Egy új történet kezdete – Tom és Denem

– Tom, ha úgy érzed, hogy nem köt más Myrtle-hez, csak a hála... vagy a bűntudat... akkor jobb lenne most rögtön szakítanotok – mondta Max olyan komoly hangon, hogy Tom rémülten visszakozott.

– Sajnálom, ez csak tréfa akart lenni... Nem akarhatod komolyan, hogy Myrtle szakítson velem! – hiszen azt el sem tudta képzelni, hogy ő akarná elhagyni a lányt... Azt meg még ő maga sem tudta volna megmagyarázni, miért rémíti meg ennyire ez a gondolat... Tizenhat – vagy sokkal több! – évet élt anélkül, hogy érzelmileg bárkit is közel engedett volna magához (sőt, azt sem tudta, hogy egyáltalán képes erre), de ha most elveszítené Myrtle-t...

Egy kicsit eltúloztam, jött rá Max. Óvatosabbnak kell lennem...
– Sajnálom, én is csak tréfáltam...

– Vagyis inkább próbára akartál tenni, ugye? – kérdezte Tom, még mindig sápadtan.

– Nem sok értelme lenne tagadni, igaz? Nem tudhattam, hogy ennyire megijesztelek vele, bocsánatot kérek... És mégis... úgy éreztem, hogy meg kell tennem... Még ha volt is némi kockázata a dolognak...

Tom nem értette meg rögtön, milyen kockázatra gondolhat Max. Hogy megüti? Vagy fegyvert ránt? Vagy... önmagát is meglepte, hogy csak utoljára jut eszébe a mágia...
– A régi énem nyilván varázspálcát rántott volna, és... – vállat vonva félbehagyta a mondatot. – Igen, de a régi énem meghalt... Meghalt, épp egy hónappal azután, hogy megtalálta a halhatatlansághoz vezető legbiztosabb utat... nem maradt más belőle, csak az emlékei...

Max nem tudta, helyénvaló-e ilyenkor a részvétnyilvánítás: persze mindenkinek jobb – Tomnak magának is –, hogy Voldemort már nem él, de mégis...
– Tom, sajnálom, hogy így kellett történnie, de... – Tom olyan hirtelen kapta fel a fejét, és olyan szemrehányóan nézett rá, mintha azt mondaná 'Ne kezdd te is!', hogy félbe kellett hagynia.
– Bocsánat, de mi rosszat mondtam?

Tom sóhajtott... Úgy látszik, lassan nem marad több titka... Most már akár el is mondhatja, mi volt Voldemort történetének vége...

Max le volt nyűgözve... ahogy Tom elbeszélését hallgatta, maga előtt látta a legyőzhetetlen feketemágust, aki biztosra vette, hogy leszámolt – mondjuk így – lelkének emberi részével, de egy szerencsétlen véletlen (vagy talán a sors akarata) folytán hirtelen tizenhat éves önmagával kellett szembenézni a saját elméjében... És a harc vége a fájdalmas halál: mágiával létrehozott testének felbomlása lett... Ráadásul mindez végső győzelmének napján történik, egy kísértet jóvoltából...

Szegény Tom! Ez még egy épelméjű embernek is sok lenne – no nem, várjunk csak, ez így nem csak sértő, de nem is egészen igaz – akarom mondani, egy normális családban felnőtt, kiegyensúlyozott embernek is sok lenne...

– Tom, elismerem, szörnyű lehet ilyen emlékekkel élni – de ugye tudod: ez nem valóság... Akár rémálom volt, akár egy alternatív világ, itt és most mindez nem történt meg, ebben egyetértünk, igaz? Nem térnél vissza arra, ami a múlt vasárnap történt?

– De hiszen elmondtam... – nézett rá Tom zavarodottan –, legalábbis a lényegét már tudod: Tom Joseph Denem is ott él, Little Hangletonban, néhány mérföldnyire Morfin házától, szinte a szomszédban... – Rájött, hogy ennél mégis egy kicsit többet kell mondania, hát megpróbálta összeszedni a gondoltait... végül is, ez volt az a történet, amit eredetileg el akart mesélni...

– Az apám esete egész más volt, mint Morfiné... – kezdett bele. – Vele még sosem beszéltem, még az előző életemben sem... Nem is tudtam róla sokkal többet, mint azt, hogy feltűnően hasonlítok hozzá... ezt is csak arról az egyetlen esküvői fényképről...

