2. fejezet: Csont, fa, gömb, álom

- Jobb már? - tudakolta Kagome. Hosszú haja minduntalan az arcába hullott, hiába simította ki újra meg újra. Inuyasha erőlködve próbált meg felülni. - Maradj már nyugton egy percre!

Hűvös kezét a hanyou oldalára tette, ahol most nem fedte az ing, épp arra a helyre, ahol Sesshoumaru undok szolgájának kétfejű botja mélyen megégette, úgy, hogy még a hús is kilátszott. Inuyasha felszisszent, de megpróbált nyugton maradni. Karmos keze rákulcsolódott a lány csuklójára, és fájdalmában megszorította. Kagome majdnem felkiáltott, ahogy az éles karmok a bőrébe mélyedtek, de aztán összeszorította a fogát, és tovább hűtötte a sebet. Shippo körülöttük lábatlankodott.

- Súlyosak a sérülései - állapította meg, mint aki szakértő az ilyesmiben. Csak akkor ugrált arrébb az útból hangosan méltatlankodva, amikor kapott egyet a fejére, meglepő módon ezúttal Kagométól.

Inuyasha összeszorította a szemét, öklén az izmok megfeszültek. Hirtelen érezte, hogy valami meleg folyadék csordul le a kezén, onnan pedig a sebre, s a fájdalom különös módon enyhülni kezdett. Kinyitotta a szemét, és pillantása Kagome arcára tévedt. A lány elborzadva meredt a sebre, ajka néma szót formált, Inuyasha nem értette, mit mond, de látta rajta, hogy dühös. Követte a lány tekintetét, és maga is meghökkent.

Körmei sebet vájtak Kagome csuklójára, s a lecsorduló vér enyhítette a fájdalmat.

A hanyou villámgyorsan eleresztette a lány kezét, felült, és hátrébb húzódott.

- Sajnálom... - hebegte. - Ezt... ezt nem akartam... Ne haragudj...

- Idióta! - vetette oda a lány, és nekiállt, hogy saját csuklójára is szerezzen valami kötszert.

- Nem volt szándékos! - védekezett Inuyasha.

- Na, még csak az hiányzott volna! - A lány felszegte a fejét. - Mindenesetre, most már megmaradsz, úgyhogy örülj neki.

- Ezt még megbánja Naraku - fenyegetőzött a férfi, de maga is érezte, hogy szavai éltelenek, hiszen ezúttal ő, és nem legnagyobb ellensége vétett hibát.

- Mire jó ez? Mire jó neked? - csattant fel Kikyou öszeszorított foggal. Még mindig sötét volt, de valahol messze előtte egy halvány fénysugár pislákolt, talán egy gyertya lángja. A nő tudta, hogy akár akarja, akár nem, követnie kell a lángocskát, mert ezt akarja Naraku. Ez az egyetlen esélye az életben maradásra. - Legalább élvezed?

- Ó, hát persze, hogy élvezem - szólalt meg az a kellemesen színtelen hang, közvetlenül mellette. Kikyou összerezzent.

- Naraku! - hangjából csak úgy sütött a gyűlölet. - Hát eljöttél megint, hogy szórakozz rajtam. De csalódni fogsz, ha azt hiszed, hogy én ebbe belemegyek.

A testetlen hang kuncogott.

- Fájdalom, sajnos nincs más választásod.

- Dehogynincs.

- Valóban? És mi volna az, kedvesem?

- Ne nevezz kedvesemnek! - szisszent fel Kikyou, mint akit a darázs csípett meg. Kínozni, azt lehet, de a büszkeségét nem veszi el senki!

- Akkor hogyan nevezzelek?

- Sehogy. Ne vedd a nevem a szádra. Alávaló, mocskos féreg vagy, Naraku, semmi több!

Kikyou úgy döntött, ezúttal harcolni fog a saját akaratáért. Megállt, és leült a földre, hagyva, hogy a sárga láng egyre távolabb kerüljön tőle.

A hang hirtelen már nemcsak hang volt. A nő érezte, hogy a férfi ott áll fölötte.

- Játszani szeretnél?

