7. fejezet
Haldokló remény
Mikor megláttam, hogy tested eldől, rögtön tudtam, hogy nem a kimerültségtől ájultál el. Gyorsan odasiettem hozzád, és a karjaimba vettelek. Az áruló és a szörnyeteg teste ott feküdt melletted, de nekem csak te léteztél. Láttam a fájdalmat az arcodon, a határtalan gyötrődést, és tudtam, haldoklik a remény. A reményem egy boldog életre veled, arra, hogy jobban megismerjelek, és szerethesselek. Kinyitottál egy kaput kőszívemben, amit már soha sem tudok visszazárni, és most fáj, sőt, sajog ez a zug. Érzem, hogy valaki megérinti a vállamat. Összerezzenek a hirtelen érintéstől. Remus Lupin guggol le mellénk. Részvéttel tekint rám. Megvizsgálja a pulzusod, és csak ennyit mond halkan.
- Él.
Halványan mosolyog, de én nem viszonzom. Egyszerűen nem megy. Érzem, ahogy életed elszivárog a kezeim közül, és tehetetlen vagyok. Lassan már tested apró rángásai is megszűnnek, és teljesen mozdulatlanná dermedsz. Úgy érzem, megtébolyodom. Még jobban magamhoz szorítalak. A mellkasodra hajolok, és majdnem hangosan felkiáltok a megkönnyebbüléstől, mikor meghallom szíved gyenge kalapálását. Erősen megszorítom a kezed, mely hideg, mint a jégcsap. Már semmiben sem reménykedem, csak kuporgok ott a földön veled a karjaimban. Lupin egy darabig néz minket csendben, majd halkan így szól:
- Perselus, be kell vinni a Mungóba.
Úgy pattanok fel, mintha tűvel szúrtak volna meg. Teljesen ráhozom a frászt a jámbor vérfarkasra, de most ez nem igazán érdekel. Megigazítalak a karomban, de mielőtt hoppanálnék veled, még körülnézek. Mindenütt holttestek és sebesültek hevernek mindkét oldalról. Kapkodó aurorok, gyógyítók, és sebesült varázslók kavalkádja. Fájdalmas összevisszaság. Aztán meglátom azt a két embert, akiket kerestem. Először Grangert, aki kétségbeesetten keres valakit. Hasa egészségesen gömbölyödik, ruhája temérdek helyen szakadt, testén apró horzsolások éktelenkednek, de úgy tűnik, mindketten jól vannak. Hirtelen oldalra kapja a fejét. Követem a mozdulatát. Körülbelül egyszerre látjuk meg Draco vértől csatakos testét a fűben. Elszorul a szívem. Még látom, ahogy Granger rémülten szólongatja, majd egy pukkanással eltűnök.
Hamarosan az ispotályban bukkanok fel, szorosan tartva téged. Szinte azonnal gyógyítók vesznek kezelésbe. A betegszoba ajtaja előtti folyosón járkálok fel-alá. Teljesen megőrjít a várakozás. Minden értelmetlen és csalóka. Semmit nem érzékelek magam körül. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak valaki megfogja a karom, ami megállásra késztet. Megfordulok, hogy lássam ki az. Meglátom Granger könnytől maszatos, de bizakodó arcát. Sóhajt, majd halkan megszólal.
- Draco valószínűleg felépül.
- Az jó – válaszolom tompán.
- Harry? – Jön a kérdés.
- Még küzdenek érte – mondom, és akaratom ellenére hangom megremeg.
- B-biztosan… meggyógyul… Nagyon erős – bizonygatja újra a könnyeivel küszködve.
- Nem tudom… én… - próbálok mondani valamit, de elszorul a torkom.
Hirtelen szikrák kezdenek pattogni a szemem előtt, majd megfordul a szoba. Erőm a végéhez ért. Granger elkapja a karomat, hogy el ne essek. Érzem, hogy a másik oldalról is belém karolnak, és befektetnek egy ágyba. Édeskés, fanyar valami gurul le a torkomon. Még érzékelem, hogy valaki megigazítja rajtam a takarót, majd végül belemerülök a kietlen sötétségbe.
Csak napokkal később ébredek fel. Fáradt és kifacsart vagyok. Lassan felülök, de rögtön megbánom, mert beleszédülök. Visszaereszkedem a párnára, és újra behunyom a szemem. Próbálom összeszedni az emlékeimet a napokkal ezelőtti eseményekről, és hirtelen minden beugrik. Ahogy a sebhelyedhez kapsz, és összeesel. A holtsápadt arcod és jéghideg kezed.
