Cím: Today... Tomorrow... Always...
Írta: Drachiss
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: slash, durva beszéd
Tartalom: Draco szakít Harryvel, és ez olyan események arzenálját indítja el az életében, amelyekre eddig gondolni sem mert...
Ebben a fejezetben veszi kezdetét a "tehénpásztor"-effektus
4. Cím nélküli fejezet
Két év után végre hazatérek.
El sem hiszem! Annyira hiányzik már Anglia. Bár nem panaszkodhatom, Ausztria egyszerűen gyönyörű. Az itt töltött idő alatt minden tartományát bejártam. Karintia, Salzburg, Tirol, Stájerország... Hegyek, dombok, síkságok. Fantasztikus élményekkel gazdagodtam. A kedvenc városom Innsbruck. Lenyűgözött az a hely. A Habsburg nyári palota egyszerűen lélegzetelállító. Beutaztam szinte az egész országot, ismerősökre, barátokra tettem szert. De azért hiányoznak az otthoniak.
Majd kiugrottam a bőrömből, mikor megkaptam Ron levelét. Apám meghalt, amikor az aurorok megpróbálták elfogni. Harcolni kezdtek Ő és a cimborái, de ők húzták a rövidebbet. Egyáltalán nem sajnálom. Lehet, hogy vétek, de úgy gondolom, megérdemelte amit kapott.
Pár nappal később megkaptam a hivatalos értesítést is, majd Perselus levelét, melyben közli, hogy ha gondolom, most már nyugodt szívvel hazatérhetek.
Eleinte elgondolkodtam, hogy vajon volna-e még értelme visszatérnem Angliába, hisz egy teljesen új életet kezdtem itt, a tiroli hegyek között. Miért mennék hát vissza abba az esős, nedves országba, mikor itt kék az ég és zöld a fű, s a patak vize olyan tiszta, hogy az alján gyémántként csillognak a kövek? A következő levél adta meg a választ, melyet Ginnytől kaptam. Az esküvői meghívóját küldte. A kis bakfis férjhez megy, egy itáliai fiúhoz! El se hiszem! Londonban tartják az esküvőt három nap múlva, így azt hiszem, ez a megfelelő időpont, hogy végre vonatra szálljak és hazatérjek.
Igaz, hogy most, a veszély elmúltával már nyugodtan hoppanálhatnék is, de az elmúlt két évben sokkal inkább mugli módon éltem, mint varázslóként. A két kezemmel dolgoztam meg a napi betevőért, kemény munkával értem el azt, amim most van. Mikor ide jöttem, Dumbledore elintézte, hogy kapjak egy lakást és munkát egy építkezésen. Majd bele haltam a szégyenbe, mikor ezt megtudtam. Én, egy Malfoy építkezésen dolgozzak rengeteg mugli között. Hányingerem volt, ha csak belegondoltam. De megtettem, hisz az a rigolyás vénember gondoskodott róla, hogy ha nem megyek minden nap dolgozni, akkor kirakjanak a lakásomból. Eleinte gyűlöltem ezért. Aztán pár héttel később megismerkedtem az egyik munkatársammal, Maximiliannal.
Magas, izmos, tőlem kicsit sötétebb szőke hajú, de barna szemű fiú. Barátok lettünk. Sokat mesélt a hazájáról, Bajorországról. A családjáról, az ottani szokásokról. Egy Possenhoffen nevű kisvárosban nevelkedett, az apja pék, az anyja varrónő. Négy kishúga van, egyszóval ő, velem ellentétben az összes megkeresett pénzét hazaadja, hogy a családját segítse. Ez volt az első eset, amikor elszégyelltem magam azért, aki vagyok és azért, amit csinálok. Nem kerestem rosszul az építkezésen, mégis folyton panaszkodtam, hogy nincs elég pénzem ruhára, cipőre. Mégis, amikor megkaptam a fizetést, egyből cigit és italt vettem. Lassan, de rájöttem, hogy nincs se jogom, se okom játszani a hisztis király kisasszonyt, mert én már nem egy Malfoy vagyok. Hisz apám évekkel ezelőtt kitagadott, neveltetésem már semmit sem ért.
