A felismerés
I.
- Mindenki kész? - Küldte a gondolatot Yoru társainak.
- Igen. - felelte testvére.
- Rendben. Mei! Te csak a célpontra figyelj! Mi szemmel tartjuk a többi csapatot. Főleg azokat a homoki kölyköket. - Folytatta Yoru belépve a terembe.
Rengetegen voltak bent. Sok rejtett falu geninje képviseltette magát. Hovatartozásukat könnyű volt megállapítani a fejpántjukon lévő szimbólumokról, amit ők is gondosan felöltöttek reggel.
- Ahogy kívánod Yoru. - Felelte a hóhajú magában gúnyosan mosolyogva. - Nocsak? Anyám vérebeiben felébredt a kurázsi? - Húzta el a száját lenézően. - Azt hiszem ideje megmutatni nekik, hogy ki is a csapatvezető. - Gondolta, majd felnézve épp szembefordult volna a magas lánnyal, mikor megakadt a tekintete egy különálló hármas csoporton.
- Ők azok! - Dobbant meg a szíve a homokiakra nézve, miközben érezte, hogy elborítja érzékeit a feszültség. - Na ezt most nem! Nem húztok megint csőbe! - Gondolta elszántan. Kis koncentrálással kitisztította elméjét. Enyhe pírt erőltetett az arcára, majd mozgását és kisugárzását úgy alakította, hogy eltűnjön belőle a magabiztosság. Közben látószögét kitágította és észrevétlenül gyorsan felmérte a terepet. Azonnal megtalálta, amit keresett.
- Sakura! - Kiáltott fel kitörő örömmel és magára hagyva döbbent társait odasietett a lányhoz. Magában mosolyogva nyugtázta, hogy jó néhány tekintetett vonzott magára a homokiakét is beleértve. De nem aggódott. Tudta, hogy játéka most tökéletes.
- De jó, hogy itt vagy! - Köszöntötte a lányt kitörő örömmel.
- Mei! Jól vagy már? Mikor este be akartam menni hozzád a nővér azt mondta, hogy már hazamentél.
- Igen. De már minden rendben! Ti is indultok a vizsgán? - Kérdezte a hóhajú csodálkozó szemekkel végigmérve a lányt és két csapattársát.
- Még szép! - Vágta rá hevesen a Sakura mellett álló szőke fiú. - És az tuti, hogy - Folytatta volna de ekkor kivágódott a terem másik ajtaja és belépett rajta egy magas, sebhelyes arcú férfi.
- Jól van kölykök! - Mondta emelt hangon. - Be az osztályterembe és leülni! - Mutatott a kijárattal szemben lévő ajtóra. - De előbb! Mindenki kap egy sorszámot és a székének megfelelő helyre ül le!
- Hm. Ravasz. - Gondolta a lány, majd beállt a sor végére társai mellé.
- 6? Érdekes. - Gondolta a kezében lévő papír fecnit nézve. - Az Életút szimbóluma. Kíváncsi vagyok, ki kapja a 7-est. A Sorsot. - Merengett magában és őszintén remélte, hogy nem a türkizszemű homoki lesz az. Gyorsan végignézett a teremben és megkönnyebbülve látta, hogy a fiú tőle nem messze ült le.
- Azt hiszem egy kicsit túlmisztifikálom ezt a sorsszerűséget. - Gondolta magában megkönnyebbülve, de egy újabb megérzésre hallgatva gyorsan kilogikázta, hogy milyen számot is kaphatott a fiú. Az eredménytől nem lett boldog.
- 21. Különleges, mágikus számpár. 2 és 1. Az 1 magányos. Csak önmagával osztható. Nem közösködik senkivel. Nem szeret senkit magán kívül. A 2 már kevésbé rossz, hiszen önmaga mellett az 1-el is osztható. Viszont akkor megint önmagát kapja. Vajon mit jelenthet ez? Őt magát jelképezné? - Morfondírozott magában a lány, majd elhatározta, hogy mindenképpen utánanéz a dolognak. Tudta, hogy megérzései most jó útra vezették. Kíváncsian várta, hogy vajon ki lehet a 7-es. Remélte, hogy akkor világossá válik előtte a következő lépése.
