Őszinteség
I.
- Hé! Hát te meg hová mész? - Kérdezte a nővér Mei után rohanva.
- Természetesen a szállásomra. - Felelte a lány a kórházajtóból visszafordulva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- De hát! - Kerekedett ki a nő szeme.
- Köszönöm az aggódást, de már jól vagyok. - Hárította el a nővér reakciót, elővéve legelragadóbb stílusát. - Tudja, holnap kezdődik az első vizsga, és még beszélnem kell a társaimmal. De nagyon hálás vagyok a gondoskodásért.
- Hát jól van. - Enyhült meg a nő a lány mosolyától. - De pihend ki magad.
- Milyen kedves lány. Oh szegénykém! Lehet hogy semmi esélye. A chunnin vizsgák mindig nagyon kemények. - Gondolta a nő aggódva.
- Úgy lesz! - Közölte Mei és egy bátorító mosollyal búcsúzva lassan a szállása felé vette az irányt. Annyira elmerült gondolataiban, hogy a külvilág megszűnt körülötte.
- A küldetés a lehető legjobb úton halad. Leszámítva azt a kis közjátékot. Az a fiú… - Idézte újra emlékezetébe a rideg türkiz szemeket.Pillanatok alatt emlékei közepében találta magát újra. Hallotta, ahogy a vörös hajú homoki megszólal. Látta, ahogy megfordul. Majd vakító, meleg fényességet érzett szétterjedni a bensőjében és attól kezdve már csak szemlélője volt az eseményeknek. Tudta, hogy nem ura mozdulatainak. De érezni érzett. Tisztán emlékezett a fiúból áradó rosszindulatra és arra, hogy vezetője segítségével milyen könnyedén átsuhant felette. Amikor közelhajolt hozzá érezte, hogy a fény kiáramlik a lelkéből, és a fiúba vándorol. Egy röpke pillanatra összekapcsolódtak és meglátta Gaara-t. De nem csak azt, amire számított. Nem csupán gyűlöletet látott.
- Heh! - Rázta meg a fejét ingerülten a lány. - Még soha nem volt rá példa, hogy csak így hirtelen átvegye felettem az uralmat. Arról nem is beszélve, hogy az eset után se jött megmagyarázni semmit! - Gondolta ingerülten.
- Meiara! Bújj elő! Ne szórakozz velem! Magyarázattal tartozol! - Küldte le lelke mélységeibe a dühödt felszólítást, de nem kapott választ. Csend volt a bensőjében.
- A fenébe! - Kiáltott fel mérgesen a lány ösztönösen megszaporázva lépteit. A következő pillanatban csak azt érezte, hogy nekiütközik valaminek. A lendülettől egyensúlyát vesztve esett volna hanyatt, ha az a valami a derekánál fogva nem kapja el, és nem tartja meg.
- De sietős! - Hallott egy gunyoros-mély hangot. Zavartan emelte fel a fejét, hogy megköszönje a segítséget, ám ekkor elakadt a szava. Döbbenettől kikerekedett szemekkel nézett fel a tőle pár centire lévő mélybarna szemekbe.
- T-te? - Nyögte a lány zavarodottan.
- Miért? Nem mindegy ki kap el, ha már csukott szemekkel, magadban beszélve mászkálsz az utcán? - Vigyorodott el Kankurou.
- Egek! Tényleg? - Kérdezte Mei fel sem fogva, hogy a festett arcú fiú még mindig szorosan a karjaiban tartja. - Eh! Rossz hatással van rám ez a meleg. - Folytatta fejcsóválva, majd mikor leesett neki milyen helyzetben is vannak, villámgyorsan kibontakozott a fiú öleléséből. Komoly erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ne vörösödjön el.
- Meleg mi? – Kérdezte a fiú rákacsintva. – Hát igen! És ez még csak Konoha! Látnád, milyen hőség tombol nálunk az év minden szakában. - Folyatta kajánul.
- H-hogy mi? - Vonta össze a szemöldökét a lány zavarában - Mei szedd össze magad! Hagyod, hogy egy ilyen kiborító alak kihozzon a sodrodból? - Pirított magára, miközben Kankurou-t és szemtelen vigyorát figyelte. Érezte, hogy megint kiesik a szerepéből. Tudta, hogy most vesztett ügye van. Kimerült volt, zavarodott és kedve sem volt játszani. Így hát olyat tett, amit hosszú ideje nem. Őszinte volt, és nem érdekelték a következmények. Hagyta, hogy kiüljön az arcára a fáradtság.
