Cím: Napok romjai

Páros: Grindelore (Albus Dumbledore/Gellert Grindelwald)

Korhatár: PG-13

Figyelmeztetés: Deathly Hallows spoiler

Jogok: minden Rowlingé, a gay-supporteréˆ ˆ

Tartalom: A fiatalDumbledore visszaemlékezése Grindelwaldra, húga halála után nem sokkal.

Megjegyzés: Deathly Hallows spoilert tartalmaz, sőt csak az érti, aki olvasta a hetedik kötetet. Kicsit összevissza, de én csak ilyen bénán tudok írni. Remélem, tetszeni fog.:)

„Nagyon szép lány a húgod, Albus. Hasonlít rád."

Ha jól emlékszem, ez volt az egyetlen kedves szavad hozzám. Pontosabban az egyetlen bók, vagy amire azt hittem, talán az lehet, s amiről sokáig azt reméltem, lesz folytatása.

Még most is magam előtt látlak, ahogy ott állunk a kertünkben az egyik lugas alatt, s Ariana felénk szalad. Éppen az öcsémmel játszottak, s tán csak véletlen volt, hogy Ariana odajött. Aberforth nagyon hasonlít rám messziről…

Tudom, hogy nem akartál semmit tőle. Inkább sajnáltad, mintsem vonzódtál hozzá, s valójában jobban zavart a jelenléte, mint Aberforthé.

„Olyan kedvetlen vagy mostanában, Albus. Miért? Gyere, mondd el!"

Átkaroltad a vállam, majd magadhoz húztál, s elmosolyodtál. Már-már meggyőztem magam arról, hogy tudod, mit érzek irántad. Vagy legalább tudni akarod.

Még mindig álmodom néha azt, amit aznap éjjel álmodtam, mikor Arianát eltemettük, s te már örökre elmentél. Átöleltél, és a fülembe súgtad: „Tedd meg nekem, Albus! Kérlek… az én kedvemért."

Ragyogott a nap, s mi egy szomorúfűz árnyékában ültünk, távol a háztól, s messze Arianától, az öcsémtől és az emlékektől is. Anyám emlékétől. Elmondtam neked azt is, mi történt apámmal, s te olyan megértő voltál. S persze harcra kész, az egész világ ellen. Mindenki ellen, aki csak árthat nekünk, vagy a nagy tervnek…

„Kérlek, Albus! Úgyis csak szenved… Mi értelme van így az életnek?"

Gyengéden megérintetted az arcomat. Hajad tündöklőbb volt, mint a nyári napfény, a szemed nem is szürke volt, hanem ezüst. Szinte esdekelve néztél rám, s én bármit megtettem volna neked… Talán most is megtennék?

„Öld meg, és mindketten szabadok leszünk!"

Felnevettél.

„Csak tréfáltam." – Hirtelen elkomorodtál, majd felkeltél, s lesöpörtél magadról néhány koravén, lehullott levelet, s velük együtt a gondot is a válladról. Hiszen nem a te gondod volt. Te már így is szabad voltál, mint a madár. Az álomnak ezzel vége szakadt.

Nem tudom, melyikőtök tette. Még az is lehet, hogy véletlenül Aberforth.

Valójában sosem mondtad azt, hogy öljem meg a húgomat.

„Jobb lenne a világnak, ha csak tökéletes emberek élnének benne, nem igaz, Albus? Persze ez csak elméletben lehetséges. Hiszen még mi sem vagyunk azok, ugye?"

Én is veled nevettem, mert szerettelek, és még most is megtenném, mert még ma is annyira vágyom arra, hogy viszontszeress. Valósággal éget ez az érzés, s az, hogy tehetetlen vagyok. Még mindig annyira szeretném… Most már viszolygok attól, hogy a közeledbe kerüljek, de mit tehetnék a sóvárgás ellen? Mivel töltsem be az űrt, amit magad után hagytál bennem? Pedig nem te hiányzol. Az fáj, és az őröl fel nap, mint nap, ami lehetett volna. Ha te nem te vagy. Ha te nem önmagad vagy, és én is más vagyok. Ha én Ariana vagyok, és nincs család, és nincs fájdalom, sem gyötrő rémálmok, és nincs senki és semmi… Egy olyan világban, amely azt füllenti a szívekbe, hogy nem számít semmi…