Egy új történet kezdete – Olive és Myrtle

Alkalmas helyzet-e vajon egy komoly beszélgetéshez a krumplipucolás? kérdezte önmagát Olive Hornby. Talán egy kicsit prózai, ismerte el, csakhogy nem sok alkalom akad, amikor kettesben lehet Myrtle-lel; a véletlen szerencse úgy hozta, hogy a fiúk ma a kertben segítenek, ők pedig kettesben maradtak a konyhában.

Megeshet persze, hogy rosszul sikerül, és ebből is csak egyike lesz azoknak a szerencsétlen veszekedéseknek, amelyeket egyikük sem akar, és mégis olyan gyakoriak, mintha szándékosan gyötörnék egymást – egymást, de főleg Maxot, aki különösen kényelmetlenül érzi magát ilyenkor: ha valamelyikük pártját fogná, akkor szükségszerűen elárulná a másikat – nem várhatják tőle, hogy válasszon a húga és a barátnője között...

Egészen mostanáig ez sikerült is neki, sőt, valószínűleg az ő közbenjárásának köszönhető, hogy Tom Denem sem fordult Olive ellen, mintha a két fiú egymás között valamiféle hallgatólagos megállapodásra jutott volna: jobb, ha mi ebbe nem avatkozunk bele...

Tudta, hogy a fiúk között automatikusan létrejön egyfajta megértés, ha lányokról van szó (hacsak nem vetélytársak, természetesen), éppúgy mint... Mint a lányok között lenne, ha... nos igen, ha nem lenne az elmúlt négy év, a helyzet szinte automatikusan összehozná őt és Myrtle-t, ha nem is barátokként, de mégis létrejönne közöttük a szolidaritás érzése...

Tomról szólva, Olive igazán nem mondhatta, hogy a fiú ne bánna volna vele méltányosan, illetve sokkal jobban a méltányosnál: egyszer sem tett szemrehányást a múltkori 'szerencsétlen események' miatt, bármilyen kényelmetlen is lehetett neki, hogy a családja miatt szinte mentegetőznie kell Mouronék előtt..

És amikor Tom megkapta Dippet igazgató úr levelét, amelyben tájékoztatta, hogy a minisztérium, a szeptemberre halasztott vizsgáik miatt egyedi varázslathasználati engedélyt adott neki és Myrtle-nek, valahogy természetes volt, hogy ez őrá is vonatkozik... anélkül, hogy kérnie kellett volna.

Azután, amikor kitalálta ezt a nyári önképzőkört, Tom egyenesen meghívta őt is, hogy csatlakozzon hozzájuk, csak hogy 'gyorsabban teljen az idő', ahogy mondta...

Mindez mégsem jelentette azt, hogy Tom barátságos lett volna hozzá... inkább azt mondta volna, hogy udvarias, tisztelettudó... és távolságtartó... Jobban örült volna, ha a kapcsolatuk ennél közvetlenebb lett volna, de hát világos volt, hogy ehhez először Myrtle-lel kellene rendeznie a kapcsolatát...

Márpedig éppen most és éppen itt jó alkalma lenne rá: van valami, amit meg kell beszélnie Myrtle-lel, mégpedig olyasmi, ami mind a négyüket érinti, és amit semmiképp sem akart tisztázatlanul félresöpörni.

Akkor, döntötte el, nagyon jó alkalom lesz a krumplipucolás is. Igen, tekintheti szerencsés véletlennek, hogy kettesben vannak a konyhában. Mostanra már természetessé vált, hogy napi néhány órát házimunkával töltenek; ha sem Myrtle, sem a fiúk nem találtak ebben semmi szokatlant, ő sem akarhat kivételes elbánást... Csak éppen könnyebben menne a munka, ha nem kínos némaságban dolgoznának, mintha mindketten attól félnének, hogy akár egyetlen szerencsétlen szó is a következő elkeseredett veszekedés kezdete lehet...

Valami ártalmatlan témát kellene találni, azzal kezdeni, hogy megtörjön a jég... Valami egyszerű és kézenfekvő dolgot, lehet egészen hétköznapi is...