– Nyilván az lett volna a legtisztább, ha egyszerűen elé állok: Mr Denem, talán még nem hallott rólam, de bizonyára örülni fog, ha megtudja, hogy... De aztán arra gondoltam, hogy ez túl közvetlen... túl erőszakos lenne... Épp elég megrázkódtatás lesz neki megtudni, hogy van egy tizenhat éves fia, úgy is, ha nem kell rögtön találkoznia is vele... Különben is, az túl könnyen vezethetne valamiféle veszekedéshez... vagy még rosszabbhoz... Azt reméltem – és ez sikerült is –, hogy egy nyilvános helyen találkozhatom vele (vagyis a falu kocsmájában), ahol mások nem hallanak, de látnak minket: ez segíthet féken tartani az indulatokat.

– Egyszóval: álcáztam magam, néhány egyszerű bűbájjal, hogy ne ismerjen fel, és persze idősebbnek látszódjak, legalább harmincévesnek... Az ilyesfajta bűbájok nem jók arra, hogy valaki máshoz hasonlóvá tegyenek, nem is tartósak, de most pont megfeleltek, hiszen csak egy óra hosszáról volt szó.

– Persze nem ez a szokásos, a szabályos módja... – tette hozzá szinte mentegetőzve. – Erre való a százfűléfőzet, kiegészítve egy hajszállal, akárkiével... hiszen csak az a fontos, hogy ne ismerjenek fel... – Nem egészen törvényes, de megvan a módja, hogy hogyan lehet hozzájutni, például a Zsebpiszok közben... csak éppen nem volt annyi pénzem, hogy... – Olyan hirtelen hallgatott el, hogy utána a csend kifejezetten kínos volt.

– Nem kellett volna ezt mondanom – mondta végre –, hiszen nem a pénzről van szó... – Maga is érezte, hogy ez mennyire nem hangzik őszintén... – De igen, arról is... Max, én nem vagyok olyan harmatos szemű kis árva, aki hálatelt szívvel fogadja az adományt... Nem, én olyan fajta kis árva vagyok, aki megaláztatásnak érzi, hogy jó képet kell vágnia a vállon veregetésekhez, az adományképp kapott használt ruhákhoz, és az egész leereszkedő jóindulathoz... – Ismét félbeszakította magát, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára... nem hitte volna, hogy ilyen indulat fog kitörni belőle...
– Végül is, már nem számít, vagy legalábbis nem sokáig: még fél év, és nagykorú leszek, azaz kaphatok egy asszisztensi állást az iskolában... A Roxfortban rengeteg munka akad, amihez nincs szükség egy tanár képességeire, és szinte bármelyik felsős diák meg tudja csinálni... Nem fizetnek valami sokat, de az legalább járandóság, nem pedig adomány... – Remélte, hogy Maxnak nem áll szándékában sajnálkozni, vagy 'pár vigasztaló szót szólni'... inkább folytatta a történetet.

– Szerencsém volt: ott találtam a kocsmában, egyedül ült egy asztalnál, talán a barátaira várt, talán nem; az biztos, hogy nem énrám... Mi mást gondolhatott, mint hogy valamiféle ügynök vagyok, aki azért zaklatja, hogy újfajta ekekapát, vagy sötétben világító házi oltárt sózzon a nyakába... Nyilván egyszerűen elkergetett volna, ha... ha nem azzal kezdem, hogy 'Mr Denem? A feleségéről szeretnék beszélni önnel.'

– Vonakodva, de beleegyezett: nem akart botrányt... Szigorúan véve nem hazudtam, csak hagytam, hogy azt higgye, én valamiféle ügyvéd vagyok... Talán még mindig jobb egy közvetítővel tárgyalni, aki nem személyesen érintett, azt hiszem, erre gondolt... Anyakönyvi kivonatokat mutattam neki:
1925. december 17. Manchester, Tom Joseph Denem és Merope Gaunt házasságkötése,
1926. december 31. London, Tom Marvolo Denem születése,
1926. december 31. London, Merope Denem halála...

– És nem tudta... ezt nem színlelte, egyszerűen az az igazság, hogy nem tudott semmit... sem rólam, sem arról, hogy a felesége meghalt, azt hitte, Merope ma is él valahol... Semmilyen hatóság – sem varázsló, sem mugli –, nem tartotta feladatának, hogy értesítse: Mr Denem, meghalt a felesége! vagy legalább annyit, hogy A fiát átveheti az árvaházban... Az anyám meghalt, anélkül, hogy bárki is törődött volna vele...

