Cím: Today... Tomorrow... Always...

Írta: Drachiss

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: slash, durva beszéd

Tartalom: Draco szakít Harryvel, és ez olyan események arzenálját indítja el az életében, amelyekre eddig gondolni sem mert...

6. Cím nélküli fejezet

Egy hónapja élek Veled újra.

Borzalmas ez a helyzet. Utoljára akkor szóltál hozzám, mikor megérkezésem estéjén a Grimmauld térről ide érve elmondtad, hogy a vendégszobában foglalhatom el a helyem.

Aztán csak rosszabb lett, mikor másnap felkeresett Kingsley és közölte, hogy amennyiben úgy gondolom, az Auror Parancsnokság szívesen látna ismét alkalmazásában. Megmondtam neki, hogy szeptember első hetétől szívesen felveszem a munkát, de addig még sok idő van, s nekem vissza kell szoknom a környezetembe.

Nehéz megállni, hogy ne érjek Hozzád, hogy ne beszéljek Veled, miközben itt vagy alig pár méterre tőlem. Csak egy fal választ el minket. De a hideg elutasítás, melyet a gyűlésen kinyilvánítottál, azóta is ott lakozik a szemeidben, s gesztusaidban.

Kisöprök egy kósza hajszálat szemeim elől, majd tovább folytatom áldásos tevékenységem, a plafon bámulását. Kora reggel van, s bár már nem kell korán kelnem, hogy segítsek Franznak és Maxnak a ház körül, hozzászoktam hogy ilyen hajnali órákon ébredjek. Felkelnem felesleges, hisz még épp csak, hogy a nap kivillantotta első sugarait a horizont felett.

Ginny esküvője nagyon jó hangulatban telt, a férje, Mario nagyon helyes ember, jó kedélyű és kedves. Az olasz família - akárcsak a Weasleyk - nagy és hangos család, zenélni, énekelni kiválóan tudnak. Nagyon jól éreztem magam. Vagyis jól éreztem volna, feltéve, ha Te nem tűnsz el több, mint egy órára Mario unokaöccsével, aki velünk egy idős lehet.

Egész este vele beszélgettél, nevettetek, ittatok, s én láttam rajta, hogy milyen éhes szemekkel méreget. Aztán úgy éjfél körül felálltatok az asztaltól, s kifelé indultatok. Már majdnem az ajtóhoz értetek, mikor megfogtad a kezét, mert azt hitted, senki sem látja. De én láttam. Majd meghasadt a szívem, de nem tehettem semmit. Utánad kellett volna mennem? Mi értelme lett volna? Semmi. Hát ilyen könnyűvérű lettél? Nem tudom elhinni Rólad.

A fáradtság egyre jobban erőt vesz rajtam, miközben gondolataimba merülök. Azt hiszem, még nyugodtan szundíthatok egy kicsit...

Felpillantva látom, hogy nyolc óra is elmúlt, ideje felkelnem. Nagyot nyújtózok, s hagyom, hogy minden porcikámban szétáradjon a bizsergető érzés. Összeszedem holmijaim s a fürdőbe indulok, hogy egy zuhannyal tegyem még frissebbé magam.

Sokat gondolkozom viselkedéseden. Hogy utálhatsz még mindig ennyire? Hisz eltelt három év. Mostanra rájöttem, nekem is rengeteg hibám volt és van is még. Nem csak Te rontottad el a kapcsolatunk. Én is lehettem volna türelmesebb, megértőbb, de bele sem gondoltam a Te helyzetedbe, hogy milyen nehéz lehet az új munkaköröd és milyen nehéz lehet annyi aurort irányítani. Hisz annyi ember élete múlt rajtad! Elég egy apró hiba és mind a sárba hull... Felelőtlen voltam. Ahelyett, hogy segíteni próbáltam volna Neked, csak hátráltattalak veszekedéseinkkel, vitáinkkal, önzőségemmel és azzal, hogy csak az elromlott kapcsolatunkat sirattam. Meg sem próbáltam a színfalak mögé nézni.

