Ez volt az első nap, mikor nem dörömböltek az ajtómon, hogy kikeljek az ágyból. És meg is lett az eredménye, mert már dél is elmúlt. Ennyit a bioritmusomról. Konohában soha nem aludtam annyit, amennyit szerettem volna, mert kötöttebb kötelezettségeim voltak.

Első utam Kabutóhoz vezetett, aki már készen állt rám, hogy további teszteknek tegyen ki. Két újabb eszméletlen foglyot kötözött ki egy-egy műtőasztalhoz. Próbált rávenni, hogy én ejtsek rajtuk sebet, de sikeresen kimagyaráztam magam azzal, hogy túl könnyű lett volna úgy meggyógyítani őket, ha tudtam a sérülés pontos paramétereit. Egy vállrándítással elfogadta az érvelésemet. Így végül egyiken csonttörést, másikon belsőszervi sérülést kellett gyógyítanom. Kiértékelt, majd hagyott pihenőre menni csak azért, hogy egy későbbi időpontra visszahívhasson kísérleteket végezni rajtam.
Felötlött bennem egy gondolat, hogy mivel a gyógyítás miatt kevesebb csakrám volt, talán így könnyebben tudtam volna a precíz irányításra fókuszálni, nem beszélve arról, hogy kevesebb eséllyel tudnék nagyobb, pusztító lángokat generálni. Az egyetlen általam is ismert terep itt, ahol nem volt senki számára zavaró egy kis tűzzsonglőrködés, az a küzdőtér volt. Sasuke is ott volt. Egyedül edzett, villámtechnikákat villogtatott. Nem létesítettem vele kontaktust most, nekem kevés helyre volt szükségem, ezért csak törökülésben felültem a nézőtér lépcsőzetének egyik fokára, majd koncentrálni, meditálni kezdtem.

Megpróbáltam az affinitásomat a tűz elemre korlátozni. Csak semmi kézpecsét, maximális átszellemülés. Éreznem kellett, ahogy minden porcikámat átjárja a hő. Egy láng melege, amely nem csak egy kibocsájtott tűztechnika volt, hanem az én részem is. A kiterjesztésem. Ha kézjelek nélkül akartam elemi jutsukat létrehozni, akkor magas fokon kellett azonosulnom egy-egy elemmel.

Sokáig nem történt semmi. Annyira óvatosan próbáltam imitálni azt, amit Orochimaru mutatott, hogy azon kívül, hogy a tenyerem izzadni kezdett, nem sok változás történt.

- Mi lesz már? – morogtam az orrom alatt irritáltan. – Nem mintha engedélyre lenne szükségem, ha használni akarnám az elemeket. Most már mind hozzám tartoznak.

Megpróbáltam visszaemlékezni minden apró részletre, amit Tsunade a precíz csakrairányításról próbált tanítani nekem.

- Azta, egy privát óra a hokagéval – örvendtem. – Megtiszteltetés, hogy hajlandó voltál majdnem időben ideérni – tört le a színlelt lelkesedésem.
Nos, igen. Már majdnem négy hónapja éltem Konohában. Az első személyes találkozásunkat követően - a kocsmában, mert hol máshol? - többször is összefutottunk. Persze, ha lehetett ezeket véletlen találkozásnak nevezni. Tsunade valahogy mindig rám talált, és tökéletesen értett ahhoz, hogy olyan helyszíneken és olyan időpontokban ejtsünk meg egy kis privát, lélekben túrkáló csevejt, ahol senki sem zavarhatott meg minket. Viszont nem volt olyan nehéz kibírni őket, hiszen az esetek nagy részében késő este futottunk össze, így mindig napirenden volt néhány kupica szaké. A hokage itatott egy külföldi, kiskorú lányt, miközben kompromittáló dolgokról faggatta, és szigorúan ügyelt arra, hogy a találkozásik ne legyenek lenyomozhatóak. Ez annyira, de annyira nem volt rendben… De hát, ez voltam én meg az életem. Ezúttal Tsunade egy kies konohai kis parkba rendelt engem. Mivel sosem volt hajlandó személyesen elhívni valahova, erről a meghívásról is úgy szereztem tudomást, hogy edzés közben megjelent Tonton, Shizune malaca, akinek a nyakába volt akasztva egy levél…

- Ezek szerint megkaptad az üzenetet. Nagyszerű – csapta össze két kezét.
- Meglep, hogy nappal akartál velem találkozni – ráncoltam a homlokomat. – Miért vagyunk itt?
- Hallottam ezt-azt rólad, amíg nem találkoztunk, ezért úgy döntöttem, hogy segédkezet nyújtok – sétált egyre közelebb felém, ám valójában nálam tovább, ezzel késztetve arra, hogy kövessem.
- Már megint mit? – céloztam néhány pletykára, amiket korábban visszahallottam magamról.
- Hogy hátráltatod a munkát a kórházban, annyira lassan gyógyítasz – felelte közönyösen.
- Hát persze… Sakura… Ki más? – céloztam a rosszmájú pletyka forrására, mely annyira talán nem is volt pletyka, de rosszindulatú viszont igen. – Persze, hogy jobb és gyorsabb nálam. Ő közvetlenül tőled tanult. Én egyedül voltam erre.
- Ran… Nem érdekel a kifogásod, sem a röhejes cicaharcod Sakurával – szakított félbe.
- Akkor taníts valamit nekem is – követeltem, miközben egy padig sétáltam a nővel.

