Egy új történet kezdete – Dumbledore
Magától értetődött, hogy Albus Dumbledore (a Roxfort professzora, a Wizengamot tagja, és egyben a kor egyik legképzettebb varázslója) tisztában van az időutazás összes szabályával, különösen a legelsővel, amely így szól: Az időnyerő több bajt okoz, mint amennyit megold. Csak végszükség esetén használd – de lehetőleg még akkor sem!
Különben is, az időnyerő használatának olyan súlyosak a korlátai, hogy az aligha segíthetett volna életének bármelyik válságos pontján is: csupán néhány órányira mehet vissza a múltba, és csak azzal a feltétellel, hogy nem láthatja meg senki – ugyan, mit tudna így helyrehozni?
Legalábbis mostanáig így gondolta.
Most viszont itt volt egy levél, amelyet egy bizonyos Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore küldött neki ismeretlen helyről és időből, a borítékon piros betűs figyelmeztetéssel: Ne nyisd ki 1945 előtt!
Tehát majdnem két évet kellene várnia, hogy megtudja, mit üzen jövendőbeli énje... Nem mintha illúziói lettek volna a levél tartalmát illetően: nyilvánvaló, hogy vagy a segítségét akarja kérni, vagy valamilyen súlyos veszélyre akarja figyelmeztetni – illetve, a legvalószínűbb, hogy mindkettőt egyszerre....
Kétségtelenül lenyűgöző teljesítmény, hogy egyáltalán képes volt levelet küldeni a távoli jövőből – ötvennégy évnyi távolságból, ahogy az időzítő varázslat kimutatta, mindössze két évvel elvétve a megcélzott dátumot –, de őszintébb és tisztességesebb lenne azt mondani, hogy elképesztő felelőtlenség, amit csakis a végső kétségbeesés indokolhat.
Természetesen nem hallgatott a figyelmeztetésre, és azon nyomban feltörte a pecsétet, kinyitotta a borítékot, és elolvasta a levelet.
Még a legpesszimistább elképzelése is túl rózsaszínűnek bizonyult: a levél semmilyen segítséget nem kínált legégetőbb gondja, Gellert Grindelwald legyőzésének megoldására – hacsak azt nem tekintjük segítségnek, hogy gratulált Gellert megfékezéséhez, persze anélkül, hogy egy szót is szólt volna arról, hogyan történt ez a megfékezés, és egyáltalán mit is jelent? A feketemágus halálát? Vagy csak a bebörtönzését? Milyen sötét irónia lenne, ha Gellert hátralevő éveit a Numengardba zárva töltené...
Nem, leendő énje nem fáradt azzal, hogy ilyen apró részletekről tájékoztassa. A levél lényege nem volt más, mint hogy figyelmeztesse a következő nagyhatalmú sötét varázsló fellépésére, aki még Grindelwaldnál is nagyobb veszélyt jelent majd, és aki 1945-ben még csak egy frissen végzett diák, eminens tanuló, iskolaelső...
Persze rögtön tudta, hogy ki az a diák... Nem csodálkozott volna, ha jövőbeli énje nyíltan kimondja, hogy a te hibád, hogy engedted idáig fajulni a dolgot!
Van ennek értelme egyáltalán? Nem inkább önmagát kellene vádolnia? De hiszen önmagának írt, mármint az ötvenkét évvel fiatalabb önmagának...
Akárhogy is, a levél hangneme meglehetősen tárgyilagos volt: a kommentárokat mellőzve csak az eseményeket ismertette, amelyek Voldemort felemelkedéséhez, átmeneti bukásához, majd végső visszatéréséhez vezettek; mindvégig elkerülte az olyasfajta kérdéseket, hogy mit lehetett volna tenni ellene, mikor kellett volna megállítani, vagy hogy hogyan is szerezhetett ilyen sok és ilyen befolyásos támogatót, alig pár évtizeddel Grindelwald sötét korszaka után...
