Egy új történet kezdete – Tom és Morfin

– Emlékszel, aznap reggel, mikor az a prefektusi jelvény érkezett, a családomról beszélgettünk... pontosabban a Gauntokról, anyám családjáról... Elmondtam, hogy találkoztam Morfin Gaunttal, aki a nagybátyám... – Max nem emlékezett, hogy Tom kifejezetten találkozásról beszélt volna, de nem akarta rögtön az elején félbeszakítani a történetet; őszintén remélte, hogy a végére kiderül, Tomnak jó oka volt arra, hogy mások emlékeiben kutasson...

– Az a találkozás... szörnyű volt, de tudtam előre, hogy szörnyű lesz; nem volt benne semmi, amire ne számítottam volna: ez már egyszer megtörtént velem... Talán csak ellenőrizni akartam, hogy amire emlékszem, az valóság-e... Nem akarom megismételni, amit Morfin az anyámról mondott... talán az volt a legenyhébb, hogy 'Merope egy mugli szajhája lett'... Persze végig párszaszóul, kígyónyelven beszéltünk... csodálatos, hogy milyen kifejező ez a nyelv, amikor a gyalázkodásra kerül a sor...

– Ezt a nyelvet nem lehet megtanulni, ez örökletes képesség... Így azt sem tudom megmondani, hogy miért van szükségük a kígyóknak olyan kifejezésekre, mint 'Merope ellopta Mardekár medálját', de az biztos, hogy lehet ilyesmit mondani párszaszóul... Nagyon hatásos: nem tudom miért, de minden sértés sokkal fájdalmasabb, mintha angolul mondanák... talán azért, mert kígyónyelven nem lehet kiabálni: minden szó olyan, mint suttognák... vagy sziszegnék, természetesen.

Mi lehetett ennek a találkozásnak a vége? – kérdezte magától Max. Morfin rájött végül, hogy Tom nem más, mint Merope és Denem fia? Nyilvánvalóan rá kellett jöjjön, ha egy pillanatig is elgondolkozott azon, ki lehet az, aki kígyónyelven akar vele beszélni Merope-ról... Nem is beszélve a családi hasonlóságról... Valószínűbb, hogy amikor rájött, kicsoda Tom (az egyetlen élő rokona!), csak még dühösebb lett, és végül... ki tudja mi tett Tom? Azt akarja elmondani, hogy a végén megölte a nagybátyját? Nem, akkor most a varázslóbörtönben lenne... vagy képes volt minden nyomot eltüntetni, és abban bízik, hogy megúszhatja?

Azért ez mégsem valószínű... az elképzelhető, hogy nem tudott uralkodni a haragján, és valami szörnyűséget követett el, de az nem, hogy utána csak úgy elmeséli... Nem, nincs értelme ezen aggódni... inkább azon, hogy Tom szinte újra átéli az egészet, ahelyett, hogy csak visszaemlékezne rá.

– Milyen medálról van szó? Merope tényleg ellopta Morfintól? – Max remélte, hogy ez a szándékosan tapintatlan kérdés segít Tomnak visszatérni a jelenbe.

– Az a medál tényleg Mardekáré volt... megvan a módja, hogy hogyan lehet ellenőrizni... A hagyomány szerint Mardekár leszármazottainak birtokában kellett volna maradjon... persze számos varázs-képessége van... de sajnos egyik segít egy szerencsétlen asszonyon, akit elhagyott a férje... és a varázsereje... Merope eladta, mert nem volt pénze... se családja, vagy barátai...

– Az igazság az, hogy nagyon is megértem, mit érez Morfin, ha arra a medálra gondol.. olyasmi ez, mint valami megszállottság... Ha visszaszerezhetném, szívesen neki adnám, ha ez, fogalmazzunk úgy, megbékítené anyám emlékével...

– Most egy műgyűjtő birtokában van, és nem áll szándékában eladni. Ha majd az örökösei egyszer pénzzé akarják tenni, nyilván árverésre bocsátják... az ára a kereslettől függően éppúgy lehet ötezer, mint ötvenezer galleon – lemondó legyintéssel jelezte, hogy számára egyik összeg éppannyira elérhetetlen, mint a másik.