Miután felöltöztem, a konyhába indulok, hogy megreggelizzek. A lépcsőn leérve látom, hogy az asztalnál ülsz, egyik kezedben egy csésze kávé, a másikban a Próféta, miközben az asztal közepén a hamutartóban égve egy szál cigaretta ereget szürke füstöt.

- Jó reggelt - köszönök.

Ugyanúgy nem kapok választ, mint eddig.

A hűtőszekrényhez lépek, hogy kivegyek belőle néhány hozzávalót a szendvicshez, majd miután elkészül, én is helyet foglalok. Ebben a pillanatban felállsz, s az egyik székről felkapsz egy levelet, majd elém hajítod. Ezután szó nélkül kiviharzol a konyhából, s látom, hogy az előtérben felkapod kabátod és dolgozni indulsz.

Értetlenül nézek utánad, majd az előttem heverő borítékra emelem tekintetem.

Maxtól jött!

Azonnal kibontom, majd széthajtogatva a lapot olvasni kezdek...

Mosolyogva rakom félre a levélkét, mit az elmúlt fél órában már legalább tízszer átolvastam. Mindenki jól van, de Max azt írja, hiányzom nekik. Persze ez fordítva is igaz. Sokszor gondoltam rá, hogy hagyom az egészet a francba és hazamegyek, de nem. Még nem. Ma este fog minden eldőlni. Hetek óta tervezem, de eljött ez idő, nem várhatok tovább. Nem tudok tovább várni. Ma este, amint hazaérsz a munkából, leülök Veled beszélni, s ha erőszakkal is, de elérem, hogy meghallgass. Azután Te döntesz. Vagy újra egymásra találunk, vagy ismét elhagyom ezt a házat és országot, de örökre. Minden Rajtad múlik.

Felveszem kabátom, s útnak indulok. Céltalanul lézengek, miközben az elmúlt éveken elmélkedem. Annyi minden történhetett volna másként, főleg köztünk. Szerettük egymást, de mégis elromlott minden. Talán csak gyerekek voltunk még, s épp ezért túl elhamarkodottan döntöttünk bizonyos dolgokban. Az összeköltözés is hiba volt, hisz nem volt időnk, hogy kiélvezzük a párkapcsolat nyújtotta boldogságot. Minden este egymás mellett tértünk nyugovóra, s ez olyan biztonságérzetet nyújtott számunkra, hogy már nem küzdöttünk azért, hogy a másik figyelmét felkeltsük, hogy elérjük, hogy vonzónak találjon minket. Csak voltunk egymásnak és kész.

Mikor eljön a dél, egy kis étterembe ülök be megebédelni, majd útnak indulok a Temze felé.

Megállok a hídnál, s úgy kémlelem a vizet. A hajók keltette kisebb, nagyobb hullámok barátságosan nyaldossák a part köveit. Talán utoljára láthatom őket... Rettegek a ma estétől, a bizonytalanság kétségbe ejt. Nem tudom, hogy szeretsz-e még. Jó Ég! Hisz én magam sem tudom, hogy mit érzek most irántad! Vonzódom Hozzád, szeretnélek megérinteni, meztelen testedhez simulni, fulladásig csókolni Téged... De a szerelem más tészta. Érzelmeim még számomra is rejtélyek. Lassan öt óra, már biztos hazaértél, így én is elindulok.

Lassan ballagok végig az utcákon, mintha én magam is félnék megérkezni úti célomhoz. Talán így is van. Semmi sem rémít meg jobban, mintha arra gondolok, elutasítasz. Persze akkor sem maradok egyedül, hisz Possenhoffenbe visszatérve ott vár majd a családom, de mégsem lesz az igazi nélküled.

Végül megérkezem, s kitárom az ajtót. Nem vagy itthon. Nagyot sóhajtok, majd leülök a konyhában az ajtóra meredve, s itt várlak meg.

Fél hat, és Te még nem vagy itthon...

Eljön a hat óra, s el is múlik, de nem érkezel meg...

Ugyanerre a sorsra jut a fél hét, majd a hét óra is... Hol vagy már?

Szívem a torkomban dobog az idegességtől, miközben testem minden porcikája remeg.

Pár perc elteltével nyílik a bejárati ajtó, s Te belépsz rajta... kézen fogva egy sráccal... A szédülés vesz rajtam erőt, miközben úgy érzem, szívem kettéhasad.

