Lélek
I
Mindkettőjük elméjéről felszakadtak a gátlások. Lelkük tökéletesen összeolvadt egy pillanatra. Határok nélkül áradt kettőjük között a lángolás. Az elmúlt évek félelmei, korlátai mind semmivé foszlottak ebben a néhány percben, míg ajkaik a másikét ostromolták. És akkor megérezték egymást... Kankurou lebontotta ösztönös lelki védműveit, és Mei is engedte látni magát. Elementáris erejű boldogság érzés kerítette hatalmába őket egy pillanatra. Majd aranyszín fényesség robbant bensőjükben, aminek erejétől mindketten magukhoz tértek. Hirtelen zuhantak vissza saját magukba. Ajkaik elszakadtak egymástól, és döbbenten néztek a másik szemébe. A korlátok ismét visszaépültek, a gátlások a helyükre kerültek. Nem értették a történteket. Hogyan adhatták át magukat ilyen felelőtlenül a másiknak? Minden megfontolás nélkül ráadásul?
Kankurou zavartan engedte el a lányt.
- Khm… Ne haragudj. Izé… - kezdte akadozva, hirtelen mozdulattal a hajába túrva. – Nem tudom mi ütött belém.
- S-semmi baj. – mondta a lány ugyanolyan bizonytalanul. – B-biztos a sok feszültség.
- Eh lehet! – Nyomott el egy felszínes kacajt a fiú.
- Talán… Talán mennünk kéne. – Folytatta Mei tőle egyáltalán nem megszokott módon a földet fürkészve.
- De… - kezdte volna Kankurou, de a lány közbevágott.
- Oh Gaara miatt ne aggódj. Mostanra már rájöhetett, hogy ellenem nem hatásos a frontális támadás. – Felelte Mei a kelleténél erőltetettebb nyugodtsággal. Kankurou csak összehúzott szemekkel figyelte. Különös érzés ébredezett benne. Nem akarta elképzelni, ahogy ott áll ez a gyönyörű lány Gaara-val szemben. Még mindig nem tudta elhinni, amit Mei mondott neki az öccséről. Ő Gaara-t egy kegyetlen gyilkosnak ismerte és elképzelni sem tudta, hogy lehetnek benne emberi érzések. Aggódott. Még ha nem is ismerte be magának.
II
Zavart csendben indultak el visszafelé. Kifejezett hálát adtak most a fülsüketítő robajért. Kankurou tanácstalanul torpant meg a barlang bejárata előtt majd megeresztett egy bocsánatkérő mosolyt a lány felé. A visszajutásra nem volt ötlete. Gyanakodva húzta össze a szemeit, ahogy látta, hogy a lány nyugodtan elsétál mellette, és jobb kezét felé nyújtva megáll a barlang bejáratában.
- Nem jössz? – olvasta le az ajkairól a kérdést.
- Vajon mit találhatott ki? – gondolta a fiú kíváncsian.
- Itt az idő, hogy most te bízd magad rám. – mondta Mei magabiztos mosoly mögé rejtve zavartságát. Kankurou tudta, hogy nincs nagyon más választása, ha nem akar egy fél éjszakát mászással tölteni, így odasétált hozzá. Mei elégedett mosollyal nyugtázta a dolgot, majd mikor a fiú közvetlen mellé ért lehunyta a szemeit.
- Csukd be a szemed. – mondta. – Különben megvakulhatsz.
A fiú egyre mélyülő gyanakvással figyelte, ahogy a lány finoman összeérinti maga előtt az ujjait. Testén kacskaringós minták kezdtek kirajzolódni. Egyre fényesebbek lettek, a végén már szinte elvakította a fiút az aranyszín ragyogás. A valóság kezdett kifordulni önmagából. A fényben elmosódtak a formák, megremegni látszottak a sziklák. Elszédült a koncentrációtól, hogy megtartsa önmagát.
- Janpu! – hallotta még a lány kiáltását, mielőtt lehunyta szemeit.
III
- Kinyithatod a szemed! – mondta Mei. – Már minden rendben.
- H-hogy? – Tekintett fel Kankurou. Döbbenten látta, hogy fák veszik körül. Egy apró tisztáson álltak, messze a folyótól. A lány mellette állt és összehúzott szemekkel nézett a távolba. – Hol vagyunk? A barlang… a folyó… Hogyan?! – Kapkodta a fejét ide-oda. Gyűlölte, ha nem értett valamit.