Leendő énje nemcsak az 1945 utáni 'jövőt', hanem az azt megelőző 'múltat' is tárgyalta, különös tekintettel azokra az epizódokra, amelyekről akkor még nem tudhatta a teljes igazat.
Amit Tom Denem szüleiről és gyerekkoráról a levélből megtudott, az cseppet sem lepte meg, egybevágott azzal, amit ő maga hallott és tapasztalt, amikor abban a bizonyos árvaházban járt, 1938 nyarán. Merope Gaunt és Tom Denem félresikerült házassága, Merope halála, a kis Tom magányos gyerekkora... az árvaházi évek alatt felgyűlt bosszúvágy... Tragikus történet, de nem váratlan: épp olyasmi, amit a fiút ismerve maga is elképzelt volna...
Még abban sem volt semmi hihetetlen, hogy Denem – Mardekár Malazár leszármazottja – az elmúlt éveket azzal töltötte, hogy megkeresse a Titkok Kamráját... Nyilván azért, hogy véglegesen bebizonyítsa azt, amit már amúgy is csaknem bizonyosnak tartott: hogy ő az Utód, akit Mardekár várt.
Azután, ahogy elérkezett az idei, 1943-as évhez, Denem ötödik tanévéhez, az események felgyorsultak... Felgyorsultak, és egyben teljesen más irányt vettek, mint amit a levélben olvasott...
Ahhoz persze nem kellett semmilyen nyomozás, hogy tudja, Denem nem ölt meg senkit az elmúlt tanév folyamán, de a továbbiak ellenőrzése már komoly utánajárást igényelt. Heteket töltött azzal, hogy kiderítse, mi történt igazából, vagy legalábbis, hogy megszerezzen minden információt, amit anélkül megszerezhet, hogy bárkiben is gyanút keltene.
Amit talált, az valamiképpen az ellenkezője volt annak, aminek a jövőből jött levél szerint lennie kellett volna... Nem mondhatja, hogy a levélben írt események nem történtek meg, inkább önnön tükörképükké fordulva történtek meg...
Denem kinyitotta a Titkok Kamráját, és előhívta Mardekár szörnyetegét, egy baziliszkuszt... Valószínűleg ez volt a szándéka, de valami rosszul sikerült... nem volt ott senki, amikor az eset történt, és amikor két héttel később magához tért, azt állította, hogy nem emlékszik semmire.
...amely (bár nem biztos, hogy Denem akaratából) megölt egy lányt, a negyedikes Myrtle Mouront, a Hugrabug ház diákját... megint csak a levél szerint. A valóságban az illető diáklány találta meg az eszméletlen fiút abban a bizonyos mosdóban...
Sikerült a gyanút egy Griffendéles diákra, Rubeus Hagridra terelnie... erre persze nem került sor, sem arra, hogy Rubeust kicsapják az iskolából, de valahogy a körülmények (vagyis a fiú rajongása a veszélyes lények iránt, és az a tény, hogy a rokonai, akiknél az apja halála óta él, egyre türelmetlenebbül várják, hogy megszabaduljanak tőle) végül ugyanoda vezettek: aligha találhatott volna jobb helyet a nyárra, minthogy elvállalja az oly rég betöltetlen gyakornoki állást a vadőr mellett...
... aki egy acromantulát nevelt az alagsorban... Hogy az emberevő óriáspók tényleg létezett-e, vagy sem, azt már nem tudta ellenőrizni, bár Rubeus elejtett egy homályos megjegyzést arról, hogy a kis Tom (vajon a termetére célzott?), rendesebb fiú, mint gondolta volna... ez akár azt is jelentheti, hogy Tom tud a pókról, de megígérte, hogy hallgat róla.
