Egy új történet kezdete – Myrtle története

Myrtle nem számolta, hányadszor vonul vissza az első emeleti WC-be sírdogálni, de abban biztos volt, hogy az eddigi négy tanévében nem múlt el hét úgy, hogy ne kellett volna itt keresnie menedéket.

Leggyakrabban azt kellett hallania, hogy a szemüvegével (tipikus mugli holmi!) legjobban egy pápaszemes bagolyra hasonlít... ezt már szinte megszokta, bár még mindig nem tudta eltűrni anélkül, hogy sírva fakadjon... de a mai eset minden korábbinál rosszabb volt.

Általában igyekezett olyankor felkeresni a fürdőt, amikor remélhette, hogy a többiek nincsenek ott, de ma olyan szerencsétlenül alakultak a dolgok... Amikor meghallotta a lányok kuncogását és izgatott suttogását, azt gondolta, hogy ha csendben marad, talán észre sem veszik; persze nem így történt... Myrtle nem is akart visszagondolni arra, hogy hogyan csúfolták... És milyen hangon! Épp úgy hangzott, mintha azt kérdeznék: 'Mit keres egy magadfajta kislány felnőtt nők között?'

Szomorú gondolatait ekkor egy furcsa hang zavarta meg... mintha valaki egy kitalált idegen nyelven beszélt volna. Nem sokat törődött volna vele, de az illető hang kétségtelenül egy fiúé volt. Kinyitotta az ajtót, hogy néhány keresetlen szóval elkergesse az illetőt...

Tom Denem éppen élete nagy pillanatára készült, amikor durván félbeszakították. Már kinyitotta a titkos átjárót, már elkezdte a baziliszkuszt megidéző szózatot, előkészítette a varázslatot, amely őt magát megóvja a szörny pillantásától, feszülten koncentrált... és akkor ez a kislány elrontja az egészet!

– Schließen! – parancsolt az átjáróra kígyónyelven, és a titkos járat bezáródott. – Mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdezte dühösen. Rögtön rájött, hogy nincs mitől félnie: a lány teljesen egyedül van, és valószínűleg nincs is nála varázspálca... Közben arra is visszaemlékezett, hogy ki ez a lány: Myrtle-nek hívják, a Hugrabugba jár, harmadikos vagy negyedikes lehet. Nem értette viszont, mit kereshet itt ilyenkor Myrtle; kell legyen elég WC a Hugrabug saját területén, amiatt nem kellett volna idáig eljöjjön... különösen, ha már hálóinget vett a lefekvéshez.

– Én ide járok sírni, ha... szóval, ha valami bánatom van! – felelt a lány dacosan. – De te mit keresel itt, és mi volt ez alagút, vagy micsoda a falban?!

Tom nagyon jól tudta, hogy az egyetlen helyes válasz erre a kérdésre az 'Exmemoriam!' lenne, de valamiért mégsem volt kedve megtenni... oly régóta kellett titkolóznia, hogy most szinte kitört belőle minden; elmesélte a Titkok Kamrájának történet, Mardekár Malazár és a másik három alapító ellentétét, azt, hogy hogyan keresték sokszáz éven át eredménytelenül a Kamrát; és végül azt, hogy ő, Tom Marvolo Denem, Mardekár örököse, öt év után végre megtalálta, és most készen áll arra, hogy megvalósítsa őse tervét, azaz megtisztítsa az iskolát azoktól, akik nem méltók arra, hogy itt tanuljanak.

Myrtle nem tudta, hogy mit gondoljon Tomról: veszedelmes feketemágus-e, vagy ártalmatlan bolond? Tényleg képes lenne rászabadítani egy baziliszkuszt a diákokra? És vajon ő, Myrtle, lenne hivatott ebben megakadályozni? Tudta, ő még akkor sem lenne komoly ellenfél, ha a varázspálcája nála lenne... És mégis, valamit ki kell találnia... Ha, mondjuk, kiderítené, hogy Tom nem is annyira rossz, mint ő maga is hiszi... az mindenestre biztos, hogy nagyon jóképű fiú...

