Egy nyári koradélután volt. A tűző Nap sugarai magasról érték a Konohában tartózkodókat. Legalábbis azokat, akik az utcákat rótták. Ők ölni tudtak volna némi árnyékért. Én is azok közé tartoztam, akik a magasfokú hőségriadó ellenére is kimozdultak otthonról. Persze ahhoz már nem voltam elég bátor, hogy a nyílt utcán kóboroljak. Ami azt illette, a helyi barbecue-s egyik boxában ültem. Ültünk… Yamanaka Ino társaságában ebédeltem. Gyakran ültünk össze bármit is csinálni, bejáratott tevékenységünk volt a közös lakomázás. Persze a szőke lány minden alkalommal kifejtette, mennyire is féltette tökéletes alakját a kalóriáktól, de hiába tagadta, ő is ugyanannyira szerette a hasát, mint én.

- Basszus – legyezte magát a lány nagyokat sóhajtozva. – Legalább hatvan fok van idebent.
- Még mindig jobb itt megsülni, mint a melóban aszalódni – morogtam, miközben az evőpálcikáimmal hússzeleteket helyeztem a rostélyra.
- Neked nincs is munkád – hagyta abba önmaga legyezését ledöbbent arckifejezéssel.
- Ah, miért mindig oda szúrsz, ahol a legjobban fáj? – szorítottam a szívemre az egyik kezem, miközben mesterfokon gyakoroltam a szarkazmust.
- Jó, mondjuk, tizenöt évesen nekem se volt – vallotta be, miközben nevetett a stílusomon. – Teljes munkaidőben – tette hozzá gonosz mosollyal.
- Ez van – kezdtem bele unottan a magyarázatba. - A program miatt, amiben benne vagyok, havonta kapom a lóvét, de cserébe nem vállalhatok el számos küldetést. Ha vállalhatok, akkor is csak a pénz egy részét kapom meg – pakolgattam tovább a zöldségeket, gombákat és húsokat a rácsra.
- Mi az, hogy nem vállalhatsz el? Nem úgy volt, hogy állampolgár lettél? – furcsállta a szőke lány a dolgot.
- Jesszus, dehogy – ráncoltam a homlokom. Nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy ne. – Ha vége a négy évnek, azaz most már a háromnak, talán, és ismétlem; TALÁN akkor lehetek kettős állampolgár. – bogoztam ki a szálakat. – Amúgy meg… Gondolod, elküldenek valakit egy fontosabb küldetésre, akiben nem bíznak, mert nem idevalósi? Vagy mert alacsony a rangja?
- Azt hittem, a hokagéval jóban vagy – kezdett bele a lány a falatozásba.
- Tsunade? Ah… Jó… Igen – mélyültem bele a gondolataimba egy gyötrelmes arckifejezéssel. – Ma délutánra behívott egyébként magához – jutott eszembe.
- Na… Mit akar?
- Fogalmam sincs. Kulimunka? Nem kényszerített még elég ingyenmunkára – ironizáltam kedvtelenül.
- Jaj, Ran, ne csináld már… Azért nincs sok okod panaszra – érkezett építő kritikája.
- Ha azt nézzük, itt még mindig jobb, mint otthon – vallottam be, bár elég agresszív stílusban csúszott ez ki a számon. Rengeteg feszültség volt bennem ezzel kapcsolatban.
- De ezeket az érzéseket otthon kellett volna hagynod. Ezt te is tudod nagyon jól. – Csak nem hagyta annyiban a dolgot! – Nem csoda, hogy már itt vagy egy éve és még mindig alig vannak közeli barátaid.
- Most komolyan? – vontam kérdőre. Shinobik voltunk, nem? – Jó, mondjuk, hogy haverok – javítottam ki. Biztos voltam benne, hogy valami elitista baromnak tűnhettem most. – Te vagy az egyetlen, akivel három mondatnál többet tudok beszélni. A veled való kapcsolatom a legnagyobb eredményem az elmúlt egy évben. Sőt, még többen.