– Myrtle – vágott végül bele –, ugye nem kell feltétlenül puszta kézzel csinálnunk ezt, igaz? Úgy értem, ez nem büntetőmunka, vagy ilyesmi – pontosította gyorsan –, nem számít csalásnak, ha varázslattal csináljuk?

Úgy látszik, ez bevált: felkeltette Myrtle érdeklődését, és ha ügyesen csinálja, sikerülhet egy kis bizalmat építeni kettejük között.

– Nem, nyilván nem... egyszerűen csak sosem gondoltam rá – ismerte el Myrtle. – Nem is tudom, hogy hogyan kell... Talán van egy külön Zöldségtisztító Bűbáj, amit kimaradt a tanagyagból – találgatott –, vagy csak én nem emlékszem rá?

Nem, mondhatta volna Olive, ezt mindenki megtanulja a szüleitől, még kiskorában, de meggondolta magát... Nyilvánvaló, hogy nem mindenki tanulhatja meg a szüleitől...
– Nincs külön bűbáj minden egyes konyhai munkához – felelte inkább –, egyszerűen csak arra kell koncentrálnod, hogy milyen változást akarsz elérni... Olyan ez, mint az igazi átváltoztatás, amit az iskolában tanulunk, csak sokkal könnyebb.

Myrtle felderült. Akkor erre ő is képes kell legyen, döntötte el magában, és igaza is volt: nem volt szükség varázsigére, a szükséges pálcamozdulatot pedig első próbálkozásra ösztönösen eltalálta: olyasféle kis mozdulat volt, mintha csak megkérné a krumpliszemeket, hogy tegyék a dolgukat – és azok meg is tették: ledobták a földes héjat magukról, és szépen beugrottak a fazékba.
– Ez csodálatos! – lelkesedett őszintén. – Ugye Tomnak is megtaníthatom? – jutott hirtelen az eszébe. – Végül is, nincs előírva, hogy csak ő lehet a tanár, nem?

Olive lelkesen helyeselt. Nemcsak, mert Myrtle született tehetségnek bizonyult a háztartási bűbájokban, hanem azért is, mert a beszélgetés magától abba az irányba fordult, amerre ő maga szerette volna terelni.

– Épp erről akartam veled beszélni – vágott bele. – A varázslatokról, amit Tom tanít nekünk... Illetve csak az utolsóról... – Myrtle nem látszott megsértődni, hát gyorsan folytatta: – Ne érts félre, én elismerem, hogy Tom jót akart, és jól tanít... és sokkal többet tud, mint egy átlagos végzős... Mostanáig minden tetszett, amit tanított nekünk... Ha úgy mennek a dolgok, ahogy Tom tervezi, a hónap végére mindketten képesek leszünk teljes értékű patrónust idézni!...

– De ez a Levicorpus... – folytatta elkomolyodva –, ez más... ezt nem szeretném még egyszer kipróbálni...

– Én sem – ismerte el Myrtle, maga is megborzongva –, de Tom megmondta előre, hogy ez támadó varázslat... mégpedig a leghatékonyabb, amit egyáltalán hajlandó megtanítani nekünk... És éppen ezért nem csak azt kell tudnunk, hogy hogyan kell használni a varázslatot, hanem azt is, hogy nem szabad használni, amíg nem muszáj... – Elkapta Olive pillantását, és gyorsan hozzátette: – Tudom, hogy ez olyan tanárbácsisan hangzik, de hidd el, Tom többet tud a mágia sötét oldaláról, mint mi ketten együttvéve.

– Igen, tudom, hogy Tomnak ebben igaza van – ismerte el Olive –, és az is igaz, hogy én magam javasoltam, hogy ne egymás előtt, hanem külön gyakoroljunk... Azt hiszem, nem gondoltam bele igazán, hogy ezt azt jelenti, hogy Max és én... Hogy vele kell ezt tennem... vele, aki nem tud védekezni, akinek tehetetlenül kell várnia abban a megalázó helyzetben, hogy én mikor engedem el végre... – szégyellte, hogy remeg a hangja, de nem tudta fegyelmezni magát, ahogy gondolatban újra átélte ezeket a kínos perceket.

