Nagyon bocsi a késésért, állandóan kikapcsolgatták a gépet, és most jöttem legközelebb :( Megint bétamentes...
39. fejezet
Mikor Harry belépett a szobába, Ron éppen egy levelet olvasott, több másik pedig szerteszét hevert mellette az ágyon. Úgy tűnt, észre sem veszi a fiatalabb varázslót.
- Látom, Frednek és George-nak sikerült visszafogniuk magukat. – jegyezte meg Harry és vállával az ajtómelléknek dőlve kényelmesen összefonta a karjait a mellén.
Ron felnézett. – Mit akarsz, Harry?
Harry az ágyhoz lépett és felemelt róla egy levelet. Percytől jött, októberi dátummal. – Látom, leveleztetek Percyvel. Ezért akadtál úgy ki, mikor Ginnyt nem érdekelte, mi történt vele?
Ron kikapta a levelet Harry kezéből, és a többi tetejére csapta. – Talán.
Harry hidegen elmosolyodott. – Rólam is írt, ugye? – Ron megmerevedett, de nem nézett fel. – Abban a levélben, amit az előbb olvastál? Úgy tűnik, az a legújabb.
- Írt dolgokat, igen.
- Talán halálfalónak is nevezett, ugye, Ron? Esetleg azt írta, hogy egy újabb csoportot vittem a sötét oldalra? – kérdezte Harry könnyedén.
Ron felkapta a fejét. – Honnan...
- Ezt mondta Dumbledore-nak is, miután megpróbált megölni Hermionét és engem.
Ron összehúzta a szemeit. – Soha nem bántaná Hermionét. Megmondtam, hogy fontos nekem.
- Én nem vagyok az? Most úgy megbántottál, Ron.
- Mostanában nagyon szemét voltál velem. – mutatott rá Ron.
- Megérdemelted. – mondta Harry halkan, mire Ron egy csattanással becsukta a száját. – Teherbe ejtetted Hermionét, mikor nem akarta, folyton megpróbáltál szétvállasztani engem és Ginnyt, aztán Ginnyre is rátámadtál. Ezek mindegyike már magában is megbocsáthatatlan. Mondd meg nekem, Ron, szerinted mi tart vissza attól, hogy ezúttal megöljelek azért, amit Ginnyvel tettél? Elveszítette a hangját, Ron. Soha többé nem fog tudni megszólalni. – Közelebb hajolt, egészen a vörös hajú fiú arcába, de nem emelte fel a hangját. – Mi tart vissza?
- A szüleim... – kezdte Ron hirtelen kiszáradt szájjal.
- Molly és Arthur egyáltalán nincsenek tőled elragadtatva. Gondolod, hogy engedték volna, hogy egyedül feljöjjek hozzád, ha féltenének?
- Én... Dumbledore...
- Neki semmi köze ahhoz, ami az iskola falain kívül történik.
- A Rend...
- Túlságossan leköti őket mindenféle őrült varázsló hajkurászása, és annak kiderítése, hová tűntem el az éjjel.
Ron megrázta a fejét. – Pálca nélkül úgysem tudod megtenni.
- Egy ideje tanulom a pálca nélküli harcot és Dumbledore különben is visszaadta a pálcámat, miután Percy ránk támadt.
- Meg fogsz ölni. – nyíltak tágra rémülten Ron szemei. – Percynek igaza volt, ugye? Te tényleg halálfaló vagy...
Harry elvigyorodott. – Ügyes következtetés. – Lassan leereszkedett az ágy szélére, de a pillantását nem vette le a volt barátja rémült barna szemeiről. – Szeretnéd hallani, hogyan halt meg Percy, Ron? Tudod, ezt elmondhatom. Én öltem meg.
- Te... nem... – rázta meg a fejét Ron.
- A sötét oldalt életed végéig szolgálod. – suttogta Harry. – Aki csatlakozik, egész életében sötét varázsló lesz, vagy pedig nagyon gyorsan meghal a másik oldalon. Percy elárult minket, ezért megöltük. Ez mindig is így ment.
- Te Imperius alatt állsz, vagy-vagy-vagy valami! – sikoltott fel Ron.
- Ugyan, Ronald, tudom, hogy ennél több eszed van. Ha Voldemort nem volt képes befolyásolni negyedikben, miből gondolod, hogy most könnyebb neki?
- Akkor te nem Harry Potter vagy!
Harry hidegen felkacagott, egész jól utánozva a Sötét Nagyúr gonosz nevetését. – Remus is ezt mondta, tudod? Gyerünk, Ron, kérdezz valamit, amiről csak én tudhatok.
- Mi-mikor követtük a p-pókokat, m-mit láttunk?
- Ez úgy hangzott, mint Mógus professzor. Az erdőben pedig egy Akromantula kolóniát találtunk, akik Hagrid barátai voltak. Meg akartak enni minket, de akkor jött apád régi Ford Angliája és megmentett minket. – mondta Harry nyugodtan. – Újabb kérdés?
- Mi volt az első cso-csokibéka-kártyádon?
Harry összevonta a szemöldökét. – Dumbledore. És nagyon meglepődtem, hogy a varázslóvilágban mozognak a fényképek. Te meg azon lepődtél meg, hogy a mugli fényképek nem tudnak mozogni... – elkalt a hangja, és megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az emléktől. – Azóta annyi minden megváltozott...
Ron fojtott hangot hallatott. – Miért? Miért csatlakoztál Tudodkihez?
Harry felállt. – Mindegyikünknek megvolt rá az oka. Te viszont már nem vagy velem olyan jó barátságban, hogy megtudhasd az enyémet. Most azt mondanám, hogy kérdezd meg Ginnyt, ő miért tette, de ezzel már elkéstél egy kicsit. – Gyengéden a tenyerébe zárta a másik varázsló arcát, és szomorúan a szemébe nézett. – Szegény, szegény Ron. Mind magadra hagytunk. Az egész családod átállt a sötét oldalra, te pedig leragadtál a másikon. Milyen szomorú látvány.
- Harry...
- Most pedig remélem megértesz, de nem hagyhatom, hogy kifecsegd a titkainkat. Természetesen megtarthatod a leveleidet, de senkinek nem mutathatod meg őket. – Mondta halkan Harry, aztán Titoktartó bűbájt szórt az ágyon ülő fiúra. – Percy sírva halt meg. A saját vérében feküdt, és bőgött, mint egy gyerek. Kétszeresen is áruló volt, barátom. Először elárulta a családodat és a világos oldalt, aztán elárult engem és a sötét oldalt. Az árulók halált érdemelnek, Ron. És ki tudja, talán te leszel a következő? – tette hozzá a sötét mágus, kilépve a szobából. Inkább érezte, mint hallotta, hogy Ron követi.
- Még mindig életben van? – kérdezte George, mikor Harry belépett a nappaliba.
Harry felvonta a szemöldökét. – Mintha említettem volna, hogy Gin is szeretett volna hozzáférni, George.
- Elég rövid az esze. – legyintett Fred.
- Ez igazán sajnálatos. Nektek kettőtöknek mintha közös lenne az eszetek.
- Mi ütött beléd? – mordult fel Fred.
Harry sóhajtott és leült. – Sok minden.
- Szexuális frusztráció. – szólt közbe Arthur, mire a felesége oldalba vágta. – Au! Molly, ezt miért kaptam?
Harry szomorúan elmosolyodott. – Igen. – hátradőlt a székén. – Nyugodtan gyere le, Ronald. Nem igazán értesz a lopakodáshoz.
Ron kidugta a fejét az ajtó mögül, és szembetalálta magát a családja négy pálcájával, valamint Harry hátával. – Heló?
- Tegyétek le. – mondta Harry kemény hangon. Mikor senki nem engedelmeskedett, felállt. – Mit is mondtam?
Ron rémülten figyelte, hogy mind a négyen elrakják a pálcáikat. – Kösz, Harry.
Harry végre felé fordult, de a pillantása semmi jót nem tükrözött. – Nem neked segítek, Ron. Ha most megölnénk, az nem vezetne semmire, csak egy újabb temetést jelentene. Egyelőre hagyjuk, hogy folytasd az ámokfutásodat, pedig két szóval megszabadulhatnánk tőle.