Amíg ő lehelyezte fennséges sejhaját, addig ő intett a fűre, hogy tegyem ugyanezt én is. Furcsán néztem rá, de végül vállat rántva lehuppantam a zöld fűtakaróra. Végigsimítottam a gyepen, miközben arra gondoltam, Iwagakure milyen kevés füves területet rejtett magában. Ott minden sziklásabb és homokosabb volt. Végtére is, élveztem a konohai flórát.

- Nnna… - tette keresztbe a lábait, majd a támlán széttárt karjai egyikével felnyúlt a pad fölött szerteágazó ágak közé, majd letépett pár apróbb falevelet. – Csakrakontroll – vázolta fel az óramenetet. – Nem akarok sokat papolni. Megtanultad a medikus ninjutsut, így tagadhatatlanul van érzéked a kontrollhoz. A kérdés a minőségen van. Lássuk – nyújtotta felém az egyik falevelet.
- Mit kezdjek ezzel? – hajoltam unottan előre, hogy átvehessem azt.
- Tedd a homlokod közepére, és tartsd ott pusztán a csakráddal – utasított.
- Gyerekjáték – fintorogtam, majd teljesítettem a kérését hibátlanul. – Látod?
- Most fogd ezt a másikat, és csináld ugyanezt a szegycsontodon.

Na jó… Ez így már bonyolultabb volt. Első próbálkozáskor a homlokomon lévő levél is leesett. Második próbálkozáskor a felső levél fent marad, a mellkasomon lévő nem maradt ott.

- Próbálkozz csak – tanácsolta. – Minden konohai így tanulja a csakrakontrollt alapfokon.
- Szóval ezt minden konohai meg tudja csinálni rajtam kívül? Máris jobban érzem magam – ironizáltam, miközben próbáltam magamon tartani a leveleket. Ha véletlen elfújta volna a szellő őket, Tsunade újat nyomott a kezembe.
- Nem. Az egyleveles a sztenderd. Ezt csak neked találtam ki – vallotta be.
- Köszike – ejtettem meg egy gúnyos mosolyt, majd gyakoroltam tovább, miközben ő figyelt.

