Egy új történet kezdete – Tom és Max

Max Mouron sosem bánta, hogy a családja egy apró faluban él, melynek egyetlen nevezetessége, hogy egy lakatlan lápvidék közvetlen közelében fekszik, de a mai napon kifejezetten hálás volt ezért: hol máshol találhattak volna biztonságos helyet seprűn repüléshez, méghozzá úgy, hogy csak pár mérföldnyire kellett elsétálniuk otthonról?

Most éppen hanyatt feküdt a fűben, és a magasban kergetőző lányokat figyelte... Persze a céltalan repkedést könnyű lenne megunni, ezért Tom megbűvölt pár fenyőtobozt, hogy alkalmi cikeszként repkedjenek, így legalább azokat kergethették, ha szabályos kviddics-meccset nem is játszhattak. A mai nap már lejátszottak két mérkőzést, Max 11:10-re kikapott Myrtle-től, és döntetlent ért el Olive ellen (remélte, hogy ez nem valamiféle udvariasság akart lenni a lány részéről), Tom pedig... Hát igen, Tom vajon miért nem akart egyetlen egyszer sem seprűre szállni? Annyira magabiztos lenne, vagy éppen ellenkezőleg?

– Tom, nézd, milyen csodálatos! A puszta látvány is majdnem olyan, mintha én repülnék... Tudtad, hogy korábban sose próbáltam? Mivel eleve azt hittem, hogy nekem nem is működhet a seprű, hiszen nincs saját varázserőm... Nem is gondoltam rá, hogy a seprűt a gyártó beépített varázslata röpteti... csak az kell, hogy az ember akarjon repülni rajta... Tudod, Myrtle tavaly, a születésnapjára kapta a seprűjét (persze a szokott közvetítőkön keresztül rendeltük meg), de még nem sokat használta... egyedül repkedni nem olyan élvezet...

– Max csodálkozva látta, hogy Tom még csak tévedésből sem néz a fölöttük cikázó lányokra, inkább egy könyv mögé bújik. A címlapra pillantott: Swallowdale (Fecskevölgy) – ez Myrtle kedvence volt hat-hét évvel ezelőtt... úgy látszik, Tom tényleg be akarja pótolni a lemaradását a mugli irodalom terén... de attól még felnézhetne néha...
– Tom, valami baj van?

Ahogy Tom kinézett a köny mögül, az arca meglehetősen sápadtnak tűnt.
– Igen, gyönyörű látvány, és remek érzés lehet így cikázni... de ugye nem baj, ha én inkább nem nézem túl sokat? A puszta látványtól is szédülök: születésem óta tériszonyom van. – Tom maga sem tudta volna megmagyarázni, miért pirult el, míg ez a gyengeségét bevallotta... A szédülés nem bűn vagy jellemhiba, akkor miért kell szégyellnie? Talán valaha is úgy tett, mintha valamiféle csodalény lenne, akihez nem lehet semmiféle gyengéje? Most már csak az hiányzik, hogy Max most vállon veregesse, és vigasztalni akarja...

Nyilván Max is valamire gondolt, mert vigasztalás helyett inkább rákacsintott.
– Ne vedd rossz néven, ha egy kis kárörömöt érzek... Valahogy természetellenes lenne, ha mindenben tökéletes lennél, nem? A tanárok kedvence, minden tárgyból a legjobb, prefektus... – Max kicsit habozott, de azután kimondta –, és az évszázad feketemágusa...

– Nem kellene úgy tenned, mintha nem tudnál erről? – Max nagyra értékelte az a nyugodt hangot, amivel Tom ezt a kérdést feltette... Előzőleg adott volna némi esélyt annak is, hogy Tom reakciója dühkitörés, vagy dacos tagadás lesz... de mégis, valamikor és valahogy erről is beszélniük kell: nem a titkait akarja megtudni, de nem is kerülgetheti a kérdést, mintha tabu lenne.

– Nem kellene úgy tenned, mintha meglepődnél, hogy tudok róla? Tom, nem akarlak megbántani, csak nem voltam biztos benne, hogy tudod, hogyan működik egy család...