Ron összehúzta a szemeit. – Hozzáértél a húgomhoz, úgy?
- Álszent! – kiáltott fel Fred és George.
Harry a szemeit forgatta. – Nem is járok Ginnel, Ron. Nem valami jó a megfigyelőképességed. – megint hátat fordított a fiúnak és leült.
- Harry, biztos, hogy jó ötlet volt ezt elmondani neki? – kérdezte halkan Arthur.
- Igen. – mosolygott rá Harry a férfira, míg a döbbent Ron leült az anyja és Harry között félúton a földre. – Szórtam rá egy bűbájt, ami megakadályozza, hogy bárkinek elmondja, mit hallott ebben a házban. – magyarázta a zöld szemű varázsló. – És úgy van beállítva, hogy csak Voldemort vagy én tudjuk feloldani, vagy megváltoztatni.
- Marha jó. Kösz a bizalmat, Harry. – motyogta Fred.
Harry felhorkant. – Dumbledore-ban nem bízom, hogy nem próbál meg valami aljas módszerrel információhoz jutni. Ha közületek valakire gyanakodni kezd, és felhasznál arra, hogy levegyétek a bűbájt Ronról, végünk van.
- Igaz. – sóhajtotta George.
- Mikor lettél ennyire okos? – panaszkodott Fred.
- Nem gondolod komolyan, hogy erre válaszolok, ugye? – kacsintott rá Harry az ikrekre, de aztán gyorsan elkomorodott. – Percy köpött Dumblinak a nyakláncokról. Nektek kell majd kiderítenetek, ha valamelyik rendtag rájön, hogyan lehetne őket észrevenni. Egy darabig persze jobb lesz, ha inkább elrejtjük őket a ruhánk alatt.
- Mi mindig úgy horduk. – válaszolták az ikrek, míg Molly és Arthur gyorsan eldugták a sajátjukat.
- Te nem rejtegeted. – motyogta Molly összeszorítva az ajkait.
Harry elmosolyodott. – Rám már úgyis gyanakszik. Nem érdekel.
- Nem kellene bizonyítékot is szolgáltatni neki. – vágott vissza Molly.
- Akkor bízzunk benne, hogy nem fogják felfedezni. – vigyorgott Harry.
A konyhából jövő hangos csattanásra mindannyian megmerevedtek, de aztán mind az öten a konyhaajtóra fogták a pálcáikat.
Az ajtóban hitelen megjelent egy rikítónarancssárga fej. – Szervusz!
- Tonks! – kiáltott fel elkeseredetten Molly. – Mit vertél le?
- Egy lábast a tűzhelyről. – válaszolta Tonks mosolyogva. – Látod, Harry, én megmondtam Dumbledore-nak, hogy itt leszel!
Harry felnyögött és visszaült a székre. – Kis híján szívrohamot kaptunk tőled, Tonks. Elég pszichopata futkos utánam, nem hiányzol még te is közéjük.
- Bocs... – a lány a Harry széke mögött ülő, gyanús képet vágó Ronra pillantott. – Nem ölted meg?
- Nem. Bár nagyon csábító volt a lehetőség. – válaszolta Harry mosolyogva. – Dung ezúttal időben jött?
Tonk elfintorodott, és beletúrt az erszényébe. – Igen, a fenébe. Reméltem, hogy elfeledkeztél róla.
- Csak nem fogadásokat köttök? – kérdezte felháborodottan Molly.
- Nem. – válaszolta Harry és Tonks kórusban, de Tonks már számolta is a pénzérméket Harry kinyújtott tenyerére.
- Arra fogadni, hogy Dung mennyire megbízható...
- ...egyszerűen nevetséges.
Tonk az ikrekre kacsintott. – Harry kezdte.
- Harrynek azt se lett volna szabad tudnia, hogy ott vagytok! – kiáltott fel Molly.
- Molly, nyugodj meg. – sóhajtotta Harry, elpakolva a pénzt. – Egy nap rózsaszín hajjal jelent meg. Többet nem csinál ilyet.
- Remélem is, hogy nem!
- Én is tudok magamra vigyázni!
- Ez igaz, és még barátai is vannak. – tette hozzá Tonks, beleborzolva Harry hajába. – Mint például az a halálfaló a nyolcas ház fájának tetején.
- Micsoda! – Harry megpördült, és éles pillantást vetett a lányra.
Tonks gyanakodva végignézett a társaságon. Az egyetlen Weasley, aki nem kapta a pálcájára a kezét, Ron volt, és ő is valószínűleg csak azért, mert nem volt nála pálca. – Ja. Mordon látott egy halálfalót azon a fán a hét elején. Ő és egy másik halálfaló huszonnégy óránként cserélkeznek. Egyelőre még nem csináltak semmit, csak figyelnek.
Harry felnyögött és a tenyerébe temette az arcát. – Elfelejtettem, hogy Rémszem is benéz néha...
- Várj! Te tudtál róluk? – kérdezte rémülten Tonks.
- Igen. – Harry felpillantott az ujjai résein keresztül. – Ő mentett meg engem és Petunia nénit, mikor az a Voldemort-utánzat benézett teára.
- Én azt hittem, hogy Remus segített. – mondta gyanakodva Tonks.
Harry felvonta a szemöldökét. – Miért, elhitted volna, hogy két halálfaló megállította egy Voldemort-utánzatot?
- ...Nem...
- Na látod. Úgy döntöttünk, egyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy Remus végzett vele.
- De miért segítenek? – kérdezte hirtelen Tonks.
- Fogalmam se. – vont vállat Harry. – De Saber barátai, úgyhogy valószínűleg Lucius küldte őket. Nem fogom őket arról faggatni, miért segítenek nekünk.
- Talán arra várnak, hogy gyengül a ház körül a védővarázslat. – szólt közbe Arthur.
- Talán ha egyáltalán lennének védőbűbájok a házam körül. – vágott vissza Harry, és a szemei dühösen villogtak.
- A minisztérium úgy döntött, hogy felesleges, miután mindüket állatokká változtattad. – magyarázta Tonks.
- Volna némi mondanivalóm a minisztérium számára. – motyogta a fiú sötéten. – És nem túl kedves.
- Ugyan, Harry, ne kapd fel a vizet... – kezdte Arthur.
- Nem kapom!
- Pedig nagyon úgy néz ki. – szólalt meg valaki a konyhaajtóban.
Öt pálca fordult a betolakodó felé, míg Harry csak rávicsorgott. – Fogd be, Saber.
Rodolphus felvonta a szemöldökét. – Kényszeríts rá. – Körbenézett a rá pálcát fogó társaságon. Csak Tonks tette el a magáét. – Ezúttal mi a bűnöm?
- Rájuk ijesztettél. – motyogta Harry unottan. – Olyan megbízható, amilyen egy Lucius által rendelt testőr csak lehet. – nyugtatta meg a Weasley családot.
- Ez nem jelent sokat. – morgott Arthur, de végül ők is leeresztették a pálcáikat.
- Tudjátok mit? Tartsunk házibulit! Elegen vagyunk hozzá. – javasolta Tonks.
- Marha jó lenne. – húzta el a száját Harry. – Egy darabig egymáson gyakoroljuk a rontásainkat, aztán mindenki kényelmesen hátradőlve figyelheti, ahogy Saber kirugdossa alólam a lábaimat.
- Szükséged van a gyakorlásra. – világosította fel őt Rodolphus, majd elfoglalta a helyét Harry széke mögött, Ron mellett. – Helló, Paprika.
Ron elvörösödött. – Fogd be, rohadék.
- Most megsértődtem. – sóhajtotta Rodolphus. – A kisfiúknak meg kellene tanulniuk vigyázni a szájukra Mr. Weasley. – tette hozzá, a fiatal varázslóra fogva a pálcáját. – Különösen, ha fogalmuk sincs, kivel állnak szemben.
