort. – És megadjátok a neki kijáró tiszteletet.
- És pontosan milyen tisztelet jár neki? – csattant fel Bellatrix, szemét Harryéba mélyesztve. Harry ugyanolyan gyűlölködve nézett vissza rá.
- Nem illik hozzád ez a féltékenykedés, Bella. – figyelmeztette őt Voldemort. – És Harryt ugyanolyan tisztelet illeti, mint engem.
Bella szemei vadul megvillantak, de nem hagyott fel Harry dühös bámulásával. Harry rámosolygott. – Nem hiszem, hogy hallgatna rád, Tom.
- Bellatrix. – Voldemort hangja jeges volt.
Bellatrix a Sötét Nagyúrra kapta a szemét, és azt vette észre, hogy az ingerült férfi egyenesen ráfogja a pálcáját. Ijedtében nyelt egyet. – Bocsánatodat kérem, kegyelmes uram, Potter úr. – suttogta, és lehajtotta a fejét. A pillantás viszont, amit Harryre vetett, miután Voldemort elfordult világosan mutatta, valójában mennyire sajnálja. Harry a szemeit forgatta.
- Üljetek le. Mondjátok el, miért jöttetek ma ide. – parancsolta a Sötét Nagyúr, leülve egy királyinak tűnő, magas támlájú székbe. A halálfalók sietve visszaültek a székükbe, míg Harry Voldemort mellé lépett. Te nem ülsz le?
Nem. Nem akaródzik idevarázsolnom egy széket, és inkább állok, mint hogy veled szemben üljek le. Válaszolta Harry.
Ahogy gondolod.
- Furcsa pletykákat hallottunk, kegyelmes uram. – kezdte Antonin.
- Pletykákat? – Voldemort összehúzta a szemeit. – Pletykák mindig vannak. Mi olyan fontos ezeken a pletykákon?
- Azt mondják, egy magas rangú halálfaló dolgozik a Roxfortban. De ezt a halálfalót mi nem ismerjük. – mondta Bella.
Harry erre képtelen volt visszatartani a nevetését. A négy halálfaló ingerülten, Voldemort mosolyogva figyelte.
- Mondja, Potter úr, mi olyan nevetséges ezen? – kérdezte udvariasan, de a fogait csikorgatva Bellatrix.
- Elmondhatom nekik? – kérdezte Harry vigyorogva Voldemortot.
- Ha nagyon muszáj. – sóhajtotta a Sötét Nagyúr, és összevonta a szemöldökét.
- Ezek a pletykák igazak is, meg nem is. – magyarázta türelmesen Harry. – Perselus Piton a Roxfortban dolgozik, csakúgy, mint a Sötét Rend egy másik tagja. Aki jelenleg is itt tartózkodik, ebben a szobában.
- Te lennél az? – kérdezte kedvesen Bellatrix.
Harry összevonta a szemöldökét. – Én nem dolgozom a Roxfortban, Bellatrix. Én ott tanulok. Ez különbség.
- Kegyelmes úr? – Rodolphus döbbenten meredt Voldemortra. – A Roxfortban voltál?
Ez a megjegyzést kizökkentette Bellatrixot a szempárbajból, amit Harryvel kezdett, és ő is a Nagyúrra meredt. – Kegyelmes uram, ez nagyon veszélyes!
- Ezt én is nagyon jól tudom, Bella. De több diák is segít engem, és nem csak a diákok.
- De Dumbledore nem bízik a mardekárosokban. – mormogta Féregfark, aztán felkapta a fejét, és aznap először, Harry szemébe nézett. – Kivéve ha... Potter úr, ön segítette a Nagyurunkat?
- Talán. – Harry felvonta a szemöldökét. – És talán nem én vagyok az egyetlen.
- A Weasley lány. Ő túlságosan is sötét egy griffendéleshez képest. Biztos ő is segített...
Azt hittem, azt mondtad, buta.
Azt mondtam, hogy halálra idegesít. Egy szóval sem említettem, hogy buta lenne. Válaszolta Voldemort ingerülten. – Nagyon ügyes, Féregfark. – sziszegte aztán hangosan. – Nagyon, nagyon ügyes. Dumbledore nem nagyon gyanakodhat Harry Potter és Ginevra Weasley auror barátjára, vagy igen?
- Nem, hát persze, hogy nem, kegyelmes uram. Nagyon okos, kegyelmes uram. – értett vele egyet Féregfark, mire Bella undorodva elhúzta a száját.