"Hát eddig nem is tudtam" – mondhatta volna Tom, de erre már nem volt szükség: megértette, hogy Max csak tapintatosan figyelmeztetni akarja... Bár eddig is sejtette, hogy amit Myrtle-nek elmond (és még csak nem is kéri, hogy tartsa titokban!), azt előbb-utóbb az egész családja, de főleg a bátyja is tudni fogja... De ha már így kell lennie, hát legyen... Ha Myrtle családja elfogadja őt – márpedig az, hogy vendégül látják, és már most úgy kezelik, mintha közéjük tartozna, ezt bizonyítja –, annak ellenére, amit tudnak róla, ő is elfogadja őket... Legfeljebb arra lenne még kíváncsi, hogy Max a naplót is olvasta-e... mármint azt a felét, ami Myrtle-nél van.

Max sem akarta most rögtön továbbvinni ezt a szálat. Kezdetnek elég ennyi... különben is, még nem fejezte be az előbbi kérdést:
– Például az iskolában: hogy lehetsz minden tantárgyból kiváló? Mindenkinek van gyenge pontja, nem? Mondjuk itt van rögtön a repülés...

– Az csak elsőben kötelező, akkor is csak azért, hogy kiderüljön, kiben van tehetség a kviddicshez – persze nem mindenki játszhat, Házanként csak heten... A többieknek elég, ha egy-két mérföldet meg tudnak tenni a seprűn, tiszta időben, mindenféle műrepülés nélkül... erre még én is képes vagyok.

– És például a jóslástan? Ahogy én látom, az egész olyan megfoghatatlan, és ellentmondásos, mintha...

– Mintha csalás lenne? Én magam sosem tanultam jóslástant, de tudom, hogy vannak igazi jóslatok is... persze azok sem éppen könnyen érthetőek, sőt... Az egyik rólam szólt... és a húgodról... azt hiszem. – Tom nem tudta, mennyit mondhat el a jóslatból... végül is kihagyta azt a részt, mely szerint Megjelöli őt, mint magával egyenrangút. Max is rögtön tudná, hogy ez mit jelent... vagyis mit kellene jelentsen... Vannak dolgok, amikről még Max-szel sem tud könnyedén beszélni... például, hogy nincs annyi pénze, hogy jegygyűrűt vehessen a menyasszonyának... Még csak nem is valami drágakövekkel díszített, különleges goblin-munkát, csak egyszerű arany karikagyűrűt, amit a muglik is viselnek...

Míg ezen töprengett, Max arra gondolt, hogy volt a jóslatnak egy része, ami felett Tom látszólag elsiklott: ...azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele... Igaz, hogy Tom sohasem ismerte Mouronékat, tehát ez a sor szó szerint nem teljesedett be, de ha úgy értelmezné, hogy 'háromszor dacoltak sötét varázslókkal', akkor közelebb kerülne az igazsághoz...

Max kicsit sajnálta, hogy nem szabad ezekről a dolgokról beszélnie: Lehet, hogy Tom sötét varázsló volt – a rémálmában, vagy egy alternatív valóságban, de itt és most szükség lehet a segítségére, ha rosszul alakulnak a dolgok...

– De igazából az előbb arra is gondoltam – váltott témát – hogy csodás dolog, hogy Myrtle és Olive ez egyszer nem veszekednek... néha attól tartok, hogy sohasem fognak kibékülni, és akkor én... hát, nem tudom, mit tegyek... Mert akkor nem maradna más, mint hogy szakítsak Olive-val...

Nem először beszéltek erről, az elmúlt pár nap mindkettejük türelmét próbára tette, bár Tom is elismerte, hogy Max helyzete kényesebb: nem állhat egyik lány mellé sem: Myrtle a húga, Olive a barátnője, ha az egyiket támogatná, a másik joggal lehetne csalódott...
– Max, nyugodj meg: nem kell választanod a húgod és a barátnőd között... Ez valami olyasmi, amit nekik kell elrendezniük... Az elmúlt négy évben felgyűlt sérelmeken nem lehet egyszerre túllépni.

– Persze, elméletben igazad van, de... én is szeretnék valamit tenni, hogy segítsek... – Nem tette hozzá, hogy 'nekem nehezebb ezt elviselni, mint neked', de remélte, Tom magától is megérti...

