Őrjöngés
I.
- Holdtölte. A vér éjszakája. – Suttogta Gaara a sápadt fényű korongot figyelve az égen. Már órák óta ült ott, a Konoha fölé magasodó kőarcoknál. A külvilág tökéletesen megszűnt körülötte, ahogy újraélte a délelőtt történteket.
- Az a lány. Valamit csinált velem. Éreztem. – Gondolta magában, ahogy felidézte az érzéseit. Épp készült papírra vetni az egyik, diáknak álcázott chunnin-tól nyert információkat, amikor hirtelen erős robbanást érzékelt a bensőjében. Érezte, hogy a benne élő szörnyeteg ébredezik.
- „Meiara! Segíts!" - Hallotta a sikolyt, majd megjelent a hóhajú lány is lelki szemei előtt. Látta, ahogy zuhan, majd érezte, ahogy egybeolvad vele. Nem tehetett semmit. Innentől kezdve csupán szemlélője volt az eseményeknek. Vele érzett, vele rettegett, vele talált rá a megoldásra, vele fénylett fel, majd vele zuhant le saját lelke legmélyebb rétegeibe.
Kisgyerekként tért magához. Tudta jól, hol van. Nem akarta az emléket. Ismerte jól minden egyes pillanatát. De nem tehetett semmit. Idősebb tudata háttérbe szorult. Kénytelen volt újraélni mindent. Az árulást. Zokogó, csalódott önmagát. A hasogató fájdalmat a szívében. Érezte, ahogy ruhájába markol a mellkasán. Ha képes lett volna rá, akkor bizonyosan kitépi a szívét, csak hogy megszabadulhasson tőle a fájdalommal együtt. De nem tudta. Nem bírta tovább.
- „Légy szíves halj meg." – Hallotta az áruló hangját.
Robbanás.
Üvöltés. Düh és gyűlölet.
Homok.
Örvény.
A homlokába hasító fájdalom.
– „Most már értem." – Hallotta gyerekkori önmagát. – „Egyedül vagyok. Csak magamért harcolok. Csak magamat szeretem."
Sötét gyűlölet-virágok kezdték bontogatni szirmaikat a szívében. Nem volt több fájdalom. Nem volt több rettegés. Már csak ő létezett. Ő és a koromszín magány.
Megfagyott minden. A szíve, a lelke. Tekintete immár nem egy szenvedő gyereké. Kegyetlen, démoni tűz lángol benne.
- „Kínzó pokolban éltem eddig Yashamaru." – Mondta őrült fénnyel a tekintetében nagybátyja véres maradványainak. – „De neked köszönhetően még idejében felismertem az igazságot. Ne légy szomorú! Halálod nem volt hiábavaló. Engem szolgáltál vele."
Igen. Emlékezett. Tisztábban, mint azóta bármikor. Csakhogy most más volt. Nem csak ürességet érzett.
- „Nem baj Sivatagi Gaara. Most már ismerem a titkodat. És megértem." – Hallotta az aranyszín ragyogásba burkolózó bársonyos hangot a bensőjében. Különös érzés borította el. Mint a napkelte a sivatagban. Nyugodt. Békés.
Miután magához tért még órákon keresztül érezte. Nem bosszantották az emberek. Még testvérei sem. Hosszú órákig sétálgatott a faluban kíváncsian figyelve az embereket, a házakat. Majd szép lassan elhalványult ez az érzés is. Ne maradt más hátra, mint a szörnyű fájdalom. Az évekkel ezelőtt gondosan lezárt zsilipek most felnyíltak. Ijesztő erővel szakadtak rá az akkor elrejtett érzések és ő nem tudott mit kezdeni velük. Teljesen összezavarodott.
Összevont szemöldökkel állt meg szállásuk ajtajánál. Nem akart bemenni. Félt, hogy testvérei meglátják rajta, hogy nem ura önmagának. De egyedül maradni is rettegett. Végül át sem gondolva mit cselekszik, benyomta az ajtót. Testvérei ijedten kapták fel a fejüket.
- „Gaara! Már mindenhol kerestünk!" – Hallotta messziről nővére hangját. Látta, ahogy közelebb jön hozzá. – „Minden rendben?"
- „Kerestetek?" – Kérdezte. – „Miért?"
- „Mert aggódtunk! A vizsga után se szó, se beszéd eltűntél!" – Felelte Temari.
- „Aggódtak?"- Ízlelgette magában a szót a fiú. – „Nem kellett volna. Minden rendben." – Mondta döbbent nővérének, majd megfordult és ismét kisétált az ajtón.