- Na ne! - Nyögött fel magában.
- Szia! Micsoda véletlen! - Vigyorgott gonoszul a festett arcú fiú.
- Kankurou?! Ez a srác, mint a sorsszerűség megtestesítője?! Na ezt nem hiszem el! - Gondolta dühösen, majd lemondó sóhajjal elfoglalta helyét a homoki mellett.
- Na! Ennyire ne örülj nekem! - Mondta a fiú továbbra is szemtelenül vigyorogva. - Ez az! Minden a lehető legjobban alakul. - Gondolta kajánul.
- Idefigyelni! – Hallották a sebhelyes arcú férfit. - Ibiki Morino vagyok. Én leszek a vizsgáztató! Az első vizsga írásbeli teszt lesz. - Mondta miközben a teremben tartózkodó chunnin-ok kiosztották a lapokat. - Pontosan tíz kérdésre kell válaszolnotok. Három órátok lesz rá!
- Tíz? De itt csak kilencet látok! - Kérdezte az egyik genin.
- Jól látod! A tizedik kérdést az utolsó negyed órában árulom el. - Felelte a jounin. - A szabályok! Csalni természetesen tilos! Aki megpróbálja kizáratik a vizsgáról. A teremben lévő tíz chunnin mind titeket figyel. - Mutatott körbe a falak mellett ülő shinobikra. - Egy megjegyzés: sasszemük van, úgyhogy ne próbálkozzatok semmivel. Azt a genin-t, aki öt figyelmeztetést kap, kizárjuk a csapatával együtt! Valamint! A pontozás is csapatszinten fog történni! Kezdhetitek!
- Heh! Ez nevetséges. - Vonta fel a szemöldökét Mei a feladatlapot nézve. - Matematikusnak néznek minket? Itt valami van a háttérben. Na de ez most nem fontos. Van még három órám kiszedni valakiből a válaszokat.
- Vicces igaz? - Szakította félbe a merengését Kankurou. - Ha az ember nem készült valami frappáns tervvel, akkor akár haza is mehet. - Mosolygott ravasz tekintettel a fiú.
- Hm. Ez igaz. De ahogy elnézlek, te nem szűkölködsz az ötletekben igaz? - Mondta gúnyos tekintettel a hóhajú.
- Hát! Mondjuk úgy, hogy nem panaszkodhatom. - Húzta ki magát a fiú. - Te viszont annál inkább.
- Hát! Mondjuk úgy, hogy megtudom, ami érdekel. - Felelte Mei farkas-vigyorra húzva ajkait, majd elfordulva a fiútól lehajtotta a fejét és lehunyta szemeit.
- Megtudja, ami érdekli? Ezt meg hogy értette? Mire készülhet? Eh! Utálom, hogy szinte soha nem beszél egyértelműen! - Háborodott fel Kankurou, majd úgy döntött, hogy most inkább a saját tervére koncentrál.
II.
- Hát akkor lássuk. Itt az alkalom. Mutasd meg mit éreztem benned a múltkor Sivatagi Gaara! - Próbált meg összpontosítani Mei, de gondolatai mindig vissza-visszatértek a mellette ülő festett arcú fiúhoz. - Eh! Így nehéz lesz koncentrálni. Na jó! Ha Kankurou-t kell ellenőriznem először akkor legyen! - Gondolta a lány ingerülten. Ismét lehunyta szemeit és maga elé képzelte a fiút. Megint érezte, hogy nő a feszültség a bensőjében. Furcsa érzés borította el az érzékeit, ahogy a különös ruházatú fiút figyelte.