- Hogy érzed magad? Beilleszkedtél már? – érdeklődött hogylétem felől kazuálisan. – Hunyd be a szemed nyugodtan, ha az segít koncentrálni – javasolta. Megfogadtam ezt a tanácsát.
- Hát jobban, mint legutoljára azt kérdezted – feleltem röviden, nagy koncentrálások közepette.
- Folytasd – célzott a válaszomra.
- Akad pár barátom… haverom… - javítottam ki magam. – Áh, nehéz egyszerre beszélni és koncentrálni – sóhajtottam dühösen, miközben újra a testemre szippantottam a leveleket.
- Nem baj. Teher alatt nő a pálma – bíztatott. – Mesélj a kapcsolataidról! – kérte, viszont érdekesnek találtam, hogy a legtöbbször ezekről úgy akart tudni, mint aki csak egy jelentést szeretett volna hallani.
- Nem igazán van kapcsolatom olyanokkal, akik az én korosztályom. Leggyakrabban Yamanaka Inóval találkozom. A kapcsolatunk elég tipikus példája egy introvertált és egy extrovertált találkozásának. Kifejezetten gondoskódnak találom, és könnyen megérzi és rááll mások hangulatingadozására. Ez megkönnyíti a kapcsolatunkat – fejtettem ki.
- Ilyen egy jó szenzor nindzsa. Remek megérzésekkel rendelkezik. Igen? – ékelte közbe, majd várta a folytatást.
- Ino próbál bemutatni másoknak is. De különösebben közel nem kerültem senkihez. Shikamarut és Choujit is általa ismertem meg. Nem állok olyan közel hozzájuk, de rendben vannak, és ezt kölcsönösnek érzem.
- És a többiek?
- Haladjunk sorban akkor a csapatokon? Legyen – egyeztem bele. – Hinata egy kedves és alázatos lány. Nem tárulkozunk ki különösebben egymásnak, de tudok vele beszélgetni. Ha vele töltöm az időmet, nyugodtnak érzem magam. És úgy érzem, bármit elmondhatnék neki, megértené. Kiba… Hát nem ő a legélesebb kés a fiókban – nevettem fel halkan. – Forrófejű… Néha naiv… Teljesen különbözik a személyiségünk. Hamar be tudok sokallni tőle, ahogy a heves természete ingerültté tesz, és olyankor szükségem van egy kis egyedüllétre. De humoros, laza, őszinte. Amit viszont becsülök, úgyhogy olyankor magamtól is visszamegyek keresni a társaságát. Egy újabb extrovertált, aki jól kiegészít, amikor vágyom emberek társaságára.
- És a harmadik?
- Aburame? Nem igazán ismerem. Nem beszél sokat, így nincs közös témánk, mivel nem vagyok egy nagy kezdeményező – árultam el.
- Félve teszem fel a kérdést, de… És a hetes csapat?
- Legjobbat a végére… - puffogtam. – Lássuk… Naruto – váltam hirtelen elégedetlenné. – Totálisan nem értem, mit eszik rajta mindenki. Feleslegesen hangos, gyerekes és próbálja erőltetni a jókedvet mindenkire, anélkül, hogy előtte megértené az emberek lelki állapotát. – Miközben ezt meséltem, egyre ingerültebb lettem, így nem tudtam folyamatosan a helyükön tartani a leveleket. Újra és újra próbálkoztam magamhoz tapasztani őket. Csak néhány másodpercekre sikerült ezt megtennem.
- Érdekes meglátás. Miért gondolod, hogy nem érti meg az emberek helyzetét? – kérdezte teljes érdeklődéssel, minden elítéléstől mentesen.
- Mert… - kerestem a megfelelő szavakat. – Nem tudom. Annyira… Gondtalannak tűnik, és az elméje annyira egyszerű. Nehéz vele normálisan beszélni. Azt érzem, nem hallgatja meg mások gondolatait és érveit.
- Irigyled a gondtalanságát?
- Tudom, hogy valójában nem az. Tudom, hogy mi ő, és hogy milyen gyerekkora volt – vallottam be. – Az bosszant benne, hogy számomra olyan, mintha hazudna magának a saját érzéseiről – jöttem rá végül.
- Mindenki máshogy kezeli a bánatot. Nem feltétlen hazudik magának. Lehet, hogy csak magát óvja a nagyszájúságával és az emberek közt mutatott optimizmusával, és otthon egyedül magába roskad – vetett fel Tsunade egy másik nézőpontot.
- Talán igazad van. De én csak az alapján ítélhetem meg, amit látok.
- És Sakura?

A név hallatára újból leesett mindkét levél. Erősen hunyorogtam, miközben próbáltam megfelelően irányítani a csakrámat. Korábban azt mondta, magasról tett a „cicaharcunkra", de azért készségesen hozzájárult a köztünk lévő szakmai rivalizálás tovább szításához ezzel a kis tréninggel...

- Érezted már azt, hogy megláttál valakit, látod azt, ahogy másokkal beszél, viselkedik, satöbbi… És egyszerűen van benne valami, amit nem kedvelsz? Az az undorító önzőség és a manipuláció – dühöngtem, még mindig a levelekkel küzdve.
- Ezt hívják megérzésnek – világosított fel. – Van ilyen.
- Tsunade, nem tudok róla semmi szépet mondani, sajnálom – adtam fel a levéllel való baszakodást, majd kinyitva szemeimet, gondterhelten a barna íriszekbe pillantottam. – Még csak nem is tudok rendesen koncentrálni, úgy felbasztam magam – fújtam ki a levegőt. – Tisztában vagyok vele, hogy… neked ez a két gyerek a szíved csücske, de… nekem nem – meredtem rá.
- Ez a ti dolgotok, Ran. Semmi baj nincsen azzal, ha nem kedvelsz valakit. Megvan a jogod hozzá. Nem létezik olyan, hogy kötelező jól kijönnöd valakivel – nyugtatott meg. Ettől jobban éreztem magam. Talán mégsem velem volt a baj.

- Köszönöm, hogy nem ítélsz el, amiért nem hiszek a konohai csodagyerekeidben.
- Az őszinteség nagy erény, Ran… Ezt a vonásodat ne veszítsd el soha.

Váó… Tsunadéból a beszélgetéseink alatt minden alkalommal kijött az az egyetlen egy velős mondat, amelytől mindig egy kicsit erősebbnek érezhettem magam.

- Szóval igen, akad már pár barátom – váltottam hirtelen témát zavaromban.

- Jó – bólogatott elismerően, magabiztosan.
- Mért?

- Hogy legyen kikhez visszatérned, ha majd elmész – bámult mereven a szemembe.
- Mi? Mert hova mennék?

- Mára ennyi – váltott ő is témát, jó szokásunkhoz híven. – Gyakorold, amit ma mutattam! Ha már elég jól megy, használj még több levelet. Tegyél a tarkódra is, és a hátadra!

Amikor a meditálásom során felidézett történések utolsó jelenetéhez érkeztem a fejemben, újból rájöhettem, hogy mennyire elszámoltam a megmaradt erőmet. Nagy lángcsóvákat eregettem a tenyerem segítségével, ami nem is lett volna gond, hogyha az egyik nem érte volna el az Uchihát.

