5.

- Hol a fenében voltatok!? – Roger arca a düh élénk vörösében pompázott, amikor találkozott két unokaöccsével a Purple Slapsban. Körülbelül egy negyed órája várhatta őket, ezalatt be is szerzett magának egy korsó sört. A két férfi csak egymás tekintetét kerülve ácsorgott. Ezeket meg mi lelte?, gondolta magában az öreg.

- Csak elmentünk… enni – motyogta Dean, és nagyon remélte, hogy gyomra nem épp most fog felkordulni. Ugyanis nem mentek ők sehová, csak az idősebb testvérnek eltartott pár percig, míg összeszedi magát és be mer ülni Sam mellé az Impalába… Persze azóta egy szót sem szóltak egymáshoz.

- Aha, értem. És mit vacsoráztatok? Roston sült citromot? – gúnyolódott a nagybáty, a két fivér arckifejezésére utalva. Dean viszont már meg sem hallotta. Olyan szinten nem érdekelte most semmi, hogy ez az apró megjegyzés simán elszállt a füle mellett. Zöld szemei a kocsma tömegébe vesztek, de igazából nem látott semmit.

- Mi is akkor a terv? – szakította meg Sam a kínos csendet. Fogaival ajkát harapdálta, és a padlót bámulta. Roger felhúzta a szemöldökét, majd egy sóhaj után belekezdett mondókájába:

- Megpróbáljuk kideríteni honnan ered a füst, hogy ki vagy mi csinálhatja. A vizsgálódásaim alapján egy nagyhatalmú démonnal vagy mágussal lehet dolgunk...

- Mágus? Én úgy gondoltam istenség… - ráncolta homlokát Sam.

- Az is lehetne, de ilyen módszer nem vall rájuk. A mágusok viszont szeretnek füstölőzni meg gyújtogatni. Majd kiderül, szerintem az lenne a legjobb, ha különválnánk – pödörgette őszes bajuszát az öreg, majd belekortyolt italába.

- Ez egy nagyon jó ötlet – vetette oda az idősebb testvér, majd meg se várva a reakciókat eltűnt két rokona elől. Sam meghökkenve tekintett végig a zajos embertömegen, de teljesen elvesztette a rövidhajút. Szomorúan húzta össze ajkait, majd a mellette elhaladó csinos pincérnőtől rendelt magának egy vodkanarancsot.

- A bátyádat meg mi lelte? – motyogta Roger, miközben kiitta poharának utolsó cseppjét is. A fiatalabb férfi nem válaszolt, továbbra is erősen a padlóra koncentrált és észre sem vette, hogy ujjaival ajkait nyomogatja. Az öreg Winchester nagyot sóhajtott.

- Szóval bevallotta – igazította meg szövetkabátját, Sam pedig rögtön felkapta tekintetét.

- Te tudtál erről!? – fakadt ki, majd levágódott a mellettük lévő asztalhoz és tenyerét az arcára helyezte – Megcsókolt és és.. nem értem… – suttogta szinte cérnavékonyságú hanggal, miközben könnyek szöktek a szemébe. Roger akaratlanul is megsajnálta unokaöccsét, majd leült vele szemben az asztalhoz. Nem tudta hogy is kezdjen bele a dologba, de valahogy meg kellett vigasztalnia ezt az összezavarodott lelket.

- És nem volt jó? – kérdezte összekulcsolva ujjait a fadeszkák fölött. Szemeivel közben a körülöttük lévők arcát fürkészte. Sam egy pillanatra lemerevedett.

- Nem erről van szó! De Dean a bátyám és… - fejezte be a mondatot, mert maga sem tudta, hogy mit akar mondani. Minden annyira kusza volt és zavaros.

- És mi? Szereted őt vagy nem? – kérdezte érces hangján Roger, a pincérnő pedig elhelyezte Sam előtt az italt. A nagybáty megütközve nézett hol a pohárra, hol rokonára. Nem akart szólni, de tekintete elárulta, hogy mit gondol a nem éppen bizalomgerjesztő alkoholról.

A fiatalabb férfi összerezzent a „szereted" szóra. Persze, hogy szerette Deant, ez egyértelmű volt. De itt nem a szeretetről volt szó, hanem valami sokkal többről. Az egész helyzetet pedig csak tovább bonyolította a tény, hogy ők eleve nem úgy viselkednek, mint a normális testvérek. Minden egyes napjukat együtt töltik, démonokra vadásznak, az életüket kockáztatják egymásért. Nyilvánvalóan szorosabb kapcsolat alakult ki köztük, mint másoknál. De Sam nem tudta, hogy ez miféle érzés valójában. Szerelem lenne?

- Na látom ez hülye kérdés volt – folytatta az öreg, mert a fiú nagyon a gondolataiba mélyedt és nem válaszolt – Annyit viszont mondhatok, hogy Dean már egész régóta odáig van érted.

