Éppen, hogy befejeztem a témázgatást Orochimaruval, Kabuto már invitált is ki abból a szobának álcázott pokolból, majd elmagyarázta az „alapokat". Erős együttműködést kellett mutatnom. Sőt, erős érdeklődést. Ám hullafáradt és érdektelen lettem, amint megláttam Kabutót.

- Jól figyelj rám! – hívta fel a figyelmem. – Elvezetlek a szobádig, jegyezz meg minden útvonalat, amit mutatok neked, mert innentől ez a bunker lesz a lakhelyed, és nem szeretem ismételni magam.
- Kábé minden folyosót ugyanolyannak látok – szakítottam félbe az idegenvezetést, melyet ő nem vett jó néven, de mégis úgy tett, mintha hidegen hagyta volna a megjegyzésem. Serényen haladtunk a folyosón. Kabuto tempója gyors volt, és nem szándékozott várni rám egy pillanatot sem. Időközönként megálltunk bizonyos termeknél. Például elsőként egy könyvtárként funkcionáló szobában kötöttünk ki. A hatalmas teremben rengeteg polc volt, „szerencsére" mind jó magasak voltak, már amennyire ezt egy földalatti bunker belmagassága lehetővé tette. Számtalan könyvet láttam. Anyám imádta volna…
- Ez Orochimaru itteni könyvgyűjteménye. Az összes bunkeré közül ez a gyűjtemény a legnagyobb és legkiemelkedőbb fontosságú. Számtalan könyv pótolhatatlan és felbecsülhetetlen értékű ezek között – kapcsolt lámpát a szobában. Azta, némi elektromosság mélyen a föld alatt. Lenyűgöző. – Az itteni könyvek közül bármelyiket használhatod szabadidődben, viszont csak itteni használatra. Ha teheted, ne vidd ki őket innen.

Várjunk… Azt mondta, az itteni könyvek közül? Tehát volt valahol egy titkos könyvkészlet is? Ez érdekes információ volt számomra. Ami tiltott, az mindig érdekesebb is volt.
Nem totojáztunk sokat. Amint ezzel végeztünk, vitt is a következő helyszínre.

- Ez itt a konyha és étkező – vezetett be egy újabb helyszínre némi kutyagolás után. – Valamint az éléskamra – nyitott be egy kisebb helyiségbe a konyhán belül. – Remélhetőleg kiismered magad a konyhában. A kamra állapota rendszeresen ellenőrizve van, néhány naponta feltöltésre kerül. Használd belátásod szerint, hogy elláthasd magad, viszont mindig hagyj magad után rendet. Ez a te felelősséged.

A kamrában kifejezetten hűvös volt, amely szükséges volt, ha ezt az ételmennyiséget hidegen, viszonylag frissen akarták tartani. Első pillantásra a bőséges zöldség- gyümölcs, valamint fűszerkészletre lettem figyelmes. Ezután tovább kellett követnem őt. Menet közben rámutatott egy újabb ajtóra.
- Ez itt az én laborom. Ha valamit akarnál, itt találsz meg – mutatott az imént említett ajtóra. – De ha nem muszáj, inkább ne zavarj – tette még hozzá, majd haladtunk is tovább. Egy nagy csarnokszerűségbe érkeztünk. Középen harctérként kialakított terület, mely mögött szimmetrikusan volt látható két kígyóalakú szobor. A szobrok szemgödrei helyén gyertyák égtek, így bámultak az arcomba a kőalakok. A küzdőtér bal és jobb szélén néhány oszlop helyezkedett el dekorációként. Az általunk is használt bejárattól jobbra, így a középen elhelyezkedő nyitott térrel szemben egyfajta lépcsőzetes elrendezésű nézőtér volt látható, aminek a funkcióját annyira nem értettem, hiszen ez egy eldugott bázis volt. Srégen, a jobb oldali oszlopok és a nézőtér között volt egy másik kijárat erről a helyről.

- Itt tartja Orochimaru-sama az edzéseket – kezdett bele, miközben hagyott bámészkodni. – Az edzések általában kora reggel kezdődnek és tartanak, ameddig Orochimaru-samának ideje van. Ő egy nagyon elfoglalt személy, úgyhogy ne pazarold a szabadidejét. Viszont kíváncsi a képességeidre, úgyhogy holnap reggel legyél itt – utasított, miközben szemüvegét mutatóujjával feljebb tolta.
- És erre hogyan akar választ kapni? – érdeklődtem unottan.
- Holnap megtudod. Valamint, ha Orochimaru-sama tetszését teljesen elnyerted – tolta fel mutatóujjával szemüvegét.

Teljesen? Mármint?

- Akkor rendszeresen fog veled foglalkozni… És mivel értesüléseim szerint medikus képességeid is viszonylag elég korrektek, ezért az edzéseid után ennek fejlesztésével én fogok foglalkozni – folytatta szónoklatát monoton hangsúllyal.
- Oké… De ezt a kora reggelt el lehet felejteni. Biztos, hogy nem kelek fel hajnalok hajnalán – ellenkeztem undorodva. A szemüveges srác gyakorlatilag teljesen ignorálta a nyafogásomat.

Újra kellett pörgetnem magamban, amiket mondott, és ezt újfent sétálás közben kellett megtennem. Úgy tűnt, még nem volt vége az idegenvezetésnek. Gyanítottam, hogy valamit kihagyott a betanult szövegéből…Hm…

Tsunade anno mesélt nekem különböző szökött shinobikról, így Orochimaruékról is. Viszont csak most kezdtek el pörögni a fogaskerekeim. Tsunade rühellt a magánéletéről beszélni bárkinek. Nem volt az a pénz, amivel rá lehetett volna őt venni arra, hogy a régi időkkel kapcsolatosan megnyíljon valakinek. Nekem alkalom adtán pedig mégiscsak megnyílt. Innen tudtam, hogy ez a Kabuto nagyon jó volt ezekben az orvosi dolgokban, általában a csatamezőn is sokszor bevetette és sokat nyert vele. Rakjuk csak össze a képet… Az öreglány mesélt az oroszlánról, majd hónapokkal később beküldött a barlangjába. Véletlen lett volna?

