Francba… Ezt nem így terveztem. Némileg elszabadultak az indulatok Így a messzebbnél is messzebb kerültem tőle. Nem ez lett volna a feladatom. Viszont amiket mondtam neki, az igaz volt. Muszáj volt tudnom az igazat apámról és Orochimaruról. És valóban találékony tudtam lenni olyanokkal szemben, akik valamilyen úton-módon szabotáltak engem.

***

- Ó, későbbre vártalak – panaszkodott Kabuto, amint gyakorlatilag rátörtem a laborjában, csak hogy viszonozzam a reggeli törődését.
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Jöttem a következő tesztedre – emeltem meg unottan az egyik szemöldökömet, miközben elkezdtem hozzá közelebb sétálni. – És ma van elég csakrám, az összeset elcseszhetjük gyógyításra – derültem fel.
- Örömmel hallom – válaszolt ő is színlelt felüdültséggel. – Mára medikus ninjutsut és sebvarrást terveztem. Ám, mint mondtam, nem mostanra vártalak, így még nem készítettem elő semmit – rakott le mindent a kezéből. – Gyere utánam!

Így is tettem. Egy olyan helyre kellett őt követnem, amelyet korábban nem mutatott meg a körbevezetéskor. Éppen ezért kifejezetten meglepett, mikor tudatosult bennem, hogy a rejtekhely egy eldugott zugában gyakorlatilag egy börtön üzemelt. Tisztában voltam vele, hogy Orochimaru gyakran élt emberkísérletekkel. Többek között ezért is űzték el Konohából, de nem gondoltam volna, hogy ezt ennyire nem akarták előttem titkolni…

A folyosó, ahol jelenleg tartózkodtunk, igazából egy zsákutca volt. Egy nagyon hosszú zsákutca, elágazások nélkül. Egy-egy cellát legalább másfél méternyi tömör betonfal választott el egymástól, és nem helyezkedett el két zárka egymással szemben, az elrendezés inkább srégen történt, ezzel is némileg akadályozva a rabok egymással való kommunikációját. A bunker ezen részébe nem láttam áramot bekötve, de a cellák közti üres falakon volt néhány gyertya, melyek most is égtek. Ez azt jelentette, hogy ma már járt valaki itt.

Legalább tíz különböző kalitkát láttam, majdnem mindegyikben tartózkodott egy-egy személy. Lassan sétáltam végig a tömlöcök közt. Félig rémülten, félig fintorogva forgattam a fejem körbe, miközben rádöbbentem, hogy mi is szándékozott történni. Ninjutsu és sebvarrás, plusz rabok egy titkos rejtekhelyen. Ez semmi jót nem jelentett.

Nem láttam rá tökéletesen mindegyikőjükre egyhelyben állva. A rabok többsége aktívvá, izgatottá vált, amint megláttak engem. Egy új arc bizonyára érdekes lehetett számukra. Főleg, ha egy fiatal lányé volt az… Közelebb sétáltak a rácsokhoz és alaposan szemügyre vettek. Borzasztóan kellemetlen volt a szituáció, a hátamon is felállt a szőr, de megőriztem a hidegvéremet. Kabuto eközben egy kulcscsomóval kezdett el zörögni, majd mellém sétált, hogy felhívja magára a rabok figyelmét.

- Szükségünk lenne ma az egyikőtök kooperációjára – kezdett bele. – Ez az ifjú hölgy mellettem medikus ninjutsut szeretne gyakorolni. Van-e köztetek önként jelentkező, aki ebben a segítségére lenne?

Kabuto tudta jól, hogy senki sem akart erre önként vállalkozni. Én sem mertem azt felelni, hogy oldjuk meg a medikus tesztemet másképp. Amíg az elmúlt napokban könnyedén visszaszájaltam Kabutónak, most a kisugárzása szinte vérfagyasztó volt. Nem véletlenül volt ő Orochimaru jobbkeze. Ahogy végigsiklott a szemem a rácsokon, láthattam, hogy voltak, akik felkapták a fejüket a szürke hajú férfi kérdésére. Volt, aki már a megérkezésünkkor is a rácsokat szorította. Volt, aki még mindig csak a földön gubbasztva bámult maga elé. Ami azt illette, egyetlen egy ilyen férfi volt csak, akiből semmilyen reakciót nem váltottunk ki. Rendkívül különösnek találtam, és felkeltette a figyelmemet a nyugodt természete. Furcsálltam, hogy a legfiatalabb alak is legalább harmincötnek nézett ki, ha nem többnek. Valami megmagyarázhatatlan közös vonás volt mindegyikőjükben, természetesen azon kívül, hogy Orochimaru foglyai voltak ezen az eldugott helyen.

Mivel a rabok nem adtak verbális visszajelzést, kelletlenül oldalra húztam a számat, aminek következtében Kabuto folytatta a provokációt.
- Hmm… Valami hiányzik… - Igen. Az emberek érdeklődése a mondandód iránt? – Ez a lány Nakamura Sawada gyermeke. Ki szeretne bosszút állni rajta mindazért, amit Sawada tett veletek? – tárta szét a karjait Kabuto.
- TESSÉK?! – akadtam ki a szürke hajú szavain, de ő ignorálta a reakciómat és a jelenlétemet is. Az apám lett volna az összekötő kapocs ezek között az emberek között?

A rabok reakciója sem maradt el. Aki eddig nem tette, az azonnal a rácsokhoz sietett, hogy szemügyre vehessen. Úgy nézett rám az összes, mint a véres rongyra. Nehezen sikerült tudatosítani magamban, hogy ezek a tekintetek apámnak szóltak. A shinobinak, aki mindig a fényben járt… volna? Mélyen legbelül kétségbe estem, és Kabuto rendkívül jól szórakozott ezen. Végignéztem mindenkin, és az a férfi… Aki az elejétől kezdve a cellája legtávolabbi pontjában gubbasztott, most rám emelte pillantását. Közelebb ugyan nem jött, de a tekintetével nem döfött belém tőröket. Csak meglepődöttséget láttam az arcán. Összességében sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnt a többi fogolynál, és jelen pillanatban az ő kisugárzásába kapaszkodtam, hogy elbújjak a többiek gyilkos tekintete elől. Éppen ezért egy jó ideig nem szakítottam meg vele a szemkontaktust.