Baszki… Meg fog ölni.
Még jó, hogy el tudott előle ugrani, viszont a tekintet, amit ezért kaptam tőle… Ijedten szorítottam egyik kezem a szám elé, mikor rájöttem, mit is tettem. A jelenleg dühös és félmeztelen Adonisz kérdő testtartással közeledett felém. Szemeiben aktiválva volt a sharingan. Valószínűleg így tudta elkerülni a lángjaimat.

- Mi a fene bajod van?! – Ajjaj, eléggé dühösnek tűnt.
- Basszus, nem direkt volt – pattantam fel hirtelen a lépcsőről, majd tekintetemmel égési sérülések után kutattam. – Csak próbáltam leutánozni azt a jutsut, amit Orochimaru tegnap este mutatott – kezdtem magyarázkodásba. – Viszont ma már Kabutóval is gyakoroltam. Nem tudtam, hogy még képes vagyok ilyenre – céloztam a lángjaim méretére.

- Mifélé jutsu? Amit tegnap is láttalak gyakorolni? – gondolkodott el. Mintha már el is szállt volna a dühe. De most már biztosra tudta, hogy Orochimaru hivatalosan is elkezdett a képességeimmel foglalkozni.

- Ja… A probléma az, hogy ez igazából egy technika látható lángok nélkül – meséltem a problémámról, miközben a tenyereimre tekintettem.
- Akkor elég szarul csinálod – csodálkozott rám némi gúnnyal.
- Orochimaru azt mondta, szerinte ez a technika illene hozzám – sóhajtottam reménytelenül.

- Alig vagy itt két napja és már ilyen jól kiismertétek egymást? – Ez volt az. Megérkeztünk.
- Látom, hogy féltékeny vagy, csak azt nem tudom, hogy melyikünkre – mosolyodtam el lágyan. Cukkoljuk csak egy kicsit! – Melyikünktől akarsz több figyelmet?

- Ha csak ennyit akarsz, szívesen kezelésbe veszlek, hiszen szó szerint tüzelsz – lépett hozzám közelebb. Nem vártam tőle ilyen kacér megjegyzést. Viszont… Vajon komolyan gondolta? Vagy csak egy egyszerű lealacsonyító beszólásnak szánta?
- Szállj le a magas lóról, szépfiú – tettem magunk közé egyik tenyerem. – Én csak olyan férfival megyek el, aki erősebb nálam és le tud győzni – vázoltam a feltételeket, majd elkezdtem hátrálni. – És te nem tudsz – intettem az irányába mindkét mutatóujjammal, megfordultam, majd megindultam kifelé.

- Szereted, ha uralkodnak feletted? – szólt még utánam kicsit hangosabban, hangján hallottam, hogy kajánul elvigyorodott.
- Derítsd ki – vontam vállat.

Bingó! Felkeltettem az érdeklődését. Legalábbis szerintem. Nem habozott feltenni azt az utolsó kérdést. Teljesen biztos voltam benne, hogy ő igenis szeretett uralkodni a nők felett. És én nem bántam volna, ha felettem uralkodott volna… Egy diszkrétebb helyen… Kettesben. Te jó ég, hogy én mennyire magányos voltam… És mióta…

- Hallottam, szereted sanyargatni azt a szerencsétlen lányt – szólalt fel Orochimaru, miközben Kabutóval kettesben voltak egy számomra is ismeretlen laborban.
- Sanyargatni? – kérdezett vissza a tetten ért fiú.
- Kabuto… - Orochimarunak nem kellett a süket duma, tudta ő jól.
- Nem sanyargatom, szimplán csak időközönként szembesítem őt a valósággal – próbálta igazolni tetteit a szürke hajú.
- Tudod, hogy az nem a te dolgod.
- Annyi minden van, amit még nem tud. Elmondtam neki egy-két dolgot… Kiheveri – vont vállat ingerülten.
- És mi volt az a közjáték a Tízekkel? – tette keresztbe karjait a férfi, ajkain egy tudálékos mosollyal. Nem volt ő mérges a segédjére, de attól még nem szerette, ha a tudta nélkül zajlottak események.
- Azt csak a magam szórakoztatására tettem – felelte. Vajon igazat szólt?
- Rant rendkívül feldúltad vele. Legalább egy órán keresztül panaszkodott rád – árulta el.
- A Tízekért nem hibáztathatsz engem, Orochimaru-sama. Az a kettőtök sara Sawada-sannal – vágott vissza a fiú.
- Nem akarom, hogy Ran előbb rakja össze a képet, mint ahogy én azt szeretném – komolyodott el a férfi. – Az átokpecsét a prioritás.

