Egy új történet kezdete – A megnyugtató válasz

A megfelelő alkalom már aznap este eljött. A jótékony sötétség és a bizalmas közelség lehetővé tette, hogy olyasmiről is beszéljen Myrtle-lel, amit nappal talán szégyellne... Persze most sem tudta pontosan, hogy hogyan is kezdjen hozzá, hiszen ha mindent el akarna mondani, amiről Maxszal beszélgettek délután, akkor azzal kellene kezdenie, amit Olive-ról és róla mondtak...

Hogyan is hangzana ez: A bátyád és én nagyon örülnénk, ha meg tudnál bocsátani Olive-nak... Nagyon bután hatna, különösen Tom szájából, hiszen ő maga tudja a legjobban, hogy milyen nehéz túllépni az olyan keserű érzéseken, amik hosszú éveken át gyűltek fel, és már szinte a személyisége részévé lettek...

Senki sem várhatja Myrtle-től, hogy néhány nap alatt elfelejtse mindazt, amit az előző négy tanév alatt kellett elszenvednie, méghozzá anélkül, hogy bármi okot is adott volna rá; nem volt más bűne, mint az, hogy idegen és magányos volt a varázsvilágban... ez elég is volt ahhoz, hogy örökös céltáblája legyen a lányok gúnyolódásának...

De míg ezen töprengett, Myrtle maga hozta szóba Olive-ot; úgy látszik, ahogy felfelé jött az emeleti vendégszobák felé, a lépcsőfordulóban találkoztak.
– Kicsit furcsa helyzet volt... – mondta éppen. – Gondolom, azért ment, hogy jóéjt-puszit adjon a bátyámnak...

Ahogy Tom elképzelte ezt a találkozást, örült, hogy ezúttal nem került sor veszekedésre, de egy kérdés is felmerült benne:
– De miért nem Max jön fel őhozzá? És, ha már itt tartunk, én miért nem léphetek be soha a te szobádba?

– Tom, ez ellenkezne minden szokással és illemmel! – felelt Myrtle a megjátszott felháborodás hangján. – Csak képzeld el, mit szólnának Olive szülei, ha megtudnák, hogy Max éjszaka a lányuk szobájában járt?!

– És ha azt tudnák meg, hogy a lányuk járt Max szobájában? – értetlenkedett a fiú.

Myrtle kuncogott. – Azért már nem vádolhatják a bátyámat, igaz? – Egy kicsit komolyabb hangon folytatta. – Te talán nem is érted, mi a különbség a kettő között, igaz? Miért kényelmetlenebb a például nekem, ha kettesben találnak veled itt, a te szobádban, mint ha fordítva történne? Vagy, ha már így van, miért nem engedem, hogy te aludj az én szobámban? Akkor arra hivatkozhatnék, hogy én nem hívtalak téged, csak nem tudtam ellenállni neked?

Tom komolyan elgondolkodott a kérdésen. Ha tényleg megtörténne egy ilyen lelepleződés, ő szívesebben vállalná a nagyobb részt a felelősségből, minthogy Myrtle-re hárítsa... A büszkesége, sőt a becsülete sem engedné, hogy Myrtle háta mögé bújjon...

Vagy talán éppen erről van szó? Büszkeség Myrtle-ben is van, amely nem engedi, hogy Tom kerüljön rosszabb helyzetbe... De ha így van, akkor vajon mi a vége a kölcsönös önzetlenségnek és önfeláldozásnak? – Bízom benne, hogy te tudod jobban – vallotta be végül. – Tudom, hogy ez kicsit bután hangzik...

– Dehogy, ez nagyon okos gondolat! – tiltakozott Myrtle. – Néha az a legjobb, amit tehetsz, hogy bízol bennem... Például abban is – kicsit habozott, hogy hogyan fogalmazzon, illetve merje-e egyáltalán kimondani –, hogy rám bízod, mikor... illetve, hogy meddig megyünk el... a testi kapcsolatban... – Abból, ahogy a fiú elpirult, látta, sikerült megértetnie, mire is gondol...