- Mióta? Ezt nem hiszem el – nézett maga elé hitetlenkedve a barnahajú, majd beleivott a felhígított vodkába.

- Elég régóta már, hisz miután elmentél a Standfordra alaposan kibukott. Pont akkor volt a közös melónk, rá sem lehetett ismerni… Mint egy kifacsart rongy.

Mint egy kifacsart rongy. A fiúnak visszhangzott a fülében a mondat, és úgy érezte összeszorul a szíve. A fájdalom egyszerre fojtogatta a mellkasát, a nyakát, mindenét. Ennyire sok szenvedést okozott volna a bátyának? És még ő hitte magát szerencsétlennek. Igazából soha nem gondolt bele abba, hogy Dean mit érez. Mindigis elrejtőzött egy láthatatlan maszk mögé, így elég nehéz volt kiismerni.

- De miért nem mondta el soha? – rázta meg pislogva fejét, majd kivégezte az italt. A folyadék szinte csúszott a torkán, mégis úgy érezte, hogy minden egyes csepp marja a nyelőcsövét. Roger arcára egy grimasz ült ki.

- Szerinted? Ha hamarabb mondja meg, hogy reagáltál volna? Gondolom, most sem kezdtél el vele vadul smárolni… - legyintett bosszúsan, majd zsebéből előhalászta szivarját. A dohány mindig segített neki ellazulni.

- De… - kezdett bele Sam, majd zavartan félresütötte szemeit. Nem akarta nagybátyjával megosztani, hogy igenis visszacsókolt. Még magának sem merte bevallani. Te jó ég, mi van velem? Ha Samnek voltak olyan pillanatok az életében, amelyekben nem tudta mihez kezdjen, akkor ez volt közülük a No1.

- Hihetetlen vagy, fiam. Szerintem még te magad sem tudod, hogy mit akarsz – állapította meg Roger, majd lassan felállt az asztaltól. A magasabb férfi jól tudta, hogy ez annak a jele, hogy itt vége a beszélgetésnek. Pedig nem akart most egyedül maradni őrjöngő érzelmeivel. Igen, tényleg nem tudta, hogy mit akar. Időre volt szüksége… Időre, hogy eldöntse mit érez.

- Akkor most különválunk? – tette fel a kérdést, de jól tudta a választ, amin nem is lepődött meg.

- Igen, végre figyelhetnénk a munkára is. Próbáld meg túl tenni magad a problémádon, nem azért vagyunk itt, hogy ezen rágódj – és puff. Sam úgy érezte egy mérgezett nyilat döfnek át a szívén. Tudta, hogy Roger nem egy érzőlény, de azért ez most nem esett valami jól neki. A kemény szavak végül meghozták a hatásukat, a fiatal férfi elterelte gondolatait.

- Rendben, enyém a jobb oldal – motyogta, majd felállt az asztaltól. Roger bólintott, majd ki-ki elindult a saját irányába.

Egy fél óra üres bolyongás és vizsgálódás után a legfiatalabb Winchester arra jutott, hogy nincs itt senki, aki gyanúsnak mondható. Legjobb tudása szerint a mágusok megkülönböztető jelként egy ötszög alakú kis nyakláncot hordanak. Viszont senkin nem látott hasonló ékszert… bár annyira nem is kereste. Az igazat megvallva akármennyire is próbálkozott, nem tudta megállni, hogy szemeivel ne Dean után kutasson. Egyszer meg is látta őt a hatalmas terem másik végében. Ösztönösen az egyik oszlop mögé bújt, és onnan leste a férfit. Dean mereven támaszkodott a falnak, és közben egy cigarettát szívott. CIGIZIK?! Sam nem akart hinni a szemének. Legszívesebben odament volna, hogy kiverje kezéből a bagót. Szinte látta maga előtt a jelenetet, ahogy összevesznek, és aztán a nap végén kibékülnek. Normális esetben ugyanis ez történt volna. De ez nem egy normális nap volt, és a fiú mindent megtett volna, hogy ezen változtathasson.
Épp ezen agyalt, amikor egy igen vonzó nőre lett figyelmes a szemben lévő falnál. Legnagyobb meglepetésére ő is leselkedett, mégpedig ugyancsak Deanre. Samnek görcsberándult a gyomra, amikor a hölgy elindult bátyja felé. Nagyon csinos teremtés volt, és a férfinak pont ez volt a baja. Nem jött rá, de a féltékenység lobogott fel szívében.
Már épp azon volt, hogy elmegy a bár egy másik részébe, amikor egy furcsa dolgot vett észre a nő lábán. Szinte sokként érte a látvány.

- DEAN! – ugrott ki rejtekhelyéről, nem törődve azzal, hogy halálra rémiszti az oszlop másik oldalán ücsörgő vendégeket. A szólított egyből felfigyelt a kiáltásra, de késő volt. A nő egy széles vigyorral az arcán közeledett, miközben kezében egy éles fémtárgyat emelt fel.

