5. fejezet: Solana

Sesshoumaru nem várta meg a hajnalt. Amikor rádöbbent, hogy elaludt, kétszer olyan dühösen pattant fel, és belerúgott Jakenbe, hogy ébredjen fel.

- Továbbmegyünk. Igyekezz.

A gnóm sietve felkászálódott, nehogy még több rúgást érdemeljen ki – elég volt neki, amit tegnap este kapott. Tíz perc se telt bele, és ismét úton voltak, ki tudja, merre. A youkai még sietősebben lépkedett, mint szokott, talán, hogy elterelje figyelmét arról, mit hagy a háta mögött. Jaken most még kevésbé tudott lépést tartani urával, de nem is bánta, hogy lemarad, bár igyekezett, hogy mindig lássa még a férfi alakját maga előtt. A kis gnóm vetett egy pillantást még egyszer a háta mögé, és rátámaszkodott kétfejű botjára.

„Ezt talán nem egészen így kellett volna. De azért jó, hogy túl vagyunk ezen is."

Aztán megszaporázta lépteit, és követte Sesshoumarut.

Még sokáig ült a faágon, elgondolkozva mindazon, ami történt vele. Még mindig hihetetlen volt kicsit, hogy sikerült kiszabadulnia, váratlan, megkönnyebbült szerencse, és a lehetőség, hogy visszafizessen mindent. Most már csak meg kell várnia, hogy erőre kapjon. Végül sikerült elaludnia, dacára a zuhogó esőnek. Ellazult, és mély, gyógyulást hozó álomba merült.

Olyannyira mély álomba, hogy annak sem volt tudatában, amikor ernyedt teste lezuhant a földre. Hátborzongató reccsenéssel ért földet, feje félrebillent, ajkán kicsordult a vér, de aludt tovább. Aludt... vagy ki tudja.

A youkai beért a fák közé, ahol már kevésbé esett az eső, de még mindig jócskán érte. Megállt, hogy Jaken utolérhesse, aztán megint tovább indult, de most már kicsit lassabban. Furcsa megkönnyebbülést érzett, ahogy az erdő bezárult körülötte, noha a friss eső- és fűillat erősen eltompította érzékeit. Egyre lassabban lépkedett, míg már csupán sétált, és mélyen beszívta a szagot. Olyan volt, mint valami kábítószer, lassanként szédülni kezdett. A gnóm nem nagyon értette, mit művel gazdája, de nem mert szólni.

Az erős hatások ellenére, Sesshoumaru végül mégis megérezte azt a különös szagot is, amely a többitől élesen különbözött, és mégis, mintha már érezte volna valamikor, régen. Megrázta magát, hogy kitisztuljon a feje, és megpróbálta behatárolni a szag forrását. Amikor úgy vélte, megtalálta, megint gyorsabbra vette az iramot, Jaken alig bírta követni.

Végül megtalálta; ott hevert a fa tövében, testét néhány fehér foszlányon kívül semmi sem fedte, szájából csorgott a vér, szeme félig nyitva volt, de látszott, hogy nincs magánál. Karcsú volt, haja fehér, ajka lila, mely most vörössel színeződött meg, nyakán és felsőtestén csurgott az eső. A férfi maga sem tudta, miért torpant meg, de valami vonzotta, hogy közelebb menjen. Olyan volt, mintha csak aludna, törékeny nő a fűben. Sesshoumaru közelebb ment, és letérdelt mellé, hogy letörölje a vért arcáról. Amikor a keze hozzáért, a nő kinyitotta a szemét, és a youkai kicsit hátrahőkölt, mikor észrevette, hogy íriszei is lilán tündökölnek. A lila pillantás elidőzött a férfi arcán, és látszott rajta, nem igazán van tisztában vele, hol van.

- Te... – suttogta puhán. Sesshoumaru nem tudta mire vélni a rövid szót, de befejezte a tisztogatást.