- Mi történik velem?! – Tért vissza a fiú a valóságba a fájdalomtól összegörnyedve. Ösztönösen ruhájába markolt a mellkasán, mint aznap, mikor ki akarta tépni a saját szívét.
- Akármit is művelt velem az a lány megbánja az biztos! Meg kell szabadulnom ettől az érzéstől! – Állapította meg zihálva, két kezével a sziklára támaszkodva. Egész testében remegett, homloka úszott a verejtékben. Ekkor halk hörgés szólalt fel a bensőjében. Érezte, ahogy a megváltó gyűlölet ismét elborítja az elméjét, elnyomva az őrjítő fájdalmat. Remegése elmúlt. Kegyetlen mosolyra húzódtak ajkai. Tudta mit kell tennie, hogy végleg megszabaduljon az érzésektől.
- Rendben. – Suttogta magának őrült fénnyel a tekintetében. – Neked adom a fehérhajú szuka vérét.
II.
- Miért nem jöttél segíteni? – Kérdezte Mei, miközben lustán sétált keresztül a holdfényes tisztáson.
- Meg kell értened. Ha akkor kirángatlak, soha nem jössz rá a valóságra. – Felelte az entitás.
- Szét is szaggathatott volna a Gaara-ban lakó démon!
- Kénytelen voltam kockáztatni. Egyébként meg hallgattál a megérzésedre. Így nem történt semmi baj. – Mondta önelégülten a hang.
- Te meg a megérzéseid! Az őrületbe kergetsz ezzel! – Küldte le a dühödt gondolatot magába a lány. Válaszul a szokásos kuncogásra számított, de nem hallott semmit. Védelmezője épp olyan hirtelen tűnt el, ahogy érkezett. Mei-nek rossz érzése támadt. Minden egyes szőrszál égnek meredt a testén, ahogy megérezte a gyilkos szándékot. Ösztönösen kiélesítette benső érzékeit és ezek segítségével meg tudta állapítani az irányt és a személy kilétét is. Rossz érzése elmúlt. Háttal a fáknak elmosolyodott.
- Már mondtam, hogy a szándékainkat a gondolataink fejezik ki Sivatagi Gaara. A tieid, pedig olyan erősek, hogy csaknem ledöntenek a lábamról. – Mondta a lány megfordulva. Érzékei nem csapták be. Gaara állt előtte karba font kezekkel.
- Miért vagy itt? – Kérdezte a lány.
- Tudni akarom, mit műveltél velem, mielőtt megöllek. – Felelte a fiú színtelen hangon. Mei csak felvonta a szemöldökét, majd fejcsóválva elmosolyodott.
- Ezt már akkor meg akartad tenni, mikor először találkoztunk. Mégsem tetted. Szerinted miért? – Szegezte a homokinak kérdést a lány.
- Nem tudom. – Felelte a fiú elgondolkodva. – De hogy megnyugtassalak. Ezt az alkalmat nem hagyom ki.
- Épp ezért néztem beléd. – Folytatta a lány elengedve a füle mellett a fenyegetést. - Már mikor először láttalak, éreztem benned valami oda nem illőt az érzéketlen maszk alatt.
Gaara összehúzott szemekkel figyelte, ahogy a lány írisziében terjedni kezd az aranyszín ragyogás. Megint érezte, hogy a gyűlölettel lefedett érzések fájdalmasan lüktetni kezdenek benne.
- Nem. Nem a benned élő démonra gondolok.– Mondta Mei, miközben lelkileg felkészült az összecsapásra. Tudta, hogy Gaara instabil elméje már nem bírja sokáig. De nem érdekelte. Érezte, hogy el kell mondania neki.
- Ez a dolog sokkal mélyebben van. Félelemnek hívják! – Vágta oda a fiúnak.
- Elég! Hagyd abba te ribanc! – Üvöltötte a fiú összeroskadva az érzelmek súlya alatt. – Nem hagyom, hogy összezavarj. Megöllek és megszabadulok minden fájdalomtól.
- Nem azért vagyunk itt, hogy harcoljunk Gaara. – Mondta a lány szomorúan. Csendesen figyelte, ahogy a fiú feláll. Szerette volna megértetni vele a sorsfonalak valóságát, de tudta, hogy most ez képtelenség. Gaara elméje már elborult. Visszasüllyedt a fekete ingoványba.
- Ki beszélt itt harcról? Olyan gyorsan öllek meg, hogy időd se lesz felfogni! – Hörögte a fiú véreres szemekkel. Homok áradt ki a hátán lévő köcsögből és örvényleni kezdett körülötte. – A véred beborít majd mindent, és megtisztít engem ezektől az ostoba érzésektől. – Folytatta kegyetlen hangon miközben felemelte kezeit. Az örvénylő homok egyetlen intésére a lány felé zúdult.