- Ilyenkor mindig szembesülök vele, hogy más nindzsafalvak mennyire máshogy értékelik az emberi kapcsolatokat – komolyodott el. – Nagyon érdekes, de egyben sajnálatos.
- Igazad lehet… De sokszor úgy érzem, hogy ez csak az én defektem, nem a falué. Egy időben sokat őrlődtem rajta… Vajon az én hibám, hogy többnyire csak érdekkapcsolataim vannak? Nem tudok, vagy csak nem akarok nyitni mások felé? Érdekel egyáltalán bárkit is, hogy mit csinálok? Kinek kell megfelelnem? De aztán… - tartottam hirtelen szünetet. Ino őszinte figyelemmel kísérte hangos gondolatmenetem. – Nem jutottam semmire. Szerintem… - ráztam a fejem értetlenül.
- Dehogynem – ellenkezett. Erre felkaptam a fejem, majd világoskék íriszeibe pillantottam. – Arra jutottál, hogy ideköltözz… Elmenekültél otthonról, mert azt hitted, a környezettel van a gond. Aztán itt azzal szembesültél, hogy nagyjából minden ugyanolyan, mint volt. – Határozott volt nagyon, ami a véleményét illette. Nekem meg azt kellett, hogy mondjam, fájt az igazság. – Mire vársz? Itt újra tudod kezdeni, ami korábban nem ment. Ne építs magad köré falat – javasolta kissé erőszakosan. Úgy tűnt, mintha tényleg érdekelte volna, hogy hogyan alakul a szociális életem.
- Tudom – válaszoltam neki ingerülten, ami persze nem közvetlen neki szólt. Úgy éreztem, belépett az intimszférámba, ami kellemetlenül érintett. – De számomra ez nem ilyen egyszerű. Ezeket a dolgokat nem tudom csak úgy kivetkőzni magamból.
- De nem kell egyedül csinálnod – vette fel ő is az én kommunikációs stílusomat. – Segíthetek, ha hagyod… Hiszek a sorsszerűségben, és biztos vagyok benne, hogy okkal kerültél Konohába – jelentette ki határozottan. – Tudod, hogy mennyire dühössé tesz, ha hallom, mikor mások azt mondják, mogorva, lehangoló vagy ellenszenves vagy? – emelte fel egy kissé a hangját. – És nem azért… Nem csak azért, mert tudom, hogy valójában ez nem igaz, hanem inkább azért, mert pontosan tudom, hogy jogosan hiszik ezt, hiszen ilyennek mutatod magad. A többiek akarnának téged kedvelni, de eléggé megnehezíted a dolgukat.
- Nem, mintha mindenkivel jóban kellene lennem… - Nem is teljesen értettem, hogy egyáltalán miért azok társaságában lézengtem, akik két évvel idősebbek voltak nálam.
- Nem is kérlek erre. Csak nyiss, kérlek… Kifizetődik, meglátod – javasolta.
- Jó… Ahogy óhajtja, kérem… - adtam be a derekam. A Yamanaka egy kicsit meglepődött. Nem gondolta volna, hogy végül elfogadom a tanácsát. – De ne várj csodát!
- Fejlődőképes vagy – mosolygott elismerően.
- Köszönöm – bólintottam szintúgy.
- És egyébként is, holnap van is esélyed gyakorolni – vetette fel még mindig mosolyogva.
- Gyakorolni? Mármint mit? – fintorogtam.
- A kapcsolatépítést. Talizunk a többiekkel egy közös vacsira és ivászatra – fejtette ki. – Úgyhogy várunk téged is, gyere nyugodtan!
- Jó, legyen – egyeztem bele kelletlenül, egy apró, alig látható mosollyal.