– Tom, nem lenne elég az a tudat, hogy megtaláltad a Titkok Kamráját? – kezdte kicsit bátortalanul. – Nagyszerű teljesítmény volt, senki sem volt rá képes előtted – de most már vége. Azzal, hogy tényleg előhívod a kígyót, nem teszel hozzá szinte semmit... Érted mit akarok mondani? Erre már akárki képes lenne, ha tudná, hol van a bejárat...

Tom elgondolkozott. Valóban, a látszólag reménytelen kutatás, amely öt éven át minden szabad idejét lekötötte, már véget ért; bebizonyította, hogy képes rá, hogy méltó örököse Mardekár Malazárnak... De valóban az ő feladata lenne megtisztítani az iskolát a 'méltatlan származású' diákoktól? Amennyire tudta, ők alkotják a diákság majdnem felét... Ráadásul, tette hozzá, most már biztos, hogy az idősebb Tom Denem, az apja, maga is mugli volt... Talán igaza van kislánynak, ezt a küldetést most, a csúcsponton kellene abbahagyni.

Myrtle érezte, hogy Tom bizonytalan, hát gyorsan folytatta:
– Tom, tudom, hogy mire gondolsz; persze jó lenne, ha mindenki megtudná... ha elismernék... csak tudod, a legtöbben félnek a kígyóktól és a párszaszájú varázslóktól...

– Vagyis hagyjam annyiban a dolgot? – kérdezett vissza Tom. – Talán igazad van... Bár meglehetősen furcsa, üres érzés lesz... végül is, majd' öt évig tartott a kutatás... hiányozni fog.

Lemondóan legyintett, eltette varázspálcáját, és lehuppant a takarítószeres ládára. Fekete mágia ide vagy oda, valami udvariasság mégis élt benne; odébb húzódott, hogy helyet adjon Myrtle-nek, és egy kis biccentéssel maga mellé invitálta.

Ahogy szótlanul teltek a percek, egyre világosabban érezte, hogy most ő következik: most neki kell Myrtle-t megkérdeznie, miért sírdogált az imént... nem mintha valami komoly oka lehetne; talán elvesztette a kedvenc tollát, vagy rosszul sikerült a bájitaltan-dolgozata? Mindazonáltal nem tudta pontosan, hogy hogyan kezdjen hozzá... márpedig nem ücsöröghetnek itt hajnalig... Kezdetnek valami barátságos kis gesztus kellene... 'Talán kölcsönadhatnám neki a zsebkendőmet – gondolta –, annak hasznát venné... vagy csak megsértődne.' Szerencsére volt nála pár üveg vajsör (a kutatással töltött hosszú és hideg éjszakák során szokásává vált, hogy tartson magánál), egyet a lánynak nyújtott, egyet pedig maga nyitott ki.

– Mi ez? Nem ártalmas? – nézegette bizalmatlanul Myrtle a kis palackot.

– Bevallom, megmérgeztem... – gúnyolódott a fiú szelíden –, előre tudtam, hogy találkozunk, és most így akarok végezni veled... Nem ittál még vajsört? Kóstold meg, egy palacknyitól nem fogsz becsípni... viszont kellemesen felmelegít, és az íze sem rossz.

Myrtle összeszedte a bátorságát, és megkóstolta az italt. Úgy látszik, Tom ebben legalább igazat mondott: a vajsörtől semmi baja sem lett, sőt, nagyon is ízlett neki.

Most, hogy a hangulat barátságosabb lett, Tom úgy érezte, most már felteheti azt a kérdést, amit Myrtle el is vár tőle:
– Szóval? Mi az a nagy baj, ami elől ide menekültél?

– Biztos, hogy hallani akarod? Figyelmeztetlek, ha elmondom, valószínűleg megint bőgni fogok... és akkor neked kell megvigasztalnod! Tudod te egyáltalán, mit kell csinálni egy síró lánnyal?