– Még nem mertem erről beszélni veled; illetve csak olyankor mertem, amikor nem voltál ébren... Pedig beszélnünk kell róla, mielőtt valami félreértés történne... te esetleg azt hiheted, hogy azért jövök át esténként hozzád, mert én már készen állok a... szerelmeskedésre...

– Remélem, most nem azt akarod mondani, hogy 'Ó, én nem is gondolok arra!' Nem, én inkább azt szeretném, ha te is valahogy úgy éreznél mint én: amire vágyom – néha nagyon is, például amikor a karodban tartasz és én megcsókollak –, attól félek is... – tudom, hogy ez zavarosan hangzik, de amit érzek, az is zavaros –, annyi biztos, hogy még nem vagyok kész arra, hogy bármi többet is tegyünk... például azért, mert még nem tudnám elképzelni, meztelenül láthass...

Amit Myrtle mondott, nagyon is hasonlított Tom saját érzéseire... Kivéve talán az utolsó részt, hiszen Myrtle-nek már volt alkalma ruha nélkül látni őt... Bár az betegápolás volt, nem pedig illetlen kíváncsiskodás... Vagy legalábbis nem kizárólag illetlen kíváncsiskodás...

Bárhogy is, nem tagadhatta, hogy a testi intimitás éppolyan ismeretlen még neki, mint Myrtle-nek... Másik életének emlékeiben sem szerepelt semmi ilyesmi; nem tudta, nem kellene-e emiatt szégyenkeznie – hiszen elmúlt hetven éves, amikor meghalt! –, de végül úgy döntött, jobb is, hogy így van: ily módon Myrtle nem az egyik nő lesz az életében, hanem az első, és ha jól mennek a dolgok, az egyetlen is.

Valószínű, gondolta azután, hogy Myrtle-nek is éppolyan nehéz erről beszélnie, mint neki magának... Sőt bizonyos értelemben kockázatos is lehet... Vajon mi adott neki bátorságot ahhoz, hogy felhozza ezt a kérdést? Talán...?

– Én, ha a helyedben lennék, nem is mertem volna ezt szóba hozni... – próbálkozott óvatosan. – Vagy esetleg vártam volna, hogy jöjjön... eljöjjön egy olyan nap, amikor... biztonságban vagy, még akkor is, ha én esetleg... nem tudnék uralkodni magamon...

Myrtle egy kis kuncogással jelezte, hogy jó volt a találgatás. – De neked hogy juthatott ez az eszedbe? – kérdezett vissza. – Úgy tudtam, hogy a fiúk arról nem is hajlandók tudomást venni, vagy ha igen, akkor azt gondolják, hogy szándékosan csináljuk, hogy legyen okunk havonta egyszer sajnáltatni magunkat...

– Dehogyis! – tiltakozott azonnal Tom. – Ez inkább valamiféle bűntudat vagy szégyen a részünkről, amiért nem nekünk kell ezt minden hónapban elszenvednünk...

– Tényleg? – hitetlenkedett Myrtle. – Nos, engem nem kell sajnálnod, vagy ilyesmi... Elég, ha ilyenkor különösen kedves vagy hozzám, és elviseled, hogy kicsit érzékeny vagyok... még inkább, mint máskor... És... – míg azon gondolkodott, mit is kell még kérnie, valami más jutott eszébe.
– Várjunk csak! Egyáltalán hogyan gondolhattad, hogy én képes lehet ilyesféle mardekáros fondorlatra?

– Amit te mardekáros fondorlatnak nevezel, az igazából óvatos előrelátás – korrigálta Tom szelíden. – És azért tudom, hogy képes vagy rá, mert a múltkor elmesélted azt az álmodat, amiben... Nos, abban az álomban végig te irányítottad az eseményeket, igaz? Kihasználtad, hogy én olyan naiv és tapasztalatlan voltam...