A többi rab hirtelen egymással kezdett el vitatkozni, hogy eldöntsék, ki vegyen elégtételt rajtam.
- Elég legyen – csitította el őket Kabuto. – Megígérem, hogy mindenkinek jut egy falat Sawada ivadékából. Mindenkire sor kerül – nyugtatta őket, még ha rendkívül furcsán is. – Kezdjük mondjuk veled – nézett rá az egyik férfia, majd kinyitotta a celláját.

Megjegyzendő, mindegyik rab kezén és lábán bilincs volt, a bokájukon hatalmas nehezékkel, így a menekülés szinte lehetetlen dolognak tűnt. Ez persze nem tartotta vissza attól, hogy amint már nem választott el minket egy vasrács egymástól, ne támadjon rám. Nem voltam bolond. Láttam a tekinteteiket egytől-egyig. Tisztában voltam vele, hogy nem fogják tudni visszafogni indulataikat. Éppen ezért, mikor a férfi nekem rontott, gyomorszájon rúgtam, amitől hátraesett és lefejelte a két cella közti betonfalat.

Kabuto végül beleültette az ájult férfit egy tolószékbe, hogy visszatolja őt a laborba és végre nekiláthassunk a tesztjének. Persze előtte javasolta, hogy öltözzek át, mert a bőujjú ruhámban nem leszek túl hatékony gyógyító. Miután visszavonultam átvenni egy ujjatlan topot, visszamentem egyenesen a kénköves pokolba, ahol a férfi még mindig ájult volt, de legalább már ki volt kötözve egy műtőasztalra. Két csuklója és bokái szorosan voltak rögzítve. Bizarr volt.
- A medikus ninjutsuval kezdjük – utasított hidegen. Már nyoma sem volt a rabok előtt mutatott, megjátszott nyájasságnak.
- Egy teljesen egészséges alanyon? – kérdeztem vissza lekezelően. Hiba volt. Kabuto megragadott egy szikét, majd érzelemmentes arccal a férfi gyomrába döfte és ejtett rajta egy mély és hosszú vágást.
- Jesszus, neked mi a franc bajod van?! – förmedtem rá elkerekedett szemekkel, majd a férfin tátongó hatalmas sérülésre néztem, amelyből gyakorlatilag fröcskölni kezdett a vér.
- Lássuk – intett a műtőasztalon fekvő férfira, miután letette a szikét, s karba tett kezekkel bámulta a műsort.

Azonnal a vágásra szorítottam a kezemet, hogy megpróbáljam elállítani a vérzést. Először manuálisan, nyomást alkalmazva, majd pár pillanat múlva világoszöld csakrával, amivel a kezeimet borítottam be. Legalább negyedóráig tartott, mire sikerült elállítanom a vérzést, és még tíz percbe telt, mire a gyomrát meg a beleit ért sérülést összeforrasztottam. Egyedül csak az vonta el a figyelmem, amikor halk nyögéseknek és kínlódásnak lettem fültanúja, amely magától az alanytól jött. Kába volt még mindig, nem nyerte vissza teljesen az eszméletét, de az arcára kiült fájdalom láttán inkább a sebére koncentráltam újból.

Nem volt tökéletes a munkám. Ez volt minden, amit ninjutsuval tehettem. Magát a bőrön esett vágást nem voltam képes visszaállítani eredeti, sértetlen formájába, így maradandó heg fog maradni rajta. Amit ezt követően tehettem, az az volt, hogy összevarrtam azt. Mikor úgy gondoltam, hogy végeztem mindennel, megpróbáltam egy a közelben lévő kendő segítségével letörölni a vért a kezemről, majd idegesen kifújva a levegőt szúrós szemekkel néztem Kabutóra.

