Befejeztük az elpakolást, majd utamra eresztett. Most, hogy már az agyamat is lefárasztották, a konyha felé vettem az utamat. Megéheztem. Felkapcsoltam a lámpát, majd újonnan, már egyedül is felfedezhettem a helyszínt. Átkutattam a szekrényeket, így tányérokat, poharakat és különböző főzőedényeket találtam. Bementem a kamrába, hogy rizst, zöldségeket és teafüvet hozzak ki, majd elkezdtem vacsorát készíteni magamnak, valamint némi teát is terveztem lefőzni. Amint elkészültem az étellel, átszedtem magamnak egy tányérba, majd evőpálcikákat vettem elő. Háttal dőltem a pultnak, így kezdtem el enni, miközben vártam, hogy felforrjon a teavizem.

Hirtelen az ajtó nyílására lettem figyelmes. Odanéztem, és láttam, hogy az Adonisz sétált be rajta. Félmeztelen volt, jól láthatóan az imént zuhanyozott. Még a haja is nyirkos volt.
Mikor észrevette, hogy a pultnál tömtem a fejem, hirtelen ledermedt.

- Heló – köszöntem bólogatva, a szemkontaktust tartva. Ő habozott egy kicsit, majd végül becsapta a konyhaajtót maga mögött.
- Heló – ismételt meg. Idegesnek, zavartnak tűnt.

Kettesben voltunk, ami azt jelentette, hogy lett alkalmam vele kommunikálni… Kapcsolatot építeni. Ki kellett derítenem, milyen ember is volt ő. Ahhoz, hogy Tsunadénak eleget tegyek, két dolog kellett igazán. Elnyerni Orochimaru és az Uchiha bizalmát, melyet hosszas információ-gyűjtés előzött meg számomra.
Az Adonisz lendületesen mászkált fel-alá a konyhában, hogy megtegye előkészületeit a vacsorája elkészítéséhez. Feltűnt, ahogy sétálás közben próbált óvatosan izegni-mozogni. Nem akarta, hogy felszakadjon a sebe és újra vérezni kezdjen, ezért testtartása merev volt.

Idegesítette őt az a vágás a gerince mellett. Jogosan, hiszen a seb mély volt és a vállától a derekáig húzódott. Valójában elég csúnya volt már, látszott, hogy nem lett kezelve később se, csak zuhanyzás közben mosta le az odaszáradt vért.

- Nézd, tudom, hogy korábban nemet mondtál, de biztos, hogy nem akarod, hogy meggyógyítsalak? – törtem meg a csendet.
- Biztos – felelte bunkó módon. – Nincs szükségem a segítségedre. – Jaj, de kis undok volt…
- Csak az enyémre nincs vagy senkiére? – sétáltam oda a lobogó vízhez, majd leforráztam vele a teafüvet. – Ahh, inkább ne válaszolj… Úgy fájna az igazság – flegmáztam, miközben a kezemet a szívemre szorítottam.
Sasuke arcán látszott, hogy nem mulatott jól szarkasztikus humoromon.
- De most komolyan! Hogy akarod így a kardforgatást gyakorolni, hogy ha a hátadat sem tudod kihúzni egyenesen? – baszogattam tovább, miközben a teafűről leöntöttem a teát. Szóra akartam bírni a srácot. Reakciókat akartam kicsalni belőle, hogy többet tudjak meg a személyiségéről.

- Elég nagy a szád ahhoz képest, hogy egy kés van a kezemben – hagyta abba hirtelen a zöldségaprítást, majd a konyhakést hanyagul nekem szegezte. Jelentőségteljesen nézett a szemembe. Ezzel megijeszteni akart volna? Kicsit elnevettem magam.
- Meg akarsz vágni, mi? – provokáltam, hogy tegye meg. – Hogy rájöjj, mi is történt ma – céloztam a küzdelmünkre, valamint magára a tényre, hogy én Sasukéval ellentétben horzsolások és sebek nélkül álltam a konyhában. Nem felelt, ám ennek ellenére tudtam, hogy beleőrült a tudatba, hogy nem ismerte a titkomat. Próbált nyugodt maradni, visszatért előző tevékenységéhez.
- Jaj, olyan uncsi vagy – húztam a számat, mikor láttam, hogy annyiban akarta hagyni ezt a témát. – Pedig csak kérdezned kellene és elmondanám – bíztattam, miközben a teámat kortyolgattam.
- Amint érdekel valami rólad, te fogsz tudni róla elsőként – közölte hidegen. Érdekes megközelítés. Nem zavart el nyíltan a francba, de nem is mutatott érdeklődést, nyitva hagyva ezzel egy kiskaput számomra. Természetesen érdekeltem őt, még ha nem is emberi szinten, hanem csak a képességeim miatt. Ez egyelőre elég volt számomra.
- Alig várom – mosolyogtam gúnyosan. Egy pár percig csöndben maradtunk. Én befejeztem a vacsorámat és elmosogattam, eközben az Uchiha elkészült a sajátjával, és velem ellentétben ő az asztalhoz ült le enni.

- Visszavonulok mára – törtem meg újból a csendet, amire Sasuke - gyanítom - nem volt kíváncsi. – Nyugodtan idd meg a megmaradt teát – ajánlottam fel, miközben megindultam kifelé a folyosóra.

- Kösz – fogadta el felajánlásomat, miközben már a háta mögött voltam és a kilincs felé nyúltam.

- Ó, és ha meggondolnád magad a sebeddel kapcsolatban, keress fel – ajánlottam fel még egyszer medikus szolgáltatásaimat.