– Mi lett a vége... mármint ennek a találkozásnak Morfinnal? – kérdezte Max, aki még mindig aggódott.

Tom habozása mintha igazolta volna a gyanúját.
– Szívesen mondanám, hogy 'erkölcsi fölényem tudatában méltósággal távoztam'... de persze először meg kellett várnom, hogy kést rántson, és én elmenekülhessek.

– Hogy mit csinálhass? – Max nyilvánvalóan nem erre a válaszra számított.

– Mert azt akartam, hogy valamiképpen fölényben érezhesse magát... győztesnek, hogy úgy mondjam... 'Így kell elkergetni a mocsok muglifattyút!' – ezt gondolhatta magában...

Mert egyébként... hát, azt hiszem, könnyű kitalálni, hogy mit tett volna, hogy levezesse a haragját... Még nem mondtam, de előfordult már, hogy megtámadt egy muglit... Akkor nem lett komolyabb baj belőle... – mármint az áldozatának, aki történetesen egy bizonyos Thomas Joseph Denem volt, nem lett komoly baja – de Morfint végül két évre az Azkabanba zárták... gondolhatod, hogy azóta még jobban gyűlöl minden muglit... és mindenkit, aki nem tiszta vérű varázsló.

– Szóval jobbnak láttam engedni a büszkeségemből, és hagyni, hogy Morfin elkergessen engem, ha cserébe remélhetem, hogy senki mást nem fenyeget veszély.

– Sosem hittem volna, hogy ennyi mindenre kell gondolni egy egyszerű rokoni látogatásnál... – Max próbált könnyed hangon beszélni, de igazából egy kicsit le volt nyűgözve... Tom, úgy látszik, mindenre gondolt... vagyis, majdnem mindenre... – Akarom mondani, kicsit ijesztő, hogy milyen jól értesz az emberek manipulálásához... vagyis ahhoz, hogy ne csak megtegyék, amit akarsz tőlük, de még úgy is érezzék, hogy saját akaratukból tették. – Tom egyelőre nem adta jelét, hogy megsértődött volna, úgyhogy Max áttért a veszélyesebb kérdésre: – És arra gondoltál, hogy a legnagyobb veszély nem Morfin volt, hanem... te magad? Könnyen előfordulhatott volna, hogy nem tudsz uralkodni magadon, és egy varázslattal, amit egy perccel később már meg is bánsz, megölöd a nagybátyádat.

Tom pillantásából világosan látható volt, hogy nagyon is gondolt erre.
– Sejtettem, hogy neked is eszedbe fog jutni... Csak egyetlen lehetőséget láttam, hogy ezt megelőzzem: azt, hogy nem vittem magammal a varázspálcám... Ezt persze könnyebb elhatározni, mint tényleg megtenni... Évszázadok óta mindig azt mondogatjuk, hogy felelőtlenség varázspálca nélkül elindulni otthonról... de most épp fordítva volt: felelőtlenség lett volna magammal vinni... – Úgy látszott, nem tudja, magyarázza-e el, hogy hogyan sikerült, aztán halkan, szinte vonakodva folytatta:
– Ez múlt vasárnap történt... egy nappal Myrtle születésnapja után ... amikor eljegyeztük egymást... Ez a gondolat valahogy segített... végül is, nem kívánhatom Myrtle-től, hogy megvárjon, amíg néhány évtized múlva kiengednek a varázslók börtönéből...

Érdekes megfigyelni, gondolta Max, hogyan keveredik Tomban egy felnőtt férfi értelme egy kisgyerek érzelmi világával... És persze a varázserővel, ami még sokkal veszélyesebbé tette a képet... Ha legalább sírni tudna, az talán segítene, egy kicsit megkönnyebbülhetne tőle... de ez a képesség – ki tudja, miért –, születése óta hiányzik belőle – legalábbis a naplójában ezt írta valahol.

– Persze – kezdte újra Tom – így utólag végiggondolva, jobban megértem őt... Nem, nem úgy gondolom, hogy egyetértek vele, hanem...

– Nézd, ő beleszületett ebbe az egészbe... A Gauntok generációk óta abban éltek abban a tudatban, hogy a varázslók különbek a varázstalanoknál, a varázslók között pedig a vérvonal tisztasága számít, más szóval, hogy ők a legkülönbek közé tartoznak... ez volt a büszkeségük alapja...

