Egy új történet kezdete – Myrtle és Tom

Lehet, hogy nem ez a legtapintatosabb módja egy bizalmas beszélgetés megkezdésének, de mit tegyen, ha ebben a pillanatban ez a legfontosabb kérdés; ha Myrtle komolyan gondolja, hogy ezentúl úgy akarja kezelni őt, mint egy barátnőt, nem pedig úgy, mint egy idegent vagy ellenséget, akkor nem sértődhet meg... legfeljebb kitérhet a kérdés elől, bár az sem lenne egészen méltányos, vélte Olive, hiszen az előbb sem tiltakozott, amikor Max és az ő viszonyáról volt szó.

– Arra gondolsz, hogy még éppen csak betöltöttem a tizenötöt? – kérdezett vissza Myrtle, aki egyáltalán nem látszott megsértődni. – Vagy arra, hogy Tom és még csak három hónapja járunk együtt, beleszámolva azt is, amikor ő önkívületben feküdt a gyengélkedőn? Esetleg arra, hogy az első alkalom, amikor Tom megcsókolt (illetve, a pontosság kedvéért, én őt) csak a születésnapom estéjén volt, pár héttel ezelőtt?

– Hát... mindez együtt... – ismerte el Olive. – Egy kicsit féltem attól, hogy te... valamiféle rózsaszín felhőben lebegsz, messze a valóság talaja fölött, és ha mégsem jönnek össze a dolgok Tommal, lezuhansz, és összetöröd magad...

– És még csak tegnap volt az első alkalom – folytatta Myrtle zavartalanul a felsorolást –, amikor igazán veszekedtünk egymással. Illetve én veszekedtem vele... vagy még pontosabban: le kellett szidnom, mert tényleg nagy butaságot csinált...

– Furcsa egy élmény volt – tette hozzá elgondolkozva –, addig nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire... Azt persze tudom, hogy képes vagyok kiabálni, sírni, megsértődve elszaladni... de most többre volt szükség: meg kellett értessem vele, hogy miért rossz, amit csinált, de azt is, hogy bármennyire haragszom is rá azért, amit tett, nem szeretem őt kevésbé, és nem gondolok arra, hogy szakítsak vele...

Ez a körültekintő gondosság persze dicséretes, igazi felnőttes gondolkodásra vall, vélte Olive, de hogy éppen Myrtle legyen képes ilyesmire, az a Myrtle, akit mindig az érzelmei irányítanak... vagy legalábbis ő eddig ezt gondolta róla...
– Myrtle, ne sértődj meg, de tudsz róla, hogy te nem Tom anyukája vagy? – kérdezte, csak félig tréfálva, félig őszintén.

– Nem hangzik valami romantikusan – ismerte el Myrtle –, de lehet, hogy neki az anyukájára lenne nagyobb szüksége, mint rám... Csakhogy az anyukája meghalt, rögtön azután, hogy Tom megszületett... azonkívül már tizenhat éves... senki sem tudja visszaadni az elveszett gyerekkorát... Itt és most én vagyok a legjobb, amit kaphat. – Bármilyen magabiztosan mondta is ezt, egy kicsit bizonytalan volt, Olive megérti-e, hogy ez nem hencegés, csak egy fontos tény rögzítése.

– És mit követett el a kis lurkó? – kérdezte Olive könnyedén, de azután gyorsan visszakozott. – Mármint nem szeretnék a titkaitokba tolakodni, de...

– Elmondhatom... De ugye, nem kell külön kérjelek, hogy maradjon közöttünk? – Olive csak bólintott, hiszen ő maga is érezte, hogy már túl vannak azon, hogy bármit is bizonygatnia kelljen. – Egyébként téged is érint, arról a balesetről van szó... a Levicorpus-ról...

– Azzal kezdődött – kezdte tárgyilagosan –, hogy mi ketten nem voltunk hajlandók együtt gyakorolni... – Így visszatekintve, Myrtle maga sem volt biztos benne, hogy miért nem... Nem lett volna jó látni, hogy Olive fejjel lefelé lóg a levegőben, és reménytelenül próbálkozik kiszabadítani magát? Vagy talán éppen valamiféle ösztönös tapintat élt mindkettőjükben? Érezték, hogy ahhoz, hogy ezt tehessék, vagy barátok, vagy ellenségek, vagy közömbös ismerősök kellene legyenek, már pedig ők – akkor még – nem voltak sem barátok, sem ellenségek, legkevésbé pedig közömbösek egymás iránt...