Érezte, hogy felrántják, és az egyre kisebb fény irányába lökik.

- Nem! - csattant fel. - Nem fogok mindig úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz!

- Valóban nem? - Naraku egykedűen nevetett, de hangjából nem csendült ki szikrányi jókedv sem. - Akkor miért adtad nekem az ékkőszilánkokat?

- Miféle ékkőszilánkokat? - nyílt tágra Kikyou szeme. Az utolsó emléke Inuyasha volt, amikor majdnem magával vitte... majdnem sikerült... ékkőszilánkok nem szerepeltek. Mire Naraku rájött, hogy hibát követett el, Kikyou már szembefordult vele, és kezét a nyakában hordott apró medálra kulcsolta. - Hát persze, most már emlékszem! Az az ékkődarab továbbra is az enyém! Azzal, hogy kivetted a fejemből, még nem lett a tiéd! Továbbra is engem szolgál, én vagyok, voltam, és leszek a Négy Lélek Ékkövének őrzője!

Hangja megerősödött, tisztán csengett. Egy pillanatig úgy tűnt, Naraku eltörpül mellette. Aztán az felemelte kezét, és keményen pofon vágta a nőt. Kikyou hanyatt zuhant.

A következő pillanatban már Naraku palotájában feküdt, előtte a földön egy kettétörött szellembábu, fölé pedig a valódi Naraku magasodott.

- Hogyan... jöttél ki onnan? - hallotta a sima hangot, melybe most mintha holmi csodálkozás keveredett volna. Ezt már nem hitte el, úgyhogy felült, hogy a saját szemével lássa Narakut.

- Mire volt jó ez az ostoba játék?! - csattant fel dühösen.

- Játék? - Naraku felvonta a szemöldökét. - Ez nem játék volt, Kikyou.

- Hanem micsoda? - Kikyou már talpon állt, kezét csípőre tette, a szeme szikrázott.

- Én semmit sem teszek szórakozásból - hangzott a higgadt felelet. - Azt hittem, már rájöttél.

- Ide az ékkövemmel - sziszegte a nő, és kinyújtotta a kezét. - Velem nem fogsz szórakozni!

A férfi ujjai között megvillant az ékkő, de nem adta oda.

- Rám bíztad.

- Tudom. Most pedig visszaveszem.

- Te nem vagy képes úgy kihasználni, ahogy én - érvelt Naraku szokatlanul csendesen. Kikyou megmerevedett a dühtől.

- Ezt meg hogy érted?! - suttogta vészjósló arckifejezéssel. Néhány lélekrabló körbefonta karcsú derekát, még kísértetiesebbé téve a szellemasszonyt.

Naraku tett egy lépést a nő felé, mire a lélekrablók mozgása felgyorsult. A nő kezét továbbra is kinyújtva tartotta, de a férfi szemmel láthatóan nem szándékozott odaadni neki az ékkövet.

- Kikyou, te alapvetően nem vagy gonosz.

- Ki mondja? - vetette hátra a fejét Kikyou.

- Nos, legalábbis életedben nem voltál az. - Maga Naraku volt az, aki leginkább meglepődött azon, hogy itt áll, és magyarázkodik egy szellemnek. - A Négy Lélek Ékköve pedig sokkal erősebb, ha vörösen izzik.

Kikyou komoly maradt, szemei kissé tágabbra nyíltak.

- Nos, ahogy meg tudtam tisztítani, gonosszá is tudom tenni.

Naraku szemöldöke méginkább a magasba szaladt, noha a prém alatt ez nem látszott.

- Hogyan?

- Az nem lényeges - söpörte félre a választ a nő. - Viszont ha az ékkő teljesen gonosszá válna, neked sem lenne többé hasznod belőle. Nem elég erős hozzá az akaratod.

Egy pillanatig hallgatott, aztán hozzátette, mintegy lezárva a témát:

- Szólj, ha eldöntötted, hogy visszaadod az ékkövet. De ne habozz túl sokáig - jobb neked, ha nem én veszem el tőled.

S ezzel, még mielőtt a másik bármit is mondhatott, vagy kérdezhetett volna, sarkon fordult, és kisétált a szobából. A lélekrablók halk, szisszenő siklással követték.

