Néhány napot vett igénybe az utam. A nap nagy részét gyaloglással töltöttem. Az amúgy is szétcsúszott bioritmusom és a napközbeni elviselhetetlen hőség miatt délutánonként olcsó fogadókban szálltam meg, hogy pihenhessek. Mindent megtettem, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. Láthatatlan voltam. Azon a bizonyos napon pedig már szintén órák óta tartott az utam. Hajnalodni kezdett. Épphogy elkezdett világosodni… Épphogy. De úgy tűnt, a Nap nem siette el a megszokott rutinját, ugyanis az égen fekete felhők gyülekezete volt felfedezhető. Imádtam az esőt, elázni is szerettem, így nem volt problémám egy kis nyári mennydörgős viharral részemről.
Ilyesmikről elmélkedtem, miközben elfáradt lábaim vittek előre. Már jó ideje a Hang országában voltam. Orochimaru itteni rejteke valahol egy sűrű erdőben volt. Na, az erdő már megvolt, a pontos hely egyelőre kevésbé. Azt tudtam, hogy nagyjából a kijelölt területen tartózkodtam. Síri csend volt mindenütt, az eső pedig elkezdett csöpögni. Végre… Bár a csapadék miatt nehezebb a csakrámat pontosan bemérniük, de nem is hittem ténylegesen, hogy nekem emiatt kellett volna aggódnom.
Megálltam. Letérdeltem, majd kezeimet a földre szorítottam magam előtt, hogy a környéket némiképp feltöltsem amúgy is föld természetű csakrámmal. Látnom, tudnom kellett, hogy valaki elő kívánt-e merészkedni. Ha ezek tényleg annyira rá voltak kattanva a kiskorú shinobikra, mint ahogy Tsunade állította, akkor egy kis bemutatót tartok neki a képességeimből, aztán pedig vihetnek, ahova akartak. Amíg vártam, a fák között próbáltam bujkálni, miközben mégis apránként haladtam előre. Percek múltán még mindig nem történt semmi. Rossz helyen lettem volna? Vagy csak nem érdekeltem őket? Kezdtem unatkozni.
Nem voltam egy nagy szenzor, de hirtelen különös, erős aurát kezdtem el érezni. Megdermedtem, majd lassan megfordultam. Egy alak nézett szembe velem, úgy hét méterre állt tőlem. Ezzel a mozdulatommal egy időben a csöpögés is felhőszakadássá erősödött, a hajam pillanatok alatt az arcomra lapult, a ruháim pedig szinte rám tapadtak, és éreztem, ahogy csöpögött belőlük az esővíz.
Ő volt az. Felismertem a képről, amit Tsunade adott nekem. Ám ennek ellenére is, egy kis időre alig láthatóan ledöbbentem. Ez a srác egy Adonisz! Laza beállás, kivágott ing, amiből az egész mellkasa kinn volt. Fiú létemre ilyen izmos lettem volna, biztos én is mutogattam volna magam, annyi szent. Komoly tekintete volt, ami egy pillanatra sem rezdült meg. Hajviselete a fotón látottal még mindig megegyező volt. Fekete haja elől hosszú tincsekkel szegélyezte arcát, hátul pedig rövidebbek meredtek égnek. A szeme ugyanolyan fekete volt, mint az enyém. Csillogás nélküli, az enyémnél is kevesebb érzelmet sugározva.
Egy pasira ilyet tilos volt mondani, de ennek a srácnak eszméletlenül szép az arca volt… Meglepődöttségemnek ő maga vetett véget. Sasuke úgy gondolta, hogy vége volt a szemléltetésnek, így meg se várva, hogy feltápászkodjak, előhúzta a kardját, majd hirtelen eltűnt a szemem elől.