– Annyi mindenesetre igaz, hogy azért választotta éppen ezt az átkot, mert ezzel van a legjobb esélyünk meglepni egy esetleges támadót, még akkor is, ha egyébként sokkal járatosabb nálunk a harcban, sőt még arra is jó esély van, hogy elejti a pálcáját, vagy legalábbis valószínűtlen, hogy fejjel lefelé lógva eltaláljon egy rontással... De volt még valami, egy további ok, amit nem mondott el nekünk...

– Végül is, megértem, mit érzett: ő itt a tanár szerepét játssza, de anélkül, hogy bármire is utasíthatna minket; nem vonhat le pontokat, vagy küldhet ki a tanteremből... legfeljebb megkérhet minket, hogy viselkedjünk értelmesen... Es mivel az nem vált be, hát kitalálta, hogy talán egy baleset segítene... Látott mindnyájunkat seprűn repülni, tudta, hogy hármunk közül egyikünk sem hajlamos szédülésre, tehát nekünk nem lesz semmi bajunk a Levicorpustól.

– És remélte, hogy vele történik valami baj?! Előre megtervezte ezt a balesetet? – találta ki Olive – De miért? Azért, hogy bebizonyítsa, tényleg ő Mardekár örököse? Hogy nem csinálna semmit egyszerűen, amit bonyolultan is lehet? Nagyon is megértem, hogy megharagított!

– Nem... nem ez a fő baj... – magyarázta Myrtle –, ha nem is szereted az ilyesféle 'mardekáros manipulációt', azt el kell ismerned, hogy nem ok nélkül csinálta... és azt, hogy gondosan ügyelt arra, hogy nehogy valakinek baja essék.

– Igen... – ismerte el Olive, de azután észbe kapott –, de hiszen neki baja esett, illetve eshetett volna: mit csináltál volna, ha betöri a fejét, vagy ha agyrázkódása lesz?!

– Hát ezért – csapott le rá Myrtle –, ezért voltam dühös rá: amíg én nem voltam, talán joga volt felelőtlenül kockáztatni a saját életétét, de most nincs... Nem vagyok az anyukája, igaz; nincs jogom bármit is megparancsolni vagy megtiltani neki... De meg kell értenie, hogy nem játszat a saját életével anélkül, hogy az én vőlegényem életét kockáztatná... azt pedig van jogom megtiltani neki!

– Azt hiszem, megértette végül, bár egy kis fenyegetésre is szükség volt – tette még hozzá egy kis félmosollyal.

– Azzal fenyegetted, hogy elhagyod? – találgatott Olive, bár maga is sejtette, hogy nem ez lesz az igazi válasz.

– Nem, azzal sohasem fenyegetném – tiltakozott határozottan Myrtle –, viszont azzal igen, hogy esetleg tartok neki egy újabb beszámolót... egy cenzúrázatlan beszámolót arról, hogyan kell az önkívületben fekvő betegeket ápolni... – Olive értetlen tekintetét látva még hozzátette –: Csak gondolj arra, hogyan kell egy csecsemőt gondozni... – időt hagyott, hogy Olive megértse mire is gondol, azután folytatta: – Körülbelül ugyanarról van szó, csak a szoptatást csövek helyettesítik, amiket a véráramba vezetve mesterségesen táplálják a beteget, és...

– Köszönöm, elég lesz – állította meg a falfehér Olive sietve. – Gondolom, ez hatott... bár egy kicsit kegyetlen büntetésnek tűnik...

– Igen, de muszáj volt – védekezett Myrtle –, mert azelőtt Tom (mintha már elfelejtette volna, mi történt vele májusban!) csak két lehetőséget tudott elképzelni: vagy sértetlenül túléli, vagy gyorsan és fájdalommentesen meghal... nem jutott eszébe, mennyi más lehetőség is van... – Myrtle megborzongott, de azután újra erőt vett magán. – Mindenesetre, most hogy túl vagyunk rajta, talán mondhatjuk, hogy mindnyájan tanultunk valamit ebből...