Elérkeztünk egy szobáig, aminek az ajtaját belökte előttem, majd közölte, hogy ez lesz az én szobám, ezután további kellemes napot kívánt. Ezzel magamra is hagyott végre. Egyedül lehettem. Kifújtam a levegőmet, majd magamba szívtam az új szobám látványát. Egy nagyjából negyven négyzetméteres szoba lehetett. Igazából egészen tetszett, amit eddig láttam. A bejárati ajtóval majdhogynem szemben, a szoba legmesszebbi sarkában volt az ágyam, melyet bordó selyemágynemű borított. Emellett közvetlenül egy egészen aprócska, de annál szemrevalóbb, díszesen faragott éjjeliszekrény volt, melyen egy gyertyatartó állt. Az ajtóval azonos oldalon lévő sarokban állt egy ruhásszekrény és néhány polc is. A szoba másik felében egy fésülködőasztal volt. Ekkor vált számomra bizonyossá, hogy ez a szoba korábban is egy lányé lehetett. A pipereasztaltól jobbra volt egy világosbarna ajtó, mely egy saját, külön bejáratú fürdőszobához vezetett. Szinte leesett az állam a látványtól. Nem tudtam elképzelni, hogy kié lehetett korábban a szoba, de döbbenetes volt, amit kiharcolt magának. Gyönyörű motívumokkal tarkított csempe a padlón, valamint a falakon száz centiméter magasságig. A fal további részén és a plafonon faburkolat volt. Egyszerre volt a fürdőszobában, azaz a fürdőszobámban a vécékagylón kívül egy zuhanyzókabin és egy fürdőkád is, melynek peremén egy már megkezdett flakon habfürdőt és különféle olajokat találtam. Természetesen egy pult is volt a láthatáron, beépített kézmosókagylóval. Ha nem kívántam részt venni Orochimaru edzésén a jövőben, ez a szoba volt az oka…
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Eszembe jutott, hogy a korábbi küzdelem és a zord vihar miatt csupa kosz voltam, nem beszélve arról, hogy milyen fáradt is voltam. Leültem a pipereasztal előtti székre, majd lehúztam a lábaimról a cipőt. Ezt követően átvonultam a fürdőszobámba. Vizet engedtem, közben pedig elkezdtem lehámozni magamról a ruháimat. Kibontottam a hajamat a copfból, hajmosáshoz is előkészültem. Még meg sem telt a kád, de én már örömmel merültem el benne. Hagytam, hogy a meleg víz szépen lassan ellepjen, így relaxáltam.

Gondolkodtam… Igazából a küldetésen járt az agyam. Tsunade sejtette, hogy én mit szándékoztam tenni. Hogy milyen utat terveztem választani… Ami már feltűnt hónapokkal ezelőtt is, hogy Tsunade nagyon is megbízott bennem, és talán azért, mert emlékeztettem őt fiatalabb, magányos… akarom mondani antiszociális önmagára… Természetesen néhány különbséggel. Nekem Konohában nem nagyon voltak csapattársaim, nem ott volt az életem. Nem is akartam belegondolni, hogy mi lehetett az én csapattársaimmal… Igazából… Egyáltalán nem tudtam. Nem tartottam Iwagakuréból senkivel se a kapcsolatot Konohába költözésem óta, ami elég szomorú cselekedet volt részemről… De okkal mentem el onnan. És most pedig okkal voltam itt. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Tsunadénak vajmi kevés köze volt valójában az ittlétemhez. Vajon tudott apám és Orochimaru kapcsolatáról? És mennyi lehetett az, amennyit Orochimaru tudott velem kapcsolatban előre? A képességeimről… Elég volt ez számára, hogy kitalálja a szándékaimat? A hokagénak igaza volt. Évekbe fog ez a küldetés telni számomra, mire kitapasztalom, hogyan bánjak a sanninnal és hogyan csaljam a bizalmamba az Uchihát. Akartam azt az állampolgárságot. Nem volt az az Isten, hogy visszaköltözzek Iwagakurébe… Meg kellett kísérelnem a lehető legtöbb és leghasznosabb információkat kicsalni a Hang országából. Mindenképp meg kívántam tenni, amit tudtam, és ez a feladat teljes átszellemülést igényelt, amelyhez neki is láttam ezzel a forró, pihentető habfürdővel.

Röpke egy óra kellett, hogy befejezzem a fürdést, majd mikor már jól kiáztattam magam, magam köré tekertem egy törölközőt. Nagyjából kipakoltam a cuccaimat, feltöltöttem a fiókokat, a ruhásszekrényt és az üveges polcosszekrényt is, ugyanis nem terveztem sehova sem menni, amíg el nem értem, amit akartam.

A nap végére – mondhatni - elég kómássá váltam, ezért úgy döntöttem, hogy felveszem az alvós szettemet, hogy rögtön elmerülhessek a selyemágyneműk tengerében. Azt hiszem, soha nem aludtam még el ilyen gyorsan, ami meglepő volt annak tudatában, hogy bármikor az életemre törhetett néhány szociopata.

***

Türelmetlen dörömbölésre ébredtem. Lassan nyitottam ki a szemem, majd felültem az ágyban és körülnéztem.

- Ran! – hallottam Kabuto irritált hangját és további kopogtatását. – Késésben vagy! Orochimaru-sama vár rád a küzdőtéren. – Igen… Még mindig itt voltam. Valahol a föld alatt jó mélyen, a pokol hetedik bugyrában. Az ajtó verése és saját türelmetlensége ellenére nem törte rám az ajtót, hál' Istennek. Elég volt az ő hangjára kelnem, az arcára semmiképp sem akartam. Kitápászkodtam az ágyból, majd magamra öltöttem a piros szerelésemet. Megfésülködtem, felkötöttem a hajamat a szokásos módon.