Beljebb vezeted az ismeretlent, aki nagy szemeket mereszt felém. Rövid, barna haja, szürke szeme van. Pár centivel magasabb Tőled, de körülbelül egyidős lehet velünk.

- David, ez itt Draco - szólalsz meg. - A lakótársam.

- Örvendek - szól, majd felém nyújtja kezét.

Elfogadom a gesztust, s biccentek.

- Kérsz valamit inni? - kérdezed tőle fesztelen hangnemben.

- Köszi, nem.

- Rendben, akkor menjünk fel.

Azzal ismét kézen fogod, s a lépcső felé vezeted. Lehunyom szemeim, hogy ne lássam, amint eltűntök a lépcsőfordulóban.

Arcomat kezeimbe temetem. Nem nézek sehova, behunyva szemeim, bámulok a fekete semmibe. Nem tudom mióta ülhetek így, de azonnal felkapom a fejem, mikor meghallom AZT a bizonyos hangot...

Közös ágyunk nyikorgása...

Miért teszed ezt velem? Miért bántasz és alázol meg még jobban, mint eddig valaha is? Hogy vagy képes mindenki másnak odaadni magad, s csak tőlem megtagadni tested?

Próbálok, de nem bírok megálljt parancsolni néhány rakoncátlan könnycseppnek. Egész testemben lüktet a feszültség, vérem forr, s most legszívesebben felmennék és lerángatnám Rólad azt a semmirekellő fickót. De nem teszem. Nem tehetem. Te döntöttél így, s nekem nincs jogom beleszólni életedbe.

Felállok, majd elhagyom a házat.

Nem tudom, mióta gyalogoltam már, de végül lábaim itt állítottak meg, a Temzénél, melyet pár órája még olyan reményekkel teli szívvel bámultam. Most nincs bennem más, csak fájdalom és mérhetetlen keserűség. Meg se érdemelted ezt az elmúlt három évet. Nem érdemelted meg, hogy ennyi ideig várjak Rád. Tudom, én sem voltam Szent, de amit ma műveltél... Én sohasem okoznék ekkora fájdalmat Neked, legalábbis szándékosan nem.

Nem bírom tovább megállni! Kell egy szál cigi! Előszedem zsebemből az aprót, majd sietős léptekkel megindulok egy közeli bolt felé. Miután végre kezembe kapom a dobozt, kisietek az üzlet ajtaján, s azonnal bontogatni kezdem, miközben suttogok.

- Gyerünk már! Gyerünk már!

Végre kihúzom az egyik szálat, s azonnal az öngyújtóért nyúlok. Mélyet szívok a kis fehér mámorból, majd jólesően fújom ki a füstöt. Nem nyugtat meg, de végre tudok mihez kezdeni magammal. Sétálgatok a városban, miközben egyik szálat gyújtom meg a másik után.

Haza kell mennem. Nem Hozzád, hanem a családomhoz. Mindent elvesztettem, amiért érdemes lett volna maradnom. Már nem kellek Neked, s ezt ma este a legérthetőbb módon hoztad tudomásomra. Újabb könnyek szememben, újabb szál cigi...

Lassan, de magabiztosan elindulok. Otthon összecsomagolok, majd az éjszakát egy motelben töltöm, s holnap korán reggel elindulok Possenhoffen felé. A barátaimtól nem búcsúzom el, az túl sok időt venne igénybe, s én nem akarok tovább itt maradni.

A kész tervvel fejemben lépek be házadba. Éjfélre jár az idő, ám a konyhában még mindig ég a villany. Beljebb lépve látom, hogy a konyhaasztalnál ülsz, s kihívóan meredsz rám. Aztán arcodon egy pillanatra a csodálkozás kifejezése jelenik meg.

- Azt hittem, nem dohányzol - mondod.

Ránézek a kezemben tartott szálra, majd nagyot szívok belőle, s csak utána válaszolok.

- Az, hogy én mit teszek és mit nem, igazán nem tartozik Rád.

Újra felveszed lekezelő stílusod.

- Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de mivel az én házamban élsz, igenis rám tartozik.