Nem merte újra kinyitni a Titkok Kamráját... De igen: lement a kamrába, és megölte a szörnyet. Ez volt az a pont, amit semmiképpen lehetett összeegyeztetni azzal, amit eddig tudott Denemről. Ha le is mondott arról, hogy kiengedje a baziliszkuszt, miért nem érte be azzal, hogy lezárja a bejáratot, és megfeledkezik az egészről? Ő, aki annyira büszke arra, hogy Mardekár leszármazottja, hogyan vetemedhet arra, hogy elpusztítsa Mardekár szörnyét?
Ráadásul nem is egyedül csinálta! Épp ő, aki már tizenegy évesen is annyira ragaszkodott az önállóságához, egy segítőt vitt magával. Mennyivel hihetőbb lenne, ha azt mondhatná, hogy egy lehetséges áldozatot vitt magával, arra az esetre, ha a terv rosszul sikerülne, és nem bírna el a baziliszkusszal...
Az első gyilkosság után nem volt megállás: a nagybátyja pálcával ölte meg az apját, és a nagyszüleit! Szerencsére ez sem történt meg, bár kétségtelen, hogy Denem megkereste a nagybátyját is, meg az apját is... bár az utóbbinak hamis nevet mondott, és egyikük sem tudta volna megmondani, hogy igazából mit is akart tőlük.
Morfin gyűrűje volt az első az ősi ereklyék közül, amelyeket megszerzett...
A gyűrű! Benne a Feltámadás Köve! A gyűrű, amit Denem elrabolt a nagybátyjától... de hát ez sem történt meg; ismét egy eltérés a valóság és a levében írtak között, éppolyan furcsa, mint az összes többi.
Maga Morfin valóban nem látott más magyarázatot a fiú látogatására, csak azt, hogy a gyűrűt akarta megszerezni; de mit sem mondott arról, hogy hogyan: ahogy Morfin vonakodva visszaemlékezett, Denem elő sem vette a varázspálcáját, és nem próbálkozott alkuval vagy fenyegetéssel sem... Az egész furcsa találkozás azzal végződött, hogy Morfin kést rántott, és mint maga mondta, elkergette a muglifattyút.
Fájdalmas volt Dumbledore számára a tudat, hogy egy karnyújtásnyira volt tőle a kő, és mégis elérhetetlen. Némi felszínes manipulációs mágia elég volt ahhoz, hogy Morfin beengedje a házába, sőt hajlandó legyen némi beszélgetésre (bár a hangja még a transzlációs bűbáj ellenére sem volt éppen emberi), de az teljesen biztos volt, hogy nem adja ki a kezéből a követ, akárhogy kérné is, akármit is ígérne... Egyáltalán, van valami, amire Morfin vágyik? Tökéletesen elégedett önmagával, büszke arra, hogy nincs szüksége senkire és semmire...
És talán mégis lenne egy lehetőség... Ahogy újra meg újra végignézte a merengőben a találkozását Morfinnal, eszébe villant egy lehetőség: hátha el tudná készítené a Kő másolatát? Nem teljes értékűt, persze, hiszen tudta, hogy Cadmus Peverell képességei messze meghaladták az övéit...
Minderre nem is kellene szüksége legyen, hiszen jövendő énje, mint írta, megszerezte a gyűrűt, és használta a Követ... És nem árulta el, hogy mit tudott meg! Valószínűleg ez is része volt a tervnek, hogy múltbeli énjét rávegye arra, amit tennie kell: fékezze meg Denemet, a fiút (megint egyszer elhallgatva azt, hogy mit is ért 'megfékezésen'), mielőtt túl késő lenne, és akkor afféle trófeaként elveheti tőle a Követ... Szégyenkeznie sem kell emiatt, igaz, hiszen a kő jog szerint Morfiné, fiú elrabolta tőle... legalábbis így is történhetett volna...
Végül úgy döntött, félreteszi Denem ügyét, ha nem is két évig, de legalább az iskolaév kezdetéig... Remélhetőleg addig sikerül kitalálnia, mihez is kezdjen a fiúval: ha itt és most nincs is oka ellenségnek tekinteni, azt nem tagadhatja, hogy a veszély túl nagy ahhoz, hogy hátat fordítson neki.