– Azt akarod mondani ezzel – kérdezte Myrtle meglepően komoly, szinte szigorú hangon –, hogy Max haragszik rád ezért? Vagy éppen szakítani akar veled emiatt?

– Nem! – tiltakozott Olive hevesen. – Nem mondott semmi ilyesmit, sőt, még ő vigasztalt utána... De miért kérdezed? Azt akarod mondani, hogy te nem örülnél, ha Max szakítana velem? Hogy... hogy kiállnál értem, a bátyáddal szemben? – Nyilván nem, de akkor mit jelentsen ez?

– Persze hogy nem örülnék, és igenis kiállnék érted! – lepte meg Myrtle indulatos válasza. – Nem szeretnék egy olyan világban élni, ahol a fiúk ilyen könnyen megszabadulhatnak tőlünk... egy ilyen apróság miatt... ez egyszerűen méltatlan lenne!

Olive úgy nézett rá, mintha nem akarna hinni a fülének.
– De ha a bátyád így megszabadul egy lánytól, aki nem méltó hozzá, akit te... gyűlölsz... – vetette ellene bizonytalanul.

– Ez talán igaz... Én nem akartam, hogy összejöjjön veled, talán haragudtam is rá... De nem tiltakoztam, igaz? Nem is lett volna hozzá jogom... még ha előre figyelmeztettem volna, akkor, amikor először észrevettem, hogy felfigyel rád... De nem szóltam semmit, mert volt – és van! – bennem annyi tartás, hogy ne akarjam feláldozni a bátyám boldogságát a saját kis bosszúvágyam oltárán!

– Hát... köszönöm... – mondta Olive zavartan, érezve, hogy ez nem ugyanaz, mint a 'Megbocsátok neked', de még így is sokkal de sokkal több, mint amit várt volna Myrtle-től.

– Egyébként – váltott gyorsan Myrtle, – nekem sem volt olyan könnyű ezt tenni Tommal... Különösen, hogy Tom szédül... Amikor láttam, hogy rosszul van, pánikba estem, és nem jutott eszembe más, csak a Mobilicorpus... – megborzongott – persze ettől még rosszabb lett minden, és végül csak a Finite Incantatem segített... Persze ez is hiba volt... a Liberacorpust kellett volna használnom, akkor nem üti meg magát annyira...

Olive azon kapta magát, hogy a könnyező Myrtle kezét szorongatja és vigasztalni próbálja: – Nem a te hibád volt – mondta határozottan –, eleve nem lett volna szabad így csináljuk, ez túlságosan veszélyes volt! Ha egy kicsit jobban bíztunk volna egymásban, akkor nem találtuk volna ki ezt a butaságot, hogy külön próbálkozzunk, mindenféle óvintézkedés nélkül...

– Végül is... – folytatta óvatosan –, ha a fiúk is ott vannak, hogy segítsenek, ha esetleg baj van, akkor... gyakorolhatnák együtt... vagyis egymáson, nem?

– Talán igen – ismerte el Myrtle –, akkor nem esne senkinek baja, és mi tudnánk, hogy ez nem... nem igazi, ugye? Nem számítana, és nem kellene senki másnak tudnia róla... És akkor te sem... – elhallgatott, hogy azután mégis kimondja, ami hirtelen az eszébe jutott: – te sem éreznéd úgy, hogy ez valami összeesküvés, amit Tom és én ellened szőttünk...

– Már nem hiszem azt – pirult el mélyen Olive –, de azért nem volt teljes képtelenség, igaz? Mi történne, ha Max eszébe jutna, hogy amit vele tettem, az mennyire hasonlít ahhoz, amit veled tettem négy éven át: megaláztalak, gyötörtelek, gúnyoltalak téged – céltalanul, puszta szórakozásból.

Myrtle megint a fejét rázta. Bármilyen rég is várta már, hogy eljöjjön ez a pillanat, most, amikor itt volt nem érzett elégtételt, még kevésbé kárörömöt.
– Mondtam már: nem volt semmiféle titkos terv, vagy összeesküvés ellened – jelentette ki határozottan.