Ez igaz, ismerte el Olive magában, és ha Tom hibázott, vagy túl messzire ment, Myrtle dolga, hogy elintézze vele...
– Bár én is ezt mondhatnám Maxnak – csúszott ki a száján, szinte akaratlanul –, ő is arra készül, hogy az életét és testi épségét kockáztassa, csak éppen nem mondhatom, hogy 'komoly ok nélkül'...

Myrtle rögtön megértette, mire gondol a másik lány... Olive-nak csak néhány hét adatott, hogy szembenézzen a ténnyel: pár hónap, és Max betölti a tizennyolcat, ami a háború idején, egy egészséges fiatalember számára katonai behívást és szinte biztosan harctéri szolgálatot jelent... Ha akarna sem tudna kibújna alóla, de nem is akar... Ő maga évek óta tudja, hogy eljön majd ez a pillanat, de semmivel érzi magát könnyebben tőle...

Nem jutott más az eszébe, mint hogy ismét szorosan magához ölelje a másik lányt, és igyekezzen megnyugtatni... Ha nem is ígérheti, hogy 'Ne félj, nem lesz semmi baj', azt legalább őszintén mondhatja, hogy 'tudom mit érzel: én is éppannyira féltem őt, mint te'.

Mikor Olive erőt vett magán, egy kicsit szégyellte magát: nem kellene erősnek lennie, éppen Max kedvéért? De hát néha szüksége van arra is, hogy gyenge lehessen; hálás volt Myrtle gyengédségéért, de azért is, hogy engedte, hogy Olive félretegye Maxet illető félelmeit, és visszatérjen Tom és Myrtle románcának (remélhetőleg) kellemesebb témájához.

– Myrtle, te és Tom... hogyan tudtad... hogyan sikerült...? – Remélte, hogy a kérdése érthető volt, anélkül, hogy kimondta volna a 'megszerezned őt' vagy 'megfognod magadnak' szavakat...

– Arra gondolsz, hogy hogyan tudtam beleszeretni? – kérdezett vissza ártatlanul Myrtle. – Az lett volna a csoda, ha nem szeretek bele... Gondolj csak bele, három hétig vele voltam, segítettem ápolni... Mielőtt megkérdeznéd, ebben nincs semmi gusztustalan vagy visszataszító... – Olive még mindig hitetlenkedni látszott, de Myrtle nem csak legyintetett: ha Olive nem is érti most, majd megtudja, legkésőbb akkor, amikor az első gyereke megszületik....

– Szóval legtöbbször kettesben voltunk... És ráadásul úgy éreztem, hogy jobban érzi magát ha mellette vagyok: nyugodtabb, nem gyötrik rémálmok, néha még mosolyog is... Nem, ezt nem csak én képzeltem így – próbálta elhárítani a lehetséges ellenérvet –, különben Lyndon nővér nem is engedte volna, hogy vele maradjak.

Ez bizonyára igaz, ismerte el magában Olive, bár nem egészen szabályos eljárás egy diákot kinevezni kisegítő ápolónőnek... Dippet igazgató nyilván arra gondolt, hogy ha így valamivel is növelheti Tom Denem gyógyulásának az esélyét, azzal egyben annak az esélyét is növeli, hogy a sajtó és az iskolaszék tudomása (és kellemetlen kérdései) nélkül oldódjon meg a helyzet... A Roxfort mindig is híres (vagy hírhedt) volt arról, hogy igyekszik házon belül kezelni a gondjait, hacsak az érintett diákok szülei között nem voltak túlságosan befolyásos személyek, akikkel nem lett volna tanácsos ujjat húzni.

– És közben – folytatta Myrtle –, volt alkalmam, hogy beleszeressek... vagy legalábbis eljátsszak a gondolattal, hogy milyen lenne, ha beleszeretnék... – És persze ő viszontszeretne, természetesen!

– Persze tudtam, hogy csak képzelődés, ábrándozás... olyasmi, amiről bátran lehet álmodozni, mivel úgysem lesz belőle semmi... elképzelhetem, hogy Tom viszontszeret, tervezhetek vele közös jövőt, hiszen nem ér csalódás, ha elutasít... Vagyis, eleinte nem is terveztem, hogy egyáltalán elmondjam neki...