Mei döbbent szemekkel nézte a fiút, ahogy eszébe jutott a fürdőszobai látomása. Ahogy Gaara áll előtte kinyújtott kezekkel. Ahogy a gyilkos homok felé száguld. A testét gúzsba kötő félelem.
- Nem! Ez most más. Most már ismerem a titkát. Többé nem félek tőle. – Szakította meg az emléket, majd lehunyta szemeit és összeérintette maga előtt az ujjait. Testén aranyszín rajzolatok tűntek elő, majd felfénylettek, ahogy megidézte a lelkében szunnyadó energiát. Bántó élességű fény áradt ki a bensőjéből és vette körbe. Hatalmas robbanás keletkezett, ahogy a homok és a tiszta energia találkozott.
Gaara összehúzott szemekkel próbálta kivenni a porfelhőből a végeredményt. Kis erőfeszítéssel megtisztította a levegőt a szálló homoktól. Tudta, hogy a lány próbálkozott valamivel.
- Talán elugorhatott. – Gondolta. Ám döbbenten kellett tudomásul vennie, hogy ellenfele mozdulatlanul, teljesen sértetlenül áll a helyén. Az egész testén végigfutó fénylő rajzolatok pedig lassan elvesztették ragyogásukat és eltűntek.
- Nem harcolok veled. – Mondta nyugodtan a lány, miközben kinyitotta szemeit.
- Ezt nem te döntöd el. – Suttogta neki a fiú. – Mivel védte ki a csapásomat? – Kérdezte magában, majd próbaképp újabb homok nyelvet küldött a lány felé. Döbbenten látta, hogy a homok fél méterre a lánytól megreked.
-Valami energiaburok. – Gondolta, miközben figyelte, ahogy a homok minden érintésére az egyébként láthatatlan burok aranyfénnyel felizzik. – Valóban méltó ellenfél. A védelme hatékony, a vére pedig édes. Idáig érzem az illatát. – Mondta magában a fiú, miközben kegyetlen mosolyra húzta száját.
- Kénytelen leszel harcolni, ha nem akarsz meghalni Mei Hikari! – Mondta a türkiz szemű, miközben maga köré gyűjtötte homokját egy újabb támadáshoz.
- Nem. – Felelte Mei. – Az én feladatom ennyi volt. Felszakítottam benned a sebeidet, de a többi nem az én dolgom. – Mondta a lány, miközben lelki szemei előtt felderengett egy szőke hajú, kék szemű fiú arcképe. – Hát ő lesz az. – Gondolta mosolyogva, majd lassan homlokához emelte kinyújtott mutató- és középsőujját. Ismét felizzottak a jelek a testén.
- Elég az ostobaságból! Megöllek! – Kiáltotta Gaara dühödten és minden erejéből a lány felé koncentrálta a körülötte örvénylő homokot. Ám tudta, hogy elkésett. Vakító villanást látott, és ahol eddig a lány állt most nem volt semmi.
- Talán igazad van Mei Hikari. Nem kell így elsietni a dolgokat. Lesz még alkalom, hogy kitépjem a szíved. – Suttogta maga elé a fiú démoni fénnyel a szemeiben.
III.
Mei nem teleportált túl messzire Gaara-tól. Tartalékolni akarta az erejét. Zihálva dőlt neki egy fának.
- Vajon helyesen cselekedtem? – Kérdezte magától.
- Mit érzel? - Szólalt fel a bensőjéből teljesen váratlanul a többszólamú hang.
- Akarod tudni? - Húzta össze a szemeit a lány. - Hát egész pontosan azt érzem, hogy ha ez a srác komolyan bedühödik, akkor apró darabokra szaggat minket.
- Most ne viccelődj! - Pirított rá az entitás. - Komolyan kérdeztem.
- Hát jó. Úgy vélem, hogy én csak megjátszom itt neki a fene nagy bölcset, mikor semmi jogom hozzá. Elvégre a múltam nekem is ugyanolyan sáros, mint neki. - Fogalmazta meg a lány a kétségeit.
- Ez jó. Benned is felébredt a bűntudat. - Hallotta Mei az elégedett hangot a bensőjéből.
- Marha jó valóban! - Húzta el a száját magában a lány.
- Francba! Megint érzem a jelenlétét. És közeledik! El kell tűnnünk innen! - Suttogta maga elé rémülten.
- Pszt! Mei! Erre! - Hallott egy mélyzöngésű hangot a mellette lévő bozótból.