- Ő jó! - futott át gyorsan az agyamon, majd következő pillanatban guggolásomból hátrarúgtam egyet a bal lábammal, ugyanis, ha előttem már nem volt, hol máshol láthattam volna újra, mint mögöttem? Habár igazam volt, de a lábamat könnyűszerrel arrébb lökte a bokámnál fogva.
- Gyors vagy - jelentettem ki, és mire észbe kapott, én már rég megfordultam és az öklömmel ütöttem gyomorszájon. Az ütés talált, ő megingott, majd hátraszaltóval ellensúlyozta a támadást.
Úgy döntöttem, hogy a következő lépéshez zöld utat adok neki. Értette a célzást. Raikiri-tűkkel támadott.
- Szél stílus: vákumhullám – mondtam nemesi egyszerűséggel, majd néhány lassú kézpecsét után egy hatalmas szélviharral semlegesítettem a villám típusú támadását. Sőt, a nagy viharhullám miatt alig bírt a talpán maradni, de végül sikerült megemberelnie magát.
Maradjunk szépen a taijutsunál, vagy esetleg a fegyveres harcnál… Abban még egész ügyes voltam. Számat egy önelégült mosolyra húztam, mielőtt eldöntöttem, hogy még egy kicsit szórakozok vele. Ezt követően hirtelen komollyá vált az arckifejezésem.
A szél elcsendesedte után az Uchiha ismét nekem rontott a kardjával. Mindegyik csapást sikerült kikerülnöm, bár nem sokon múltak. Az átázott ruhám súlya hátráltott némiképp. Egy kicsit meginogtam, amit ki is használt, ugyanis katanájával egyenesen az arcom felé suhintott. Gyors reflexeimnek köszönhetően elő tudtam rántani a fegyveremet. Egy három ágú sai, ami eredendően arra lett tervezve, hogy kétoldali ágai közé beszoruljon az ellenfél kardja. Így is történt, a pengéje beszorult az én fegyverembe, majd némi erőkifejtéssel kirántottam a kezéből a kardját, és elhajítottam mindkettőnk fegyverét. Amig még mindig azt jelentette, hogy nálam maradt egy tőr a kettőből.
A helyzet a következő volt. Húsz perc szerencsétlenkedés után egy sűrű erdő közepén ívbe feszült háttal álltam, kezeim hátul összekulcsolva, pedig mindkettőben újonnan egy-egy sai pihent, a széparcú királyfi pedig közvetlen szorosan mögöttem állt. A kezeimet ő kulcsolta hátra, a bal kezében pedig kunait tartott, egyenesen a torkomnak szegezve. Fejemet emiatt az égnek szegezve kellett tartanom, de még így is oldalra tudtam annyira fordítani, hogy a szemébe tudjak nézni. Majdnem egy fejjel volt magasabb nálam.
A szakadó eső már elcsendesedett, így csak a megerőltetés jelei folytak cseppekben mindkettőnkről. Vártam, hogy mondjon valamit, de ez nem következett be, így nekem kellett megszólalnom.
- És most? – kérdeztem tőle szemrehányóan.
- Véged… - éreztem meleg leheletét a nyakamon, majd hátam mögött a csuklóimat erősen megszorította, jóformán kicsavarta, így kénytelen voltam elereszteni a tőrjeimet, amik végül laza puffanással érkeztek a földre.
Huhh… Most hallhattam először a hangját, mégis kivert tőle a víz. Tökéletesen mély hangja volt, hanglejtése jelentőségteljes. Első hallásra tökéletesen az eszembe véstem.
De hogy végem lett volna? Úgysem merte. Vagyis… Nem így kellett történnie. A mondata után hirtelen elgyengültem, és éreztem, hogy Sasuke szorítása gyengült rajtam, majd mielőtt elájultam volna, a combom és a hátam alá nyúlt. Elborított a sötétség, elvesztettem a tudatom.
Lassan nyíltak ki a szemeim.
