Egy új történet kezdete – Olive tanácsa

Olive szeretett volna felháborodottan tiltakozni. Miért én?! Mi tesz engem alkalmassá arra, hogy... ha nem is tudta pontosan megfogalmazni, mit is vár tőle Myrtle, de azt határozottan érezte, hogy olyan felelősséget akar a vállára tenni, ami elől ő a legszívesebben elszaladna...

Miért nem kér tanácsot a saját szüleitől, vagy a bátyjától, ők igazán jobban ismerik őt... Csak éppen azt az egyet nem várhatja tőlük, ismerte el végül, hogy elfogulatlanul ítéljék meg őt... Ahhoz egy kívülálló kell, pont olyan, mint... igen, mint például maga Olive.

Mi lenne, latolgatta magában az esélyeket, ha egyszerűen rávágná, hogy 'Nálatok szebb párt keresve sem lehetne találni, egymásnak vagytok teremtve, éljetek boldogan!'

Persze reménytelen, Myrtle rögtön átlátna rajta... nincs más lehetőség, vagy határozottan visszautasítani, vagy megpróbálni válaszolni, őszintén, legjobb tudása szerint... de vajon mit? Hátha segít, ha arra gondol, mit mondana, ha Oliverről, az ő bátyjáról lenne szó?

Ez az egyszerű ötlet hirtelen mindent megváltoztatott. Anélkül, hogy szándékosan akarta volna, hirtelen pontosan tudta, hogy mit kell mondania, legfeljebb a hogyan volt kétséges... Myrtle eddig figyelemreméltóan türelmesnek bizonyult, vajon még azt is el tudja fogadni, amit most kell hallania?

Volt ugyan egy része a kérdésnek, ami, mi tagadás, csukott könyv volt a számára, mégpedig a muglitársadalom osztályrendszere, vagyis hogy Myrtle társadalmi helyzete – vagyis inkább a Mouron családé – megfelelhet-e egy Denem-örökös számára. Annyit tudott, hogy Myrtle családjában és rokonságában a legtöbb férfi katonatiszt, haditengerész, esetleg, mint Myrtle apja, köztisztviselő.

Nem tájékoztatták persze a család anyagi helyzetéről, annyit azért tudott, hogy a falubeli házukon kívül van egy lakásuk Londonban, továbbá, hogy nem okoz nekik gondot mindkét gyereküket bentlakásos iskolába járatni, illetve az sem, jutott még eszébe, hogy őt magát a nyári szünidő két hónapjára vendégül lássák, csak azért, mert ő... illetve az ő szülei... Inkább félretette ezt a gondolatot, hisz most Myrtle-ről van szó...

Jobb lesz, ha visszatér ahhoz, amiben biztos... persze egy kis előkészítésre azért szükség lesz, határozta el, arról, hogy ő hogy látja Myrtle és Tom kapcsolatát... különösen azok után, amit az elmúlt órában tudott meg.

– Talán ott kellene kezdenem – próbálta óvatosan elindítani a gondolatmenetet –, hogy te mennyire megváltoztál az elmúlt két hónapban: olyan sokat változtál, hogy nem is tudom, hol kezdjem... Például a tanulásban: azelőtt, a Roxfortban, ha valami nem sikerült rögtön, rendszerint sértődötten feladtad az első próbálkozás után, egyfajta keserű elégtétellel, mintha azt mondanád, 'tessék, ezt vártátok, örüljetek neki, nevessetek rajtam!' – remélte, hogy nem ment túl messzire, nem akart mást csak a változást kimutatni, de most attól félt, hogy őszinte jószándékból bár, de talán eltúlozta...

– Vagy itt van a repülés – váltott témát –, azelőtt sosem láttalak így repülni: bátran és magabiztosan... szerintem, ha akarnál, bekerülhetnél a csapatba is; két játékosunk is végzett az idén, és ha jelentkezel, van esélyed...

– Egyelőre nem szeretnék – felelte Myrtle határozottan –, de azt megígérem – tette hozzá szelídebben –, hogy szurkolni fogok neked, illetve nektek a meccseken.

Mit jelent vajon ez az akaratlan elszólás? kérdezte magát Olive, de végül úgy döntött, hogy elteszi ezt a kérdést későbbre. Végül is, emlékeztette magát, ha azt jelenti, amit gyanít, hogy jelent, ő maga akkor is csak a saját nevében kérhet bocsánatot Myrtle-től, de nem másokéban... másokéban, akik nem bántották Myrte-t úgy, mint ő, csak éppen közönyösek voltak iránta, egy 'nem az én dolgom'-mal elfordultak tőle.