Egy ideig komolyan elgondolkozott a lehetőségen, hogy őszintén beszél a fiúval, és felajánlja a... mit is? a barátságát? támogatását? De vajon mit mondana, miért éppen most? Miért nem akkor, amikor először találkoztak? Már akkor tudta, hogy a fiúban milyen erős a sötétség, hogy mennyire szüksége lenne valakire, aki figyel rá, és elfordítja a feketemágiától...
Akkor azzal nyugtatta meg a lelkiismeretét, hogy ő csak ad egy 'második esélyt' a fiúnak, hogy a varázsvilágban új életet kezdhessen... Még ha nem is igazán hitte, hogy erre képes lenne... különösen nem egyedül, segítség nélkül... Épp az, hogy már tizenegy évesen annyira ragaszkodott ahhoz, hogy nincs szüksége senkire, az volt a legaggasztóbb jel.
Ha legalább Horatiust figyelmeztette volna... vagy egyenesen az igazgatóval kellett volna beszélnie?
Vagy megkereshette volna Tom apját... az idősebb Tom Denemet, akit azután a fiú olyan szörnyű módon gyilkolt meg... Vagyis nem gyilkolt meg, bár világos, hogy ő volt az az állítólagos ügyvéd, aki felkereste őt néhány nappal ezelőtt.
Vajon mit várna tőle jövendő énje ebben a helyzetben? Semmi, amit 'megjósolt', nem vált be... De ami még rosszabb, mégsem mondhatja, hogy tévedés történt: mindaz, amit megírt, megtörtént, csak másképp, épp fordítva: Myrtle, Rubeus, Morfin, Denemék nem lettek a fiú áldozatai, sőt!
Lehet, hogy ez a levél nem csak az időben utazott visszafelé, hanem egy átkerült egy alternatív világba? Jobban mondva, a levél egy alternatív világból érkezett ide?
De mi a különbség a két világ között? Kell legyen valami eltérés, valami változás, méghozzá olyasmi, ami csak néhány hónappal ezelőtt történt...
Persze tudta, mi lehet, vagy legalábbis volt egyfajta elképzelése, csak éppen igyekezett elkerülni a gondolat, annyira furcsa és hihetetlen volt...
Az a kislány, Myrtle Mouron, aki megtalálta az eszméletlen fiút abban a bizonyos mosdóban – azután vele volt a gyengélkedőn, két héten át, amíg Denem önkívületben volt –, talán ő tett vele valamit?
Ugyan mit? Milyen varázslatot vagy bájitalt használhatna egy átlagosnál nem jobb negyedéves diáklány, a tanárok és gyógyítók orra előtt, anélkül, hogy azonnal lebukna? És éppen Tom Denemem, aki nem csak hogy végtelenül bizalmatlan, de ráadásul maga is a manipulációs mágia ismerője, és egyben születése óta tökéletes Oklumens?
Nem, ha ilyesmiről van szó, az nem valamiféle rontás vagy bájital, hanem talán... valamiféle zsarolás? Vagy szebben mondva, megegyezés? Lehet, hogy Denemnek, mindennek ellenére, van lelkiismerete? Lehet, hogy lekötelezve érzi magát?
Valószínűtlen, de mégsem lehetetlen. A fiú, aki mugli neveltetése ellenére – vagy éppen amiatt –, annyira fontosnak tartja varázsló őseit, talán úgy érzi, hogy valamiféle mágikus kapcsolatot jött létre közöttünk, mivel a kislány megmentette az életét? És ez a kötelék arra kényszeríti, hogy engedjen Myrtle kérésének, amely... hát, nem nehéz kitalálni, hogy micsoda.