– Azután, ahogy teltek a napok, és én egyre jobban beleéltem magam az álmaimba, kezdtem úgy érezni, hogy ha végül magához tér, és nem mondom meg neki, hogy hogyan érzek, az nem büszkeség lenne, inkább gyávaság...

– Azt legalább tudtam, hogy Tomnak nincs barátnője, de az még nem sokat jelent... Nem minden fiú akar barátnőt, akár azért, mert nem érdekli a románc, vagy mert még nem érdekli, vagy mert nem lányokkal képzeli el a románcot – ó, bocsánat, ha megbotránkoztattalak! –, de még valószínűbb, hogy nem talált olyan lányt, aki megfelelne az igényeinek...

– Milyen igényeinek? – kérdezte zavartan Olive.

– Ugyan milyen? – visszhangozta Myrtle gúnyosan. – Talán rosszul tudom, hogy a fiúk legfőbb, mondhatnám egyetlen szempontja a külső szépség? Vagy talán hallottál fiúkat arról beszélni, hogy mennyire értékelik, ha egy lány szépen zongorázik? Vagy mondjuk... tehetséges a rúnaismeretben?

– Még szerencse, hogy különböző az ízlésük – tette hozzá egy kicsit megenyhülve –, az egyik a hosszú vörös hajat szereti, a másik a kék szemekért rajong, a harmadikat nem érdekli más, csak a mellbőséged; de legyünk őszinték: ha Tom is így állna hozzá, nem lett volna esélyem... legalábbis nem hallottam még olyan fiúról, akinek én lennék a szépségideálja...

– Myrtle, ne lásd magad valamiféle rút kiskacsának... Tudom, hogy sok csúnya dolgot mondtam neked én magam is az elmúlt években, de...

– Csúnyán mondtad, és azért, hogy bántsál – mondta tárgyilagosan Myrtle, így jelezve, hogy bár még nincsenek teljesen túl a múlton, de már tudnak beszélni róla anélkül, hogy az újabb szemrehányásokhoz vagy bocsánatkérésekhez vezetne – de igazat mondtál: nem te növesztettél pattanásokat arcomra... legalábbis remélem, hogy nem...

– De végül – tért vissza a történetéhez –, amikor Tom magához tért (és ráadásul felismert engem!), úgy éreztem, hogy meg kell próbálnom, meg kell mondanom neki, hogy mit érzek... A legrosszabb, ami történhet, hogy elutasít... az se lenne rosszabb, mintha meg se próbáltam volna...

– Az igaz, hogy nem pontosan azt mondtam, amit éreztem – ismerte el. – Az valami ilyesmi lett volna: Drága Tom, én szeretlek! Kérlek szeress te is engem, és maradj velem örökre! Legyél a barátom, a szerelmem, a férjem! Legyél te a kárpótlás minden rosszért, ami velem történt, és engedd, hogy én legyek a kárpótlás minden rosszért, ami veled történt!

– Pedig érdekes lett volna látni, mit szól hozzá – kuncogott Olive –, nem azért, mintha nem lenne jogos vagy méltányos kérés... csak egy kicsit sok lenne így egyszerre rázúdítani egy fiúra... Nyilván te magad is érezted, hogy lépésenként kell haladni...

– De várjunk csak – jutott eszébe –, mit értesz azon, hogy Tom felismert téged – nyilván sokszor látott már az elmúlt években, ha nem is ismert téged személyesen, nyilván volt alkalma hallani a nevedet...

– Nem, nem erről van szó – felelte Myrtle habozva –, van valami, amit talán nem lenne szabad elmondanom – Olive ismét tiltakozni akart, hogy nem akar kíváncsiskodni, de Myrtle nem hagyta magát félbeszakítani –, de te azt mondtad, hogy szeretnéd, hogy úgy kezeljelek, mint egy leendő családtagot – ami azt jelenti, hogy vannak családi titkok, amikről tudnod kell.

Nem egészen két órával ezelőtt még ellenségek voltak, jutott Olive eszébe, most pedig Myrtle úgy kezeli, mintha már... Persze, tette hozzá gondolatban, lehet, hogy amit Myrtle családi titoknak nevez, az igazából nem is annyira izgalmas, inkább kínos, vagy legalábbis kellemetlen? Most már mindegy, döntötte el, jöjjön, aminek jönnie kell... – Rendben – mondta egyszerűen.