Max nagyon sokat segített nekem abban az időben. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy ha szerelmes nem is voltam belé, azért nagyon kedveltem őt, tiszteltem és tetszett is egy kicsit. De persze esélyem nem lett volna nála, hisz akkor már menyasszonya volt, még hozzá egy gyönyörű osztrák lány, Mathilda. Valójában nem bántam volna, ha a szülei fiúnak készítik. Házias volt, kedves, odaadó, egyszóval Mrs. Weasley fiatalabb kiadásban. Derékig érő vöröses barna haját befonva hordja, ami igazán nagyon jól áll neki. Irigyeltem Maxot érte, annak ellenére, hogy a férfiakhoz vonzódom.
Bár nem panaszkodhatok, jelentkező akadt rám bőven, mind a férfiak, mind pedig a nők köréből. A sok munkától megizmosodtam, arcom egykori sápadtságát egészséges pír váltotta fel, hajam a vállamig ér. Ahogy Max édesanyja, Ida megjegyezte egyszer: Olyan vagyok, mint egy szép, fess bajor legény. Nagyon megkedveltem a Messerschmidt családot.
Miután eljött a tél és az építkezés befejeződött, Max és én munka nélkül maradtunk, hisz fagyos, havas időben senki sem akar házat építeni. A lakás, amiben éltem hideg volt és nyirkos, így egyik nap, mikorra találkozót beszéltünk meg az egyik helyi kiskocsmában, nagyon megfáztam, felkelni sem tudtam. Max megijedt, hogy esetleg történt velem valami, így eljött hozzám. Mikor meglátta, hogy milyen beteg és lázas vagyok, azt mondta, nem maradhatok azon a helyen tovább, hisz itt jóval hidegebb a tél, mint nálunk Angliában. A családjához akart vinni, s bár eleinte tiltakoztam az ötlet ellen, végül beleegyeztem. Nagyon meglepődtem, hogy milyen szeretettel, barátsággal fogadtak engem, egy idegent. Sohasem tapasztaltam még ilyet. Britanniában bárhová mentem, elég volt csak a nevemet megmondanom, s bár szavakkal nem is, de tetteikkel és stílusukkal az emberek kinyilvánították, hogy tehetek akármit, az ő szemükben én örökké csak egy halálfaló fia maradok.
Teljesen új volt ez a meleg, családias légkör a számomra, amellyel a Messerschmidt család fogadott. Eleinte nem is nagyon tudtam mihez kezdeni. Max édesapjával kissé nehézkesen értettük meg egymást, mert bár neveltetésemből adódóan kitűnően beszélek németül, Franz azonban erős bajor tájszólással ejt ki néhány szót. Aztán, ahogy telt az idő, egyre inkább hozzászoktam a helyzethez. Még ahhoz is, hogy Max legfiatalabb, négy éves húga szinte már rajongással szeretett engem. Ugrattak is vele eleget, hisz a kis hölgy, Klara folyton rólam áradozott Ida asszonynak, mondván: ő bizony ha felnő, az én feleségem lesz. Nagyon boldog időket éltem meg abban a kicsiny házban...
Max megosztozott velem a szobáján, míg húgai mind a négyen egy hálóban aludtak. Szüleik egy idő után úgy kezeltek, mintha a tulajdon gyermekük lennék. Talán egy kicsit így is volt.
A legfurcsább mégis az volt az egészben, hogy soha nem kértek tőlem semmit cserébe. Se az ételért, a fürdővízért, még csak a tetőért sem a fejem felett. Ida mindig azt mondta, hogy nekik bőven elég, ha az asztalnál azt látják, hogy nem annyit csipegetek, mint egy veréb, hanem jól lakok, mint egy oroszlán.
Rengeteget változtam a Possenhoffenben töltött idő alatt, és nem csak fizikailag. Átértékeltem magamban korábbi döntéseim, viselkedésem, egyszóval mindent, ami addig voltam. Rád is sokat gondoltam. Három év telt el azóta az este óta, amikor úgy döntöttem, hogy kiszállok kapcsolatunkból, de ezen a helyen jöttem rá igazán, hogy mekkora hülyeséget csináltam. A Messerschmidtéknél töltött idő bebizonyította számomra, hogy ha igazán szeretünk valakit, akkor minden jó és minden rossz tulajdonságával együtt szeretnünk kell, de tiszta szívből és igazán. Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor nem igazi a szerelem. Hogy szeretlek-e még? Nem tudom.