– Azt akartam mondani, hogy mennyire megváltoztál... és ez nem Tom érdeme – szögezte le határozottan –, csak... csak talán nem történt volna meg nélküle, vagy nem most, vagy nem ennyire...

– Amit mondani akarok – és amit remélem, hogy magad is tudsz –, az az, hogy tudnod kell, hogy mi a legfontosabb... illetve ki a legfontosabb a személy az életedben, ki az, akinek a jólétéért és boldogságáért te vagy a felelős... És aki nem Tom Denem...

Egy kis jóleső kárörömöt nem tudott elrejteni, ahogy Myrtle értetlen arcára nézett, de aztán észbe kapott: Myrtle még félreérti, és azt hiszi, hogy valami egészen másról beszél...

– Nem vagyok állapotos – felelte hidegen Myrtle –, de ha te biztosra is veszed, hogy az vagyok, akkor is udvariasabb lenne, ha először rákérdeznél, mielőtt kész ténynek vennéd.

– Én nem, dehogy, nem ezt akartam mondani... – tiltakozott hevesen.

– Pedig úgy hangzott... úgy hangzott, mintha azt sugallnád, hogy mindaz, amit eddig mondtam, csak üres fecsegés, hazugság, és a valóság az, hogy az én felelőtlenségem (hacsak nem szándékosan csináltam!) döntött el mindent: én kényszerítem bele Tomot egy elsietett házasságba, és...

– Figyelj már egy kicsit rám is – szakította félbe Olive. – Tudom, hogy nem vagy állapotos, és ha rosszul fogalmaztam, akkor...

– Tudod? – hitetlenkedett Myrtle, már szelídebben, sőt, egy kicsit szégyenkezve.

– Ha állapotos lennél, akkor a Roxfortból nem prefektusi jelvényt kapnál, hanem egy értesítést arról, hogy ki kell hagynod egy évet.

– Miért kell?! Nem dönthetek a saját életemről? – méltatlankodott Myrtle. – Egyáltalán, honnan tudnának róla?

– Ebben az esetben nem – felelte határozottan Olive. – Az iskola nem hajlandó vállalni a felelősséget azért, hogy nem történik valami baleset (ami szinte mindennap történik), amiben esetleg elveszíted a babádat... És hogy honnan tudják? Varázslattal, természetesen.

Myrtle még mindig nem érezte úgy, hogy ő maga valaha is egy mondatban használná a 'varázslattal' és a 'természetesen' szavakat, de ezzel még meg tudott békülni, sőt, jobban belegondolva, a Roxfort szigorú előírásaival is, amelyek, ismerte el, nem is rá vonatkoznak, hiszen az egész csak Olive megalapozatlan feltevése volt... illetve pont fordítva...
– Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem tőled, amiért így rád támadtam egy félreértés miatt – bökte ki végre.

Olive ezen gondolkodott egy kicsit: tényleg kell? Olyan ez, mintha most találnák ki a barátságuk szabályait, vagy még pontosabban, mintha Myrtle engedné, hogy most ő állapítson meg egy szabályt...

Dehát már eddig is voltak szabályok, emlékeztette magát, és ezek a szabályok – még ha nem is kimondott vagy épp írásba foglalt szabályok –, éppen őt védték, még a legdühösebb pillanatokban is... Például, hogy Myrtle sosem vont be másokat (a szüleit, Maxet, még Tomot sem) a kettejük dolgába... sőt, még akkor is, amikor kettesben voltak, akkor is mindig hagyott neki valamiféle kiutat, esélyt a visszavágásra, vagy legalábbis kitérésre... Ugyan mit mondhatott volna például arra a látszólag ártatlan kérdésre, hogy 'Miért is nem mész végre haza az aranyvérű családodhoz, talán elfelejtetted már, hogy csak egyetlen hétről volt szó – ezelőtt egy hónappal?'

– Talán jobb, ha nem – döntötte el végre a kérdést –, ha szót akarunk érteni, nem akadhatunk meg minden apróságnál... Remélem, idővel majd megtanuljuk jobban megérteni egymást.

– Köszönöm – mondta egyszerűen Myrtle. – Akkor áruld el, hogy kire gondoltál az előbb: ki az, aki a legfontosabb személy az életemben, és aki nem Tom?

– Annyit segítek, hogy itt van ezen a képen – huncutkodott Olive –, és tényleg nem Tom Denem az.

