I.
Csuromvizesen léptek be a természetes barlangba. Bent áthatolhatatlan sötétség és fülsüketítő robaj fogadta őket.
- Nappal legalább félhomály van itt! - Hallotta Mei, ahogy fiú a fülébe kiabál.
Válaszul a lány csak homlokához érintette kinyújtott mutató- és középső ujját. Kis összpontosítás után érezte, ahogy az energia a teste középpontjából kiárad belőle. Kankurou döbbenten nézte, ahogy a lány körvonalai arany fénnyel felizzanak, félhomályba borítva a barlangot.
- Akár egy angyal… - Suttogta magában felidézve a pillanatot, amikor először ezt gondolta róla.
- Menjünk beljebb! - Kiabálta a lány mosolyogva a döbbent fiúnak. - Ott talán nem lesz ekkora ricsaj!
Jó negyed órát kellett sétálniuk, hogy a robaj elhalkuljon. Az iszonyatos hangzavart lassan felváltotta a lágy vízcsobogás. Ahogy egyre beljebb haladtak érzékelték, hogy a járat egy hatalmas barlanggá szélesedik ki. Egy aprócska patak szelte ketté, ami békésen csobogott el mellettük vissza a vízesés felé. Lélegzetelállító látvány volt a halvány aranyszín fényben. A víz kitartó munkával különös alakzatokká formálta a sziklákat. Volt ennek a helynek egyfajta különös, misztikus kisugárzása, mely mindkettőjük lelkét magával ragadta. Enyhe révület szállta meg őket, ahogy lélegzetvisszafojtva csodálták a természetes képződményeket. Mindketten érezték, hogy hihetetlen energiák mozognak itt. Még a levegőt is enyhén remegni érezték.
- Ez gyönyörű. - Ocsúdott elsőként Mei. A fiú csak bólintott. Bár járt már itt nem is olyan régen, megint ugyanúgy elvarázsolta a hely kisugárzása. Képtelen volt megszólalni. A látvány kisöpört mindenféle értelmes gondolatot az elméjéből. Úgy érezte szíve csordultig telik boldogsággal.
Mei a révült fiút nézve könnyedén leolvasta érzéseit annak arcáról. Mosolyogva vette tudomásul, hogy ez a hely mindkettejüket elvarázsolta. Úgy érezte, ez a hely átmossa a lelkét. Itt még ő is tisztának és bűntelennek érezte magát.
- Köszönöm. - Mondta csendesen. Kankurou válaszul csak elmosolyodott. Mikor a falut elhagyó lány után eredt nem hitte volna, hogy itt fognak kikötni. Jó ötven méterre a tisztástól nézte végig a lány és az öccse között folyó harcot. Fogalma sem volt miért, de nem aggódott. Volt egy megérzése, hogy Mei megoldja a dolgot. És nem tévedett. Azt mondjuk már csak a vakszerencsének köszönhette, hogy pont mellé érkezett a lány. Akkor ugrott be neki ez a hely. A tökéletes búvóhely vérszomjas öccse ellen. Na persze a másik indokát nem árulta el.
II.
A vízesésből eredő roppant energia megtisztítja az embert és feltölti. Már az első alkalommal mikor itt járt érezte, hogy ez egy szent hely. Nem mocskolhatja be a szellemét hazugsággal vagy bárminemű emberi gyarlósággal. Amint beléptek a barlangba elégedetten látta, hogy számítása bevált. A lányra is ugyanolyan hatással volt az itt élő energia, mint rá. Persze ezzel nagy kockázatot vállalt, hisz így ő sem tud játszani. De nem bánta. Úgy gondolta, ha adódik is egy kínos helyzet, majd csak kivágja magát belőle valahogyan.
- Nos? Azt hiszem egy darabig még itt kell maradnunk. Addig elüthetnénk valamivel az időt. – Mondta a lánynak.
- Mire gondolsz? - Kérdezte Mei gyanakodva.
