Egy új történet kezdete – Myrtle és Olive

– Ha komolyan akarunk beszélni, jobb lesz, ha felmegyünk az én szobámba... – szólalt meg végre Myrtle.

Olive remélte, hogy ez jót jelent, hiszen ha Myrtle el akarná utasítani, azt itt helyben is megtehetné... mégis valamiért az a buta kérdés tolakodott a tudatába, hogy vajon biztonságban lesz-e, ha kettesben marad Myrtle-lel az ő szobájában.

Bármitől is tartott, aggályai eloszlottak, amikor először körülnézett Myrtle szobájában: semmi sem utalt arra, hogy ott valaha is boszorkányokat kínoztak volna... De hiszen ő is boszorkány, emlékeztette magát ismét.

És mégis... jólesett volna, ha lát valamit, ami ismerős, amiben varázslat van... Ahogy az ágy mellett álló kisszekrényre pillantott, meg is találta: egy fekete füzetet látott, ami halványan, de felismerhetően Tom Denem mágiáját mutatta, és mellette egy igazi varázsfényképet, rajta Myrtle és Tom.

A kép-Myrtle látszólag előre nézett, kifelé a képből, de közben a szeme sarkából a mellette álló Tomra pislogott, cseppet sem titkolva, mennyire élvezi a fiú zavarát... valóban, Tom pirulni látszott, de annyira azért mégsem szégyenkezett, hogy elengedje Myrtle kezét...

A kép egy kicsit úgy hatott, mint egy illusztráció az ártatlan első szerelem témájához, de mégis teljesen természetes és őszinte volt. Olive szerette volna a kezébe venni a képet, hogy közelebbről is szemügyre vehesse, ha nem érezte volna, hogy ez – legalábbis egyelőre – nem lenne illendő. Mindenestre már azt is jó jelnek vette, hogy Myrtle (az élő) egyáltalán engedte, hogy láthassa ezt a képet, ahelyett, hogy az első pillanatban a fal felé fordította volna...

És jó jel volt az is, hogy nem az íróasztal mellé ültek le, mintha ez valami hivatalos tárgyalás lenne, hanem egyszerűen az ágyra telepedtek, ahogy egy barátságos beszélgetéshez illik.

Nem volt biztos benne, mit is mondjon, hát inkább úgy döntött, bölcsebb lesz, ha megvárja, hogy Myrtle kezdje a beszélgetést, vagy, ha úgy tetszik a tárgyalást...

Myrtle végre elhatározta magát, és belekezdett a mondókájába, ha nem is éppen úgy, ahogy Olive várta volna.
– Mit gondolsz most önmagadról? Nevetségesen nézel ki így, muglinak öltözve? Szégyellnél így találkozni a barátnőiddel?

– Nem, dehogy! – tiltakozott Olive, teljesen őszintén. Nem is értette, mi baj lehet a megjelenésével, míg hirtelen rá nem ébredt, hogy még egy hónapja sincs, hogy életében először vett magára mugli ruhát. Akkor furcsa volt, szokatlan, egy kicsit kényelmetlen is, de hát mit tehetett volna, ha egyszer egy mugli faluban kell töltenie a nyarat? Azután, ahogy teltek a napok, egyszerűen csak megszokta, természetessé vált számára, hogy úgy öltözködik, mint mindenki más körülötte: muglimódra.

Mégis, jött rá hamar, nagyon is világos, hogy mire utal Myrtle kérdése: legelső találkozásukra akarja emlékeztetni, majdnem öt évvel ezelőtt, amikor ő, Olive... hát, lehet akkor még tényleg csak segíteni akart Myrtle-nek, de már az első kísérletből olyan csúnya sértődés lett, amire most visszaemlékezni is szégyell – de mégis ezt kell tennie.
– Arra gondolsz, amikor először találkoztunk, és én... – remélem, elhiszed, hogy nem rosszindulatból (akkor még nem) – én, azt hiszem, segíteni akartam neked... csak rosszul mondtam, rosszkor, és rossz helyen – vallotta be.
– Azt akartam mondani, hogy neked is jobb lenne, ha egy kicsit alkalmazkodnál a mi szokásainkhoz... de igazából azt mondtam, hogy olyan nevetségesen nézel ki, mint egy igazi mugli... Ráadásul a többiek előtt...

– Myrtle – nézett egyenesen a másik lány szemébe –, elhiszed, hogy megbántam? Hogy sajnálom, és hogy őszintén bocsánatot kérek mindenért?

– Igen – lepte meg Myrtle halk de határozott válasza. – Nem azért hoztalak most ide, hogy gyötörjelek, vagy megalázzalak, vagy újra meg újra végigsoroljak minden sérelmet... hanem azért, hogy megpróbáljuk lezárni a múltat... de nem úgy, hogy csak úgy teszünk, mintha nem is történt volna semmi, hanem úgy, hogy megbeszéljük... mint barátok... vagyis leendő barátok... megpróbáljuk megérteni egymást...