- Ó, ne aggódj Harry. Ez pillanatokon belül megváltozik.

Szemeid tágra nyílnak.

- Ezt meg hogy érted?

- Elköltözöm.

Pár másodpercig nem szólsz, de arcod közben a vörös egy nagyon csúnya árnyalatát ölti magára.

- Gondolom a... hogy is hívod? Jah megvan... A családod levele nagy szerepet játszik ebben.

Nem reagálok arra, hogy milyen gunyoros hangsúllyal ejted ki a család szót, de a mondat végére már bennem is felmegy a pumpa. Mikor megszólalok, hangomon ebből semmi sem érződik.

- Nem baszd meg. Ebben Te játszol nagy szerepet.

- Ugyan Malfoy! - pattansz föl. - Ne hülyíts és ne tégy úgy, mintha valaha is jelentettem volna Neked bármit is!

- Hm. Igazad van Harry. Soha nem jelentettél nekem semmit...

- Erről beszélek! - vágsz a szavamba, de én azért is befejezem a mondatom. Igaz, suttogva, de jól érthetően.

- ... csak a szerelmemet, a társamat, a férfit, aki mellett le akartam élni az életem. Soha nem jelentettél nekem semmit, csak azt a srácot, akit három év alatt sem tudtam egy percre sem elfelejteni, és mindig a szívemben hordoztam, akármi rosszat is tett ellenem. Soha nem jelentettél nekem semmit, csak azt az embert, aki mellett minden este le akartam feküdni és aki mellett minden reggel fel akartam ébredni. Soha nem jelentettél nekem semmit, csak egy olyan embert, akire ránézve a szívemet boldogság járta át és aki egyetlen pillantásával képes volt tűzbe hozni. Soha nem jelentettél nekem ezeken a dolgokon kívül semmi mást Harry, és ha ez Neked nem elég, akkor én többet tenni nem tudok. Elmegyek, mert Te választottál, méghozzá a szabad, független életet helyettem.

Nem nézek szemeidbe, azonnal sarkon fordulok és szobámba sietek. Előhúzom a szekrényből bőröndömet, majd elkezdem belepakolni ruháim, miközben magamat szuggerálom.

Nem sírok. Nem fogok sírni. Nincs értelme sírni és nincs kiért. Olyan emberért nem ejtek könnyet, aki nem érdemli meg. És Te egy ilyen ember vagy...

Átkozom magam, amiért elmondtam Neked, hogyan érzek, hisz úgyse érted, és soha nem is fogod majd föl. Hosszú időbe fog telni, de ideje túllépnem rajtad, s új életet kezdeni. Eleinte nehéz lesz majd, de az idő múlásával minden seb begyógyul. Bár hegek maradnak, de reménykedem, hogy csak ritkán fogom érezni azok sajgását.

Körülnézek a szobában, hogy semmit nem hagytam-e itt, majd elindulok. A lépcsőn leérve látom, hogy még mindig a konyhában állsz, arcod merev, semleges kifejezést tükröz. Mintha csak unatkoznál.

Nagy levegőt veszek és feléd nyújtom kezem. Ám kézfogás helyett olyat teszel, amire egyáltalán nem számítok.

Ökölbe szorul jobb kezed, majd a következő pillanatban teljes erőből arcon ütsz vele. Ütésed erejétől a földre zuhanok, s Te azonnal rám veted magad.

Hisztérikusan pofozol, ruhámat, hajamat ráncigálod, miközben azt motyogod:

- Hülye, önző, barom, állat...

Próbállak lelökni magamról, de nem megy. A végső megoldáshoz folyamodom, s én is behúzok Neked egyet. Oldalra buksz, mikor öklöm eléri arccsontod, így a helyzetet kihasználva azonnal magam alá szorítalak, két karodat erősen lefogva.

- Mi a francot csinálsz? Magadnál vagy?

Ám szemedből ekkorra már záporoznak a könnyek. Kis híján megenyhülök, de végül megkeményítem a szívem. Mióta Beléd szerettem, soha nem bántottalak kézzel, s azt hiszem, én sem ezt érdemeltem volna Tőled.

- Válaszolj már! Mi a frászért kellett megverned?

