Fordította: Herika
Béta: hát egyelőre csak én...
A teljes fejezetet itt találjátok: enelen. insanejournal. com /2372 .html #cutid1 - persze szóközök nélkül. Két darabban, kövessétek a linket!
46. Fejezet
- Azért én mindig is tudtam, hogy ez hülyeség.
- Mindig?
- Nos, mióta olvastam róla.
- Vagyis úgy tíz perccel ezelőttől?
- Fogd be, Tom.
Poppy nevetett kettőjükön. – Hát igen, ez valóban hülyeség. Ez egy jó öngyógyító varázslat, de sosem volt nagyon elterjedve. Meglehetősen reménytelen volt.
- Meglehetősen reménytelen? Poppy, ki a fene cipel magán sarat?
- Hát, hasznos, ha beleesel a sárba – kuncogott Tom.
- Ó, biztos. Sajnálom, Mr. Sötét Varázsló úr, ha majd megátkoz, legyen szíves figyeljen oda, hogy pontosan abban a pocsolyában landoljak, hogy meg tudjam magam gyógyítani. Most már értem.
- Nem, a lényeg, hogy távol tartsd magad a sötét varázslókról. Azt hittem, ezt tudod.
- Nyilvánvaló, hogy nem. Életemben hányszor futottam bele egy Sötét varázslóba?
- Csak akkor egyszer. Remélem.
- Tom, utálok rámutatni a nyilvánvalóra, de te futottál belém.
- Ó, abbahagynátok végre ezt? – kuncogott feléjük Poppy. – A varázslat nem volt annyira hasztalan, amikor az utak még sárból készültek, Harry.
- Nem csoda, hogy hasztalanná vált. Úgy értem, mikor láttál utoljára földutat?
- Roxmorts – mondta kórusban Tom és Poppy.
Harry mogorván ráncolta össze szemöldökét. – Tudjátok, tényleg utálom mindkettőtöket.
- Te vagy az, aki feldobtad a labdát.
- Fogd be Tom.
- Á, a kávéház előtti napok emlékei…
- Ó, úgy érted, ahol egyikünk azt mondta volna a másiknak minden második mondatánál, hogy fogja be?
- Most ahogy mondod, már nem is tűnik annyira kellemesnek.
- Te akartad.
- Reménytelenek vagytok ti ketten – kuncogott fejet rázva Poppy. – Váltsunk témát, Harry. Tudod már, hogy fogja elnevezni Hermione a babákat?
- Azt hittem már tudod.
- Ó?
- Mostanában itt tölti minden napját – panaszkodott a fiú.
- Hát, sajnálom – válaszolta a mediboszorkány, de egyáltalán nem hangzott úgy, mintha tényleg sajnálná. – De ez a te hibád.
- Az én hibám! – Harry egy rémült pillantást vetett rá. – Hogy lehetne az én hibám, hogy ő mindig itt van?
- Gyerünk, ki vele. Te olvastad azt a könyvet a mágikus babákról. Te mondd meg nekem.
Harry összeráncolta homlokát. – Minden, amit a könyv mondott az volt, hogy az anyának a bébik születése előtt négy-öt hónappal abba kell hagynia a varázshasználatot, mert a csecsemőknek szüksége van arra az erőre, hogy létrehozzák a saját varázsképességüket.
- Pontosan – bólintott Poppy. – A növekedő gyermekek felhasználják az őket körülvevő varázslatot, habár főképp az anyjukét, és az a saját képességévé fejlődik, amely általában olyan méretű, mint a szülőké. Ezt már a genetika dönti el. Amikor a gyermek összegyűjtötte az anyától és az őt körülvevőktől, akik törődnek vele, a szükséges mágiát, megszülethet.
Harry pislogott néhányat. – Még mindig nem látom, miért az én hibám ez?
- Azok a gyermekek korán fognak megszületni, nem igaz? – hajolt előre Tom.- Mivel Harry és én önkéntelenül is segítünk nekik, hogy összegyűjtsék a szükséges mágiát.
- Pontosan – mosolygott Poppy.
- Milyen korán? – suttogta Harry nagyra nyílt szemmel.
- Nem tudjuk – sóhajtott a mediboszorkány. – Kapcsolatba léptem ez ügyben egy barátommal a Szent Mungóból, de ő is azt mondta, hogy most szokatlan körülményekkel állunk szemben. Egy helyen van a világ három legerősebb varázslója, és mindhármuk érdeklődik azok után a gyermekek iránt. Ha nem ikrek volnának, azt kellene mondanom, hogy két-három hónappal korábban, kettőtöktől és Albustól függően. Valójában, az ikrek általában később szoktak megszületni, hiszen nekik tovább tart, hogy elérjék a megfelelő szintet. Ugyanakkor ők ikrek, ám itt vagytok ti hárman, szóval az időzítés lehetetlen.
- Úgy gondolja, hogy hamarosan bekövetkezik – következtetett Harry. Poppy óvatosan bólintott. – Milyen korán? Néhány nap? Vagy néhány hét?
- Valamikor ezen a héten.
- Egy hónappal korábban jönnek – mormogta Harry. – Nem veszélyes ez?
- Nem, varázserővel bíró gyermekek számára – válaszolta Tom a mediboszorkánynak, aki bólintott. – Varázserejük támogatja őket egészen addig, amíg nem tudják támogatni magukat.
- Ó… - Harry megvakarta a tarkóját. – Kérdezhetek?
- Ki vele – mondta Poppy.
- Tom és én párszaszájúak és metamorfmágusok vagyunk. Nev szintén metamorfmágus, csak ő még nem érte el képessége teljes mértékét. Azok a képességek is átadódnak az ikreknek? Úgy értem, ha ők a mi mágiánkból táplálkoznak…
- Erre nem gondoltam… - suttogta Poppy a döbbenettől tágra nyílt szemmel.
- A mágikus adományok annyira ritkák. – Tom elgondolkozóan értett egyet. – És normál esetben, azt hiszem a gyermek úgy választana, hogy a vér szerinti családból táplálkozzon, szóval a képességeket onnan szerezné, de a vér szerinti család nincs itt, Hermionét kivéve…
- Tehát ez egy jó kérdés – döntötte el Poppy, és felállt. – Bánná bármelyiktek, ha szólnék a Szent Mungó-beli barátomnak? Lehet, hogy ő tud valamit, amit én nem.
- Felőlünk – bólintott Harry. – Már én is kíváncsi vagyok.
- Valóban – bólintott Tom, és némán visszavette fedőbűbáját, hogy Marcusnak nézzen ki.
Poppy a kandallóba dobott egy csipetnyi hopp-port. – Szent Mungó, Pihenő szoba – mondta, mielőtt a fejét a zöld lángok közé dugta. Úgy tűnt, beszél valakihez a másik végen, bár sem Harry, sem Tom nem tudta kivenni, mit mond. Az egész csak néhány percet vett igénybe, mielőtt visszahúzódott és helyet csinált egy új személynek, hogy átjöjjön a kandallón keresztül.