Myrtle tiltakozott volna, ha nem olvassa le Tom arcáról, hogy a fiú igazából nem panaszkodik, sőt nagyon is elismeri, mondhatni csodálja őt azért, amit tett... vagy legalábbis abban az álomban tett vele.

– Ne mondd így, kérlek, sokkal jobban esne, ha azt mondanád: kihasználtam, hogy olyan jóhiszemű és segítőkész voltál... csak annyi kellett, hogy ne lássál bennem veszélyt: az, hogy védtelennek és boldogtalannak láttál, elég volt ahhoz, hogy megpróbálj megvigasztalni, igaz?

– Vagy másképp mondva, veszélytelennek gondoltalak... alábecsültelek, és ezért meg is bűnhődtem... De soha többé nem foglak lebecsülni – komolyodott el –, már jobban ismerlek... – ez a gondolat egyenesen vezetett a következőhöz, aminek már nem volt köze sem az álomhoz, sem a játékos évődéshez.
– Azt hiszem, amióta együtt vagyunk te is megváltoztál... vagy inkább, másnak látlak téged – és mindenki más is –, amióta többet engedsz látni az igazi énedből, amióta nem rejtőzöl el a világ elől – remélte, hogy ez nem úgy hangzik, mint valami ügyetlen hízelgés, hiszen nem is annak szánta: az a Myrtle, aki ma a kviddicsben legyőzte Olive Hornbyt, már nem ugyanaz, mint a két hónappal ezelőtti Hisztis Myrtle...

Myrtle nem tudta, illik-e megköszönnie a bókot... ha egy idegen mondana ilyesmit, az lenne a helyénvaló... De Tom nem egy idegen, és bókolni sem szokott... Sőt ő az egyetlen, akinek őszintén azt felelheti erre, hogy Igen, én is így gondolom!
– Tom, azt hiszem, amióta veled vagyok, én tényleg megváltoztam: rájöttem, hogy több van bennem, mint azelőtt hittem: több lehetőség, több képesség... Annál mindenesetre több, hogy ha bármi sértés is ér, a WC-be fussak bőgni... És a tanulásban is... például az átváltoztatástanban: Dumbledore professzor nagyon kedves hozzám, megvigasztal, amikor nem sikerül valami – Tom elfojtott egy horkantást –, de nekem nem vigasztalásra van szükségem... Amióta segítettél nekem abban, hogy merjek bízni magamban, én már tudom, hogy képes vagyok megcsinálni mindent, amit a többiek.

– És most, hogy már eltelt néhány nap, és volt időm gondolkozni rajta, már nem hiszem, hogy csak tévedésből lettem prefektus... Azt gondolták, és szerintem igazuk is van, hogy én vagyok a lányok közül a legalkalmasabb arra, hogy az elsősökről gondoskodjam... éppen azért, mert én tudom a legjobban, milyen érzés tizenegy évesen belecsöppenni egy idegen világba...

Kicsit habozott, mielőtt legmerészebb és legtitkosabb tervével folytatta volna, de azután erőt vett magán: ha valaki, hát Tom bizonyosan nem fogja kinevetni...
– Azt hiszem, gyógyítónak szeretnék majd tanulni... Várj, én is tudom, hogy oda tényleg csak a legjobbak mehetnek, de még van három évem a Roxfortban, ha nagyon igyekszem – és te is segítesz –, akkor sikerülhet, ugye?

Mikor Tom megnyugtatta, hogy a terve csak nehéz, de egyáltalán nem reménytelen, felszabadultabban folytatta.
– Tudod, az egész a gyengélkedőn kezdődött: Míg te önkívületben voltál, sokat beszélgettem Lyndon nővérrel... Ő még csak huszonkét éves, a gyakornoki évét tölti a Roxfortban, vele sokkal könnyebben szót értettem, mint Madam Asclepiával... Ő mondta, hogy bennem van érzék a betegápoláshoz, érdemes lenne medimágiát tanulnom... és azt is mondta, hogy 'A fiúdnak – ezt rád értette – nagy szerencséje van veled. Én persze tiltakozni akartam, nemcsak azért, mert mi nem voltunk úgy együtt, hanem mert egyáltalán el sem tudtam képzelni, hogy bárkinek is szerencséje lehetne velem...