Biztos voltam benne, hogy nem akart felkeresni, viszont olyannak sem néztem, aki lábadozás miatt kockáztatott volna néhány nap hatékony edzést. Elég ellentmondásos volt a szituáció, bármi megtörténhetett. Védelmében szólva… Én sem hagytam volna, hogy egy vadidegen meggyógyítson és okoskodjon nekem, nem még akkor, ha ez a vadidegen okozott nekem sérülést. Én sem bíztam volna magamban a helyében. Viszont előjött a Kabuto pótórája közben érzett szégyenérzetem, úgyhogy inkább a könyvtárba vezetett az utam. Lámpát kapcsoltam, hogy alaposan felmérhessem a könyvkészletet. Egy tiszta és rendezett könyvtárban voltam. Ha valamit nagy becsben tartott Orochimaru és Kabuto, az a tudomány volt. A tudomány és a kutatás, a világon lévő lehető legtöbb tudás felhalmozása… Lenyűgöző volt az elhivatottságuk hozzá, nem beszélve az ebbe fektetett idejükről.
Az olvasószobában lévő több asztal közül az egyiken találtam egy kézzel írott és szerkesztett katalógust, melyet alaposan átböngésztem, és az összes mérgező- és gyógynövénnyel kapcsolatos írást összeszedtem a polcokról. Négy lexikont és hét pergament találtam első körben. Próbáltam emlékezetből visszakeresni azokat a növényeket, melyekkel ma találkoztam. Hát, nem volt egyszerű dolgom. Kitekertem az egyik pergament, majd meglepődötten tapasztaltam, hogy egy nőies kézírással találtam szemben magam. Nem is akárkiével… Tsunade… Orochimaru lenyúlta volna az öreglány egyik munkáját? Ezt viccesnek tartottam, de igazából nem is ez keltette fel a figyelmemet, hanem az egyik virág leírása, valamint a hozzá mellékelt kép.

És erről eszembe jutott az első privát beszélgetésem Tsunadéval…

Alig egy hónapja tartott még csak a konohai életem. Sorra tudtam le a nekem kirótt tanórákat, edzéseket és alacsony szintű küldetéseket. Nem igazán volt szabadidőm ez idő tájt még. Egy hónapja hajtottam ezt a mókuskereket, ezért kikapcsolódásképp egyik éjszaka elgyalogoltam a falu egyik kihaltabb részéig, és betértem egy bárba. Meglepetten tapasztaltam, hogy milyen tömött is volt a hely annak ellenére, hogy ez a városrész mennyire periférián kívülre esett. Ez a zsivaj kapóra jött. Kevésbé volt így feltűnő, hogy egy – akkor - tizennégy éves kölyök akart valami nem éppen a korának megfelelőt meginni. Nem akartam feltűnést kelteni.

- Ran? Nakamura Ran? – hallottam, hogy valaki szólított. Mi a franc… Ennyit a beolvadásról. Forgolódva kerestem a női hang forrását. – Ah, szóval tényleg te vagy az. Ráhibáztam.

Nem igazán hittem a szememnek, mikor azonosítottam a hangforrást. Az ötödik hokage volt az, teljes pompájában. Ami a pletykákhoz mérten azt jelentette, hogy az italtól kissé kótyagosan gubbasztott egymagában egy italozó egyik eldugott boxában. Szakét vedelve.
- Hokage-sama – adtam meg neki a tiszteletet. Mégiscsak ez volt az első találkozásom vele. Persze hangom meglepődöttséget sugárzott. Nem számítottam rá, főleg nem a falu szélén. – Honnan… tudta… - akartam volna kérdezni valamit, de még mindig sokkhatás alatt voltam.
- Onnan, hogy még soha nem láttalak. Viszont a hajszíned elárul. Konohában nem így kell nem feltűnést kelteni – rótt meg, és nem tudtam, hogy a pia beszélt-e belőle. – Ülj le! Beszélgessünk! – parancsolta. Sőt, követelte, majd lehúzott egy csészényivel az italából.

Bele akart rondítani a kikapcsolódásomba? Kellemetlen érzésekkel, de engedelmeskedtem akaratának. Pár pillanatig némán szemeztünk. Furcsa volt egy karnyújtásnyira lenni Konoha legnagyobb hatalommal rendelkező személyétől, és habár kábé egy hónapja lehettem csak itt, még tényleg nem találkoztam vele személyesen. Csak Shizune, a közvetlen tanácsadója volt hajlandó érintkezni velem, hogy beavasson a cserediákság rejtelmeibe. Hallottam a pletykákat, hogy Tsunade az életkorának felét letagadhatta volna, és ehhez a homlokán manifesztálódott jutsunak volt köze. Valóban fiatalos volt a megjelenése. Viszont egyedül vedelt egy lepukkant helyen. Gyanítom, szingli is volt, nem csak részeg.

- Igyál – törte meg a csendet, miközben töltött nekem egy kupicába, majd elém tartotta az italt.

- Tizennégy éves vagyok. Nem szoktam alkoholt inni – hazudtam.
- Ja, persze – flegmázott tudálékosan. – Azért vagy éjjel egy bárban. Mert nem szoktál inni – ironizált. – Remélted, hogy egy faluszéli helyen kiszolgálnak a korod ellenére. Iwagakuréban így szokás? – buktatott le.
- A vesémbe lát, Hokage-sama – ejtettem meg egy műmosolyt, majd elfogadtam tőle a szakét, amit megállás nélkül tolt az arcomba. – Mellesleg, odahaza nem kocsmákban ittunk. Viszont a legnagyobb problémám itt nem a hogyan, hanem a kivel – vallottam be, majd lehúztam a szakét. A hokage gondolkodás nélkül töltötte újra a csészéinket.