- Lábra tudsz állni? – kérdezte azután. A nő megpróbálta, de nem sikerült. Hasra fordult, hátha úgy könnyebben megy, de megint csak fekve maradt. Hallotta, hogy háta mögött a férfiból sóhaj szakad ki. – Mit műveltek a hátaddal?

Megmerevedett, és nagy nehezen, erőlködve, ülő helyzetbe tornászta magát.

- Ezt pont te kérdezed, Sesshoumaru-san? – Sesshoumaru szeme tágra nyílt.

- Ki vagy te?

- Mintha nem tudnád. – A nő felállt, és megfordult. - Mondd, te mindent elfelejtettél? Vagy csak nem akarsz emlékezni? – Hangja most korántsem volt olyan puha, mint az imént, ellenkezőleg, nem tükrözött egyebet, mint haragot.

- Nem tudom, miről beszélsz. – A youkai hangja szenvtelen volt, egyetlen cseppet sem mutatva a benne felkavarodott dolgokból, emlékekből. - Ki vagy te?

- A nevemet sem tudod? – a nő nevetett. - Ennyit azért illene tudnod, Sesshoumaru-san.

Sesshoumaru elhúzta a száját. Hát persze, hogy tudta a nevét. Tudta azt is, ki ő. Éppen csak nem számított rá, hogy ennyi idő után pont ebben az erdőben fog újra összeakadni vele, és hogy ilyen állapotban találja. Pontosan emlékezett mindenre.

- Ki vagy te, és mit csinálsz itt? – a hang halk volt, mégis tisztán érthető. A youkai megtorpant. Nem tudta megállapítani, honnan jön pontosan a hang, és ez megzavarta. A barlang furcsán visszhangzott, mindenfelől hallotta ugyanazt. Megfordult a tengelye körül, de ezután sem jutott többre.

- Hol vagy? – kiáltotta ingerülten. – Mutasd meg magad!

A dühre nevetés válaszolt.

- Én kérdeztem előbb, youkai. Mit keresel az otthonomban?

- Nem tudtam, hogy ez az otthonod – felelte Sesshoumaru, és egyre idegesebb lett. Tudni akarta, ki az, aki beszél hozzá, honnan beszél, és miért nem mutatja meg magát. - Odakint zuhog az eső.

A testetlen hang megint nevetett.

- Ez esetben, légy üdvözölve nálam, amíg eláll az eső.

A férfi végre megpillanthatta „vendéglátóját". A barlang hátulja felől egy nő lépett elő kényelmes léptekkel. Lila kimonót viselt, ugyanolyan színű, a szokottnál szélesebb obival, amely így majdnem beleolvadt a ruhába, mégis karcsúbbnak tüntette fel őt – amire amúgy sem volt szüksége. Haja hosszú volt, és fehér, és lazán hátra volt fogva, egy-egy tincset szabadon hagyva mindkét oldalon. Ajka szintén sötétlila színben tündökölt, és szemei is ugyanígy csillogtak. Mosolygott, és ismét megkérdezte:

- Szabad megtudnom a nevedet, esetleg, ha már itt vagy?

- Sesshoumaru – felelte a másik szűkszavúan. – És a tiéd?

- Az enyém Solana. Solana no Giniro. - És mosolygott, megint. Sesshoumaru meghajtotta magát, és beljebb lépett. Még mindig ingerült volt, de már egy fokkal jobb volt, hogy nem csurog a nyakába az eső, mindazonáltal a helyzetet, amibe került, nyugtalanítónak, és idegennek találta. Jobb ötlete nem lévén, megállt a sarokban, és kifelé nézett, amerről jött.

A nő megállt mögötte, és apró kezét a vállára helyezte – alig ért fel odáig.

- Mit keresel errefelé? Elég kevesen járnak itt általában.

Sesshoumaru dühösen megfordult.

- Mit képzelsz?