- Ne haragudj. Csak kissé kimerültem. - Mondta a lány különös hangon. Kankurou arcáról leolvadt a vigyor. Mindenre számított csak erre nem. Nem is a lány mézszín szemei alatt húzódó karikák keltették fel a figyelmét, hanem a tekintetébe költöző szomorúság. Most rajta volt a sor, hogy kiessen a szerepéből.
- Ööö… Semmi gáz. - Mondta zavartan vigyorogva újra. - Látom tényleg nem vagy formában. Akarod, hogy elkísérjelek a szállásodig? - Kérdezte, miközben ő maga döbbent meg a legjobban. - Ez én volnék? Úristen! Mikor lettem ilyen lovagias? - Gondolta.
- Ez kedves tőled, de nem szükséges. - Felelte a lány lemondóan majd ellépett a fiú mellett, és hazafelé vette útját. Kankurou sóbálvánnyá dermedve nézett utána. Tudta, hogy követnie kéne, ahogy Temarival megállapodtak, de most valahogy nem volt kedve hozzá. Úgy érezte semmi másra nem vágyik, mint egy kis egyedüllétre.
- Eh! Nők! Még egy nap sem telt itt és máris torkig vagyok velük! Ennél még Gaara is egyszerűbb eset. Nála legalább tudom, hogy mikor mire számítsak. A jófene fog ma itt szaladgálni ez után a nő után! Megyek haza, még ha Temari darabokra szed is! - Gondolta dühösen, miközben erélyes léptekkel a szállásuk felé vette útját.
II.
Fogalma sem volt, hogy mi van vele. Kiskora óta nem érezte ilyen furcsán magát. Bár ezen már nem is nagyon csodálkozott. Amióta ideértek Konohába úgy viselkedik, mint egy ostoba kölyök és akárhányszor hülyét csinált magából, ez a festett képű alak mindig ott volt. Vajon mit jelenthet ez? Furcsa megérzése támadt, de ahogy mindig, most is igyekezett figyelmen kívül hagyni.
- Nem jó. - Hallotta a várva várt hangot felszólalni bensőjében.
- Na csak hogy! Remélem tudod, hogy magyarázattal tartozol! - Háborodott fel a lány, mire egy rövid kuncogás volt a válasz.
- Most meg min nevetsz?!
- Jobb lesz megnyugodnod kicsi Mei. - Felelte a különös, többszólamú hang. - Az a baj veletek emberekkel, hogy nem jöttök rá semmire magatoktól. Nem tanultok semmiből.
- Ezzel meg mire célzol? - Vonta fel a szemöldökét magában a lány.
- Ej-ej. Még mindig nem érted? - Hallotta Mei a lemondó hangot és szinte látta, ahogy a fényből álló jelenség megcsóválja a fejét. - Najó segítek. Mire gondoltál az előbb?
- Oh! Hát azt hiszem arra, hogy miért nem tudok uralkodni magamon. - Felelte zavarodottan a lány.
- Így van. És utána mi jutott eszedbe?
- Hát talán az a vörös hajú fiú, meg a történtek. - Küldte a gondolatot, miközben újra hallotta az apró kuncogást.
- Magadat talán át tudod verni kicsi Mei, de engem nem. Pedig ezt már ezerszer mondtam neked. Te erős vagy. De a hatalmad nem a harci tudásodban és nem is bennem rejlik.
A lány csak lehajtotta a fejét, mert tudta mit akar mondani neki a benne lakó fényesség.
- Ugye-ugye? Még mindig elfojtod magadban az intuíciódat. Nem figyelsz oda rá, pedig sok érdekes dolog rejlik benned itt lenn.
- Persze-persze. - Gondolta Mei. Tudta miről beszél a hang, de nem akart gondolni rá. Túl sok fájdalmas dolog kapcsolódott mindehhez. Ám a jelenség nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Úgy érezte itt az ideje, hogy választottja végre szembenézzen a valósággal. Tudta, hogy védencének egyelőre fogalma sincs, miért van itt valójában. Vele ellentétben ő nem látta a bonyolult, életeket átszövő sors-fonalakat. Félt önmagától, a sok halál és a mardosó bűntudat zárkózottá tette és elfeledtette vele az igazi hatalmát: az intuícióját. Elzárta magában ezt a csapot és ezért érezte zavartnak és ostobának magát. Meiara csak mosolygott. Ő látta a változás előjeleit. De nem szólt. Tudta, hogy a lánynak magának kell végigjárnia ezt az utat.
- Persze egy kicsit talán besegíthetek. - Gondolta mosolyogva.
III.
- Nos? - Kérdezte Yoru felvont szemöldökkel az ajtón belépő lánytól.
- Minden rendben halad. - Felelte kifejezéstelen arccal a hóhajú. - Nem fog sokáig tartani, míg megfőzzük a lányt.