Kiléptem a folyosóra, ahol ugyanaz a félhomály fogadott, mint a szobámban is. Elindultam balra, követve a fényforrásokat. Szerencsére jó irányérzékkel rendelkeztem, úgyhogy végtére is eltaláltam a harctérig, ahova állítólag Orochimaru rendelt engem. Beléptem a csarnokba, így megpillanthattam, hogy az Uchiha is ott volt vele. Várhattak rám egy ideje, mivel ő a lépcsőzeten ült, egyik fokának nekidőlve, katanáját maga mellett pihentette. Orochimaru ezzel szemben nyugodt arckifejezéssel várta jöttömet. Kómás fejjel közelítettem meg a sápadt férfit.

- Elkésni valahonnan nem vall jómodorra – rótt meg a férfi. Hihetetlen, ahogy csinálta. Mindig nyugodt hangszínnel beszélt, nem lehetett elképzelni, hogy kikelt volna magából, de nem is akartad kiprovokálni.
- Egy kis idő és rájössz, hogy engem nem érdemes egy lapon említeni a jómodorral – mosolyogtam könnyelműen. – Amúgy is… - kezdtem el a számat húzni. – Inkább éjjeli bagoly vagyok, sajnálom. Nem hiszem, hogy megoldható nálam a korán kelés – vallottam be, miközben arcom és szemeim mindvégig a padkán ülő Adoniszt pásztázták. Megnyugtatóan hatott rám a tudat, hogy viszonozta ezt a fajta figyelmet. Fogalmam sem volt, hogy hajnali hány óra lehetett, mégsem látszott fáradtnak egy cseppet sem.

Viszont ami nem ment, ne erőltessük. Nem szándékoztam korán kelni. Fizikailag képtelem voltam rá.
- Sasuke-kun, ha megkérhetlek – intett maga felé hívogatóan a férfi. Látta, hogy nem ment azzal semmire, ha leállunk egymással szájkaratézni.

Néhány másodpercig hezitált, de aztán hirtelen eltűnt a lépcsőkről, majd magunk mellett véltem újra felfedezni… Elképesztően gyors volt. Olyan, mintha teleportált volna, pedig csak szimplán gyors volt. Még azt sem láttam, hogy mikor kapta a kezébe újra a kardját. Abban reménykedtem, hogy nem látszódott a meglepődöttség az arcomon.

- Küzdjetek meg egymással! – parancsolta. – Érdekel, hogy méltó vagy-e a nevedhez, Nakamura Ran – nézett rám kételkedően.

- Alig öt perce vagyok ébren, úgyhogy ezt passzolom – ellenkeztem. – Amúgy is, tegnap már megküzdöttünk – furcsálltam kérését. Megvolt rá az esély, hogy csak kérettem magam.
- Igen – értett velem egyet az Adonisz az enyémhez hasonló fintorgással. – És én győztem. Nincs értelme újabb küzdelemnek. – Hogy mi van?! Szóval az ő fintorgása színlelt volt, engem gúnyolt vele. Lassan ránéztem, majd szótlanul felvontam a szemöldökeimet. Egyből kipattantak a szemeim. Már nem is voltam olyan elviselhetetlenül álmos. Sasuke tekintete nem változott semmit, önelégültséget sugárzott. Persze soha nem árulhattam el, hogy szándékosan vesztettem tegnap.
- Azt hiszed, az egy győzelem volt? – kötöttem bele.

- Minek neveznéd azt, ha teljesen kiütnek? – pimaszkodott. Egy pillanatra sem szakította meg velem a szemkontaktust.
- Tehát nem küzdünk meg újra, mert félsz, hogy ezúttal alulmaradnál? – Kérdés kérdés hátán. Hiba volt azt hinnie, hogy jobban tudott provokálni másokat nálam.

Mindeközben észre sem vettük, hogy Orochimaru szó nélkül elsétált mellettünk, majd felállt a nézőtér egyik fokára, ahol az imént még az Uchiha ült. Sasukét érzékenyen érinthette bicskanyitogató stílusom, hiszen a képességeit becsméreltem. Szúrós tekintettel nyúlt kardja markolatához, majd célzó jelleggel elkezdte azt lassan kihúzni hüvelyéből.

Orochimaru, habár látta, hogy még nem nagyon mozdultunk, de kifejezetten szórakoztatónak találta a küzdelmet megelőző szájtépést. Tudta ő jól, hogy ez is része volt a rituálénak, így egy tudálékosan gonosz mosollyal várta, hogy mikor is esünk egymásnak.

Mindig is utáltam kezdeni, bármiről is volt szó, de úgy tűnt, nem is akarta megadni nekem a női elsőbbséget. A kardján volt még mindig a keze, húzta elő. Sharingant nem akart használni… Lenézett, pedig harcoltunk már. Ez nem volt jó. Meg akartam mutatni neki, hogy milyen fából faragtak. Milyen naiv volt. Azt hitte, könnyű lesz…

Adott egy kis időt, hogy befejezzem a gondolatmenetemet, majd támadott. Épphogy pislogtam egyet, ő már közvetlen előttem állt, és a kardját a fejem irányába lendítette. Ez már volt tegnap is, ezért válaszként előkaptam az egyik háromágú tőrömet, majd szélső és középső ága közé szorítottam a katanáját, miközben egy gyenge kitérés gyanánt félig térdre ereszkedtem. Nem adta fel. A fegyverét még erősebben nyomta a fejem irányába, azzal a céllal, hogy a karom talán felmondja a szolgálatot és a nagy erőlködés során elengedem a tőrömet. Nagyon erős karjai voltak, két kézzel kellett tartanom ezt az egy darab fegyvert. Próbált büntetni korábbi stílusomért. Viszont így nekem sem volt muszáj feltétlenül finomkodnom. Ki kellett találnom valamit, ha nem szerettem volna megválni a fejemtől, ezért a lehető leggyorsabban szabaddá tettem az egyik karomat. Gyorsan kellett reagálnom. Rászorítottam arra a csuklójára, amiben a fegyvert tartotta, majd azzal a lendülettel kitérve az elgyengült tartásom miatti felém közeledő pengétől, lejjebb buktam. Némileg visszarugaszkodva a földtől és karját erősen megrántva a magam irányába húztam azt az egész sráccal együtt. Ahogy a teste bukott előre, én folyamatosan úgy fordultam, hogy neki háttal lehessek, mindeközben a jobb lábamat egyre csak nyújtottam ki hátra, egészen addig, amíg a talpam elkerülhetetlenül nem találkozott az állával. A becsapódáskor elengedtem a csuklóját, hogy a rúgásom messzire elrepíthesse. Erőset kapott, de azért próbáltam rá vigyázni… Nem hagyott más választást. Nem ugrottam utána, miközben ő hátrafele repült. Ennyi esélyt azért hagytam neki.