- Magányos vagy?
- Maga nem az? – vágtam vissza. Erre csak a pimaszságomat elismerősen aprókat bólogatott, nem pedig a magányosságát ismerte be.
- Te ezért iszol? Mert egyedül vagy? – faggatózott. Mi volt ezzel a célja?
- Eléggé kötött a napirendem. Nem igazán van időm ismerkedni vagy barátkozni – próbáltam egy kis nyomást gyakorolni a nőre. – De hát Ön biztos ismeri a kötelezettségeimet.
- Persze… Persze… - Kicsit sem érdekelte. – Igyál! – parancsolta újra, és én ittam.
- Meg sem kérdezi, hogy miért iszom ilyen fiatalon? – próbáltam folytatni a beszélgetést, miközben Tsunade ismét töltött mindkettőnknek.
- Nem. Mindenkinek megvan a maga életútja – válaszolt. – Egyébként meg… Hagyd a Hokage-samát! Tegezz és szólíts Tsunadének, mert ez már nekem kínos – Kirázta a hideg a gondolattól, hogy verbálisan emlékeztettem őt a valódi korára.
- Rendben… Tsunade – tettem eleget neki. – Miért ültetett… ültettél le ide? – javítottam ki magam zavartan. – Gyanítom, nem visszajelzést akarsz a csereprogramról – komolyodtam el.
- Meg akartalak ismerni – támasztotta meg a fejét, miközben még egy kört ittunk. – Megtudni rólad pár dolgot…
- Miért nem kérdeztél meg valakit? – húztam a számat.
- Azt mondtad, nincsenek barátaid – emlékeztetett rá.
- Akkor sem tudhattad előre, hogy itt leszek – világítottam rá. Nem értettem, mit akart.
- Akarsz fogadni?
- Meglepne, ha ezzel igennel felelnék? – mosolyodtam el, már-már felröhögtem. Természetesen a játékszenvedélyéről is tudtam. – Miért engedtél be Konohába? – váltottam hirtelen témát.
- Bejött a motivációs leveled – nevetett fel. Ez volt az első nem unott vagy kedvtelen hozzászólása.
- A motivációs levelem – ismételtem el cseppet sem elragadtatva. – A pályázati felhívás leglényegtelenebb része? – Ezt most komolyan mondta?!
- Viccelsz? Baszott jó volt – folytatta a röhögést. A szemei először tükröztek tényleges érdeklődést. – Hogy is volt pontosan az a rész? - kezdett el a zöld köpenye belső zsebében turkálni, majd előrántott belőle egy viseltes papírt. Kihajtogatta, majd mély levegőt véve olvasni kezdte. - Ha elnyerném a pályázatot, végre lenne egy hivatalos okom elszabadulni ebből az unalmas porfészekből úgy, hogy az anyám ez ellen nem tehetne semmit. Ezen kívül engem érne a megtiszteltetés, hogy hozzájáruljak a két ország egyébként is szorosan összefonódó történelmének és kultúrájának ápolásához… - idézte anno papírra vetett szavaimat. Baszki, magánál hordozta a motivációs levelemet? Mi a franc…
- Te jó ég – szörnyűködtem. El sem hiszem, hogy ezeket tényleg leírtam. Biztos csak kellett a karakterszám…

- Bejön a burkolt szarkazmusod. Iwagakure és Konohagakure közös történelme? Zseniális – ivott újra szakét, miközben lehelyezte az asztalra a lapot. Akkor láthattam meg, hogy az imént felolvasott rész vörös tintával be volt karikázva. - Na meg persze a kezdetleges képességeid jobbnak tűntek a többi kandidátusénál. – Kezdetleges? Kikérem magamnak.
- Vagy csak szükséged volt egy ivócimborára.

- Hogy jött ez, hogy ilyeneket írj egy nemzetközi pályázatra? Miért csináltad, ha ennyire el akartál menekülni otthonról? Nem féltél, hogy egyből visszadobhatják a jelentkezésed?

- Nem érdekelt – vallottam be fintorogva, majd ismét ittam. – Szar időszakomban voltam, mikor azokat írtam. És egyébként sem tudtam, hogy volt más jelentkező – hazudtam. Hogy pontosítsak, azt nem tudtam, hogy volt-e rajtam kívül olyan jelentkező, aki sikeresen leadta a pályázatát.

- Volt – közölte röviden és unottan a nő.

- Viszont jó ajánlólevelet kaptam – mosolyodtam el színlelt önelégültséggel.

Tsunade erre nem reagált semmit. A fél másodperce még meglévő vidámság elillant. Fáradtan sóhajtott, majd hirtelen témát váltott.

- Tudod milyen növény ez? – bökött fejével az asztalunkon lévő vázára, melyet eddig észre sem vettem. Egy fehér szirmú, összetett ernyős virágzatú növényt láttam.
- A sárgarépának a virága. – Tényleg nagyon lepukkant hely lehetett, ha ilyet tesznek ki az asztalra. – De miért fontos ez?

- Érzem a keserűségedet. – Egy újabb rapid témaváltás. – El vagy veszve. Ezért menekülsz mindenhonnan, de nem találod a helyed, tök mindegy, hol is vagy és merre jársz.

Keserű fintorral néztem a nő elkomolyodott arcát. Hogyan érezte ezeket...?

- Megbirkózom az izoláltság-érzetemmel – próbáltam elzárkózni a téma elől.
- Nézz utána a virágnak alaposan – tanácsolta. – És máskor is ihatnánk valamit. Öröm volt téged megismerni.

Ez több mint egy éve történt. Azóta sem néztem utána a virágnak, éppen ezért döbbentett le, mikor elolvastam a sárgarépa virággal kapcsolatos bejegyzés végét.
„ A virágnyelv szerinti szimbolikus jelentése alapján: menedék."
Szóval ezt akart volna nyújtani nekem a hokage? Menedéket? De akkor miért küldött el a menedékéből?

Órákat tölthettem el a könyvtárban a növényeket tanulmányozva. A szemeim már kicsit égtek a megerőltetéstől, fejemet egyik tenyeremmel támasztottam. Már épp azon voltam, hogy elmegyek inkább aludni, mikor valaki bejött a szobába.

- Ah… Ilyen az, amikor visszavonulsz? – Csak az Uchiha volt az, aki döbbenetében pár pillanatra az ajtóban ragadt. Nem számított rám, persze ez kölcsönös volt. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy Sasuke mit akarhatott egy könyvtárban. Persze nem mintha én azelőtt bármikor is megfordultam volna komoly rendszerességgel könyvek között, csak őt inkább edzve tudtam elképzelni szabadidejében.
- Azt hittem, már alszol – vallottam be. Nem tudtam, miért ezt feleltem. Honnan kellett volna tudnom, hogy mikor is aludt…
- Én nem… - kezdett bele valamibe, miközben becsukta maga mögött az ajtót. – Mindegy.