Nem mintha könnyű lenne a fiút elképzelni egy romantikus kapcsolatban. Saját tapasztalatai szerint az ilyesféle érzelmi vákumban felnőtt fiúkra éppúgy jellemző lehet a teljes közömbösség, mint az eltúlzott érzékiség, vagy éppen a perverziók – megítélése szerint Tom határozottan első csoportba tartozott; még jövendőbeli énje levelében sem volt semmiféle utalás efféle emberi kapcsolatokra... Denem maga valószínűleg úgy nevezte volna, hogy emberi gyengeségekre...
Akkor mi ez? Egyfajta megegyezés, tisztesség alku? Lehetséges, sőt egészen meggyőző magyarázat... De vajon nem jut-e majd a fiú eszébe, hogy ha lett választása, akkor nem épp egy mugliszármazású lányt választott volna, aki sem varázserőben, sem tudásban, sem szépségben nem emelkedik ki a többiek közül?
Vagy éppen ez a lehető legjobb, ha belegondol abba, hogy Denem sohasem fogadna el egy olyan kapcsolatot, ahol bármilyen szempontból is ő lenne az alacsonyabb rangú, a kevésbé értékes fél; márpedig jelenleg – kiváló képességei, és oly nagyra tartott származása ellenére – csak egy család, barátok és vagyon nélküli fiú, aki előtt még két iskolaév áll, mielőtt bármilyen karrierbe kezdhet, megélhetést találhat.
Tom tudja, hogy az apja meglehetősen vagyonos ember... Vajon eszébe jutott, hogy joga lenne a támogatását kérnie, ha csak annyiban is, hogy ne kelljen adományként elfogadnia a tandíjat, és a többi iskolai költséget? Nem, Dumbledore ezt egyszerűen nem tudta elképzelni...
Ha nem is gyűlöli már engesztelhetetlenül (csak reméljük, hogy nem, emlékeztette magát), egyelőre még arra sem tudta rávenni magát, szemtől szembe találkozzon vele: álnéven, elváltoztatott külsővel kereste meg, valószínűleg azért, mert attól félt, hogy egy nyílt találkozás kiszámíthatatlan következményekkel járna...
Azt is nehéz elképzelni, hogy Denem feladta volna nagyívű ambícióit: bármi történt is, az évek alatt felgyűlt bizonyítási vágy nem tűnhetett el... legfeljebb új megjelenési formát, új célt talált. Talán rájött, hogy nem csak feketemágusként válhat híressé, a képességei és a varázsereje szinte bármilyen pályán a csúcsra vezethetik...
Dumbledore gondolatai újra meg újra ugyanoda jutottak vissza: Háború van, a varázslók világban éppúgy, mint a muglikéban, és ő, mint az egyik oldal vezetője, egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy ne használja fel Denem képességeit a Grindelwald elleni harcban... Nyilván minden szabállyal és erkölccsel ellenkezik, hogy egy tanítványát, aki egyelőre még csak nem is nagykorú, kérjen erre... Csak éppen nincs választása... életeket kell kockáztatnia, köztük a kiskorú tanítványaiét is, abban a reményben, hogy megmentheti másokét a jövőben... Ennél sokkal rosszabbat is tett már – illetve tesz majd –, a jövőből jött levél szerint: az a kisfiú, az a Harry Potter, mindössze tizenegy éves volt, amikor ő tudatosan engedte – szinte küldte! – a halálos veszélybe.
Persze mindez az eszmefuttatás igazából csak találgatás és feltételezés – tért vissza ismét a valóságba –, egyelőre csak annyi biztos, hogy Denem mostanáig nem bántott senkit, és várhatóan nem is fog – feltéve, hogy nem provokálják valamilyen meggondolatlan lépéssel... Tehát legjobb, ha türelmet erőltet magára, és, ahogy már korábban elhatározta, minden további lépéssel megvárja a tanévkezdetet; addig pedig, ha Gellert Grindelwalddal folyatatott küzdelem is megengedi, tovább próbálkozik azzal, hogy elkészítse a Feltámasztás Kövének másolatát.