- Azt a rohadt – sziszegte Dean ellökve a csikket, majd bőrkabátjába nyúlt és kirántotta fegyverét. Többen sikítozva hátráltak mellőle, ő pedig megpróbálta kibiztosítani puskáját. A nő viszont gyors volt, egy határozott mozdulattal legyintett egyet, mire a tárgy hangos csapódással a falhoz verődött. Sam sem volt azonban rest, egy pillanat alatt ott termett bátyja mellett, majd belekezdett a jól ismert szövegbe.

- Exorcizo te, omnis spiritus immunde … - hadarta, de a következő pillanatban úgy érezte beléje szorul a szó. Rémülten kapott torka után, majd olyan szintű fulladás jött rá, hogy összeroskadt. Ugyanebben a pillanatban piros füstfelhő tört ki az épületben, és a kocsma szinte összes tagja ájultan esett össze.

- SAM! – ordított Dean kétségbeesetten, majd próbált lehajolni, de ekkor egy hatalmas erő őt is a falhoz préselte. – Te büdös ribanc! – sziszegte levegő után kapkodva. A démonnak egy széles vigyor ült ki az arcára, majd közelebb hajolt a férfihoz.

- Vigyázz a szádra kisfiú! Vagy azt akarod, hogy mindenki meghaljon az öcsikéddel az élen?– duruzsolta szinte örömtelien, Sam pedig köhögött a rosszulléttől. A piros levegő beborított mindent.

- Azonnal hagyd békén Samet! Mit akarsz tőlem? – kiabálta erőlködve az idősebb férfi, és szinte elborzadt, ahogy látta, hogy Sam eszméletét veszti – Ha.. ha megmered ölni én esküszöm..

- Mire esküdözöl? Jelenleg én vagyok a főnök, szívi. Ha akarom fel is robbanthatom ezt a helyet – a nőn látszott, hogy nem viccel. Dean tehetetlenül nézett vissza a szemébe, és közben imádkozott az égbeliekhez, hogy Sam ne fulladjon meg. Annyira szerette, és nem akarta őt elveszíteni, még ha a szerelmét el is utasította. Túl sok mindenen mentek már keresztül… Igazságtalanság lett volna, ha így ért volna véget a történetük…

- Jó, akkor mi akadályoz meg? És miért pont engem szúrtál ki? – lehelte a férfi, majd érezte, hogy valami a vállába fúródik. – Áú! Te rohadt kis… - nyögte a fájdalomtól.

- Haha, szeretem a vadászokat! Egy ilyen jó darabot, pedig kár lenne itt hagyni. Csak lazulj el, drágám – suttogta a hosszú fekete hajú démon, miközben mégjobban belenyomta a tárgyat. Dean már szinte csillagokat látott maga előtt. – Nyugi, most jön a dolog kellemes része – kacagott a nő, majd megpróbált még egyet csavarni a fegyverrel, de ekkor valami hátulról belévágódott. Nevezetesen egy nem kis méretű penge.

- Szóval rád nem hatott a varázsom… - fordult meg bosszúsan, majd a piros ködből feltűnt Roger alakja. A férfin a félelemnek a legkisebb szikrája sem látszódott. A nő gúnyosan elmosolyodott.

- Csak úgy szólok, hogy mit sem érsz a vacak kis késeddel – vicsorgott, de hirtelen remegés járta át a testét. Pupillái kitágultak a hirtelen érzéstől – Ez meg mi a franc?! – kiáltotta rémülten.

- Szentelt fém, aranyoskám – tette keresztbe a kezét az öreg önelégülten – Majd meglátjuk mennyire vacak – mosolygott, mire a démon elsápadt.

- Te rohadék! Égj el a pokol tűzén! – kiáltotta utolsó leheletével, majd fekete helyett ugyanolyan piros füst távozott a száján, mint amilyen ellepte a helyet. Szörnyű ordítása átjárta a ledermedt kocsma egész épületét. A gyönyörű női test holtan rogyott a földre. Dean elrugaszkodott a faltól, majd egy hatalmas rántással kihúzta vállából a három élű fegyvert. A feltörő fájdalom villámcsapásként járta át a testét, de ez foglalkoztatta most a legkevésbé.

- Sammy! – kapott aggodalmasan öccse után, aki ájultan feküdt a padlón. A többi vendég eközben elkezdett ébredezni, majd a füstfelleg is halványulni látszott. Az emberek értetlenül néztek körbe. Sam viszont nem tért magához. – Sammy, jaj istenem, mondj már valamit! – a rövidhajú akármennyire akarta, nem kapott választ.

- Biztos csak elájult – mondta a háttérben Roger, Dean pedig remegve kapott öccse keze után. Erősen rászorította ujját csuklójára, majd pár másodperc múlva dermedten meredt maga elé.

- Nincs pulzusa…

TBC.

A kommentek most sem fájnának ;) Remélem nem lett nagyon rossz, most ennyire tellett :) Ja és a démon fegyveréről bővebben a kövi fejezetben..