– Egyébként, Tom tett már néhány célzást arra, amit el akarok mondani, de te nyilván azt gondoltad, hogy rosszul értetted, vagy ő mondta rosszul... Például, hogy a Levicorpusról azért nem hallott korábban egyikünk sem, mert csak valamikor a távoli jövőben fogják feltalálni...

Erre Olive tényleg emlékezett, és arra is, hogy akkor ezt csak valamiféle szónoki fogásnak vagy egyszerű félreértésnek vette, nem is fáradt azzal, hogy rákérdezzen...

Olive figyelmesen, kérdések és közbeszólások nélkül hallgatta végig Myrtle történetét Tom 'lehetséges jövőjéről', bár sejtette, hogy amit hallott, az egy erősen kivonatolt és megszelídített változata annak, amit Myrtle hallott Tomtól... Mégis, mire a végére értek, nem tudta eltitkolni, mennyire aggasztja az, amit hallott... és persze az a kérdés, hogy hogyan figyelmeztesse Myrtle-t anélkül, hogy rögtön elveszítené az éppen csak elnyert bizalmát.

– Ha jól értem – kezdte óvatosan, a könnyebbik vége felől –, a valóságban csak annyi történt, hogy Tom megpróbálta kinyitni azt a Kamrát, de nem sikerült, és amikor hetekkel később végül tényleg megtette, már a balesete után, akkor nem kiszabadította Mardekár szörnyét, azt a baziliszkuszt, hanem megölte, igaz? – Nos, te sem hiszed, hogy emiatt bárki is elítélné, ugye nem? Megérdemelte – illetve ti ketten megérdemeltétek – azt a bizonyos különdíjat... Várjunk csak – jutott hirtelen eszébe valami –, mit is mondtál az előbb a felelőtlen kockázatvállalásról?

– Az nem volt felelőtlenség – tiltakozott Myrtle –, felkészültünk minden lehetőségre, és ha volt is kockázat, volt rá komoly okunk, hogy vállaljuk... Tomnak szüksége volt erre a gesztusra, hogy bebizonyítsa önmagának, hogy a sorsa nincs előre megírva, hogy van szabad választása, még akkor is ha tényleg ő Mardekár utódja...

– És végül – tette hozzá a végső érvet pirulva – ha veszélyes is volt, kockázatos, és talán felelőtlenség; akkor is együtt voltunk benne, Tom és én; nem mondta azt, hogy 'te csak maradj ki ebből, nem tudnál segíteni', sem azt, hogy 'te maradj itt a biztonságban, míg én egyedül eljátszom a hős szerepét!'

– Rendben, rendben – adta meg magát Olive –, teljesen megértelek, és mondtam is, hogy nem azzal van baj, ami itt, a mi valóságos világunkban történt, hanem... – itt el is hallgatott, mert nem tudta hogyan fogalmazzon, nehogy egy rossz szóval valósággá tegyen egy látomást, vagy fordítva, jelentéktelennek állítson be valami nagyon fontosat.

– Myrtle, kérlek, hallgass végig – kezdte óvatosan –, először is tudnod kell, hogy ilyesmi meglehetősen gyakran történik – legalábbis a varázsvilágban –: alternatív valóságok és lehetséges jövők rendszeresen felbukkannak a tudatalattinkban vagy az álmunkban, anélkül, hogy bármit is jelentenének; rendszerint nem is törődünk velük, egyszerűen elfelejtjük... Tom esete csak annyiban különbözik, hogy ő, amíg önkívületben volt, valószínűleg végig ebben a lehetséges jövőben élt... ezért emlékszik mindenre, és ezért érzi mindezt úgy, mintha valóságos lenne...

– Azt nem mondom, hogy felejtse el mindezt, hiszen valószínűleg épp ez a tudás segít neki, hogy ne tegye meg mindazt, amit abban a másik életében megtett, de meg kell értenie, hogy emiatt nem kell bűnösnek éreznie magát, nem szabad úgy tekintenie magára, mintha a valóságban is elkövette volna azt a sok szörnyűséget!