Bassza meg! Ez genjutsu lehetett, pedig amikor csinálta, nem is néztem a szemébe. Mindegy, késő bánat. Hirtelen felpattantam ülőhelyzetbe, majd körbenéztem. Hol is voltam éppen? Ott, ahol akartam lenni, nem?
Egy sötét szobában voltam, egy ágyon feküdtem. Olyasmi volt ez a helyiség, mint valami kórterem… Tele volt ágyakkal, amiket fém éjjeliszekrények választottak el egymástól. Volt néhány EKG gép és gyógyszeres polc is. A ruháim még vizesek voltak, ahogy a hajam is, amitől az ágymatrac és a párna is átáztak. Nem lehettem sokat kiütve. Hirtelen a tőrjeimet kezdtem el keresni, majd amint megpillantottam mindet a mellettem levő éjjeliszekrényen és rájuk helyezhettem a kezemet, sikerült megnyugodnom. Bár amikor megláttam Sasukét a kettővel mellettem lévő ágyon feküdni, megint felment a vérnyomásom. Na, nem azért, mert ott volt, egyik lábát felhúzva, kezeit tarkója alatt pihentetve, hanem mert legalább háromszor néztem körbe a szobában, és csak most szúrtam ki. Unott szemei rajtam időztek, miután megneszelte, hogy magamhoz tértem, amitől kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam. Beszédre nyitottam a számat, majd meggondoltam magam. Úgy éreztem, furcsa lett volta megkérdeznem, hogy mi a francért is hozott ide, miközben mindketten nagyon jól tudtuk. Vagyis… Én biztos, és Orochimaru. Persze nem mintha el akartam volna menni, hiszen bejutottam a buliba, de azért valamit mégiscsak kérdeznem kellett a partimeghívómmal kapcsolatban.
- Mi ez a hely? – kérdeztem tőle, miközben a homlokomat masszíroztam… dörzsöltem… inkább gyűrtem. Valamint eközben egyszer sem néztem rá, inkább próbáltam az ágyról felkelni.
Nem kaptam választ. Most vagy nekem volt színes és baromira mocskos fantáziám, vagy ő volt ennyire kiszámítható. Valószínűleg azt akarta, hogy forduljak meg, nézzek a szemébe és kérdezzem meg újra… És a francba is, mert tudta, hogy úgyis megteszem.
- Süket vagy? – kérdeztem durva hangsúllyal, végül ránéztem. – Vagy csak néma… - A szeme még mindig ugyanolyan üres és fekete volt, de valami mégis megfogott benne. Tűrte a pillantásomat, tökéletes…
- Hn – „közölte", majd elfordult. Oké, felesleges volt rajta keresztül próbálkoznom.
Vagy valamiféle váltásra várt, vagy fogalmam sem volt valójában, de elvileg a küldetésem fő résztvevői Sasuke, Orochimaru és azt hiszem, Kabuto… Ő is konohai…Volt… Vagyis ők mind azok voltak. Próbáltam pontosan felidézni a küldetés részleteit, de azon kaptam magam, hogy mennyire is fáztam. Próbáltam keresztbe tenni karjaimat, hogy azokat dörzsölhessem fel és le, de ettől csak jobban magamhoz nyomtam hideg ruháimat. Szerencsére pont nyílt az ajtó. Úgy tűnt, valaki csatlakozni kívánt a mókához. Egy ezüsthajú srác lépett be rajta…Valószínűleg ő volt Kabuto. Az Uchihának mondani sem kellett, már kelt is fel az ágyról, s kiviharzott, az ajtót hanyagul becsapva maga után. A francba, pedig olyan jól mulattunk eddig…
- Te elmondanád nekem, hogy hol vagyok? – kérdeztem tőle nyugodt hangnemben, miközben szemöldökömet megemeltem.
- Hogyne. Most a rejtekhelyünkön vagy… És itt is maradsz legalább addig, amíg Orochimaru-sama nem beszél veled…
- Tehát fogoly vagyok? – kérdeztem rá nyíltan, de csak egy kelletlen mosollyal válaszolt.
