3. fejezet: Menekülj a fájdalom elől

Az első, amit megkínzott bőre tudomásul vett, az a szél volt, és a hideg, amelytől a vékony lepelszerűség, ami még mindig rajta volt, természetesen nem védte meg. Csak ezután hallotta meg a hangokat. Remek, tehát a hallása is működik még, bár kétségkívül kell majd még egy kis idő, amíg hozzászokik a dolgokhoz, amik ötven évvel azelőtt még teljesen természetesek voltak.

- Mi a fene volt ez a robbanás? - hallott egy női hangot, amelyre egy fiatalabb válaszolt.

- Fogalmam sincs. Inuyasha, kelj már fel a földről! Ekkorát csak nem eshettél!

A válasz csak egy morgás volt.

Lassan mozdult, uralkodva a név által felszított emlékek alkotta döbbeneten. Először a fejét mozdította meg, aztán maga alá húzta a tenyerét, és megpróbált rátámaszkodni. Nehezen ugyan, de sikerült ülő helyzetbe tornásznia magát, ám mindeközben arra is figyelnie kellett, hogy a lepel le ne csússzon róla. Felemelte kezét, és kisimította csapzott haját a szeméből.

- Ez meg ki?

"Semmit se változott az elmúlt ötven év alatt" - gondolta. - "Legalábbis a hangja nem..."

Vett egy mély levegőt, és teljesen feléjük fordult.

Ott álltak mind, egymás mellett, szép sorban, még többen is voltak, mint gondolta. Egy fiatal nő, lazán hátrafogott fekete hajjal és kifejező szemekkel, egyik oldalán egy szerzetesruhába öltözött férfi, másik oldalán egy fiatal lány, valószínűleg ő volt a másik hang gazdája. Ruhája meglehetősen különös volt. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna ilyet.

A lánytól jobbra pedig ott állt az a hanyou, éppen úgy, ahogy az emlékezetében élt. Ugyanaz a tűzrókaprém köpeny, ugyanaz a hoszú, fehé haj, ugyanazok az éles karmok, ugyanaz a fintor...

- Inuyasha - suttogta, és lassan felállt. A lepel szorosan köré tekeredett, valamennyire védve a tekintetek elől. Még mindig nem szóltak egy szót sem. Végül a fiatalabbik lány szólalt meg halkan:

- Ki... vagy te?

- Az nem fontos - felelte könnyedén, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy hangja is kezd visszatérni. - A fontos az, hogy ti tudjátok-e, kik vagytok valójában?

- Ismered? - fordult a lány a hanyouhoz.

- Honnan ismerném? - hökkent meg az.

- A te nevedet mondta az előbb.

A féldémon most felé fordult, és megismételte a korábbi kérdést.

- Ki vagy?

Megvonta a vállát, és halványan elmosolyodott.

- Ha nem emlékszel, akkor úgyis mindegy neked. Idővel majd rájössz, de nem kell sietned. - Tartott egy kis szünetet, majd hozzátette: - Még találkozunk.

Megfordult, és lassú léptekkel elindult az erdő széle felé a tisztásról.

Messzire nem jutott, mert eljutott a füléig a fiatal lány meglepett kiáltása:

- Inuyasha, hová lett a láncod?

Ennek következtében megbotlott egy kiálló gyökérben, és az oldalára zuhant. Érezte, ahogy sebei közül több is felszakad, és a vér elönti a hátát, de megállta, hogy ne kiáltson fel. Nem is volt rá szükség, mert a következő percben már mind őt állták körül.

- Te jó isten! - hallotta az idősebbik nő hangját.

- Nyugalom, Sango - felelte valahol a feje fölött a szerzetes, és ő érezte, hogy felnyalábolják.

- Most mit kezdjünk vele? - hallatszott egy eddig ismeretlen, vékonyka hang, és neki csak most jutott eszébe, hogy az imént Inuyasha mellett valami kis rókaféleség is ácsorgott.

- Semmi bajom... - suttogta. - Hagyjatok békén...

- Hagyjunk meghalni? - kérdezte a furcsa ruhás lány.