Megleptem a fiút. Már csak azért is gondoltam ezt, mert nem igazán próbálta tompítani az esését. Tompán puffant jó pár méterre tőlem, majd a földön feküdve, könyökére támaszkodva nézett vissza rám. Egyik kezével a sérült állkapcsát szorította, miközben várta, hogy csillapodjon a rúgásom okozta fájdalma.
Én csak egy „na ugye megmondtam" arckifejezéssel mosolyogtam felé csípőre tett kezekkel, s nyugodtan megvártam, amíg feltápászkodott és újra magához vette a kardját. Folytatni akarta a fegyveres harcot. Álltam elébe. A másik tőrömet is elővettem, így kezdtem el szépen lassan, de fenyegetően sétálni felé, miközben kezeimben forgattam a fegyvereimet. Viszonylag dühösnek tűnt az őt ért rúgás miatt. Vissza akart vágni. Szó szerint…

Offenzív pozíciót felvéve szorított rá a katanájára, majd gyorsaságával próbált felülkerekedni rajtam. Nem akart hátulról támadni, valamiért ugyanazzal próbálkozott, mint az előbb. Mivel ezúttal fel voltam rá készülve, okosabban védtem ki támadását, mint az előbb. Nem hagytam, hogy maga alá gyűrjön vele, kitértem oldalra, miközben az egyik sai segítségével ugyanúgy távol próbáltam tartani magamtól a kardját.
- Valószínűleg jobb vagyok nálad fegyveres és pusztakezes harcban is – oktattam ki. – Ha nem használod a szemeidet, nem győzhetsz – adtam neki tanácsot, miközben komoly, szigorú tekintettel néztem fekete íriszeibe. A véleményem kinyilvánításával valószínűleg sikerült a férfiúi becsületébe gázolnom.

Értelemszerűen sosem harcoltam még a sharingan ellen. Bizonyára röhejes mértékben megváltoztak volna az erőviszonyok, hogyha aktiválta volna a szemeit. A gyors reflexeimmel onnantól talán semmire se mentem volna. Nem is értettem teljesen, hogy hogyan működött. Annyit tudtam, hogy másolni vagy követi tudta a mozdulataimat vele, meg genjutsuba tudott volna ejteni. Több információra volt szükségem, amihez csak személyes tapasztalaton keresztül juthattam hozzá. Mivel ez nem egy élet-halál küzdelem volt, igazából nem kellett félnem a vérvonalától.

Büszkeségből is a szemei nélkül akarta megnyerni ezt a csatát. Ügyesen forgatta a kardját. Jók voltak a reflexei is, nagyjából a védekezésével se voltak gondok. A probléma annyi volt, hogy az én fegyverem és az én képességeim ellen rossz felhozatalnak minősült egy katana. Ennek ellenére nem állítottam, hogy nem izzasztott meg. Furmányos mozdulatokkal próbált megsebezni, viszont vagy elhajoltam, vagy kivédtem őket legtöbbször… De nem mindig. Egyszerűen csak kitértem oldalra, a fegyveremmel elkaptam a kardját. Miközben messzire eltoltam magamtól a fegyverét, őhozzá egy lépéssel közelebb kerültem, mialatt végig a szemeibe bámultam. Ez egy kicsit kizökkentette őt, ami miatt ismét sikeresen meg tudtam őt rúgni, ám most hastájékon. Az Uchihának nem lett semmi baja, vigyáztam rá… Pár lépést hátrált, némileg lehajtotta fejét, majd eltűnt. Francba! Ez nem jelentett jót.

A következő pillanatban apró suhanást hallottam a hátam mögül. Sőt nem csak onnan, igazából minden irányból. Megfordultam, hogy magam elé emelhessem a fegyvereimet. Azt hittem, Sasuke tovább akart próbálkozni azzal, hogy sebet ejthessen rajtam, de nem. Újra eltűnt. Gyorsasága hirtelen aggasztó mértékűre nőtt. Újra megjelent egy másik oldalról, úgy téve, mintha le akarna vágni, mint egy állatot, ám újra eltűnt. Túl gyors lett. Ha megvágott volna, nem tudtam volna kivédeni, és ezt szerintem sejtette. De akkor miért nem tette meg? Elkomolyodtam. Muszáj volt defenzív stílusra váltanom. Ez annyit jelentett, hogy megfordítottam a tőrjeimet. Már nem a hegyes végük ált kifele, hanem a tompa véggel védtem magam. Feszülten forgattam a szemeimet és a fejemet is ide-oda, hogy lássam, honnan is akart támadni. Párszor megadta nekem a lehetőséget, hogy kivédjek egy-egy rohamot, de ezzel csak a figyelmemet próbálta lankasztani. Éppen egy újabb támadást blokkoltam volna, mikor éles, de zsibbasztó fájdalomra lettem figyelmes. Lassan lenéztem a testemre, kerestem a szúró érzés forrását, majd megláttam, hogy a bal vállamat egy villámtechnikával döfte át. Láttam, ahogy a lapockámon túl is fénylett a villámpenge. Ott se volt már az Uchiha, ahol eredetileg védeni akartam volna a támadását. Méterekre állt előttem, kardját a vállán pihentette, bal kezével kreálta az engem bénító jutsut.
Formai manipuláció… Nagyon jó. Ráadásul azt is kiolvasta a mozdulataimból, hogy a bal kezem volt a domináns, így azt támadta. Valóban okos volt, jó megfigyelő. Viszont tényleg jobb lehettem nála fegyveres harcban, ha ninjutsuhoz folyamodott.
Lassú lépésekkel közelített meg, miközben amennyire tudta, forgatta a vállamban az általa kreált pengét. Zsibbadt a testem nagy része, már nem is igazán éreztem a fegyvereim súlyát a kezemben, így azok a földre estek. Ahogy egyre közelebb ért, úgy szüntette meg folyamatosan a technikáját. Mikor már – mondhatni - szabad voltam és újra megindult bennem a vérkeringés, lassan magamhoz emeltem a bal kezemet, majd ökölbe szorítottam. Mivel az Uchihának gyanús volt, hogy ilyen hamar képes voltam mozgatni a karomat, ezért úgy gondolta, megint kardot ránt, viszont most nem a katanáját borította be villámtechnikájával, hanem az egész testét.