Tom zavartan rázta a fejét... a dolgok valahogy kezdtek túllépni a tervein... de bárhogy is, ha már egyszer elszánta magát, hogy meghallgatja a kislány bánatát, nem fog meghátrálni az első nehézségnél.

– Nem nehéz, próbáld csak ki: egyszerűen átölelsz (ennél egy kicsit erősebben, gondolj arra, hogy épp remegek a zokogástól – most jó), közben suttogj vigasztaló szavakat a fülembe, és simogasd gyengéden a hátam!

Tom maga is csodálkozott, de valamennyire ment a dolog... közben lelkének egy része makacsul ismételgette, hogy ez a legtermészetellenesebb dolog, amit valaha is tett, más részek viszont, amiknek eddig talán a létezéséről sem tudott, ezt határozottan tagadták. Ez utóbbiak úgy vélték, egy síró kislányt megvigasztalni (ha nem is igényel éppen magasan képzett feketemágust), lehet éppolyan hasznos a világmindenség egészét tekintve, mint például ezer éves szörny-kígyókat keresgélni a pincékben. Sőt, további vélemények szerint egyáltalán semmi kellemetlen nincs abban, hogy a karjában tartja Myrtle-t, illetve, egy tizenhat éves fiú esetében (Mardekár örököse, vagy sem), az ilyesmi teljesen helyénvaló.

Szegény Myrtle olyan sokszor elképzelte már, hogyan sírná el a bánatát, ha egyszer megértő hallgatóra találna; most viszont, hogy végre tényleg eljött a pillanat, egészen összezavarodott; ahelyett, hogy szépen felépítette volna a történetet, rögtön a végére ugrott, legfrissebb és legfájóbb sérelméhez:
– Tom, szerinted én úgy nézek ki, mint egy pingvin? Hogy lehettek ilyen durvák?... Tudod egyáltalán, mit jelent ez? Hogy kicsi vagyok, és kövér, és cseppet sem... nőies! – A szemérem nem engedte, hogy ennél világosabban elmagyarázza, de szerencsére Tom így is értette. Persze mire idáig ért, már valóban zokogott... még szerencse, hogy Tom itt van, és, ha csak udvariasságból is, de vigasztalni próbálja...

– Ugyan, nyugodj meg, lehet, hogy csak... – Tom itt elakadt; hirtelen nem jutott eszébe semmilyen megoldás, hogyan lehetne ezt kedveskedésnek, vagy legalábbis ártatlan évődésnek magyarázni...

– És ez már négy éve tart... Annyira reméltem, hogy idővel majd csak ráunnak, és békén hagynak, de nem, ők élvezik, ha sírni látnak... el is neveztek Hisztis Myrtle-nek...

– És, Tom, szerinted én tehetek arról, hogy mugli családból származom?! Például szegény szemüvegem... nem olyan, mint ami a varázsvilágban divatos... és ez nekik már elég is ahhoz, hogy bagolykának szólítsanak...

Tom jól tudta, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek, főleg azokkal, akik érzékenyebbek a többieknél... És persze ez nem olyasmi, amin tanárok vagy prefektusok segíthetnének... nyilván csak olyankor kínozzák így szegényt, mikor nincs ott senki, aki megvédhetné... Ő maga nem gondolta volna, hogy Myrtle-lel különösebb baj lenne... hacsak az nem, hogy szerencsétlen módon a kezdetektől egyedül volt a többi lány ellen... úgy látszik, ő az egyetlen az osztályában a lányok között, akinek nem volt varázsló a családjában; tizenegy éves korában egy idegen és ellenséges világba csöppent... ráadásul elég érzékeny, sőt sértődékeny természet...

Mindenesetre megtett minden tőle telhetőt, hogy lecsillapítsa a síró lányt... 'Még szerencse, hogy előtte gyakoroltunk' – gondolta, titokban mosolyogva egy kicsit.

– Szerintem nincs veled semmi baj... lehet, hogy egy kicsit későn érő típusú vagy... azért még nem kell kor-korrigáló varázsitalt használod, hogy... érettebb legyél...