- Úgy tűnik, meg tudsz menteni egy életet, ha azonnali ellátást tudsz neki nyújtani – állapította meg mélyen elgondolkozva. – A vérzés elállításának és a seb összeforrasztásának sebességéből még bőven le lehet faragni, úgy érzem. A kezed stabil volt végig, főleg a sebvarrás közben. Szokatlan ilyen fiatalon, hogy ügyesebb valaki tűvel és cérnával a kezében, mint ninjutsut használva… – bólintott elismerően. – Rendben van, Ran.
- Hogy mi? – Nem kaptam megalázó lebaszást? Miért nem? – Mi az, ami jó ebben? A gyomra és a belei simán felszakadhatnak, ha nem vigyáz. Ráadásul egy lyuk tátong a hasán. Erre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy rendben lenne – akadtam ki.
- Meglep, hogy ezt gondolod – pislogott párat, miközben a homlokát ráncolta. – Ha létezne a gyógyászati ninjutsunak egy olyan, mások ellátására szolgáló formája, amivel maradéktalanul lehet külső és belső sérüléseket kezelni, mintha semmi sem történt volna, akkor a Nakamura vérvonal kifejezetten haszontalan és felesleges lenne.
- Tehát egyáltalán nem létezik olyan jutsu… Nincs olyan orvosi nindzsa, aki maradéktalanul tudna gyógyítani sérülést? – döbbentem le.
- Meglep, hogy Tsunade egy tanítványaként ezt nem tudtad. Pedig ez általános műveltség az orvosi nindzsák közt – válaszolt lekezelően.
- Azt hittem, az orvosi ninjutsu ennél fejlettebb szinten áll ma.
- Nyitva áll előtted minden lehetőség, hogy változtass ezen – bíztatott. – Talán pont egy Nakamura vérvonallal bíró személy képes megugrani ezt a lépcsőfokot… - tartott egy kis szünetet, majd új témába kezdett. – Már csak főzeteket és mérgeket keverni nem láttalak. Persze a tesztem ezen része is bőven kiaknázatlan még. Folytatni fogjuk holnap a medikus ninjutsuval, mivel egy kicsit be vagy rozsdásodva.
- Ez az, ahogy ezt csinálni fogjuk? – fintorogtam. – Lyukat vájsz valami emberbe, akit ki tudja honnan szedtetek össze? És ha szar vagyok, meghal a kezeim alatt?
- Miről beszélsz, Ran? Ezek az emberek egytől egyig édesapád ellenségei. Ha tudnád, mit tettek, nem éreznél szemernyi szimpátiát sem feléjük – bökött ki némi információt. Ahogy azt vártam. Fura, mert a raboknak is ugyanezt mondta apámról. – Ne sajnálj olyan embereket, akik gondolkodás nélkül megölnének, csak mert rokona vagy valakinek.
- Mint korábban mondtam, engem semmilyen irányból sem érdekel a bosszú. Főleg nem másoké, amihez semmi közöm. Én csak válaszokat akarnék, de inkább egyre több a kérdésem – próbáltam rendre utasítani a szemüveges férfit.
- Nem számít, hogy nem vagy bosszúálló. Vagy hogy téged ez nem érdekel… Hogyha másoknak te vagy a célpontja, meg fognak ölni – adott egy tanácsot.
- Tök mindegy… - zártam le a témát puffogva. – Beszélnem kell Orochimaruval – adtam meg távozásom okát.
- Rendben. Ha végeztél nála, kérlek, még gyere vissza ide – kérte, mire én egy meglepett, kicsit ijedt tekintettel válaszoltam. – Nem kell félni, nem pótórára hívlak. – De jó. Mert ettől most nyugodtabb lettem. Mégis mit akarhatott még tőlem?

Nem azonnal mentem Orochimaruhoz. Először rendesen vértelenítettem magam, aztán megebédeltem. Nem tudtam sokat enni, mivel még mindig némileg sokkban voltam. Csak a rabok körül járt az eszem, és hogy mi történhetett köztük és az apám között anno. És ki lehetett az a férfi, aki ennyivel másként reagált a jelenlétemre a többi fogolyhoz képest. Az, hogy a nap kezdetén vitáztam Sasukével és torkon ragadott, jelenleg alig érdekelt. Sőt, már meg is bocsájtottam neki miatta… Többet akartam tudni apámról. Furcsa volt szembesülnöm vele, hogy számos rosszakarója volt, és ő is szintén számos ember rosszakarójává vált. De végül is… Ő is egy ember volt, nem idealizálhattam örökre őt. Mi lehetett az, amit megtett, és ennyire gyűlölték érte? Egy olyan konfliktus, mely az ő győzelmével zárult? És ha így is volt, Orochimarunak miért volt ehhez köze? Miért ő tartotta fogva ezeket a személyeket? Említette, hogy apám rászorult a segítségére, de ezeknek az embereknek a bebörtönzését túl későn történt eseménynek gondoltam ahhoz, hogy ez legyen apám és Orochimaru kapcsolatának az első lépcsőfoka…

- Kifejezetten örülök, hogy itt talállak – közöltem kimérten, miután határozottan nyitottam ki Orochimaru tárgyalójának ajtaját. Nem gondoltam különösebben, hogy megzavartam őt bármiben is. Az arckifejezése sem tükrözött meglepődöttséget. Pergamenek lepték el az asztalát, azokat olvasgathatta csak.
- Ran – szólított nevemen. – Fáradj csak be – felelte unottan. Vagy fáradtan. Ennyivel reagált csak a bevonulásomra.
- Beszélnünk kell – hunyorogtam, majd odasétáltam a szoba egyik falához állított székig, és hangosan dobtam le azt vele szemben, az asztala elé.