Kihasználtam a fiú meglepődöttségét és közelségét, így egy merész gondolattól vezérelve a kardját kikerülve alább hajoltam, majd pár „villámgyors" kézpecsétet formálva a tenyereimet az Uchiha hasfalához érintve egy szélhullámmal a távolba repítettem őt. Próbáltam kíméletes maradni, így óvakodtam a belső szervek szétzúzásától. A küzdőtér végén lévő oszlopig repült. Le is döntötte volna azt, csak a lábaival megtámaszkodott rajta, hogy tompítsa az esést.

Miközben vártam, hogy a lyuk a vállamban beforrjon – hála a vérvonalamnak -, felkaptam a földről az egyik tőrömet, majd egy könnyed mozdulattal az oszlop felé dobtam. Az oszlop megrepedt, majd széttört, ezzel elértem, hogy az Uchiha – aki jól láthatólag még érezte a szélhullám utóvibrálását a gyomrában - le kényszerüljön mászni onnan. Odaszökkentem elé, majd leguggoltam és ebből a pozícióból próbáltam hasba rúgni. Szegény gyomra… De megfogta a bokámat, majd én a tenyereimen támaszkodva a másik lábammal a nyaka felé vettem az irányt, viszont ezt is könnyen megállította. Mikor realizáltam, hogy tervem így nem fog működni, kirántottam szorításából lábaimat, majd hátrébb szaltóztam. Ismét méterek választottak el tőle, viszont… Valami más volt… Aktiválta a sharingant. Ez volt az első alkalom. hogy ezt élőben láthattam. Lenyűgöző volt. Észrevettem, hogy a korábban megsebzett vállamra pillantott, majd vissza rám, és azt is láttam, hogy értetlenül állt a tény előtt, hogy semmi bajom sem volt.

Addig bámultam, amíg azon nem kaptam magam, hogy már nem is volt ott, ahova éppen bámultam. Ha magam előtt nem láttam, akkor csak mögöttem tűnhetett fel újból. Legalábbis ez volt az én észjárásom. Állásból hátrafele rúgtam az egyik lábammal. Igazam volt, mögöttem volt megint. Mögöttem volt, valamint a szemei miatt még a rúgásomnak sem volt sok értelme, hiszen képes volt megállni centiméterekre a talpamtól. Lenyűgözően kicentizte. Ezúttal a bal öklömbe irányítottam a csakrámat és Sasuke mellkasát céloztam. Kitért. Megint ütöttem volna. Kitért. Rúgás? Kitért… Nem voltam elég gyors. Képtelen lettem volna lépést tartani az Uchiha vérvonallal? Nem adtam fel még egy darabig, próbáltam megütni őt, de lehetetlen volt. Meg is unta a bénázásom, amit azzal jelzett, hogy mögöttem állva, karját kitárva vágott tarkón, amitől térdre rogytam. Nem az öklét használta, érdekes volt… Tenyereimre támaszkodva lihegtem, miközben készültem ellentámadni. Ő a hátam mögött állt, én kézjeleket formáltam titokban, kihasználva azt, hogy csak a hátamat látta. Mikor a föld elemű technikám utolsó kézpecsétjéhez értem, már a lábaimon álltam. Az Uchiha alatt repedezni kezdett a padló, majd néhány hegyes kőtüske kezdett el előbújni, hogy mozgásképtelenné tehessék a srácot.

- Chidori Nagashi! – reagált gyorsan, majd villámok cikáztak körülöttünk. Habár főként csak arra használta őket, hogy elpusztítsa vele a kődárdákat, nekem is ki kellett térnem előlük, ha nem akartam egy újabb kisülés áldozata lenni.

Elrugaszkodva a földtől több méter magasnyira felugrottam. Miközben emelkedett fel a testem a levegőbe, kézpecséteket formáltam, így mire elértem a megfelelő magasságot, újabb technikát szabadíthattam rá.

- Tűz stílus: Ikertűk zápora – mondtam, majd magam mögül megindítottam a két tőrömet tűzbe borítva. Mikor félúton voltak az Uchiha és köztem, néhány újabb kézmozdulattal megsokszoroztam a felé száguldó tűzcsóvákat. Lehet, hogy a sharinganja látta előre ezeket a mozdulatokat, de kitérnie akkor is ki kellett valahogyan, és egyelőre még a chidorijával volt elfoglalva…

Vártam, mit akart tenni, de végül nem csinált semmit. Értetlenül álltam, vagyis jobban mondva zuhantam a dolog előtt. Mindegyik lángcsóva telibe talált. Valami nagyon nem klappolt, és túl későn jöttem rá, mi is volt a baj.
Ez egy klón volt! De akkor…

Nem volt elég időm reagálni, így már csak az erős rúgást éreztem a gerincoszlopomon. Sikerült belecsapódnom a korábban összetört oszlop mellett álló másikba, így én lehettem a szerencsés, aki letarolhatott egy másodikat is. Azonnal ripityára is tört, jó pár nagyobb törmelékdarab is rám omlott. Nem tudtam ezt a becsapódást elkerülni. A kisebb-nagyobb kődarabok alól lassacskán szabadítottam ki magam. Úgy fájtak jelenleg az ízületeim, mint egy reumás vénasszonynak. Habár zúzódásokon és horzsolásokon kívül nem lett külső jele az engem ért támadásnak, attól még fájt. Miközben remegve próbáltam talpra állni, ő egyhelyben állt és bámulta a fájdalomtól eltorzult arcomat. A ciki az volt, hogy habár a fizikai sérüléseim gyakorlatilag már nem léteztek, attól még baromira kimerült voltam.