:Rodolphus.: Sziszegte Harry figyelmeztetően párszaszóul. Minden halálfaló ismerte a nevét párszaszóul, aki részt vett az első háborúban, mert eleget hallották. Rodolphus leengedte a pálcáját és a fiatal vezérre nézett. – Hogyan találtál meg egyáltalán?
- Egy kis kígyó árulta el.
- Kinézem belőle. – Harry ingerülten végigsimított a haján. – Azért jöttél, hogy hazarángass, ugye?
- Nem. Azért jöttem, hogy végezzem a dolgom, sikamlós kis védencem.
- Ez úgy hangzott, mint Lucius.
- Mert Luciusnak dolgozom.
- És ez mindent megmagyaráz, mi?
- Miért, talán nem?
Arthur köhintett, míg Molly gyorsan felugrott. – Teát? – kérdezte a nő.
- Segítek! – ajánlotta Tonks.
- Te is vendég vagy, Tonks. – szólt rá Harry halkan, Molly nagy megkönnyebbülésére. – De szerintem Ron segíthetne, ő úgyis otthon van. – jelentőségteljes pillantást vetett Ronra.
Ron dühösen meredt vissza. – Szerintem meg nem kellene parancsolgatnod nekem a saját házamban.
- Mozdulj, Ronald. – parancsolta Molly. – És hagyd békén Harryt. Ő ugyanúgy otthon van itt, mint te.
És Ron mozdult, a többiek kuncogása közepette.
Tonks leült az ikrek mellé a kanapéra. Rodolphus nem mozdult Harry széke mögül. – Ülj le. – morogta Harry.
Rodolphus felvonta a szemöldökét. – Inkább állok, köszönöm. – Harry a szemeit forgatta.
- Szóval, Arthur, Molly, gondolom elmentetek meglátogatni Ginnyt? – kérdezte Tonks.
- Igen. Él, de valószínűleg örökre néma marad. – válaszolta szomorúan Arthur.
- Úgy kell annak a kis... – morogta Ron, aki egy tál lángossal a kezében éppen belépett az ajtón. Mikor szembetalálta magát Harry pálcájával, megmerevedett. Rémülten nézett fel a dühös zöld szemekbe.
- Gyerünk, Ron fejezd be azt a mondatot. Legalább lesz egy jó okom, hogy megátkozzalak.
- Harry... – kezdte Rodolphus.
- Fogd be, Saber. – válaszolta élesen Harry, és felállt. Mindenki mozdulatlanul figyelte, ahogy a szoba közepén álló vörös hajú fiúhoz lép. – Gyerünk, Ron, szeretném hallani, milyen nevet találtál ki a húgodnak.
Ron összehúzta a szemeit. – Halálfaló kurvájának készültem nevezni, mert biztos vagyok benne, hogy te az vagy! – mondta dühösen.
Harry gyomron vágta Ront, és a fülébe suttogott. – Mindketten tudjuk, hogy nem ezt akartad mondani, igazam van? – suttogta a fekete hajú fiú. – És örülj, hogy Tonks is itt van, különben ezért Cruciatus-t szórtam volna rád. – Elengedte Ront és figyelte ahogy a fiú a gyomrát markolászva a földre esik. – Ne merd még egyszer ezt mondani rá. – sziszegte, aztán kiment a konyhába segíteni Mollynak.
- Soha nem fogja megtanulni visszafogni magát. – sóhajtotta tehetetlenül Rodolphus.
- Ha Harry Potter valaha is megtanulja visszafogni magát...
- ...mi csatlakozunk Tudjukkihez. – jelentette ki Fred és George.
Tonks elnevette magát. – Nem is akartok lehetetlent, ugye?
Az ikrek összenéztek, aztán vállat vontak. – Nem.
- Ron, menj fel a szobádba. – parancsolta Molly, aki éppen akkor lépett be, háta mögött a még mindig füstölgő Harryvel. Mindketten teáscsészékkel és kancsókkal megrakott tálakat vittek.
- De anya...
- A szobádba. – szólt rá Arthur is.
- Kivéve persze ha képes leszel udvariasan viselkedni. – tette hozzá elgondolkodva Molly.
Harry felhorkant. – Azt megnézném.
- Harry! – nézett rá döbbenten Molly, miközben Ron elindult vissza a szobájába. – Ezt nem kellett volna.
- Hopp. – rántotta meg a vállát Harry, és letette a kezében tartott tálat.
Rodolphus Harry vállára tette a kezét. – Arthur, Molly, kölcsönvehetjük a hátsó kertjüket egy kis időre?
- Mire? – kérdezte gyanakodva Molly.
- Edzeni. – válaszolta Harry. – Szeretné tudni hányszor kell seggre ejtenie mire lenyugszok egy kicsit.
- Én meg ezt nézném meg! – jelentette ki Tonks.
- Mi is! – kiáltottak fel az ikrek.
- Akkor a tea várhat egy kicsit. – döntött Molly, és Arthur bólintott.
Harry rávicsorgott a vigyorgó Rodolphusra. – Meg foglak ölni.
- Hogyne. Ezt meg én nézem meg. Gyere, Potter.
Harry lerángatta magáról a pólóját és a székére dobda, aztán Rodolphus után ment a kertbe. Tonks és a négy Weasley kíváncsian követték őket. – Jaj, a fenébe, megint ez a nadrág van rajtam...
- Nem baj. Legalább kipróbálhatod, milyen gyors vagy benne. – vágott vissza Rodolphus megállva a kert közepén, és feldobott egy védőfalat, ami visszadobja őket, ha nekimennek, és felszívja a varázslatokat, ha Harry a speciális kört kérné.
Harry a szemeit forgatva átváltoztatta a bőrnadrágot egy kényelmesebbre. – Amilyen szerencsém van, még el is szakítom. – Visszacsúsztatta a pálcáját a karján lévő tokba, és biccentett az őt figyelő sötét mágusnak. – Első kör.
---
Ron az ablakban állva figyelte az alatta folyó gyakorlatot. El kellett ismernie, hogy Harry meglepően jól teljesített ahhoz képest, hogy csak két hete tanulta a dolgot. Bár ha valaki semmi mást nem csinál, csak gyakorol – és Ron gyanította, hogy ez történt – valószínűleg bárki képes lenne elérni ugyanezt. Ugyan Harry egyetlen csapása sem érte el az ellenfelét, Ron mégis biztos volt benne, hogy a volt barátja bármely más varázslóval fel tudná venni a versenyt. Ha viszont annak a varázslónak pálcája is van, az már teljesen más, különösen, ha Harrynek nincs.
Ron kinyitotta az ablakát, és még éppen meghallotta, ahogy Harry „speciális kör"-t kér. Meglepve vette észre, hogy a Malfoy-rendelte testőr a rúgások és ütések mellett most már átkokat és rontásokat is küld a fiatalabb varázslóra. Harry viszont nem húzta elő a pálcáját, csak kivédte a fizikai és elkerülte a mágikus támadásokat.
- Merlin szakállára... – suttogta magában Ron, és lepillantott a többi nézőre. Anyja idegesen rágta a körmeit. Apja, úgy tűnt, csak enyhén izgul a fiúért, aki már évekkel ezelőttől a családhoz tartozott. Fred és George a testőrnek, míg Tonks Harrynek szurkolt.
Ron az asztalán heverő levelekre pillantott. Ha Harry megakadályozta, hogy kiadjam őt és a halálfaló-tanonc barátait a Rendnek, akkor kénytelen leszek magam lépni. Amint visszatérek a Roxfortba, elintézem őket. Fredet, George-ot, anyát és apát majd lerázom valahogy.
---
Kedd délután Harry megint megjelent az Odúban. A zöld izompólóját viselte egy új farmerrel, kezében pedig egy Mágikus Medál feliratú szatyrot tartott. Mellette Rodolphus az új karkötőjét nézegette. Nagyot nevetett, mikor megtudta, hogy Lucius és a Privet Drive-on őrködő másik négy halálfaló is kénytelen lesz viselni őket, ha jót akarnak.
- Hé, milyen jó illatok szállnak erre! – jegyezte meg Harry belépve a konyhába.