- Pszt! – suttogta Mei. – Valaki van itt. A fák közé! – mondta majd hirtelen felpattant egy faágra, hogy jobban belássa a környéket. Kankurou még zavartan az előbbiektől csendesen felugrott mellé. Néhány pillanat elég volt neki, hogy összeszedje magát.
- Merre? – kérdezte. Mei csak egyenesen előre mutatott a kezével.
- Gaara?
- Nem. Ez nem az ő kisugárzása. De… ismerem. – mondta. Hirtelen baljós megérzések törtek rá. Egy eszméletlen testet látott felderengeni lelki szemei előtt. – Gyerünk! Ez a valaki bajban van! – kiáltotta és előrelendült. Kankurou pillanatnyi késéssel követte. Kezdett neki is rossz előérzete lenni. Ahogy közeledtek a célhoz egyre erősebb aggodalom ébredt benne.
Már messziről felismerte a földön fekvő alakot.
- TEMARI!! – üvöltötte, majd egy hatalmas lendülettel leugrott a fáról öntudatlan nővére mellé. Fölé hajolt és az aggodalomtól remegve, óvatosan maga felé fordította a lányt. Teste ernyedt volt, arca a halottak kifejezéstelen maszkját viselte. Ruhájából homokszemek peregtek a földre.
Kankurou kifakuló tekintettel engedte el nővérét. Nem kellett többet látnia. Pontosan tudta, mi történt. Ezerszer lejátszotta már a fejében a történetet. Csak nem a nővérével. Mindig saját maga volt az áldozat. Az iszonyatos fájdalomtól letaglózva hátra tántorgott néhány lépést és nekidőlt az egyik közeli fának.
- Gaara… - suttogta remegő hangon, gyűlölettől reszketve. - Megöllek…
Mei néhány lépésnyire figyelte az eseményeket. Lebénította a döbbenet. Nem maga a halál ténye döbbentette meg, abból már volt része rengetegszer. Hanem hogy Gaara…
- Nem! Ezt nem hiszem el! – rázta meg a fejét, majd odalépett az eszméletlen testhez. Letérdelt mellé és a nyakára tette az ujjait. Gyenge dobbanásokat érzett az ujjbegyein. Mély sóhaj hagyta el ajkait.
- Tudtam… - gondolta megkönnyebbülve. Azonban érezte, hogy ide komolyabb segítség kell. A lány akár meg is halhat, ha nem viszik vissza azonnal a faluba. De egyáltalán nem biztos, hogy kibírja az utat.
Apró fuvallatra lett figyelmes.
- Kankurou! – kiáltott az elsuhanó fiú után. – Francba!
- Ha utánamegyek a lány meghalhat. De ha maradok és megtalálja Gaara-t…Most mit csináljak?!
- Engedj fel. – hallotta meg a mélyből védelmezője hangját. – Én segíthetek.
- Rendben.
IV
Ösztönösen tudta mit kell tennie. Elengedte önmagát. A gondolatokat, az érzéseket. A fájdalmat, az aggodalmat, minden örömöt, szomorúságot. Érezte, ahogy egyre mélyebbre süpped a békés ürességbe. Saját tudata elsötétült egy pillanatra majd háttérbe szorult. Ilyenkor kívülről volt képes érzékelni önmagát. A pupillájából kitörő ragyogás aranyra színezte íriszét, majd megpróbált továbbterjedni az arcára és testének minden pontjára. Ekkor a rajzolatok felfénylettek a testén.
Az entitás megérezte az ellenállást most is, mint mindig. Ezek az egyébként láthatatlan tetoválások akadályozták meg, hogy teljesen át tudja adni erejét a lánynak. Hiába. Az anyja óvatos ember volt. De nem aggódott. Tudta, hogy ennyi is bőven elegendő. Kezét a szívére téve életerejének kis részét átáramoltatta az eszméletlen lányba. Elégedetten állapította meg, hogy a szívverése erősödik, törött bordái pedig összeforrnak.