- Nem akarok tiszteletlennek tűnni, Orochimaru-sama, de… Nem értem. Ha ennyire fontos volt számodra a Sawada-sannal való kapcsolatod, hogy még a lányát is magadhoz vedd, akkor miért teszel Sawada-san egyetlen kérésére, miszerint semmiképp se billogozd meg őt?

Orochimaru egy ideig némán állt a szobában. A fiatalabbikban egy pillanatra felmerült, hogy talán túl messzire ment a kérdezősködéssel, de akkor a fekete hajú beszédre nyitotta a száját.

- Ran csak addig lesz itt, amíg fel nem készítem őt arra, ami vár rá. Nem a Tízek Bandája a legnagyobb gondja – bizonygatta elmélyülten.
- Nem? – kérdezte a másik ledöbbenve.
- Ráadásul – ignorálta a fiú kérdését. – Lehet, hogy Nakamura Sawadával megegyeztek a céljaink, de a módszereink annál ritkábban. A pecsét szükséges, és Sawada már úgy sem tehet semmit ez ellen – mérgelődött. – Hogy halad?
- Levettem Ran vérét, és biopsziát is végeztem, hogy kísérletezzek az enzimmel való kompatibilitásán – kezdte jelentését. – A túlélési esélye lenyűgözően magas.
- És az általános kompatibilitás?
- Problémás. Instabil. És bonyolult. Még így is, hogy tudok az elemi pecsételős technikáról, mellyel Rant évekkel ezelőtt felruháztad.
- Az óvintézkedések miatt a pecsételős technika stabilan van a testében. Legalábbis amelyeket a felügyeletem alatt zártak belé, biztosan. A benne lévő elemi csakrahálózatok csak az általános energiaszintjére fejtenek ki hatást, a személyiségére… nem… annyira – magyarázta meg Orochimaru, viszont a végét elég bizonytalanul zárta.
- Ran ezt tudja? Mi az, amit tud?
- A minap elmondta, hogy általános fáradtsággal küszködik évek óta. Napi tíz-tizenegy óra alvással is fáradt – mesélte az idősebbik.
- És ez emiatt? – ráncolta homlokát a másik.
- Igen. Ezért alszik sokat, mert alvás idején tud visszatöltődni a legtöbb csakránk.

Így pótolva azt, ami napközben elveszett. Nem tudatosan teszi, de egyelőre fenntartható.
- Ez lesz vele élete végéig? A fél napot át kell aludnia? – Nocsak, csak nem aggódtál, Kabuto?

- Víz, tűz, szél, villám. Négy csakrahálózat van a testében, amely a sajátjához van hozzákapcsolva, és a saját csakrájából táplálja őket.
- Vagyis pontosabban szipolyozzák őt – helyesbített Kabuto. – Meddig tartható fenn ez az állapot?

- Tudod… Ran úgy nőtt fel, hogy mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a nővérével ellentétben semmilyen képességet sem örökölt az apjától. A vérvonalát leszámítva persze – dőlt a fekete hajú férfi hátra egy asztalnak, hogy megtámaszkodjon. – Ez persze nem volt így. Egy dolgot mégis örökölt tőle, és az a hatalmas csakrakészlete. Persze ettől Ran még nem érezte jobban magát, de így egyenes út vezette ehhez a technikáig, amelyet húsz éven át kutattunk és fejlesztettük az apjával. A sors iróniája, hogy végül a lányán használtuk…

- És mi van a személyiségével? Amire korábban céloztál.
- Némi adrenalin sokk – felelte. – Ami… mondjuk úgy, hogy szenvedélyes harcossá teszi, akinek gyakran van szüksége a képességei szinten tartására.
- Értem… - konstatálta Kabuto az eddig hallottakat. – Ami viszont a billogot illeti… Különbözik a Sasuke-kun által is birtokolt menny pecséttől. A tőled kapott enzim könnyen instabillá teheti az alkalmazkodás kezdeti időszakában. Ez jelenthet alkalmankénti dühkitörést és más pusztító rohamokat, mely során önkívületi állapotba kerül rendszeres emlékezetkieséssel – vázolta fel a „programtervet" egyik kezével erősen gesztikulálva.
- És ez hogyan változna a későbbi szakaszokra?
- Attól függ – vont vállat a fiú. – Ha úgy dönt, hogy csak birtokolja a pecsétet, de nem használja szándékosan… Könnyedén együtt élhet vele nagyobb komplikációk nélkül. Ha rendszeresen támaszkodik a billog erejére, akkor abba beleőrülhet… Vagy belehalhat – mondta érzelemmentesen. – De természetesen szükség van még további vizsgálatokra, hogy biztosan tudhassuk – mosolyodott el hirtelen. Hangja már gondtalan volt. – Hetek kérdése még.

- Rendben. Várom a további jelentéseket. Iktasd ki az esetleges komplikációkat bármi áron!
- Orochimaru-sama…

- Igen? – fordult újra jobbkeze felé.
- Nem félsz, hogy Ran meglép innen? Vagy elárul? – értetlenkedett a fiú Orochimaru magabiztosságán.