- A fenébe is! - pattant fel a szeme, és ellökte magát a szerzetestől, aminek következtében ismét a földön kötött ki. A vér végigfolyt a hátán. - Nem kértem senki segítségét!

- Na de... - próbált tiltakozni az apró rókadémon. Ő felállt, és meghajtotta magát.

- Arigatou, shinei.

Aztán megfordult, és ezúttal tényleg eltűnt a szemük elől.

- Várjatok meg! - kiabálta a kislány. - Ne menjetek olyan gyorsan! Sesshoumaru-sama!

A taiyoukai alakja már alig látszott, ahogy haladt egyenletes tempóban a Nap lenyugvó alakja felé. Rinnek még a szeme is káprázott, arról nem is beszélve, hogy amúgyis nagyon oda kellett figyelnie, hová lép, mivel egy vízesés peremén haladtak. Így nem csoda, hogy jócskán lemaradt nagyurától.

- Sesshoumaru-samaaaaa! - Az egyszerű kiáltásból elnyújtott sikoly lett, mivel annyira igyekezett, hogy utolérje társait, hogy nem nézett a lába elé kellőképpen. A távolság, amely a zubogó, jéghideg víztől választotta el őt, rohamosan csökkenni kezdett.

Sesshoumaru villámgyorsan megfordult, de már túl messze volt. Mire villámgyors léptei visszavitték a peremre, Rin alakja már semerre sem látszott, csak az egykedvűen lezúduló vízforgatag. A démon a döbbenettől tágra nyílt szemmel állt a vízesés fölött, és nem szólt semmit. Lassanként Jaken is visszaért mellé döcögős lépteivel, és kétfejű botjára támaszkodva lihegett egy darabig. Próbált kivenni valamilyen érzelmet Sesshoumaru nagyúr vonásaiból, de lehetetlen volt próbálkoznia. Végül megpróbálta pozitívan nézni a dolgokat, hátha azzal felvidítja mesterét.

- Egy gonddal kevesebb, nem igaz, Sesshouma...?

Nem tudta befejezni, mert egy kemény rúgás meggyőzte arról, hogy nem jó irányból közelítette meg a dolgokat. Kis híján ő is a víz áldozata lett, de még idejében megkapaszkodott egy apró, de szilárd szikladarabban.

Sesshoumaru még ott állt egy darabig, hitetlenkedve, a zajos förgeteget szemlélve, vonásai szokás szerint nem tükrözték vissza a belsejében dúló vihart. Végül egy határozott ugrással lefelé iramodott, mintha meglátott volna valamit. Jaken azonnal igyekezett utána, hátha alkalom adódik, hogy jóvátegye iménti fatális hibáját.

A nagyúr azonban megint tévedett - amit Rinnek vélt, csak egy kődarab volt, amit a víz növényei az idők során olyasféle színűre színeztek, mint a kislány ruhája...

Kikyou még mindig nem tudott megszabadulni a palotától és urától. Igazság szerint nem is akart elmenni, amíg vissza nem szerzi az ékkövet Narakutól, de egyelőre türelmes volt. Tudta, hogy csak idő kérdése, hogy megkapja, amit akar.

A gyékényfüggöny félrehúzódott, és a fejét felkapó nőt elvakította az alkonyat fénye. Még így is megismerte a belépő alakot, ha másról nem, hát csapzott, hullámos hajáról.

- Mit akarsz? Eldöntötted?

Felállt, hogy szembenézhessen gyűlölt ellenségével, aki azonban továbbra is nyugodt maradt.

- Mit kellene eldöntenem?

- Ne szórakozz velem! - csattant fel a szellemnő. - Mikor kapom meg az ékkövet?

- Te magad mondtad, hogy ráér még, nem?

- Nem akarok örökké várni. Véges a türelmem. Miért jöttél ide?

Fél órával korábban

Naraku már órák óta ült egy helyben, mozdulatlanul. Akkor sem moccant, amkor a gyékény félrehúzódott ajtaján, és egy apró alak lépett be, mögötte egy magasabbal. Mindketten letérdeltek, s várták, hogy a férfi reagáljon jelenlétükre.