Ez jól hangzott. Sőt nagyon jól. Őszintén szóval, jobban hangzott, mint amit Olive hihetőnek érzett...
– Myrtle... – kezdte óvatosan –, javíts ki, ha rosszul emlékszem, de nem mi voltunk azok, akik az elmúlt pár hét szinte minden napján...

– ... Veszekedtünk? Összekaptunk? Majdnem egymás haját téptük? – fejezte be a kérdést Myrtle. – Azt nagyon is jól tettük... mert szükségünk volt rá... Legalábbis nekem szükségem volt rá... Én tudom a legjobban, hogy mennyire hajlamos vagyok megsértődni, azután pedig a szívemben őrizgetni a sérelmeimet, soha el nem felejteni egyet sem, inkább féltve őrizni őket, mint valamiféle kincseket.

Ez persze igaz, gondolta Olive, de nem hitte volna, hogy Myrtle maga is tudatában van ennek... Ez talán már Tom Denem hatása? Rákérdezhetne, ha nem lenne most fontosabb mondanivalója.
– Ugye nem akarod azt mondani, hogy önmagadat hibáztatod, mindazért ami... közöttünk történt?

– De igen, magamat is: mindketten benne voltunk, és mindketten kellettünk hozzá... Én ugyan éveken át ártatlan áldozatnak láttam magam – ami talán igaz is volt –, és azt gondoltam – ebben viszont biztosan nem volt igazam –, hogy én nem is tehetnék semmit, hogy megváltozzon a helyzet...

Mindez teljesen igaz lehet, gondolta ismét Olive, és dicséretes önismeretről tanúskodik, de mégis valahogy annyira hihetetlen, hogy nem egészen tréfa volt az a váratlan mozdulat, amellyel megragadta Myrtle kezét, és egyenesen a szemébe nézve megkérdezte: – Biztos, hogy te az a Myrtle vagy, akit én ismerek?

Myrtle csak vállat vont, és visszakérdezett: – És te? Biztos, hogy az az Olive vagy, akit én ismerek?

– Azt hiszem, igen – felelte óvatosan, megértve a kérdés igazi jelentését –, csak... megváltoztam, vagy legalábbis szeretnék megváltozni...

– Hát, valahogy így vagyok ezzel én is: megváltoztam, vagy legalábbis szeretnék megváltozni... – ismételte Myrtle. – Így, utólag, már annyira világos, hogy mit kellett volna csinálnom annak idején... – tette hozzá elgondolkozva.

– Mit tehettél volna egyedül mindnyájunk ellen?

– Hát ez az – csapott le Myrtle –, miért egyedül? Miért nem kértem segítséget, vagy védelmet valamelyik prefektustól? Vagy a házvezető tanárunktól? Bárkitől? Azt hiszem, valami buta büszkeség volt bennem, mintha azt mondtam volna, 'Nincs szükségem senkire' vagy még inkább 'Nekik kellene észrevenniük, hogy szükségem van rájuk'... Addig is inkább elfutottam abba a bizonyos vécébe bőgni...

– Végső esetben – tette hozzá –, kérhettem volna, hogy tegyenek át valamelyik másik Házba, vagy akár ott is hagyhattam volna a Roxfortot... Vagy – jutott eszébe egy újabb lehetőség –, akár meg is mondhattam volna neked, rögtön a legelső alkalommal, hogy miért akarok 'úgy kinézni, mint egy tipikus mugli'... Persze nem biztos, hogy pontosan megértetted volna, hiszen én is inkább csak éreztem, mint értettem, de talán annyit kivettél volna belőle, hogy ez nem puszta ostobaság a részemről.

– A családod miatt, igaz? – találta ki Olive. – Nem akartál más lenni, mint ők... azt akartad bizonyítani, nekik és önmagadnak egyaránt, hogy nem fordulsz el tőlük, nem tagadod meg őket... bárcsak akkor rájöttem volna erre!

Myrtle halványan rámosolygott: – Nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom neked mondani, de nem kell mindenért önmagadat hibáztatnod... Gondolj vissza, mit tudtál akkor a muglikról!

– Mármint azon kívül, hogy nincs bennük varázserő? – kérdezett vissza Olive, főleg azért, hogy időt nyerjen: hogyan felelhetne erre őszintén, hogy az ne legyen újabb sértés? – Valahogy úgy képzeltem, hogy a muglik békességben élnek a maguk kis világában, és igyekeznek a szervezéssel és technikával pótolni úgy-ahogy a mágia hiányát... Valahogy úgy, mint ahogy a némák a kézjelekkel helyettesítik a beszédet...