Rám pillantasz sírástól vörös szemeiddel, melyekben düh szikrázik.

- Azért mert egy irtózatosan nagy seggfej vagy!

- Már miért lennék az?

- Mert szerettelek! Ugyanúgy, ahogyan most is! De Téged persze nem érdekelt akkor, mikor elhagytál! Fogtad magad és kisétáltál innen! Nincs jogod ahhoz, hogy vissza gyere ide és azt mondd, hogy szeretsz! Ha így lenne, akkor miért mentél volna el?!

Egyre mérgesebb leszek szavaidtól és én is ordibálva vágok vissza.

- Azért, mert folyton irányítani akartál! Neked soha semmi nem volt elég jó! Aznap, mikor szakítottam Veled, borzasztóan dühös voltam Rád! Miért ne lettem volna, hisz hazajöttél és közölted, hogy kivettél nekem a munkahelyen egy hónap szabadságot! Mégis mit képzeltél? Hogy örömtáncot járok azért, mert én itthon döglődhetek, míg Te dolgozol?! Mert gondolom, "Mr. Nagyfőnök Harry Potter" -nek úgyis dolgoznia kellett volna minden kibaszott nap, hiszen olyan átkozottul fontos beosztásban voltál! Legalább megkérdezhettél volna, de nem! Olyan önkényes módon kezelted a közös dolgaink, hogy nem bírtalak tovább elviselni!

- Görögországba akartalak vinni Te idióta marha! Meg akartalak lepni azzal az úttal, és ott akartam elmondani, hogy visszahelyeztetem magam, mert nem akarok Főparancsnok lenni! Gyűlöltem az egész munkát! Folyton csak veszekedtünk miatta! De Te meg sem hallgattál, csak a pofámba vágtad, hogy mennyire utálsz és elmentél! Itt hagytál egyedül és nem néztél vissza...

Az utolsó mondatra elhalkul hangod, s én érzem, hogy szívem összeszorul a fájdalomtól és hihetetlen bűntudattól. Tényleg képes lettél volna mindezt megtenni értem? Hogy én milyen hülye, hülye, hülye, hülye vagyok!

Lekászálódom Rólad és nehéz léptekkel az asztalhoz sétálok, majd leülök. Ennyire idióta még én sem lehetek! Pont abban a percben hagytalak el, mikor megváltozott volna az életünk!

Előveszek egy szál cigit, majd rágyújtok. Közben behunyom szemeim, így próbálván megnyugtatni háborgó idegeimet. Hallom, ahogy Te is kihúzol egy széket mellettem és leülsz. Aztán az öngyújtó kattanó hangjára végre felnézek. Arcodon vörös véraláfutás jelzi a helyet öklöm találkozásával, szemeid alatt sötét karikák, bőröd holtsápadt. Én sem nézhetek ki jobban Nálad.

- Meg tudod érinteni az orrod a nyelveddel? - kérdezed.

Összeráncolom szemöldökömet.

- Mi van? Mi ez a hülye kérdés?

- Nem jutott más az eszembe. De megtudod érinteni vele? Nekem tegnap már majdnem sikerült.

Azzal teszel egy próbát. Ajkaid között kidugod rózsaszín nyelvedet s próbálod orrod felé közelíteni. Megkövülten nézek Rád. Már majdnem sikerül elérned, de végül próbálkozásod kudarcba fullad. Csalódottan sóhajtasz egyet.

- Esküszöm, Te nem vagy normális - mormogom, miközben ajkaim szegletében egy apró kis mosoly bujkál.

- Tudom. Nem Te vagy az első, aki ma ezt mondja. David szerint jobb lenne, ha elmennék egy mugli agyturkászhoz.

Elkomorulok a név említésétől.

- Hát ha David - hangsúlyozom a nevet - mondja, biztos igaza van.

Próbáltam cinikusan kiejteni a szavakat, de inkább beletörődőre sikerült.

- Mi bajod van Daviddel? Nagyon rendes srác!

- Inkább ne részletezzük, hogy mi a bajom Daviddel. Amit hallottam, az elég volt, hogy egy életre elegem legyen belőle.

- Miről beszélsz? - kérdezed őszinte csodálkozással hangodban.