- Nem az én ötletem volt. – vallotta be Voldemort, valahogy mégis fenntartva a magasztosság látszatát. – Fred és George Weasley találták ki.
- Sikerült az egész Weasley famíliát magad mellé állítani! – kérdezte meglepetten Antonin.
- Nehezen. – válaszolta Harry. – Ez a három egyszerűen csak elég mardekáros ahhoz, hogy elgondolkodtatónak tartsák a Sötét Rend mondanivalóját is, csakúgy, mint a világos oldalét.
- Elég mardekárosak, vagy elég nyílt gondolkodásúak? – kérdezte Rodolphus.
- Gin, Fred és George elég mardekárosak. Seam és Herm elég nyílt gondolkodásúak. – válaszolta Harry, és közben úgy döntött, hogy a felesége ellenére, Rodolphust kedveli.
- Ez érdekes. Nyílt gondolkodású griffendélesek. – motyogta magában Rodolphus, és elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Ki hitte volna? – vigyorogva Harryre nézett.
Harry visszavigyorgott. – Na ki?
- Kegyelmes úr, eldöntötte már, hogyan győzi le Dumbledore-t? – kérdezte Bellatrix, megint magára vonva a figyelmet.
Voldemort Harryre pillantott, aki bólintott, és komoly pillantást vetett a halálfalókra. – Ez az én dolgom. Igen, van rá tervünk és nem, nem avatlak bele titeket. Jelenleg a diákok dolgoznak rajta, és ez így is marad.
Bellatrix nem tűnt boldognak.
- Ez minden? – Voldemort lassan felállt, és végighordozta a szemeit a társaságon.
- Természetesen, kegyelmes uram. – válaszolta Bellatrix, Antonin és Féregfark. Rodolphus összevont szemöldökkel figyelte Harryt.
- Valami baj van, Rodolphus? – kérdezte Voldemort kedvesen, de figyelmeztető pillantást vetett Lestrange-re.
- Nem, kegyelmes uram. – válaszolta Rodolphus, és meghajolt a Sötét Nagyúr előtt. – Csak azt szerettem volna tudni, lehetséges-e, hogy még egy kicsit itt maradjak, és beszéljek Potter úrral.
- Rodolphus. – sziszegte dühösen Bellatrix.
Voldemort Harryre pislantott. Ahogy gondolod, szerelmem.
Nem bánom. Rodolphus tetszik nekem. Vonta meg a vállát Harry.
- Rendben van. Rodolphus, te itt maradhatsz, és ha gondolod, te is, Bella, amíg a férjed is itt van. – döntött Voldemort. – Féregfark, Antonin, ti elmehettek.
- Köszönöm, kegyelmes uram. – válaszolta Rodolphus, míg a másik két varázsló dehoppanált.
- Köszönöm, kegyelmes uram. – visszhangozta Bellatrix minden meggyőződés nélkül.
Voldemort bólintott. Leviszem az unokatestvéredet a pincébe. Vidd magaddal Lestrange-ékat a dolgozószobába, és szólj Luciusnak, hogy jöjjön utánam.
Rendben. Mosolyodott el Harry, míg Voldemort megpördült, és kisietett a szobából. – Kövessetek. – parancsolt rá a két halálfalóra.
Bellatrix dühös pillantást vetett rá. – Nem fogok hallgatni...
Rodolphus a feleségére fogta a pálcáját. – Elég legyen, Bella. Ha továbbra is így akarsz viselkedni, jobb, ha most hazamész.
Bellatrix rondán nézett rá, de becsukta a száját.
Rodolphus bólintott Harrynek. – Mutassa az utat, Potter úr.
Harry elhúzta a száját. – Harry, ha kérhetem. Ha Voldemort a közelben van, hívj csak Potter úrnak, ha muszáj. Máskülönben hívj Harrynek.
Rodolphus halványan elmosolyodott. – Legyen akkor Harry.
Harry bólintott, és mutatta az utat a dolgozószoba felé. – Lucius?
A Malfoy család feje megfordult, és Harryre nézett. – Igen?
- Tom kéri, hogy csatlakozz hozzá a pincében.
- Mit akar ott lent?
Harry elvigyorodott. – Azt hiszem, le akarta láncolni Dudleyt, mert már unta a nyafogását.
A szobában tartózkodó diákok erre elnevették magukat, még Lucius is elmosolyodott. – Rendben van. Szólj neki, hogy megyek. – kérte a férfi, aztán kisietett a szobából.