Igazából a legfontosabb problémám csak most tudatosult bennem. Tsunade nem biztosította a testi épségemet a küldetéssel kapcsolatban. Mi garantálta, hogy sértetlen maradok? Lehetett egyáltalán ilyen elvárásom egy S szintű küldetés esetében? És nekem ez igazából miért nem jutott eszembe hamarabb?
- Értem… Szóval, mikor akar velem tárgyalni? – tértem rögtön a tárgyra, majd tettem felé néhány lépést.
- Amint beszélt Sasuke-kunnal. Kövess! – intett, majd elindult az ajtó felé. Miután vele beszélt? Furcsa, hogy ilyesmit elárult. Feltételezte, hogy mindenkit névről ismertem itt. És sajnos ebben nem tévedett. Ami még meglepett, hogy kinyitotta előttem az ajtót, majd megvárta, amíg én megyek ki előszőr. Valószínűleg ezt abban a pillanatban megbánta, mikor a folyosón unalmamban elkezdtem kicsavarni a vizet a ruhám ujjából. Ezt a férfi egy irritált tekintettel konstatálta.
Az ajtó, amin kikísért, egy hosszú folyosóra vezetett ki. Amerre néztem, mindenütt csak egyenes járatot láttam, néhol volt csak egy-egy elágazás. Kabuto elindult az egyik irányba, nekem pedig szó nélkül követnem kellett. Néhány méterenként volt egy-egy fáklya, vagy valamilyen kisebb fényforrás, majd minimum másfél percnyi sétálás után elértünk egy másik ajtóhoz. Jesszus, mire fel ez a távolság?!
Épphogy Kabuto megközelítette az ajtót, az Adoniszom rohant ki totális nyugodtsággal.
Nem néztem rá, nem adtam meg neki a lehetőséget, de szerintem ő is így volt velem.
A szürke hajú betessékelt a szobába. Mondjuk inkább, hogy majdhogynem belökött, majd becsukta az ajtót mögöttem, ő pedig ment a dolgára. Na most, ismét egy szobában voltam, ami inkább hasonlított dolgozószobára, ugyanis minden tele volt tekercsekkel és könyvekkel. Volt egy fa íróasztal középen, valamint egy szék is természetesen ugyanott. Orochimaru az asztal mögött ült…. A széken.
Ez durva volt, még nekem is… Ez az érzés. Nem sokan élték túl eddig Orochimarut, már amennyi igaz volt a pletykákból. Gondolkodás közben végig felemelve tartottam jobb szemöldökömet, miközben csípőre tettem a jobb kezemet. Egy pár pillanatig mereven figyeltük egymást. Bámultam a kígyószerű pupillákba, végigfuttattam szemem hosszú fekete haján, porcelánfehér bőrén. Ijesztő fizikuma és kisugárzása volt. Természetesen próbáltam elrejteni az érzelmeimet és kezdetleges iszonyomat.
- Mi a neved? – kérdezte elmosolyodva, majd felkönyökölt az asztalára. Az álbizalmaskodásra hajazó stílusa kifejezetten váratlanul ért, emiatt pár pillanatig haboztam. Fogalmam sem volt, hogy egy ilyen helyzet után mivel indulhatott volna egy beszélgetés… Ő megoldotta helyettem ezt a problémát. Persze a kígyószerű megjelenése cseppet sem volt bizalomgerjesztő.
- Nakamura Ran – feleltem rá szépen lassan. Nem siettem sehová.
- A Nakamura klánból – tette hozzá.
- Igen. Olyasmi – feleltem neki lazán bólogatva. Vajon ismerhetett a klánból valakit? Nem tudtam leolvasni az arckifejezéséből. Ha igen, az kifejezetten veszélyeztette volna a céljaimat.
- Mi dolgod erre? – tért a tárgyra.