Egy utolsó pillantást vetek a starnbergi tóra, majd felkelek a padról, melyen ülve eddig elmélkedtem. Pár óra múlva indul a vonatom, így ideje hazamenni. Haza. Teljesen másképp értelmezem most már ezt a szót, mint régen. Otthonomnak tekintem azt a kis házat, míg a kúriát, ahol felnőttem, képtelen voltam annak nevezni. Az csak egy hely volt, ahol laktam.
Végig haladok az ismerős utcákon, tereken, köszönök a boltosnak, a kocsmárosnénak, a cipésznek és még néhány ismerősnek. A fájó búcsú szaga van a levegőben. Megpillantom a kis házat, majd mélyről jövő sóhaj hagyja el ajkaimat, mikor kinyitom az ajtót és belépek.
Hangos gyermeksírás fogad.
- Na végre megjöttél Te gyerek! Hát még be sincs pakolva a bőröndöd! Vagy úgy gondoltad, hogy az alsónadrágjaid itt hagyod nekünk emlékbe?
- Nyugodjon meg Ida, nem állt szándékomban ilyet tenni - mondom mosolyogva, majd egy lágy csókot nyomok a számomra oly kedves asszony pirospozsgás arcára. Mondani készül valamit, ám ekkor a lépcső felől léptek zaja hallatszik, majd pár pillanattal később megjelenik Max kétségbeesett arca.
- Draco! De jó, hogy megjöttél! Könyörgöm segíts!
- Miért? Mi történt? - nézek rá ijedten.
- Mathilda elment Johann bácsihoz tejért és sajtért, hogy legyen mit csomagolni Neked az útra és itt hagyott engem Franziskával! Épp el akartam altatni, mikor sírni kezdett és bármit csinálok, nem hagyja abba!
- Megetetted?
- Mathilda megetette mielőtt elment!
- Kicserélted a pelenkáját?
Arcán furcsa kifejezés jelenik meg, majd anélkül, hogy válaszolna, szélsebesen megfordul és feliramodik a lépcsőn. Elmosolyodom magamban, miközben Ida azt suttogja mellettem: 'bolond kölyök'.
Na igen. Franziska. Az én gyönyörű, alig pár hónapos keresztlányom, Max és Mathilda első szülött gyermeke. Néhány hónappal azután, hogy ide érkeztem, megtartották a lagzit, utána pedig minden jött magától. Még most is a nevetés rázza testemet, ha eszembe jut, hogy mikor Max megtudta: apa lesz, úgy kellett felkaparni a földről szegényt. Pár héttel az esküvő előtt Max is és én is találtunk munkát, így ha nem is sok, de némi pénzt azért sikerült összegyűjtenünk, hogy a család ki tudja bővíttetni a házat még egy szobával. Sok munka volt vele, de megérte. Közben kitanultam a szobafestést, az asztalosságot és még pár hasznos dolgot. Mathildáék költöztek az új szobába, így én maradtam a régiben egyedül. Persze az esküvő közeledtével el szándékoztam költözni, de se Ida, se Franz, sem pedig a gyermekeik nem hagyták ezt. Azt hiszem, bizton állíthatom, hogy családra találtam itt. Egy igazi, nagy és boldog családra.
Persze nem csak jó dolgok történtek, volt pár megrázóbb pillanat is az elmúlt két évben. Ezek közé tartozott Franziska születése is. Mathilda a nyolcadik hónapban volt, mikor megkért, kísérjem el a közeli templomba, hogy imádkozhasson. Nagyon vallásos családban nevelkedett, így, bár nem sok értelmét láttam, de elmentem vele. Körülbelül fél úton jártunk, mikor elkezdődtek a fájások. Nem tudtam, hogy mégis mihez kezdjek, hisz nemcsak, hogy férfi vagyok, de ráadásul a férfiakat szeretem, ebből adódóan sohasem terveztem gyermeket, ami ugye azt is jelenti, hogy semmilyen módon nem voltam felkészülve egy ilyen helyzetre. Szegény lány összegörnyedt fájdalmában, sírt és a kezemet szorongatta, miközben suttogva kérlelt, hogy ne hagyjam magára, mert fél és retteg attól, hogy mi fog vele történni, hisz még nincs itt az idő. Egyetlen szerencsém az volt, hogy akkorra már kiismertem magam a mugli dolgok és szokások között, így a tőlünk pár méterre lévő telefonfülkéből tárcsáztam a mentőket, miközben szívem a torkomban dobogott.