A térdemre támaszkodtam, úgy fújtam ki magam. Megint én következtem. Amint végeztem a gyorspihenővel, a bal öklömmel egy hatalmasat belebokszoltam a lábam alatt lévő betonba. Ennek köszönhetően, ami az én oldalamon egy apró repedés maradt a talajon, az hatalmas szakadékká vált Sasuke alatt, aki fel kényszerült ugrani a levegőbe. Kihasználva az alkalmat, lomhán, de én is felugrottam, majd újfent készültem őt megütni, ami valójában meg is történt, csakhogy egy füstfelhő kíséretében eltűnt.

Még egy klón?

„Alig" kiszámíthatóan hátulról támadt újra, majd a hátamba szúrta a kardot… Legalábbis majdnem, mivel én is egy klónt alkalmaztam. Újra megpróbáltam megütni őt hátulról, de ő megint eltűnt egy füstfelhő kíséretében. Gyors reakciók. Így ment ez még két körig, egészen addig, amíg ismét le nem kerültünk az általam szétrombolt betonra. A romokon egyensúlyoztuk magunkat. Továbbra is ninjutsukkal próbálkozott. Tűz jutsukat alkalmazott ellenem, amit víz elemű támadásokkal vertem vissza. Majd a föld elemű jutsuimat pedig villám eleműekkel védte ki.

Megint én következtem… Mégpedig a százhuszonnyolc darabos orvosi tűkészletemet dobáltam felé. Először csak egyet húztam elő a ruhám bő ujjából, aztán mindig az előző dupláját egészen addig, amíg mind a százhuszonnyolcat el nem dobtam. Kivéve a legutolsót. Mivel gyorsan a hátam mögé került… Újra... Erre reagálva megfordultam, hogy helyből a háta mögé szaltózhassak. Ebből az akrobatikus mozdulatból próbáltam tompítani a földre érkezésemet, mégpedig úgy, hogy két kezemmel az utolsó senbon-tűt markolva emeltem hátra a fejem fölé a karjaimat, így karcoltam végig egy hosszú csíkban a hátát a tűvel, miközben hagytam, hogy a súlyom húzzon lefele. Azonnal vérezni kezdett, nem beszélve arról, hogy ezzel teljesen tönkretettem a fehér felsőjét mindenféle értelemben. Sőt, ezen kívül még bele is akartam rúgni a hátába, csak félbeszakítottak…

- Elég lesz – szólalt fel elégedett hangnemben Orochimaru, miközben hármat tapsolt lassan. Ha nem szólal meg, teljesen elfelejtem, hogy ő itt volt.

Abbahagytuk a harcot. A még ép padlófelületen keresztül közelebb sétáltunk a férfihoz. Sasuke a rövid út alatt letolta magáról az általam tönkretett inget, majd hagyta, hogy annak kettészakított maradványai két oldalt lógjanak. Ettől jó rálátást nyertem a sebre, amit az imént okoztam neki. Elég komoly volt, folyt belőle a vér bőségesen. Én csípőre tett kezekkel vettem mély lélegzeteket. Úgy éreztem magam, mint aki vagy harminc kilométert lefutott. Copfom habár még egyben volt, jó pár kicsúszott szálat tapasztott a homlokomhoz és a tarkómhoz a verejtékem. Miután ténylegesen odaértünk a sápadt férfihez, ránéztem Sasukére. Igazából… Elértem, amit akartam egyelőre. Verejtékezett, és ő is kapkodta a levegőt, hiába próbálta elrejteni. Sikerült kifárasztanom.

Vicces volt a tény, hogy habár megélve egy küzdelmet, számunkra mennyi idő eltelhetett, de valójában minden csak a töredéke volt annak, amit igazából észleltünk.

- Mi az ítélet? Talán nem vagyok méltó a saját nevemre? – kezdtem el kötekedni Orochimaruval az első adandó pillanatban. Persze alig tudtam ezt a mondatot egyben kimondani, úgy kapkodtam a levegőt.

- Apáddal a modorotok és a ninjutsutok ég és föld, viszont van egy letagadhatatlan közös jellemvonásotok. Volt egy különös érzésem, miközben néztem, ahogy harcolsz. Szórakoztatóan izgalmas volt az elejétől a végéig. Amikor apádat láttam küzdeni, akkor is ez az érzés fogott el minden egyes alkalommal. – Valószínűleg különös alatt nosztalgikusat érthetett. Viszont… Minden egyes alkalommal? Egyre érthetetlenebb számomra, hogy miféle kapcsolat is volt kettejük közt. – Megéri majd foglalkoznom veled, fejlődőképes vagy.

Nem mutattam ki, de ledöbbentem. Ezt még senki se mondta így ki. Jó érzéssel töltött el, hogy végtére is apám emléke tovább élhetett, még ha ilyen különös, valójában erőszakos módon is, hiszen ezt az érzést csak úgy váltottam ki ezek szerint másokból, hogyha harcba keveredtem valakivel. Orochimaru látta, hogy még mindig a kifulladás szélén álltam, úgyhogy folytatta.

- A fegyverválasztásod meglehetősen szokatlan… Ritka – folytatta érdeklődően.
- Tudom. Emiatt magamat kellett tanítanom – feleltem keserűen fintorogva, miközben az Uchihára pillantottam. Leült a lépcsőpadkára, miközben én a sanninnal beszélgettem. A sérülésével volt elfoglalva. Egyik kezével hátranyúlt, hogy megtapogathassa a sebét, majd értetlenül fintorogva ellenőrizte a tenyérét. Friss vér volt rajta, még mindig nem állt el a vérzés.
- Akarod, hogy elállítsam a vérzést? – kérdeztem az Adoniszt, akit kizökkentettem ezzel a saját kis világából. Egy pillanatra elgondolkozott.
- Nem – felelte. Néhány másodpercig még szemeztünk.
- Ahogy akarod – fogadtam el döntését egy vállrándítással. Dacos volt a srác.