– Várj, Myrtle – szakította félbe önmagát kapkodva –, ugye megérted, hogy ez a múlt? Hogy amikor ezt gondoltam, még nem is ismertem személyesen egyetlen muglit sem? Hogy sohasem tudatosult bennem, hogy igazából ezerszer annyian vannak, mint mi?

– Nem azért kérdeztem, hogy megint felhánytorgassak minden rosszra, amit tettél... vagy gondoltál... – vigasztalta ismét Myrtle. – Nem változtathatunk a múlton, de legalább megpróbálhatjuk megérteni, úgyhogy jól tetted, hogy kimondtad... de van még valami, igaz? Amikor beléptél ide – emlékszel? –, körülnéztél, hogy milyen veszély les rád a szobámban...

– Persze gondolhattál arra, hogy csapdába akarlak csalni, és megátkozlak, mihelyt hátat fordítasz nekem... De nem, te csak addig voltál nyugtalan, míg meg nem láttad Tom naplóját és a fényképünket... – a kép-Myrtle éppen összeszedte minden bátorságát, és egy gyors puszit nyomott a fiú arcára, az igazi Myrtle halványan elpirult, Olive-nak pedig egy meglehetősen személyes kérdés tolakodott az agyába... amit persze nem tehet fel... most még nem.

– Ez is igaz – ismerte el Olive –, valahol, tudat alatt féltem is a mugliktól... – Érezte, hogy milyen ellentmondásos mindez, hát sietősen nekilátott, hogy elmagyarázza. – Végül is ennek van alapja... vagy legalábbis volt: a muglik tényleg a üldözték a boszorkányokat, és ha tehették, megkínozták és megölték őket...

– De hát én azt olvastam a tankönyvben – habozott Myrtle –, hogy az kampány jóformán ártalmatlan volt, mert... – elhallgatott, mert egy hirtelen gondolat megakasztotta –, ez nem igaz, ugye? – találta ki. – Ugyan milyen varázslat segítene, ha nincs varázspálcád, ha egyedül vagy, kiszolgáltatva a dühös tömegnek?!

– Igen: a tankönyvben, nyilván puszta jószándékból, 'a megbékélés jegyében', de hazugságot írtak – fakadt ki Olive. – Százakat öltek meg az évszázadok során, míg végül a teljes elzárkózás mellett döntöttünk. Igyekszünk úgy tenni, mintha a muglik nem is léteznének, – vagy legalábbis a veszély, amit jelentenek ránk nézve, nem létezne –, de a tudatunk alatt ott van a félelem...

– Szóval – próbálta Myrtle összefoglalni –, a muglik lehetnek nevetségesek, szánalmasak vagy érdektelenek, de még félelmetesek is... Éppen csak emberiek nem... Egyediek... Különbözőek... Éppúgy, mint a varázslók és boszorkányok...

– Éppen ezért hívják ezt előítéletnek – védekezett Olive. – Hiszen mondtam, hogy a szüleid és a bátyád az első muglik, akikkel valaha is találkoztam!

– Egyébként – tette hozzá egy kis szünet után –, rájöttem, hogy hová akarsz mindezzel eljutni: Valamiért te keresel mentséget nekem... – a hangja valamiért hűvösebb lett, mint eddig volna, mintha tiltakozni akarna a furcsa helyzet ellen.

– Nem mentséget, csak magyarázatot... – korrigálta Myrtle. – Ha annak idején, amikor először találkoztunk, mindezt tudtuk volna, biztos jobban megértettük volna egymást, és nem ilyen lett volna az elmúlt négy évünk.

– Megmagyarázni? Megérteni?! – tört ki Olive. – Majd én megmondom, mi az, amit nem értesz, és nem tudsz megmagyarázni!

– Myrtle, amiről beszélünk, az nem egyetlen szerencsétlen találkozás, hanem négy év! Négy éven át gyötörtelek, sértegettelek és megaláztalak; és ha azt kérdezed, hogy miért, hát azért, mert... mert élveztem az érzést, hogy gyötörhetlek... örültem, hogy sírni látlak... szándékosan csináltam mindent...

– És ha ez sem elég – jutott még valami az eszébe –, ha akarsz valami még rosszabbat hallani, hát tessék: én, mint afféle hangadó, nemcsak bátorítottam a többieket, hogy ők is bántsanak téged, mint én, hanem részben épp azért lettem én a vezéregyéniség köztük, mert én uszítottam őket ellened, ha akarod, ez volt az, ami közösséggé tett minket: mi együtt – ellened!

Nem tudta pontosan, miért volt rosszabb kimondani mindezt, mint megtenni... Valahogy az az Olive, aki még két hónappal ezelőtt volt, most rémítően idegennek tűnt, akivel semmi más nem köti össze, mint a bűntudat: amit ő tett, azért a mostani Olive kell bűnhődjön... Ha valami csoda megengedné, hogy üzenetet küldjön önmagának a múltba, valószínűleg azt üzenné: 'Te őrült, nem érted, hogy mit teszel azzal a lánnyal? És mit teszel velem?!'