Poppy medivarázsló barátja egy egyenes tekintetű, fakókék szemű férfi volt piszkos barna hajjal, valószínűleg a kandallóbeli utazás miatt. Olyan embernek látszott, aki már sok halált látott életében és belefáradt az őt körülvevő világba. Mosolya szomorú volt, miközben leporolta citromzöld színű talárját. – Poppy.
- Johnnie – mosolygott rá Poppy. – Marcus, Harry, ő Johnnie Anderson. Johnnie, ők itt Marcus Brutus és Harry Potter.
Johnnie szeme tágra nyíltan meredt a két sötét hajú varázslóra, miközben udvariasan feléjük biccentett üdvözlésképpen. – Örvendek – mormogta, mielőtt visszanézett a mediboszorkányra. – Azt mondtad, van egy kérdésed?
- Foglalj helyet – invitálta Poppy kedvesen, és lenyomta őt egy fotelbe, ami hasonlatos volt ahhoz, amelyben ő ült ezelőtt. – Teát?
- Poppy, nem maradhatok tovább néhány percnél, te is tudod.
- Hát persze. Teát?
- Igen, rendben – sóhajtott sorsába beletörődve Johnnie.
Poppy elmosolyodott, és a szekrényhez lépett, amelynek tetején a teáskészlet állt. – Harry lennél olyan kedves, és elismételnéd a kérdésed Johnnie-nak?
Harry bólintott, és kissé előrehajolt. – Herm ikreiről beszélgettünk, és Poppy mondta, hogy korán fognak érkezni, lévén, hogy olyan hosszú ideig voltak a közelemben, és mivel feltöltődtek a varázserőmmel. Na már most, én párszaszájú és metamorfmágus is vagyok. Lehetséges, hogy a bébik átveszik a képességeimet?
Johnnie hosszú ideig döbbenten bámult a Fiúra, Aki Túlélte. – Én sosem vettem ezt fontolóra…
- Tehát fogalma sincs? – érdeklődött Tom nem túl rosszindulatúan, miközben Poppy egy csésze teát nyújtott át a férfinek, majd újra leült a karosszékébe.
- Nem… - rázta meg a fejét Johnnie. – Ez annyira furcsa esemény. A legtöbb gyermeket csak néhány más személy veszi körbe arra az időre, amikor ők összegyűjtik a mágiát, tehát csak a szülőkből és a közeli rokonokból szedik össze, ugye értik – magyarázta. – Ez olyan valami, amihez mi a Szent Mungóban ragaszkodunk – főleg az anya biztonsága érdekében. Az, hogy Miss Granger a Roxfortban tartózkodik, eleve megnehezíti, hogy jóslásokba bocsátkozzunk… de, ikrek esetében, és ilyen lehetőségekkel, amikor azok a képességek nem a családjuktól származnak...
- Ne kezd újra a „csináljuk történelmet" játékodat, Johnnie. Félek, Harry megátkoz téged – jegyezte meg szelíden Poppy, és belekortyolt a teájába, hogy elrejtse a mosolyát. Harry enyhén bosszúsnak látszott Johnnie szóhasználata miatt.
A medivarázsló egy bocsánatkérő pillantást vetett Harry felé. – Sajnálom, Mr. Potter. Nem úgy értettem, hogy azt javasoljam, hogy vessük alá a barátját egy kísérletnek, vagy ilyesminek.
- Persze. És, kérem, szólítson Harrynek. Utálom, amikor Mr. Potternek szólítanak – felelte a fiú, és undorodva vakarta meg az orrát.
- Mondtam, hogy meg fogod kedvelni – mondta a teremben levő egyetlen boszorkány.
- Poppy… – sóhajtott fel Harry tehetetlenül.
Johnnie nevetett, és mosolya felderítette egész arcát. – Valóban…
Mindannyian elhallgattak, mikor a kórterem bejárati ajtaja döngve kicsapódott. – Most meg mi van? – mordult Poppy. Felállt, és gyorsan az irodaajtóhoz sietett.
- Poppy! – szólalt meg Minerva hangja.
- Mi- Ó! Miss Granger!
Harry és Tom összenéztek, mielőtt gyorsan felálltak és követték a javasasszonyt kifelé a kórterembe. – Herm? – kérdezte Harry.
- Elfolyt a magzatvize – mondta Minerva. – Lehoztuk őt, amilyen hamar csak tudtuk.
- Jó dolog, hogy pont itt voltam, mi Poppy? – ugratta Johnnie, miközben megkerülte Harryt és Tomot, aki az ágy mellett várakozott.
- Rendkívül jó dolog – értett egyet Poppy megkönnyebbülten. – Harry, Marcus, Minerva, Ginevra, meg kell kérnem mindnyájatokat, hogy lépjetek hátra. Szükségünk van a szobára.
Tom és Minerva bólintottak, és félrevonszolták a két tanulót a barátjuktól, miközben Johnnie behúzta a függönyt az ágy körül. A két tanár váltott egy pillantást, mielőtt Harryt és Gint az irodába terelte. – Üljetek le – javasolta Tom, és mielőtt elindult, hogy még több teát szerezzen, megtisztította a csészéket.
Mindkét diák aggódó pillantást vetett a bezárt ajtóra, mielőtt leültek egymás mellé a kanapéra. – „Rendben lesz?" – kérdezte Gin, miközben szeme mindenfelé cikázott.
- Minden rendben lesz vele – biztosította Minerva a leányt. – Már két gyógyító is itt van, hogy segítsen neki.
- Nekünk most csak az a dolgunk, hogy csendben üljünk – értett egyet Tom, és két csésze teát lebegtetett a diákokhoz, a harmadikat pedig Minervának nyújtotta át. Ő maga a negyedik csészével a Minerva melletti székbe ült. – Most úgyis csak útban lennénk. Poppy vagy Andersen gyógyító jönni fog, és értesít, amikor minden rendben.
- Úgyse tudsz megnyugtatni. – tájékoztatta Harry a szeretőjét. Átkarolta Gin vállát, és félig átölelte reszkető lányt. – Idd meg a teádat, Gin. Marcus valószínűleg megfűszerezte Nyugtató Elixírrel.
- Természetesen – értett egyet Tom, és belekortyolt a saját teájába.
- Éppen most ismeri be, hogy begyógyszerezte őket – mutatott rá Minerva.
- Hé, mind a négyünket begyógyszereztem – válaszolta a Sötét Nagyúr játékosan, és önelégülten elmosolyodott, mikor az átváltoztatástan professzor kiköpte a teáját, amibe éppen akkor kortyolt bele. – Ugyan már, Minerva, nem mondhatja, hogy maga nem ideges.
- Hát hogyne lenne ideges – motyogta Harry sötét ábrázattal bámulva az érintetlen teáját, míg húga egy nagyot kortyolt az övéből. – Csak sohasem fogja beismerni.