– Már így is segítesz... pusztán azzal, hogy itt vagy... biztos vagyok benne, hogy Olive soha többé nem fog rosszat mondani a muglikról (sem a mugliszármazású boszorkányokról), és persze Myrtle sem engedi teljesen szabadon a haragját...

– Lehet... de mintha épp azzal kezdődött volna az egész, hogy Olive és én... összejöttünk. Azelőtt – persze te még nem voltál itt –, valahogy másképp volt... Várj, nem azt mondom, hogy úgy viselkedtek, mint ha barátnők lennének, egyáltalán nem, de legalább...

– Tartózkodó udvariassággal – ezt a kifejezést kerested? Max, emlékszel, mit mondtál az előbb... arról, hogy 'hogyan működik egy család'? Ha Olive a barátnőd, Myrtle nem bánhat vele úgy, mint egy idegennel... Amíg Olive csak a szüleid vendége volt, a 'tartózkodó udvariasság' volt a legésszerűbb viselkedés... figyelembe véve mindent, ami az elmúlt négy évben történt köztük... De most már úgy kell kezelniük egymást, mint a családtagoknak...

Max egy kicsit megkönnyebbült: így, ahogy Tom elmagyarázta, nem hangzott annyira súlyosnak a helyzet...

És valahogy tetszett neki az is, hogy Tom (és Tom szerint Myrtle) komolyan veszi az ő és Olive szerelmét... ő maga persze tudta, hogy ez nem gyerekes flört, vagy amolyan rövid és heves diákszerelem; de jól esett tudni, hogy mások is így gondolják... Ugyanannyi erővel Tom azt is mondhatta volna: 'Ugye nem vársz túl sokat Olive-tól? Egy világ választ el benneteket.'

Persze mindettől még nem lesz könnyebb a lányok örökös veszekedését eltűrni... és főleg megállni, hogy ne avatkozzon közbe... Mindenesetre egy kis évődést megengedhet magának, csak azért, hogy oldja a feszültséget:
– Még szerencse, hogy itt van Denem professzor, aki mindent megmagyaráz!

Tom ezen eltöprengett. Azt persze tudta, hogy ez nem valami sértés akar lenni, de attól még lehet benne igazság...
– Talán tényleg szeretek egy kicsit okoskodni és magyarázgatni – ismerte el végül. – De azért nem képtelenség, amit mondasz... Az előbb az iskolát említetted: tudod, hogy Dippet igazgató úr kijárt a minisztériumnál egy különleges varázslat-használati engedélyt Myrtle-nek és nekem, hogy készülhessünk az őszre halasztott vizsgáinkra...

– ... és mivel nem tudják megmondani, hogy ki varázsolt... – próbálta kitalálni Max a folytatást.

– Várjál, nem erre akartam kilyukadni... Ha tudnám, sem akarnám Olive-ot eltiltani a varázslástól... Neki olyasmi a mágia, mint nekünk a látás vagy a hallás... – Tom zavartan elhallgatott: volt valami furcsa abban, amit épp most mondott... valami, ami csak úgy kicsúszott a száján, minden különösebb szándék és cél nélkül... Talán az, hogy 'mi'-ről beszélt: mi, akik a mugli világban nőttünk fel, sosem leszünk egészen olyanok, akik beleszülettek a varázsvilágba... még akkor sem, ha évtizedeket szenteltünk a feketemágiának... Érdekes, hogy ebbe sose gondolt bele eddig, csak amolyan tudatalatti féltékenységként élt benne... Talán most van itt az ideje, hogy végre szembenézzen az érzéseivel: például azzal, hogy sosem bocsátotta meg a varázsvilágnak, hogy magára hagyta gyerekkorában a muglik árvaházában...

– Elnézést, talán nem figyeltem és tévedésből őszinte voltam... Szóval azt akartam mondani, hogy ha már tanulmányi célból kaptuk ezt az engedélyt, ideje lenne elkezdenünk a tanulást...

– Mind a négyen? Talán elfelejtetted, de Olive már túl van a vizsgáin, én pedig...