- Vajon milyen lehet festék nélkül? - Sandított a papírja fölé görnyedő homokira. Önkéntelenül idézte fel a pillanatot, amikor közvetlen a fiú mélybarna szemeibe nézett. Végigfutott rajta a borzongás az emléktől. Akkor nem látta benne azt a cinizmust és kegyetlenséget, ami általában a sajátja volt.
- Igen! Azt hiszem itt az ideje, hogy megtudjam ki is valójában Kankurou! - Gondolta, majd lehunyva szemeit látta, ahogy a fény kiárad belőle, és a fiúba vándorol. Döbbenten riadt fel.
- MI?! Ez meg hogy lehet? Mintha visszapattantam volna róla! Meiara!
- Igen? - Válaszolta az entitás.
- Segítened kell! Érzed ezt a srácot itt mellettem?
- Igen.
- Nem tudok simán áthatolni az elméjén. Erősebben kell csinálnom.
- Nem javaslom. Azonnal megérezné a jelenléted.
- Az nem lehet!
- Pedig így van. Bár nem látszik, ennek a fiúnak erős empatikus képességei vannak. A sziklaszilárd védelem a lelke körül teljesen ösztönös. Kiváló tehetség. - Hallotta Mei az elismerő hangot. - Milyen kár, hogy nem tud róla.
- Franc! Na sebaj! Ez is értékes információ. - Gondolta a lány, miközben szeme sarkából újra végigmérte a fiút. - Viszont akkor lehet, hogy Gaara is. De nem. Míg Kankurou-ból soha nem éreztem semmit, a vörös hajúból tisztán áradnak a szándékai. Gyűlölet és alatta halványan az a dolog, amit nem tudtam megfogalmazni. Legyen akkor! - Szánta el magát a lány. Ismét lehunyta a szemeit és szinte azonnal meglátta lelki szemei előtt a rideg türkiz szemeket, majd szép lassan kirajzolódott a homoki teljes alakja. Érezte, ahogy lelki ereje fény formájában kiárad belőle és a fiúba vándorol. Felkészülve várta az érzéseket, de csodálkozva állapította meg, hogy nem lát semmit. Egy üres fehér szobában állt.
- Nahát! - Gondolta meglepetten. - Ez lenne benne? Üresség? Tökéletesen érzelemmentes lenne? Ilyen nincs. Ez csak a felszín. Érzem. Kicsit még lejjebb mehetek anélkül, hogy észrevenne. - Állapította meg, majd süllyedni kezdett.
Ideje sem volt felkészülni, olyan hirtelen kapta el a sötétség. Érezte, ahogy a gyűlölet kavargó fekete örvénye beeszi magát a lelkébe, és belülről fertőzi meg. Lelke felsikoltott. Vérszomjat látott mindenhol. Tudta, ha nem emelkedik fel, nemsokára kettészakad, de képtelen volt egy helyben tartani magát. Egyre lejjebb sodródott az örvénnyel.
- Meiara! - Üvöltötte kétségbeesetten. - Segíts! - De védelmezője nem válaszolt. Mintha elvágták volna a köteléket. Helyette beteges-sárga íriszű szemek villantak fel a fekete masszából.
- Mi?! - Kerekedett ki a lány szeme a rettegéstől. – Egy démon?! Ezt éreztem volna? - De már nem volt ereje gondolkodni. Érezte, ahogy a félelem gúzsba köti lelkét és elméjét. Egyre kevésbé volt képes koncentrálni. Még soha nem érzett ehhez hasonló rettegést. Tudta, hogy a szörnyeteg nem csupán megölni akarja. El akarja venni mindenét. Ahogy a szemek egyre hatalmasabbak lettek ő úgy lett egyre kisebb. Mozdulni sem tudott. Ekkor támadt fel benne a megérzés az egyetlen lehetséges menekülési útvonalról.