- Nem.
- De hogyhogy?!
- Én vagyok az egyetlen, aki információval szolgálhat neki az apjáról – ejtett meg egy könnyed mosolyt. – Ran pedig kíváncsi. A miértek vezérlik. Plusz rájött, hogy sokat taníthatok neki. Nincs oka elmenni.

A reggeli… Na jó, kora délutáni találkozásunk után megint egész nap nem futottam az Uchihába. Egyszerűen, mint aki felszívódott. Emiatt volt az, hogy magamat kellett szórakoztatnom egész nap. Ami nem jött össze, úgyhogy azt tudtam csinálni, amit korábban. Először a sötét könyvtárban kuksoltam. Húsz perc után eszembe jutott, hogy megpróbálhattam volna megtalálni azt a könyvet, amelyet Sasuke olvasott, mikor egyszerre voltunk itt. Fogalmam sem volt, hogy pontosan melyiket vette le, csak a polcra emlékeztem. Voltak ott könyvek az öt nagy nemzet földrajzáról, hematológiáról, pszichés betegségekről, evolúcióról, genjutsukról… Oké, feladtam. Lássuk azt az új jutsut akkor. Vontatottan battyogtam a küzdőtér irányába, viszont annál a folyosónál megint megrekedtem. Meredtem a sötét térbe, és azon gondolkodtam, mit kellett volna tennem. Az az egy fogoly, azzal a nyugodt kisugárzásával. Miért volt annyira más, miért reagált ennyire másként, mint a többiek? Biztos tudott valamit az apám titkos életéről. A kérdés az, hogy elárulta volna-e nekem, és hogyan kellett volna megközelítenem? Nem akartam túl nyilvánvaló lenni. Talán meg kellett volna várnom, amíg Kabuto be nem tolja őt elém egy lyukkal a szívén. Amivel az volt a gond, hogy ha Kabuto is ott lett volna, akkor nem faggathattam ki a férfit, plusz nem hagyhattam meghalni. Ha közvetlen a cellákhoz mentem volna, akkor a többi rab lett volna zavaró tényező. Kivéve, ha…! Azt hiszem, ez működhetett is akár… Viszont kutatásokra és előkészületekre volt szükségem. Visszafordultam a könyvtárba.

Késő este folytattam egy kicsit a ninjutsum fejlesztését. Egy földklónom ellen gyakoroltam az ökölharcot, és végtére is sikerült már elérnem, hogy csak a tenyerem égjen. Ennél jobbra, most nem futotta.

- Látom, haladtál – hallottam hirtelen Orochimaru hangját magam mögül, amire összerezzentem. Francért ólálkodott a hátam mögött…
- Nem… Ez szar – fordultam felé elégedetlenül. – Mindegy. Nem akarom, hogy segíts benne, mert egyedül akarok rájönni – kértem, majd feloldottam a klónt. – Szükséged van valamire? – érdeklődtem közönyösen.
- Elégedetlennek tűnsz. Újabb probléma akadt? – érdeklődött. Sőt, inkább kíváncsiskodott. Miért volt ez fontos neki?
- Neeem, csak… - forgattam a szemeimet, miközben gondolkoztam, mi is volt a bajom. – Rohadtul unatkozom. Annyira, hogy kérdésekkel sincs kedvem zaklatni téged – morogtam.
- Ezt sajnálattal hallom – mosolygott szenvedésemen. Valójában szerintem örült, hogy nem akartam zaklatni apámmal. – Pedig korábban annyira elszántnak tűntél, hogy mindent kideríts. – Most tényleg provokálni próbált? Vagy bíztatni, hogy kíváncsiskodjak tovább?
- Hát látod, mit tettetek velem. Alig vagyok itt pár napja, és már zombi vagyok… És még a pecsétet se kaptam meg, ami leépíthetne szellemileg – feleltem nyúzottan. – Egyébként… Nem tudod, az Uchiha merre van? Néha olyan, mintha elnyelte volna a föld – furcsálltam.
- Érdeklődsz iránta? – Ööö… Nem voltam benne biztos, hogy ezt hogyan értette, és ezt az arckifejezésemmel is tudattam.
- Ja, néha rá tudom venni, hogy csináljunk valamit… Kábé öt percre - feleltem még mindig egy furcsa nézéssel, viszont rájöttem közben, hogy mennyire félreérthetően hangzott, amit mondtam, mivel Orochimaru kérdően emelte rám tekintetét. – Mármint edzésügyileg… - tettem gyorsan hozzá. – Miért? Te mire gondoltál?