Minerva összepréselte ajkait. – Természetesen nem – mondta, mielőtt még egyet kortyolt teájából és lenyelte.
- Harry, idd a teád – utasította Tom.
Harry felvont szemöldökkel nézett a Sötét Nagyúrra. – Kösz, most nem akarok teát.
- „Akkor változtasd át rummá, és fogd be" – motyogta Gin a fejét a bátyja vállán pihentetve. – „A lényeg egyébként is az, fogd magad, és idd meg azt a hülye bájitalt."
- Tudja ő azt. Csak most durcás – válaszolta Tom, miközben Harry azt tette, amit Gin javasolt, és teáját valamifajta alkoholos itallá változtatta. Belekortyolt az italába, és megrázkódott.
- Mivé változtatta? – kérdezte Minerva gyanakodva.
- Lángnyelv-whiskyvé – suttogta Harry, és megrázta a fejét. – Merlin, folyton elfelejtem, milyen erős ez a cucc…
- „Mikor volt NEKED LÁNGNYELV-WHISKYD"? – kérdezte Gin élesen.
- Rémszem – vonta meg a vállát Harry, és még egyszer beleivott az italba.
- Tudhattam volna… - sóhajtott tehetetlenül Minerva. – Egyedül Alastor adna egy kiskorú tanulónak lángnyelv-whiskyt.
Tom legyintett egyet felé. – Túl késő már panaszkodni, Minerva.
- Valószínűleg, így igaz – értett egyet Harry, és elkapta a Gin kezéből kihulló csészét. – Gondoltam, hogy álomitalt éreztem a csészénkben.
- Azért észrevettem, hogy te megszabadultál a sajátodtól – felelte Tom, és halványan elmosolyodott. Minerva szórakozottan rázta meg a fejét.
- Gin Freddel és George-dzsal nőtt fel. Az ember azt hinné, hogy már megtanulta, hogy mindent leellenőrizzen – vigyorgott Harry. – Egyébként is, én olvastam azt a könyvet, amit Poppy adott, mármint, hogy a szülés eltarthat egy darabig. Ha a várakozás további része olyan idegölő lesz, mint ahogy elkezdődött, nem vagyok biztos, hogy a nyugtató elixír elégséges lesz. Úgy vélem, jobb, ha egyikünk átalussza.
- De nem te? – érdeklődött Minerva, és szemöldökét ráncolta a kamaszkorú varázsló felé. – Azt gondoltam, hogy kap a lehetőségért, hogy átaludhassa a megpróbáltatást.
- Minerva, ismerve magam, én álmomban is csak izgulnák. Jobb, ha ébren vagyok, hogy megbirkózzam az érzelmeimmel. Legalább, ha ébren vagyok, képes vagyok bizonyos nyomást gyakorolni rájuk.
- Jó érv – bólintott Tom. – Folyton megfeledkezem a heves vérmérsékletedről.
- Tudod, azt hiszem, rád hagyom Gint, mikor végül felébred – döntött Harry derűsen. – És ő szintén tombolni fog.
- Csodálatos. Ki sem tudom várni – felelte Tom hasonló tónusban a szeretőjének. – Minerva kuncogott.
- Minerva? – nézett át Harry elkomolyodva a házvezető tanárára. – Herm azt mondta, hogy fog kapni egy saját szobát, és Gin mondta, hogy meg akarja osztani vele. Ki lett ez dolgozva?
Minerva felsóhajtott. – Nem. Albus óvatos, mert ez mindkettőjüktől rengeteg alvást vonna el.
Harry összeszorította a száját. – Akkor el fogok vele beszélgetni erről. Nem most, de minden bizonnyal, mielőtt Herm visszaköltözne a körletbe.
- Jó ötlet – értett egyet Minerva. – Legalább rád hallgatni fog.
- Albus nem hallgat már magára? – kérdezte Tom aggódva.
- Hallgat ő rám most is, éppúgy, mint eddig, ami nem túl sok. Meghallgatja az ötleteimet, de a végén azt teszi, ami szerinte a legjobb.
- Perselus elmondta, hogy vele is pont ezt teszi – mormolta elgondolkodva Harry. – Miért hallgat rám, és magukra miért nem?
- Mert te egy kész rémálom vagy? – vetette fel Tom.
- Fél tőled. – felelte határozottan Minerva. – Fél attól, amit tehetsz, ha nem jár eléggé a kedvedben.
Harry ijedten pillantott rá. – Miért én? Ez tényleg nem olyan, mintha valami erőkülönbség lenne kettőnk között. Jobban aggódnék Voldemort miatt, mint én miattam.
- Mert te a határvonalon egyensúlyozol – mormolta Tom elgondolkozva. – Megragadtál a Világos és a Sötét között, sokkal gyakrabban, mint ahogy az neki még kényelmes. Ha jobban erőlteti, lehet, hogy átesel a Sötét oldalra.
Minerva bólintott. – Harry, én tudom, hogy utálja, ha ilyen dolgokat mondanak, de tényleg maga ennek a háborúnak a döntő tényezője. Albus és V-Voldemort körülbelül egyforma erősek. Manapság maga az egyedüli olyan mágikus erővel bíró személy a világban, aki ugyanolyan erős, mint ők.
Harry tátott szájjal bámult a nőre. – Te sosem mondtad nekem ezt!
Sosem gondoltam rá, ilyen formában – válaszolta Tom és mentálisan vállat vont. – Eleinte szólhatott arról, hogy elnyerjem az erődet, de most már kevésbé érdekelne, ha én nyerném meg ezt a háborút, azért, mert te az én oldalamon vagy, vagy nem.
- Minerva, tudod, mit tenne Albus, ha csatlakoznék Voldemorthoz? – érdeklődött Harry, mikor újra megtalálta a hangját.
- Visszaszerezné. Mit gondol, miért akarja jövőre itt tartani?
- Szemmel akar tartani – nyögte Harry, és a fejét fogta. – Ó, olyan hülyének érzem magam, amiért nem láttam ezt előre… Mi ütött ebbe az emberbe, hogy az életemmel játszik?
- Ő mindenki életével játszik – pontosított Minerva finoman. – És ugyan senki sem szereti túlzottan, de hát mit tehetnénk ellene?
- Nincs választásunk – értett egyet sóhajtva Harry. – Tudom. – Felnézett a két felnőttre, akik mindketten aggódva nézték. – Rendben vagyok, tényleg. Mostanra már majdnem megszoktam Albustól.
- Nem kéne – motyogta Tom sötéten. – Vannak olyan percek, mint ez, amikor szívesen elröpíteném ezt az embert a holdra.
- Ó, visszajönne – mondta Minerva egy apró mosollyal.
- Tudom – nyögte a Sötét Nagyúr.
- Olyan, mint én – értett egyet Harry ragyogó mosollyal. Minerva nevetett, míg Tom egy rosszalló pillantás vetett a fiúra.
-
- Még éltek? – kérdezte Poppy, amikor bedugta fejét az irodába.