Hanyagul huppantam le a székre, majd miközben hátradőltem rajta, kezeimet a tarkómra szorítottam, lábaimat felpakoltam az asztalára. Orochimaru csendben nézte a műsort, gyakorlatilag az első sorból. Valószínűleg nem szórakozott fenomenálisan, de jól tűrte a stílusomat.
- Reggel… - kezdtem bele, kezeimet még mindig a tarkómon és lábaimat még mindig az asztalán keresztbe téve. A plafont pásztáztam, miközben gondolkoztam, hogyan fogalmazzam meg mondandóm. – Azt hittem, hogy csak annyiról kell beszélnünk ma, hogy mi lesz a… kikupálásomnak a menete. Viszont azóta történt egy s más. Mondhatni nem volt ma túl jó napom, így változott a prioritási sorrend. De csak, ha nem gond… - tartottam egy kis szünetet gúnyos hangnemű monológomban, majd vártam a verbális megerősítését.
- Vedd le a lábadat az asztalomról – utasított. Habár fenyegető volt a hangnem, nem a „tedd meg, különben megöllek" stílusban mondta.
Persze megtettem. Kezeimet is elvettem a tarkómról, és felvettem vele a szemkontaktust. Felültem normálisan a székben, keresztbe tettem lábaimat és a karjaimat is a mellkasom előtt.
- Valószínűleg felmerült benned a kérdés, hogy mi a franc tudott történni pár óra leforgása alatt. – A szarkazmus és a szófosás átvette felettem az irányítást. – Ma Kabutónál a medikus ninjutsut gyakoroltam. Elvitt a rejteked börtönéhez, ami tele volt rabokkal. Ez még szó-szó rendben van. Ennyit kinéztem belőletek. Hogy embereket tartotok fogva. Gyakorlatilag velem is ezt teszitek – gesztikuláltam erősen. – A probléma ott kezdődött, amikor Kabuto felhívta a figyelmet rá, hogy Sawada az apám, és onnantól kezdve mindenki a véremet akarta… A kérdés – hajoltam kicsit előrébb. – Mi a kapocs közted és az apám között? Mi a kapocs kettőtök és a rabok közt?
- Látom, megismerkedtél a Tízek Bandájával – állapította meg elégedetten.
- Hogy mi van? – mélyült el a hangom hirtelen. – Tudnom kéne, kik voltak ezek? Elég komolynak tűnt a dolog.
- Nem értelek, Ran – vette fel atyai hangnemét a fekete hajú férfi. – Azért vannak azok az emberek ott, ahol, hogy te élhess.
- Hogy mi van? – Arcom körülbelül úgy nézhetett ki, mintha citromba haraptam volna. A szókincsem pedig gyakorlatilag erre az egy kérdésre korlátozódott.
- Apád halálakor a Tízek Bandája és ő nem voltak túl jó viszonyban. Okkal – komolyodott el. – Ha szabadok lennének, valószínűleg már az egész családodat levadászták volna.
- Többnek is kell lennie emögött – szóltam gyanakvóan, ám Orochimaru, habár nem beszélt, de nem is tagadott. - Azzal már nem is akarlak fárasztani, hogy gyakorlatilag innentől én leszek a hangfalusi hasfelmetsző, hogy fejlesszem a képességeimet. De persze… Talán ez a legkisebb bajom – sóhajtottam.
- Mi a baj? Válaszokat akartál… Kaptál néhányat – szembesített Orochimaru a tényekkel.
- Viccelsz velem? Gyakorlatilag több kérdésem van, mint mielőtt idejöttem – tártam szét a karjaimat.
- Nem fogok a Tízek Bandájáról ennél többet mondani. De biztosíthatlak róla, hogy itt biztonságban vagy. Megbízhatsz bennem – nézett jelentőségteljesen a szemembe.
- Gyakorlatilag az apám ellenségei, vagyis már az én ellenségeim tudják, hogy egy karnyújtásnyira vagyok tőlük – érveltem. – Miért bíznék meg benned?
- Mert Sawada is megtette.
Oké… Ezzel sarokba szorított. Kelletlenül, ajkaimat összeszorítva pillantottam ki oldalra. Végigfuttattam a tekintetemet a szoba berendezésén inkább.
- Apám megbízott benned – ismételtem el.

Persze nehezemre esett felfogni, annak ellenére is, hogy a jelek erre utaltak. Apám Orochimarura bízott egy végrendeletben, ezzel anyám arcába köpve. Kiderült, hogy éveken keresztül szövetkeztek egymással, és közösek voltak az ellenségeik is. És mindezek felett apám halála után évekkel is fogva tartotta ezeket az embereket. De vajon tényleg azért, hogy élhessünk? Rendben, elfogadtam a tényt. Apa bízott Orochimaru hatalmában és a forrásaiban.

- És ez kölcsönös volt? – tettem fel a mindent eldöntő kérdést.
- Igen. – Válasza határozott volt és komoly.

- De miért engem rendelt ide apám? Miért nem a nővéremet? – értetlenkedtem továbbra is. Képtelem voltam kifogyni a kérdésekből. Talán épp azért, mert nehezemre esett elhinni az egészet.
- Erre a kérdésre pontosan tudod a választ – dőlt hátra ő is a székében.
Talán így volt. A nővérem, annak ellenére, hogy ő volt az idősebb, kevésbé volt érdekelt a shinobi élet intrikáiban. Ő kunoichiként beérte kevesebbel, emberként viszont már nem.
- Istenem… - sóhajtottam, majd kiégettségem jelképeként a homlokomat kezdtem dörzsölni. – Merem remélni, hogy az apámmal való kapcsolatod jellege szigorúan hetero eszméken alapult – tettem még hozzá. – Na de! Kettes számú probléma – váltottam témát hirtelen.

Láttam, hogy Orochimaru szeme döbbenetet tükrözött a homoszexuális viszony feltételezésére, amire sóhajtott egy igazán szívből jövőt, miszerint „Ran nem normális, ez hosszú lesz még, és ehhez ő túl józan". Így számomra meglepő módon, felkelt a székéből, majd egy üveges szekrényhez sétált, melyből elővett egy palack vörösbort és egy borospoharat.
- Hé, mit csinálsz? – vontam kérdőre. – Én nem kapok poharat?
A férfi szemei némileg elkerekedtek erre a kijelentésemre.
- Nem. Még csak tizenöt éves vagy – felelte nemes egyszerűséggel, majd a helyére visszaülve szofisztikált mozdulatokkal töltött a poharába.
- Nos… A régi jóbarátod, Tsunade, nem foglalkozott ilyesmivel – érveltem. – Többször is ittunk együtt. Gyakorlatilag kérdés nélkül megkínált.
- Tsunade mindig is borzasztóan rossz példakép volt – húzta a száját a férfi, majd az italába kortyolt. – Nem túl szerencsés az életvezetése.
- Húha, bagoly mondja… Nem is tudom, ki rejtőzik egy föld alatti bunkerben – ironizáltam. Nem is tudtad, hogy ki? Mondjuk, hogy te, Ran…
- Szóval, kettes számú probléma – masszírozta ő is unottan a homlokát.
- Igen… Az edzések – kezdtem bele. – Sasuke ma közölte, hooogy… Ne merészeljem hátráltatni őt, és én sem ragaszkodom ahhoz különösebben, hogy úgy bébiszittelj engem, ahogy őt teszed.
- És mi lenne a javaslatod? – intett a szabad kezével kérdően.
- Engem főként az elemi ninjutsuk izgatnak, viszont jobban szeretek egyedül rájönni a dolgokra. A tanulási tempóm nem a leggyorsabb, viszont alapos vagyok, és szeretek egyedül rájönni a dolgokra meg időt eltölteni. Te mutatsz nekem néhány jutsut, adsz nekem pár hetet, aztán egy előre megbeszélt időben ellenőrzöd a tanulási folyamatomat – zártam le. Vagyis azt hittem. Még eszembe jutott néhány dolog. – Vagy hónapot… Mivel Kabutóval is szenvednem kell, valamint megígérted, hogy megtanítasz tárgyalni.
- Legyen így – egyezett bele kedvtelenül, miközben szemei szinte visszafordultak a fejébe a stílusomtól.
- És semmiképp sem kora reggel. Legalább tíz óra alvásra van szükségem. Úgyhogy Kabuto ne merészeljen még egyszer dörömbölni az ajtómon hajnalok hajnalán – emeltem fel fenyegetően az ujjam.
Mióta tartott a beszélgetés, most fordult elő először, hogy Orochimaru felnevetett. Talán a bor hatott. Elkezdett ellazulni.
- Van talán más oka is, hogy nem akarsz a reggeli edzéshez csatlakozni? – Ügyes. Nagyon ügyes. Jól rátapintott a lényegre.
- Ööö, igen. Azt hiszem, Sasuke nem kedvel – vallottam be gúnyosan. – Ma reggel kicsit összekaptunk… Meg úgy eddig minden alkalommal, amikor kontaktusba kerülhettem vele.
A beszédstílusommal nem mutattam ki, hogy ez személyes bánatom lett volna. Csak információt akartam átadni. Valójában persze nekem is szükségem volt infóra azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kezeljem az Adoniszt.