Felpattannak a szemeim, és körülnézek a szobában. Két ágy van még benn az enyémen kívül. Az egyikben Draco fekszik megviselten, de látszólag nyugodtan aludva. Mellette Granger az ágyra borulva alszik. A másikon te fekszel mozdulatlanul, mellkasod gyengén emelkedik és süllyed. Reménykedni kezdek, és lassan felülök. Az éjjeliszekrényen lévő kancsóból töltök egy kis vizet, és egy hajtásra megiszom. Lassan felkelek, és az ágyad mellé húzok egy széket. Megsimogatom az arcodat, hátha elmosolyodsz álmodban, ahogy mindig szoktál, de nem történik semmi. Ekkor fájdalmasan megmozdul bennem valami, egy sejtés, amely szinte fojtogat, de elhessegetem, és tovább engedek a kósza reménynek. Szórakozottan simogatni kezdem a kezedet, de szinte azonnal elhúzom. Jéghideg. Élettelen. Hitetlenkedve rázom a fejem. Nem lehet. Elönt a keserűség, de még nem adom fel. Lassan benyúlok a takaró alá, és megcsiklandozom az oldaladat, várva, hogy szád felfelé rándul, és lefogd a kezem, de semmi sem történik. Fekszel továbbra is, mint egy élettelen, durva fadarab. Legszívesebben felordítanék és megráználak, hogy ne játssz velem, de tudom, hiába tenném. Odahajolok hozzád, és apró csókot lehelek ajkaidra, majd a székről átülök az ágyadra, és a karjaimba veszlek. Ringatlak, mint egy kisgyereket, kizárva az egész környezetemet.
Több óra is eltelik így. Mikor feleszmélek, Granger halk hangját hallom.
- Végre – sóhajt fáradtan.
- Her… mio… ne – szól Draco gyenge hangja. – Mióta?
- Öt napja – válaszolja a lány.
Tehát öt napja, hogy itt fekszel magatehetetlenül egy ágyhoz láncolva. Halkan sóhajtok, és egy puszit nyomok sápadt arcodra.
- Potter, hogy van? – kérdi Draco.
Mindketten várjuk Granger válaszát, de az nem érkezik. Helyette hüppögés és szipogás. A lány egész teste rázkódik, majd felpattan, és zokogva kirohan az ajtón.
Egyre jobban beigazolódni látszik a sejtésem, de még nem merem magamban sem kimondani. Draco lassan ülőhelyzetbe tornássza magát, és tanácstalanul néz rám. Csendben ülünk egy darabig, miközben a remény másodpercei egyre fogynak. Gondolataimba merülök, és az a pár boldog perc jut eszembe, amit magunkénak tudhattunk. A csipkelődő beszélgetések, néhány meghitt pillanat, amit egymás karjában töltöttünk. Másnak ezek a dolgok talán semmiségek, de nekünk akkor a világot jelentették.
Gondolataimból az ajtó nyitódása zökkent ki. Egy gyógyító jön be rajta, gondterhelt ábrázattal. Mikor felénk pillant szeme részvéttel telik meg. Pánik fog el, mikor leül az ágy melletti székre, és megfogja a kezem, s csak ennyit mond.
- Kómában van.
- De van esély rá, hogy meggyógyul, nem? – kérdezem, bár az arcára van írva a válasz.
- Nézze, Mr. Piton. Hatalmas megrázkódtatást élt át a Tudjukkivel való mentális kapcsolata miatt, és ugyan nem halt meg, de szinte semmi életereje nem maradt…
- Nem lehet… biztosan téved… meggyógyul… - tiltakozom.
Sóhajt, és nem néz a szemembe.
- Attól tartok nem fog. A testét ért sérüléseket sikerült meggyógyítanunk, de a lelke és az elméje nem reagál semmilyen kezelésre. Azt kell mondanom, nincs remény.
Még utoljára megszorítja a kezem, majd gyors léptekkel elhagyja a szobát. Dermedten tartalak a karjaimban. A fájdalom teljesen úrrá lesz rajtam. Megremegek. Érzem, hogy egy forró könnycsepp végigfolyik az arcomon, égetve azt. Még sok követi. Megtörtént megint, ami huszonöt évvel ezelőtt. Elvesztettem azt az embert, akit jobban szerettem még a nyomorult életemnél is, aki jobb volt bárminél, amit valaha magaménak tudhattam. Zokogni kezdek, téged még szorosabban ölelve. Majd hátradőlök, és a karomban tartva alszom el, azt kívánva, bárcsak soha többé ne ébrednék fel.