Viszont mindeközben a lakománk végére értünk. Elfogyott minden az asztalról, amit rendeltünk. Mivel csak egy ebédre volt időnk összefutni, a számla rendezése után kettéváltak útjaink. Jó érzés töltött el, miközben a hokage irodája felé vettem az utam. Már nem azért, mert Tsunadéval találkoztam, hanem mert úgy éreztem, Ino megértett engem. Még annak ellenére is, hogy nem tudott olyan sokat rólam. Nem feltétlen izgatott, hogy mit gondoltak rólam a többiek. Nem feltétlen izgatott, hogy hány barátom volt. Az egyetlen, ami kicsit is érdekelt, hogy a Konohában töltött éveim ne hasonlítsanak cseppet sem az otthon töltött éveimre.
Percekkel később elértem azt a bizonyos építményt a faragott kőfejekkel, amelyen belül az ötödik hokage irodája is fellelhető volt. Rohadt meleg volt. Így is, izzadtam, mint a fene, ezért úgy döntöttem, hogy a lépcsőn felfele félúton kopogás nélkül az irodájába teleportálom magam. Habár a megadott időpontban érkeztem, az időzítés mégsem volt a legjobb, hiszen valami chuunin vagy jounin bent volt az öreglánynál. Shizune azonnal jelzett is nekem tekintetével, hogy egy kis időt kérnek még, így a szoba sarkában lévő puffra vetettem magam, hátamat a falnak döntöttem.
Vajon mit akarhatott az Ötödik? Ilyen hamar elkészült volna a következő havi beosztásommal? Nem volt jellemző rá, hogy időben kiadjon a kezei közül bármit is… Úgy elmélyedtem a gondolataimban, hogy mire legközelebb észbe kaptam, az a férfi már bent sem volt.

- Örülök, hogy eljöttél – zökkentett ki Tsunade a gondolataimból.
- Ó… - pattantam fel az ülőhelyemről. – Mi ez a színpadiasság? Csak add ide a beosztást, és már itt sem vagyok – próbáltam rövidre fogni.
- Attól tartok, most nem erről lesz szó – próbálta felvezetni. Tekintete gondterhelt volt, könyökeit az asztalon pihentette, kezeit pedig a szája előtt kulcsolta össze. – Egy küldetés miatt hívattalak.
- Oké, akkor kérem az eligazítást – söpörtem ki a szememből a hajamat, majd megszorítottam a lazuló copfomat. Fú, de fülledt meleg volt…
- Hallottál már az Uchiha-tragédiáról? – váltott hirtelen témát. Vagyis ez volt az, amit én hittem.
- Mi? – ráncoltam a homlokomat, miközben értetlenül végignéztem rajtuk. Shizune tekintete az esetek nagy részében aggódó volt alapból is, viszont amit most láttam rajta, az a megszokottnál is komolyabb eset volt. Egyikőjük se felelt nekem semmit, úgyhogy inkább válaszoltam. – Persze, persze… Gyilkos nagytestvér, tragikus sorsú kisöccs, lemészárolt klán… Hallottam már ezt-azt, igen. Mi van vele?
- Ez a tragikus sorsú kisöccs… - idézte tiszteletlen szavaimat. – Anno a hetes csapat tagja volt, Uzumaki Narutóval és Haruno Sakurával együtt.
Az utolsó névre elégedetlenül megemeltem szemöldökömet miközben a számat húztam.
- Ne forgasd a szemed, nem róla lesz szó – rótt meg az Ötödik, aki kicsit felbosszantotta magát azon, hogy nonverbálisan félbeszakítottam. – Néhány évvel ezelőtt történt, hogy Uchiha Sasuke elhagyta a falut. Orochimaru manipulációja eredményeként persze… Azt remélve ezzel, hogy elég erőt halmozhat fel a bosszújához. – Ezt most kire értette? Mindkettőjükre? - Az évek során több expedíciót is indítottunk, hogy Sasukét visszahozzuk a faluba, de mind sikertelen volt. A hetes csapat már… mondhatni elvesztette a reményt, és jelenleg kifogytak a működőképes eszközökből.