- Sesshoumaru-sama! Sesshoumaru-sama, várj meg!

A youkai természetesen nem állt meg, hogy a kislány beérhesse, így az begyorsított, hogy utolérje a férfit. Már majdnem elérte célját, mikor azonban megbotlott egy kiálló gyökérben, és elegánsnak nem nevezhető puffanással a hasán landolt. Nem sokat törődött vele, felpattant, és mestere után igyekezett.

- Sesshoumaru-sama!

Jaken, az apró, gnómszerű lény valamivel lemaradva kaptatott felfelé a hegyoldalon, kétfejű botját hívva segítségül.

"Mindig ez van, sose várja meg hűséges szolgáját, mindig nekem kell rohanni őutána..."

- Sesshoumaru-sama! - visongatta megint a lányka. - Hadd mondjak már valamit! Várj meg!

Sesshoumaru megtorpant és hátrafordult, olyan hirtelen, hogy a szaladó kislány egyenesen őbelé ütközött.

- No mi az, Rin? - kérdezte nyugodtan.

- Sesshoumaru-sama - lihegte Rin -, ne haragudj, csak el akartam mesélni az álmomat...

- Ezért állítottál meg? - szaladt magasba a youkai szemöldöke, és választ se várva ismét megfordult és elindult. Rin annyira meglepődött, hogy még elesni is elfelejtett.

- Sesshoumaru-sama, te nem hiszel az álmokban? - kérdezte döbbenten, épp olyan hangosan, hogy a férfi meghallja, az azonban nem méltatta válaszra, így a lányka megint meglódult, hogy beérje egykori megmentőjét. - Sesshoumaru-sama, az ég szerelmére, csak egy pillanatra állj már meg! Utána békén hagylak, megígérem!

Ez annyira nem volt jellemző rá, hogy a nagyúr végül mégiscsak megállt.

"Kezd felnőni a lány..." - gondolta töprengve, és majdnem átfutott az ajkán egy mosoly, de aztán mégiscsak visszatartotta.

- Mondd hát, ha olyan fontos.

Ismét megindult, de ezúttal szándékosan lassabban, hogy Rin lépést tarthasson vele. A kislány pedig elkezdte.

- Először sötét volt. Csak én álltam egyedül a sötétben. Aztán megjelent egy apró láng, amely egyre nagyobbra nőtt. Aztán hirtelen már gyertya volt, és egy nő kezében volt. A nő tartotta a gyertyát, és látszott, hogy rengeteg seb van rajta, az egész testén. Valami vékony, félig átlátszó anyag fedte a testét, és az ajkából és a szemeiből szivárgott a vér. Aztán... aztán jöttél te, Sesshoumaru-sama... és pofon vágtad, és mondtál valamit, amit nem hallottam... de látszott, hogy dühös vagy...

Aztán a nő szólalt meg, és azt hallottam.

- És mit mondott? - kérdezte Sesshoumaru. Fejét elfordította Rinről, arcán nem látszott semmiféle érzelem, noha valójában egy kicsit tényleg kíváncsi lett. De épp csak egy kicsit. Rinen látszott, hogy töpreng, aztán lassan elismételte a szavakat.

- Egy napon visszajövök, hogy megköszönjem. Megígérem. De te úgyis találsz majd mást helyettem, akit kínozhatsz. Isten veled, Sesshoumaru-san. Tudom, hogy te akartad, hogy bezárjanak ide. Isten veled.

Aztán a fény kihunyt, és a nő eltűnt, csak te maradtál a sötétben, Sesshoumaru-sama, meg én. Olyan arcot vágtál, amilyet még sose láttam rajtad. Aztán eltűntél te is.

- Ennyi?

- Ennyi...

A youkai megint felgyorsította a lépteit. Fehér haja az arcába hullott, de most nem söpörte ki belőle. Hallotta, hogy Rin utánakiált, de már nem érdekelte az egész. Megtudta, amit akart.

- Én mondtam, hogy hagyj békén! Ha nem akartál volna folyton rajtam segíteni, nem lett volna ez!