– Én magam? – értette meg végre Myrtle –, de hát ez annyira nyilvánvaló – mondta szinte csalódottan –: mindig is tudtam, hogy én vagyok a felelős a saját jólétemért és boldogságomért, ahogy az előbb mondtad.

– Tényleg? Tehát úgy gondoltad, hogy a legjobb megoldás, ha valaki bánt, elszaladni egy távoli vécébe, és egy jót sírni?

– Lehet, hogy igen – felelte némi daccal Myrtle –, sírni jó... megnyugtató... utána sokkal könnyebben érzem magam... Valahányszor arra gondolok, hogy Tom sosem sír (nem azért, mert nem akar, hanem mert nem képes rá), az jut eszembe, hogy ez önmagában is megmagyaráz sokmindent... – Sajnos Olive nem látszott elfogadni a felajánlott kitérők egyikét sem, úgyhogy kénytelen volt elismerni: – Persze hogy nem... De hát mit vársz tőlem? Hogy változtassam meg a múltat? Visszamenőleg legyek okosabb, mint amilyen voltam?

– Nem tudjuk megváltoztatni a múltat – mondta határozottan Olive –, legalábbis én nem ismerek olyan varázslatot, ami erre képes lenne, és ha ismernék is, félnék használni, pedig nekem sokkal több jóvátenni valóm lenne, mint neked.

– Neked most a jövődre kell gondolnod – lehet, hogy Tom is része a jövődnek – illetve reméljük, hogy része lesz – korrigált gyorsan –, nagyon fontos része; de nem biztos. Nem egészen biztos – próbálta tovább tompítani a szavai élét.

– Akkor mi az, ami biztos?

– Te magad! Te biztosan része vagy a saját jövődnek!

– És mit tudsz te az én jövőmről, amit én nem?

Volt némi kihívás ebben a kérdésben, de Olive nem vette fel a kesztyűt.
– Remélem, hogy semmit – mondta egyszerűen –, de mivel te kérdeztél engem, el kell mondanom, amit gondolok, legfeljebb azt mondod majd, hogy nem volt benne olyan, amit ne tudtál volna magadtól is...

Myrtle nem tiltakozott, hát belekezdett, méghozzá rögtön egy érzékeny ponton: – Nem hidd, hogy máris meggondoltam magam: tényleg úgy gondolom (most már!), hogy nem vagy semmivel sem rosszabb vagy kevésbé értékes, mint mi, akik beleszülettünk a varázsvilágba...

– De...? – segített Myrtle.

– De mégsem vagy ugyanolyan, mint mi; sosem fogod ugyanannyira otthonosan érezni magad a varázsvilágban... Neked a varázslat sosem lesz természetes, mindig megmarad...

– Varázslatosnak?

– Igen, varázslatosnak... Mielőtt azt mondanád, hogy ez igazságtalan – folytatta sietve –, persze, hogy igazságtalan, méltánytalan, jogtalan... csak hát nincs mit tenni ellene... Vigasztaljon az a tudat, hogy neked is van egy saját külön világod, amiről én nem tudok semmit, vagy legalábbis két hónapja még nem tudtam semmit, de meg kell ismernem.

– Miért kell?

– A bátyád miatt, természetesen; mindkettőnknek alkalmazkodnunk kell egymáshoz, de nyilvánvalóan nekem kell többet alkalmazkodnom: ha együtt fogunk élni valahol, az egy mugliház lesz, mugli szomszédok között, akiknek a szemében ugyanolyan kell legyek, mint bárki más... Nem lesz könnyű, de...

Meglepve vette észre, mennyire könnyen bele tudna feledkezni ebbe a témába, pedig korábban sosem tartotta magát álmodozó típusnak... különben is, most Myrtle álmairól van szó, illetve éppen hogy nem az álmokról, hanem a valóságról... arról, hogy mi az amire tényleg fontos, és mi az, amire tényleg szüksége van.

– A családod szeret téged – kezdte sietősen –, és itt van neked Tom, és persze vannak barátnőid is – itt, a faluban, ahol évente két hónapot töltesz –; de mi lesz a Roxfortban?

Érezte, hogy Myrtle tiltakozni készül, ezért még gyorsabban folytatta. – Megértem, hogy haragszol – joggal! – a lányokra, illetve általában az egész Házra, de valahogy mégis ki kell békülnöd velük... velünk...

– Miért kell? – ismételte meg Myrtle az előbbi kérdését.