- Kint van a városban – váltott témát higgadtan. Ebben jó volt.
- Miii?! – döbbentem le, miközben a hangom legalább egy oktávval mélyebb lett. – Van ilyen lehetőség, hogy kint?!
- Persze, hogy van. Mit hiszel, hol vagyunk? A világ végén? – Igazából igen. Ezt hittem.
- Én is ki akarok menni – csillantak fel a szemeim.
- Meg se forduljon a fejedben – kezdett lebeszélni az ötletről, a hangjában némi játékos szigorúságot véltem felfedezni.
- Hogy mi van? – pislogtam párat értetlenül.
– Legalábbis addig ne, amíg meg nem kapod a billogot – adott némi engedményt, miközben összefonta a karjait maga előtt.
- De miért? – háborodtam fel.
- Jó okom van rá – bizonygatta, de nem mondott semmit.
- Ez nem válasz – köptem flegmán. – Ennek is köze van apámhoz, mi? – próbáltam puhatolózni.
- Ne erőlködj ilyesfajta kérdésekkel – zárkózott el az őszinte választól. Áhá, megint elérkeztünk a beszélgetés időzárjához. – Ó, és Sasuke-kunnak is szóltam, hogy nem mehetsz ki – árulta el.
- Minek? Gondolod, hogy segítene rajtam? – fintorogtam a furcsa felvetésén.
- Nem. Azt gondolom, hogy kierőszakolnád, hogy segítsen.
- Figyelj, nem vagy az apám! Ha friss levegőt szeretnék szívni, megteszem – bizonygattam szemtelenül.
- Rendben – egyezett végül bele. Valami nem stimmelt. Volt még itt valami. – Ha le tudsz győzni, kimehetsz a pecsét előtt – mosolyodott el magabiztosan.
- Ehe… - néztem rá szúrósan.
- Én is így gondoltam – alázott meg gyakorlatilag.
- Nem mondtam, hogy nem próbálnám meg. Csak azt, hogy valószínűleg nem nyernék – vágtam vissza.
- És Sasuke-kunt le tudnád győzni? – tesztelte az önbizalmam.
- Persze, miért ne? – feleltem komolytalanul, hogy ne láthassa valódi érzelmeimet ezzel kapcsolatban. – Vannak trükkök a tarsolyomban bőven – bizonygattam.
- Már itt van egy ideje, úgyhogy neki is – fényezte mindkettejüket. – Ráadásul remek taktikus és gyorsan tanul.
- Tehát az én teljes ellentétem? – néztem unottan a férfira, aki csak csípőre tett kezekkel fújta ki kuncogva a levegőt.
- Természetesen nem. Neked is biztosan megvannak a magad erényei – folytatta a szemétkedést.
- De jó kedved van ma! Megint ittál? – tekintettem rá fáradtan, utalva a folyamatos szívózására.
- Ran, igazából azért kerestelek, mert szólni akartam egy közelgő eseményről – váltott hirtelen témát. Tehát ez a kis közjáték nem is volt betervezve? – Két hét múlva lesz egy… megbeszélés, amire szeretném, ha velem jönnél mint testőröm.

Hagyott egy kis szünetet, hogy feldolgozzam a dolgokat. Meglepődtem.
- Tehát mégis kimehetek? – Gratulálok, Ran! Megfogtad a lényeget. – Egyébként… mint testőröd?! Miért nem Sasuke megy veled? Vagy Kabuto? – akadtam ki.
- Hidd el… Te akarsz jönni – győzködött távolságtartó hanglejtéssel.
- Most aláztál meg, hogy se téged, se az Uchihát nem tudnám legyőzni, aztán engesztelésképpen elhívsz egy gyűlésre nézelődni?

- Megígértem, hogy megtanítalak arra, hogyan tárgyalj effektíven – emlékeztetett.
- Mint a nagyok? – húztam a számat.
- Mint a legnagyobbak – emelte a tétet. Orochimaru tudta, hogyan kellett hozzám beszélni.

Már régen elmúlt éjfél, és én éppen a konyhában főztem némi teát. Már annyira unatkoztam, hogy aludni se bírtam. Éppen ezen segített az időközben betoppanó Uchiha. Bevallom, bíztam benne, hogy ma még összefutunk. Viszont valami nem stimmelt a sráccal. Félmeztelen volt, így láthattam, hogy mellkasát – és arcát is – bőrpír borította. Izzadt és remegett egyszerre, valamint mély levegőket vett. Ettől némileg megfagyott bennem a vér.

- Pont itt kell lenned?! – förmedt rám, amint meglátott.

- Mi a baj? – kérdeztem megrökönyödve. Arcomon értetlenség és félelem egyvelege ült. Annyire ledöbbentem, hogy magamra se vettem flegma kérdését.
- Semmi – fujtatott idegesen.

Nem számított rám, és nem is akart volna belémfutni. Láttam rajta, hogy kellemetlenül érezte magát, amiért így láttam őt. Viszont még mindig teljesen kivolt.