Pár órával, vagy ezer Ida által telesírt zsebkendővel és úgy millió, az égiekhez szóló imával később Max kirontott a kórház folyosójára, ahol mindannyian ültünk, s ordibálni kezdett, hogy: Kislány! Lányom van! Teljesen egészséges kislány!
Mindannyian megkönnyebbültünk a hír hallatán, s azóta is az egész család rajongva imádja ezt a kis csöppséget. Sohasem felejtem el a percet, mikor először a kezemben tarthattam. Olyan édesen aludt, mint egy kis tündér. Már épp vissza akartam fektetni az ágyába, mikor Mathilda közölte, hogy szeretnék, ha én lennék a keresztapja. Annyira megilletődtem, hogy majdnem kiejtettem karjaim közül a szerencsétlen gyermeket.
Ida munkától kérges tenyerét érzem meg arcomon, ahogy elsimogatja azt a néhány könnycseppet, melyekről észre sem vettem eddig, hogy ott vannak. Fáj elmennem innen. Hálás szemekkel tekintek erre az asszonyra, s közben szívemben ezernyi imával hálálom meg neki mindazt, amit tőle kaptam. Ő sem szól semmit, csupán körém fonja két karját és megölel. Ez az a szülői ölelés, melyben nekem sohasem volt részem, mert megtagadták tőlem, pedig olyan természetes lenne ez minden gyermek számára. Felsóhajtok, de összeszedem magam. Nem könnyekkel fogok elbúcsúzni, hanem mosolyogva, hogy úgy emlékezzenek majd rám. Óvatos csókot nyomok Ida őszülő hajára, miközben megsimogatom hátát. Ő elenged, s a szemembe nézve szólal meg.
- Remélem tudod gyermekem, hogy bármi is érjen azon a messzi földön, bárhová is sodorjon az élet, itt mindig lesz hova hazajönnöd, és mindig lesz aki várni fog Téged.
Szemében könnyek csillannak.
- Tudom - suttogom.
Apró puszit nyom arcomra, majd felküld, hogy csomagoljak össze. Időközben abbamaradt a sírás, így az emeletre érve bekukkantok Maxék szobájába. Barátom, akit jobbára bátyámnak tekintek, most az ágyon elterülve alszik, miközben csemetéje heves csípőriszálásokkal kísérleteket tesz rá, hogy elsajátítsa a mászás képességét.
Odamegyek és felkapom a csöppséget az ágyról, még mielőtt vészes közelségbe kerülne annak szélével, s véletlenül le találna onnan esni.
Rám villantja legédesebb mosolyát, s érzem, hogy szívem összeszorul a bánattól. Magamhoz ölelem, úgy suttogok neki.
- Itt kell Téged hagynom, kicsi szentem. De ne aggódj, bármi történjék is, mert ha baj van, én abban a pillanatban itt termek melletted.
Persze ő még nem érti, mit is mondok neki, csak gyermeki gügyögésével adja tudtomra, hogy bizony ő már nagylány, s nemsokára szavak fogják elhagyni apró ajkait. Gyengéd puszit nyomok feje búbjára, melyet már rövid, göndör, szőke hajszálak takarnak. Nagy szemeivel rám néz, miközben mutatóujját megpróbálja orromba felnyomni. Felnevetek ezen az aranyos gesztuson.
Mivel nem szeretném barátomat felébreszteni, a gyermekkel karomban átsétálok a saját szobámba.
Persze a csomagolás nem egyszerű feladat, miközben Franziska a karomban ül és a hajam ráncigálja, mégis egész rövid idő alatt végzek. Az órámra pillantok, s látom, hogy a vonat csak három óra múlva indul. Ránézek a karjaim közt tartott gyermekre, aki bizony egyre laposabbakat pislog. Ideje aludnia.
Lefekszem vele az ágyra, s mellkasomra fektetem. Énekelni kezdek neki, mint már annyiszor tettem.
Aludj édes, álmodjál, veszek Neked madárkát,
És ha ő nem énekel, gyűrűt adok én Neked.
És ha a gyűrű nem csillog
Adok Neked csillagot,
És ha a csillag nem ragyog
Akkor se sírj, mert itt vagyok.
Aludj édes, álmodjál
Én itt leszek, ha az éj leszáll.