Myrtle fellélegzett. Olive sokkal jobban fogadta a dolgot, mint remélte volna. Hiszen az is előfordulhatott volna, hogy Olive úgy dönt, hogy mindezt tudva ezután Tom közelébe sem hajlandó menni, mert őrültnek, vagy éppen elvetemült gonosztevőnek tartja... nem is akart belegondolni a lehetőségekbe, inkább egyszerűen rákérdezett: – Szóval szerinted nem kell emiatt aggódnom?

– Nagyon jól látom, hogy nem aggódsz emiatt – szögezte le Olive –, és nem is akarlak rábeszélni... Inkább azt mondanám, hogy nem emiatt kell aggódnod – tért át a kényesebb részre. – Önmagad miatt kell aggódnod... Nézd, bármit is tett Tom abban a másik világban az ottani Myrtle-lel, azt nem veled tette; bármit is érez emiatt, bűntudatot, szégyent, vágyat, hogy mindent jóvátegyen, azt nem irántad érzi... vagy legalábbis nem egészen irántad... És persze egy nap ő is rájön erre, és ha akkor úgy érzi, hogy te... – nem tudta rávenni magát, hogy befejezze, de remélte, hogy Myrtle így is megérti.

– Kihasználtam a gyengeségét? Öntudatlanul is megzsaroltam? – találta ki Myrtle. – Én is gondoltam erre – ismerte el –, úgyhogy nem mondhatom, hogy alaptalanul vádaskodsz... Még meg is tudnám győzni magamat: Tom, bármilyen okos és tehetséges is egyébként (a tanárok kedvence és Mardekár örököse, meg a többi), alig valamit ért a valóságból, a hétköznapi életből, az emberi érzelmekből; egyszerűen szüksége van valakire, aki segít neki eligazodni...

– Hát... ebben van némi igazság – helyeselt óvatosan Olive. Könnyen el tudta képzelni Tomot, mint valamiféle vezetőt, államfőt, esetleg tudóst (vagy akár feketemágust, természetesen): büszke és magányos férfit, aki nem vágyik az emberek szeretetére, csak arra, hogy távolról tiszteljék, vagy rosszabb esetben féljenek tőle... Valószínűleg ez lenne a sorsa, ha nem lenne mellette Myrtle. Tényleg szüksége van rád, de neki magának kell rájönnie, mert különben...

– De végül – fejezte be Myrtle –, ugyanarra jutottam, mint te: egyszerűen nem működne így, hosszú távon biztos nem... egy hónap múlva, vagy egy év múlva, vagy tíz év múlva, de rájönne... Nem, ha valami összeköt minket, az ne a bűntudat legyen, sem hála vagy kötelességérzet...

– Azt kérdezted az előbb – próbálta elmagyarázni, – hogy nem volt-e túl korai elköteleznünk magunkat. De hát nem is tettük... Lehet, hogy nálatok, a varázsvilágban az eljegyzés már majdnem ugyanaz, mint a házasság, de nálunk csak annyit jelent – kicsit megállt, hogy kigondolja, hogy hogyan is fogalmazza meg –, hogy igyekszünk megismerni egymást, hogy megtudjuk, képesek leszünk-e majd együtt élni... És persze azt is, hogy vállaljuk egymást mindenki, de főleg a családunk előtt.

– Talán nem is lett volna szükség rá, hogy ezt eljegyzésnek nevezzük, de hát nem hívhatok vendégségbe egy fiút (különösen nem egy egész hónapra), csak azon az alapon, hogy 'jó barátok vagyunk'... Vagy, ha a Tom szempontjából nézzük: ő, aki annyira tele van önérzettel és dacos büszkeséggel, nem fogadhat el egy ilyen meghívást – idegenektől.

– És ezt minek neveznéd – ámult Olive –, ha nem...

– Mardekáros fondorlatot akartál mondani, ugye? – kérdezett vissza Myrtle. – De hát, ha mindketten tudjuk, hogy miről van szó, azt nem nevezheted manipulációnak, inkább... egy kérdés tapintatos megfogalmazásnak: Ha csak egyszerűen megkérdezném tőle, hogy 'Én is annyira fontos vagyok neked, mint te nekem?' akkor talán puszta kedvességből is igent mondana, hogy ne bántson meg...