- Sasuke-kun természete elég nehéz – nevetett fel a tényen, hogy ezt én is megtapasztalhattam. – Persze a tiéd sem egyszerű, viszont te többet kommunikálsz. Ami mondjuk nem mindig nagy áldás… - Az utolsó mondatot már csak orra alatt mormogta, így én nem értettem tisztán. Csak annyit észleltem, hogy újratöltötte a borospoharát.
- Azt érzem, hogy érzékenyen érinti az ittlétem – kezdtem pedzegetni a témát. – Fél attól, hogy most, hogy itt vagyok, kevesebb időt fogsz az ő pátyolgatására fordítani. És a büszkesége meggátolja abban, hogy békében és jó hangulatban megférhessünk egymás mellett.
- Gyakorlatilag elemezted a problémát. – Erre kérdően ránéztem.
- Ha már pszichológusosat játszunk, elvárnék valami épkézláb tanácsot – duzzogtam.
- Ha a bizalmát nem is nyerheted el, de megenyhítheted őt azzal, ha hasznossá teszed magad a szemében. – Újabb korty.
- Hmm… Ennél rosszabb tanácsra számítottam – lepődtem meg.
- Semmiképp se fenyegesd. Ne hazudj neki. Vagy ne próbáld meg nyíltan megmondani, hogy mit tegyen. – Ezen tanácsok hallatán elgondolkodva oldalra pillantottam.

Orochimaru valószínűleg értette a reakciómból, hogy ezzel már elkésett.
- Hát valószínűleg nem fogok vele kijönni – állapítottam meg.
- Pedig sok a közös bennetek – kortyolt az italába szinte íncselkedve. Tudta, hogy nem fog tetszeni, amit mond.
- Uhh – borzongtam meg. – Csak egyet mondj – fintorogtam.
- A büszkeségetek... Az elszántságotok… A kíváncsiságotok – mondott egyből hármat is. Jesszus.
- A kíváncsiságunk? – ismételtem meg hitetlenkedve. – Kizárt. Viszont… Ma reggel megint párbajoztunk egy kicsit fegyverekkel. Rohadt gyorsan tanult a tegnapi küzdelemből. Tökre tehetséges… - szörnyűködtem el irigységemben. – Jesszus, el ne mondd neki, hogy ezt mondtam – fehéredtem el.
- Beszéljünk arról, mi jön még – vezetett fel egy új témát. Valahogy úgy éreztem, itt ért véget a bájcsevejünk.
- Mármint?
- Megállapodtunk, hogy meg kell kapnod az átokpecsétemet.
- Kabuto azt mondta, ha magamon tudom a billogodat, csak akkor tehetek fel kérdéseket. És csak így kaphatok válaszokat. – Bármi, amit Kabutóról mondtam, gyakorlatilag panaszkodásnak volt vehető.
- Ez az, ahogy lennie kellett volna. Viszont rajtad nincs pecsét, és nem egy kérdésedre kaptál már választ – próbált sarokba szorítani.
- Ne izgasd fel magad! Tartom magam a megállapodásunkhoz – legyintettem. – Csak nem tudom, mi az az átokpecsét. Azt tudom, hogy Sasukénak is van egy.
- Az övé más jellegű – zárta le ennyivel az Uchiha-kérdést. – Amit neked szánok, az teljesen egyedi.
- Óóó – világosodtam meg. – Egyedi… - bólintottam színlelt elismeréssel. – Tehát még mindig kísérleti fázisban van az egész. És rajtam próbálod teszteltetni – komolyodtam el.
- Nem kell félned. Többhetes kivizsgálásnak teszünk ki, mielőtt megkapnád. A regenerációs képességeiddel pedig kevés az esély komplikációkra. – Tehát ezért várt még vissza Kabuto a laborjába.
- Nem azt mondom, hogy erről nem volt szó. Azt mondom, hogy nem tetszik. Inkább azt mondd el, mi az, amivel Sasukét is etetted, hogy beleegyezett – kerestem lehetőségeket, hogy olyan választ kapjak, ami némileg megnyugtathatott. Viszont amint kimondtam ezt a mondatot, eszembe jutott, hogy olvastam az aktában, hogy mennyire nem is egyezett bele a saját pecsétjébe az Uchiha. Tragikus…
- Fogd fel úgy, mintha kapnál egy minimum A szintű jutsut, amely a bőrödbe van égetve. Nem kell használnod, ha nem akarod. Így lappanghat is az ereje a testedben. De aktiváláskor a csakraszinted a tízszeresére nő, minden jutsudat sokkal erősebbé téve. – Ez mind túl szép volt, hogy igaz legyen. Orochimaru nem akarta elárulni a dolgok árnyoldalát. Más módon kellett kiderítenem. Kezdjük mondjuk Kabutóval.