Már megy.
Jól van.
Harry magában elmosolyodott, aztán Lestrange-ékhoz fordult. – Üljetek le. Kérlek.
- A barátaid? – kérdezte Ginny, aki idegesen figyelte Bellatrixot. Theodore átölelte a vállát, és védelmezően magához húzta.
- Olyasmi. – értett egyet Harry. – Ezek itt Rodolphus és Bellatrix Lestrange. – mutatta be őket. – Bellatrix, Rodolphus, Draco Malfoyt már biztosan ismeritek.
A Malfoy örökös udvariasan biccentett. – Rodolphus bácsi, Bellatrix néni.
- Mindig elfelejtem, hogy Narcissa és Bellatrix testvérek... – morogta Harry, mire Draco meglepett pillantást vetett rá. – Mi van? A Black házban láttam, a falikárpiton.
- Mikor jártál te a Grimmauld téren? – kérdezte Bellatrix.
- Nem tartozik rád. – vágott vissza a három griffendéles szinte egyszerre. Aztán összevigyorogtak.
- Namost, ez itt Theodore Nott. A hozzá dörgölőző vörös boszorkány a hírhedt Ginevra Weasley. – folytatta Harry.
- Ó, szóval most már hírhedt is vagyok? – szakította félbe vigyorogva Ginny.
- Heh. – Harry ingerült pillantást vetett rá, aztán Hermione felé intett. – Ő pedig Hermione Granger.
- Egy sárvérű a Malfoy kúriában! – sikoltott fel rémülten Bellatrix.
- Vigyázz a szádra. – szólt rá élesen Harry, és figyelmezető pillantást vetett a halálfalóra. – Ez elfogadhatatlan. Herm itt vendég, csakúgy, mint te.
Bellatrix Harryre vicsorgott. – Vigyázz, hogyan beszélsz azokkal, akik idősebbek és különbek nálad, pici Helli.
- Úgy emlékszem, egyszer már figyelmeztettelek, hogy tisztelettel viselkedj Harryvel szemben, Bella. Ne akard, hogy másodszor is figyelmeztesselek. – hallották most meg Tom hangját az ajtóból. Skarlát szemeit fenyegetően a boszorkányra szegezte.
- Nem vettem észre, mikor bejött, kegyelmes uram. – mondta Bellatrix, és mélyen meghajolt.
- Gondolom, éppen ez volt a célja. – vágta rá Ginny, mielőtt még Theodore-nak sikerült elhallgattatnia.
- Ginny! – sziszegte Hermione.
- Ezt nem kellett volna, Ginevra. – jegyezte meg könnyedén Tom, aki most Harry székéhez lépett.
- Sajnálom, Tom, de ezek ketten soha nem fognak kijönni, és Bella nem lesz hajlandó tisztelni valakit, aki ennyivel fiatalabb nála, kivéve, ha jó oka lesz rá. – mutatott rá Ginny, és hideg pillantást vetett Hermionéra, aki már nyitotta a száját, hogy megint leteremtse.
Tom összevonta a szemöldökét, csakúgy, mint Bellatrix. – Nagyon okos, kislány.
Harry felállt, és Tom karjára tette a kezét, mikor az már nyitotta a száját, hogy Bellatrixre ordítson. Hadd próbáljak meg valamit.
Rendben. Sóhajtotta Tom.
Harry megfordult, és Bella elé lépett. – Jobb ha tisztázunk valamit, Bellatrix. Nem kedvellek, és nem hiszem, hogy valaha is kedvelni foglak. És ha továbbra is így fogsz viselkedni velem szemben, megtudhatod, pontosan mennyit javult a Cruciatusom két év alatt. Elég érthető voltam?
- Tökéletesen. – köpte Bellatrix.
- Harry James Potter! – kiáltott fel Hermione. – Mikor próbáltad te...
- Jaj, hallgass már, Hermione. – pördült most felé Harry. A szemében égő tűz láttán a lány azonnal becsukta a száját. – Tényleg semmi szükségem rá, hogy végighallgassam, mennyire helytelen, hogy főbenjáró átkokat használok.
- Még ha azok csak gyenge próbálkozások is. – motyogta magában Bellatrix.
Harry a szeme közé bökte a pálcáját. – Adj rá okot, és esküszöm, megbánod.
- Bella, ne idegesítsd, Harryt. – parancsolt rá Lucius. – És gyere velem. Narcissa már keresett.