- Lefelé. - Fogalmazta meg magában a sejtelmet. - Legyen.
Reményt merítve az ötletből lerázta magáról a félelmet és magába koncentrálta minden erejét. Érezte, ahogy lelke felfénylik. - Akkor rajta kislány!
Kivárt még egy pillanatig, majd mikor a sárga szemek éppen elérték volna zuhanni kezdett. A belőle áradó fény pillanatok alatt szétterjedt. A sötétség kettévált előtte, nem tudott hozzáérni. Tudta, hogy a szörnyetegtől megmenekült, de érezte azt is, hogy már nem bírja sokáig. Fogalma sem volt miféle szörnyűségek várhatják még Gaara lelkének legmélyén. Magában átkozta a pillanatot, mikor úgy döntött közelebbről is megvizsgálja.
III.
Hirtelen megváltozott a környezet. Furcsa homokházakat látott maga körül. A szél enyhén fújt, a hold pedig legteljesebb formájában ragyogott az égen. Mei csodálkozva nézett körül. Tudta, hogy nagyon mélyre lekerült. Olyan emlékek közé, amiket valószínűleg Gaara még önmaga elől is elzárt. Mozgást érzékelt az egyik háztetőn. Odaosont. Egy vörös hajú, türkiz szemű kisfiút látott egy véres test fölé görnyedni. Zokogott.
- Ez Gaara! - Gondolta a lány döbbenten, majd felkiáltott, ahogy megérezte a kisfiúban tomboló érzelmeket. Csalódottság. Mardosó magány, félelem és harag. Képtelen volt talpon maradni. Ledöntötte a lábáról a szívébe hasító fájdalom.
- Hát ezt éreztem benne. - Gondolta szomorúan, ahogy megtelt elméje a fiú kegyetlen emlékeivel. Ahogy az emberek kiközösítették a félelem miatt. Ahogy saját apja üldöztette, mert már nem volt szüksége rá. Ahogy az a személy árulta el, akit egyedül szeretett. Magány és fájdalom.
Benne is felszakadtak a régi sebek. Amikor ő is ugyanezt érezte. Amikor őt sem értették meg. Amikor tőle is féltek.
Ahogy az üvöltő kisfiút nézte rádöbbent, hogy ő is pontosan ugyanúgy cselekedett, ahogy Gaara. Elásta magában a szörnyű emlékeket, hogy ne fájjanak. Hogy meg tudjon felelni az elvárásoknak, elzárta magában a bűntudata nagy részét. Csakis ezért tudott hidegvérrel gyilkolni. Csakhogy most rászakadt a felismerés. Ha Meiara nem lenne neki, valószínűleg olyan lenne most, mint Gaara. Vagy mint Yoru és Kameko. Érezte, ahogy könnyei végigfutnak arcán. Újra felnézett a kisfiúra. Látta, ahogy homok kezd örvényleni körülötte, majd a homlokára összpontosul. Könnyein keresztül látta kirajzolódni a jelet, érzékein keresztül pedig érezte a fiúban ébredező gyűlöletet.
- Szeretet. - Mondta ki suttogva a jel jelentését. Elborította a szánalom a fiú és önmaga iránt. És ekkor megértette. Eljött az ideje a változásnak. Ezért hozta ide a sorsa. Hogy ez a fiú tükröt állítson elé és megmutassa saját keserű példáján, hogy mi lehetett volna belőle. Halványan elmosolyodott.
- Szegény fiú. Nem csoda, ha elzárta ezeket a dolgokat magában. De nem baj Gaara. Most már ismerem a titkod. És megértem. - Küldte a szeretettel telített gondolatot a kisfiúnak, miközben érezte, hogy korábbi félelme iránta végleg semmivé foszlik. Majd lehunyta szemeit és egy utolsó sóhajjal elhagyta a fiú emlékeit.
IV.