– Néhány pillanatig meg sem tudott szólalni, erőt vettek rajta az érzelmei... Ez elég volt nekem... már korábban előkészítettem a pálcám, és most, gyengesége pillanatában meglestem az emlékeit... mármint azokat, amik abban a pillanatban a tudata felszínén voltak... Hiszen épp azokat akartam megismerni... Nem vett észre semmit... nem vehetett észre semmit: épp ezért volt különösen aljas dolog, amit tettem... – de mégsem olyan rossz, mint gyűlölni őt valamiért, ami nem az ő bűne...

Úgy hallgatott el, mintha a történet végére ért volna... Végül is, a legfontosabbat már kimondta... Aztán mégis újrakezdte, sokkal nyugodtabban és halkabban.

– Az emlékei, amiket láttam, bebizonyították, hogy nincs jogom vádolni, amiért megtagadott, hiszen a létezésemről sem tudott...

– Azután elmondtam neki mindent... mindent, amit én, mint kívülálló, a ő fiáról tudhattam... Nem kérdezte meg egyenesen, de kitaláltam, mi neki a legfontosabb: A fiam is olyan mint az anyja? Mármint varázsló... de az ő világában ez csakis sötét varázslót jelent: olyasvalakit jelent, akit az hatalmát mások ellen használja... Egy pillanatig arra gondoltam, hogy ha letagadnám... ha azt hinné, hogy olyan vagyok, mint ő... akkor talán hajlandó lenne... – Megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a gondolatot. Hihetetlennek tűnik, hogy ő, aki egy hete még lehetetlennek gondolta, hogy megbocsásson az apjának, ma arra vágyik, hogy...
– Ennek nem lenne sok értelme, igaz? Ha nem tud így elfogadni, akkor nem kényszeríthetem rá magamat...

Valamiért jobbnak látta, ha gyorsan témát vált.
– Ha nem is akart személyesen látni, azért sikerült zavarba hoznia azzal, hogy megkérdezte, van-e nálam egy fénykép a fiáról. Nem volt nálam más fénykép, csak az amit te is láttál...

– Mi azzal a baj? Csak nem szégyellted, hogy azon a képen Myrtle-lel együtt vagy?

– Dehogy, épp fordítva – tiltakozott Tom hevesen. – Miért lenne egy ilyen... – mondjuk így – romantikus emlék egy olyan közvetítőnél, mint amilyennek én kiadtam magam? Azonnal rájött volna az igazságra, ha nem tereli el a figyelmét az a körülmény, hogy a fényképen az alakok mozognak...
Végül azért megadtam neki egy levélcímet, hogy elérhessen, ha valamikor mégis találkozni akar velem. (Vannak közvetítők, akik a mugli leveleket bagolypostán továbbítják... persze ezt te nagyon is jól tudod – jutott hirtelen eszébe.)

– De mi volt az a titok, amit megtudtál? Amit kiolvastál az emlékeiből? – Max hirtelen észbe kapott: a kíváncsisága meglehetősen tapintatlannak tűnhet, hiszen ez nem is Tom titka, hanem a szüleié; nem lenne csoda, ha egyáltalán nem akarna erről beszélni.
– Mármint, ha elmondhatod... és el akarod mondani... – fejezte be zavartan.

Tom habozott.. de miért is ne mondhatná el?
– Nagyon is egyszerű dolog, akár ki is találhattam volna, akkor sok minden egyszerűbb lett volna... Egy méreg volt... vagy szebben mondva szerelmi bájital. Amiről mindnyájan hallottunk már, amiről annyi tréfa és kedves történet szól... Nem is gondolnánk, hogy a valóságban is működik... például, ha egy muglin használják, aki sosem hallott róla, aki elhiszi, hogy ez a hirtelen jött szerelem valódi...

– Amikor anyám tizenhét évvel ezelőtt egyedül maradt, mert Morfint és Marvolót az Azkabanba zárták, ő valósággal kivirágzott: Valószínűleg rájött, hogy mégiscsak van benne varázserő, bármit is mondott róla az apja és a bátyja... Könnyű kitalálni, hogy miért épp a bájitalok felé fordult az érdeklődése: ez volt az egyetlen mód, hogy megszerezze a férfit, akit reménytelenül szeretett...