- Oké… És ennek mi köze hozzám? – Reménykedtem, hogy nem az jött, amire gondoltam éppen. – A sztori pedig már eredendően több sebből vérzik – emeltem fel közbelépően az egyik mutatóujjamat.
- Nakamura Ran… - sóhajtott a nő. – Azért hívtalak ma ide, hogy egy S szintű küldetésre küldjelek.
- Hogy micsodaaa?! – fakadt ki belőlem a kelleténél talán kicsit hangosabban. – S szintű? Soha nem kaptam C rangnál magasabb szintű feladatot eddig.

Szinte el is felejtettem minden ellenérzetemet hirtelen, és nem is tudtam másra koncentrálni. Uchiha-tragédia? Kit érdekelt?! S szintű küldetés? Ide vele! Tsunade tudta, hogy erre a kulcsszóra ráharaptam. Mivel nem voltam tűzfalusi nindzsa, ezért még nem kaphattam olyan megbízást, ami kivitt volna az országhatáron kívülre, ezért is volt ennyire váratlan az egész. Na meg ezért tűnt ennyire izgalmasnak is…

- Sasuke egy konohai nindzsda, ezért itt a helye, ha tetszik neki, ha nem. Letért a helyes ösvényről, amit tűzfalusiként követnie kellene – folytatta a szentimentális beszédet Tsunade. – Ezért arra kérlek, hogy hatolj be Hangfaluba és épülj be Orochimaru rejtekébe. Kerülj közel Sasukéhez, és érd el, hogy hazatérjen, még mielőtt tenne valamit, ami miatt a többi ország szemében is visszafordíthatatlanná válna a státusza. Hogy milyen módszerrel éred ezt el… erőszakkal vagy elcsábítod… Bánom is én!

Erőszakkal? Elcsábítom? Erőszakkal elcsábítom? Szóval jól nézett ki? Vagyis… Miért kellett volna ehhez folyamodnom? Egyáltalán miért hozta fel lehetséges megoldásnak?
- Ezen kívül tartsd szemmel Orochimarut és a sleppjét, és ha bármiféle Konoha ellenes akciót látsz körvonalazódni, akadályozd meg. – Hogy mi van? - A kudarc nem elfogadott. A szép szó innentől nem működik, és túl sokszor csesztük már el. – Ó, ne már! Tehát a kudarc egyenlő volt az életem végével számára? Vagyis… Úgy tűnt befejezte… Most volt itt az ideje a kérdéseknek?
- Álljunk meg itt – hívtam fel magamra a figyelmüket. Shizune aggódva tekintett hol rá, hol rám. Tsunade tekintete némi melankóliát tükrözött, de keménynek mutatta magát, mint mindig. – Még ha igent is mondok… HA igent mondok… Hogyan gondoltad, hogy csak úgy be tudok menni egy országba és úgy csinálni, mintha tökre odatartoznék? Egyből megölnének! Az elcsábítós megjegyzésedre pedig úgy döntöttem, nem fogok reagálni – daráltam le egy levegővel.
- Orochimaru mindig is nyitott volt nagy potenciállal rendelkező fiatalok felé. Nem lesz gond belőle. Könnyen beépülsz – biztosított róla.
- Jó, de… De… Miért gondolod, hogy nekem sikerülne, ha Narutóéknak nem ment eddig? Semmi közöm az egészhez, nem is ismerem ezt a gyereket – próbáltam további ellenérveket felsorakoztatni, kevés sikerrel.
- Sikerülnie kell – közölte fáradtan. Próbálta érzékeltetni, hogy ez az utolsó mentsvár a „mentsük meg Naruto barátját és Sakura szerelmét" projektben. – Mellesleg… Ez egy S szintű küldetés. Soha senki nem tudhat róla. Még a hetes csapat sem. – Nem tudtam megmondani, hogy ez az egész az irántuk érzett sajnálat szüleménye, vagy valami komolyabb dologé.