- Harry, kérlek ne játszd itt a hülyét - mondom, miközben egyre szomorúbb leszek. - Tudom, mi történt köztetek, épp ezért nem akarok róla beszélni. Az ágyad nyikorgása éppen elég volt, hogy mindent megértsek, amit üzenni akartál vele.

- És még rám mondod, hogy nem vagyok normális! - kiáltasz fel félig sírva, félig nevetve. Meglep ez a reakció. - David a gyógyítom Te hülye! Persze, hogy nyikorgott az ágy, hisz azon feküdtem, amíg vizsgált!

- Mi?

- Még a múlt hónapban az egyik akció során megsérültem! Davidet már előtte is ismertem és ő volt a gyógyítóm is, és most eljött, hogy megnézze, minden rendben van-e velem.

- Na persze! És ezért fogtad a kezét, mikor bejöttetek!

- Hát... Igazából, az csak és kizárólag miattad volt.

- Mi?

- Nézd. David nagyon jó barátom és éppen ezért mindent tud Rólad és rólam. Régebben jártunk is, de csak pár hétig és ennek már vagy ezer éve - annyira hadarsz, hogy alig bírom kivenni szavaid. - Én kértem meg, hogy fogja a kezem... mert... nos nem is igazán tudom, miért.

Mélyet szívok cigarettámból, s csak azután szólalok meg sötét, baljós hangon.

- Ugye tudod, hogy most legszívesebben fojtogatni kezdenélek?

Szégyenlősen hajtod le fejed.

- Tudom, és meg is érdemelném, amiért ilyen hülye vagyok.

- Mindketten azok vagyunk - suttogom, de érzem, ha jól akarok kimászni ebből a helyzetből, akkor most kell elmennem. - Ideje indulnom - mondom.

- Mi? Hülye vagy?

- Most mi a bajod Harry?

- Hogy mi a bajom? Semmi! Csak mikor végre azt hiszem, minden rendben lesz, Te ismét kisétálsz az életemből!

Azzal felugrasz és a lépcsőn feltrappolva szobádba sietsz.

Remegve ülök a helyemen. Hát azt akarod, hogy maradjak? Nem gondoltam, hogy szeretnéd még...

Nem gondolkodom tovább, felpattanok és utánad sietek. Mikor benyitok, látom, hogy az ágyadon fekszel, kezeid fejed alatt, közben a plafont bámulod. Érkezésemre felkapod fejed, míg én közelebb sétálok Hozzád. Már csak pár centi választ el ágyadtól, mikor megállok.

- Azt hittem elmentél - mondod színtelen hangon.

- Akkor hülye vagy.

- Köszi.

- Harry, én nem fogok elmenni, ha nem akarod, de kérlek most mondd meg őszintén, hogy mit érzel irántam, mert én nem tudok tovább várni. Te már ismered az érzéseim, de én még mindig bizonytalan vagyok a Tieiddel kapcsolatban. Kérlek válaszolj.

Nem szólalsz meg. Csak bámulod a plafont és néha pislogsz egyet.

Leülök melléd az ágyra.

- Harry... - kezdem, de Te szavamba vágsz.

- Tudod mit, Draco? A szavak nem jelentenek semmit. Mondani bármit lehet, de a tettek beszélnek csak igazán.

Felülsz, s hozzám hajolsz. Ajkad először csak hozzáér enyémhez, majd ott is marad, óvatosan, lassan kóstolgatva az érzékeny felületet. Annyira más ez a csók, mint régen. Annyival védelmezőbb és lágyabb. Szeretsz. Tudom, érzem, hogy szeretsz.

Szemeimben apró könnyek születnek, majd az ismerős útvonalon távoznak, hogy ajkaink keveredésének ízét sós mámorukkal koronázzák meg. Szétválasztod szánkat, és smaragd íriszeiddel meglepetten nézel rám.

- Mi a baj?

- Semmi. Csak már nem is reménykedtem benne, hogy ez valaha megtörténhet.

- Én sem - mondod búsan. - De remélem, minden rendeződni fog.

- Ne reménykedj Harry. Mostantól minden csak rajtunk múlik. Senkit és semmit nem hibáztathatunk, ha újabb hibát követünk el.