– Hónapokon át minden rendben volt – már ha ez így rendben van –, az Amortentia hatott, Denem szakított a menyasszonyával, feleségül vette Merope-ot... Aki arra is rávette, hogy költözzenek el Little Hangletonból... Nyilván azért, hogy Denem szüleinek és a barátainak ne legyen módjuk közbeavatkozni.

– Azután egy nap – Denem nem tudhatta, miért – a szer nem hatott: talán Merope elfelejtette beadni, vagy rosszul sikerült a főzet: Denem észhez tért... és ahogy megértette, mit tett vele Merope...

– Nem tudom, mit tett volna haragjában... nyilván valami megbocsáthatatlant... ha... ha nem félt is volna ugyanannyira... Hiszen ő nem tud semmit a mágiáról, Merope pedig... nos, ő már bebizonyította, hogy képes fekete mágiát használni... Persze Denem nem hallott az Imperiusról, de azt magától is kitalálta, hogy ha időt hagy neki, talál valami más módot, hogy újra a hatalmába kerítse.

Max talán tiltakozott volna: túlzás az Amortentiát fekete mágiának nevezni, de könnyű volt kitalálni, mivel vágna Tom vissza: 'Mit szólnál, ha rajtad próbálnák ki?!'

– Akkor a végén... apád elhagyta a feleségét, és visszatért a szüleihez? – kérdezte inkább. – Mit mondott nekik?

– Mindenesetre az igazat nem mondhatta el... Sem nekik, sem Ceciliának... Nem mondhatta, hogy azért hagytalak el, mert egy boszorkány szerelmi bájitalt itatott velem... Eltelt tizenhét év... azóta várta, hogy hall-e még Merope-ról... Ahogy elmúlt az első pár hónap, kezdte remélni, hogy a nő lemondott róla... remélte, de sosem lehetett biztos benne... És persze válásra nem is gondolhatott... ugyan, milyen hatósághoz fordulhatna azzal, hogy varázslat hatása alatt kötött házasságot?! Közben persze megkeseredett, kerülte az embereket, szinte idegen lett a saját falujában. Az emberek azt hitték, valami sötét titka van... ez tulajdonképpen igaz is: a titok, amiről nem beszélhetett senkivel, magányossá tette.

Szomorú történet, gondolta Max, de mégsem ez a végső válasz Tom számára... Ha korábban azt hitte, hogy nem tud megbocsátani az apjának, most meg csak a fekete mágia ártatlan áldozatnak tudja elképzelni... És most éppolyan biztos abban, hogy az anyja számára nincs mentség.

– Tom, ugye ez nem jelenti azt, hogy ha eddig mindenért az apádat hibáztattad, akkor most pedig anyádat... Ha találtál mentséget, először Morfin számára... azután az apádnak is, akkor még egy lépést meg kell tenned: Egyáltalán nincs olyan személy, akit hibáztathatnál – legalábbis abban az értelemben, ahogy az előbb mondtad: aki tudatosan rosszat tett... Vagy legalábbis rosszabbat, mint amit elvárhatsz tőle... Gondold el, milyen nevelést kaphatott Merope... ugyan mit tanulhatott a nagyapádtól... Számára Tom Denem volt az egyetlen kiút ebből a szörnyű családból...

– Én is ugyanerre jutottam... persze, nekem azért egy kicsit több idő kellett hozzá. Nincs értelme anyámat vádolnom... Nem, nem csak azért, mert több mint tizenhat évvel ezelőtt meghalt, de azért is, mert úgy hatna, mintha a saját létezésem ellen tiltakoznék...

– Persze nem csak erről van szó... ha elismerjük, hogy Denem egy életét tönkretette a természetellenes szerelem, amit a bájital okozott, akkor azt sem tagadhatjuk, hogy Merope életét is tönkretette – szó szerint! – az a természetes szerelem, amit Denem iránt érzett... Miért lenne az utóbbi jobb, mint az előbbi?

– És van még valami... Denem azt mondta – illetve: gondolta – hogy Merope aznap talán elfelejtette beadni a bájitalt, de én azt hiszem, valószínűbb, hogy ez szándékos volt: azt remélte, a férje Amortentia nélkül is vele marad, ha megtudja, hogy Merope... állapotos... Vagyis, ha úgy akarjuk nézni, akkor én vagyok a hibás...