- Tudok egy izgalmas játékot. Kérdezz-felelek a neve. A lényege, hogy az egyikünk feltesz egy kérdést, amire a másiknak kötelező őszintén felelnie. Ha a kérdező megkapta a választ, akkor a másik jön. – Magyarázta a fiú hanyagul az egyik sziklához dőlve. - Most találtam ki. Jól hangzik mi? - Folytatta ravasz csillogással a szemében. Válaszként Mei csak összehúzott szemekkel nézte a fiút. Azonnal rájött, hogy miért hozta ide. Érezte hogy, itt képtelen hazudni és színészkedni. Saját lelkébe tiporna bele, ha megszentségtelenítené a hely szellemét. És tudta, hogy ezzel Kankurou is tisztában van. Egy röpke pillanatra felhorgadt benne a düh, amiért átverték, hogy aztán soha nem érzett megkönnyebbülésnek adja át a helyét. Örült, hogy végre önmaga lehet.
- Most találtad ki mi? - Kérdezte tettetett felháborodással. - Mióta tervezed, hogy idehozol?
- Nem-nem. A játékot én találtam ki. Úgyhogy én kezdem. - Csóválta meg a fejét a fiú.
- Hé! Nem mondtam, hogy belemegyek! - Háborodott fel Mei, miközben tudta, hogy nincs választása. Már akkor elveszett, amikor a fiúval belépett ebbe a barlangba. Ahogy belenézett a csillogó mélybarna szemekbe, intuíciója megsúgta neki, hogy megbízhat benne. Hogy nem véletlenül vannak itt.
- Rendben. - Sóhajtotta megadóan a fiúnak, lehuppanva az egyik sziklára. Egy elégedett vigyor volt a válasz. - Mire vagy kíváncsi?
- Először is, hogy mivel tudtad így feldühíteni az öcsémet? - Kezdte a fiú.
Mei csak lehajtotta a fejét, ahogy ismét eszébe jutottak Gaara kegyetlen emlékei. Szívében újra felhorgadt a szánalom iránta.
- Gaara… - Suttogta maga elé. - Ő nagyon hasonló hozzám. - Folytatta csendesen. Kankurou értetlenül figyelte, ahogy a lány szemeiből futó, csillogó könnycseppek elérik a padlót.
- Már amikor először találkoztam vele, láttam benne valami különöset a hideg, gyűlölet-maszk alatt. Hiába van benne az a szörnyeteg. Éreztem, hogy egészen mélyen él még benne az ember. Az első vizsgán meg is bizonyosodtam erről.
- Hogyan? - Kérdezte a fiú döbbenten. - Tud a fenevadról? - Rémült meg magában.
- Van egy képességem, amivel bele tudok nézni az emberekbe. Képes vagyok érezni őket és egy bizonyos szintig el is tudom rejteni a jelenlétemet. - Magyarázta a lány, de látszott, hogy teljesen el van merülve a gondolataiban. - Az a szörnyeteg Gaara-ban akkor majdnem megölt. De sikerült megúsznom. Az egyetlen esélyem az volt, ha teljesen összeolvadok az emberi oldalával. Együtt zuhantunk le a legmélyebb emlékei közé. Együtt éltük át a fájdalmát, a kegyetlen emlékeket, amiket elzárt magában. Rettentő magány és csalódottság volt benne. Ha az a démon akkor nem zárja le benne ezeket, megőrült volna. A maga módján segített neki. Ettől lett Gaara ilyen. - Mondta Mei szomorúan. - De most eljött az ideje, hogy felszakadjon benne mindez. Senki sem élhet örök sötétségben. - Folytatta a lány Kankurou-ra emelve a tekintetét. A fiú csak döbbenten hallgatott. Erre a válaszra nem volt felkészülve.
- Nem értem. Miért viseled ennyire a szíveden az öcsém sorsát? - Kérdezte.
- Nem tudom. - Vonta meg a vállát a lány. - Igazság szerint sok mindent én sem értek. Csak érzem, hogy ezt kell tennem. Részben ezért vagyok itt.
- Részben? - Vonta össze a szemöldökét a fiú.