– Kor-korrigáló varázsital? – élénkült fel Myrtle. – Sose hallottam róla! Hogyan kell elkészíteni? Én is kipróbálhatnám?

– Szó sem lehet róla! A tévedés esélye túlságosan nagy: elég egy apró hiba, és száz évet öregszel, visszafordíthatatlanul!

– Ha nem, hát nem – sóhajtott a lány –, és mondd, Tom, pattanások ellen nincs véletlenül bájital?

– De igen; nem nehéz megcsinálni, ötödikes tananyag... illetve a gyengélkedőn bármikor kaphatsz... a barátnőid nem mondták? – Mikor ezt kimondta, már érezte is, hogy mi a baj... Myrtle-nek nincsenek barátnői az iskolában... Mindketten zavartan hallgatottak egy ideig.

Rövid szünet után Myrtle kezdte újra:
– Tom, te, ugye, kitűnő vagy bájitaltanból... és, gondolom, minden másból is, igaz?

– Hát persze – felelte Tom gondolkodás nélkül. Azután, ráébredve, hogy ez hencegésnek tűnhet, elmagyarázta:
– Tudod, nekem nincsenek szüleim, akik fizethetnék a tandíjat, a könyveket, meg a többi iskolai költséget. Van egy alap, a magamfajta vagyontalan diákok számára; az iskolaszék évente dönt a támogatás meghosszabbításáról... elég megalázó eljárás, még így is, de ha, mondjuk, az RBF vizsgám nem csupa K lenne, akkor még sokkal rosszabb volna.

– Miért is kérdezted? – kérdezett vissza, de már magától is rájött: – Mi az, ami nem megy?

– Az átváltoztatástan... Tudod, én nem vagyok buta... legalábbis nem reménytelenül buta... egyszerűen csak nem tudok koncentrálni...

– Dehogynem tudsz... csak nem tudatosan... A koncentráció azt jelenti, hogy egyetlen dologra összpontosul a figyelmed. Például, amikor a fürdőszobából ideszaladtál, felemás zoknit húztál, és fordítva vetted fel a hálóinged...

– Már te is gúnyolódsz?! Szerintem teljesen érthető, hogy abban a lelkiállapotban nem figyeltem semmi másra, csak...

– Látod, erről beszélek; ugyanerre van szükség az átváltoztatáshoz is... Akarsz gyakorolni egy kicsit? Itt van például... ez az üres üveg, próbáld meg... egy szál szegfűvé változtatni. Leteszem ide, a mosdóra, próbálkozz meg vele; nem kell kapkodni, van időnk, van... – Myrtle egyetlen lemondó pillantása elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, mi az, ami viszont nincs... Egy feketemágus persze egy pillanatra sem teszi le a varázspálcáját... és nem is adja kölcsön, természetesen... általában... de most, valamiért, talán azért, mert ő maga javasolta a gyakorlást, mintha kénytelen lenne ezt tenni... – Tessék, próbáld meg ezzel: tiszafa, főnixtoll maggal. Képzeld el a virágot, amilyen pontosan csak tudod: a színét, a formáját, az illatát; minden szirmát és levelét... azután csak engedd, hogy létrejöjjön a transzformáció, szinte önmagától!

Myrtle kicsit furcsán érezte magát. Ritkán volt alkalma más varázspálcáját kezébe venni, de mindig kellemetlen, taszító érzés volt; most viszont semmi ilyesmit nem tapasztalt... ezt jó jelnek tekintette. Nem mintha azt hitte volna, hogy valami baja történhetne, esetleg ő maga is átkerülne a sötét oldalra... most meg már az a gondolata támadt, hogy Tom nagyon is kedves fiú, ahhoz képest, hogy feketemágus... vagy legalábbis annak tartja magát. 'Szegény Tom – gondolta –, nincsenek szülei, sem barátai... remélem, hogy barátnője sincs.'

