Epilógus
Három hónap telt el azóta, hogy kómába estél. Most is, mint mindig, itt ülök az ágyad szélén a kezedet szorongatva. Eleinte nem hittem a gyógyítóknak, és bevetettem minden bájitalfőzési tudásomat, hogy visszahozzalak, de hamar megértettem, hogy reménytelen. Ha a helyemben lennél, biztosan igazat adnál nekem, és nem gyötörnél engem feleslegesen bájitalokkal, ha tudnád, hogy nekem az örök álom a jobb megoldás. Mert mikor az elmédet vizsgáltam, világossá vált, hogy, ha sikerülne is felébreszteni, már nem lennél önmagad, csak egy kifacsart, törött roncs, aki nem képes magáról gondoskodni. Amikor ez a tény tudatosult bennem, arra a következtetésre jutottam, hogy meg kell téged szabadítani ettől az állapottól, de a varázslók törvényei nem engedélyezik a kegyes halált, kivéve, ha a beteg három évig nem ébred fel. Addig ezek a betegek a Mungó egy külön részlegébe kerülnek, amely a reménytelen kómás betegeknek van fenntartva.
Sóhajtok.
Eddig foggal-körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy adjanak még neked esélyt, hogy hátha felébredsz, de beláttam, el kell engedjelek. Át fognak vinni a kórház azon részére, ahol az örök szendergők fekszenek - ahogy egyszer a gyógyítóktól hallottam -, elfeledetten. De én nem foglak elhagyni. Ígérem. Ha akarnám, se tudnálak.
Egyébként majd elfelejtettem. Hermione egy hete megszülte Patrick gyerekét. Rólad és az apjáról nevezte el, Harry David Watsonnak. Egészséges, élénk kis legény. Draco a sajátjaként szereti. Majd lehet, ők is benéznek hozzád hamarosan. És… - folytatnám a szóáradatot, de elcsuklik a hangom.
Mikor összeszedem magam, újra búcsúzkodni kezdek.
Érzem, mennem kell, különben soha nem foglak tudni itt hagyni. Még az iskolakezdés előtt el kell intéznem néhány dolgot, amikre Minerva megkért, és még temérdek bájitalt meg kell főznöm. Az… azt… hi… szem… me… gyek.
Elfúl a hangom. Utoljára egy csókot nyomok ajkaidra, majd felállok, és elindulok az ajtó felé. Már a kilincsen van a kezem, de nem tudom lenyomni. Valami megdermeszt. Megfordulok, és hosszasan nézem mozdulatlan testedet. Elszorul a szívem. Minden idegszálam azért sikolt, hogy megmozdulj, és véget vess a rémálomnak, de nem teszed. Csak fekszel ott makacsul. Hullámokban tör rám a tehetetlen düh. Kivágom az ajtót, és elviharzok. Meg sem állok a pincében lévő lakosztályomig. Ott lerogyok a kedvenc fotelembe, és a tenyerembe temetem az arcom. Elsírom utolsó könnyeimet, s lassan bezárom azt a zugot a szívemben, amit számodra nyitottam ki. A lelkem legmélyére rejtelek, és nem foglalkozom az elmémből feltörő, tiltakozó sirámokkal, hanem felkelek a fotelból, és a dolgomra indulok.
Vége