- És mi lesz a csereprogrammal? Nem hagyhatom el a falut. Még van három évem itt – tártam szét karjaimat, amik végül a tarkómra kulcsolva végezték.
- Éppen ezért három éven belül kell teljesítened a küldetést, és mint már mondtam, senki se fog róla tudni. Papíron végig Konohában leszel. A faluból is gond nélkül ki fogsz jutni. Gondoskodom róla – ejtett meg végre egy mosolyt is. De ezt követően pillanatokig csendben néztük egymást érzéstelen arckifejezéssel.
- Miért éri ez meg nekem? – szorítottam össze ajkaimat.
- Amint visszatérsz, megadom az állampolgárságot. Tök mindegy, hol tartasz a csereprogrammal – ajánlotta. Nem semmi. Ha megkaptam volna a tűzfalusi állampolgárságot, nem kellett volna visszamennem oda… Már nem… Ténylegesen új életet kezdhettem.
- Legyen – bólintottam. – Vállalom.
Shizune majdnem hanyatt dobta magát. De visszatérve… Láttam, hogy ez mennyire fontos dolog volt nekik, és ha ennek meg kellett történnie, akkor ki voltam én, hogy keresztbe húzzam a hokage terveit? Meg egyébként is… Volt nekem egyáltalán lehetőségem visszautasítani ezt?
- Köszönöm – bólintott Tsunade. Furcsa egy reakció volt ez. Évszázadok óta szerintem én lehettem az első shinobi, akinek megköszönték, hogy el lehetett küldeni egy küldetésre ilyen körülmények között.
- Ne köszönj semmit! Nem a hetes csapat miatt csinálom. Csak és kizárólag magam miatt – szögeztem le, miközben figyeltem, hogy a szőke nő matat valamit az egyik fiókban, majd előhúz egy dossziét és egy tekercset.
- A dosszié leír minden fontos információt, amit tudnod kell az esettel kapcsolatban. Miután végeztél vele, semmisítsed meg! Ez a tekercs pedig egy hamis nyom, egy… alibi. Arra az esetre tartogatva, mikor meg kell magyaráznod, hogy miért léptél be Hangfaluba – helyezte le őket az asztalra. – Eszerint Kőfaluból indulsz Villámfaluba egy titkosított üzenetet szállítva. Ehhez az útvonalhoz szükséges a Hang országán áthaladnod. Így kerülsz oda – próbált némi információt átadni még a tekercsek elolvasása előtt.
- Gondolom, sosem jártam itt azelőtt – próbáltam kideríteni, hogy Konoha fogalma mennyire volt tabu a küldetésben.
- Nem is ismerjük egymást – helyeselt.
- Még valami? – próbáltam lezárni a beszélgetést, miután magamhoz vettem a dokumentumokat.
- Készülj el ma éjjelre, és próbálj meg nem meghalni – tanácsolta. Ehhez kicsit értetlenül álltam, nem tudtam, mit válaszoljak. Aprókat bólogattam, majd elkezdtem hátrafele lépdelni.
- Viszlát – fordultam meg, majd megragadtam a kilincset, hogy távozhassak.
- Ó, és Ran – szólított meg még utoljára.
- Igen? – álltam még meg a nyitott ajtóban.
- Vigyázz a tűzzel! – adta jótanácsát. Némán farkasszemet néztünk, majd vigyort erőltetve az arcomra válaszoltam neki.
- Ne aggódj értem, modern kislány vagyok – vontam vállat az iménti arckifejezéssel, majd becsuktam magam után az iroda ajtaját.

Igazából amint kiértem a szobából, lefagyott a mosoly az arcomról. A miértek kavarogtak a fejemben, görcsbe rándult a gyomrom, nem értettem semmit abból, ami engem összeköthetett volna a történésekkel. Így vonszoltam a testemet haza, a bérelt lakásomba. Ó, várjunk… Épphogy elkezdődött a történetem, és még nem is meséltem magamról semmit?