Miért is? kérdezte önmagát Olive. Bármennyire érezte is, hogy igaza van, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy el is tudja magyarázni. – Mindegyikünk közül én voltam a legkomiszabb veled – próbálkozott –, és te meg tudtál bocsátani nekem...

– Azért, mert te kérted – felelt határozottan Myrtle –, és mert láttam, hogy megbántad... és hogy megváltoztál. És elég különleges körülmények kellettek hozzá.

– Igen, de... de akkor sem élhetsz így, haragban a saját Házaddal! Gondolj az elsősökre – próbálta másképp –, akik most jönnek először a Roxfortba! Nyilván lesznek közöttük mugliszülöttek is... És te prefektus vagy – jutott hirtelen az eszébe –, neked kell majd vigyáznod rájuk, segítened nekik beilleszkedni, vagyis...

– Vagyis, ha már elfogadtam a prefektusi jelvényt, nem játszhatom tovább a sértett hercegnőt? – kérdezte Myrtle, csak félig kihívóan, félig mosolyogva, egyfajta öniróniával.

– Igen. Nem. Nem csak azért – habozott Olive. –'Az iskolában a Házunk a családunk', emlékszel, ugye? Egy kicsit elcsépelt, de igaz. Nem abban az értelemben – sietett elmagyarázni –, hogy szeretnünk kell egymást, de annyiban mindenképp, hogy bár nem mi választottuk egymást, mégis össze vagyunk zárva.

– Hát, ha így nézzük, akkor igazad van – értett egyet vonakodva Myrtle.

– Így kell néznünk, és éppen ezért kell megbocsátanod nekünk... vagy inkább megbékélned velünk... Nem a mi kedvünkért, hanem önmagadért, a saját érdekedben.

– Hogyne, már látom is magam előtt a jövőt – gúnyolódott szelíden Myrtle –, olyan jól sikerül beilleszkednem ebbe a 'családba', hogy hamarosan én leszek a társaság középpontja, a Ház új hangadója!

– Azért ne túlozd el – figyelmeztette mosolyogva Olive –, nem kell átváltoznod valaki mássá, nem leszel egy 'második Olive Hornby' (higgy nekem, az egyikünknek sem lenne jó)... Épp elég, ha nem leszel kívülálló, ha tagja leszel a közösségnek – nem kell a középpontja legyél, ahhoz nem vagy elég...

– Elég érdekes? – próbált segíteni Myrtle.

– Nem ezt a szót kerestem... Olyasmit akartam mondani, hogy elég 'magamutogató' vagy 'népszerűségre vágyó'... esetleg: 'olyasvalaki, aki a legjobban a saját hangját szereti hallani'.

Myrtle akaratlanul is elmosolyodott; amit Olive mondott, az persze nem volt egészen igaz: nem pontosan így látta ő Olive-ot a lányok között, de azért határozottan volt benne valami: Olive-ban van egyfajta adottság, ami képessé teszi arra, hogy megszerezze mások figyelmét, és persze valami más is, ami igényli mások figyelmét. Maga Myrtle pedig szinte pont az ellenkezője...
– Azt hittem, azt fogod mondani, hogy én olyasvalaki vagyok, aki szeret magába zárkózni, elfordulni a többiektől, aki nem figyel másokra...

– De te figyelsz másokra – vetette ellene Olive –, sokkal jobban megérted a körülötted lévő embereket, mint gondoltam volna; csak éppen rendszerint megtartod magadnak, amit érzel és gondolsz...

– Persze tudom – tette hozzá sietve –, hogy ez nem mentség semmire, csak azt akarom mondani, hogy most már, hogy láttalak a családod körében, és láttalak a barátnőid között, talán jobban megértelek, mint azelőtt, és...

– Jól van, nem kell tovább magyaráznod – könyörült meg rajta Myrtle. – Én is tudom, hogy nem vagyunk egyformák, hogy nem kell a te helyedre pályáznom ebben a... családban, csak még nem tudom, hogy mi lenne az én saját helyem...

– Az előbb, amikor felhoztam, hogy játszhatnál a kviddics-csapatban – próbálkozott Olive –, elutasítottál, mert...

– Úgy értetted, hogy azt a dac mondatja velem, a sértődöttség? – Olive arcán olyan világosan látszott az igenlő válasz, hogy nem is kellett kimondania.