- Részben. - Felelte a lány határozottan. Nem akart beszélni a többiről. Félt, hogy ha a fiú rájön, mennyi hazugság veszi körül, azonmód megfordul és itt hagyja. Fogalma sem volt, miért de nem akarta, hogy elmenjen. Életében talán először érezte úgy, hogy végre önmaga lehet. A fiú közelsége egyszerre nyugtatta meg és zavarta össze érzékeit. Érezte, hogy arcpirulás nélkül képtelen sokáig állni a kifejező mélybarna tekintetet. Mintha a lelke mélyére látott volna.
- Vajon milyen színű lehet a haja? - Ötlött fel benne a leglényegtelenebb kérdés, ahogy a festett arcot nézte. Most egészen másképp viselkedett, mint eddig bármikor. Bár a szokásos laza testtartásban állt, zsebre vágott kezekkel hanyagul a sziklának dőlve, arca mégis szokatlanul komoly volt. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett vissza rá.
- Nos? - Kérdezte Kankurou.
- H-hogy? - Riadt fel Mei a merengésből.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. - Felelte a fiú. Tudta, hogy a lány az utolsó válaszával lezárta a témát, de úgy gondolta egy gyenge próbálkozást azért még megér a dolog. Tulajdonképpen már nem is igen figyelt a mondandójára. Teljesen megzavarta a mézszín szemekből áradó szomorúság. Beleborzongott a tekintetébe. Ahhoz képest amilyennek megismerte, most teljesen más volt; egyszerű, őszinte és gyönyörű. Képtelen volt betelni az aranyfénybe burkolózó lány látványával.
- Szemtelen egy alak vagy. - Látta összeszűkülni a különös színű szemeket. - Már négy válasszal tartozol és te pofátlanul tovább kérdezősködsz.
- Oh! Nem is számoltam. - Felelte szokatlanul csendesen a fiú.
- Én igen. Úgyhogy most én jövök. - Mondta Mei, miközben felállt és odasétált hozzá. Egy apró lépésnyire állt meg tőle. Kihívó tekintettel, csípőre tett kezekkel nézett fel a nála jó fél fejjel magasabb fiúra.
- Na? Halljam? - Kérdezte Kankurou mindenre felkészülve.
- Áruld el, hogy voltál képes átgázolni úgy egy vízesésen, hogy ne mosódjon le az arcodról a festék!
- H-hogy? - Döbbent le a fiú. - Hát! Egy különleges növényt kevertem hozzá, hogy tartós maradjon. Kizárólag ennek a növénynek a főzete oldja. Így harcban sem kenődik el. – Felelte zavartan. Nem értette, mit akart a lány ezzel. Valami komolyabb kérdésre számított.
- Értem. - Suttogta Mei alig hallhatóan, továbbra sem eresztve a fiú tekintetét. Kankurou a következő pillanatban csak azt érezte, hogy a lány lassan felemeli a kezét és lehúzza róla macskafüles sapkáját, láthatóvá téve rövid, sötétbarna hajtincseit.
- Mit csinálsz? - Kérdezte a fiú suttogó-rekedt hangon.
- Csak látni szeretnélek. - Felelte Mei kedvesen. A látványtól lágyan elmosolyodott. Sapkája nélkül Kankurou sokkal emberibbnek tűnt. Így érvényesültek kifejező mély-barna szemei, érzéki ajkai és karakteres vonásai, amit a rajta lévő festék még el is mélyített. Nem gondolta volna, hogy ilyen jóképű a fiú. Önkéntelenül emelte fel kezét és simított végig ujjai hegyével az ajkain. A fiú érezte, hogy bensője enyhén megremeg, ahogy a lány lágy érintése a festés vonalát követve továbbsimult a halántékáig. Egyre nehezebben vette a levegőt, ahogy próbálta visszatartani a feltörő érzelemhullámokat. Ám ahogy a finom ujjak gyengéden nedves hajába túrtak, elvesztette a fejét. Innentől kezdve nem érdekelte a józan belátás. Egy hirtelen mozdulattal átkarolta a lány derekát és magához rántva szorosan a telt ajkakra tapasztotta az övét. Mei meglepetésében halkan felnyögött, de nem ellenkezett. Szorosan a fiúhoz simulva, erősen belemarkolva a barna hajtincsekbe viszonozta a heves csókot.