- Alig – válaszolta Tom, és morgolódva felállt.
Harry letette a könyvet, amit olvasott, és megfordult, hogy felébressze Gint, míg Tom Minervát ébresztgette. – Ébredj, ébredj, kis hugi.
- „MI-"
- Marcus begyógyszerezett téged.
- „Meg fogom ölni!"
- Jé, kösz Harry – motyogta Tom. – Később ölj meg, Gin. Gyerünk, nézzük meg, hogy van Hermione.
- „Herm?" – Odanézett, ahol Poppy állt az ajtóban. Felpattant, és mint a rakéta kiszáguldott a javasasszony mellett.
- Bocs – sóhajtotta Harry, megrázta a fejét, és a két tanár vezetésével kiment a kórterembe.
- Miért nem spicces? – mormogta Minerva sötéten.
- Bűbájos karkötő – válaszolta Harry vállvonogatva, miközben beléptek az elfüggönyözött területre, ahol Hermione tartózkodott. – Helló, Herm. Hogy vagy?
- Nagyon, nagyon üresnek érzem magam – sóhajtotta a boszorkány. Egyik csecsemőjét szorosan a mellkasához fonva tartotta, és hátát támasztva üldögélt. Gin mellette ült, és a másik gyermeket tartotta. – Gyere, szeretnéd megfogni a keresztlányodat? Tartok tőle, hogy Gin ért először Galvinhoz.
Harry boldogan szabadította meg fiatal nőt az apró gyermektől. – Galvin?
- Igen – bólintott Hermione fáradtan. – Gin kapta Galvin Sol Grangert. A tied Gerda Selma Granger.
Harry mosolyogva bámult lefelé az aprócska alakra. – Bámulatosan szép, Herm.
- „Galvin egy kis szörnyeteg" – tájékoztatta őket Gin, és kiráncigálta a haját a kisfiú markából. – „Nem, Gal, ereszd el… Au!"
- Gal? – kuncogott fejét rázva Hermione. – Alig tizenöt perces, és máris van beceneve.
- Imádnivalók – Mondta Minerva a kedvenc diákjának, amikor megérkezett, és megállt Gin mögött, majd óvatosan segített a lánynak visszaszerezni a haját a gyermek mancsából.
- Aludj egy keveset, Hermione – javasolta Tom halkan, miközben karjaival átölelte Harry derekát, és állát a fiú vállán pihentette. – Pokolian nézel ki. Semmi nem fog történni a kis porontyaiddal.
- Semmi baj nem érheti ez a kis angyalt – értett egyet határozottan Harry.
-„Se ezt a kis démont." – bólintott Gin.
- Ó, rendben. – Hermione mosolyogva bújt be az ágyába – 'Éjt.
- Aludj jól, Herm – mormolta Harry és a keresztlányát dédelgette. – Annyira édes.
Most egy darabig mást se fogok hallani, csak az áradozást erről a porontyról?
Valószínűleg –értett egyet Harry, és finoman elhúzódott a Sötét Nagyúrtól. – Marcus, megfognád Gerdát? Meg kell beszélnem az igazgatóval, hogy kit tesz Hermmel egy szobába.
„És hogy ki marad fel velük éjjelente" – javasolta Gin. „Mivel mind a hetedéves mardekárosok, mind a griffendélesek felajánlották, hogy átveszik őket, ha túl sok lesz belőlük."
- Az, hogy Gerda és Galvin kivel fogja az éjszakát tölteni, az anyjuktól függ, és nem Dumblitól – mondta Harry hűvösen. – De igen, ez szintén olyasmi, amit meg kell megbeszélnünk.
Tom lágyan megcsókolta Harry homlokát és óvatosan átvette Gerdát. – Eredj. Majd én megvédem ezt a kis rosszcsontot a porcicáktól, míg távol vagy.
Harry elvigyorodott, és búcsút intett.
-
Harry bedugta a fejét Albus irodájába, és homlokát ráncolva bámulta valakinek a tarkóját, akit nem ismert. – Itt van Dumbledore professzor?
- Valamit megszerez nekem – mondta boldogan az idegen, és csillogó kék szemmel, mosolyogva fordult Harry felé.
Harry szeme szélesre tágult a felismeréstől. – Abeforth Dumbledore?
A férfi vidáman bólintott. – Harry Potter. Nagyszerű, hogy újra találkozunk. Albus mindig magasztosan beszél rólad!
Harry kábán bólintott, miközben az említett visszaérkezett az irodája mögötti másik szobából. – Abeforth, kit bosszantasz ez alkalommal? – kérdezte könnyedén.
- A kedvenc időtöltésedet – válaszolta szívélyesen Abeforth.
Dumbledore felnézett oda, ahol Harry állt az ajtóban. – Harry! Gyere be, gyere csak –mosolygott derűsen, miközben Harry bearaszolt az irodába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Mit tehetek érted?
Harry ráfókuszált a férfire, akihez jött, és összeráncolta homlokát. – Albus, váltanék magával néhány szót Hermionéről.
Albus az asztalán levő órára pillantott. – Majdnem takarodó. Majd holnap reggel beszélünk – mondta nyugodtan.
- Ma fogunk beszélni – vágott vissza Harry hidegen. – Most nincs időm erre a játékra.
- Nyugodtan beszélgethettek egy keveset – mondta Abeforth ragyogó mosollyal. – Én nem bánom.
Albus felsóhajtott. – Foglalj helyet, Harry - javasolta, és maga is óvatosan leült az asztala mögé. Harry az Abeforth melletti székbe ült. – Mi van Miss Grangerrel?
- Az ikrei fél órával ezelőtt megszülettek – mondta Harry pléhpofával, és figyelmen kívül hagyta az igazgató döbbent tekintetét, mikor folytatta. – Beszéltem Minervával korábban, és azt mondta, hogy nem engedélyezi, hogy Gin vele maradjon a külön szobában.
- Ez igaz – mondta Albus feszülten.
- Miért nem? – kérdezte kihívóan élesen a fiú.
- Megvan rá az okom – felelte az igazgató visszavonhatatlan tónusban.
- Azt mondja, elvárja, hogy Hermione maga viselje a gondját azoknak a gyermekeknek? Albus, ez őrültség! Egy gyerek is éppen elég rossz lenne a R.A.V.A.Sz-szal és az iskolaelsői teendőkkel, de azt kéri tőle, hogy ügyeskedjen a normál iskolai időbeosztása és az ikrek között – kiáltotta Harry felbőszülten.
- Miss Weasley nem oszthatja meg vele azt a szobát – mondta erélyesen Albus.
- Akkor ki teheti? – sziszegte Harry villogó zöld szemmel. – És jobb, ha van valaki, mert nem hagyom, hogy a legjobb barátom egymaga gondoskodjon a gyermekeiről.