A nevem Nakamura Ran, egyenesen Iwagakure Nakamura klánjából. Hogy mit kerestem Konohában, ilyen messze hazulról, fiatal korom ellenére? Mondjuk azt, hogy cserediák voltam… Volt néhány letöltendő évem itt még tizennyolc éves koromig, amit nem akartam otthon elpazarolni. De ugorjunk vissza egy kicsit az előző témához… Hogy mit is jelentett Nakamurának lenni? Különleges vérvonalképességgel áldott meg a sors. Jó esetben bármilyen sebesülésből pillanatok alatt fel tudtam gyógyulni. Gyorsabban regenerálódtam bármelyik embernél. Ezen kívül jártas voltam a medikus ninjutsuban, pusztakezes és fegyveres harcban is, valamint kihelyezett szerepet kaptak életemben az elemi nindzsa technikák. Föld típusú affinitással születtem, ennek ellenére bizonyos körülmények lehetővé tették nekem, hogy a mai napra mind az öt elemet használni tudjam. De erről talán majd máskor…
Hogy hogyan képzeljetek el? Alacsony termettel. Épphogy meghaladtam a százötven centit. Annak ellenére, hogy tizenöt éves voltam, valószínűleg már ez volt a végleges magasságom. Különleges ismertetőjegyem volt a sötét jégkék színű hajam, mely épphogy súrolta a lapockámat, és amelyet mindig magas lófarokban hordtam. Arcom jobb felét hajammal takartam el, így mások számára csak az egyik fekete színű szemem volt látható. De ennyit a személyleírásomról…

Mikor visszaértem a lakásomba, elkezdtem összepakolni a küldetéshez. Tsunade azt mondta, évekre számíthattam. Tekercseket, fegyvereket és egyéb kellékeket szedtem össze a lakás különböző pontjaiból, majd felsorakoztattam őket leltározásra. Ezt megszakítottam egy rövid vacsorával és egy hosszú zuhannyal. Itt volt az ideje felnyitni a hokagétól kapott dokumentumokat. Egy törölközőben felültem az ágyamra, majd kezembe vettem a dossziét. Innen már nem volt visszaút. Mély levegőt vettem, majd kinyitottam.
Ahhoz képest, hogy ez az Uchiha Sasuke már négy éve megszökött a faluból, úgy tűnt, azért még mindig elég sok információja volt róla Konohának. Bár, ami a fényképeket illette, nem volt belőlük egy aktuális sem. Mindegyik legalább négy-öt éves lehetett. Ezt leszámítva, amit tudtak, összegyűjtöttek róla nekem. Némi klántörténet, családfa és minden, amit klánon kívüliként tudni lehetett a sharinganról és az Uchihák leggyakrabban látott technikáiról, akadémiai bizonyítvány, elvégzett küldetések, saját technikák, egy szóval minden, amit el lehetett képzelni. Elég hasznos volt. Komolyan. Ebből a dokumentumból ismerhettem meg az Uchiha-tragédia részleteit, ami miatt Sasuke úgy érezte, rákényszerült arra, hogy elhagyja a falut. Persze csak annyit írt le a doksi is, amennyit már én is tudtam. Hogy a bátyja mészárolt le mindenkit, de senki sem igazán tudta, hogy miért…
Az akadémiai teljesítménye alapján osztályelső volt, amit a szőkehajú barátnőm valószínűleg kikért volna magának, ha ezt látta volna. Nem volt rest a megismerkedésünk után nem sokkal később beavatni engem a konohai akadémiai oktatás rejtelmeibe. Ezt követően megosztotta velem azt az információt, hogy habár nin-, tai- és genjutsuban Sasuke jegyei tényleg jobbak voltak a sajátjánál, de kooperáció, asszertív kommunikáció és egyéb ilyen készség dolgok értékelése miatt Ino átlaga felülmúlhatta az Uchiháét.