– Azután, amikor lassan elvesztették a vagyonukat és a társadalom megbecsülését, még mindig megvolt a vigaszuk: 'Mi magunk akarunk elkülönülni mindenki mástól, mert senki sem méltó hozzánk!'... Egymás között egyre többet használták a kígyónyelvet, hogy ezzel is emlékeztessék magukat a dicső múltra... és elfeledkezzenek az egyre kevésbé dicső jelenről...

– Egyikük sem járt soha a Roxfortba; eleinte házitanítót fogadtak a gyerekeik mellé, azután, amikor már erre nem futotta, csak maguk tanítgatták őket... Persze nemzedékről nemzedékre elveszett valami a tudásból, könyvet egyre ritkábban vettek, a régieket sem igen olvasták.

– És hogy még rosszabb legyen, egyre gyakoribbak lettek a családban a rokonházasságok, néha még elsőfokú unokatestvérek között is...

– Morfin a családi hanyatlásnak a végső pontja: vele kihal a Gaunt család, legalábbis férfiágon – ami engem illet, én nem akarom további vinni a hagyományaikat... – egy pillanatra elhallgatott. – Ne érts félre, még mindig büszke vagyok rá, hogy az Mardekár Malazár, az ősöm, korának legnagyobb varázslója volt... De azt is elismerem, hogy az előítéletek, amiket a tanítványai között terjesztett, és a családjára örökül hagyott, szörnyű kárt okoztak, nagyon sokaknak... – nekem elhiheted, még ha nem is szeretném most elmondani mindazt, amit...

– A nagybátyádról akartál beszélni – vágott közbe Max. – Mármint arról, ami ebben a világban történt.

– Igen... Végül is arra jutottam, hogy bármennyire gyűlölöm is (akkor legalábbis úgy éreztem), egyszerűen nincs jogom hibáztatni Morfint mindazért, amit mondott vagy tett... Nem, nem azért, mert én magam sokkal rosszabb voltam egy másik világban – tette hozzá gyorsan, kitalálva Max gondolatát. – Egyszerűen azért, mert a családi háttere, a neveltetése, a Gauntok egész történelme erre predesztinálták...

– A saját értékrendje szerint ő semmi rosszat nem tett... Például, amikor megtámadta az apámat, csak a saját húgát akarta megmenteni egy teljesen méltatlan férfitól... Szerintünk ez értelmetlen durvaság, szerinte viszont a testvéri szeretetből fakadó kötelesség.

– De az, hogy emiatt felelősségre vonták és börtönbe zárták, az nem győzte meg arról, hogy... – kezdte Max

– Az csak arról győzte meg, hogy egy ellenséges világban él, és a minisztérium is a muglik mellett áll, a varázslókkal szemben... Ahogy én látom, Morfin életében sohasem volt olyan pillanat, amikor el kellett volna gondolkoznia azon, hogy jól látja-e a világot, vagy választhatna-e más utat...

Max egy kicsit összezavarodott. Azt jelentené ez, hogy végül is senki sem felelős a tetteiért? Ez túlságosan is egyszerű és kényelmes világnézet lenne...
– És a te életedben volt ilyen pillanat? Amikor végiggondoltad, hogy 'jó úton jársz-e?'

– Összesen kétszer, több mint hatvan év alatt – felelte Tom nyugodtan. – Az első akkor volt, amikor tizenhat éves koromban, öt év kutatás után megtaláltam Mardekár elrejtett kamráját, és kiszabadítottam a baziliszkuszt...

– Az a pillanat lehetett volna életem csúcspontja – majd ezer éven át várt az a kígyó, hogy valaki megtalálja... Vagyis rám várt... Várj, ez most nem hencegés, inkább... beismerés... Én vagyok Mardekár méltó utóda... vagyis bennem született újra az ő ereje... és az ő összes hibája, tévedése és előítélete.

– És amikor megjelent a kígyó... amikor bebizonyosodott, hogy érdemes volt annyit fáradnom... A baziliszkusz rögtön megölt valakit... egy kislány épp ott volt az egyik fülkében... én nem tudtam róla, biztos voltam benne, hogy nincs ott senki; késő este volt, amikor senki sem hagyja el a saját Háza területét... hacsak nem éppen elbújni akar mindenki elől...