Újfent Kabutóval töltöttem szabadidőmet, aki azon ügyködött éppen, hogy levegyen tőlem némi vért. Úgy körülbelül egy litert. Egy székbe ültetett, miközben azt bámultam, ahogy egy tű áll ki a vénámból és egy csövön keresztül egy műanyag tasakba csordogált a vérem.

- Most mi történik? – vártam magyarázatot. Egy kicsit különösen éreztem magam a vérvételtől.
- Leveszem a véred, hogy vizsgálatokat végezhessek rajta. Megvizsgálom, hogy hogyan reagál az enzim a véredre és a szervezetedre. – Eh, szóval nem csak a vérem kellett.
- Ez az enzim nem olyasvalami, ami már kész van? – zavarodtam össze.
- Az enzim kész. Az, hogy a tested hogyan fogja befogadni, az egy más kérdés. Ezért van szükség több hetes vizsgálatra. Nehogy valami váratlan történjen veled – mosolyodott el az utolsó mondatra. De rendes.
- Csak azért idegesítelek a kérdéseimmel, hogy mondj valamit erről a cuccról. Semmit sem tudok az átokpecsétekről – kértem. – Sasukének is van egy – próbálkoztam megint ezzel.
- Az övé más, mint a tied. Persze abban hasonlítanak, hogy hatalmas erőhöz juthatsz az aktiválásával. Sasuke-kunnak egy a tízhez esélye volt, hogy életben marad.
- Váó, egy igazi túléló – gúnyolódtam.
- A te esetedben nehéz számot mondani, hiszen még senkin nem teszteltük az enzimet. De előreláthatólag a regeneratív képességed életben tart majd. Persze ez nem zárja ki azt, hogy ne éld meg a pecséthez való alkalmazkodást halálközeli élményként.

Nem válaszoltam semmit a halál és halálközeli élmény lehetőségének tényére. Felesleges volt. Nyilvánvalóan nem engedhettem meg magamnak egy korai halált, de… Nem volt módom elkerülni az átokpecsétet. Viszont ha minden a terv szerint haladt azzal, hogy megpecsételődjek, Orochimaruék figyelme következtetésem szerint lankadt volna az azt követő időszakban. Ideiglenesen elég lesz nekik a pecsétbe fektetett szimbolikus bizalmuk az együttműködésemet illetően, így több lehetőségem lesz az Uchiha körül ólálkodni. És egyébként is… Bíztam a vérvonalamban.

- Mi miatt van az, hogy ilyen kevés ember tud élni a pecséttel? Vagy már egyáltalán túlélni – próbáltam általános kérdéseket feltenni neki, hátha említ valami olyasmit, amiből újabb válaszokat tudtam volna kibogozni.
- Nem mindenki teste képes Orochimaru-sama csakráját befogadni.
- Azt mondod, erre születni kell? Jesszus… - puffogtam.
- A magad érdekében reméld, hogy te ezt tetted. Bár túlélni nem lesz elég. Amit eddig láttam, abból elmondható, hogy csupán együtt élni vele is komoly erőfeszítést igényel – gondolkozott el.
- Ez mit jelent?
- A pecsét komoly terhet jelent a birtokosa ép elméjére. – Aha, tehát ebből várták mások együttműködését és lojalitását.
- És ezt valamiféle agymosásként próbáljátok kihasználni? – aggodalmaskodtam.
- Nem. Értsd úgy, hogy ha a tested és elméd nem elég stabil, nem leszel már többé hasznos Orochimaru-sama számára, és felesleges volt eddig minden rád pazarolt energia. – Ja, hogy még az én hibám lett volna…

- Várj… Mit takar pontosan egy stabil elme és test? – ötlött fel bennem egy gondolat, amelytől szinte megfagyott bennem a vér.
- Ne aggódj, tudunk a kis titkodról. Számításba vettük azt is – mondta magabiztosan. Biztos voltam benne, hogy szórakoztatónak találta, hogy paranoiát keltett bennem.
- Honnan? – kérdeztem hidegvérrel, amire Kabutóból csak halk nevetés tört elő.
- Mit gondolsz, kinek az ötlete volt eredendően az a pecsételős technika? Kinek az ötlete volt beléd erőszakolni azokat a lelkeket? – tette fel a költői kérdést.
- Orochimarué? – döbbentem le. – Biztos, hogy nem…
- De nagyon is lehetséges – bizonygatta bármiféle érv nélkül.
- De ez… - húztam össze szemöldökeimet. – Ennek semmi értelme így…
- Te és a nővéred még meg se születtetek, mikor Orochimaru-sama és apád már ismerték egymást.

Miközben ezt mondta, lassan lépdelt felém, majd mikor a mondata végére ért, alig másfél méterre állt tőlem. Mély levegőket véve bámultam rá. Az volt a szerencsém, hogy nem voltam vérnyomásmérőre kötve, mert biztos, hogy kiakadt volna.

- Hmm… Túl sokat jár a szám. Még egy kérdésedre választ kaptál, pedig még nem is teljesítetted az alku rád eső részét – fordult el ismét, hangjában némi undor volt fellelhető.

Nem válaszoltam. Próbáltam összerakni a gondolataimat, és az eddig kapott információkat, amiket az elmúlt napokban zúdítottak rám.