- Tudom. Hiányoztál.

Szorosan átölellek.

- Te is hiányoztál nekem. Nagyon.

- Bocs, hogy kirúgtalak. Annyira dühös voltam Rád.

- Tényleg - nézek fel. - Martinnal mi történt?

Arcodon a utálkozó kifejezés jelenik meg.

- Miután összejöttünk, a kapcsolataim folytán elértem, hogy kissé magasabb beosztásba kerüljön. Onnantól kezdve egyre feljebb tornázta magát, míg végül vezető beosztásba került. Aznap, mikor megkapta a kinevezését, közölte velem, hogy van valaki más az életében és kisétált.

- Értem.

- Hallgatnom kellett volna Rád.

- Mindegy. Ezen már túl vagyunk.

- Nagyon megijedtem, mikor hazajöttél és elmondtad, hogy családod van - suttogod.

- Miért? - nézek Rád értetlenül.

- Mert attól féltem, hogy bármelyik pillanatban foghatod magad és visszamész hozzájuk örökre.

- Én eddig azt hittem, nem is örülsz, hogy itt lakom Veled.

- Valóban így volt. Piton és Dumbledore közösen kierőszakolták, hogy ha hazaérsz itt lakhass. A két vén köpönyegforgató! Nagyon haragudtam rájuk.

- Kérdezhetnék még valamit? - nézek Rád félénken.

- Igen.

- Aznap, mikor hazatértem, miért néztél annyira lenézően rám? És azóta is mindig ezt láttam rajtad. Miért?

Elmosolyodsz.

- Csak így tudtam megállni, hogy ne vessem magam a nyakadba és ne csókoljalak kifulladásig.

Meghökkenve nézek Rád.

- Jajj Draco! Az a két év, amíg távol voltál... Nos borzalmas volt. Mikor megtudtam, hogy hazajössz, bebeszéltem magamnak, hogy van valaki más az életedben, vagy ha éppen nincs is, de volt. Így próbáltalak megutálni, főleg mert én már akkor tudtam, hogy ide fogsz költözni.

Arcomon nem látszik semmi, de szemeim mosolyogva tekintenek Rád.

Egyre közelebb hajolok Hozzád, míg végül ajkaink újra egymásra találnak, de már nem választjuk szét őket. Egyre hevesebben, éhesebben csókoljuk a másikat, míg vágyunk felül nem kerekedik rajtunk.

Testem minden pontját végigbecézgeted ajkaddal és kezeiddel. Soha nem volt még ilyen érzéki Veled a szeretkezés.

Biztos vagyok benne, hogy most haltam meg... Meghaltam, és a Te karjaidban születtem újjá.

Nem mertem remélni, hogy még egyszer így feküdhetünk egymás mellett, de az élet új esélyt adott. Furcsa. Esélyt kaptam, hogy egy család tagja legyek, és esélyt kaptam, hogy ismét magam mellett tudhassalak.

És én egyiket sem fogom elszúrni.

Végre rendbe jött az életem, és semmi sem éri meg annyira, hogy veszni hagyjam amit elértem. Sem a munka, sem a pénz. Ha kell, hát inkább ismét kétkezi munkásként dolgozom majd, ha ez azt jelenti, hogy boldog vagy velem és nem veszekszünk minden hülyeségen.

Három évet vártunk egymásra, s ez talán a legszebb bizonyíték, ami a szerelmünkről kiállíttatott.

Nyáron elviszlek magammal Bajorországba, hogy megismerhesd a családom. Ha Neked nem is, nekem szükségem van rá, hogy ismerjenek, hogy tudják, Te vagy az az ember, akivel le akarom élni az életem.

De addig még sok idő van és ezt kettőnkre fogom szánni. Most csak mi vagyunk egymásnak és minden erőmmel küzdeni fogok azért, hogy ne szúrjuk el az egészet, mint régen.

Felnőttek vagyunk, mindent meg tudunk beszélni. S én nem hagyom többé, hogy néhány ócska félreértés mindent elrontson.

Persze ezek csak szavak. De én tenni is fogok azért, hogy újra lássam a boldogságot ragyogni arcodon...