– Igen, már megértettem, és hálás vagyok azért, hogy nem akarsz így bosszút állni rajtam... de azon te sem segíthetsz, hogy bármi is történjen, ő mugli marad, én pedig boszorkány.

Félve, hogy Myrtle a lehető legrosszabban fogja értelmezni, amit hallott, gyorsan tovább magyarázta:
– Már nem hiszem azt, hogy emiatt különb lennénk nála; és szégyellem, hogy valaha is így gondoltam... És szeretném, ha ez, ami Max és közöttem van, ez komoly dolog lenne, nem csak egy kis flört, vagy amolyan nyári barátság...

– Persze az mondhatod, hogy korai még hosszútávra terveznem, hiszen csak néhány hete ismerem őt, és... – próbált eleve védekezni Myrtle várható érvei ellen – Bárhogy is, én szeretnék hosszútávra tervezni vele! Szeretek arról ábrándozni, hogy tíz év múlva is együtt leszünk...

– Nem úgy értem, hogy valamiféle rózsaszín mennyországban látom magunkat... Tudom, hogy mindkettőnknek sokban kell majd engednie és alkalmazkodnia... De hát nem ez lenne az első házasság varázslók és muglik között, igaz?

Biztató jelnek vette, hogy Myrtle még most sem tiltakozik, sőt, mintha várakozóan nézne rá, hogy vajon mikor akar a lényegre térni...
– Én magam is több esetről is hallottam – folytatta –, hogy egy mugli nő boldogan élt egy varázslóval... ha a férfiban van elég tapintat, és udvariasság, akkor a nő nem kell kisebb rendűnek érezze magát, igaz?

– De ez most a fordított helyzet, és én aggódom: Mi lesz, ha Max érzi magát kevésbé értékesnek? Végül is, egy férfitól elvárja a világ, hogy ne legyen alacsonyabb rendű, mint a felesége, akármilyen szempontból is nézve: akár a vagyont, akár a képezettséget, vagy bármi mást tekintünk... Még a testmagasságot is, hiszen a férfiak azt szeretik, ha felnézünk rájuk, nem?

– Nem mondom, hogy ez jól van így; még azt sem tudom, hogy miért van így, de ostoba lennék, ha megpróbálnám tagadni, hogy így van...

– Tudom, hogy a bátyád kedves, megértő és türelmes... valószínűleg a legtürelmesebb ember a világon... de benne is van önérzet és büszkeség. Vajon hányszor fogja eltűrni, hogy azt hallja: 'Olive férje? Ó tudod, ő csak egy mugli...'

– És nem ez a legrosszabb; ha gyerekeink lesznek (Nem a közeljövőben – szúrta közbe sietve, hogy elhárítsa Myrtle esetleges kérdését), vajon tudom majd úgy nevelni őket, hogy ne érezzék úgy, hogy az apjuk kevesebbet, ér mint ők? Még akkor sem, amikor a Roxfortba kerülnek, és látják, hogy mennyi az előítélet... még a tanárok között is, gondolj csak Lumplsluck professzorra!

– Hová akarsz mindezzel kilyukadni? – kérdezte Myrtle; nem ellenségesen, inkább értetlenül. – Azért tervezel húsz évre előre, mert érveket keresel, hogy miért lenne jobb most rögtön szakítani Maxszal, mielőtt bármi is megtörténne ebből?

– Nem! – tört ki Olive. – Én aztán nem... De félek... félek, mit fog mondani Max, ha ő is belegondol mindebbe... Úgy dönt vajon, hogy jobb, ha nem is kezd velem, vagy úgy, hogy velem kell maradnia, mert a becsülete ezt kívánja, de közben legszívesebben elszaladna...

– Nem is tudom, mit mondom ezt neked... Illetve tudom, csak nem tudom, hogyan mondjam ki... – Igyekezett összegyűjteni minden bátorságát, hogy végre kibökje... – Végül is Max nem tőlem hallott először a varázsvilágról: négy éve tud róla, azóta, amióta te megkaptad a roxforti leveledet... Azóta már többet tud a mi világunkról, mint mi magunk – én legalábbis még sosem olvastam például a Roxfort Történetét...