– Talán igaz, de csak részben... egy kis részben... Ami fontosabb, hogy azt hiszem, nem érezném jól magam egy olyan játékban, ahol az a cél, hogy legyőzzük egymást. – Jól látta Olive arcán az értetlenséget, 'mi más lehet egy játék célja, mint a győzelem?' csak még nem találta a meg a módját, hogy elmagyarázza... Talán egy kis kerülővel kellene megközelíteni a kérdést, határozta el végül.
– Mondd csak, még mindig haragszol rám, amiért én kaptam ezt a prefektusi jelvényt? – kérdezte.

– Dehogy – nézett rá meglepve Olive. – Igaz, abban a pillanatban nagyon csúnyán viselkedtem, de csak azért, mert már beleéltem magam, hogy az jár nekem... De hát – vont vállat –, ez nem jár senkinek, egyvalaki megkapja, örül neki, a többiek meg szépen gratulálnak (ezt felejtettem el, igaz? Szóval: Gratulálok, Myrtle!), és az élet megy tovább.

– Tudtam, hogy ez fogod mondani – és persze köszönöm a gratulációt –, de tudod, én... én nem ilyen vagyok, én nem így élem meg: ha benne vagyok valamiben, mondjuk egy versenyben, vagy sakkpartiban, és nem nyerek, akkor úgy érzem, mintha vége lenne a világnak, szeretnék...

– Sírva elfutni? – mosolygott Olive – Nincs ezzel semmi baj, mindnyájan átesünk ezen a korszakon... De gondolj arra, hogy mit érzel akkor, amikor nyersz!

– Rendszerint semmi különöset – ismerte el Myrtle. – Ezért nem lenne belőlem jó kviddicsjátékos: sírnék, valahányszor veszítünk, de ha nyerünk, nem érezném azt az eufóriát, ami mindenki más. – Míg ezt elmondta, elkerülte Olive pillantását, sőt mintha halványan el is pirult volna, mintha valamilyen szégyellni való jellemhibát ismert volna be.

– Még akkor sem, ha a Mardekárt győznének le? – hitetlenkedett Olive. – Jobban belegondolva lehet, hogy nem ez volt a legokosabb kérdés... – kapott észbe. – Bár szerintem ennek semmi köze Tomhoz, talán csak arról van szó, hogy te... nem vagy versenyző típus, olyan, aki szereti a sportot, a kihívásokat, a fogadásokat...

– Nem mintha ez baj lenne – sietett hozzátenni. – Azt mondanám, hogy ez egy – milyen is? kereste a megfelelő szót – hugrabugos jellemvonás...

Myrtle csodálkozni vagy inkább hitetlenkedni látszott, amiről neki eszébe jutottak ama bizonyos nap eseményei... néhány héttel (néhány nagyon hosszúnak tűnő héttel!) ezelőtt. – Emlékszel, aznap, amikor megjöttek a roxforti levelek (meg a jelvényed), én... elég csúnyán viselkedtem... amit akkor mondtam...

– Nem kell egy dolog miatt kétszer mentegetőznöd – szakította félbe Myrtle –, különösen nem pár percen belül!

– Arról – folytatta Olive eltökélten –, hogy a Hugrabugba azok kerülnek, akikben nincs semmi különös erény, a maradék. Persze nem gondoltam egészen komolyan, de nem is csak a puszta keserűség mondatta velem... Végül is szinte mindenki ezt gondolja rólunk, és akiben közülünk nincs elég önérzet (mint ahogy bennem nem volt), az maga is elhiszi...

– De azóta sokat gondolkoztam ezen – folytatta gyorsan –, illetve Max és én sokat beszélgettük erről, és most már tudom, hogy nincs miért és nincs ki előtt szégyenkeznünk... – Furcsa volt elismerni, hogy egy épp egy mugli segített neki jobb belátásra térni, de hát, vont vállat, tényleg igaz, hogy kettőjük közül Max az, aki elolvasta a Roxfort történeté-nek mind az ezervalahány oldalát, és ugyancsak ő az, aki nem csak három évvel idősebb, de sokkal érettebb is nála.

– Van egy módszere – mondta inkább egy sokat sejtető félmosollyal –, aminek sosem tudok ellenállni...

– Nem kell minden részletet elmesélned... – pirult el Myrtle, nem csak azért, mert kényelmetlenül érezte magát, ha Max és Olive intim pillanataira gondolt, de azért is, mert egy kicsit méltatlannak érezte a helyzetet. Lehet, hogy Max jól csókol, de mi köze annak kettejükhöz vagy az iskolai ügyekhez?!