Solana elkapta a kezét az éles hang hallatán, és hátralépett egyet. Nem felelt, csak némán nézte a férfit, és az lassanként zavarba jött a furcsa pillantástól. Talán egy percig álltak egy helyben, vagy annyit sem, aztán Solana megfordult, és eltűnt, amerről jött. Még mondott valamit, de a hang csak percekkel később vált érthetővé, ahogy az utolsó visszhang is elhalt.

- Akkor hát, érezd otthon magad, Sesshoumaru-san...

A bot koppanva landolt a földön, ahogy kihullott a kis gnóm kezéből, aki arccal a földre zuhant ura rúgása nyomán. Jaken egy pár pillanatig úgy maradt, fekve, aztán feltápászkodott.

- Sesshoumaru-sama, várj meg! Miért rohansz úgy mindig?!

A kérdést egy újabb ütés jutalmazta.

- Amíg engem szolgálsz, addig én mondom meg, mit miért teszek, és nem tartozom magyarázattal neked. Ezt jobb, ha megjegyzed...

Sesshoumaru elhallgatott a mondat közepén, és felemelte a fejét. Ismerős szagot érzett, noha csak halványan maradt meg az emlékezetében, valamikor régről. Begyorsított, hogy kiérjen a fák közül, s hogy a tisztásra érve egy fa tövébe roskadt alakot találjon, akinek vállából és mindkét combjából egy-egy nyílvessző áll ki. A férfi szeme tágra nyílt. Ismerte ezt az alakot... legalábbis, látta már.

Az alak kinyitotta a szemét, fáradt lila szivárványhártyáján megcsillant a fény, ahogy tekintete megpihent a youkain.

- Sesshoumaru-san... - suttogta. - Tudtam, hogy egyszer még látlak...

Sesshoumaru figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és letérdelt a nő mellé. Egyik fele most azonnal otthagyta volna sorsára, talán elégtételként azért a pimaszságáért, akkor régen, de a másik fele, amely azt mondatta vele, hogy nem akart semmi rosszat, kivételesen erősebb volt.

- Lábra tudsz állni? - csúszott ki a száján.

Solana erőtlenül felkuncogott.

- Egyéb hasonlóan értelmes kérdés?

Sesshoumaru a humorizálást is figyelmen kívül hagyta. Helyette inkább felnyalábolta a nőt, és intett Jakennek, hogy hozza a földön heverő tőrt, amely nyilvánvalóan Solana kezéből hullott ki.

- Várj – pihegte a nő, olyan halkan, hogy épen csak eljutott a youkai füléig a kérés. - Ne engem... Sesshoumaru-san, a... - Még mielőtt a férfi felemelhette volna, megpróbált magától lábra állni, de nekizuhant Sesshoumarunak. - A húgomat... elvitték...

- Kik? - hallotta Sesshoumaru a saját hangját, és nem igazán hitte el, hogy ő az, aki eziránt bárminemű érdeklődést mutat. Elkapta a nőt, és erősen megtartotta.

- Démonok... démonok voltak. Én... Takemarū dühös lesz... nagyon dühös...

- Nyugalom. Gyere velem, nem lakunk messze.

- De a húgom...

- Ne aggódj. Kitalálunk valamit.

- Jó... - a nő hagyta, hogy elsötétüljön körülötte a világ, rábízva magát a youkaira.

- Ennél többet nemigen tehetünk, nagyuram – hajolt meg az apró termetű démonasszony. - Elláttam a sebeit, a többi az ő erején múlik.

- Jól van – bólintott a youkai. - Apám hol van?

- Nemrég érkezett vissza, nagyuram.

- Így van – érkezett egy hang valahonnan messzebbről. Sesshoumaru megfordult, hogy szembenézzen apjával.

- Chichi-ue – hajolt meg tisztelettudóan.

- Korábban érkeztél, mint vártunk, sochi.

Apja mögött most megjelent valaki, akire nem számított, és döbbenten emelte fel a fejét.

- Örülök, hogy találkozunk, Sesshoumaru. - A nő a kezét nyújtotta. - A nevem Izayoi.