– Azt akarom mondani, hogy nem csak Maxról és rólam van szó, hanem mindnyájunkról, az én családomról, Max családjáról, és főleg... főleg rólad.

– Igen, már megígérted, hogy nem akadályozod meg... – és tudom, hogy ahhoz is jogod lenne, azok után, amit én tettem veled! – de én még többet kérek: azt, hogy segíts! – tudva, hogy a kritikus ponthoz érkezett: ha nem magyarázza el elég meggyőzően, hogy mire gondol, és Myrtle elutasítja, az rosszabb lenne, mint ha bele se kezdett volna...

– Te a testvére vagy és boszorkány: benned is megvan az varázserő, amiből Maxnak nem jutott, mégsem gondolt soha arra, hogy nálad alacsonyabb rendűnek érezze magát; még kevésbé, hogy féljen tőled... vagy a varázserődtől

– Nincs egészen igazad – felelte Myrtle, meglepően halkan, elgondolkodva –, vagy legalábbis nem annyira egyszerű ez, mint gondolnád... Amikor négy évvel ezelőtt megkaptam a roxfortos levelemet, először – illetve másodszor, hiszen először jött a hitetlenkedés: 'Ilyesmi nem történhet velem, ez tévedés kell legyen!'; napokra volt szükségem, hogy elhiggyem – úgy éreztem, hogy ez a legjobb dolog, ami valaha is történt velem; hogy kinyílt előttem egy csodálatos új világ, tele meglepetésekkel és lehetőségekkel... – Myrtle arca kipirult, szembe csillogott, mintha újraélné ezt a boldog korszakot.

– Azután... – komolyodott el ismét – azután, amikor az eufória elmúlt, és már nem csak önmagamra gondoltam, megijedtem: miért vagyok én más, mint a családom és a barátaim? Jobb vagyok náluk? Különb? Értékesebb? Egyáltalán nem, ebben biztos voltam – de akkor mi az oka? Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg én... illetve a szüleim...

– Nem – szakította félbe Olive, kitalálva, miért habozik Myrtle –, nem vagy elcserélt gyerek, nem fogadtak örökbe, nem történt semmi, ami... – kicsit habozott, kimondhatja-e, amire gondol, végül inkább másképp fogalmazott:
– A mágia időnként minden előzmény nélkül megjelenik mugli családok gyerekeiben... rendszerint minden gyerekben, de nem mindig... Te és a bátyád épp eléggé hasonlítotok egymásra ahhoz, hogy ne kelljen – itt megint megakadt, de végül erőt vett magán –, gyanakodva nézned a szüleidre... Nincs semmilyen ok, nevezhetjük véletlennek, vagy vakszerencsének: egyszerűen úgy hozta sors, hogy neked van varázserőd, a bátyádnak nincs, de ettől nem lettél értékesebb, mint ő!

Vajon egy hónappal ezelőtt is ezt mondta volna? kérdezte önmagát. Méghozzá ilyen határozottan? De hiszen akkor még nem is ismert személyesen egyetlen muglit sem... Vagyis mindaz, amit akkor gondolt róluk, nem volt más mint előítélet... És vajon Myrtle elhiszi, hogy ez a kis kitörés őszinte volt?

– Végül én is ugyanerre jutottam – felelte Myrtle –, úgyhogy nem maradt más, mint hogy reménykedjek: nem veszítem el a családomat és a barátaimat emiatt.

– Ugyan már, csak nem gondoltad, hogy a szüleid ne örülnének veled együtt?! Egy normális ember sosem lesz féltékeny a saját gyerekére... csak képzeld magadat az ő helyükbe: te irigy lennél azért, mert megtudtad, hogy a lányodnak olyan képessége van, ami belőled hiányzik?

– Nem, persze hogy nem, ismerte el Myrtle. – A barátnőimnek pedig el sem mondhattam, titoktartást kellett fogadnom; nem mintha bánnám: olyan, mintha levették volna a vállamról ezt a terhet, legalábbis, amíg be nem töltöm a tizenhetet... Vagyis nem marad más, csak...