- Sasuke-kun, Ran jártas a medikus ninjutsuban, engedd, hogy… - kezdett értem lobbizni Orochimaru.
- Nem – szakítottam félbe a férfit. – Azt mondta, hogy nem akarja. Ha nem kér belőle, nem kell erőltetni – zártam le. Orochimaru pár másodpercig némán figyelt minket, majd inkább témát váltott.
- Rendben. Ran, arra szeretnélek megkérni, hogy keresd meg Kabutót. Már beszéltem vele. Tudja, hogy keresni fogod – utasított. Én csak bólintottam, még utoljára ránéztem az Uchihára, aki karjait a térdére támasztva lógatta, s fejét előre hajtva sóhajtozott még mindig.

Kimerülten battyogtam ki onnan, ám mielőtt megtettem volna, amire Orochimaru kért, még vissza akartam térni a szobámba. Úgy gondoltam, veszek egy forró zuhanyt, hogy ezzel is kevesebb ideig kelljen Kabutóval egy levegőt szívnom.

A küzdőtéren természetesen tovább folyt a beszélgetés, bár én ezt már nem hallhattam.

- Mit gondolsz róla? – törte meg a csendet Orochimaru, miután elhagytam a helyszínt. Sasuke erre a kérdésre gyakorlatilag köpni-nyelni nem tudott.
- Hogy mit gondolok róla?! – ismételte meg a férfi kérdését irritáltan. – Inkább TE mit gondolsz róla? Hallottam, hogy azt a szobát adtad neki – folytatta értetlen elégedetlenséggel.
- Jól értesült vagy. – A sápadt férfi nem tagadta a „vádakat".
- Itt tartod őt, de azt akarod, hogy kényelemben érezze magát, miközben másokat pedig szigorú megfigyelés alatt tartasz – tapintott a lényegre az Uchiha. Jól láthatóan kényelmetlen volt számára a szituáció.
- Nem kell aggódnod, Sasuke-kun. Nem fog miatta megoszlani a figyelmem – biztosította tanítványát a férfi.

- Azt akarom, hogy továbbra is egyedül eddz engem – parancsolta. Orochimaru csak röviden elkuncogta magát. Nyitott könyvként olvasott Sasukéban.
- Ahogy akarod, Sasuke-kun. Viszont Ran innentől ide tartozik, úgyhogy gyakran fogsz vele találkozni. Próbálj hozzászokni – adott jótanácsot. – Mellesleg… Konohából jött ide. Gondoltam, szólok. Biztos akad néhány közös témátok – hintett el egy újabb mosolyt.
- Cöhh… - fintorgott.
- Higgy nekem, Sokat tanulhattok egymástól. Becsüljétek meg egymást társaságát – próbálta továbbra is puhítani a fiút, ezúttal kissé erélyesebben.
- Nem érdekel. Ha nem áll az utamba, én sem fogok az övébe – zárta le dühösen a beszélgetést a férfival, majd elgémberedett tagjait fájlalva feltápászkodott, s faképnél hagyta Orochimarut.

- Orochimaru megkért rá, hogy foglalkozzak a medikus jutsuddal – mondta a szürke hajú férfi a legkevésbé sem elragadtatva.
- Miért teszed meg, ha közben ennyire nem akarod? – kérdeztem vissza flegmán, megunva a folytonos nyűglődését velem kapcsolatban.

- Ezért… - ignorált továbbra is. – Összeállítottam neked egy gyakorlati tesztsorozatot.
- Öö… Ami azt illeti, épp az imént volt egy gyakorló küzdelem köztem és Sasuke közt. Nincs most olyan sok csakrám – vakartam zavartan a tarkómat.

- Nem probléma. Bele fog telni néhány napba, mire a felmérés végére érünk. – Ó, azta…
- Akkor mivel kezdünk?

Most néztem csak igazán körbe a laborban, hiszen korábban csak a kívülről láthattam az ajtaját. Habár a terem elég nagy volt, a berendezés miatt kevés volt a szabadon bejárható hely. A szoba középpontjában két asztal volt. Az egyik egy műtőasztal volt, mely mellett egy kerekekkel ellátott kisebb, mozgatható polc volt a szikék számára. A másik, pár lépésre az első asztaltól, egy egyszerű íróasztal volt szék nélkül, melyre könyvek és tekercsek tömkelege volt kipakolva. Körben a fal mentén mindenhol könyvespolcok és egyéb tárolók voltak. Annyi könyv persze nem volt itt, mint a könyvtárban. Amennyire én levettem, inkább tanulmányok, jegyzetek lehettek ezek, melyeket Kabuto írhatott vagy talán maga Orochimaru. A legtöbb tárolóban valójában különféle üvegcsék és dobozok voltak, mindegyik pontosan és precízen felcímkézve. Ezek hozzávalók lehettek főzetekhez vagy mérgekhez, hiszen egy mozsárpult és pár rotyogó lombik is volt az egyik sarokban.

- Toxikológia és gyógynövények – határozta meg. Na, hát ehhez tényleg nem kellett csakra.