– Nem volt semmi esélye: a kígyó pillantása is halálos – én persze tudtam, mi ellene a védelem, de ő... azonnal meghalt.

– Tudtam, hogy mit kellene tennem: bevallani... azonnal mindent elmondani az igazgatónak, bizonyára elhinné, hogy nem szándékos volt... Persze akkor sem kerültem volna el a büntetést, de... még lett volna visszaút... nem ítéltek volna életfogytiglani börtönre... De az, hogy mindenki megtudta volna: a diákok, a tanárok... és a lány szülei... A szemükbe kellett volna néznem: Én öltem meg a lányukat!

– Nem volt elég bátorságom, hogy megtegyem... Rajta már úgysem lehet segíteni! Ezt ismételgettem magamban, hogy legyőzzem a maradék lelkiismeretemet...

Ahogy az emlék egyre jobban erőt vett rajta, egyre halkabb lett a hangja, a mondatai egyre zavarosabbak... látható volt, hogy újra átéli azt, amiről beszél.

– Még rosszabbat is tettem... Tudtam, hogy végül mindenképp kitalálják az igazságot – hacsak nem nyugtatom meg őket egy hazugsággal... Véletlenül tudtam meg, hogy van egy diák, egy félóriás, egy bizonyos Rubeus Hagrid a Griffendélből, aki egy acromantulát rejteget az alaksorban... Ha elhinnék, hogy a pók mérge végzett a lánnyal... akkor senki sem gondolna a Baziliszkuszra... Meg kellett próbálnom, ez volt az egyetlen lehetőségem... És sikerült: elhitték... az igazgató boldog volt, hogy megvan a megnyugtató magyarázat... Hagridot kicsapták az iskolából... de nekem nem lett semmi bajom... Még meg is dicsértek, amiért lelepleztem a bűnöst...

Vajon hogyan lehetne Tomot visszacsalogatni a valóságba? Talán legjobb lenne egyszerűen rákiabálni: 'Tom, igazából nem öltél meg senkit, legkevésbé Myrtle-t!'... mert Max rögtön megértette, hogy kiről van szó... Épp ez teszi olyan furcsává az egész helyzetet: Tom a pokolban érzi magát, mert gyötri a bűntudat, közben az áldozata a feje fölött repked, épen és egészségesen...

De lehet, hogy ha most hirtelen szembesíti Tomot a valósággal, az valami hisztérikus reakcióhoz vezet... Érdemes lenne valamiféle eltereléssel próbálkozni...

– Tom, biztos vagy benne, hogy az illető tényleg egy ember és egy óriás házasságából született? Szerinted hogyan lehetséges ez? – kérdezte szándékosan könnyed hangon.

Ahogy Tom felnézett, a tekintete határozottan... zavartnak látszott... Nem csak azért, mert a bűntudata mélypontjáról rángatták ki hirtelen, de mintha... mintha valami illetlen kérdést intéztek volna hozzá... Illetve, jött rá Max hirtelen, a kérdését tényleg lehet úgy is érteni...

– Gondolj az animágiára – kezdte végül Tom, aki, úgy látszik, lassan visszatért professzori énjéhez –, persze nem minden óriás képes rá, sőt nagyon is kevesen... azok, akik a legértelmesebbek közülük... persze emberi mértékkel az is legfeljebb átlagosat jelent...

– Úgy érted, hogy képesek emberi alakot ölteni? Óriások élnek közöttünk? – Max önkéntelenül körülnézett, mintha azt várná, hogy rögtön láthat is egy embertestben rejtőző óriást.

– Nagyon is ritka dolog ez... Az animágiát említettem (bár azok az óriások esetében ez nem tanult, hanem veleszületett képesség) –, nos, ha én, mondjuk, kígyóvá tudnék változni, vajon szeretnék-e évekig vagy évtizedekig kígyóként élni?

– Azért ez nem ugyanaz! – méltatlankodott Max. – A mi világunk az óriásokéhoz képest...