Mégse akarta elmondani. Inkább rutinosan odament az egyik polchoz, majd kikapott egy könyvet. Valószínűleg ez egy általa sokat tanulmányozott olvasmány lehetett, és érdekelt mi volt az, de nem akartam megkérdezni tőle. Nem akartam, hogy azt érezze, a privát szférájába akartam hatolni. Mondjuk… Ez a konyhai kötekedés után lehet, hogy túl késő volt. Viszont még mindig félmeztelen volt, és biztos voltam benne, hogy a sebe miatt. Sasuke rajtakapott, hogy előröl-hátulról stíröltem őt. Hátulról orvosi okokból, hiszen megőrültem attól, hogy ott tátongott egy seb a hátán, és nem akart vele kezdeni semmit, előröl viszont önös, huncut érdekből bámultam, talán kissé túl indiszkréten. Nem tehettem róla, baromira vonzónak találtam őt.

Leült az egyik asztalhoz, majd sietve lapozgatni kezdte a könyvet. Valamit keresett benne. De vajon mit? Nem igazán tudtam csakis és kizárólag ezzel foglalkozni, mert jobban idegesített az, hogy időről időre kezeivel próbálta elérni a sebhelyét.

- Miért kaparod? Ne nyúlj hozzá, csak rosszabb lesz – szóltam rá irritáltan. Az Adonisz nem válaszolt, csak idegesen sóhajtva húzta ki magát, kezeit visszatéve az asztalra.
- Már mondtam, hogy törődj a magad bajával – próbált megint lerázni. De rájöttem, hogy nem akartam annyiban hagyni.
- Azt teszem! Figyelj, te bekattansz attól, hogy fáj a hátad, én bekattanok attól, hogy nem engeded meggyógyítani, mégis a képembe tolod – próbáltam közös nevezőre hozni magunkat. – Kérlek – nyögtem fáradtan.

Sasuke csak bámult. Nem tudta, mit reagáljon.
- Kérhetsz cserébe bármit – alkudoztam, bár azt éreztem, hogy mindhiába.
- Rendben – egyezett bele hirtelen.
- Hogy mi? – lepődtem meg. Hirtelen fel se fogtam a szavait. Azt hittem, erre is nemet fog mondani.
- Azt mondtam, legyen. Essünk túl rajta. Ha lehet, akkor minél előbb – ismételte meg.
- A…azonnal – kaptam magamhoz hirtelen. Hanyagul becsukdostam az előttem levő lexikonokat, majd otthagytam őket az asztalon. Felkeltem, majd odasétáltam a fiúhoz. A háta mögött álltam, miközben ő úgy próbált tenni, mintha olvasott volna. Egyik kezemet a vállára szorítottam, hogy felülvizsgálathoz pozícionálhassam a felsőtestét. Erre az idegen érintésre idegesen fújta ki a levegőt, amit tudomásul vettem, de ignoráltam.
- Hát ez nem jó – közöltem vele.
- Mi az? – próbálta hátrafordítani a fejét.
- Nem hagytad, hogy reggel kezeljem… azonnal – néztem végig a hosszú vágáson, amit okoztam neki. Fájdalmas lehetett, viszont tényleg azonnal kellett volna ellátni.
- Ez mit jelent? – türelmetlenkedett.
- Azt, hogy már nem elég csak a ninjutsu, ha nyomtalanul el akarod tüntetni. Túl sokat vártál, és most már ki kell tisztítani a sebet, mielőtt meggyógyítom – hoztam ítéletet elégedetlenül sóhajtozva, majd az asztal másik oldalára sétáltam, de láttam, hogy az Uchiha nem mozdult. – Nem jössz? – kérdeztem furcsállva.
- Veled? Hova? – akadt ki egyre jobban. Értettem én, már rég az idegeire mentem.
- Oda, ahol tudlak kezelni. Ne kéresd már magad ennyire, te jó ég – szorítottam homlokomra a tenyeremet. – Rosszabb vagy, mint a Hokage másnaposan…

Nem vártam rá, a könyveket se pakoltam el, amiket elővettem. Reméltem, hogy azok megvárnak holnapig, Sasuke pedig jobban tette, ha követett engem. Egészen a szobámig… Tartottam magamnál egy kis elsősegély készletet ilyen esetekre. Mikor épp nyomtam volna le a kilincset, megfordultam, hogy lássam az Uchihát, aki nem túl boldogan, de végtére is követett. Arckifejezése nem volt túl határozott, amit szóvá is tettem.
- Most mi az? – furcsálltam. – Nyugi, nem teszek veled semmi olyat, amire nem adsz engedélyt – nyögtem fáradtan, majd szinte belöktem a testemmel az egyébként nehezen nyíló ajtót.

Hagytam, hogy befáradjon a szobámba, miközben félszemmel figyeltem a reakcióit. Nem tudtam eldönteni, hogy azért bámult így körbe, mert már volt a szobában és megrohamozták az emlékei, vagy már régóta vágyott arra, hogy ebbe a szobába bejöhessen. Tisztában voltam vele, hogy ez kifejezetten valami nő szobája volt, elég volt csak a fürdőszobát megvizsgálni. Viszont Sasuke reakciója kétértelmű volt számomra. Nagyon vonakodott, mikor mondtam neki, hogy a szobámba jövünk, ráadásul ilyen késő este. Vajon elképzelhetett minket együtt? És még valami, ami ezzel kapcsolatban nagyon izgatott… Vajon volt már nővel korábban? Egész fiatalkorát Orochimarunál tölthette edzéssel. Volt ideje, lehetősége és kedve nőkkel foglalkozni?