- Egy... egy ember...? - hebegte a démon elhűlve. - De... de apám...

Izayoi még mindig nyújtotta a kezét, de amikor látta, hogy hiába, leeresztette, és a taiyoukaihoz fordult.

- Azt ígérted, elhozod őt is. Miért nem tetted?

Inu no Taishou megfordult, hogy szembenézzen emberi kedvesével, akinek arcáról sugárzott a düh. Sesshoumaru értetlenül figyelte a párbeszédet, némileg megbántva, hogy apja még válaszra sem méltatta.

- Sorsára hagytad őt!

- Ez a legkevesebb, miután megsebesített.

Sesshoumaru most vette csak észre, hogy apja karja is be van kötözve.

- Nem ezt ígérted! Nem hagyhatom, hogy meghaljon! - csattant fel Izayoi.

Sesshoumaru egyre kevésbé értette a beszélgetést, de már nem is érdekelte. Megfordult, hogy visszatérjen lakrészébe, és elindult a folyosón. Már majdnem elérte a végét, amikor meglátta a nőt a falhoz támaszkodva.

- Mi a fenét művelsz? - csattant fel. - Meg akarsz halni?

- Mintha az annyira érdekelne téged – zihálta Solana, de mosolygott.

- Az én családom kastélyában vagy. Egyszer az enyém lesz. Jelenleg a vendégem vagy, tehát felelek érted.

- Itt van valahol – mondta Solana halkan. - Ugye, ő is itt van? Érzem, hogy igen.

- Kicsoda?

- A húgom. Izayoi.

Sesshoumaru kényszerítette magát rá, hogy visszatérjen a jelenbe. A nő hangja térítette magához végleg; az a beletörődő sóhajtás, amikor ismét megpróbált felállni.

- Te tényleg mindent elfelejtettél, Sesshoumaru-san.

Ő persze emlékezett mindenre.

A napra, amikor megérezte, hogy nincs egyedül a barlangban, ahová hónapokkal azelőtt menekült, és egy rettenetes pillanatig azt hitte, Takemarū volt az, aki rátalált, s aztán, afeletti megkönnyebbülésében, hogy mégsem, tőle szokatlan kedvességgel fogadta az idegent. Erről aztán később kiderült, hogy kár volt, mert a férfi pontosan olyan faragatlan és nagyképű volt, amilyennek Takemarūt is ismerte. Bár tőle konkrétan nem ezért menekült el.

Azután az esős nap után még hetekig álmodott a különös férfival, akiről első pillantásra tudta, hogy démon. Később Takemarū természetesen rátalált a nőre, és utána már nem volt hová menekülnie.

„Takemarū tényleg szerette a nővérét, ezt érezni lehetett – gondolkozott tovább a nő. - Engem viszont érezhetően gyűlölt. Talán, mert féldémon vagyok."

- Nem – rázta meg magát a youkai, és lepillantott a nőre.

- Nem? - Solana érdesen vette a levegőt. - Szóval nem mindent, csak a lényegesebb részeket.

„Az árulásodat, például, Sesshoumaru-san..."

- Sesshoumaru-sama – érkezett egy reszelős hang valahonnan a démon háta mögül. - Meddig állunk még itt?

Jaken kinézett nagyura háta mögül, és tátva maradt a szája.

- De hát ez ugyanaz a...

- Igen, én is tudom – fojtotta bele a szót Sesshoumaru. Aztán megint lenézett a nőre, és döntött. - Jól van, ezt még ráérünk megbeszélni. Gyerünk.

Nem törődve Solana tiltakozásával, felemelte a nőt, óvatosan, hogy vigyázzon a sebeire, és megindult az ösvényen. Haza nem vihette, attól túlságosan messze voltak, de bízott benne, hogy előbb-utóbb talál egy falut, ahol elláthatják a nő sebeit. Solana megadta magát sorsának, és behunyta a szemét, ahogy a férfi vitte.

giniro: ezüst

chichi-ue: apám

sochi: fiam