– A mi világunk idegen nekik, ez a lényeg... Ha egy óriás el is tölt közöttünk néhány évet (például azért, mert, mint Hagrid anyja, beleszeret egy emberbe), végül ráun, és visszatér a saját világába...

– Akkor ez a Hagrid... – Max nem is tudta pontosan, hogyan fejezze be a kérdést... 'kicsoda vagy micsoda?' ez valahogy sértő lett volna.

– Jogilag ember – felelte Tom, némi iróniával. – Olyan, mint bárki más... csak éppen kétszer magasabb, mint egy vele egykorú ember, és már szakállt visel... És szokásosnál jobban érdeklődik a veszélyes lények iránt... ezért tart házikedvencként acromantulát.

– Vagyis egy emberevő óriáspókot? – kérdezett vissza Max szándékosan könnyed hangon, mintha teljesen természetes dologról lenne szó. – Én ahogy látom, egy iskolában, ahol kisgyerekek is vannak, egy acromantula jelenléte épp annyira felesleges, mint egy baziliszkuszé, te nem így gondolod? – Talán nem is lehet ennél szebben megfogalmazni a kérdést, hogy 'Miért nem állítottad meg ezt az őrültséget?'

– Éppenséggel eszembe jutott... Azt tanácsoltam Hagridnak, hogy rejtse el a pókot (egyébként neve is van: Aragognak hívják) a Tiltott Rengetegben... Persze Hagrid aggódott a kis kedvencéért, de belátta, hogy még ez a legjobb megoldás... Nem mondhattam el neki, hogy jó okom van azt hinni, hogy Aragog legalább negyven évig fog ott élni békességben...

Max nem tudott úgy tenni, mintha Aragog hosszú és boldog élete érdekelné... Az a fő, gondolta, hogy se Myrtle, se Olive soha ne menjen abba az erdőbe... Nyilván nem véletlenül hívják Tiltott Rengetegnek: lehet, hogy Aragognál veszélyesebb lények is élnek ott.

No igen, de Tom nem erről akart beszélni, ez csak kitérő volt; kitérő, valami sokkal fontosabb témából...
– Tom, még egyvalamit szeretnék megkérdezni: Mi volt a második alkalom? Emlékszel, azt mondtad, hogy két alkalom volt az életedben, két fordulópont, amikor...

Szerencsére Tom ezúttal nem merült el valamiféle fájdalmas emlékbe. Sőt, mintha kacsintott volna...
– Azt hittem, azt már magadtól is kitaláltad: Az akkor volt, amikor két hónappal ezelőtt magamhoz tértem a gyengélkedőn... Azután, hogy szörnyű kínok között meghaltam, hetvenévesen... Persze nem hittem el rögtön, hogy élek... az volt a logikusabb magyarázat, hogy és is kísértet lettem; akik a Félúton vannak, egymást látják valóságosnak, az élőket pedig anyagtalannak, átlátszónak.

Érezte, hogy jobban el kellene magyaráznia, hogy mit is jelent az 'én is kísértet vagyok', de szerencsére Max nem ragaszkodott ahhoz, hogy most rögtön következzen ez a magyarázat. Bár lehet, sőt valószínű, hogy Max többet is kitalál, mint amit Tom elmond... Tom nem érezte szégyennek, hogy elismerje, Max értelmi képességekben semmivel sem marad el tőle (ami nem kis szó!), a varázserő pedig... nos, a varázserő senkit sem tesz jobb emberré, sem a hiánya rosszabbá... Csak meg kellett halnom, hogy ezt megértsem – ez nem is olyan nagy ár... én már tudom, hogy a végső ponton a varázserő semmit sem számít...

– Szóval, magamhoz tértem, élve és egészségesen... ártatlanul... – Lehet, hogy nem ez a jó szó, gondolta – úgy értem, hogy még nem tettem semmit, ami visszafordíthatatlan vagy megbocsáthatatlan... Még van választásom: lehetek Voldemort, vagy maradhatok csak Tom Denem... szabad vagyok... teljesen szabad...

Egy kicsit habozott, mielőtt pontosított:
– Vagyis majdnem teljesen szabad. – Egy jelentőségteljes pillantással és egy kis kacsintással jelezte, hogy most nem következik magyarázat...