Ezek az átkozott könnyek... Most az egyszer nem tudok megálljt parancsolni nekik. Talán nem is akarok. Annyira hiányozni fog ez a kislány. És persze nem csak ő, de az egész ház, és a család, mely szeretettel, melegséggel, nevetéssel tölti meg.
Miközben még mindig karjaimban tartom az alvó gyermeket, megpróbálok egy kicsit oldalra fordulni, hogy a szépen hímzett párnába fúrhassam fejem, s nyugodtan potyoghassanak könnyeim. Hosszú percek telnek el, míg kiapad szememből a sós folyam. Aztán csak fekszem, Franziska szuszogását hallgatva, mikor egy szépen csengő hang vissza nem rángat a valóságba.
- Draco - felnézek és látom, hogy Sophie az, Max legidősebb húga. - Meghoztam a nadrágjaid, amik lent voltak a mosóban.
Hálás szemekkel pillantok rá.
- Köszönöm.
- Igazán nincs mit.
Látja rajtam, hogy sírtam, de nem teszi szóvá, csak leül ágyam szélére és megsimogatja kézfejem. Egy manőverrel karjaimból az ágyra fektetem Max gyermekét, majd felülök és közelebb húzódom Sophiehoz.
- Azért, ha majd egyszer férjhez megyek, gyere el az esküvőmre, jó? - kérdi huncutul csillogó szemekkel, melyekben azért néhány apróbb könnycsepp is megjelenik.
- Persze, hogy eljövök. Sose hagynék ki egy igazi bajor lagzit. Sőt, minden húsvétkor is eljövök, csak, hogy jól nyakon öntselek egy vödör vízzel!
Kacagásban tör ki, de néhány pillanat múlva már magához ölel, arcát vállgödrömbe fúrja, miközben zokogás rázza törékeny kis testét.
- Shh, ne sírj, Te bolond lány. Nem most találkozunk utoljára - nyugtatom, miközben hátát simogatom.
- Ígéred? - emeli fel fejét, s rám tekint sírástól vörös szemeivel.
- Ígérem.
Csendesen néz rám, arcomat, szememet fürkészi, ám a nyugalmas pillanatot újabb hangok zavarják meg, melyek Max szobája felől érkeznek.
- Eltűnt! Franziska eltűnt!
Ránézek a mellettem nyugodtan alvó kisbabára, majd elmosolyodom. Sophie az ajtóhoz sétál s onnan kiállt ki rémült bátyjának.
- Ne aggódj, Te mamlasz! Itt van Dracóval! Ha ennyi apai spiritusz szorult beléd, inkább tehenet nevelnél!
Ezt már én sem bírom megállni, úgy tör fel belőlem a mélyről jövő, boldog nevetés, hogy rázza egész testem, s a vidámság könnyeit csalja szemembe.
Hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok az ágyról, s Sophie mellett elszaladva szélsebesen a lépcső felé veszem az irányt. Útközben visszakiáltok a meglepett lánynak.
- Aki hamarabb ér az istállóba, az ülhet először nyeregbe!
Arcán méreg suhan át, de pár pillanattal később meghallom léptei dobogását, ahogy mögöttem szalad. Klothilde, Regina és Klara is csatlakoznak versenyünkbe, így mostmár öten rohanunk a kicsiny istálló felé. Még mindig én vagyok a leggyorsabb, a lányok nagy szoknyáikban nehezebben haladnak mögöttem. A kertbe kiérve már nem is pillantok hátra.
Ám ekkor valaki előzésbe kezd, s csak oldalra nézve látom, hogy Zsernyák, a család fekete, keverék kutyája az.
Istenem, mennyit játszottam vele! Folyton botokat dobáltunk neki, ő pedig készségesen hozta nekünk vissza.
Az istállóhoz érve feltépem az ajtót, ezzel alaposan a frászt hozva szegény Liezlre, a lipicai ménre, akit karácsonyra kapott a család tőlem, hálából az itt eltölthetett időért és a rengeteg szeretetért, melyet volt szerencsém kapni. Szerencsétlen ló hangosan nyihogva és fújtatva adja tudtomra nem tetszését, ám lelassítok, s karámja mellé érve megsimogatom hátát.