- Ne aggódj túl sokat emiatt. Orochimaru-sama már kiskorod óta nagy szerepet játszik abban, hogy enyhítse a klánon belül érzett kisebbségi komplexusodat. Legyél hálás! A pecsétet is inkább fogd fel ajándéknak. Semmit nem tettél sem ezért, sem a korábban kapott ajándékért, és Orochimaru-sama ismét megjutalmaz valamivel, amit csak a legerősebb követőinek ad. – Rendkívül bosszantó volt minden, amit mondott, de ami leginkább felidegesített, az az volt, ahogyan ezeket mondta.
- Ha ezt adja a legerősebb követőinek, akkor már értem, hogy neked miért nincs – vágtam vissza gúnyosan. Meg is volt a hatása, mert egy pillanatra abbahagyta azt, amivel éppen ügyködött, és fagyos tekintettel nézett rám.
- Ügyes próbálkozás. De nekem nem kell átokpecsét, hogy meglássam Orochimaru-sama nagyságát.
- Aha… Persze – köptem lekezelően.

Ez volt az, amivel gyakorlatilag lezártam a beszélgetést. Csak nem gondolta komolyan, hogy ez örökre bevált? Hogy kompromittáló dolgokat mondott az apámról, én meg szótlanul tűrtem?!

- Végeztünk – közölte, miután úgy döntött, elég vért vett le tőlem. Kihúzta belőlem a tűt, majd érzelemmentes arccal bámulta, ahogy a tűszúrás nyoma maradéktalanul eltűnt. - Ó, egyébként Sasuke-kunnak ne nagyon említsd, hogy az övénél erősebb billogot kapsz. Nem kedveli a konkurenciát – tette még hozzá, mielőtt hagyott elmenni.

***

Órákat basztam ma el felháborítóbbnál felháborítóbb beszélgetésekre, és semmivel sem tudtam a gondolataimat elterelni vagy megnyugtatni. Azt hittem, ha az éjszakai óráimat a könyvtárban töltöm további kutatásokkal a gyógynövények területén, akkor lenyugszom. De még így is azt éreztem, felrobbanok. Úgy tűnhetett, hogy jelenleg az Uchiha volt a legkisebb gondom az átokpecsét után, de… bevallom, kerestem őt a rejtekhely jónéhány helyén, ám sehol sem találtam őt. Kínomban hagytam a francba a könyvtárazást, mentem a küzdőtér felé, viszont… Elérkeztem ahhoz a kereszteződéshez. Ahhoz a bizonyoshoz, amin, ha végigmentem volna, a Tízek Bandájánál kötöttem volna ki. Dermedt tekintettel meredtem a folyosóra, amelynek végét a sötétség nyelte el. Ha Kabuto ma nem mutatta volna meg a helyet, nem is tudtam volna róla, annyira nem csaptak zajt a rabok. Percekig álltam ott.

- Minden rendben, Ran? – hallottam valakit szólítani engem, ami kizökkentett a saját kis világomból. Vagyis… Tényleg a sajátom lett volna? Annyira kicsi volt a világ…
- Mi? – fordultam hirtelen a hang forrása felé. Orochimaru volt az.
- Késő van már. Pihenned kéne – javasolta. Valószínűleg ő is már elvonulni akart a szobájába. Akárhol is volt az.
- Nem tudok – bámultam rá értetlenül, merev tekintettel. – Nem akarok – módosítottam. – Mutass egy jutsut. Egy olyat, amivel órákig ellehetek – kértem őt enyhe, alig látható fintorral a szám szélén.
- Kövess – egyezett bele egy fáradt sóhajjal, majd a küzdőtér fele kezdtünk sétálni.

Érthetetlen volt számomra az egész. Ordítani akartam volna, mert nem értettem, hogy miért egyezett bele mindenbe, amit kértem tőle. De ha ezt tettem volna, nem kaptam volna meg a jutsumat, és nem köthettem volna le magam…

- Mutatok egy technikát, ami szerintem illene hozzád – közölte magabiztosan, majd maga elé tette mindkét kezét, tenyerét felfele fordította. Én nem láttam semmit.
- Most ez mi? – fintorogtam.
- Tedd ide a kezed – mondta. Furcsálltam, vonakodtam is, de végülis óvatosan a tenyere felé tettem enyéimet, mintha piros pacsizni akartunk volna.

Jesszus, ha valaki most látott volna minket… Értetlenül összehúztam a szemöldökeimet, majd beszédre akartam nyitni a számat.

- Érzed? – előzött meg Orochimaru. Mindkét tenyere hőt sugárzott. Olyan volt, mintha egy tűzrakás fölött melengettem volna kezeimet.
- Hú… - Szótlan voltam. Ámulatomban viszont óvatlan maradtam. Orochimaru hirtelen megragadta mindkét csuklómat, és a bőre puszta érintésével égette az enyémet. – Mi a franc? – akadtam ki, majd erőszakosan kirántottam magam a szorításból. Persze hagyta, hogy így tegyek. Amíg regenerálódott a csuklómon a bőr, addig szemléltetésképp apró lángokat gyújtott minden ujja végére. Néhányat eloltott, majd látványosan „passzolgatta" a tüzet ide-oda, végül lángokba borította egész tenyerét. Egy kicsit így hagyta a kezeit, miközben végig a reakciómat bámulta, majd egyik kezén kioltotta a tüzet, másikat könyékig lángokba borította.
- Van pár pusztító erejű elemi technikád, de vajon elbírsz-e egy olyannal, ami inkább a csakra irányítás precízségén alapszik? – tette fel a költői kérdést. - Keress meg, ha ezt utánam tudod csinálni.
- Várj, még csak nem is mutattál kézjeleket – lepődtem meg.
- Azt mondtad, egyedül szeretsz tanulni – emlékeztetett öntelt szavaimra. Hú… Most megfogott. Kelletlenül elmosolyodtam és hunyorogva rázogattam a kinyújtott mutatóujjam az irányába, jelezvén, hogy tetten ért. Ezzel fordítottunk egymásnak hátat, s újra egyedül lehettem.