– Arra gondolok – diadalmaskodott Olive –, hogy úgy az első perctől kezdve úgy bánt velem, mintha... mintha én is felnőtt lennék, olyan, akivel bármiről lehet komolyan beszélni; olyan, akinek vannak önálló gondolatai, akinek számít a véleménye... és aki képes belátni, hogy mit csinált rosszul, és megpróbálja jóvátenni...

– Persze ne gondold úgy – tette hozzá –, hogy ő meg én folyton csak a lét nagy kérdéseiről értekezünk (az elég unalmas lenne, nem igaz?), de mindenesetre ő segített, hogy másképp lássam magamat... és a Házunkat...

– Igen, ismerjük el, nem mi vagyunk a hősök, sem az okosak, sem az ambíciózus törtetők... – kezdte magyarázni. – Mi nem vezetjük a világot a háborúba, és nem fedezünk fel új csillagokat az égen... Mi csak... mi csak tesszük, amit tennünk kell: fákat ültetünk és virágot nevelünk; ápoljuk a sérülteteket és meggyógyítjuk betegeket; életet adunk és gyereket nevelünk, újjáépítjük azt, amit mások lerombolnak... Nem hisszük, hogy különbek vagyunk másoknál, de tudjuk, hogy van helyünk – mégpedig fontos helyünk – a világban.

Ez a kis szónoklat valósággal lenyűgözte Myrtle-t. Ő maga mindig is valahogy így érzett, de nagyon jól esett valaki mástól hallani, különösen azután, hogy mennyire másképp gondolta Olive ugyanezt pár héttel ezelőtt...
– Nos, hamarosan meglátjuk – jutott valami az eszébe –, hogy igazán jól ismerjük-e magunkat... – egy kis szünetet tartott a hatás kedvéért, hogy azután diadalmasan kimondhassa: – A patrónusunk: ha sikerül megidéznünk egy megtestesült patrónust – márpedig Tom szerint már csak egy vagy két hét kell hozzá – és az nem lesz valami gyönyörű, vagy különleges... vagy félelmetes...

– Csak valami egyszerű, közönséges állat – vette át a szót Olive –, amire mások fel sem figyelnének, mint mondjuk egy borz, akkor én tökéletesen elégedett leszek.

Ahogy Myrtle Olive szemébe nézett, ugyanazt a büszkeséget látta benne, amit maga is érzett: elégett, csendes, cseppet sem kihívó, csak önérzetes büszkeséget. Ha nem is vagyunk egyformák, gondolta, azért nem is különbözünk egymástól annyira, még akkor sem, ha ő aranyvérű, én meg mugliszülött; ő vezéregyéniség, én pedig szürke kisegér...

Persze azért az nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen ügyesen elkerülte Olive az igazi kérdést... 'Ismerd meg önmagad! Találd meg a helyed a közösségben és a varázsvilágban!' Hasznos és fontos tanácsok, kétségtelenül, de...

De Myrtle határozottan mást és többet remélt, elsősorban talán azt, hogy Olive mellette álljon mint egy támogató, egy szövetséges; például abban az elkerülhetetlenül bekövetkező pillanatban, amikor a lányok meghallják a hírt, az ő eljegyzésük hírét, és gúnyos-hitetlenül megkérdezik: 'Még hogy Tom Denem és Hisztis Myrtle?! Ugyan már, ki hiszi el, hogy ez komoly?!' Nos, jó lett volna, ha ebben a pillanatban számíthatott volna arra, hogy valaki azt feleli: 'Igen, például én'...

– Látom a homlokodra írva – szólalt meg Olive –, hogy most épp arra gondolsz, hogy ki akarok térni a kérésed elől. – Myrtle kicsit szégyenkezve bólintott. – Nem akarok kitérni, csak éppen a ti esetetek egy kicsit még nehezebb is, mint másoké lenne hasonló esetben.

– Ha bárki másról lenne szó, csak azt mondanám: nincs semmi aggódni valód, bőven van még időtők igazán megismerni egymást, és eldönteni, hogy mit is akartok – hacsak önmagatokat nem hajszoljátok bele valami ostobaságba tette volna még hozzá, de egyelőre ezt későbbre halasztotta.

– Így viszont, hogy rólunk van szó...? Egyáltalán, melyikünk nem olyan, mint bárki más? – faggatta Myrtle. – Az a baj, ami elmondtam... Tomról... és a másik világról? – találta ki végül.

– Tomról, a másik világról, és önmagadról. – egészítette ki Olive. – Te is része voltál Tom történetének, nagyon is fontos része – és most semmit sem számít, hogy ez egy lehetséges jövő volt-e, vagy csak egy párhuzamos világból származó látomás – úgyhogy lehetséges, sőt valószínű, hogy tényleg van köztetek valamilyen kapcsolat, ami örökre összeköt. Vagy legalábbis erre az eshetőségre is fel kell készülni...