- Ülj le a székre! Állva nem foglak felérni – Zökkentem ki a gondolatmenetemből hirtelen. Azon elmélkedtem, hogy vajon elképzelhetett-e minket szex közben, és azon kaptam magam, hogy én képzeltem el magunkat… És baromi jó volt. Oké! Elég! Miután az Adonisz engedelmeskedett parancsomnak, az egyik szekrényemből elővettem egy dobozt, mely alkoholt, vattákat, egy általam készített gyógykenőcsöt és egyéb segédeszközöket rejtett. Odasétáltam a fésülködőasztalomhoz, amivel szembe leültettem az Uchihát, majd lepakoltam a faasztalra. A srác háta mögé álltam, miközben a csipesszel megragadtam némi vattát, majd alkoholba mártottam. Felpillantottam a tükörre, hogy ránézzek, majd mikor rájöttem, hogy a tükörképével összeakadt a tekintetünk, gyorsan visszatértem a munkámhoz.
- Egy kicsit csípni fog, rendben? – kértem az engedélyét.
- Valahogy sejtettem… - Engedély megadva.

Amikor hozzányomtam a fertőtlenítőbe mártott pamacsot, Sasuke némileg megugrott, és csak egy ideges sóhaj tört elő belőle, hangot nem akart adni a kellemetlen érzésnek. Nem akart gyengének tűnni. Hiába haladtam a sebtisztítással, Sasuke csak meg-megugrott szinte minden alkalommal. Én pedig már-már sajnáltam őt. Legalábbis úgy tűnhetett volna, ha nem tartottam volna viccesnek a szitut.
- Bocsi, de ha lenne más gyors mód, azt csinálnánk – próbáltam némi együttérzést mutatni. – Basszus, jó mély ez a seb, mi a franc – akadtam ki. Jesszus, mit műveltem vele?
- A te műved – vágott vissza.
- Hát… - akadtam ki habogva. – Harcoltunk… És nehezen fogom vissza magam közben.
- Észrevettem. – Az Adonisz az egyszavas válaszok híve volt… Ezen még dolgoznom kellett.

- Nem… Úgy értem… Tényleg… Problémáim vannak… - kezdtem el pedzegetni a témát. Tekintetem merev volt, arcomon némi fintor volt látható, ahogy emlékek rohamoztak meg. Sasuke pontosan láthatta a reakciómat a tükörből. Viszont… Habár amibe belekezdtem, igaz volt, csak azért hoztam szóba, majd hagytam félbe a mondandómat, hogy felkeltsem Sasuke érdeklődését. Nekem is voltak titkaim bőven, neki is. Érdekelt, mi volt az, amit a könyvtárban akart volna mondani, de végül magába fojtotta azt. – Mindegy. Alábecsültél. Valamit produkálnom kellett – fintorogtam.
- Miért használsz múltidőt? – kérdezte. Egy pillanatra ledermedtem, majd a meglepett tekintetem újra elkapta tükörképének hideg pillantását. Megtorlásképp egy kicsit erősebben megkentem alkohollal a srác sebét, amire kivételesen hangosan szisszent fel.
- Épp segítséget nyújtok neked. Ne cseszd el – közöltem vele hidegen.
- Olyasvalami miatt, amit te okoztál – vágott vissza. – Plusz te könyörögtél, hogy hadd foltozz be. – Jó érv…
- Korrekt – vallottam be, miközben kelletlenül oldalra húztam a számat. – Attól még elkerülhetted volna.

Végeztem az első fázissal, úgyhogy a kisasztalon lévő tégelyhez nyúltam.
- Az meg mi? – kérdezte.
- Egy saját készítésű kenőcs, ami hatóanyagai alapján felgyorsítja a bőröd regeneráló képességét – válaszoltam meg. – Ha nem haragszol meg, nem árulom el, hogy miből készült, mert egyedi gyártmány.
- Azt hittem, medikus ninjutsut akarsz használni – zavarodott össze, majd félig hátra is fordult, így követelve magyarázatot.
- Ja, én is. De meggondoltam magam – feleltem flegmán, ami nem tetszett a fiúnak, úgyhogy egy ideges sóhajjal felállt a helyéről, jelezvén, hogy nem lesz a kísérleti alanyom.
- Nem erről volt szó – vont kérdőre.
- Azért döntöttem így – kezdtem bele, miközben a tégellyel az egyik kezemben és a másik szabad tenyeremmel a mellkasához érve próbáltam maradásra bírni. – Mert ez a hatásosabb módszer. Ha ninjutsut használnék, valószínűleg már csak hegesedve gyógyulna meg a sebed. A krémmel viszont nem marad nyoma… - …Annak, hogy elvertelek.

Bár ezt persze nem tehettem hozzá, mert azonnal lelépett volna. Határozottan, de mégis engedélyt kérve bámultam fekete szemeibe. Talán ez volt az első alkalom, hogy ilyen közelről bámulhattam őt, miközben hozzá is értem. Egy laza háromnegyed fejjel lehetett magasabb nálam. Ujjbegyeimen érezhettem a jó minőségű, puha bőrét, valamint az illatától is szinte megremegtek a lábaim. Bosszantott, hogy ilyen hatással volt rám valaki csak a külső megjelenésével. Mert a személyisége nem ragadott magával.

- Nem vagyok hülye. Tudom, mi járhat a fejedben. Hogy mennyire bosszantó és nyugtalanító lehet az, hogy hirtelen megjelenek az életedben, és megpróbálom felforgatni azt. Nem ez a szándékom. De minden lehetőséget meg fogok ragadni, hogy fejlesszem a képességeimet. És ha ebbe az is beletartozik, hogy naponta eltűntetem a sebeidet, amiket tőlem kapsz, hogy másnap újakat okozhassak, akkor állok elébe. Ez beleütközik abba, amit te akarsz elérni itt? - Próbáltam tisztázni néhány dolgot vele. Pár pillanatig csendben maradt. Azt hittem, mondani fog valamit, de nem tette. Visszaült a székre, ezzel engedélyezve a házi kenőcsöm használatát.