Amíg élek, nem fogom elfelejteni azt a karácsony estét. Innsbruckba kellett utaznom, hogy elhozhassam a lovat, de megérte. Ida asszony órákon keresztül sápítozott, hogy hogyan is képzeltem én, hogy ennyi rengeteg pénzt rájuk áldozzak, és, hogy ők meg se érdemlik ezt az angyali jóságot. Pedig azt hiszem, ők azok, akik mindennél, de mindennél jobban érdemesek rá.
Fél óra lovaglás után, melyet a lányokkal vidámságban eltöltünk, Ida szól, hogy lassan ideje készülődnöm.
"ŰŰKis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.
Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat."
A kis pályaudvar szinte teljesen üres. Innen, Possiból vonattal utazom Innsbruckba, majd ott átszállok az Expressre. Hazamegyek. Az egész család itt van mellettem, mind elkísértek, még Mathilda és Franziska is, aki most nagyapja karjaiban vígan kurjongat. Megmosolygom az ártatlan kisgyermeket. Elhatároztam, hogy nem fogok sírni, ám most mégis fojtogat az érzés. Nem baj. Majd a vonaton, mikor már nem látják...
Max lép oda először hozzám. Kéznyújtás helyett magához von egy erőteljes ölelésre.
- Vigyázz magadra nagyon, testvér - suttogja, s szipogni kezd.
- Hé! Nehogy Te is elsírd már magad - válaszolom neki halkan.
- Nem sírok, csak könnyezem.
Rám mosolyog.
- De komolyan mondtam, Draco. Nagyon vigyázz magadra és gyakran írj nekünk, hogy tudjuk, jól vagy, jó sorod van, és, hogy semmiben sem szenvedsz hiányt.
- Írni fogok.
- Remélem is, különben utánad megyek és egy baseball ütővel pofozlak haza.
Mindketten felnevetünk.
Mathilda arrébb lökdösi férjét, s ő is átölel, majd szemembe nézve bátorítóan suttog.
- Te vagy a legkedvesebb sógorom, nehogy eltűnj az idő múlásával.
Megcsókolom az arcát, majd hagyom, hogy a lánytestvérek, Sophie, Klothilde, Regina és Klara is elbúcsúzzanak.
Már épp Idához fordulnék, mikor Klara megragadja karom, s nagy sírás közepette felém nyújtja a Lotti nevezetű babáját.
- Vi-vidd e-el.
Leguggolok elé, s visszahelyezem kicsi karjaiba a játékot.
- Nem viszem el a babádat, tündérem. Itt hagyom Neked, hogy amíg én távol vagyok, ő vigyázzon helyettem Rád.
Szomorkás mosollyal köszöni meg, majd megfogja legidősebb nővére kezét, így én is felállok, s Ida könnyes szemeibe nézek. Ez a legnehezebb pillanat, s én ettől féltem, valahányszor a búcsúra gondoltam...
"Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.
Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába."
A nyakamba kapaszkodik, s heves zokogása közepette alig értem, mit mond.
- Drága fiam! Vigyázz magadra! Itt mindig hazavárunk, ha úgy érzed, szükséged van ránk! Gyere bármikor, mert számodra mindig lesz egy ágyunk, amin elalhatsz, és mindig lesz valami kis étel, amit eléd rakjak, ha megéhezel. Gyere hamar! Ha más nem, hát látogass meg minket azzal a pukkanós hopp-ugrással, amit olyan jól tudsz.
Nem bírom megállni, hogy fel ne nevessek. Igen, tudják, hogy varázsló vagyok. Én magam döntöttem úgy, hogy elmondom nekik, mert bármennyire is tartottam a mondanivalóm fogadtatásától, ők mégiscsak a családom, s joguk van tudni rólam az igazat. Magam is meglepődtem, hogy milyen jól fogadták a különös hírt.
Végig csókolom Ida arcának minden pontját, miközben egyre keményebb csatát vívok kitörni készülő könnyeimmel. Ő elenged, hagyja, hogy Franz is szólhasson hozzám néhány bátorító szót. Ám amikor a kicsi, bohókás öregember elé lépek, ő nem szólal meg, hanem átadja unokáját Maxnak, majd olyat tesz, amit még sohasem. Körém kulcsolja a munkától remegő, vékony karjait, s egy bordaropogtató atyai ölelésben részesít. Nem bírom tovább, eddig visszatartott sírhatnékom most előtör belőlem, s úgy szorítom magamhoz ezt a férfit, ahogy egy fiú az apját. Ő elenged, s bár az ő szeme is könnyes, mégis kemény hangon szól hozzám.