- Kankurou?! Te meg, hogy kerülsz ide?! - Kerekedett ki a lány szeme, ahogy felismerte a hangot.
- Az most mindegy. Gyere utánam! Tudok egy helyet, ahol soha talál meg. - Felelte a fiú. Mei villámgyorsan végiggondolta a lehetőségeit. Vagy megbízik ebben a fiúban, vagy védheti magát Gaara-val szemben. Intuíciója pillanatok alatt megadta a választ.
- Rendben. - Felelte és a festett arcú homoki után iramodott. Szédítő sebességgel ugráltak ágról-ágra. Mei érezte, ahogy egyre jobban távolodnak üldözőjüktől.
- Megállhatunk. - Mondta, miközben lehuppant a földre. - Már nem érzem a közvetlen jelenlétét.
- Heh! Nem tudom, hogy jutott eszedbe így feldühíteni épp telihold idején, de látszik, hogy nem ismered. Nem jelent semmit, hogy nem érzed. Bárhol itt lehet. Ha megérezte a véred szagát, nem lehet egykönnyen lerázni. - Felelte Kankurou az egyik ágon guggolva.
- Jól ismered. - Jegyezte meg a lány.
- A szükség nagyúr. Márpedig Gaara mellett csak így lehet életben maradni. De most tovább kell mennünk. Ez az egyetlen esélyünk! Mellesleg, meg nem akarom, hogy engem is észrevegyen. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy péppé zúzzák a csontjaimat. - Mondta a fiú szokatlanul komoly arccal, majd elfordulva újra nekiiramodott.
- Hová megyünk? - Kérdezte Mei felzárkózva hozzá.
- Majd meglátod. - Felelte a Kankurou ravasz fél-mosollyal a lányra sandítva. - De tetszeni fog azt garantálom.
Már közel fél órája ugrálhattak eszeveszett sebességgel, amikor egy erős sodrású folyó partjához érkeztek. Nem messze tőlük vízesés robaja hallatszott. Mei legnagyobb döbbenetére Kankurou egyenesen a szakadék pereméhez sétált.
- Jössz? – Kérdezte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Le a szakadékba?! - Kérdezte a lány döbbent szemekkel.
- Persze! – Vágta rá a fiú kinyújtva felé a kezét. - A vízpára minden szagot elnyom. Azt meg még az én őrült kisöcsém sem feltételezi, hogy leugrasz. Valószínűleg a túlparton fog keresni.
- És a te szagodat nem érzi? – Kérdezte aggódva a lány.
- Nem. A te véredet kívánja nem az enyémet. Ne aggódj. Ha elveszti az eszét, ilyen apróságokra nem figyel. Ilyenkor csak a préda tölti ki a gondolatait.
- Hát rendben. – Sétált oda hozzá a lány. – De a sziklák elég csúszósak. Nehéz lesz megkapaszkodni.
- Ki mondta, hogy mászni fogunk? – Vigyorodott el a fiú, majd hirtelen átkarolta a lány derekát az egyik kezével és ellökte magát a talajtól. – Csak kapaszkodj erősen! – Kiáltotta, miközben másik kezét feje fölé tartotta.
Mei első ijedtében még kiáltani is elfelejtett. Ösztönösen hozzásimult a fiúhoz, nyakát szorosan átkarolta, hogy erősebben meg tudjon kapaszkodni. Tudta, hogy őrült veszélyes helyzetben vannak, de valahogy mégsem aggódott. Tökéletesen megbízott Kankurou-ban. Nem telt el néhány másodperc és azt érezte, hogy megálltak. Sokat nem látott a vízpárától és hallani sem hallott a vízesés robajától. Furcsamód, mintha lebegtek volna és nem is tévedett nagyot. Felnézve homályosan látta, hogy Kankurou ujjaiból halványkék csakra-fonalak vezetnek a magasba.
- És most ugrás! – Hallotta a fülétől pár centire lévő fiú kiáltását. Egyszerre értek le valamiféle sziklakiszögellésre. Lenézve Mei látta, hogy talán félúton lehetnek a talajtól. Az óriási víztömeg fülsüketítő robajjal zúdult alá a mélybe közvetlen mellettük. A következő pillanatban érezte, hogy Kankurou elengedi a derekát, majd kézen fogva egyenesen a vízesés felé vezeti. Hitetlenkedve követte, majd legnagyobb megdöbbenésére meglátott egy kétembernyi széles rést a szikla és a lezúduló víztömeg között. Enyhén összeszoruló gyomorral követte a fiút a sötétségbe.