– Így is lehet nézni – ismerte el Olive. – Remélem, elhiszed, hogy nem akarlak megbántani, inkább aggódom érted... Egyrészt, mert már órák óta barátnők vagyunk... – próbált tréfálni –, másrészt mert, ha a fiúkról van szó, össze kell tartanunk.

– Ha még mindig vannak kétségeid, hogy tisztességesen bántam-e Tommal, legalább egyvalamit a javamra írhatsz: amikor megtudtam, hogy Tom találkozni akar a családjával (vagyis az apjával, és az anyai nagybátyjával), én lelkesen helyeseltem (bár tudtam, hogy ez sem éppen veszélytelen, ha már a kockázatokról beszélünk); ha csak magamra gondoltam volna, igyekeztem volna lebeszélni róla, nem igaz?

– Lebeszélni? De hát miért? – értetlenkedett Olive.

– Miért?! Gondold el, mi lett volna, ha sikerült volna megbarátkoznia ezzel a Morfin Gaunttal, a nagybátyjával, és ő azt kéri, hogy azzal 'tegye jóvá az anyja bűneit', hogy szakítson meg minden kapcsolatot a muglikkal és a sárvérűekkel?

– Csak nem gondolod, hogy Tom beleegyezne ebbe?!

– Valószínűleg nem – ismerte el Myrtle –, de a puszta gondolat is elég ijesztő, hogy Tom valaha is úgy érezheti, hogy választania kell köztem és a családja között... És mi van, ha fordítva történik? Ha Tom apja kéri azt, hogy az ő kedvéért Tom szakítsa meg a kapcsolatát a varázsvilággal? Az ő szemében a boszorkányság a gonoszság szinonimája... Az az Amorentia, amit Merope Gaunt adott neki...

– De akkor te arról még nem is tudhattál! – tiltakozott Olive.

– De nem is voltam meglepődve, amikor megtudtam! Gondolj csak bele: Tom apja jóképű és vagyonos férfi volt, Merope Gaunt pedig csúnya volt, vagyontalan – és boszorkány. Minden előzmény nélkül házasodtak össze, és egy éven belül különváltak...

Ez már valamivel valószínűbbnek hangzik, gondolta Olive: ha Mr Denem keserűségében elvakulva esetleg úgy érzi, hogy Tom és Myrtle esete épp olyan, mint az övé és Merope-é, talán megpróbálja rábeszélni a fiát, hogy ne kösse össze az életét egy boszorkánnyal...

– Az lenne a legjobb – szólalt meg végül –, ha ők ketten, Tom és az apja újra találkoznának, igazán találkoznának, és megpróbálnának szót érteni egymással, még ha kiabálva, veszekedve, sírva is, de végül eljutnának a kölcsönös megbocsátáshoz... Remélem...

– De hát nincs mit megbocsátaniuk – vetette ellene Myrtle –, ez teszi olyan ügyetlenné az egész helyzetet: ha valaki hibás, az annak az árvaháznak az igazgatója, aki semmit sem tett, hogy kapcsolatba lépjen Tom apjával...

– És ott van még az a tény, hogy a Denem-család meglehetősen vagyonos, földbirtokosok Little Hangletonban... – tette még hozzá.

– Ez meg mit számít? – csodálkozott Olive.

– Mit számít? Megértenéd, ha neked kellene születésed óta adományként elfogadnod mindent: nem csak a tandíjat, meg a könyveidet, hanem a ruháidat is, meg a havi zsebpénzed, mindent... Különösen, hogy Tom annyira büszke... ő mindezt megaláztatásnak érzi... Attól fél, hogy az apja úgy érezne, hogy Tom csak azért kereste meg, hogy az örökségét követelje, az még rosszabb lenne...

– Ezt Tom maga mondta neked? Vagy csak te gondolod, hogy Tom azt hiszi, hogy Mr Denem úgy érezné...

– Csak én gondolom – ismerte el Myrtle –, de ez épp olyasmi, amit nem kérdezhetek meg tőle... Nem csak ezért, mert még előttem is szégyelli a helyzetét, de azért is... – kicsit megállt, hogy kitalálja, hogyan is magyarázza el.

– Emlékszel, hogy a születésnapomra egy baglyot kaptam tőle? Nagyon boldog voltam, de tudom, hogy sokkal többet költött rá, mint amennyit megengedhetett volna magának...