– ... csak Max – fejezte be Olive a mondatot. – Attól féltél, hogy nem tud megbirkózni azzal, hogy neked jutott varázserő, neki pedig nem... Féltél, hogy emiatt megharagszik rád, elfordul tőled, megtagad?

– Megtehette volna, nem? – kérdezett vissza Myrtle, szinte védekezve. – Sokáig nem is tudtunk erről őszintén beszélni egymással: úgy tettünk, mintha ez a kérdés nem is létezne, vagy ha beszéltünk is róla, csak könnyedén, tréfálkozva... – 'Az én boszorkány kishúgom mindjárt elrepül egy seprűnyélen', mondta egyszer, persze akkor még nem tudtuk, hogy tényleg lehet seprűnyélen repülni.

– Egészen addig a napig nem tudtam biztosan, hogy nem haragszik rám ezért, míg el nem búcsúztunk a King's Crosson: ahogy elbúcsúztunk, és megölelt, éreztem, hogy minden újra rendben van közöttünk...

– Az is számított talán, hogy ő három évvel idősebb nálam... És ő akkorra már rég eldöntötte, hogy katonatiszt akar lenni, éppúgy, mint apu... ha kisebb lett volna közöttünk a korkülönbség... De, azt hiszem, főleg az számított, hogy ő tudatosan eldöntötte, hogy nem akar féltékenykedni, nem akar megkeseredetten sóvárogni valami után, amit nem kaphat meg...

Vajon Max mit mondana erről, kérdezte magát Olive. Valószínűleg nem sokat – addig nem, amíg ő és Myrtle nem jutnak el végre egyfajta megbékéléshez... Mintha épp most is azzal próbálkoznának, hiszen az elmúlt percekben olyan nyíltan, szinte barátságosan beszéltek egymással, mint talán még soha... őszintén beszéltek a Levicorpusról, azután Maxról, és Myrtle félelmeiről... csupa nehéz kérdésről; nem olyan ez, mintha máris létrejött volna közöttük valamilyen fegyverszünet?

Csakhogy, emlékeztette magát, ő sokkal többet szeretne Myrtle-t kérni, mint megbékélést, vagy 'szinte barátságot'; még a megbocsátásnál is többet... és talán sosem lesz a mostaninál jobb alkalma, hogy kimondja...

– Myrtle, hallgass végig, kérlek – vágott végre bele –, ha azt mondod, hogy Max tudatosan döntött úgy, hogy lemond a csalódásról, és az irigységről, a te érdekedben – meg persze a sajátjában –, akkor én arra kérlek, hogy te is mondj le Max érdekében arról a keserűségről, amit irántam érzel... Tudom, hogy nincs jogom ezt kérni, és tudom, hogy mennyivel jobb lenne neked, ha Max nem engem szeretne, hanem valaki mást, bárkit, egy idegent, vagy a te barátnőid valamelyikét...

– Azt hiszem, néha arra gondolsz, hogy Max elárult téged azzal, hogy engem választott, de hidd el, hogy nem így van: ha arra kérnéd, hogy szakítson velem, egy pillanatig sem habozna megtenni... és ez így is van rendjén, hiszen te a testvére vagy...

– Nem azt kérem, hogy bocsáss meg mindenért, amit veled tettem az elmúlt négy évben – kezdte másképpen –, illetve nem csak azt kérem – helyesbített gyorsan –, hogy bocsáss meg mindenért, amit veled tettem az elmúlt négy évben – amiről tudom, hogy kegyetlenség volt és értelmetlen gonoszság, és amiért most bocsánatot kérek –, hanem azt is hogy elfogadj engem... elfogadj, mint barátot... mint Max barátnőjét... és egy napon majd mint családtagot...

Tehát kimondta végre... zavarosan, kapkodva, szavak után kapkodva, a végén már könnyekkel küszködve, de kimondta... Egy kicsit meg is könnyebbült... most már nem kell mást tennie, mint megvárni, mit felel Myrtle...