Bellatrix felállt, és dühös pillantást vetett Harryre, aki mostanra már majdnem olyan magas volt, mint ő. Aztán szó nélkül kisietett, követve Luciust a nővére szobájába.
Mindenki csendben figyelte, ahogy Harry fáradtan visszaül a székébe. – Kérlek, ne bámuljatok rám. – morogta.
A diákok azonnal elfordultak, és egymással kezdtek beszélgetni. Rodolphus összevont szemöldökkel figyelte Harryt. – Jól vagy?
- Fáradt. – válaszolta Tom, és a szék karjára telepedve gyengéden Harry vállára tette a kezét.
- Lucius megöl, ha megtudja, hogy helytelenül használod a bútorait. – motyogta Harry, és fejét Tom oldalának döntve lehunyta a szemeit.
- Túléli. Le szeretnél feküdni? – kérdezte halkan a Sötét Nagyúr, átölelve a fiú vállát.
- Jól vagyok.
Tom a szemeit forgatta, és Rodolphusra nézett, aki halványan mosolygott. – Miért mosolyogsz?
- Mert már megint vörös a hajad. – válaszolt Harry a halálfaló helyett, aki erre még szélesebben elvigyorodott.
Tom felnyúlt, a szeme elé húzott egy hajtincset, hogy jobban megnézhesse, és felnyögött. – Harry...
- Jól áll neked. – válaszolta a fiatalember halkan, aztán ásított egyet.
- Biztos, hogy nem akarsz lefeküdni?
- Igen. – válaszolta Harry ingerülten.
Tom felsóhajtott, és a vidáman csacsogó társaságra nézett. – Ti meg milyen összeesküvést szőtök megint?
- Csak csínyeket. – jött a válasz.
- Ki ellen?
- A Főnix Rendje ellen.
- Meg Dumbledore...
- ...a tanárok...
- ...más diákok...
- ...és te ellened.
Tom csúnyán nézett Ginnyre, míg mindenki más elnevette magát, még Rodolphus és Harry is. – Ellenem meg miért?
- Mert te is tanár vagy. – válaszolta a vörös hajú lány vigyorogva.
- Magasságos Merlin, Harry. Miért tanítod meg mindenre? – panaszkodott Tom.
Harry felhorkant. – Én szinte semmire se tanítottam. Mindent Fredtől és George-tól tanult.
- Tudhattam volna. Majd emlékeztess rá, hogy a fejükre robbantsam a viccboltjukat, ha legközelebb az Abszol úton járunk.
- Hé, Tom? – szólalt meg hirtelen Ginny. – Ha a bátyáim csatlakozni akarnának, bevennéd őket?
- De kénytelenek lesznek betartani a szabályokat. – válaszolta Tom. – És semmi viccelődés.
- Ez az utóbbi szabály nem fog tetszeni nekik. – szólt közbe Hermione, mire Ginny gyengéden fejbe csapta. – Mi van? Tényleg nem.
- Ez most költői kérdés volt, vagy komoly? – kérdezte Tom, mielőtt még a két boszorkány komolyan összeveszne.
- Fogalmam sincs. Múlt héten kértek meg, hogy kérdezzem meg tőled, ha alkalmam adódik. – válaszolta Ginny, levéve a szemét az ingerült Hermionéról.
- És tegnap nem adódott? – kérdezte Tom.
- Dühös voltam rád.
- Tegnapelőtt este.
- Túl fáradt voltam.
- Mindenre van kifogásod?
- Attól tartok, igen.
Tom a szemeit forgatta, míg a többiek elnevették magukat. – Látom. – Most lepillantott Harryre, aki láthatóan elaludt az oldalának dőlve. – Miért is menne az ágyba, mikor én is jó párna vagyok? – sóhajtotta, aztán lehajolt, és gyengéden homlokon csókolta Harryt, majd Rodolphusra nézett, aki már megint mosolygott. – Mi van?
- Boldognak tűnsz, kegyelmes uram. – mondta Rodolphus, mintha ezzel megmagyarázna bármit is. – Nem voltam benne biztos, hogy megélem, hogy boldognak lássalak.
Tom összevonta a szemöldökét. – Aha...
- És ez nem valami gyengeség. – gondolkodott el a férfi. – Ez inkább erőssé tesz. Barátaid vannak, akik majdnem egyenrangúak veled, és van valaki, akit szeretsz. Olyanok, akikre számíthatsz.