- Nehogy már azt mondd, hogy az én hibám, hogy véresre karmoltad a kezemet! - Kagome arca lángolt a dühtől.

- Minek kell folyton másokért aggódnod?! - harsogta Inuyasha. Noha már jóideje veszekedett Kagoméval olyan hangon, amit valószínűleg a szomszéd hegység túlsó oldalán is hallottak, nem sikerült telejesen elnyomnia bűntudatát.

- Inkább örülnél, hogy meggyógyítottalak!

- Én gyógyítottam meg magamat!

- Az én véremmel!

- Akkor is én csináltam!

Ez a vita már rég nem vezetett sehová, ezt mindketten tudták, mégse bírták abbahagyni. Végül a lány elvesztette a türelmét.

- FEKSZIK!

Minden olyan fehér volt, és csillogó, gyöngyházfénnyel csillogva. A falakon visszatükröződött szeme csillogása, ha felnézett. Nem, nem is voltak falak... egy egész gömb, se padló, se fal, csak épp mindig az a padló, ahová visszahúzza őt a gravitáció kérlelhetetlen ereje. Arcából csorgott a vér, de letörölte, még mielőtt lecseppenhetett volna. Aztán lenyalta a vért a kezéről, és halványan elmosolyodott. Jó ideje már, hogy csak ezzel tudott táplálkozni, a saját vérével, így talán nem is akkora baj, hogy mindig újabb és újabb sebek keletkeznek rajta. Bár, ha nem volna itt, nem lennének a sebek, s nem is volna bezárva, tudna mit enni. Így is épp eléggé legyengült már, s azok a düh-hullámok sem segítettek rajta, amelyek mindig egy-egy újabb vágás előtt jelenkeztek.

És, ó, ne, már megint.

Felállt, a keze ökölbe szorult. Ujjai között megint majdnem kicsordult egy csepp a vörös nedűből, de gyorsan lenyalta azt is, nehogy kárba vesszen.

Térdre zuhant, ahogy rátört a düh első hulláma. Dühös volt, rettenetesen dühös. Ölni tudott volna, de legalábbis valakit jól képen teremteni, úgy, hogy az ő arcából is csorogjon a vér, hogy kínjában fetrengjen a földön, amíg bocsánatot kér... miért is?

Hirtelen elmúlt, és megint ott ült a földön. Aztán megtalálta az újabb sebet, amely minden ilyen után keletkezett. És volt, hogy egyszerre több is. Most a combja belső oldalán volt, s a vér lassan csurgott lefelé. Beledugta ujját a vérpatakba, majd lenyalta az ujját. A maradék lassan megállt a folyásban, és megalvadt.

Lefeküdt a földre, a hátára, és várta, hogy pihenhessen. A düh elmúlt, teljesen nyugodt volt, leszámítva azt a dühöt, amit akkor érzett, mikor eszébe jutott az a nő... de ez a saját dühe volt.

Lassan lehullott a lepel, amit várt. Időnként levált egy gyöngyház-réteg a gömb belsejéről, hogy könnyű takaró-ruhaként simuljon elgyötört testére...

Hirtelen felült, és tágra nyitotta a szemét. Hogy eddig erre nem is gondolt! Te jó ég!

Már csak meg kell várni a következő düh-hullámot. A többi seb már nem vérzik eléggé.

A lepel lecsúszott róla, de nem bánta. Megint felállt, és várt.

Aztán jött megint az az őrjítő érzés... Amikor elmúlt, egy pillanatig még élő kőszoborként állt, míg meg nem érezte a lecsorgó vért a csípőjén. Egyik kezét letette a földre, és az oldalára ereszkedett, hogy a vér ne léefelé csorogjon. Hamarosan megvolt az eredmény: egyetlen csepp vér ugyan, de lehullott a derekáról, le, a gyöngy-gömb felületére, ahová bezárták. És akkor, lassan a mész pezsegni kezdett a forró vértől, aztán jött az az apró lyuk, aminek úgy örült, hogy meg tudott volna őrülni...

Aztán maga köré tekerte a legutolsó lepelt, és kicsusszant a lyukon.