Egyenletesen vittem fel a krémet a hátára, miközben átgondoltam az iménti szavaimat.

- Bocs. Ez agresszívnak hangozhatott – kaptam észbe. Atyaég, miért magyarázkodtam ennyit?

- Nagyon biztos lehetsz a képességeidben – állapította meg.
- Viccelsz? – emeltem meg a szemöldökömet ledöbbenten. – Nem kellene itt lennem, ha ez így lenne. Valószínűleg te se nyári táborozni jöttél ide – célozgattam, majd szemem hirtelen az átokpecsétjére tévedt, és lefagytam.
- Mi az? – kérdezte, hiszen látta a reakciómat a tükörben.
- Tudod, elkerülhetted volna ezt a sebet – váltottam hirtelen témát. – Miért nem használtál genjutsut? Azonnal nyertél volna – vallottam be.
- Nem lett volna okos döntés, tudván, hogy Orochimaru rád és a képességeidre volt kíváncsi. – Némi elégedetlenséget éreztem a hangjában.
- És mit gondolsz? Elégedett volt?
- Számít az?
- Nem. Félsz, hogy Orochimaru innentől megosztja a figyelmét? – kérdeztem.

- Nem – dermedt meg egy kis időre. Szerintem hazudott. – Csak még nem tudom érdeklődésének valódi okát. Mert nem a képességeid azok. – Hát köszi szépen…
- Oké, ezen most… nem fogok megsértődni, viszont… Hidd el, hogy én érintettként se tudok többet nálad – vontam vállat.
- És nem akarsz? – tette fel a legégetőbb kérdést. Nem gondoltam volna, hogy Sasukét ez ennyire érdekelte.
- Kész vagyok – váltottam témát.

- Mi? – zökkent ki.
- Elkészültem – kezdtem el megtörölni a krémes kezem.
- Már? – értetlenkedett.
- Igen. Ne piszkáld, hagyd, hogy felszívódjon, és ne feküdj a hátadon ma este – utasítottam egy nyugodt hangnemben. Nem szólt semmit, habár láttam rajta némi meglepettséget.
- Értem. Jó éjt – közölte, majd lelépett.

Nem is vágytam semmi másra ezután, csak hogy végre az ágyamba feküdhessek és alhassak. Hálát tudtam volna adni annak a személynek, akié korábban ez a szoba lehetett. Ekkor viszont még bőven nem sejtettem, hogy a sors keze egyszer el szándékozott vezetni ehhez a személyhez. Az ágy és az ágynemű is olyan kiváló minőségűek voltak, hogy egyáltalán nem éreztem annak a kellemetlenségét, hogy egy idegen helyen kellett aludnom. Hamar elnyomott az álom.

- Ran! Kelj fel! – hallottam valaki hangját. – Megint elkéstél!

Mintha ez már megtörtént volna egyszer. Kimerülten ültem fel az ágyban, s vártam, hogy Kabuto abbahagyja a dörömbölést, hiszen nem volt elég erőm visszaválaszolni neki. Pár perc kómázás után elkezdtem készülődni. Miután felöltöttem magamra az egyik tréningruhámat, egészen Orochimaruig és a küzdőteréig meneteltem. Láthattam, ahogy Sasuke bűvölte a kardját, Orochimaru pedig ezt messziről nézte. Hamar felfigyelt lépteim zajára, így felém fordult.

- Nyúzottnak tűnsz. Valami baj van a szobával? Nem aludtál jól? – érdeklődött őszintén. Fel se hozta, hogy megint elaludtam és rám kellett várniuk.
- De, baromi jól aludtam, csak nem eleget – feleltem kissé ingerülten, egyenesen a szemébe nézve, hogy láthassa a kialvatlanságtól vörös szemeimet. – Tök mindegy, mindig ez van. Ugyanígy kelek fel…Ha öt órát alszom, ha tizenkettőt… - panaszkodtam. Drága Ran, gondoltál már arra, hogy az extrém alvásmennyiségek helyett megtaláld az arany középutat?
- Hmm… - gondolkozott el a férfi, bár fogalmam sem volt, hogy micsodán. – Mindig?
- Eh… Jó pár éve már – vallottam be. Orochimaru reakciója nagyon furcsa volt. Gyakorlatilag a semmiről bájcsevegtünk, mégis olyan fejet vágott, mint aki egy teljes elméletet legyártott már a fejében a problémámra. – Miért kérded?
- Nem fontos. A kamaszoknak nagyobb az alvásigényük. A testedet rengeteg változás éri, és emiatt a szervezeted több alvást igényel – terelt egy kamu indokkal. Kifejezetten gondoskodó hangnemben tálalta mindezt, és jelen pillanatban nem tudtam, hogy iszonyodtam-e a szituációtól, vagy sem. Végül ráhagytam.
- Igen? A kis tanítványodnak úgy tűnik, nincs problémája az alvással – váltottam témát, miközben rápillantottam az említett fiúra. A felsője miatt nem láttam a hátát, de a gyakorló mozdulataiból biztosra vettem, hogy hatott a krémem. Reggelre nyoma se lehetett már a sebhelynek.
- Sasuke a másik véglet. Ő mindig korán kel, hogy minél többet tanulhasson és edzhessen – felelte szinte büszkeséggel, mintha a saját gyermekéről beszélne. – Viszont egyáltalán nem állítanám, hogy jókat alszik – árulta el, figyelve a reakciómat. Nyilván bekaptam a horgot, ha olyan infót árult el, amit Sasuke személyesen sosem mondott volna el.
- Ezt hogy érted? – komolyodtam el. – Vagyis… Mindegy, nem érdekel. Fontosabb jelenleg az, hogy tisztázzuk, mihez kezdünk velem. Tudjuk, hogy nem szívesen vagyok itt. Ha apám nem egyezett volna meg veled, messziről elkerülném ezt a helyet – kezdtem bele a szövegelésbe. Orochimaru tekintete viszont mindent elárult. Mindig hagyta, hogy végére érjek a mondandómnak, de messze voltam még attól, hogy komolyan is vegyen. – Úgyhogy szeretném én szabni az engem illető feltételeket, és cserébe rámsütheted a nyamvadt billogodat.
- Te aztán megéred a pénzed. Némiként mégis tudsz alkudozni - nevetett fel halkan a férfi.
- Akkor tudunk beszélni később? – kérdeztem ismét.
- Természetesen. Keress fel, amint végeztél Kabutónál – javasolta, majd visszavonulót is fújt.