– De azért... azért megmaradt bennem a gondolat... Hátha mégis lehet benne valami? Hátha meg kellene próbálnom – mármint, amikor magadhoz térsz... És végül megtettem, igaz? – Tom bátorítóan megszorította a kezét – Nem voltam éppen rámenős, ugye nem?... Csak egy kis célzást tettem, a többit rád hagytam...

– És jól sikerült, igaz? Tényleg jól jártál velem, azt hiszem... Korábban ezt sem mertem volna kimondani, hiszen én magam sem tartottam magam semmire... de most igenis azt gondolom, hogy én elég jó vagyok neked... Persze biztos lenne még jobb – tette még hozzá –, de én bízom benne, hogy nem akarod véget nem érő keresgéléssel tölteni az életed... Sose tudhatnál, hogy megtaláltad-e már a lehető legjobbat...

– De hiszen megtaláltam! – tiltakozott a fiú – Lehet, hogy más is megmenthetett volna, de az igazság az, hogy senki más nem volt ott, amikor segítségre volt szükségem... Mi ketten nem egyformán emlékszünk arra, ami történt, de mindkét változatban te mentettél meg a halálnál rosszabb sorstól – ezt most szó szerint értem! – Sőt, még az álmodban is így történt...

– De ugye nem azt akarod ezzel mondani, hogy mindezt 'nekem köszönheted'? Mindez a te érdemed, csak egy kis önbizalomra volt szükséged... Ha lett volna valaki – akárki, egy barát, vagy egy tanár –, aki melléd áll, aki segít beilleszkedni – és megvéd Olive-féle lányoktól –, akkor már sokkal hamarabb... Persze akkor nem lettél volna ott abban a WC-ben aznap...

– Akárhogy is, nem kell hálás legyél sem nekem, sem másnak, csak önmagadnak... – hangsúlyozta ismét. – Biztosra veszem, hogy jól viseled majd gondját az elsőseidnek, és abban is, hogy megszerzed azt a nem is tudom mennyi kiváló RAVASZ-t a hetedév végén... Sőt – Tom remélte, hogy nem túlzás, ha egy még nehezebb célt is kitűz –, azt hiszem, egy nap még Olive-nak is meg tudsz majd bocsátani... Úgy értem, szívből és igazán: nem csak udvariasságból, nem is Max kedvéért, hanem csakis a magad akaratából...

Myrtle halkan kuncogott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Tom mire utalhat. – Sejtettem ám, hogy Max megkér majd téged, hogy próbálj közbenjárni az érdekében... Azt viszont nem csak sejtettem, hanem tudtam is, hogy te nem ígérsz neki semmit az én nevemben... és nem is akarsz rávenni olyasmire, amire magamtól nem vagyok még kész, igaz?

– Persze hogy nem – vágta rá Tom. Ő vajon mit szólna ahhoz, ha Myrtle azt kérné, egyik napról a másikra felejtse el az apja iránt érzett haragját? Pedig, ha alaposan utánagondol, Denemnek sokkal több mentséget találhat, mint Olive-nak... A megbocsátáshoz sok idő kell, nincs értelme sürgetni.

– De nem erről akartam veled beszélni... nem csak erről beszéltünk ma a bátyáddal...

– Gondoltam, hogy valami komoly dolog lehet – szakította félbe Myrtle. – Figyeltek fentről, és észrevettem, hogy sohasem lapozol abban a könyvben... Még ha a legjobb feketemágiás résznél tartottál is volna, akkor sem olvasod ilyen lassan...

– A Fecskevölgy-ben nincs feketemágia! – tiltakozott Tom ámulva.