- Heh! Ilyen egy idétlen vizsgát! Ezek szerint az egész hercehurca a teszt körül csak átverés volt! - Mondta Kankurou dühösen. - És ez az utolsó kérdéses hülyeség! Aki marad és nem tudja a választ, az többet nem is lehet chunnin. Ezt a baromságot!
- Pedig már az elején egyértelmű volt. - Állapította meg Gaara nyugodtan. - Ha nem a szuper tervedre összpontosítottad volna a figyelmedet, te is észrevetted volna.
- Na persze! - Duzzogott tovább Kankurou. Annyira lefoglalta a dühöngés, hogy észre sem vette öccse különös viselkedését. Temari figyelmét azonban nem kerülte el.
- Gaara Kankurou-t okítja? Mióta érdekli, mi van velünk? - Kérdezte magától döbbenten. Majd ismét kisebbik öccsére emelte tekintetét.
- Khm! Gaara! Minden rendben? - Kérdezte tőle kissé remegve. Erre már Kankurou is felfigyelt.
- Mit érdekel téged? - Felelte a türkiz szemű, majd ellökte magát a faltól és elindult az Akadémia kapuja felé. Testvérei tátott szájjal bámultak utána.
- Mi volt ez az egész? - Kérdezte Kankurou.
- Szerinted? Gondolkozz! Hallottad te már Gaara-tól, hogy bármelyikünket is elemezte volna? - Kérdezte Temari.
- Hm! Ja igazad van! - Húzta össze a szemeit a fiú Temari-t figyelve. Látta, hogy nővére agya gőzerővel dolgozik. - Mire gondolsz?
- Amióta itt vagyunk úgy érzem, hogy vele kapcsolatban mi csinálunk a bolhából elefántot. Semmi gyanús mozdulat, semmi komolyabb megfélemlítés. Olyan, mint egy ma született bárány. Ez komolyan megijeszt.
- Lehetséges, hogy megváltozna? - Kérdezte Kankurou.
- Ne legyél hülye! - Ripakodott rá Temari. - Valami van a háttérben. Azt hiszem ez amolyan vihar előtti csend. Megyek is, és szemmel tartom.
- Csak légy óvatos! - Mondta Kankurou.
- Hm? Mi ez a testvéri aggódás hirtelen? - Kérdezte gúnyosan Temari.
- Telihold lesz. - Felelte a fiú baljós arckifejezéssel. Nővére arcáról villámgyorsan olvadt le a vigyor. Tekintetébe félelem költözött. Tudta, mit jelent a telihold Gaara számára. A benne lakó fenevad olyankor a legkiszámíthatatlanabb és a legvérszomjasabb.
- Nem érdekel! - Mondta a lány elszánt arccal. - Ha apró centis darabokra szaggat, akkor is megtudom mi áll a háttérben.
Kankurou csak bólintott. Tudta, hogy nővérét ilyenkor nem lehet meggyőzni. Makacs, mint egy öszvér. Ha a fejébe vesz valamit, addig nem nyugszik, míg meg nem csinálja.
- Rendben. Én addig utánanézek a mi kis jégvirágunknak. - Mondta magában mosolyogva, ahogy megjelent előtte az emlék, miközben a karjaiban tartja a lányt. Megborzongott, ahogy felidézte a csodálkozó mézszín szemeket. Azt biztosan tudta, hogy nem az, akinek mondja magát. Viszont azt is biztosan érezte, hogy Temari-nak nincs igaza. Mei nem egy halálos ítélet. Sokszor előfordult, hogy megérzett emberekről dolgokat, amik utóbb igaznak bizonyultak, ezért nem is kételkedett magában. Fogalma sem volt, hogy mi ez, vagy honnan jön, de nem is érdekelte különösebben. Ő olyan gátlástalan embernek tartotta magát, aki mindig kihasználja az adódó lehetőségeket. Meg volt győződve róla, hogy ezért volt képes életben maradni szeszélyes öccse mellett.