Tom kicsit furcsán érezte magát... nem mintha valami veszélytől tartott volna, de mégis szokatlan érzés volt nélkülözni a varázspálca megnyugtató közelségét. Tapintatosan oldalt fordult, hogy ne feszélyezze a kislányt az összpontosítás közben.

Várakozás közben Myrtle gondján töprengett... sajnos, bármi is jutott az eszébe, az nemcsak hogy fekete mágia sokszori alkalmazását igényelte volna (ez lett volna a kisebbik baj), de nagyon erőltetett és komplikált is lett volna; márpedig, mint minden nagy elme, ő is az egyszerű és kézenfekvő megoldásokat kereste.

Nem lehet erőszakkal rávenni a lányokat, hogy szeressék Myrtle-t... de már az is elég lenne, ha nem gúnyolnák folyton... Tom nagyjából sejtette, mit értékelnek egymásban a tízenéves lányok: szépség, társadalmi helyzet, divatos ruhák... valahol a lista leges-legvégén a tanulmányi eredmények...

– Tom, segíts! – riasztotta fel a kislány töprengéséből. A varázslat eredménye nem volt éppen meggyőző: nem hasonlított sem virágra, sem vajsörös üvegre. Miközben figyelmesen tanulmányozta a félig-meddig átváltozott valamit, azon gondolkozott, mit is mondjon... elég egy rossz szó, és Myrtle önbizalma végképp összeomlik.

– Nem is olyan rossz; azt hiszem, tudom, mi történt: amikor érezted, hogy elkezdődik a transzformáció, megijedtél, és azt gondoltad: 'Biztos elrontom, az nem lehet, hogy sikerüljön!'... persze kiestél a koncentrációból, és a varázslat félresikerült. Így volt?

– Igen... és mindig ez történik velem, valahányszor megpróbálom... szerinted is reménytelen eset vagyok?

– Dehogy... csak éppen másképp kell gyakorolunk; próbáljuk meg együtt; add a kezed (nem azt – a másikat, amiben a pálcát tartod)! – Tom a markába zárta Myrtle varázspálcát szorító kezét. Myrtle nem tudott visszatartani egy pici sóhajt. – Ennyire fáj?

– Nem! – tiltakozott gyorsan Myrtle. – Most mit fogunk csinálni?

– Csak gondolj a virágra... nem kell a szegfű legyen, válassz valami mást... Ne is mondd meg nekem, csak koncentrálj rá, azután, ha a képzeletedben készen van a virág, megpróbálok segíteni, hogy a transzformáció létrejöjjön.

Myrtle igyekezett összpontosítani... először arra, hogy milyen szerencse, hogy Tomnak ilyen hosszú ujjai vannak; éppen körülérik az ő kezét... az sem lenne baj, ha egész este tartana ez a gyakorlat... És mi is legyen az a virág? Miért is ne lehetne egy... Tom azt mondta, bármi lehet. Legjobb tudása szerint elképzelte a virágot, úgy, ahogy Tom mondta: a színét, a formáját, a tapintását, az illatát; egyben az egészet és minden részletet külön-külön is, a szirmoktól a tüskékig, a lehető legrészletesebben.

Most jön az a rész, amikor elrontom az egészet, gondolta pesszimistán, de nem így történt; nem tudta mit tett Tom, de a szokásos félelem helyett magabiztos nyugalom töltötte el. Nem csak remélte, hanem tudta is, hogy a transzformáció tökéletes lesz. A művelet hosszú percekig tartott, de Myrtle nem türelmetlenkedett; tudta, ha kapkodni kezdene, az csak elrontaná az eredményt.

– Úgy látom, ez tökéletesen sikerült – mondta Tom elismerően –, és még harmatcseppek is vannak rajta...

– És ezt tényleg én csináltam? És nem fog visszaváltozni? És megtarthatom? Szerinted illene a hajamba? Azért akartam vörös színűt... Segítenél feltűzni?