Az igazgató megállt, és úgy tűnt, rádöbbent, hogy ezzel a kérdéssel vékony jégre lépett. – Nem tudok egyetlen olyan griffendéles leányról sem, aki segíthetne Miss Grangernek, és közben tartani tudná a lépést a tanulmányaival – válaszolta körültekintően.
Harry összepréselte a száját. – Akkor talán beköltözhetne egy Hollóhátas vagy Mardekáros lány, hogy segítsen neki az év további részében.
- Egyetlen diákot sem költöztetek át – válaszolta határozottan Albus.
- Akkor egy fiút.
Albus összehúzta a szemét. – Magad ajánlod erre a pozícióra?
Harry egy hosszú pillanatig fontolgatta, mielőtt bólintott. – Ha ez az egyetlen mód, akkor igen. Felajánlom magam.
- Hát akkor ezzel meg is vagyunk. Értesítem Minervát, hogy győződjön meg róla, hogy a szoba holnapra elkészüljön – bólintott Albus csillogó szemmel.
Újra bezárt téged. Most nincs más választásod, minthogy az éjszakát a szobádban töltsd.
Vannak még kártyáim, Tom – mutatott rá Harry ravaszul, miközben felállt. – Rendben. Ó, és Albus? Van egy apró személyes jellegű kérdésem, mielőtt elmegyek.
- Kérdezz csak – válaszolta az igazgató könnyedén.
- Hisz abban, hogy egy nőnek megvan hozzá a joga, hogy maga döntse el, kire meri rábízni a gyermekeit? – érdeklődött a fiú ártatlan arccal.
- Természetesen.
Harry egy hűvös mosolyt villantott a férfi felé. – Jó. Akkor úgy veszem, nem fog panaszkodni, amikor a hetedéves mardekáros lányok vagy a többi hetedéves griffendéles él a lehetőséggel, és vigyáznak az ikrekre éjjelente.
Albus szemei elkerekedtek. – Pont most mentünk át ez-
- Mi csak azt vitattuk meg, ki maradhat, és ki nem egy szobában Hermionével Albus, és nem azt, hogy kinek van megengedve, hogy az ikrekkel töltse az éjszakát. Most értett egyet vele, hogy ez Hermionétől függ – pontosított a Kis Túlélő. – Jó éjszakát Albus, Abeforth.
- Jó éjszakát! – mondta boldogan Abeforth, miközben Albus tehetetlenül meredt az ajtóra, amikor Harry becsukta maga után. – Kedvelem őt, Albus. Az én házamban kellett volna lennie.
Az igazgató bosszúsan sóhajtott fel. – A fenébe vele. Minden alkalommal, amikor azt hiszem, hogy erősen tartom, kicsúszik az ujjaim közül. Hogy merészeli ezt tenni!
- Hát úgy, hogy ő egy született mardekáros – mondta Abeforth ravaszul. – Gondolom, most az az egyetlen mentő körülményed, hogy annyira gyűlöli Voldemortot.
- Kösz Abe. Sokkal jobban érzem magam, tudva, hogy ha megbocsát Tomnak, az számomra a háború elvesztését okozza – morogta szárazon az igazgató. Albus összeráncolta a szemöldökét.
Talán te vesztesz, de én nyerni fogok – válaszolta Abeforth könnyedén.
-
Az az ember egy rémálom – motyogta Harry, és visszasétált oda, ahol Poppy, Minerva, Tom és Gin üldögélt, és felügyeltek Hermionéra és az ikrekre.
-„Mit mondott?" – érdeklődött Gin, miközben Harry elhelyezkedett Tom ölében.
- Én fogom megosztani a szobát Hermionével. Nem egyezett bele senki másba – sóhajtotta Harry, majd Tom mellkasának dőlt, és behunyta a szemét.
- És mi van azzal, hogy a babák más tanulókkal töltsék az éjszakát? – kérdezte Minerva, miközben Gin dühében a székbe bokszolt.
- Ez az anya döntése – válaszolta Harry szelíden. – És hadd mondjam el, nem volt könnyű elérnem, hogy beleegyezzen.
- Efelől nincs kétségem - sóhajtott Minerva, és felállt. – Vissza kell mennem az emeletre.
- Valószínűleg nekünk is kéne – nyögte Harry, és nem tűnt boldognak, hogy meg kéne mozdulnia.
- Ha Poppy beleegyezik, a jóváhagyásomat kapják, hogy itt tölthetik az éjszakát – javasolta Minerva.
- Semmi akadálya – rázta meg a fejét.
-„Köszönöm, tanárnő, Madam Pomfrey. Tényleg igazán nincs kedvem megmagyarázni Reginának, miért késtem megint" – sóhajtott Gin és becsukta a szemét.
- Valószínűleg jobb, ha én nem tudom – kuncogott az igazgatóhelyettes. – Marcus, maga itt marad?
- Itt ragadtam – felelte Tom, jelzett fejével Harry felé, aki az álomba merülés szélén állt a Sötét Nagyúr ölében.
- Párna – mormolta Harry, és közelebb bújt az őt tartó férfihez. Tom csak megrázta a fejét, és megcsókolta a fiú homlokát.
- Rendben – sóhajtotta Minerva mosolyogva. – Jó éjszakát, mindenkinek.
-„'Éjt" – mondta Gin, miközben Tom biccentett a nő felé.
- Jó éjszakát, Minerva – mondta Poppy, miközben a szigorú boszorkány kifelé ment a elfüggönyözött területről az ajtó felé. Na akkor, szükségünk van három ágyra…
- Kettőre – pislantott Harry fél szemmel a mediboszorkányra.
- Ó, hát akkor két ágy – sóhajtotta tehetetlenül Poppy, és intett pálcájával, hogy a függöny még két ágyat vonjon körbe. – Alvás – parancsolta szigorúan.
- „Utasítgat, amikor mi NEM is vagyunk páciensek" – panaszkodott Gin, majd felállt és átsétált az egyik ágyhoz.
- Duh – értett egyet Harry, megpróbált felállni, és hatalmasat bukott.
Tom kuncogott, és felnyalábolta Harryt. – Eredj aludni, Harry.
- Párna – egyezett bele Harry, becsukta a szemét, és fejét Tom mellkasán pihentette. A Sötét Nagyúr pusztán mosolygott.
-
Harry a többi diák hangjára ébred, aki az elfüggönyözött területen kívül voltak. Körülnézett, és észrevette, hogy Gin és Herimone csendesen beszélgetnek, miközben az ikreket etetik a cumisüvegből. Szintén feltűnt, hogy Tom elment. – 'Reggelt – motyogta felülve, és nyújtózkodott.
-Voltaképpen délután – jegyezte meg Hermione vidáman. – Már majdnem ebédidő.
- Ó – vonta meg a vállát Harry. – Tehát Marcus órán van.
- „Igen." – értett egyet Gin. – „Itt járt korábban Dumbli, és mindkettőnknek szabadnapot adott, hogy segíthessünk Hermnek Gerda és Gall körül. De Tomot elküldte az órára. Azt mondta azért, mert nincs senki, aki helyettesítse őt, de lefogadom, hogy azért mert együtt aludtatok."