- No ne sírj már! Egy ekkora majomnak, mint amilyen Te vagy, igazán nem illik!
- Tudom - szólok, miközben ingujjammal felitatom könnyeim.
- Nézd fiam. Én nem vagyok egy vagyonos ember, mindig a két kezemmel kerestem a pénzt a családom számára. Sajnálom, hogy nem tudtam többet adni Neked, s csak reménykedni merek, hogy amit kaptál tőlünk, az elég volt. De a gyermekeimen kívül egy valamire még nagyon büszke vagyok. Mégpedig arra, hogy egy ilyen jó embert, mint amilyen Te vagy, a fiamnak nevezhetek és a családom tagjának tudhatok.
- Többet kaptam maguktól, Franz, mint azt valaha is gondolná.
- Remélem is. De most már menj, hisz mindjárt indul a vonatod.
Fájó szívvel nézek rá.
- Nem akarom magukat itt hagyni.
- Tudom gyermekem. Minden ember arról mutatkozik meg igazán, hogy milyen érzésekkel viseltet a hazája iránt. Neked fiam, azt hiszem, most már nem csak angol, de egy kicsit bajor szíved is van. De haza kell térned Angolföldre, hisz ott is vannak, akik szeretettel várnak Téged. Ám ha úgy érzed, szükséged van ránk, gyere nyugodtan, mert mi mindig szívesen látunk. Isten Veled, Fiam.
Csak nehezen jönnek számra a szavak, de végül csak kimondom azt, ami a legjobban kikívánkozik belőlem.
- Isten Önnel, Apám...
Könnyes arccal rámosolygok, majd felemelem földről bőröndöm, s épp felszállnék, mikor egy vékony kis hangot hallok, ahogy azt kiabálja:
- Dado!
Azonnal hátra fordulok s ismételten sírva mosolygok rá Franziskára, aki ezt a szót ismételgeti. Odaszaladok és kikapom a gyermeket Max kezéből, hogy aztán megpörgessem a levegőben. Ő csak kacag, miközben babanyelven hablatyol. Magamhoz ölelem, s egy óvatos puszival búcsúzom tőle, majd hátra sem nézve felszállok a vonatra. Miután elrendeztem csomagjaim, az ablakhoz sétálok, hogy búcsút intsek a családnak, amely örökre megváltoztatott mind engem, mind az életem.
"Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll,
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.
Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott."
Bármennyire fájdalmas is, de utam elkezdődik a vonat kerekeinek zakatolásával. Leülök a helyemre, s magamhoz veszem a kis táskát, melybe Ida ételt csomagolt, majd bontogatni kezdem. Elvigyorodom, mikor meglátom a friss kenyeret, sajtot, tejet, virslit és a korsó bajor sört.
Na igen. Már nem iszom alkoholt, kivétel jó bajor sör. A cigarettát is letettem elég régóta. Bármilyen bolondnak is tartom Dumbledore-t, azt be kell ismernem, hogy a terápiája - azaz, hogy ide küldjön engem - nagyon hatásos volt. Mind testileg, mind lelkileg rengeteget változtam.
Azt mondják, az ember a barátait válogatja, a családját kapja, s el kell fogadnia úgy, ahogy van. Hát, azt hiszem, én éppen az elmúlt két évben változtattam meg a sorsom, s választottam magamnak egy új otthont és családot. Talán az élet fintora, hogy amikor gyermek voltam, gazdagon, fényűzésben éltem, s azt hittem boldog vagyok. Mégis most, huszonegy évesen, pénz nélkül vagyok a leggazdagabb, hisz van egy szerető családom. Olyan emberek, akik nem is ismertek, de zokszó nélkül befogadtak a házukba, ételt raktak elém, mostak rám, a gondomat viselték. Igazi anyám és apám lett, testvéreim, s tudom, hogy itt tényleg szívesen látnak majd.
"ŰŰ...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.
Mondjátok, hogy könnyeit ne ejtse,
Mert fiának kedvez a szerencse - -
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Meghasadna szíve a szegénynek!"
S ahogy Sophienak is ígértem: bármi történjék is a ködös Angliában, minden évben vissza fogok térni ide. S talán egy nap ez a hazatérés örökre szól majd.