- Harry! – Molly rámosolygott a vendégekre. – És Saber. Örükök, hogy látlak. Ebédre jöttetek?
- Nem. – Harry mondta Harry . – Csak ezeket a karkötőket hoztuk neked, Arthurnak, Frednek és George-nak. Aztán elvisszük Ront a Roxfortba.
- A többiek odafent vannak. – mondta Molly a két sötét mágusnak. – Menj, hívd le őket, addig én befejezem a szendvicseket.
- Jó. – Harry Rodolphus kezébe nyomta a táskát. – Te maradj itt és vigyázz ezekre. Ha Mollynak segítségre van szüksége, segíts neki. Megértetted?
- Ne ugassak és csóváljam a farkamat? – kérdezte Rodolphus jeges hangon.
- Ha tudod. – válaszolta Harry vigyorogva, majd gyorsan kiugrott a szobából és Rodolphus pálcájának hatásköréből.
- Szemtelen kölyök. – motyogta Rodolphus maga elé, és leült az asztalhoz.
Molly felkuncogott. – Néha borzalmasan tud viselkedni, ugye?
Rodolphus mosolyogva megrázta a fejét. – Szemtelen kölyök, de fantasztikus varázsló, és van néhány nagyon jó ötlete. És lassan teljesen emberivé változtatja a Nagyurat.
Molly kacsintva az asztalra tette a szendvicseket. – Észrevettem.
- Tudom, hogy rólam beszéltek! – panaszkodott Harry, a tiltakozó Ront vonszolva. Fred és George követték őket. – Arthur azt mondja, mindjárt jön. Ülj le, Ron.
- Ha! Nem én vagyok az egyetlen, akit úgy kezelsz, mint egy kutyát! – kiáltott fel Rodolphus, míg Ron duzzogva elhelyezkedett az asztalnál.
Harry gyilkos pillantást vetett a testőrére. – Saber...
A halálfaló arcáról egy pillanat alatt eltűnt minden érzelem. – Ne Saberozz engem. – vágott vissza monoton hangon.
Harry felhorkant, majd leült Rodolphus és Ron közé. – Ne adj rá okot.
- Ezt meg hogy csinálod? – kérdezte Fred elképedve rodolphust.
- Még Harry se tud ilyen képet vágni. – csóválta a fejét George.
Rodolphus elgondolkodó pillantást vetett a fiatal urára. – Dehogynem.
Harry vállat vont, és a szendvicsébe harapott. – Ha akarok, hogyne tudnék. Csak soha nem akarok.
- De láttam már, amikor megpróbáltad! – kiáltott fel George, kivéve Fred kezéből a szendvicset.
- Dehogy láttad. – Harry huncut mosolyt küldött a fiúra. – És reménykedj, hogy nem is fogod.
- Félelmetes úgy. – bólogatott Rodolphus, átadva a táskát Harrynek, mikor Arthur belépett a szobába.
- Kösz. – Harry letette a szendvicsét, és egy szinte észrevehetetlen mozdulatot tett Ron felé a pálcájával. – Ron nem hallja és nem látja, amit csinálunk, úgyhogy vegyétek úgy, mintha itt sem lenne.
- Jó. – Arthur komoran biccentett és leült.
A zöld szemű varázsló előhúzott négy karkötőt a táskájából, és kiosztotta őket. – Minden Juniornak vettem ilyen karkötőket, és néhány halálfalónak is, akikben megbízom. Percy támadása után úgy döntöttünk, hogy szükség van rájuk.
- Aranyosak. – sóhajtotta Molly, felhúzva a sajátját.
- És mostantól kötelező viselet lesznek a Juniorok számára. – tette hozzá Rodolphus.
Harry bólintott. – Úgy vannak megbűvölve, hogy ha valaki felhúzza őket, onnantól más nem láthatja. Azt javaslom, soha ne vegyétek le, mert nagyon hasznosak, és ha leveszitek őket, újra láthatóvá válnak. Hogy ezt bemutassa, levette a sajátját. Az övén jóval több medál lógott, mint a többiekén.
- Hé, a tiéden több van! – kiáltottak fel az ikrek.
Harry halványan elmosolyodott. – Nincs annyi pénzem, hogy mindenkinek megvegyek minden medált, ami nekem van. – elakadt. – Vagyis tulajdonképpen van pénzem, de nem teszem. Ha több kell, menjetek, vegyetek magatoknak.
- Elmagyaráznád, mire jók a medálok? – kérdezte Arthur, felhúzva a karkötőjét. – Attól tartok, nem mindegyiket értem.
- Hogyne. – Harry letette a táskát a földre, és felhúzta a karkötőjét. – Csak azokat mondom el, ami a tiéteken is van. – tette hozzá, körbenézve a társaságán. – Szóval. Az, amelyik úgy néz ki, mint egy bájitalos üvegcse, megvéd a legtöbb halálos méregtől. Azért jobb, ha figyelitek. Ha vörösen izzik, harminc centiméteren belül valami méreg található, amit nem tud kivédeni.
- Az a vajsör... – mormogta Molly.
Harry rámosolygott. – Pontosan. Ha zölden izzik, azt jelenti, hogy harminc centiméteren belül méreg van, de a medál semlegesíti. – A többiek bólogattak, hogy értik. – A villám alakú darab a kisebb rontásoktól véd. Saber és én már kipróbáltuk, pontosan melyektől, és mikor gyakorlunk, csak azokat szórja rám, úgyhogy nem szükséges lerágnod a körmeidet, Molly.
Molly a többiekkel együtt elnevette magát. – Azért én még mindig nem bírom nyugodtan nézni, hogy a fiaim egyikére rontásokat küldjenek, még ha tudom is, hogy nem lesz semmi bajuk.
- Most meghatottál. – kuncogott Harry, aztán újra elkomolyodott. – A borosüveg-alakú medál részegség ellen véd. Seamus viszont már bebizonyította, hogy egy bizonyos mennyiségen felül ez sem használ, úgyhogy jobb, ha vigyáztok, mennyit isztok. Egyébént pedig, soha nem akarok olyat látni, hogy valamelyik Junior ittasan jön a találkozóra, kivéve talán Seamust, de vele is ordítoztam már érte eleget, úgyhogy talán már megjött az esze. – Megint elnevették magukat.
- A kérdőjel az Exmemoriam ellen véd, de a támadó számára úgy fog tűnni, mintha működött volna a bűbáj. Ha ilyennel kerültök szembe, tegyetek úgy, mintha hatott volna, de később szeretném tudni, ki és mit akart törölni az emlékezetekből, ezért azonnal értesítsetek, amint tudtok. – A négy Weasley bólogatott. – Az a helyes kis négyzet a nyíllal megakadályozza, hogy követőbűbájt tegyenek rátok. Én viszont megbűvöltem őket, hogy én és Voldemort még mindig meg tudjunk találni titeket.
- Ti meg tudtok találni? – kérdezte Arthur.
Harry bólintott. – Igen. A sötét jegy és a nyakláncaitok követőbűbájt tartalmaznak, de csak nekem és Voldemortnak működnek. Ha hívunk, akkor ti is ránk találtok a jegyet követve.
- Megmutatnád nekünk azt a bűbájt? – kérdezte Fred.
- Nem. – vigyorodott el Harry. – Namost. Ez az állatka itt lehetővé teszi, hogy átlássatok a láthatatlanná tévő bűbájokon, bájitalokon és köpenyeken. Nekem elhihetitek, hogy ez az életeteket mentheti meg.
- Percy? – kérdezte Molly ijedten.
Harry komoran bólintott. – Az utolsó, az az átlátszó üveg, ami úgy néz ki, mint egy Veritaserum-os üvegecske, a nagyon ritka anti-Veritaserum medál. Többé már nem készítik, és nem olcsók. Ha elvesztitek, megöllek.
- Mibe kerülnek? – kérdezte George.
- Két galleon darabja. – válaszolta Harry felkapva a szendvicsét.
- Két galleon egy medálért! – kiáltottak fel az ikrek meglepetten.
- Működnek egyáltalán? – kérdezte Molly, ugyanolyan döbbent arccal, mint a fiai.