– Persze, hogy te csináltad, én nem is tudtam, hogy mi lesz belőle... csak egy kis önbizalomra volt szükséged, abban segítettem egy picit. Nem fog visszaváltozni, hacsak egy újabb varázslattól nem – felelt Tom szépen sorrendben a kérdésekre. – Persze hogy megtarthatod, a tiéd. És... hogy miben segítsek?!

Persze a végén engedett Myrtle kérésének... azzal győzte meg magát, hogy nem lenne jó elrontani a kislány kedvét épp a döntő lépés előtt; nem volt ugyan gyakorlott női fodrász, az eredmény mégis egész takaros lett. Mikor Myrtle is eléggé megcsodálta magát a tükörben, áttértek a nehezebb feladatra: Myrtle-nek teljesen egyedül kellett megpróbálkoznia a szegfűvel.

Igaz, hogy csak a harmadik kísérletre lett hibátlan az eredmény, viszont addigra Myrtle is maga mögött hagyta minden kétségét és félelmét:
– Ez egyáltalán nem olyan nehéz, mint gondoltam – mondta szinte szemrehányóan. – Mármint, nem úgy értem, hogy nem vagyok hálás neked... – tette hozzá gyorsan –, Tom, kérlek, tedd el emlékbe ezt a szál szegfűt! – Persze nem várta meg a választ, maga tűzte a virágot Tom gomblyukába. – Igazán jól nézel ki vele!

Tom talán nem volt ebben egészen biztos, de úgy gondolta, a sikeres gyakorlás jutalmául megengedhet a lánynak egy kis bolondozást. Csak most vette észre, milyen későre jár: – Tizenegy óra múlt... legfőbb ideje, hogy aludni menjél... jobb lesz, ha elkísérlek a Hugrabug helyiségeinek bejáratáig, nehogy valaki beléd kössön, amiért takarodó után a folyosón járkálsz.

– Ez kedves tőled; a prefektusok néha a folyosón járőröznek, és azt kérdezgetik, miért nem alszom még... persze sohasem mondom meg az igazat, ennyi büszkeség még van bennem... Inkább azt mondom, hogy a barátnőim a Hollóhátba járnak; együtt tanultunk, és közben elszaladt az idő... Egyébként tényleg szívesen barátkoznék Hollóhátasokkal, szerintem ők kedvesebbek, mint a Griffendélesek, vagy a Mardekárosok... – örömmel látta, hogy Tom kezdi elveszteni a fonalat, így hát könnyedén átváltott arra a sokkal fontosabb kérdésre, amit egyenesen nem mert volna felhozni: – Tom, talán jobb lenne, ha holnap kicsit korábban jönnél... akkor több időnk lenne, és éppen takarodó előtt érnénk vissza.

– Persze, rendben van – mondta Tom önkéntelenül, még éppen azelőtt, hogy tudatos énje megkérdezhette volna, hogy miért kellene másnap találkozniuk. Nyilván a tanulásról van szó... mi más lehetne? Végül is, ma igazán szépen haladtak az átváltoztatástanban...

Útközben nem találkoztak mással, csak Hóborccal. A kopogószellem, úgy látszott, széles jókedvében volt: rájuk vigyorgott és jelentőségteljesen kacsintgatott. Tomnak kedve lett volna megkérdezni, minek örül ennyire, de persze tudta, hogy a válaszban nem lenne sok köszönet; aligha kapna mást tőle, mint sértéseket vagy idétlen tréfákat. Azt sem tudta megmagyarázni, hogy Myrtle miért kacsint vissza Hóborcra... úgy látszik, van valamilyen közös titkuk...

Mikor megérkeztek a bejárathoz, amit Baljós Borbála szobra őrzött, Myrtle kicsit elbizonytalanodott; nem tudta, hogy egyszerűen csak elköszönjön-e a fiútól, vagy itt lenne az ideje annak, hogy... Már elindult volna befelé, de aztán meggondolta magát, visszafordult, és minden bátorságát összegyűjtve Tom szemébe nézett.
– Tom, nem kellene nekünk most... vagyis szerinted túl korai lenne, ha már az első randin csókolóznánk?