Amint kettesben maradtam az Uchihával, meg is közelítettem őt.
- Úgy néz ki, jobban vagy – indítottam a beszélgetést. Sasuke hirtelen kizökkenve fordult felém, kardja jobb kezében lógott, kissé fújtatott is a fáradtságtól. Várnom kellett, mire végre hajlandó volt kinyitni a száját.
- Ma is elaludtál – állapította meg késésem okát. – Oldd meg ezt a gondodat, mert csak az én időmet húzod azzal, hogy Orochimaru rád vár – pirított rám szúrós szemekkel. Morcos volt és gyorsan kapkodta a levegőt. Szexi volt…
- Ne aggódj, még ma tervezem megbeszélni vele, hogy engem nem kell pátyolgatnia. Jobban szeretem egyedül fejleszteni magam – cukkoltam a fiút egy alig látható mosollyal az arcomon.
- Nevezd, aminek akarod. Egy sannintól tanulni ritka lehetőség. Bolond lennék, ha nem akarnám kihasználni minden percét – vallotta be.
- Ami azt illeti, nekem ő a második sanninom, úgyhogy lazsálhatok – mosolyogtam gúnyosan. Licitálva arra, amit ő mondott. Tudom, undorító húzás volt…
- Gratulálok – válaszolt lekezelően, majd inkább újra hátat fordított nekem, hogy folytathassa az edzését.
- Vááárj – fújtam ki a levegőt kelletlenül. Ezzel vallottam be, hogy tudtam én jól, hogy nem kellett volna hencegnem. – Látom, hogy a kardtechnikádat próbálod csiszolni. Gyakoroljunk! A katanáddal a sai-om ellen – invitáltam egy kis közös időtöltésre, miközben újra zártam a távot, ami nőtt közöttünk.
- Kihagynám – ellenkezett, még mindig nekem háttal állva.
- Ez nem egy kérés volt – csúsztattam elő az egyik tőrömet, melynek hegyes végét a fiú hátának szegeztem. Sasuke óvatosan oldalra fordította a fejét, hogy lenézően rám tekinthessen.

Reakciókészsége ezúttal meglepett, annak ellenére is, hogy én provokáltam őt. Jobb kezéből a balba passzolta a kardját, majd nagy lendülettel megfordulva csapta ki vele a kezemből a sai-t. Persze az én reakcióim sem voltak annyira rosszak. A jobb ruhaujjamból előcsúsztattam a tőröm párját, majd az épp a levegőben szálló testvére után nyúltam vele. Beakasztottam a hegyes végét a másik két ága közé, így pörgettem meg, majd rántottam vissza magamhoz. Probléma elhárítva. Tettem pár lépést hátra, hogy megfelelő távolságra lehessek Sasukétól és az ő következő támadásától.

- Jól forog a csuklód – ejtett meg egy rendkívül vonzó, kaján vigyort. Valószínűleg szórakoztatónak találta, hogy némileg kizökkentett. Viszont… Egy huncut hozzászólás? Mentem elaléltam.
- Többet akarsz látni? – vettem fel stílusát. – Mutatok valamit, ami biztos, tetszeni fog. Viszont mielőtt nekilátunk, tisztázzuk… Csak fegyverek. Semmi ninjutsu - forgattam meg a tőrjeimet. A csakrámat tartogatnom kellett a mai Kabuto általi megaláztatásomra. – A vérvonal mehet. Úgyhogy… használnád a szemeidet? – kértem.
- Anélkül is elbánok veled – fenyegetett.
- Ezt már hallottam.

A kis gyakorlópárbajunk hevesebb volt, mint a tegnapi. Számtalanszor ütköztek össze fegyvereink, viszont úgy tűnt, Sasuke tanult a tegnapi összecsapásból. Már nem volt annyira könnyű csak úgy elkapnom a pengéjét, és kitessékelnem őt az utamból.
- Elismerésem – kezdtem bele. - Huszonnégy óra alatt képes volt fejlődni tényleges gyakorlás nélkül – bólintottam elismerően. Persze voltak még további trükkjeim is a tőrökkel, melyekre Sasuke nem számított. Hadd tanuljon minden nap valami újat. Bár ami az új mutatványokat illette, kölcsönös volt.

Némi idő után fordult a kocka. Erős védekezésre késztetett, melyet nem tudtam szimplán fegyverrel kivédeni. Többször is az akrobatikus mozdulataim segítségével kerültem ki a pácból. Szándékosan ott akart megvágni, ahol nem fedte ruha a testem. Gúnyosan elmosolyodtam, mikor rájöttem ennek okára. Még mindig nem értette, hogy hogyan kerültem ki a tegnapi küzdelmekből sérülésmentesen. És én nem akartam neki elárulni, hogy ez a vérvonalamnak volt köszönhető. Éppen ezért megtettem mindent, hogy a pengéje a közelébe se érhessen a csupasz bőrömnek. Amikor tényleg elkerülhetetlenné vált egy vágás, inkább a karomat tettem magam elé, hiszen a ruhám bő ujja alatt nem volt esélye látni, ahogy begyógyult egy-egy sérülésem. Ami az én támadásaimat illette… Nehéz dolgom volt. Még pedig azért, mert ha kard lett volna a kezemben, egy-egy vágást nem sajnáltam volna okozni Sasukének, viszont egy döfőfegyverrel ennél kizárólag komolyabb sérülést tudtam volna csak ejteni rajta. Végtére is, megint én voltam az, akinek vissza kellett fognia magát, és ez frusztrált.