- Perselus kipróbálta őket. – bólintott Harry. – Nyolcszor, nyolc különböző emberen, nyolc különböző medált. Tökéletesen működnek. – végignézett az asztalon ülőkön. – Ront magammal viszem a Roxfortba, és tanítás után szabadon engedem. Ha szerencsénk van, egy újabb hónapra eltiltják. Javaslom, hogy tegyetek úgy, mintha nem tudtatok volna róla, hogy eltűnt itthonról. Mostanában szokása, hogy nem jön le enni, ugye?
- Igen. – sóhajtotta Molly. – És olyan csökönyös, hogy az utóbbi időben már nem is próbáljuk meg levonszolni a lépcsőn.
- Fantasztikus. – vigyorgott Harry. – És most, üzentek valamit Ginnek vagy Hermionénak?
- Találkozol velük?
- Órák után gyűlést tartok. – bólintott Harry.
- Csak üdvözöljük őket, azt hiszem... – vakarta meg Molly a fejét, aztán végignézett a családján, akik bólogattak.
Harry felállt és kinyújtózott, majd Ron felé lendítette a pálcáját. – Akkor megyünk is. Gyere, Ron, elviszünk kirándulni.
- Nem akarok menni sehova. – jelentette ki Ron, miközben Rodolphus felkapta a Mágikus Medálos táskát.
- Engem nem érdekel, mit akarsz és mit nem akarsz. Kelj fel. – parancsolta Harry. – Jössz magadtól, vagy választhatod a fájdalmasabb módszert is, Ron. – Ron fintorogva felállt. – Jól van. Gyere, nem akarok a házon belül hoppanálni.
- Én nem tudok hoppanálni. – jelentette ki Ron jegesen.
- Ezért majd én hoppanállak titeket. – vágott vissza Harry.
- Ez veszélyes! – kiáltott fel meglepetten Fred.
- Tudom, de nem lesz semmi bajunk. – Harry felvonta a szemöldökét. – Higgy nekem, két emberrel hoppanálni szinte semmi az után, hogy hattal hoppanáltam.
- Hát ezt ténylegmegnézem. – döntött George. Fred, Molly és Arthur bólintottak, és feláltak.
- Miért kell nektek minden újat megnézni, amit csinálok? – panaszkodott Harry, kilépve az udvarra.
- Mert mindig kitalálsz valami érdekes újdonságot. – nevetett Fred.
- Muris. – horkant fel Harry, megállva az udvar közepén. – Mozogj, Saber. Nem akarok egész nap itt állni.
- Egyszerűen alul vagyok fizetve. – morogta Rodolphus, megragadva Harry és Ron szabad kezét, hogy bezárja a kört.
- Luciusnak panaszkodj, ne nekem. – vágott vissza Harry. – És most mindenki hallgasson. Ha elvonjátok a figyelmemet, még itt hagyok valakiből valamit. – Mindenki elcsendesedett. Ron rémülten összeszorította a szemeit. Harry mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemét. – Apparate Omnes!
- Hát nem hagyott itt senkit. – mormogta Arthur megnyugodva, miközben mindannyian a három varázsló hűlt helyét bámulták. – De fogalmam sincs, hova hoppanálnak, ha a Roxfortba mennek...
- Apa...
- ...most Harryről beszélünk.
- Biztos vagyok benne, hogy...
- ...ki tud rázni valamit a nem létező ruhaujjából.
- Azt hiszem...
---
- Túl gyakran jöttök ide.
Ron rémülten felsikoltott, mikor meglátta Mardekár Malazár fenyegető alakját. Harry gyorsan befogta a száját, és rámosolygott a szellemre. – Ugyan, Malazár, tudom, hogy hiányoztam.
- Majd pont. Miért hordasz hülyéket a szobámba?
- Ezúttal csak egyet hoztam. – vágott vissza Harry. – Azért hoztuk ide Ront, hogy meghosszabbítsuk a büntetését.
- Tudtam! Hát ez nem fog megtörténni. – mondta gyorsan Ron. – Megmondom az igazgatónak, hogy te vonszoltál ide. Hogy te... – Ron ájultan zuhant a földre. Rodolphus állt felette komor arccal.
- Köszönöm. Mielőtt elengedem, majd törlöm az emlékezetét. – sóhajtotta Harry. – Rodolphus, ez Mardekár Malazár. Malazár, ez itt Rodolphus Lestrange, Saber Upwoodnak álcázva.
Rodolphus meghajolt. – Megtiszteltetés, hogy megismerhettem, Mardekár.
Mardekár mosolyogva nézett Harryre. – Tényleg csak egy hülyét hoztál.
Harry elnevette magát. – Én mondtam!
Rodolphus vigyorogva megrázta a fejét. – Ezzel meg mit csinálunk? – kérdezte, oldalba bökve Ront.
Harry mosolya gonosz vigyorrá vált. – Elengedjük a pincében, még az órák vége előtt. Aztán kivárjuk a tanítás végét Godrik szobájában, ahol majd a gyűlést tartjuk.
- Ó, szóval végül beleegyezett, hogy ott tartsátok az összejöveteleiteket? – kérdezte Malazár, miközben Rodolphus végigvágta a hátán a vösör fiút, mint egy zsák krumplit.
- Igen. Úgy látszik, Tom túl sokat idegesítette vele. – kacsintott rá Harry a szellemre, aztán kinyitotta a két Alapító szobája közti ajtót Rodolphusnak. – Később találkozunk, Malazár.
- Jól van, kis Griffendél.
---
- Tisztességtelen előny! – kiáltotta Harry, mikor Rodolphus kiugrott Godrik ülőalkalmatosságai közül az egyenletesebb terepre, hogy könnyebben tudjon rontásokat szórni.
- Akkor ne dobálj azokkal! – kiabált vissza a halálfaló, elhajolva a következő párna elől.
- Dehogynem! – jelentette ki a fiú, és egymás után két párnát is eldobott. Az egyik eltalálta a férfit. – Talált!
- Csaltál! – méltatlankozott Rodolphus, és gyorsan átkot küldött az ellenfelére.
Egy hirtelen felhangzó kuncogásra mindketten kimerevedtek. – Közönségük van, uraim. – hallották Tom hangját.
Harry kisimította a haját a szeméből, és az ajók közelében összegyűlt Juniorokra nézett. Tom és Perselus a Tom szobája felé vezető átjáróban állt. – Már vége is a tanításnak? – kérdezte a fiú könnyedén.
„Igen, te seggfej." Válaszolta Ginny. „Miért pont az én osztályom mellett kellett elengedned Ront?"
- Személyes okokból? – vont vállat Harry. – Gyertek, üljetek le és meséljétek el, mi történt Mr. Weasley-vel.
- A te „személyes okod" halálra ijesztette az osztályomat. – vicsorogta Perselus.
- Mintha ahhoz külső segítségre lenne szükséged. – horkant fel Harry. – Sikerült véletlenül megátkoznod?
- Miss Weasley elintézte helyettem. – morogta Perselus, elővarázsolva egy széket magának és Hermionénak, aki, csakúgy, mint Neville, lejött a többi griffendélessel együtt.
- Gratulálok, Gin. – nevetett Harry, és büszke pillantást vetett a húgára.
„Kár, hogy egy Stuporon kívül mást nem küldhettem rá."
- Tényleg kár. – szólalt meg Hermione is, elfoglalva a helyét Perselus mellett. – Köszönöm, tanár úr.
Harry mosolyogva nézte, ahogy lassan mindenki leül a párnákra. Ginny és Tom Harry háta mögé álltak, szemben a székeken ülő Hermionéval, Perselussal és rodolphussal. Dracót Blaise és Pansy húzták le maguk közé. Ahogy Harry előre tudta is, mindenki a saját házának tagjaival ült egy kupacban.
- Miért csináljátok ezt már megint? – kérdezte Harry. – Csak mert most új helyen vagyunk és van közöttünk néhány új ember is, nem jelenti azt, hogy nem lehetünk barátok. Aki puffon ül, mindenki keressen helyet valamelyik más házból való mellett, kivéve Neville-t, aki maradhat, ahol van. Gyerünk.