– Nem kötelező, de talán Olive-ot is érdekelni fogja... Nemcsak a szokásos tananyagra gondoltam, hanem például a Patrónus-ra... nemcsak látványos, de nagyon hasznos is... Ami téged illet: neked be kell érned a mágia elméletével... egyébként, azt hiszem, arról már most is többet tudsz, mint közülünk... a legtöbben.

Max halványan elmosolyodott: Tom talán azt akarta mondani, 'mint közülünk bárki', de az utolsó pillanatban az őszinteség erősebbnek bizonyult az udvariasságnál... Azt Max maga is tudta, hogy Myrtle és Olive kevésbé érdeklődik a varázslatok elmélete iránt... persze, hiszen nekik mágia kézzelfogható gyakorlat...

Vajon Tom megértené, milyen nehéz volt elfogadnia, hogy a véletlen szeszélye miatt csak a húgának jutott varázserő, neki pedig nem? Remélte, sőt valószínűnek tartotta, hogy igen... Még ha nem is most van itt az ideje, hogy erről beszéljenek, hiszen most Denem professzor tanfolyamának tantervéről van szó...
– Meg különben sem akarnék kimaradni, erre gondolsz, igaz? A Patrónust tényleg szeretném látni... vagy itt van a Proteus...

Szóval, olvasta – gondolta rögtön Tom – de nem akarja titkolni... ezért így figyelmeztet. Mivel szerinte ez nem kíváncsiskodás volt, hanem jogos aggodalom. És, mi tagadás, igaza is van... Persze nem olyasmi ez, amiről hosszasan kellene társalogni: egy látszólag véletlen célzás is épp eleget mond... Különben a célzásokhoz ő maga is elég jól ért...

– Akár azt is... De van sok más hasznos varázslat, például azok a pajzsvarázslatok, amikkel egy épületet lehet megvédeni különféle támadások, vagy akár hoppanálás ellen... Néha úgy alakítják ki ezeket a varázslatokat, hogy még varázslók se vehessék észre könnyen: mondjuk, ha egy mugli házon helyeznek el ilyen védelmet, az akár gyanús is lehet... – Nem kellett hozzátennie, hogy Mint a ti házatok esetében, ezt Max magától is megérti... legfeljebb nem válaszol rá, ha nem akar... vagy valamiért nem szabad beszélnie róla.

– De te észrevennél egy ilyen védőpajzsot, akkor is, ha álcázva van?

Egy ilyen egyenes kérdésre már nem lehet kitérő választ adni, még kevésbé hazudni... – Igen, szinte biztosan.

Max csak bólintott, mint aki erre a válaszra számított... A következő kérdése legalább ennyire célratörő volt:
– És ha én valamit titkolnék előled, ki tudnád olvasni a gondolataimból?... Legilimenciával?

Tom legszívesebben rávágta volna, hogy Tudnám, de sohase tenném! Ha... ha nem tudta volna, hogy ez majdnem ugyanaz, mint ha azt mondaná: Sohase tettem ilyet, ami viszont hazugság... még egy hete sem volt, hogy pontosan ezt tette...
– Igen, képes vagyok rá, és már meg is tettem: varázslattal lestem meg egy mugli emlékeit... – ismerte be.

– És ez régen történt? Azelőtt, hogy... – Ez úgy hangzott, mintha Max mentséget keresne, de persze nem volt mentség.

– Éppen egy hete.

– Talán csak akaratlanul történt, szinte önkéntelenül...

– Ezt nem lehet akaratlanul... csak szándékosan... – Úgy látszik, ez egyre rosszabb lesz... Vagy, ha másképp nézzük, egyre jobb: ha eddig eljutottak, akkor már könnyebb lenne mindent elmondani, és túljutni rajta. – Akarod tudni, hogy hogyan... – Nem, ez nem jó, most nem az a kérdés, hogy Max mit akar... – Szeretném, ha meghallgatnád, hogyan történt.

AN: Egyelőre nem árulhatom el, hogy mi az, amit Max titokban kell tartson, bár talán ki lehet találni. Mindenesetre nem olyasmi lesz, hogy titokban ő is varázsló lenne...