- Küldetésen lennék, csak a kölyköd útközben lestoppolt… - kezdtem bele az arrogáns beszédstílusomba. – Úgyhogy lassan mennem kéne, ha megoldható.
- Merre is tartasz pontosan? – vizsgáztatott.
- Miért érdekel? – kérdésre kérdéssel. – Nem, mintha közöd lenne hozzá.
Nekem úgy tűnt, mintha nem lepődött volna meg pimasz stílusomon. Mintha pontosan erre számított volna. Furcsa volt. Ettől még ijesztőbbé vált számomra. Menekülni akartam ebből a szobából.
- Csak kíváncsi vagyok, hogy milyen küldetés az, amely Konohából a rejtekhelyemre vezet téged. – Na, tessék. Nem állítom, hogy nem vert ki a víz. Gyakorlatilag nyolcvan százalékban tetten ért. Tudta, hogy Konohából jöttem. De mást nem. Nem tudta, hogy Iwagakure nindzsája voltam, és nem tudta, hogy Tsunade megbízásából voltam itt. Vagy mégis? Ha ismerte a Nakamura klánt, akkor csak sejthette valódi származásomat, nem? Azt mindenképpen sejthette, hogy rosszban sántikáltam.
Kelletlenül, magyarázatot várva emeltem fel az egyik szemöldökömet. Miután már nem éreztem magam úgy, mint akire egy dézsa jéghideg vizet öntöttek volna, oldalra fordítottam az arcom, majd némiképp elnevettem magam.
- Sajnálom. Azt hittem pedig, hogy ennél jobban tudok hazudni – jártattam a számat továbbra is. Nem tudtam, mit mondhattam volna.
- Engem is csalódásként ért – kezdte el az ujjaival ütögetni az asztalt.
- Viszont azt hittem, ennél rosszabb a természeted. Hogy egyből megölsz, amint hazugságon kapsz – puhatolóztam. Nem biztos, hogy jó ötlet volt. Gyengéd kacaj volt erre a válasz.
- Nem ismersz még. Pazarlás lenne megölni téged.
- Még? – kaptam ki egy furcsa szót az előző megnyilvánulásából.
- Én megtaníthatlak rá – tért vissza gyorsan az előző témára.
- Mármint mire? – kérdeztem vissza zavartan.
- Hatékonyan tárgyalni. – Vajon mindketten tudtuk, hogy ez a találkozásunk és a maradásom elrendeltetett volt? Talán igen. Viszont egyáltalán nem azokból a tényekből kifolyólag, amelyek jelen pillanatban nyilvánvalónak tűntek.
- És ha én nem ezt akarom?
- Élve nem foglak elengedni. Már tudod, merre van a rejtekem – komolyodott el.
- Nos… Ez nem teljesen igaz. És még mindig van egy küldetésem, amit nem hagyhatok félbe anélkül, hogy ne tűnjön fel Konohában – erősködtem. Fogalmam sem volt már ezen a szinten, hogy ki hitt el, és mit. Belezavarodtam. Annyit értettem, hogy felesleges volt hazudnom arról, hogy honnan is indultam. – Szökött nindzsának fognak tekinteni, ha nem varrom el a szálakat és nem adok jelet magamról túl sokáig.
- Emiatt neked nem kell, hogy fájjon a fejed – biztosított. Az elmúlt pár napban már másodjára hallottam ezt a dumát.
- Korábban azt mondtad, pazarlás lenne engem megölni. Ezt hogy értetted? – tértem vissza egy korábbi problémára. Tény, hogy Tsunade parancsa szerint innentől ez volt az otthonom, így akkor már megpróbáltam a lehető legtöbb információt kiszedni Orochimaruból.
- Ha tényleg Sawada lánya vagy, akkor érdemes időt szánnom a kikupálásodra – vallotta be.