Egy kollektív sóhajjal a Juniorok felálltak, és helyet cseréltek. A tiltakozó Dracót most is a két mellette ülő rántotta le maguk közé: Lisa és Mandy.
- Köszönöm. – biccentett Harry. – Van néhány új dolog, amit el szeretnék mondani. Először is, új nevünk van, amit egy új tagunk, aki jelenleg nincs itt, javasolt. Mostantól Junioroknak hívnak minket. – Tom arckifejezése láttán mind elnevették magukat, míg Harry oldalba vágta a férfit. – Hagyd abba.
- Utálom azt a nevet.
- Már mondtad. – forgatta a szemeit Harry. – Másodszor, üdvözöljük körünkben Parvati Patilt. Nev és Herm csak támogatókként vannak itt, Voldemort és én is megbízunk bennük. Herm jobbján láthatjátok Piton professzort és a személyi testőrömet, - Harry elfintorodott. – Saber Upwoodot, aki harcművészetekre tanít engem. Velünk van továbbá Brutus professzor... – a Sötét Nagyúr oldalba vágta Harryt, mire a fiú elhúzta a száját. - ...aki most szeretne elárulni valamit, amit remélhetőleg egyiktek sem fog terjeszteni.
- Nem hiszem, hogy ettől tartanunk kellene. – jelentette ki önelégülten Tom, és hirtelen Voldemorttá változott.
A legtöbben rémülten felkiáltottak, és néhány ember elsápadt. – Szeretném, ha ezt nem csinálnád többet. – sóhajtotta Harry, aztán előrelépett, hogy újra magára terelje a figyelmet. – Voldemort egész évben a tanárotok volt. Most már igazán késő megijednetek, különben se érdemes.
- Nem mindegyikünk jár az órájára. – csattant fel Morag dühösen.
„És szerintetek ez minket érdekel?" vágott vissza Ginny, és Harry mellé lépett. „Akkor is egész évben itt tanított. Ha most, hogy tudjátok, hogy Voldemort az iskolában van, úgy döntötök, hogy elszaladtok, csak szóljatok. Azt hiszem, segíthetünk rajtatok!"
- Hagyd, Gin. – mormogta Harry. – Nézzétek, srácok. Bizonyítékotok van rá, hogy...
- Eszébe ne jusson befejezni azt a mondatot, Mr. Potter. – sziszegte dühösen Voldemort.
Harry egy gyors vigyort villantott a szerelmére. – Bizonyítékotok van rá, hogy Voldemort nem is olyan rossz pasi. – fejezte be. Voldemort ingerülten felszisszent, mire azok a Juniorok, akik eddig nem ismerték, döbbenten bámultak rá. Harry megfordult, és gonoszul a Sötét Nagyúrra vigyorgott. – Hiszen te mondtad, hogy az én csoportom előtt már úgysincs semmi tekintélyed, Tom!
- Nem azért mondtam, hogy tovább rontsd! – nyafogta a Sötét Nagyúr, a többiek nagy mulatságára. – Gonosz, gonosz kölyök vagy!
- Nem kellene magadat ismételned. – ugratta őt Harry.
- Merlin! – kiáltott fel hirtelen Parvati, a két vitatkozó sötét mágusra bámulva.
Harry rávigyorgott. – Valami baj van?
- ...nem... – nyöszörögte a lány tágra meredt szemmel. Lisa ezt a pillanatot választotta, hogy felsikoltson.
Voldemort felnyögött, és a tenyerébe ejtette az arcát. – Csak mondd el nekik, Harry. Még a végén szívrohamot kapok miattad.
„Óó, elmondod nekik AZT?" kérdezte Ginny izgatottan.
Így nem csókollak meg.
Egyáltalán nem csókolsz meg.
De Tom... panaszkodott Harry, aztán Ginnyre mosolygott. – Menj, ülj a fiúd mellé, és szálj le rólam, te csirkefogó.
Ginny hangtalanul felujjongott, és az új emberek nagy meglepetésére Theodore ölébe vetette magát. „Juj!" Theodore hálásan biccentett Harrynek, és átölelte Ginnyt.
:Kacér.: sóhajtotta Tom, átkarolva Harry derekát, és magához húzta a fiút. :Átváltoztam, most boldog vagy:
Harry halványan elmosolyodott. :Igen, köszönöm.:
:De akkor se csókollak meg a kölykök előtt.:
:Tudom.: Harry végignézett a Juniorokon. – A legtöbb ember kénytelen volt erre magától rájönni. Szórakoztató figyelni őket. Ti szerencsésnek mondhatjátok magatokat, amiért Tom úgy döntött, hogy jobb, ha rendesen viselkedtek. AU!
Tom elvigyorodott. – Nem kinevettetni engem. – parancsolta a többiek nevetése közepette, miközben Harry a megharapott fülét dörzsölgette.
- Néha olyan piszok vagy. – jegyezte meg a fiú, aztán a Juniorokra, halálfalókra, Neville-re és Hermionéra nézett. – Elég a szórakozásból, emberek. Dolgunk van. – Míg Tom elengedte, és hátralépett, hogy helyet adjon neki, a többiek elhallgattak. – Mostanra már mindannyian tudtok a szombati támadásról, és arról, hogy már elintéztük az ügyet. Valószínűleg már a következő napi támadásról is tudtok, amiben Gin elvesztette a hangját, Ronald Weasleyt pedig egy hónapra kitiltották az iskolából. Idefelé elengedtem a folyosón, hátha sikerül szereznünk neki egy újabb hónapi eltiltást. Perselus, Tom, tudjátok már, mi lesz vele?
- Nem. Miután felélesztették, Dumbledore felvitte az irodájába. Arról zagyvált, hogy fogalma sincs, hogyan került ide. – válaszolta Perselus. – Ha gondolod, felszaladhatok megnézni, mi a helyzet.
- Tedd azt, kérlek. Tudom, hogy óvatos leszel. – bólintott Harry. Perselus felált, meghajolt, aztán kisietett a mardekáros átjárón keresztül. – Míg Piton professzor utánanéz Ron helyzetének, tudtok valaki olyanról, aki szeretne csatlakozni?
- A nővérem. – jelentkezett Parvati. – Megkeresett, miután te elmentél.
- Susan Bones és Dean valamelyik nap arról beszélgettek a Szükség Szobája előtt, hogy átállnak. – tette hozzá Seamus. – Múlt éjjel megkérdeztem Deant, és bevallotta, hogy azóta fontolgatja, hogy hallotta a vonaton terjedő pletykákat. Azt hiszem, ő és Sue is szívesen beszélnének veled.
- Terry is szeretne veled beszélni. – tette hozzá Morag. – És azt mondta, rendesen fog viselkedni. Varázslóeskü.
Harry és Tom összenéztek. Lehívjuk őket most? Egyszerűbb lenne kiosztani a karkötőket meg mindent, ha mindenki itt van, akinek kell.
Igaz. De a nyakláncokért még fel kell mennem.
Menj. Harry mosolyogva körülnézett, míg Tom eltűnt a szobája felé vezető lépcsőn. – Morag, felszaladnál Terryért és Padmáért?
- Hogyne, Harry. – bólintott Morag, és kiszaladt a szobából.
- Seam, menj, hozd le Dean-t. A térkép kinél van?
„Nálam. Keressem meg Susan-t?"
- Igen, kérlek. Várj egy kicsit, Seam. – parancsolta Harry, figyelve, ahogy Ginny működésbe hozza a térképet.
„Susan és Dean a pincében vannak..."
- Mi a fenét csinálhatnak ott? – motyogta Harry. – Jól van, Bini, menj te is Seam-mel, keressétek meg őket. – Blaise és Seamus felálltak és kisiettek a pince felé vezető átjárón. – Fantasztikus. Egyéb hírek? Mi van a pletykával?
- Rengeteg ember gyanakszik már rád. – szólalt meg Hermione. – Szinte állandóan jön valaki, aki azt akarja tudni, hogy valóban megrendült-e a hited Dumbledore-ban.
- És mit mondsz nekik? – kérdezte a zöld szemű varázsló.