– Nem, ezt nem mondtam komolyan... De azt igen, hogy én is rájöttem: Nem találhatok önmagam számára mentséget úgy, hogy valaki mást hibáztatok... Ne érts félre: még mindig azt mondom, hogy mind rosszat tettek, de mégsem úgy mint én: szándékosan és tudatosan, inkább, mintha a sors akarata teljesült volna: egyikük sem volt rosszabb – és jobb sem! –, mint amit... elvárhatnál tőlük, a jellemük és hátterük alapján.

Max, ha nem is értette egészen Tom elméletét, egyvalamit határozottan Tom javára írt: hogy mindenkinek talált mentséget, kivéve önmagát... Nincs is értelme védeni azt a feketemágust, aki Tom lehetett volna egy másik világban, de más a helyzet ezzel a Tom Denemmel, aki itt és most keresi a helyét a világban... Bármilyen sokat is tudott meg a származásáról, egyvalakit még mindig nem a megfelelő fényben lát...
– Tom, azt hiszem, valakit elfelejtettél... gondolom azért, mert túlságosan kézenfekvő... van valaki a családodban, aki határozottan nem azt tette, amit a sors 'eleve elrendelt'.

Tom még egyszer végigszaladt a névsoron: Denem, Merope, Morfin, Marvolo... és a Gauntok generációi, vissza Mardekárig... egyikükre sem illett, amit Max mondott...
– Ez talán valamiféle reváns akar lenni, amiért én az előbb... – próbálkozott reménytelenül.

– Dehogy! Tom, ha kívülről hallottad volna magad az elmúlt órában, akkor tudnád, hogy rólad beszélek: te vagy az, aki mindent másképp csinált, mint ahogy a 'sors rendelte'... Nem engedted szabadon Mardekár szörnyetegét... Nem esett baja egyetlen diáknak sem miattad... Sőt, megölted azt a baziliszkuszt, hogy soha többé ne bánthasson senkit... Ami pedig az apádat illeti: gondolj arra, hogy ezzel a találkozással valószínűleg neki is lehetőséget adtál arra, hogy túllépjen a múltján... Visszatérhet az elhagyott menyasszonyához, vagy találhat valaki mást... (Azt mondtad, ez a Cecilia nem hinné el, hogy Denem boszorkányság áldozata lett... nos, egy fénykép, amin mozognak az alakok, elég bizonyíték a mágia létezésére.)

– Vagy itt van Morfin esete: a saját testi épségedet kockáztattad, hogy ő megőrizhesse a lelki békéjét... Még arra is gondod volt, hogy Aragog, az emberevő óriáspók otthonra találjon... csak hogy ennek a Hagridnak a kedvében járj... Ezek után még mindig úgy érzed, hogy a családod történetében kell mentséget keresned önmagad számára?

Tom legszívesebben határozott Igen!-t felelt volna. Minden porcikája tiltakozott a gondolat ellen, hogy ő 'jó' lenne. Ugyanakkor nem tagadhatta, hogy minden, amit Max mondott, igaz... Ha tiltakozna, az úgy hatna, mintha... további dicséretekre várna... de mi is mondhatna, amikor maga sem érti önmagát...
– Talán igazad van, de én... nem érzem magam jónak... vagy pontosabban, azt sem tudom, mit kellene éreznem... Nem lettem valaki más... nem gondolkozom vagy érzek másképp, mint egész életemben...

– Ez már más – felelt Max, jóval komolyabb hangon. – Ilyen értelemben sosem leszel úgy 'jó', mint mi, többiek... – egy kis kacsintással jelezte, hogy ez a 'jó' most nem szó szerint értendő.
– Mármint arra a könnyed – de mondhatnám felelőtlennek is – önbizalomra gondolok, amivel mindig azt tesszük, amit abban a pillanatban jónak gondolunk... illetve amit az érzelmeink és indulataink épp akkor sugallnak... Legfeljebb utólag jövünk rá, hogy nem azt kellett volna tennünk...

– Nos, szerintem te sosem leszel ilyen magabiztos – ha egyáltalán jó ez a szó... Végül is, tényleg te vagy Mardekár örököse: Nem úgy mondanám, hogy ez azt jelenti, titkolózó és fondorlatos lennél... nem, inkább talán... óvatos és körültekintő lenne a pontos megfogalmazás.

Ez legalább meggyőzően hangzott... világos, hogy Max őszintén mondta, amit mondott, és mégis... Tom érezte, hogy ez így nem a teljes igazság: valami – nem tudta volna megmondani, hogy mi –, még hiányzott... De azt legalább tudta, hogy kitől kell megkérdeznie...