Beszélgetésünk közben össze-vissza és fel-alá vizslattam a szobát, ám amikor meghallottam azt a nevet, lassan és jelentőségteljesen tekintettem a sápadt férfira.
- Ismerted? – vontam kérdőre hidegen egy enyhe fintorral. Sawada valóban az apám neve volt. Emiatt érintett igen kellemetlenül ez a hír.
- Igen. Részvétem – könyökölt fel az asztalra, majd arcát az összezárt öklén pihentette.
- Honnan tudsz róla? Mennyire ismerted? – kérdeztem elkomolyodott arckifejezéssel. Érdekes ütőkártyája volt ez a téma Orochimarunak.
- Üzleteket, alkukat kötöttünk… Szüksége volt a segítségemre – kezdett bele.
Francba… Francba, apa. Hogyhogy alkukat? Nem akartam elhinni, hogy idáig eljutottál.
- Igen, aztán meghalt… - fejeztem be a mondatát. Tizenhárom éves koromban történt. Nagyjából két éve.
- Ahhoz nem volt közöm – bólintott egyet, mintha menteni akarta volna magát, majd megvárta, amíg befejezem a gondolatsoromat. Miért mondta ezt? Hiszen otthon halt meg.
- Csak simán túlhajszolta magát… Aztán egyszer csak meghalt… Ennyi volt neki megírva és kész - meséltem el a lényeget kiemelve, miközben egyik kezemmel a halántékomat masszíroztam. – De gondolom, tudtál erről, és az apám is tudott arról anno, hogy a közeljövőben meg fog halni…
- Tudott is, ezért hagyott hátra egy levelet – próbálta szinten tartani az érdeklődésemet.
- Milyen levelet? Valamiféle végrendelet? – érdeklődtem.
- Olyasmi… – mondta, majd az asztalának fiókjából elővett egy tekercset és átnyújtotta nekem. – Úgy gondolom, nem árt, ha tisztában vagy egy-két dologgal – mondta furcsa mosollyal.
Nekem kezdett sok lenni ez a beszélgetés. A vérnyomásom valószínűleg az egekben lehetett már. Ez már csak a légzésem miatt is nyilvánvaló lehetett Orochimaru számára. Mi a francban kellhetett apámnak egy körözött bűnöző segítsége?! Egy olyan shinobinak, aki mindig a fényben járt, és mindenki tisztelte és megbecsülte. S mi a francért hagyott apám pont ennél az alaknál egy végrendeletet? Sőt, miért az asztala fiókjában őrizte ezt? Valamint hogyan lehetséges, hogy pont engem küldött el ide Tsunade? Ő is tudott volna valamit? Ezer meg ezer kérdés örvénylett a fejemben, és fogalmam sem volt, hogy kinek tehettem volna fel őket. Még mindig ledermedve álltam, ám Orochimaru türelmesen kivárta, míg hajlandó voltam elvenni az imént említett iratot.
Közelebb sétáltam hozzá, majd agresszíven elvettem a tekercset, ami egy bordó szalaggal volt átkötözve. Egy határozott mozdulattal eltávolítottam ezt a bizonyos selyemszalagot, majd kitekertem az Orochimaru által „egy-két dologként" megnevezett valamit, ami valószínűleg az elkövetkezendő éveimet határozta meg, ha nem az életem hátralevő részét…
Ez baromira ijesztő volt… És ezer százalék, hogy ez apám kézírása volt. A klán pecsétje is ott ékeskedett a levél alján. Döbbenettel olvastam az iratot, majd miután végeztem, újra és újra felidéztem magamban a tekercs tartalmát. Nagyjából annyi volt benne, hogyha ő meghalt volna, abban az esetben fiatalabbik lánya semmiképp se Konohába kerüljön – már késő –, mert ott csak visszatartanák a képességeimet. Talán csak nem akarta, hogy a Tűz akaratát kövessem? Valamint nem utolsó sorban pedig az volt a fő kérése - mármint parancsa, ugyebár -, hogy Nakamura Ran Orochimarunál „tanuljon tovább", nála fejlessze tudását. Kérdés, hogy egy ilyen végrendelet - mely gyámságot ad egy S rangú bűnözőnek egy félárva felett -, mennyire lehet érvényes akárhol is. Kőfaluban nem nagyon izgatott senkit, hogy más országok kit akartak levadászni… Bár visszatérve… Előbb vagy utóbb mindenképp ide kerültem volna, ha tetszett, ha nem. Pedig mikor már tényleg azt hittem, hogy a saját kezembe vettem az életemet… Akkor Tsunade és apám is beleköpött a levesembe.