- Nos? - szólalt meg percek múlva a férfi. A kisebbik szólalt meg, hangj monoton volt, még egykedvűbb, mint maga Naraku.

- Naraku-sama, nem lehet megjavítani a tükrömet.

Naraku megfordította a fejét, arcán átsuhant a döbbenet.

- Hogyan törött el?

A háttérben a magasabbik alak megmoccant.

- Kagura törte el.

- Valóban? - szisszent fel a démon vészjóslóan.

- Így történt - emelte fel a fejét Kagura hátul, a tollak megrebbentek a hajában.

Tíz perccel később mindkét nő a folyosón állt, a magasabbik enyhén reszketett - laza kontyából pedig hiányoztak a tollak.

- Remélem, ezt akartad, Kanna. Most még tehetetlenebbek vagyunk.

- Továbbra is uralod a Szelet, nem? - emlékeztette halkan a húga. - Vagy talán nem bízol magadban eléggé ahhoz, hogy ne gondolj a menekülésre?

- Te talán még sosem hibáztál? - sziszegte nővére. Kanna nyugodt maradt.

- Belém nem teremtettek hibát, sem önfejűséget, vagy nagyravágyást.

- Ó, hát persze - morogta nővére, elértve a gúnyt. Aztán pofon csapta húgát, és szélvészként száguldott tova a folyosón haragosan.

A gyékény másik oldalán Naraku elgondolkodva fordult vissza az ablak felé. Ez jó lecke lesz Kagurának, noha egyben megszorítás is neki. Talán így majd megtanul győzni.

Naraku mégis bizonytalan volt egy kicsit, maga se tudta miért. Gondolatai mindegyre elkalandoztak, mindig ugyanabba az irányba, amin maga lepődött meg legjobban. Végül felkelt és elindult valamerre a palotában, hogy kiszellőztesse a fejét. Nem figyelt, merre megy, így végül ott kötött ki, ahová a legkevésbé akart menni; annak a szobájánál, aki egész délután a fejében járt. De ha már egyszer itt van...

- Szóval, mit akarsz, ha nem azért jöttél, hogy ideadd az ékkövet? - Kikyou türelmetlen volt, és lehetőleg minél messzebb akarta tudni magától ezt a fertelmes alakot, minden nyomorúságának okozóját. Az azonban most még egy lépéssel közelebb jött. - Mi a fenét akarsz?

Naraku némán állt, és nézett, Kikyou pedig egyre inkább megzavarodott. Néhány percig még ácsorogtak, aztán a férfi váratlanul megfordult - és egyszerűen elment, magára hagyva a döbbent nőt. Az visszaroskadt a tatamira, és felsóhajtott.

- Élvezi, hogy kínoz - morogta maga elé.

Lendületes ugrásai egyre messzebbre vitték, de egyre jobban elfáradt. Úgy érezte, mintha terhet cipelne vállain, melyek egyre mélyebbre húznák. Érezte, hogy itt az ideje a pihenésnek.Utolsó lendületével még felugrott egy fára, majd ott leült. Közel s távol senki sem volt, ebben egészen bizonyos volt, különben nem tette volna meg, amit tett: levette magáról a leplet, ami eddig még mindig fedte, s elkezdte letörölgetni sebeiről a vért.

Tudta, hogy a gyógyulás lassú lesz, de nem is várt túl sokat - ötven év sebei voltak ezek, s még mindegyiket magán őrizte. Nem volt valami szívderítő látvány, és ezzel ő is tisztában volt, meztelen testét mindenütt forradások csúfították, azonban azt is tudta, hogy idővel eltűnnek majd, egytől egyig.

Amikor befejezte, hátradőlt, de csak óvatosan, nehogy a fakéreg felsértse a hátát. Végül sikerült találnia egy testhelyzetet, amiben elalhatott. A lepel gombóccá gyűrve hevert az ölében, s egyelőre a szemnek még láthatatlanul apró darabkákban, de foszlani kezdett.

A Nap lassanként ismét lebukott a látóhatáron.

arigatou: köszönöm

shinei: szellem