Tom egy hosszú percig csendesen figyelte a férfit, aztán bólintott. – Azt hiszem, így van.
- Bella féltékeny. Remélte, hogy őt fogod szeretni, nem valaki mást.
- Ezt én is tudom, de kénytelen lesz hozzászoktatni magát a dologhoz. – válaszolta Tom határozottan.
- Igen, én is úgy hiszem. – sóhajtotta Rodolphus. – És kénytelen lesz legyőzni a Harry iránti gyűlöletét, vagy egyszer csak azt veszi észre, hogy halott.
- Túlságosan is hasznos ahhoz, hogy megöljem. – vágott vissza Tom.
Rodolphus a fejét rázta. – Az lehet, kegyelmes uram, de Harry egyáltalán nem kedveli őt, és nem hiszem, hogy hasznosnak találná. Ha így folytatja, a fiú megöli.
Tom lenézett az ölében alvó fiúra. – Éppen ettől félek. Harry nem gyilkos.
- De könnyen azzá válhat. – sóhajtott fel sajnálkozva Rodolphus. – Kénytelen leszek beszélni Bellával.
Tom bólintott. – De miért zavar ez téged ennyire. Tudom, hogy te és Bella nem szerelemből házasodtatok össze.
- Harry nyugtalanít engem. Érdekes fiatalember. És már egészen felnőtt. Már nem az a kis kölyök, akivel két éve először találkoztam, aki gyenge átkokat lövöldözött ránk és eltorlaszolt ajtók mögött rejtőzködött. – ismerte be Rodolphus.
Tom gyengéden megsimogatta Harry haját. – Változnak a dolgok.
- Talán túlságosan is.
- Talán...
- Le kellene zuhanyoznod.
Harry csúnyán nézett Tomra. – Túl fáradt vagyok hozzá.
- Akkor fürödj meg.
Harry Tomra pislogott. – Inkább zuhanyzok. – Megfordult, és elindult a fürdőszoba felé, de az ajtóban megállt, és elvigyorodott. – És ha nekem le kell zuhanyoznom, akkor neked is.
- Még jó, hogy én is így terveztem. – morogta Tom közvetlenül Harry háta mögül.
Harry megpördült, és kis híján elvesztette az egyensúlyát. A Sötét Nagyúr elkapta és talpra állította. – Nincs szükségem a segítségedre. – morogta a fiú sötéten, de hagyta, hogy Tom a fürdőszobába vezesse.
- Meg tudsz állni a lábadon?
- ...nem...
- Akkor fogd be a szád és hagyd abba a panaszkodást. – válaszolta Tom, és lehúzta Harry ingjét.
Harry a kezére csapott, és odébb húzódott, fáradt pillantást vetve Tomra. – Hagyd abba. És miért nem zuhanyozhatok reggel?
Tom felsóhajtott. – Mert holnap hajnalban ide látogat a miniszter, és szalonképesnek kell kinézned, még ha nem is vagy az.
Harry eltátotta a száját. – Caramel? Itt? De miért? Lucius nem küldhetné el innen?
- Nem igazán. Szeretnék biztosan tudni, melyik oldalon áll Lucius. Meg én. – válaszolta egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Már úgy érted, hogy Marcus Brutus? Nem hiszem, hogy Tom Denem hűségét bárki is megkérdőjelezné. – vágott vissza Harry, és lassan lefejtette magáról a nadrágját.
- Érdekes. Harry Potterét sem. – vágott vissza Tom, lehúzva a saját ingjét, és szépen letéve az asztalkára Harryé mellé.
Harry nyelvet öltött rá, aztán lerántotta az alsóját, és beállt a zuhany alá. – Hülye Caramel.
Tom elnevette magát, és letette a nadrágját az ingjeik mellé, aztán lehajolt, és összeszedte Harry szétszórt ruhadarabjait, hogy azokat is a többi mellé rakja. Mikor megint Harryre nézett, a fiú ingerülten figyelte. – Mit nézel így rám?
- Ne takarítgass utánam.
- Ne adj rá okot. – vágott vissza Tom, és a fiatalabb varázsló elé lépett.
Harry felhorkant, és visszalépett a zuhany alá. – Rendmániás.
Nyissssssz:)
PMS - Premenstruációs szindróma, legalábbis Csacsi szerint :) Igaz, néhány óra gondolkodás után nekem is ez volt a véleményem... :)
Vágatlan verzió itt: http// www. livejournal .com / users / enelen/ 6536 . html