- Remek. Akkor megmagyaráznád, hogy mi történt közted és a között a Gaara nevű homoki közt? - Kérdezte vészjósló tekintettel a másik iker.
- Heh! Mint mindig most is Kameko az ész kettőjük közül. - Húzta el a száját magában Mei. - Elme és erő. A tökéletes páros. Anyám teljesen hülyének néz, ha azt hiszi, nem tudom miért őket küldte velem. De nagyon téved, ha azt gondolja, hogy ez a két hidegvérű gyilkos a legalkalmasabb a megfigyelésemre. Heh! Ész mi? Na majd most meglátjuk.
- Elvesztettem a testem fölött az uralmat. - Felelte a lány halálos nyugodtsággal. - Valami elmeirányító technika lehetett.
- Hm. Lehet. - Fordította a tekintetét a padlóra Kameko elgondolkodva. - De akkor miért engedett el?
- Nyilvánvaló. - Folytatta a gondolatot Mei unott képpel. - Elmérte az erőviszonyokat és erre későn döbbent rá. - Sandított jelentőségteljesen az ikrekre.
- Heh! Ez igaz! – Húzta ki magát Kameko. Mei magában mosolyogva állapította meg, hogy számítása bevált. A két lány hihetetlenül nagyképű volt a képességeire. Egy apró elismerő megjegyzés a megfelelő helyre és már el is altatta a gyanújukat.
- Amatőrök… - Gondolta lenézően.
- Akkor viszont sokkal óvatosabbnak kell lennünk. - Folytatta Kameko önelégülten. - Ezekben a homokiakban van kurázsi, ha így lefőztek téged.
- Nem érdekelnek. - Legyintett Mei. - Nem miattuk vagyunk itt. - Mondta, miközben lelki szemei előtt felderengett egy kifejező mélybarna szempár. Már épp próbált volna elsuhanni a dolog fölött, amikor rádöbbent, hogy Meiara pont erről beszélt neki. Intuíció. - Hát jó! Lásd, kivel van dolgod, most megpróbálom! - Jelentette ki magában elszántan.
- Megyek, lezuhanyozom! - Mondta társainak az ajtóból, majd a fürdőszoba felé vette az irányt. Belépve magára zárta az ajtót és leült a földre.
- Najó, lássuk csak. - Hunyta le a szemét és felidézte az előbbi jelenetet. Érezte, ahogy eltávolodik a valóságtól
- „Nem érdekelnek. Nem miattuk vagyunk itt." - Hallotta önmagát, majd ismét megjelent előtte a szempár. Tovább figyelt elmerülve a bensőjében, majd látta, ahogy fokozatosan kirajzolódik előtte a festett arc, a szabályos ajkak, a kifejező mélybarna tekintet.
- Ez az a homokfalui srác, Kankurou. Na és? - Gondolta magában türelmetlenül igyekezve nem tudomást venni a testében gyülekező feszültségről. Majd leesett neki. - Nem miattuk vagyunk itt. - Visszhangozta elméje a saját mondandóját. - Vagy talán mégis?
Ekkor hirtelen iszonyú erővel robbant tudatába a kép teljesen lebénítva elméjét. Sivatagi Gaara állt előtte kinyújtott kezekkel. A hátán hordott köcsögből homok áramlott elő és lassan örvényleni kezdett körülötte. Tekintetéből sütött a gyűlölet, és az a különös dolog, amit már először is érzett.
- Mi lehet ez? - Kérdezte magától a lány, de nem volt ideje folytatni a gondolatot, ugyanis a következő pillanatban az örvénylő homok kirobbant felé. Rémülten látta, hogy nincs kiút, a sárga örvény menthetetlenül el fogja érni és összezúzza. Hangos dörömbölésre tért magához.
- MEI! Minden rendben? - Riadt fel a dübörgésre. - Miért kiáltottál?
- Csak megcsúsztam! Minden rendben! - Kiáltotta ki Yoru-nak akadozva. - Úristen! Mi a fene volt ez?! - Kérdezte saját magától. Remegve tápászkodott fel a földről. Érezte, hogy annak ellenére, hogy úszik az izzadtságban a teste jéghideg. Vett néhány mély lélegzetet, hogy visszanyerje lélekjelenlétét, majd a csapra támaszkodva elszántan nézett szembe saját tükörképével.
- Rendben Meiara! Te győztél. - Suttogta fennhangon. - Kiderítem mi ez az egész.
- Jó kislány. - Mondta elégedetten a hang, miközben lassan visszamerült hordozója lelkének mélységeibe. A lány csendesen figyelte, hogyan húzódik vissza szemében az aranyszín ragyogás.