- Meg kell, hogy mondjam, vesztett csatát vív, ha megpróbál minket szétválasztani – horkantott fel Harry, kimászott az ágyból, és leült a Hermione ágya melletti szabad székbe. – Gin, véglegesen hozzáragadtál Galvinhoz, vagy mi?
- Igen. Kistestvérnek akarja – kuncogott Hermione. – Éhes vagy?
Harry vállat vont. – Úgy vélem, miért? Az a bébiételféle jó?
Hermione felnevetett, és Ginre hagyta, hogy válaszoljon. –„Ez csak tej, te idióta. Ott van némi péksütemény és krémsajt a melletted levő asztalon."
- Ó. – Harry elvigyorodott, magához vett egy kis kaját, míg a boszorkák nevettek. – Mi folyik odakinn?
- „Bájital baleset" – vont vállat Gin. – „Miért?"
- Csak csodálkozom, hogy a barátaink nem jöttek le megnézni Hermet – felelte Harry szelíden, és felállt. – Elmegyek, megfürdöm.
- Nehogy beleess– ugratta Hermione.
- Persze, hogy nem – horkantott fel Harry, intett, és átlépett a függönyön.
- Végre már fenn? – érdeklődött Poppy. Egyik kezében egy tégely kenőcsöt tartott, és azon munkálkodott, hogy rákenje egy harmadéves hugrabugosra az ágyban. Két másik hugrabugos, egy fiú és egy lány idegesen állt az ágy mellett.
- Aha, azt hiszem – vonta meg a vállát Harry. – Bájitalos égési sérülés?
- Igen – bólintott a fiatal lányt – Egy módosításon dolgoztunk, és Tony felrobbantotta a Zagyválófőzetét.
- Nem tudtam, hogy lehetséges felrobbantani a Zagyválófőzetét… - pislogott Harry, és megvakarta a tarkóját. – Ó, jó. Biztos nem próbálkoztam elég kitartóan. – Vállat vont, és tovább sétált a fürdőszoba felé, miközben egy újabbat harapott a péksüteményéből.
Poppy elmosolyodott, megrázta a fejét, mialatt a három hugrabugos meredten bámult Harry után. Mialatt ők azzal foglalták el magukat azzal, hogy megpróbálják kiszámítani a Kis Túlélőt, addig a javasasszony képes volt harc nélkül rákenni a harmadéves lány karjára az égéscsillapító balzsamot, ami haladásnak számított, mert általában csípni szokott. Talán máskor is elhívhatnám, hogy elvonja a pácienseim figyelmét. – kuncogott halkan. – Minden rendben. Ti hárman miért nem mentek egyenesen a Nagyterembe. Az óráknak már majdnem vége.
- Köszönjük, Madam Pomfrey! – mondták kórusban, és kiszaladtak a kórteremből.
Harry visszafelé sétált a kórterembe, miközben Poppy éppen a balzsamot tette félre. – Kirúgta ma reggel a barátainkat?
- Miből gondolod, hogy egyáltalán beugrottak? – kérdezte könnyedén Poppy.
Harry szemöldökét felhúzva nézett a boszorkányra. – Ismerem a barátaimat, Poppy. – Egyébként pedig egy kis kígyó mondta nekem.
- Akkor majd agyon kell csapnom az a kis kígyót – kuncogott a mediboszorkány. – Igen, kirúgtam mindnyájukat. Hermione még nem nézett ki úgy, mint aki kész vendéget fogadni, és te sem voltál még ébren.
- Á. Úgy vélem, akkor meg kéne köszönnöm – sóhajtotta Harry, és leült az ágyra a javasasszony mellé. – Úgy öt perc múlva vége a tanításnak?
- Kettő – korrigált Poppy. – Segíts nekem ezekkel az ágyakkal, vagy menj, bosszantsd Hermionét és Ginevrát.
- Bármit, csak ne bevetni az ágyat – felelte Harry viccelődve, mielőtt felugrott, és visszament a függönyön túlra. Poppy felnevetett, miközben ő visszalépett a kisegítő szobába. – Visszajöttem!
- „Ó, a francba" – sóhajtott Gin. Hermione felnevetett, mikor Harry szórakozott pillantást vetet a húgára.
- Tessék, Harry, fogd meg Gerdát. Azt hiszem, magam is elvonulok fürdeni – szólt Hermione.
Harry odalépett, és átvette tőle a gyermeket. – Biztos vagy benne, hogy nem kell segítség?
- Jól vagyok – sóhajtott Hermione, de megengedte, hogy Harry felsegítse. – Hát, végül is, talán Dumbledore professzor megfelelő személlyel rakott össze. Megfoghatnád a bébit és felsegíthetnél.
- „A multifeladat Harry egyik specialitása" – értett egyet Gin derűsen.
- Akarod látni, hány feladatot tudok ellátni egyszerre? – kérdezte Harry csípősen, miközben Hermionét a függönynyíláshoz vezette. – Biztos, hogy rendben leszel?
- Igen – mosolygott Hermione, és egy gyors csókot nyomott Harry arcára, mielőtt kislisszolt a kórteremből.
Harry felsóhajtott, és leült az egyik szabad fotelbe. – Ez meg fogja nehezíteni az életet.
- „A babák, vagy az, hogy Hermmel kell maradnod?"
- Mindkettő, tényleg. – Harry karjába emelte Gerdát, és odaadott neki egy ujjat, hogy szopja. – Úgy értem, nem mintha nem örülnék Gerda és Gal közelségének…
- „Csak mindannyiunk számára jóval nehezebbé teszi az életet, tudom" – bólintott Gin. – „Legalább még mindig meglátogathatod Tomot, ha szükségesnek érzed. Nem hinném, hogy bánni fogja, ha átviszel egy babát."
- Azonnal bánni fogja, mihelyt a bébik elkezdik felébreszteni az éjszaka közepén – felelte Harry derűsen. – De azt hiszem, igazad van.
Gin rosszkedvűen vonta meg a vállát. – „Bárcsak tudnék szólni hozzájuk."
Harry szeme megkeményedett. – Ne aggódj, fogunk számodra találni egy varázslatot hugi.
„És bosszút állunk Ronon?"
- Hát persze. Azon gondolkodom, hogy meglátogathatnánk a nyáron. Biztos vagyok benne, hogy Molly és Arthur elengedne.
„Jobb is."
- Még mindig utasíthatod őket, hogy engedjenek el – ugratta Harry.
„Megtehetném" – értett egyet Gin, miközben Hermione visszaérkezett, őt pedig Poppy követte.
- A horda megérkezett – mondta Poppy, miközben Harry visszasegítette Hermionét az ágyba. – Nem engedem be őket egyszerre, szóval jobb lesz, ha kiválasztotok három embert.
„Ted?" – kérdezte Gin.
- Persze. És Parvati – egyezett bele Hermione. – Harry?