- Azt, hogy én úgy tudom, téged is idegesít, milyen sokat megenged neked és Ronnak Dumbledore.
- Az emberek egyre kevésbé bíznak Dumbledore-ban, a tanárok is, és olyanok, akik pedig biztosan a világos oldalon állnak. – bólogatott Mandy. – Hallottam, mikor egy harmadéves azt mondta a barátjának, hogy attól tart, jobb, ha a közeljövőben beszélnek a mardekárosokkal.
- Már nem vagyunk annyira elszigetelve. – értett egyet Millicent. – Már minden évfolyamból láttam mardekárosokat más házak tagjaival sétálni. Igaz, hogy kevesebb köztük a griffendéles, mint a hugrabugos vagy a hollóhátas, de azt hiszem, ez várható volt.
- A griffendélesek lesznek az utolsók, akik otthagyják Dumbledore-t. – bólintott Harry. – Kár értük.
- Tehetek egy javaslatot? – szólalt meg hirtelen Neville. Legtöbben döbbenten pillantottak rá.
- Hallgatlak. – bólintott Harry.
- Kellene egy újabb pletyka. Griffendél utódja gyanakszik Dumbledore-ra.
„Még hatásosabb lenne, ha azt mondanánk, hogy Griffendél UTÓDAI." Tette hozzá Ginny.
Harry kérdő pillantást vetett a társára, mire az bólintot. – Akkor ez lesz a következő feladatotok. Griffendél mindkét utódja bizalmatlan Dumbledore-ral szemben.
- Hogy érted azt, hogy mindkettő? – kérdezte Rodolphus.
- Nev és én is a Griffendél családból származunk. – vont vállat Harry. – Viszont nem kell elárulnunk, kik az utódok, sőt, szerintem jobb lenne, ha nem mondanánk meg, - Neville bólintott. – de ez jó ötlet volt, Nev.
Perselus közben visszatért, nyomában Seamussal, Blaise-zel, Deannel és Susan Bonessal. – Nem hosszabbítják meg a büntetését. – mondta Perselus.
- MICSODA! – kiáltott fel Harry. Belerúgott egy babzsákba, és a falhoz vágta. – Rohadék. – Felpillantott az őt gyanakodva figyelő Perselusra és a vele érkezett diákokra. – Üljetek le, kérlek. Dean, Susan, köszönöm, hogy eljöttetek. Perselus, nem említette, miért nem rúgják ki?
Perselus leült. – De igen. Mr. Weasley-nek fogalma sem volt róla, hogyan került az iskola területére, ezért aztán nincs értelme külön büntetést kiszabni rá.
Harry szemei felvillantak. – Mire ennek vége, egy karóra tűzöm a fejét annak a rohadéknak. – sziszegte.
- Örülök, hogy ebben végre egyetértünk. – jegyezte meg Tom, visszatérve a szobába. – Morag, Miss Patil, Mr. Boot, üdvözlöm önöket. Foglaljanak helyet. Harry, egy szóra?
Harry közelebb lépett Tomhoz, míg a három új jövevény leült. – Mi van?
A Sötét Nagyúr átölelte a fiút, és lehunyta a szemét. Le kell higgadnod, szerelmem. Így nem sokra mész, csak ártasz mindenkinek. Hidd el nekem.
Harry Tom vállára hajtotta a fejét, és nyelt egyet. De olyan tehetetlennek érzem magam. Ő ér vissza előbb, és tudom, hogy kitalál valamit, és...
Csitt, Harry.Majd, ha ez történik, kitalálunk valamit. Most viszont van itt négy újabb ember, akit fel kell venned és tizenhét másik, aki aggódik érted. Felejtsd el most Ront egy kis időre. Majd később kitaláljuk, hogyan öl... öh, tépjük meg.
Harry erőtlenül felnevetett és elhúzódott. – Néha olyan gonosz vagy.
- Már mondtad. – bólogatott Tom, majd elkapva Harry kezét, beleszórta a nyakláncokat. – Tartsd meg őket. Egyszerűbb, ha nálad vannak, és nem kell mindig hozzám futkosnod értük, különösen most, hogy Dumbledore rászólt a képekre.
- Oké. – Harry végigsimított a haján. – akkor majd később levezetem az idegességemet Roncimoncin.
- Látod, így kell ezt! – borzolt bele a hajába gyengéden Tom. – Gyere, kölyök.
Harry, nyomában a Sötét Nagyúrral, visszalépett a körbe. – Nem kellett volna így kiakadnom. De ha nem találunk ki semmit, amivel egy újabb hónapra kitilttathatnánk, szeretném, ha mindannyian csapatokban járnátok.
- Miért, szerinted tudja, kik vagyunk? – húzta el a száját Draco.
- Tudom, hogy tudja, kik vagyunk. Percy írt neki, és mindenkit beköpött, akit karácsonykor vettünk fel.
„MICSODA! AZ A KIBASZOTT, SEMMIREKELLŐ..."
- Ginevra! – szólt rá élesen Tom. A boszorkány elakadt, és óvatos pillantást vetett a Sötét Nagyúrra. – Fogja vissza magát, hölgyem.
„Elnézést. Akkor nem k-izé. Folytathatom a füstölgést?"
- Nem folytathatod. Még vacsora előtt vissza kell mennetek. – mondta Harry halkan.
- Tudod mit, ha a Paprika a Szent Mungóba kerül, nem jöhet vissza. – jegyezte meg Pansy gonoszul.
Harry elvigyorodott, míg többen elnevették magukat. – Ezt még meg kell beszélnem Mollyval és Arthurral. Abban nem kételkedem, hogy Fred és George szívesen megrendeznének egy kis balesetet a kedvünkért... – megint nevettek.
- Vagy esetleg ráuszíthatjuk Naginit. – tette hozzá elgondolkodva Tom. – Ő is szívesen segítene nekünk.
„És ez elintézné a szükséges két hétre?" kérdezte Ginny. „Úgy értem, mi van, ha ugyanazt a gyógyítót kapja, mint apa?"
- Ginnek igaza van. – értett egyet Harry. – Már feltalálták Nagini mérgének ellenszerét. – nézett szomorúan a mögötte álló Sötét Nagyúrra.
Tom hidegen elmosolyodott. – Lehet, hogy az egyiknek feltalálták, de biztos, hogy nem mindegyiknek.
Harry döbbenten pislogott egyet, aztán mosolyogva megrázta a fejét. – Többet nem foglak cikizni a kis kedvenced miatt. Majd a héten valamikor elhozatom őt Féregfarkkal, és megbeszélem vele a dolgot.
- Jól van. – bólintott Tom. – Saber, intézd el, hogy megjelenjen.
- Igenis, kegyelmes uram. – hajtott fejet Rodolphus.
Harry vigyorogva figyelte, ahogy Susan, Dean, Terry és Padma rémülten Tom felé kapták a fejüket. – Igen, ez itt Voldemort. Tom, megtennéd, hogy leengeded az álcádat egy kicsit?
A Sötét Nagyúr vállat vont, és megszüntette Marcus Brutus álarcát. :Rájuk ijeszthetek:
:Kérlek, ne. Utálom, mikor Voldemortnak nézel ki.:
:Megsértettél.:
:Úgy sajnálom.: jegyezte meg gúnyosan Harry, aztán újra a diákok és halálfalók felé fordult. – Dean, Susan, Padma, Terry, gyertek ide. Gin, te is.
Ginny Harry mellé lépett, de útközben rávágott a Sötét Nagyúr kezére, míg a másik négy gyanakodva megállt Harry előtt. „Ha ijesztgetni mered őket, megátkozlak." Figyelmeztette a férfit a vörös hajú lány.
Tom fenyegetően összehúzta a szemét. – Parancsolgatsz nekem, Ginevra?
„Igen. Ne ijesztgesd őket."
:A helyedben én hallgatnék rá, szerelmem.: kuncogott Harry.
Tom a szemeit forgatta. – Jól van, jól van. Álljon a helyére, Miss Weasley.