- Ez így nehéz – vallottam be, miközben erőteljesen hátráltam jó pár lépést, kézfejeimet a derekamra szorítottam, s mély lélegzeteket véve néztem az Adoniszra.
- Már megint mi van? – fintorgott.
- Életemben először érzem azt, hogy… - kerestem idegesen a megfelelő szavakat, miközben kezeimmel próbáltam gesztikulálni. – Hogy egy erősebb fegyver hátrány – böktem ki. Valószínűleg nem tetszhetett neki a megfogalmazásom. – Ha támadni akarok, akkor azt csak úgy tudok, ha mély, szúrt sebeket okozok vele, és ezek többnyire halálosak. De ha nem, akkor is medikus jutsuval meg kéne gyógyítsalak – elemeztem a szituációt. – És mint tegnap mondtam, nehezen fogom vissza magam. Egy katanával ez a küzdelem előnyösebb. Elég, ha csak egy könnyed vágással jelzed felém a találatot és a rossz védekezésemet – fújtam ki magam.
- Tegnap egészen máshogy álltál hozzá – emlékeztetett arra, amit mondtam.
- Az a medikus ninjutsum fejlesztésének szólt – emeltem fel mutatóujjamat védekezően, miközben még mindig a kezemben volt a sai. – Ez más. Megölni téged meg elég hülye lépés lenne.
- Miért vagy ennyire biztos benne, hogy el tudnál találni? – Fenyegetettnek és lenézettnek érezte magát az eszmefuttatásom után.
- Miért ne tudnálak? Te is megvágtál – közöltem a nyilvánvalót. – Óóó… - kaptam észbe, mikor ténylegesen leesett. – Ne értsd félre, nem azt akartam mindezzel mondani, hogy vissza kell fognom magam, mert nem vagy elég jó – szabadkoztam. – Jó vagy, csak az én fegyveremmel könnyebb hatékonyan ölni. Ennyi – árultam el.
- Ki az, aki miatt kitanultad ennek a fegyvernek a használatát? – kérdezett rá szemérmetlenül. Ügyesen hámozott ki infókat a mondatfoszlányaimból. – Ki az, akit ennyire meg akartál ölni?
- Ó – nevettem fel röviden. – Nincs ilyenről szó. Nem jellemző rám, hogy egy emberre zúdítsam minden érzelmem és gyűlöletem – vágtam vissza. Tudtam én jól, hogy a bátyja iránti érzelmei határozták meg mindennapjait. – A fegyverválasztásom csak átlagos önvédelem részemről. De hát konohai vagy, honnan is tudhatnád…

Sasuke tekintete kifejezetten szúróssá vált. Kezdett megint elmérgesedni a beszélgetésünk atmoszférája.

- Nem tudom, hogy Orochimaru miért tűri el tőled a dolgokat, amik kijönnek a szádon – emelte kardját az orcámmal egy vonalba. Csak néhány milliméter választott el a penge élétől. Ez kicsit váratlanul ért. Idegesen fújtam ki a levegőt.
- Valószínűleg az apámhoz lehet köze – közöltem enyhe önelégültséggel. – És bármit megadnék azért, hogy tudjam a teljes igazságot – vallottam be.
- Ez az, amiért itt vagy?
- Egy kis családi zűrzavar miatt, ahogy te is – provokáltam továbbra is.
- Honnan tudsz erről? – engedte le kardját ingerülten, helyette ő maga sétált közelebb hozzám. Már-már annyira közel, hogy fel kellett emelnem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
- Mindig elvégzem a házi feladatot – céloztam egy fenyegető, halvány mosollyal a megfelelő információ előzetes megszerzésének fontosságára. Persze ezzel valószínűleg még jobban összezavartam.
- HONNAN tudsz erről és mennyit?! – emelte fel a hangját, majd mérgében a nyakamra szorította szabad kezét. Nem annyira, hogy ne kapjak levegőt. Könnyedén tudtam még beszélni. Szemei villámot szórtak, paranoia lett rajta úrrá. Légzését nehezen tudta szabályozni. Meglepődöttségemet az enyhén szétnyílt ajkaim jelezték, nem pedig az érzelemmentesen pajkossá vált tekintetem.
- Váó, nem gondoltam volna, hogy durván szereted – szórakoztam vele… vagy rajta. Valamelyik. Egyik kezemet végül a torkomhoz tapadt csuklójára tettem gyengéden. Úgy tűnt, kissé frusztrálta ez a fajta érintés. – Sasuke… Nem tudsz megijeszteni. Nem tudsz olyat tenni velem, amit mások már ne tettek volna meg - komolyodtam el a következő pillanatban, miközben jó tanácsot próbáltam neki adni.
- Válaszokat akarok – követelte.
- Ahogyan én is – préseltem ki összezárt ajkaim között, a szorítását még mindig a nyakamon tudva. – Viszont én nem tőled – tettem hozzá elszántan. – Nézd… Sasuke… Nem vagyok az ellenséged. Nem jelentek számodra tényleges veszélyt. Úgy alakult, hogy itt kell töltenem némi időt. Valószínűleg hónapokat. Nem áll szándékomban kibaszni veled, de ha azt akarod, hogy az itt töltött időm rossz hangulatban teljen el, megtehetem. Rendkívül találékony vagyok – fenyegetőztem, a szemkontaktust egy pillanatra sem megszakítva. – Ne akadályozz meg abban, hogy kiderítsem, amit akarok – tettem még hozzá.

Az Uchiha nem fűzött ehhez már semmit. Mérgesen kifújta a levegőt, majd dühében rászorított egy utolsót a torkomra, ezután szinte letépte a kezét a nyakamról, majd fújtatva faképnél hagyott. Mielőtt lelépett, még hallhattam, ahogy kardját visszahelyezi annak hüvelyébe.

Francba… Ezt nem így terveztem. Némileg elszabadultak az indulatok.