- Hm rendben. Kutya baja. Akkor most jöhet az a feldúlt fiú. – gondolta magában mulatva. Mindig is szórakoztatta a tény, hogy az emberek mennyire komolyan veszik a halált. Hogy mennyire nem képesek megérteni, hogy ez nem fontos. Hogy ez csak egy kapu. A szőke lányt sem azért mentette meg, mert szánta. Ő már réges-rég túl volt az ilyen darabos érzéseken. Egyszerűen csak látta, hogy a folyamatosan szövődő sorsfonalak között ez a lehetőség kedvez leginkább hordozójának.
V
Kankurou eszeveszett sebességgel suhant a fák között. Elméjét teljesen elborította a düh. Szemei előtt folyamatosan halott nővére lebegett. Még hogy emberi érzések! Öccse csak egy gyilkos! Egy ocsmány, érzéketlen gyilkos!
- Gaara! Megöllek!! – üvöltötte bele minden fájdalmát és gyűlöletét az éjszakába.
- Megállj! – hallott egy többszólamú hangot, majd bántó élességű fényrobbanás törte meg a lendületét és repítette neki iszonyatos erővel egy fának.
- Mi a… - nézett fel kitisztuló elmével. A látvány letaglózta. Egy vakítóan fénylő, ember formájú alak állt előtte.
- Ne tégy felesleges dolgokat Kankurou. – szólalt meg a lény.
- Ki a franc vagy te?! – kérdezte magából kikelve a fiú, majd meg sem várva a választ minden erejéből nekirontott az alaknak. A vakító fényesség felizzott, Kankurou pedig ismét visszarepült a fának.
- A testvérednek kutya baja. – hallotta a hangot. – Menj és vidd vissza őt a faluba.
- De…
- Hallottad! Gyerünk!
Kankurou gondolkodás nélkül pattant fel és rohant vissza nővéréhez. Soha nem érzett még ilyen elemi kétséget. Abban a pillanatban nem érdekelte, hogy ki lehetett ez az alak Csak arra összpontosított, hogy minél előbb visszaérjen nővéréhez.
Temari-t ott találta, ahol hagyta. Ugyanolyan halottnak tűnt, mint először. Letérdelt mellé és ellenőrizte a pulzusát. Erős, ütemes dobbanásokat érzett.
- Hogy lehettem ilyen ostoba! – kiáltott fel magában megkönnyebbülten. Felnyalábolta a lányt és visszaindult a faluba.
Mikor visszaért a szállásukra gyengéden lefektette nővérét az ágyra és leült mellé. Úgy döntött egész éjjel vigyázni fog rá. Attól nem tartott, hogy öccse visszajön. Tudta, hogy teliholdkor általában csak reggel tér haza. Komor arccal gondolta végig az eseményeket.
- Nem ölte meg… Tényleg nem ölte meg. Pedig… Pedig megtehette volna. Régebben nem okozott volna neki problémát. – gondolta komoran. – Talán mégis igaza van Mei-nek. Gaara-ban van még emberi lélek.
- Kankurou… – riadt fel a merengésből nővére hangjára. – Hol vagyok?
- Visszahoztalak a faluba. Eszméletlenül találtam rád az erdőben. Azt hittem meghaltál. – mondta a fiú csendesen.
- Gaara…
- Tudom. – vágott közbe a fiú.
- Életben hagyott. Pedig azt hittem meghalok akkor.
- Igen. Különös dolog történik. – felelte a fiú elmerengve, miközben emlékezetébe idézte a fénylő alakot és az alig észrevehető, halványan izzó rajzolatokat a testén. – Több, mint különös.
- Mit tegyünk most? – kérdezte Temari tanácstalanul.
- Semmit. Megtesszük, amiért idejöttünk. És kivárjuk ennek a dolognak a végét. De ezúttal sokkal óvatosabbnak kell lennünk Gaara-val.
- Igen. Sajnálom. – felelte a lány. Tudta, hogy ezúttal tényleg óvatlan volt. De nem tett le róla, hogy kiderítse az igazságot. Őszintén megdöbbentette a tény, hogy Gaara nem ölte meg. Régebben ilyen valóban nem fordulhatott volna elő. Nem véletlenül ügyeltek minden egyes lépésükre, kimondott szavukra előtte. Valamint amióta ez a Mei Hikari megjelent Kankurou is furcsán viselkedett. Ki akarta deríteni, hogy ki lehet ez a lány, és mit akarhat. De tudta, hogy erre még bőven lesz ideje a vizsga végéig.