Ha ez nem tudta lekötni a gondolataimat, akkor bekattanok… Na, nézzük! Ha sikerült volna megtanulnom egy ilyen technikát, az hatalmas előny lett volna pusztakezes harcban. Viszont esélytelen volt kézpecsétek nélkül tűztechnikát előhívnom. Próbálgattam összekombinálni különböző sorozatot kézjelekből, szigorúan mindig a tigris pecséttel zárva. Valamiféle tűztechnikát mindig sikerült kieresztenem magamból, viszont minden egyes alkalommal túlságosan velőset. És mit ne mondjak, okkal. Nagyon hamar elkalandoztak a gondolataim. Azt hittem, egy kis éjfél utáni feszültséglevezető edzés segíteni fog rajtam, de tévedtem. Folyamatosan ismételgettem a ma történt eseményeket a fejemben. Hogy ki mit mondott nekem, hogy kinek mit mondtam, hogy mit kellett volna mondanom és mit nem kellett volna. Pont emiatt nem sikerült tenyérméretűvé alakítanom a magamból kibocsájtott tüzet. Gyakorlatilag csak tomboltam, és hagytam, hogy a sötét küzdőtermet elborítsák a lángjaim.

- Hé… - szólt egy kifejezetten lágy hang a bejárat felől. Az Uchiha volt az.
Mikor ezt meghallottam, még utoljára megugrottak intenzitásban a tűzcsóváim, majd kifáradt elmével, fájdalmas tekintettel fordultam a hangforrás fele.
- Oh… - hőköltem fel a levegőt kapkodva. – Mizu? – kérdeztem, mintha a körülmények

teljesen normálisak és megfelelőek lettek volna egy könnyed beszélgetéshez.
- Mit csinálsz itt ilyenkor? – furcsállta, miközben némileg közelebb sétált hozzám. Ránézett a kezeimre, amik az imént látott hatalmas tűznyalábok érintése ellenére is sértetlenek voltak. Láttam a szemein, hogy még mindig nem értette.
- Edzek… Késő este jobban forog az agyam és éberebb vagyok – árultam el neki. Kezeimet a csípőmre szorítottam, így próbáltam kifújni magam.
- Hajnali három múlt – közölte úgy, mintha próbált volna tetten érni valamin.
- Mi? Komolyan? – Órákig köpködtem a lángokat és fel se tűnt? De akkor ő mi a francért volt ébren? És feltehettem neki kérdéseket ezzel kapcsolatban? – Nem szoktál aludni? – választottam ki végül a lehető leghülyébb kérdést.

Igazából nem is láttam Sasukét reggel óta. Tekintetében mintha látszódott volna, jelenleg ő is kicsit el volt veszve. A reggeli dühe mintha már nem is lett volna sehol. Persze több mint fél nap eltelt azóta… Hol a francban lehetett egész nap?

- Nem sokat – árulta el. Fáradtságot láttam a tekintetében. Teljes kimerültséget, ahogy ezt a két szót kimondta. Nem tudtam megfejteni magamban ezeket a szavakat. Ekkor még nem ismertem valódi jelentésüket és csak hetekkel később jöttem rá. – Most megyek. Aludj jól – kívánt jó éjszakát, majd megfordult.
- Várj – kértem, miközben sietve előre léptem egyet.

Sasuke visszafordult. Tényleg érdekelte volna, mit akartam mondani? Hiszen még én sem tudtam. Csak valamiért nem akartam még, hogy elmenjen. Annyi gondolat kavargott a fejemben a mai nappal kapcsolatban. Bárcsak megoszthattam volna mindet valakivel. Beszédre próbáltam nyitni a számat, de csak keserves nyögések jöttek ki. Tekintetem ide-oda cikázott, miközben próbáltam sorrendbe tenni a fejemben a problémáimat. Sasukétől erre egy felvont szemöldököt kaptam reakcióként, valószínűleg csak az idejét húztam. Ott álltunk a félhomályos küzdőtér szélén, én pedig alig találtam a szavaimat.

- Ismered azt az érzést, mikor… úgy érzed… a világod egyszer csak egyik-napról a másikra felborul. Minden, amiről azt hitted, hogy ismered… Minden emlék, ami kedves volt számodra… Nagy eséllyel tökre nem volt valódi? És onnantól kezdve fogalmad sincs, ki az, aki tényleg igazat mond neked. Kitől várhatod el, hogy igazat mondjon… Úgy érzed magad… hogy marhára nincs helyed a világban sehol? Sehova sem illesz oda tökéletesen… Hogy bárhol is vagy… Mindenhonnan csak elmennél… Aztán végülis néhány ilyen menekülés után rájössz, hogy nem is a helyszínekkel van probléma… Hanem veled – komolyodtam el. Döbbent voltam, és undorodtam a gondolataim végkimenetelétől.

Válaszra várva bámultam rá, miután befejeztem a monológomat, de végtére is nem érkezett. Ostobaság volt kinyitnom a számat. Olyasvalakinek panaszkodtam, akinek fényévekkel szarabb élete volt, mint nekem.

- Bocs – hőköltem fel. – Rossz embernek mondom ezeket. Hozzád képest nekem valószínűleg aranyéletem volt – vallottam be, mikor rájöttem a baklövésemre. – Felejts el mindent, amit az imént láttál és hallottál – zártam le ezzel beszélgetésünket, majd elhaladtam mellette.
- Ismerem azt az érzést – nyögte ki végül. Így volt okom megállni a háta mögött. – Jobban, mint azt gondolnád.
- Sajnálom, hogy így van – éreztem együtt vele. – Mert ez igazságtalan…