- Hadd kérdezzek valamit, mielőtt elkezdenénk – szakítottam félbe.
- Halljuk – adott engedélyt.
- Mi mindennek az ára? – fintorogtam értetlenül. – Orochimaru nem ad hatalmat ingyen, ennyit még én is tudok.
- Örülök, hogy ezt megkérdezted, Ran – vidult fel különös módon. – Orochimaru-sama mindig igyekszik korrekt és kifizetődő üzleteket kötni. – Mármint számára, nem?
- Nézd – vágtam bele némileg irritáltan. – Nem kell a sznob süketelésed. Nem érdekel. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy mit várhatok el tőletek és mire vagytok képesek. Csak azt mondd el, hogy mi az – oktattam ki merev tekintettel, mondataimat pislogás nélkül, érzelemmentes arccal tálalva. Elégedett mosollyal az arcán döbbent le.
- Tényleg igaz, amit Orochimaru-sama mondott rólad. – Erre kérdően felemeltem az egyik szemöldökömet. – Téged baromira nem érdekel, hogy mi lesz veled. Közömbös vagy a tény felé, hogy kísérletezni fogunk rajtad.
- Ez egy kicsiny ár azért, amit Orochimaru tud adni nekem cserébe – feleltem hidegen.
- Ezek a fiatalok… Mindig csak a hatalom körül jár az eszük – célzott feltehetőleg az Uchihára. - Miért van ennyire szükséged erőre? – kérdezett rá.
- Hatalom? Ki beszélt itt hatalomról? – mosolyodtam el. – Információ kell. És tudás. És Orochimarunak abból sok van. - Bár, végtére is az információ valóban lehetett hatalom…
- Miről? – Tényleg nem tudta? Nem ő volt Orochimaru jobbkeze? A legbeavatottabb segítője?
- Apám úgy halt meg, hogy semmit sem tudtam arról, hogy valójában ki is volt. Érdekelnek a miértek és a hogyanok – léptem előre párat.
- Próbálod megtalálni önmagad ebben a káoszban. Milyen édes – tolta feljebb a szemüvegét mutatóujjával.
- Úgyhogy mondd, mi ennek az ára – szinte követeltem. Tudni akartam, mi várt rám.
- A hűséged – felelte könnyedén.
- A hűségem – ismételtem hidegen. – Ez mit jelent? Mondtam, hogy nem kell a sznob duma.
- Egy átokpecsét formájában – folytatta. – Viselned kell. Lojalitásod jelképeként.
- De ez mit jelent? Mi az az átokpecsét? – kérdeztem. Olvastam ezt a kifejezést Sasuke aktájában, amíg még Konohában voltam, de akkor sem volt tiszta számomra, hogy ez mit takart. A szimbolikus jelentése nyilvánvaló volt. Ezzel akartak pórázt tenni Sasukéra, és rám is.
- Nem ez a megbeszélt sorrend. Előbb az átokpecsét, aztán a kérdések… - oktatott ki. – De térjünk vissza a gyógynövényekre. Így is sok időt pazaroltunk bájcsevejre. – Ezeknél az embereknél mindig volt egy limit, ami után elkezdtek leépíteni. Vajon időzáras volt a beszélgetés, vagy a kérdés kényességétől függött, hogy mikor nem akartak már válaszolni többet?

Ezek után tényleg munkára fogott. Különböző tálkákba készített elő számos növényt. Megkért rá, hogy azonosítsam őket ránézésre. Nem tudtam volna megmondani, hogy hány gazt pakolt ki elém, annyi féle és fajta volt belőlük. Több tucatot kellett megkülönböztetnem. Kabuto elvárta tőlem mindegyik nevét, és hogy mire volt használatos a bizonyos növény. Erre még úgy ahogy, de képes voltam. Több, mint a háromnegyedét hibátlanul tudtam, viszont amikor hibáztam, Kabuto megragadta az alkalmat, hogy éreztesse velem a tudásom hiányosságát. Kifejezetten kellemetlen volt.

Ezt követően egy baromi nagy készlet illóolajos flaskát vett elő, és itt bajban voltam. Hogyha az előző körben látásból a növények legalább hetvenöt százalékát jól felismertem, akkor ezúttal pontosan ugyanennyit hibáztam. Szaglásból sokkal nehezebb volt ugyanaz a feladat, és ha eddig úgy gondoltam, hogy kellemetlen volt Kabuto verbális baszogatása, akkor ez már kifejezetten megalázó volt. De én tűrtem. Az átokpecsét lett volna az ár? Röhejes. Kabuto verbális bántalmazását elviselni… Na, ez volt a kemény feladat.

- Hát, Ran… Nem vagyok lenyűgözve – állt neki az üvegcsék elpakolásának. Hangszíne lesújtó volt. – Honnan ered a tudásod? – érdeklődött.
- Tizenkét évesen kezdtem el foglalkozni vele. Anyám kérésére – egészítettem ki.
- Ez sok mindent megmagyaráz – bólogatott lassan, miközben kezeiben csörögtek a fiolák. Úgy döntöttem, segítek neki visszapakolni az üvegcséket.
- Mit? Hogy miért vagyok ilyen szar illóolaj-felismerésben? – horkantam fel.
- Iwagakure nem a gyógyászat őshazája – magyarázta meg a nyilvánvalót.
- Hát valóban nem – értettem egyet unottan. – Mindent, amit ott tanultam, magamtól tanultam. Könyvekből.
Az önszorgalmam eredménye volt minden. És tizennégy évesen kerültem Konohába.
- És Konoha? Az ötödik hokage legendás használója az orvosi ninjutsunak. Ő biztos mutatott egyet s mást – feltételezte.
- Többé kevésbé… Ha épp nem passzolt le a kis tanítványának – morogtam. Ahh, szörnyű idők.

- A kis tanítványa pedig kifejezetten ért a mérgekhez – próbált okítani.
- Nem ő. A másik – világosítottam fel. – Shizunéval nem volt baj. Sem a tehetségével, sem a személyiségével – védtem meg az említett nőszemélyt. – Viszont amit Tsunadétól ténylegesen tanulhattam, az inkább a szerencsejátékok iránti szenvedélye volt – mosolyogtam gúnyosan.
- Értem – hagyott abba mindent egy pillanatra. – Három éve tanítod magad, főként mások segítsége nélkül – foglalta össze. – Remélem, hogy a ninjutsu, a sebvarrás és a méregkeverés jobban fog menni. – Szóval ezek vártak még rám?
- Meg sem kérdezem, hogy honnan tudod a koromat – komolyodtam el rémülten. Bár igazából nem vártam erre választ. – Ja, és holnap hajnalban légy oly szíves, ne dörömbölj az ajtómon – pirítottam rá.

Befejeztük az elpakolást, majd utamra eresztett. Most, hogy már szellemileg is lefárasztottak, a konyha felé vettem az utamat. Megéheztem.