Ginny vigyorogva elfoglalta a helyét Harry jobbján. „Kösz, bátyó." Jelent meg a felirat a zöld szemű varázsló orra előtt.
Harry elvigyorodott, és megölelte a lányt. – Szívesen, húgocskám. – suttogta, aztán az előttük álló négy jelentkezőre nézett. – Hadd fejezzem ki magam érthetően. A sötét oldalt nem hagyhatjátok ott. Ha azután gondoljátok meg magatokat, hogy megkaptátok a Jegyet, meg fogunk ölni titeket, mint Percy esete is mutatja, aki volt olyan kedves, és lehetővé tette, hogy bemutassuk a világnak, mi történik az árulókkal. Ezt tudva, vállaljátok, hogy Juniorokká, halálfaló-tanoncokká váltok?
- Igen. – monták azok négyen.
„A Junioroknak szerencsére nincs a karjukra égetve a sötét jegy." Folytatta Ginny. „Nekünk a jegyet formázó nyakláncaink vannak."
- Mindegy, milyen formában kapjátok meg a jegyet, mindenképpen kötelesek vagytok engedelmeskedni Voldemortnak és nekem. – vette át a szót Harry. – Ha én vagy Voldemort parancsolunk valamit, megteszitek. A Junioroknak Ginevra is parancsolhat, mivel ő a helyettesem. A halálfalóknak főnöke, Lucius Malfoy nem parancsol nektek. Nem kell engedelmeskednetek neki, vagy más halálfalóknak, bár néha talán jobb, ha megteszitek.
- Miután felvettétek, a láncok úgy fognak viselkedni, mint a sötét jegy. – mondta Tom előrelépve, és Harry vállára tette a kezét. – Ha szükség van rátok, felizzanak. Ha felizzanak, koncentráljatok rájuk, és elvezetnek ahhoz, aki hívott titeket, hármunk közül valakihez. Ismerve a szabályokat, még mindig csatlakozni akartok hozzánk?
- Igen. – bólintottak azok, bár ezúttal jóval lassabban.
- A Juniorok többnyire információkat gyűjtenek, előre meghatározott pletykákat terjesztenek és követőket gyűjtenek az iskolában. Valószínűleg, amíg be nem fejezitek az iskolát, nem kell majd részt vennetek a támadásokon. Ha mégis, ti dönthettek, mentek-e. Még mindig fel akarjátok venni a sötét jegyet?
- Igen. – mondták azok nyugodtan.
Harry két nyakláncot átadott Ginnynek, és mindketten előreléptek, hogy a jelentkezők nyakára tegyén a láncokat. Miután végeztek, visszaléptek a helyükre, és Harry újra megszólalt. – Én hoztam még egy rendelkezést, amellyel Voldemort nem ért egyet, de a Juniorok számára kötelező érvényű. Mikor találkozóra jöttök, vagy más komoly elintéznivalótok van egy másik Juniorral, minden személyes vitátokat félreteszitek. Ha ezt megszegitek, rájöttök majd, hogy én sem riadok vissza attól, hogy erőszakkal kényszerítselek engedelmességre. Nekem elhihetitek, hogy a Cruciatus nem túl kellemes szórakozás. – figyelmeztette őket komoran. – Leülhettek.
Óó, félelmetes. Ugratta őt Tom, mikor a négy új Junior kissé ijedten visszatért a székéhez.
Hallgass. Vágott vissza Harry, Ginny vállára téve a kezét. – Maradnál még egy kicsit?
„Hogyne."
- Köszönöm. – Harry a távolabb ülő Rodolphusra pillantott. – Saber, a táskám?
- Odadobjam? – kérdezte meglepetten a halálfaló.
- Nem, te szerencsétlen. Használd a pálcádat. A fa pálcádat, ha kérhetem. – vágott vissza csípősen Harry.
Rodolphus elfintorodott, míg a többiek elnevették magukat. – Már túlságosan hozzászoktam, hogy minden mugli módon csináltatsz velem. – panaszkodott, de előhúzta a pálcáját és odalebegtette a táskát a vezetőjéhez.
Harry mosolyogva elkapta a csomagot. – Hopp. – mondta, mire megint felnevettek. Elővett tizenegy karkötőt a táskából, és hatot átadott a húgának. – Oszd ki a bal oldalon ülőknek. Én kiosztom a többieknek, Perselusnak meg annak a bambának.
Ginny elfintorodott. „Nem gondolod, hogy foglalkozhatnák én a Juniorokkal, míg te elintézed azt a kettőt?"
- Nem hiszem, hogy Perselus sok gondot okozna...
„Add ide őket." Ginny kikapta a maradék öt karkötőt a fiú kezéből, és nekifogott a kiosztásuknak.
Harry vállat vont. – Gin most kiosztja a Juniorok számára kötelező karkötőket. Az elsőket tőlem kapjátok, de állandóan hordanotok kell, és ha elvesztitek, személyesen szórok rátok Cruciatust, úgyhogy jobb, ha vigyáztok rájuk. – figyelmeztette őket, aztán Perselushoz lépett. – Te is kapsz egyet.
- Megtudhatnám, miért? – kérdezte a bájital tanár, de elvette a karkötőt.
- Mert marha hasznosak, és megmenthetik az életedet? – szólt közbe Hermione, közelebb hajolva a professzorhoz.
- Jól van, te vitatkozz vele. – sóhajtotta Harry. – Én megyek és letámadom Tomot... – megfordult, és elindult vissza a Sötét Nagyúr felé, de úgy, mint aki az akasztófa alá megy.
- Én azt nem veszem fel. – figyelmeztette Tom a helyettesét, mikor Harry még csak félúton volt odafelé.
- Dehogynem. – válaszolta Harry. – És ezt már többször is megbeszéltük.
- Én. Nem. Hordok. Karkötőket. – jelentette ki Tom jeges hangon, mikor Harry megállt előtte.
- Sajnálattal közlöm, önnyafogósságoddal, de egyetlen koronát sem árultak az üzletben. Karkötőik voltak, úgyhogy ezt kell felvenned.
- Nem.
- Tom, nem vagyok hajlandó ezen vitatkozni.
- Nem veszem fel.
- Akkor a gyűlés után hazamegyek. – jelentette ki Harry határozottan.
Tom döbbenten eltátotta a száját. – Nem tennél ilyet.
Harry meglógatta a karkötőt az orra előtt. – Vedd fel.
Tom taktikát váltott. – Neeem akaroom. – nyafogta.
- Tom Rowle Denem, már hetvenkét éves vagy! Ne viselkedj úgy, mint egy kisgyerek. – szólt rá Harry hidegen. – Vedd fel ezt az átkozott karkötőt.
- Nem.
Ginny áthajolt Harry válla felett. „Gyerünk, Tomika. Ha nem veszed fel a karkötőt, ma éjjelre Harry az enyém, igaz, Harry?"
- Ó, hogyne. Gin és én már annyit ter...
Tom kikapta a karkötőt Harry kezéből és felrántotta a karjára. – Boldog vagy?
- Aha. – vigyorodott el Harry. – És most jobb, ha meg se próbálod levenni. Nem fog menni.
- Rám varázsoltad! – kiáltott fel dühösen Tom. – Vedd le!
- Mindazok után, amit azzal szenvedtem, hogy felvetessem veled? Nem hiszem. – válaszolta Harry, és a vigyorgó társasághoz fordult. – Ezek a karkötők, amik miatt Voldi annyit nyafog, általunk fontosnak tartott varázserejű medálokat tartalmaznak. Miután felvettétek, minden karkötőt csak a viselője láthat. Biztosíthatlak, csakúgy, mint Hermione és Tom, már ha abbahagyja a bőgést, amiért hordania kell a karkötőt, hogy ezek az életeteket menthetik meg. – a többiek elnevették magukat, különösen, hogy a Sötét Nagyúr éppen ezt a pillantást választotta arra, hogy duzzogva a földre csüccsenjen.
- Édes vagy. – mosolygott rá a szerelmére Harry, aztán Tom tiltakozását figyelmen kívül hagyva újra a Juniorok felé fordult. – És most, gondolom szeretnétek tudni, mire jók?