- Nev – döntött Harry egy pillanatnyi gondolkodás után.
„Kéred az egyik rosszcsontot?" – ajánlotta Gin Hermionénak.
- Igen, persze – mosolyodott el Hermione, s elvette Galvint, amikor a függöny kinyílt, és Theodore beszáguldott. Gin azonnal megölelte őt.
- Tudtam, hogy ez fog történni – sóhajtott Parvati, mikor belépett Neville-lel.
Madam Pomfrey irányítása alá vonta a tömeget – jegyezte meg Neville.
- Kitaláltam – sóhajtotta Harry.
- Hogy vagy Herm? – kérdezte Theodore, mikor Gin egyszer elengedte.
- Sokkal jobban – mosolygott a lány. – Köszönöm.
- Ó, imádnivalók – kiáltotta Parvati, és leült az ágyra Hermione mellé. – Megfoghatom?
- Igen – adta át Hermione Galvint.
- Van nekik nevük is? – érdeklődött Neville, miközben áthajolt Harry vállán, hogy Gerdára mosolyogjon.
„Galvin és Gerda" – mondta Gin, miközben Harry Neville-nek nyújtotta Gerdát. – „Hát nem tökéletesek?"
- Lehetetlenné vált már? – kérdezte Theodore Harryt és Hermionét.
Harry fejét rázva kuncogott, miközben Hermione tehetetlenül kacagott. – Nem, amennyire én tudom, rendben van.
„Harry mindössze fél órája kelt fel" – tette hozzá Gin csintalanul.
- Lusta – ugratta Parvati a prefektust. Harry nyelvet öltött a lányra. – Szóval Gin, akkor összeköltözöl Hermmel?
- Nem, Harry fog velem maradni – sóhajtott Hermione, mialatt Gin csúnya arcot vágott.
„Dumbli nem hiszi, hogy tudnám folytatni a tanulmányaimat és vigyázni az ikrekre" – mondta nekik a vöröshajú lány mérgesen.
- Nem hiszem, hogy erről van szó – jegyezte meg Neville. – Azt hiszem inkább azért, mert te nem hívhatsz segítséget.
„Akárhogy is van, ez nem FAIR"
- Az élet nem fair – jegyezte meg Tom belépve a szobába, Mollyval mögötte. – Poppy adott még öt percet mielőtt lecsap rátok. – tette hozzá.
- Rendben – bólintott Parvati, miközben Molly átvette Gerdát Neville-től.
- Ó, csodálatosak – sóhajtotta Molly. – És te hogy vagy, Hermione?
- Voltaképpen egész jól – mondta Hermione mosolyogva. – Harry hagyd abba a rángatózást, és öleld már meg.
Harry vágott egy grimaszt. – Olyan nyilvánvaló vagyok?
- „Igen" – válaszolta Neville, Hermione, Parvati, Molly, Gin és Theodore, míg Tom csak vigyorgott.
- Egye fene. – Harry megvonta a vállát, és a szeretőjéhez sétált. – Nem ébresztettél fel, mikor elmentél – vádolta.
- Fáradt voltál – vágott vissza Tom könnyedén, még mindig mosolyogva. – És úgy tűnik, szükséged volt az alvásra.
- Hülye szörnypofa – sóhajtotta a fiú, és átkarolta a Sötét Nagyurat.
- Csibész kölyök – felelte Tom, miközben szorosan ölelte Harryt, és állát az ifjú varázsló feje búbján pihentette. – Hogy érzed magad ma délután, Hermione?
- Ó, tulajdonképpen egész jól – felelte a bozontos hajú boszorkány, mielőtt Mollyra nézett. – Jól hiszem, hogy a szüleim nem tudtak eljönni?
- Elmentem az irodájukba, és megkérdeztem őket róla – felelte Molly. – Mindketten elfoglaltnak látszottak.
Hermione megvonta a vállát. – Valami hasonlóra számítottam. A hét közepe nem a legjobb időpont számukra.
- Azt mondták, hogy megpróbálják, és a hétvégén meglátogatnak.
- Mm – vigyorgott Harry Hermionéra. – Elviszlek téged oda ezen a hétvégén, ha Poppy beleegyezik az utazásba.
- Ezt élmény lesz, nézni – ugratta Theodore. – Harry versus Madame Pomfrey.
„Majdnem olyan jó, mint Harry versus Dumbli!" – értett egyet Gin.
- Ti akartátok – mordult Harry és sötét pillantást lőtt a pár felé.
- Itt az idő gyerekek – szólt Poppy, és bedugta a fejét. – Ki a következő három? – érdeklődött, mikor Theodore, Parvati és Neville kiosont.
- Dray, Pan, és Millie – döntött Harry, mikor Tomtól megtudta, kik vannak még odakinn. – Az után pedig, azt hiszem, Bini, Seam és Dean jöhetnek be.
- Rendben – forgatta a szemeit Poppy, és kiment, hogy behívja a következőket.
- „Hát ez egy hosszú ebéd lesz" – sóhajtotta Gin, mikor a három mardekáros belépett. Mindenki nevetett.
-
A csütörtök hátralevő részében és az azt követő pénteken Gin és Harry tovább segédkezett Hermionének a gyengélkedőn. Szombaton, miután kikönyörögték a szigorú matróna jóváhagyását, Hermione és Harry fogták az ikreket, elmentek meglátogatni a nagyszüleiket, és a csoport élvezte a teát és a hosszú kikapcsolódást. Aztán vasárnap Harry és Hermione beköltöztek új szobájukba, amely Griffendél klubhelyiségéhez csatlakozott egy rövid átjáróval, amely a kandalló mellett nyílt. A Griffendél-ház majdnem minden tagja, beleértve a szigorú McGalagonyt és a meglepően elragadtatott Tomot, segített a költözésben. Még Harry sem találta ki, miért volt a szerelme olyan boldog, de mivel segített, valamint nyugodt is volt, megengedte neki, hogy maradjon.
Ám a hétfő az osztályba való visszatérés napja volt:
- A csecsemők egy kész rémálom – nyugtázta Harry, amikor hétfő reggel leült szokásos helyére húga és Neville közé a Griffendél asztalánál.
- Te voltál az, aki meg akartad osztani velem a szobát – mutatott rá Hermione. Ha Harry rosszul nézett ki, akkor Hermione pokolian. A szeme alatti karikák csészealj méretűek voltak, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban elalszik. Ezt felülmúlandó, Galvin, az ikrek közül kétségtelenül a jóval lármásabb, hangosan sírt, és félelemmel telve kapaszkodott az anyjába.
- Ó, már látom, ki kelt fel az éjszaka – ugratta Seamus, mikor Parvati átvette Galvint az anyjától, és finoman rázni kezdte.
- Köszönöm, Parvati – sóhajtott Hermione megkönnyebbülten, és hálásan elvette a csésze kávét, amit Dean szó nélkül nyújtott felé, miközben ő maga Seamusnak válaszolt. – Voltaképpen Harry a felszínesebben alvó, szóval mindig ő volt az, aki felkelt.