Legalább egy dologban biztos volt: nem fog Myrtle előtt sírni. Az annyira megalázó lenne, annyira gyerekes, annyira... Myrtle-ben is több büszkeség volt, emlékeztette magát, sosem sírt mások előtt...

A következő, amire Olive emlékezett, az volt, hogy megállíthatatlanul folynak a könnyei valakinek a vállára, és az illető pedig a hátát simogatja, és suttogva csitítgatja... A logika azt sugallta, hogy ez az illető nem lehet más, mint Myrtle, de egyelőre még nem volt képes szembenézni a valósággal: amíg nem nyitja ki a szemét, gondolhatja, hogy talán Myrtle anyukája az, vagy maga Max... végül is, a suttogó hangot nem is lehet mindig felismeri...

Mikor végül is készen állt arra, hogy felnézzen, és szembenézzen Myrtle-lel, legalább abban lelhetett némi vigaszt, hogy Myrtle arcán nem látszott sem csodálkozás, sem káröröm, sem olyanféle 'megértő kedvesség', amit felnőttek mutatnak, ha síró gyerekkel való dolguk...

Myrtle beérte azzal, hogy gyömbérsörrel kínálja – mostanra Olive is megszokta, hogy ez az ital valami olyasmi a mugliknál, mint a sütőtöklé a saját világában – részben, mert kitalálta, hogy szomjas lehet a sírás után, részben, hogy időt hagyjon neki, hogy összeszedje magát.

– Köszönöm... – mondta végül egyszerűen –, és sajnálom, hogy ilyen gyenge vagyok.

– Szerintem nagyon bátor voltál, hogy ezt kimondtad – felelte Myrtle –, és örülök, hogy végre túl vagyunk rajta.

Úgy tűnt, mintha ezzel tényleg le akarná zárni az egész kínos beszélgetést, de ahogy Olive értetlen arcát látta, még hozzátette:
– El tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehetett kimondani mindazt, amit az előbb mondtál – de ugye nem gondolod, hogy én ezt nem tudtam? Az egyetlen, amit nem tudtam, hogy elég erős leszel beismerni...

– Nézd, nem te vagy az első, aki ráébredt, hogy van benne némi sötétség... mindenkiben van, csak... csak nem mindenki ébredt még rá...

– Figyelj, Olive – folytatta halkabban –, ugye megérted, hogy nem akarom megmondani, kiről van szó, de nem ez az első ilyen beszélgetés életemben... – hagyott egy kis szünetet, hogy Olive megértse, kire és mire gondol –, és neked sem mondhatok mást, mint amit Tomnak mondtam – Olive itt nem tudott elfojtani egy kis kuncogást –: amit tettél, nem jelenti azt, hogy menthetetlen vagy, egy szörnyeteg, aki nem érdemel bocsánatot.

– Nem túl egyszerű ez így? – hitetlenkedett Olive, bár érezte, hogy megint mintha önmaga ellen érvelne –, nem túl könnyen bocsátasz meg?

– Nem – vágta rá Myrtle nagyon határozottan –, csak annak, aki őszintén kéri... és csak akkor, amikor mindketten készen állunk rá... Egy hónappal ezelőtt még nem álltunk rá készen, ugye jól gondolom? – Megvárta, míg Olive rábólintott, azután még hozzátette: – Lehet, hogy egy nappal ezelőtt sem... De most... most úgy érzem, hogy túl vagyunk rajta, és hogy már épp eleget beszéltünk arról, ami rossz volt, amit elrontottunk... most akár át is térhetünk valami másra... olyasmire, amiről barátnők szoktak beszélgetni...

Tényleg? Olive fellélegzett, de rögtön újabb aggálya is támadt: Vajon miről beszélgetnének, ha igazán barátnők lennének? Mindenféléről, természetesen, de elsősorban a fiúkról, nem igaz? De vajon nem lenne-e újabb sértődés belőle, ha feltenné azt a kérdést, ami az első pillanat óta a motoszkál a fejében... És mégis, ha be akarja bizonyítani, hogy ez nem csak udvariaskodás és tettetés, hanem tényleg egy valódi barátság kezdete, akkor fel kell tennie... Habozásának ezen a pontján a kép-Myrtle kihívóan rákacsintott, és ezzel eldöntötte a vitát.

– Myrtle, amióta beléptem, és megláttam ezt a képet – vagy még inkább, amióta Tom ideérkezett, szeretném megkérdezni tőled, hogy vajon... hogy te és Tom.... Tudom, hogy szereted őt, de biztos vagy abban, hogy ti ketten készen álltok arra, hogy egy életre elkötelezzétek magatokat?