Tom úgy érezte, hogy a világ a feje tetejére állt. Mikor beszéltek arról, hogy köztük bármilyen romantikus viszony lenne? Igyekezett őszintén és pontosan végiggondolni mindent, ami aznap este történt; de semmi, amit tett vagy mondott, nem jelenthette azt, amit Myrtle gondolt. És mégis... tudata egy másik része, amelyik még őszintébben és pontosabban gondolt végig mindent, arra jutott, hogy minden, amit tett és mondott, határozottan azt jelentette, amit Myrtle gondolt... a szegfű a gomblyukában... a rózsa Myrtle hajában... ahogy a karjában tartotta, amikor sírt...

Persze, jött rá hamar, mindez Myrtle műve volt... például, ahogy kiravaszkodta a másnapi randevút... de, el kellett ismernie, ez kifejezetten kedvére volt. Határozottan több van ebben a kislányban, mint gondolta volna... Véletlenül találkoznak, Myrtle egyedül van... védtelen és fegyvertelen, még az előző megaláztatáson sírdogál... de már elhatározza, hogy megszerzi őt magának, és (el kellett ismernie) meg is szerezte.

Igaz, eddig úgy tervezte, hogy nagyszabású, sötét terveit teljesen egyedül, mélységes titokban viszi végbe... igen, de éppen ma este komoly hibát követett volna el, ha Myrtle nincs ott... Énjének egyik fele, amely Voldemortnak nevezte magát, azt hajtogatta, hogy bosszút kell állnia a világon, de főleg egy bizonyos muglin, aki elárulta és megtagadta... viszont lelke másik fele, amelyet egyszerűen Tomnak hívtak, úgy érezte, hogy ha a mai este után most elutasítja Myrtle-t, az éppolyan árulás lenne, mint amit az a Tom Denem nevű mugli követett el.

Ki tudja, meddig gondolkozott volna Tom, ha Myrtle nem veszi a kezébe az irányítást; tudta, hogy Tom habozása azt jelenti, megnyerte a csatát... Érezte, hogy most végre ő van fölényben, és jól tudta, hogy mit is akar a fiútól. Lábujjhegyre állt, Tom fejét gyengéden, de határozottan maga felé fordította.
– Tom, ne félj – súgta bátorítóan –, én akkor is akarlak téged, ha nem lesz belőled az évszázad feketemágusa...

Tom nem tudott elfojtani egy halvány mosolyt... úgy látszik, Myrtle kitalálta, mire gondolt... most már nem volt visszaút; engedte, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie... Amikor az ajkuk egymáshoz ért, Myrtle úgy érezte, legszebb álma válik valóra...

Mikor Myrtle felriadt álmából, nem tudott visszafojtani egy csalódott sóhajt... de ahogy teljesen felébredt, rájött, hogy nincs oka panaszra: Ha nem is éppen úgy, mint ahogy az álmában történt, de igenis megszerezte Tom-ot magának... Épp mellette fekszik, saját házuk vendégszobájában (az illem azt nem engedte, hogy Tom aludjon az ő szobájában). Sőt, Tom megígérte, hogy feleségül veszi, mihelyt nagykorú lesz! Ez azt jelenti, hogy bármikor csókolózhat vele... kivéve talán az olyan alkalmakat, amikor épp együtt alszanak... egyelőre nem akart tőle mást, mint érezni testének melegét, és ölelésének biztonságát...

Így hát csak közelebb húzódott a fiúhoz, befészkelte magát a két karja közé, és a fülébe súgta:
– Tom, ugye nem bánod, hogy én olyan "későn érő típusú" vagyok... és ugye megvárod, amíg... eljön a mi időnk? – A fiú szuszogását beleegyezésnek tekintette, és megnyugodott. – Te vagy a legkedvesebb sötét varázsló, akivel valaha is találkoztam! – súgta még neki, és mosolyogva aludt el újra.