– Akkor te még nem értél oda! De ne ijedj meg, nem igazi feketemágia... Csak az a szegény kislány rémül meg borzasztóan, mert azt hiszi, hogy a sztearingyertyás vudu varázslattal akaratlanul is megölte a dédnagynénit... de persze a néninek nem lett semmi baja... Ez a fejezet talán csak azért került a könyvbe, hogy elvegye az olvasók kedvét a felelőtlen kísérletezéstől...

– Előbb kellett volna olvasnom ezt a könyvet – mondta Tom szárazon. Ha valaki, hát ő tökéletesen át tudta érezni Titty matróz lelkiállapotát... csak persze az ő esetében nem volt megnyugvás, nem volt vigasztalás és feloldozás... Talán minden másképp alakult volna, ha azelőtt olvassa el ezt a könyvet? Tudta, önmagán kívül senkit sem vádolhat, amiért ennyire elmaradt a mugli irodalomtól... Igaz, tizenegy éves koráig elolvasott mindent, amit az árvaház kis könyvtára nyújthatott, Lúdanyó meséitől Sherlock Holmes kalandjaiig, de azóta... Ezentúl másképp lesz, fogadta meg ismét magának.

Myrtle hallott már arról, hogyan sikerült Tom találkozása Morfinnal és az apjával, de ez volt az első eset, hogy hallhatta Tom elméletét bűnről és felelősségről. Nagyon is jól megértette a fiú csalódását: amilyen biztos volt abban, hogy megtalálja azt a személyt, aki felelős minden rosszért, ami vele történt – és minden rosszért, amit ő tett! –, most annál nehezebb beérnie azzal a válasszal, hogy 'Mindenki felelős érte, vagyis más szóval senki sem... Csak rajtad áll, hogy végzetnek, vagy szerencsétlen véletlenek sorozatának tekinted mindezt.'

És itt volt még Max magyarázata... Szegény Tom, úgy érzi magát, mintha védekeznie kellene a puszta gondolat ellen is, hogy ő bármilyen szempontból is "jó" lehetne.
– Nem volt értelme vitatni, amit bátyád mondott – mondta éppen –; nem csak azért, mert igaza volt, de azért is, mert minden tiltakozás úgy hatott volna, mintha csak azt várnám, hogy tovább győzködjön, mintha további dicséretekre várnék...

– El kell fogadnom, hogy megváltoztam... Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor úgy is mondhatjuk, hogy a világos oldalra kerültem, bár ez is úgy hangzik, mint valami hencegés... De valami még mindig zavar, csak nem tudom, hogyan magyarázzam el...

– Nézd, ha igaz is az, hogy megváltoztam, az nem az én érdemem: nem tettem érte semmit, csak a véletlennek, véletlenek egybeesésnek köszönhetem... Ha ismered a családom történetét – meg az enyémet –, akkor az várnád, az lenne a rendjén való, hogy én meghaljak 1996-ban, nem pedig az, hogy itt legyek veled, biztonságban, a bűneim súlya nélkül, mintha mindent újrakezdhetnék... Ezt nem érdemlem meg!

Nem is tudta, milyen választ vár minderre. Mit mondhatna Myrtle, ami cáfolná azt, ami ennyire nyilvánvaló? A véletlen mentette meg a sorsától, vagy, ha pontosabban akar fogalmazni...
– Myrtle, te és nem egyformán emlékszünk arra, ami történt, de mindkét változatban te mentettél meg... Sőt, még abban az álomban is, amit elmeséltél nekem, abban is te mentettél meg azzal, hogy véletlenül épp ott voltál...

– Ez sérti a büszkeséged, ugye? – Myrtle utálta, hogy ilyen kíméletlenül kell fogalmaznia, különösen, hogy egy fordított helyzetben ő maga talán vérig sértődne, de nem látott más megoldást; az egyetlen, amit tehetett, hogy közben szorosan magához öleli a fiút, hogy jelezze, nem megbántani akarja, csak kiszabadítani saját zavaros gondolatai csapdájából. – Méltatlannak érzed, hogy egy szerencsés egybeesésen, egy véletlen találkozáson múljon a sorsod, ez jár a fejedben, igaz? – Örült, hogy Tom nem tiltakozik, vagyis nem zárkózik el eleve attól, hogy ebből a szempontból is megvizsgálja az érzéseit. – Tom, kérlek gondolj arra, amiről az előbb beszéltünk: Arról, hogy én megváltoztam, amióta veled vagyok... ugye emlékszel, mit mondtál? Fenntartod, amit mondtál?