– Az baj? – csodálkozott Myrtle. – Én azt hittem, hogy...

– Hogy az a boldog házasság alapja? Hogy ezzel biztosítva van köztetek a harmónia? – kérdezte Olive. – Előre tudod, hogy hogyan fogsz érezni három év múlva? Vagy harminc év múlva? Biztos, hogy nem fogod úgy érezni magad, mint akit akarata ellenére zártak be valamibe?

– De hát akkor mégis mit tanácsolsz, mit tegyek? – fakadt ki Myrtle, aki végképp elvesztette a fonalat.

– Magadtól is tudod, hogy mit kell csinálnod: Nőj fel! Találd meg a helyed a varázsvilágban, legyen megélhetésed, otthonod, legyenek barátaid... És amennyire tudsz, segíts ugyanebben Tomnak...

– Tudod, Tom férfi, illetve az lesz – szándékosan figyelmen kívül hagyta Myrtle 'ezt én is tudtam' közbevetését –, és egy férfinak (különösen egy olyannak, aki tele van ambícióval és rendkívüli képességekkel) nem elég, az hogy nem tér a sötétség útjára, kell valami más: életcél, hivatás, karrier – lehetőleg olyasmi, ami nem áll túl messze a természetes hajlamaitól...

– Lehet például – vetette fel találomra –, hogy egy nap ő lesz az a mágiaügyi miniszter, aki megreformálja a gyámügy intézményét a varázsvilágban, épp azért, hogy ne lehessen több olyan eset, mint az övé...

– Bárhogy is, mindabból, amit elmondtál, úgy vettem ki, hogy egyelőre szüksége van rád; úgy értem, szüksége van rád, mint egy barátra, egy védelmezőre, azt is mondhatnám, hogy egy gyámra... Tőled, és csakis tőled reméli, hogy megvéded a benne lévő sötétségtől... – Persze nincs ezzel semmi baj – sietett leszögezni –, csak azt akartam mondani, hogy ne legyél türelmetlen.

Myrtle mintha tiltakozni készült volna, hát gyorsan magyarázni kezdte: – Én csak arra gondolok, hogy te magad mondtad, hogy te csókoltad meg őt először, te kezdeményezted az eljegyzést, és... te alszol éjszakánként az ő szobájában.

– Ha így nézzük, akkor igazad van, tényleg én sürgettem, és én kezdeményeztem – ismerte el Myrtle –, de nem puszta türelmetlenségből, komoly okom volt rá... Amit elmondtál, abban mind igazad van, én is így gondoltam, vagy legalábbis valahogy így éreztem, ha nem is fogalmaztam meg szavakban; és nincs is ellene kifogásom, hogy Tom mellett álljak, mint egy barát, vagy segítő, vagy pót-anya, de... de történetesen én lány is vagyok, és szeretem őt – szerelemmel szeretem – és nem szeretném, ha félreértenénk egymást, ha én beleélném magam valamibe, amit ő nem akar...

– És szeretnéd biztosan tudni, hogy ő is ugyanúgy érez irántad...?

– Biztos nem érez ugyanúgy, mivel két ember sosem érez pontosan egyformán – helyesbített Myrtle –, de azt igenis szeretném biztosan tudni, hogy én része vagyok az életének, a terveinek és vágyainak... és nemcsak úgy, mint barát és segítő... És persze ehhez nem árt, ha tényleg megismer engem, ha látja, milyen vagyok a valóságban... Ha például ki kell derüljön, hogy nincs türelme egy hisztis kislányhoz... vagy hogy nem szereti a csókom ízét... vagy a családom túl hétköznapi neki... vagy bármi ilyesmi, akkor inkább most derüljön ki, mint később...

– És még az az apróság is itt van – tette hozzá –, hogy én meglehetősen féltékeny vagyok... – Talán szégyellnem kellene, harcolnom ellene; de annyira azért ismerem magam, hogy ne próbáljam meg letagadni. – Egy eljegyzés, ha mást nem is, annyit biztosan jelent, hogy jogom van azt kérni Tomtól, hogy...

– ... hogy ne is nézzen más lányra? – húzta fel a szemöldökét Olive.