- Megszoktam, hogy a rémálmok miatt felébredek az éjszaka közepén – bólintott Harry, és két üveget húzott elő, amelyből egyet Parvatinak nyújtott. – Hermione több alváshoz szokott, mint én.
- Nahát, Harry – suttogta Lavender, és áhítatosan nézett Harryre, miközben A Fiú, Aki túlélte egyszerre etette Gerdát és saját magát. – Született tehetség vagy.
Harry fintorgott. - Fogalmazzunk úgy, hogy tudom, hogy viseljem gondját magamnak és bárki másnak, aki velem van - motyogta, mielőtt egy szelet szalonnát tömött a szájába.
- „Add nekem azt a gyereket, és edd meg az ételed" - utasította Gin a bátyját.
- Kösz, Gin. Életmentő vagy - sóhajtott Harry, és hálásan nyújtotta át keresztlányát.
„Szóval, srácok, mi lesz az első órátok ma reggel?" - érdeklődött Gin, miközben a karjában tartott babát etette.
Harry és Hermione fáradt pillantást váltottak. - Bájital.
- Grrr - mondta Lavender kacsintva. - Lefogadom, Piton a régi jó rém lesz.
Harry vállat vont és eltakart egy ásítást. - Dumbli már beszélt minden tanárral, az ikrekkel való bánásmódról. Azt hiszem, Piton professzor rendben lesz, amíg nem okozunk sérülést az osztályban.
- Tulajdonképpen egészen szelíd ebben az évben - mutatott rá Parvati, miközben Galvin feje fölött kortyolt a vizéből.
- Igen - értett egyet Hermione, miközben néhány tojást tologatott, amiket Dean tett a tányérjára. - Ha túl rosszul alakul, még mindig ki tudom vinni az ikreket, azt hiszem.
- Nem, egyedül nem fogod - kiáltott fel Parvati, és rémült pillantással fordult Hermione felé. - Nem vagy abban az állapotban.
- Nem fogja - értett egyet határozottan Harry, és keményen nézett a barna hajú anyára. - Most jobb jegyeim vannak bájitalból, mint neked Herm. Ha az ikreknek szünetre van szükségük, én fogom elvinni őket.
- És hova mész? - vágott vissza Hermione mogorva képpel.
„Mindig elmehet Piton irodájába" - mutatott rá nyugodtan Gin. -„Tudod, hogy igaza van, Herm."
- Ó, fogjátok már be mindketten - mordult sötéten Hermione, mielőtt visszafordult az ételéhez. Körülötte mindenki elvigyorodott, tudva, hogy győztek.
-
Eltelt egy hét, mielőtt Hermione kiengedte volna az ikreket, több mint egy órára a látómezején túlra, és még akkor is, az egyik keresztszülőjének vele kellett lennie. Noha ők önként ajánlkoztak az ikrek vigyázására, és bosszankodtak Hermione védelmező hajlamán, mindketten igen szórakoztatónak találták. Harry is meghatónak érezte, és miután neki elég sanyarú gyermekkor jutott, gyakran mondta a Juniorjainak, hogy hagyják békén Hermionét. Persze egészen addig nem hallgattak rá, amíg el nem kezdett fenyegetőzni is. Ezután végre rend lett.
Az elsők, akikre éjjel rá merte bízni az ikreket, Pansy és Millicent voltak, de csakis azért, mert Millicent tudta, hogy kezelje a kisgyermekeket – állította a lány. Az egész éjjelt aggódással töltötte, és egy szemhunyásnyit sem aludt. Következő éjjel, mikor a griffendéles fiúknál voltak, Harry begyógyszerezte barátját, aztán átmeneti megkönnyebbülés végett átlógott Tom szobájába.
Harry meglepődött, hogy mikor belépett a szobába, a szeretője és a rendszerint gyanakvó igazgatóhelyettes együtt teáztak. Bizonytalanul, hogy mit is tegyen, megmerevedett az ajtóban.
Tom rámosolygott a fiatalemberre. – Jó estét, Harry. Mit tehetek érted? – kérdezte szívélyesen.
- Már elmúlt takarodó – tette hozzá szigorúan Minerva, és zord pillantást vetett a fiúra a szemüvege fölött.
Harry hirtelen szükségét érezte, hogy idegesen megrázkódjon, de elnyomta a késztetést. – Nos, az ikrek a griffendéles fiúkkal vannak, és végre elértem, hogy Herm is aludjon. Nem igazán szerettem volna az ikrekkel tölteni az éjszakát – úgy értem, halálosan imádom őket, meg minden, de olyan nehezen kezelhetőek!
Minerva ajka apró mosolyba rándult, míg Tom egyik keze mögé rejtette vigyorát. –Igen, Mr. Potter, a kis gyermekek rendszerint nehezen kezelhetőek – jegyezte meg a boszorkány szárazon. – De ez nem magyarázza meg, miért nincs a szobájában Miss Grangerrel.
- Mert nincs ínyemre az ötlet, hogy megfojtson, mikor felébred és rádöbben, hogy begyógyszereztem őt? – felelte Harry szelíden.
Tom nevetésben tört ki, míg Minerva éles pillantást vetett a diákjára. – És miért cselekedett volna így?
Tom magához intette Harryt, miközben ő válaszolt szerelme helyett. – Azért mert az utóbbi összes éjszakát az ikrek miatti aggódással töltötte, és fel-alá járkált a szobájukban – válaszolta kuncogva a Sötét Nagyúr és az ölébe húzta Harryt. – Bizonyára észrevette, hogy sem Harry, sem Hermione nem úgy tűnt, mintha aludtak volna bármennyit is.
Minerva elgondolkozóan ráncolta össze a homlokát, mialatt Harry lehunyta a szemét és fejét Tom vállán pihentette. – Köszönöm, szerelmem – gondolta a Nagyúr felé halványan mosolyogva.
- Aludj – mormolta Tom, és karjaival szorosan átölelte a fiút.
Minerva kettőjükre mosolygott. – Azt hiszem, hogy magamnak is azt tanácsolom, hogy menjek aludni – mondta felállva. – És Harry?
- Mm? – pislogott fel álmosan a nőre.
- Megjegyzés kedvéért, nem helyeslem, hogy begyógyszerezi az osztálytársát. Megjegyzésen kívül, megdicsérem, hogy biztosította, nem fogja a kimerültségig aggódni magát.
Harry elmosolyodott. –'Éjt, Minnie.
Minerva némileg bosszúsan nézett rá, majd kivonult a szobából.
- Ágyba, kölyök – kuncogott Tom.
- Mmm… itt kényelmes, kösz.
- Biztos vagyok benne – csókolta meg Tom Harry homlokát ringatva. – Hát akkor, aludj.
Harry egy elégedett sóhajjal simult még jobban bele a Sötét Nagyúr ölelésébe.
-
/kivágott rész/