– Megbeszélhetnétek, hogy... illetve felajánlhatnád neki... – Olive rájött, hogy nem tudja hogyan folytatni ezt a mondatot: ha jobban belegondol, előbb tudná elképzelni, hogy Tom kérvényezze átvételét a Hugrabugba, mint hogy akár csak gondoljon is arra, hogy elfogadja Myrtle pénzét, akár jegyesek akár nem...

Myrtle szerencsére megértette, miért hallgatott el, és inkább témát váltott:
– Én is remélem, hogy Tom és az apja végül tényleg kibékülnek, csak nem hiszem, hogy az a közeli jövőben lesz... És persze – tette hozzá –, azt is remélem, hogy Mr Denemnek végül nem lesz kifogása ellenem, és áldását adja ránk...

Olive kicsit elmosolyodott, ahogy ezt a régimódi kifejezést meghallotta, de jobbnak látta, ha nem tesz rá megjegyzést: ha a megfogalmazás régimódi is, maga a gondolat kétségtelenül most is időszerű; ő maga is épp így érez Max családjával kapcsolatban...

– Addig is, amíg kikérheted Mr Denem véleményét, talán megtenné Tom egyik barátja, vagy még inkább egy tanára – javasolta elgondolkozva –, persze nem ugyanaz, mint egy szülő, de mégis lenne valaki, aki – persze csak ha úgy látja jónak Tom érdekében! –, jóváhagyná a kapcsolatotokat, és mellettetek állna, ha valami baj lenne... Például, ha a mardekárosok kellemetlenkednének: azt nem hiszem, hogy Tommal ki mernének kezdeni, de ha téged akarnának bántani... – valamiért jobbnak látta nem is folytatni ezt a mondatot; még nem volt olyan messze az elmúlt négy év, amikor ő maga volt az, aki Myrtle-t gyötörte...

– Igen, az jó lenne – mondta egyszerűen Myrtle. – Bármilyen biztos is vagyok abban, hogy én vagyok a legjobb Tomnak, nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy valaki más, egy elfogulatlan kívülálló is így gondolja...

– Itt van rögtön Lumpsluck professzor – javasolta Olive –: ő a Mardekár házvezetője, és ráadásul Tom a kedvenc diákjai közé tartozik. Igaz, hogy van benne egy jó adag előítélet: hajlamos rá, hogy a származásuk szerint ítélje meg az embereket, de ha beszélsz vele, és őszintén elmondasz neki mindent...

– Mi mindent? – kérdezte Myrtle. – Azt is, amit rajtad kívül nem mondtam el senkinek? Ami nem is az én titkom, ha Tomé?

– Nem, azt mégsem – visszakozott Olive, mikor megértette, mire céloz Myrtle. – Azt még nekem sem lett volna szabad elmondanod Tom engedélye nélkül...

Persze lehet, sőt valószínű, jött rá, hogy Tom már korábban megengedte Myrtle-nek, hogy mindezt elmondja neki... Ez viszont azt jelentené, hogy Myrtle előre látta, hogy egy nap kibékülnek?

De nem csak azt, hiszen az szinte szükségszerű volt (legalábbis így, visszatekintve, úgy látta), volt még valami más is... Olive-nak olyan érzése támadt, mintha Myrtle szándékosan akarná elvezetni valahová... vagy rávenni valamire... Amióta először látta azt a varázsképet kettőjükről, és azután, ahogy rákérdezett, hogy Tom és Myrtle készen állnak-e arra, hogy egy életre elkötelezzék magukat... azután, ahogy Tom 'másik életéről' beszéltek... meg a családjáról... Valószínűleg ő maga az, aki a legtöbbet tud Tom és Myrtle ügyeiről...

– Esetleg – kezdte óvatosan, hitetlenkedve, ahogy a felismerés végre formát öltött a fejében –, arra akartál kérni, hogy én legyek az? Hogy én... képzeljem bele magam Tom anyukájának szerepébe és mondjam meg, hogy te elég jó vagy-e neki?

– Lehetsz a kishúga is... És igen, te vagy az egyetlen kívülálló, aki eleget tud rólunk ahhoz, hogy a véleménye számítson.