– Hát persze! – felelte Tom, annyira gyanútlanul, hogy Myrtle szinte megsajnálta.

– Akkor meg tudnád magyarázni, hogy mi a különbség kettőnk esete között? Miért van rendjén, hogy az én életem ennyire megváltozzon egy véletlen találkozástól, ha a magad esetében ezt nem tudod elfogadni?

– Ez annyira más! – tiltakozott Tom azonnal, de itt rögtön el is akadt... Miért más kettejük esete?
– Te nem arra születtél, hogy örök magányban élj, és végül mindenkitől elfordulva és megkeseredve...

– Te sem arra születtél, Tom, és senki más sem... Ha nem hiszel a végzetben, ha szerinted csak szerencsés véletlen az, hogy találkoztunk, akkor miért nem tekinted azt is szerencsétlen véletlennek, hogy magányosan kellett felnőnöd abban az árvaházban?

– És ha fordítva van? – próbálkozott még utoljára Tom. – Ha van végzet, ami az életünket irányítja?

– Akkor az is a végzeted része, hogy velem találkozz, igaz? – csapott le rá Myrtle diadalmasan.
– És igazából te magad is tudod, hogy így van... – legalábbis, amikor nem hagyod, hogy a kételyeid legyőzzenek – különben sosem gondoltál volna arra, hogy feleségül kérj, igaz?

– Még azt áruld el – kezdte újra hosszas gondolkodás után a fiú – Hogy lehet az, hogy valahányszor vitatkozunk, az mindig úgy végződik, hogy én szánalmasan butának érzem magam?

– Ez csak azért van, mert te annyira okos fiú vagy – felelt rögtön Myrtle, mint aki már számított erre a kérdésre.

Tomnak elég volt néhány másodperc, hogy megérte, és végül felsóhajtson:
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy egy kevésbé okos ember nem követné el azt a hibát, hogy egyedül akar választ találni a világ minden kérdésére, igaz? – Akkor ez megint egy újabb eset, amikor úgy érezhetem, hogy én vagyok a legreménytelenebb...

Myrtle érezte, hogy mindez nem panasz vagy önsajnálat akar lenni, hanem valami egészen más... talán Tom maga sem tudja pontosan, mi.
– És ez nagyon rossz érzés? – szakította félbe szelíden, de határozottan.

– Egyáltalán nem – vallotta be Tom –, inkább olyan biztonságos és megnyugtató érzés... – most, hogy a korábbi félelmei és kétségei köddé foszlottak, olyan könnyűnek és felszabadultnak érezte magát, hogy a legtitkosabb gondolatait sem félt kimondani.
– Jó, hogy néha lehetek buta, hogy nem kell mindig okosnak lennem, mert te itt vagy, hogy vigyázz rám, és tudjál mindent, amit én nem tudok...

Még sohasem beszéltél ilyen nyíltan arról, hogy mennyire hiányzik neked az anyai gyöngédség és gondoskodás – mondta volna Myrtle, de egyfajta tapintatból inkább hallgatott: Tom talán nem is tudja, hogy amit mondott az éppen ezt jelenti... sőt talán tagadná is, vagy szégyellné magát, amiért így érez... De nincs is szükség rá, hogy kimondja, épp elég, hogy mindketten érzik...

És bármilyen távol is áll még attól Tom, hogy a 'társadalom boldog és hasznos tagja' legyen, azt legalább már biztosan tudja, hogy nem egyedül áll szemben a világgal, és hogy neki is, mint mindenki másnak, van esélye, és van joga a boldogságra.