És igen… Ha már régi sztorik… Egyszer rákérdeztem Inótól, hogy ki volt ez a Sasuke, akit Naruto és Sakura megállás nélkül emlegettek. Erre ő elmondott nekem egy kurtított sztorit, amire vissza kellett kérdeznem: „Ennyi hűhó a semmiért… Ha már ennyit szenvednek érte, legalább jól néz ki?"
Persze csak vicceltem, de Ino felnevetett.
„Hogy jól néz-e ki? Az akadémián minden lány vele akart járni. Még én is!"
Valahogy úgy tűnt, azt a kettőt kivéve már mindenki lemondott Sasukéról a Faluban. Elfogadták, hogy elment, nem akart visszajönni, és ezt tiszteletben tartották. Egyszerűen élték tovább a saját kis életüket, hiszen megvolt a saját bajuk, és ez teljesen érthető volt.
Mikor végeztem a papírok elolvasásával, megsemmisítettem őket egy tűz jutsuval, ahogy Tsunade megkért rá. Semmi sem maradt belőlük. Az órára pillantva megállapíthattam, hogy elérkezett az idő. Magamra öltöttem nindzsa ruhámat, ami két fő részből állt. Alul egy rövid szoknyából, mely mindkét oldalán fel volt hasítva, hogy harc közben szabadon mozgathassam a lábaimat. Ez alatt egy necces tréningnadrágot viseltem. A szett felsőrésze egy hosszúujjú, mell alatt végződő és dekoltázst villantó darab volt, ami szabadon hagyta a hasfalamat, így jól látható volt piros köldökpiercingem. Mind a felsőrész, mind az alj bordó színű volt, fekete szegélyezéssel. Nem volt rám jellemző, hogy ilyesmiket hordjak magamnál, de szükségem volt néhány kunai késre, shurikenre és dobótűre, úgyhogy csatoltam magamra egy fegyvertáskát is. A szükséges tekercseket pedig elrejtettem mélyen a felsőm bő ujjába. Végül belebújtam térdig érő szandálomba, majd végignéztem a szobán.

- Azt hiszem, ennyi volt… Ismét – suttogtam halkan magam elé, majd egy mély levegővétel után elhagytam a lakást. Fogalmam sem volt, hogy mennyi időre. Az éj leple alatt sétáltam Konoha kapui felé. Bevallom, bűntudatom volt, amiért megígértem Inónak, hogy nem adom fel, nem menekülök. És amiatt is, hogy szó nélkül léptem le… De az élet közbe szólt. Vagyis inkább a hokage.
Sietve sétáltam Konoha kapui felé, melyen áthaladva megkezdődhetett az utazásom. Habár határozottan haladtam a nekem kiszabott ösvényen, nem voltam meggyőzve arról, hogy Tsunade tényleg szabad utat biztosított nekem kifelé. Általában mindig a kapu mellett laktanyázott pár chuunin, akik ellenőrizték a ki- és belépő embereket. Megpróbáltam nem gyanút keltve megközelíteni, így láthattam, hogy valakik tényleg voltak a közelében. Próbáltam hunyorítani, hogy rájöjjek, mi volt az, ami nem stimmelt velük. És… Ezek aludtak… De ki...? Egy pillanatra összerezzentem, majd felnéztem a kapu legtetejére. Ott ült a hokage a magasban. Csak a Hold fénye világította meg alakját. Mereven bámultuk egymást, miközben lépésenként haladtam a kapuhoz. A kapun való áthaladás előtt a nő még ledobott valamit a magasból. Egy apró tasak volt az. Sikeresen elkaptam az apró zsákocskát, majd elraktam. Tudtam, hogy ezt nem most kellett kinyitnom.

Ezt követően végre átléptem Konoha kapuit. Emberek, küldetésre mentem!