- Nem tudom, hogy mi miatt keresztezték egymást az útjaitok – kezdtem bele cseppet sem elégedetten. – Nem tudom, hogy hogy nyerhetted el a bizalmát, vagy mivel zsaroltad, hogy ezt a levelet megírja… - néztem a hideg kígyószerű íriszekbe, melyek komoly érdeklődéssel pásztáztak engem. Viszonylag hosszasan méláztam el a lehetőségeimen, mielőtt befejeztem volna a mondatomat. Nagy levegőt vettem, majd határozottan folytattam. – De taníts meg rá! – zártam le egy kissé váratlan módon. Végtére is… A helyszín és a körülmények már adottak voltak. Hozzuk ki belőle a legtöbbet, nem igaz?
Nem felelt semmit. Csak bólintott egyet. Tudtam jól, hogy mindennek komoly ára volt. Hiszen Orochimarut sem kellett félteni, nem volt hülye.
- Viszont még nem tudok mindent a képességeid jelenlegi állásáról. Még nem vagyok meggyőződve, hogy azok megfelelőek-e. De ezt holnap akár ki is deríthetjük – tért vissza a szokásos lassú stílusára. Mintha az amúgy szükségtelen beleegyezésem után el is vesztette volna minden érdeklődését.
- Mi az, hogy a képességeim jelenlegi állásáról? Nem mindegy az, ha már úgy is itt akarsz tartani? – kérdeztem tőle kissé felháborodva, kissé megsértve.
- Ez mindössze annyit jelent, hogy mostantól hozzám és a rejtekemhez fogsz tartozni, valamint a fegyverem leszel – mondta totális egyszerűséggel.
- A fegyvered? Miért van szükséged még egyre? – kérdeztem. – Nincs elég? Nem jó a jelenlegi?
- Majd meglátod te magad is… Legyen mára ennyi elég – zárta le a beszélgetést.
- Rengeteg kérdésem van még – néztem ki szememet eltakaró tincseim között.
- Fáradt lehetsz már, hiszen hosszú utat tettél meg idáig és számos nyugtalanító információt zúdítottam rád – kezdte a lerázást. – Ígérem, a későbbiekben minden kérdésedre választ kaphatsz. Feltéve, ha minden a terveim szerint alakul.
- A terveid szerint? Ezt vegyem fenyegetésnek? – csillant fel a szemem a nyugtalanító megnyilvánulásra.
- Hamarosan idejön Kabuto. Ő majd mindent elmond, amit tudnod kell az ittléteddel kapcsolatosan – tért ki a válaszadás elől.
Valóban fáradt voltam, és láttam, hogy ennél többet most nem tudtam kiszedni belőle, úgyhogy részemről is lezártnak tekintettem a tárgyalást. Távozásom előtt még visszanyújtottam neki apám végrendeletét, viszont Orochimaru tiltakozóan maga elé emelte egyik kezét.
- Ez a tiéd.
- Nincs rá szükségem – néztem komolyan a szemébe. Mikor elhitte nekem, hogy tényleg nem tartottam rá igényt és nem voltam hajlandó magamnál tartani azt a fecnit, mégiscsak magához vette az iratot, majd olvasni kezdte azt. Ezzel jelezte ő is a beszélgetés végét.