– Azért ne túlozzunk – nyugtatta meg Myrtle mosolyogva –; csak azt kérem tőle, hogy ne maradjon kettesben egy lánnyal csukott ajtó mögött... vagy egy sötét folyosó mélyén... vagyis ahol más nem láthatja.

– Hát, talán értem, mire gondolsz – habozott Olive –, csak nem tudom, hogy merülhetne fel egyáltalán...

– Nem? – csapott le rá Myrtle. – Hát például valahogy így: 'Ó Tom, te annyira okos vagy, tegnap is kapásból el tudtad mondani a Hold mind a négy fázisát, ugye segítesz nekem tanulni ma délután? Csak sajnos éppen most nagyon sokan vannak a könyvtárban, kényelmesebb lenne a trófeateremben, ott nem zavarna senki... Miért habozol, csak nem félsz tőlem?

'Egyetlen rendes lány sem tenne ilyet!' – tiltakozott volna Olive, ha nem jön rá idejében, mennyire nevetséges ez az érv: Myrtle magától is tudja, hogy akik mások fiújára vadásznak, azok nem 'rendes lányok'... Talán tényleg Myrtle látja a jól: ha csak egy ilyen egyszerű szabályt betartani ahhoz, hogy elkerüljenek valamilyen félreértést, akkor igazán megéri...

– Persze tudom, hogy ettől még bármikor találkozhat 'élete nagy szerelmével', és szakíthat velem – ismerte el Myrtle –, de addig, amíg együtt vagyunk, addig biztosan akarom tudni, hogy én az 'egyetlen' vagyok a számára, nem csak az 'egyik'.

– Részemről rendben van – szólalt meg váratlanul Olive.

– Mi van rendben? –értetlenkedett Myrtle. – Megígéred, hogy nem pályázol a fiúmra? Eddig valahogy úgy éreztem, hogy ez eszedbe sem jutott...

Olive szenvedő pillantást vetett a plafonra. – Talán rosszul emlékszem, de mintha azt mondtad volna, hogy addig is, amíg szót értesz Tom apjával, szeretnéd legalább egy elfogulatlan kívülálló véleményét hallani... Sőt, mintha kifejezetten azt mondtad volna, hogy itt és most én vagyok az egyetlen, akit többé-kevésbé elfogulatlan kívülállónak lehet nevezni...

– Az van rendben? – lepődött meg Myrtle, aki már majdnem fel is adta a reményt. – Azt hittem, hogy mostanra már meggyőztelek arról, hogy még teljesen éretlen vagyok egy komoly kapcsolatra, hát még házasságra...

– Azt magamtól is tudtam – mondta Olive tárgyilagosan –, de arról meggyőztél, hogy nem vagy az a szerelemtől elvakult és elfogult kislány akinek hittelek – érezte, hogy az arcába ömlik a vér, de érezte, hogy ez megint egy olyan alkalom, amikor csak a kíméletlen őszinteség válik be. – Megint egyszer alábecsültelek, igaz? Talán tudnom kellett volna, hogy...

– Nem kellett tudnod... – vigasztalta Myrtle –, és különben is, nekem is vannak – vagy voltak – ugyanilyen aggályaim, veled kapcsolatban... – vallotta be minden szégyenkezés nélkül.

Ez a 'voltak' megnyugtatóan hangzott. Sőt, sokkal jobban, mint egyszerűen 'megnyugtatóan'. Annyival jobban, hogy Olive úgy érezte, ez a legjobb pillanat arra, hogy lezárják ezt a témát, és egyenesen rákérdezzen arra az egyetlen dologra, amiben még nem volt egészen biztos: – Akkor a fiúknak is elmondhatjuk, hogy mi ketten kibékültünk? Gondolom, te is tudsz róla, hogy ők ketten időről-időre titkos válság-tanácskozást tartanak a 'mi ügyünkben', és végül minden alkalommal abban maradnak, hogy nem tehetnek semmit...

– Persze hogy tudok róla – ismerte el Myrtle –, és egy kicsit kényelmetlen volt úgy érezni, hogy mi vagyunk a buta kislányok, akiket az okos férfiak 'megbeszélnek'; de legalább volt bennük annyi jóérzés, hogy nem próbáltak, meg valamiféle 'jótanáccsal' előállni... – hevesen megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot. – És hogy elmondjuk-e nekik, hogy kibékültünk? Elmondhatjuk, természetesen, de nem kell feltétlenül elmondanunk; maguktól is észreveszik majd.

– Egyébként meg – tette még hozzá jelentőségteljesen –, lesz más is, amit meg kell velük beszélnünk, talán még fontosabb is...