- Azt hittem, kint vagy – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, viszont tőlem nem megszokott módon kifejezetten halkan beszéltem. Hangomat a döbbenet uralta.
- Már órákkal ezelőtt visszajöttem.
Próbált lerázni. Teljesen értetlenül álltam a jelenet előtt.
- Sasuke, mi a baj? – A kíváncsiságom csak győzedelmeskedett felettem, furcsamód aggódtam. Ez annyira nem volt jellemző rá. Nem, mintha túl régóta ismertem volna…
- Ran… Nincs semmi – teremtett le erélyesen, miközben ő az étkezőasztalon tenyerelt, fejét lehajtotta, szemeit összeszorította. Próbált egyenletesen lélegezni. Valamiért kijöhetett a konyhába, viszont meggondolhatta magát, miután meglátott itt.
- Én nem így látom. Mi a gond? Hátha tudok segíteni – ajánlottam fel, majd néhány lépést tettem felé.
- Te… - csattant fel hirtelen a szavait keresve. – Te miért nem alszol? – tartotta ki egyik kezét irányomba, célozva rá, hogy ne merészeljem megközelíteni. Mindeközben tekintetével még mindig az asztalra fókuszált.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – vágtam vissza, majd ellenkezését látva visszadőltem a pult szélének.
- Próbáltam – felelte. Nem teljesen értettem, mi volt az, amit mondani akart.
- Semmi baj – próbáltam nyugtathatni. – Én se tudok aludni általában.

Erre némileg felfigyelt. Ez jó. Meg akartam próbálni beszéltetni, hátha attól elterelődött a figyelme, bármi is zajlott le benne éppen.

- Általában nagyon jókat alszom, csak sokszor borzasztó nehezen merülök álomba – folytattam. – Bár a legnagyobb problémám igazából a felkeléssel van – vallottam be.
- Ezért kezded ennyivel később az edzésed? – tette fel a kérdést. Nagyon jó. Beszélgetni kezdett velem. A légzése is kezdett normálissá válni, habár lehet, hogy neki ez nem tűnt még fel.
- Igen. Felébredek én délnél hamarabb is. Többször is… Csak fizikailag képtelen vagyok kikelni az ágyból. Olyan érzés, mintha valami nagy nyomás vagy valami nehéz súly lenne az elmémen és a testemen is – meséltem el neki.
- Gondoltál már arra, hogy korábban lefeküdj, hogy ne délben kelj? – Megjegyzése kissé csípős volt, ami azt jelentette, hogy visszanyerhette lélekjelenlétét.
- Ha-ha – nevettem erőltetetten. – Gondoltam már, és nem vált be. Mindegy, hogy hajnali négykor vagy este kilenckor fekszem le. Ugyanúgy délben keltem minden egyes alkalommal – sóhajtottam irritáltan. – Úgyhogy akkor már szeretek fennmaradni sokáig, hogy több minden lehessen számomra egy napba belesűrítve.
- Gyönyörű gondolat – ironizált. Jól van, már semmi baja nem volt…
- Idd meg ezt – utasítottam az Uchihát, miközben a kezébe nyomtam egy bögrét. Fura, ellenkező nézést kaptam a gesztusomra. – Citromfű. Helyreteszi az idegeidet.

- Kösz – sóhajtott beleegyezően, majd fogadta el végül.
- És mit csináltál a városban? – váltottam témát, miközben az étkezőasztal egyik székéhez sétálva kihúztam azt, majd leültem rá. A vele szemben lévő asztalfőhöz ültem, egyik lábamat a mellettem lévő székre, másikat pedig megfáradtan átlógattam az asztalon, így teáztam én is.
- Az nem tartozik rád – kezdett el egyből védekezni.

- Jaaaj, Uchiha, nyugi már – hőbörögtem kimerülten, miközben a hajamba túrtam. – Nem kérlek arra, hogy mondj el olyat, amit nem akarsz. Arra kérlek, hogy mesélj egy kicsit arról, mi van odakint – lepleztem le szándékaimat. – Ma tudtam meg, hogy volna lehetőségem egy kicsit elszabadulni innen, és te nem úgy ismered a várost, gondolom, mint egy ötvenes sannin.
- Mit akarsz tudni? – adta be végül a derekát a fiú, miközben leült az asztalhoz ő is, viszont vagy három székkel arrébb, mint én. Hidegen egymás szemébe néztünk, majd az én tekintetem elgondolkozva lejjebb csúszott a kidolgozott felsőtestére. Sóhajtottam egy akkorát, hogy a vállaim is belerándultak, majd újra a szemeibe néztem. Istenem, de jól nézett ki.
- Bármit – vontam vállat. – Baszottul unatkozom és stresszes vagyok. Szükségem van egy olyan helyre, ahol… - Hogy is kellett volna fogalmaznom, hogy mégse legyek túl egyértelmű? – Megszabadulhatok a felesleges energiáimtól… agresszív módon – nyögtem ki végül.
- Nem biztos, hogy most ugyanarra gondolok, mint amire te – reagált, már-már röhögve, kaján vigyorral ajkain.
- Az arckifejezésedet elnézve, én is erre jutottam – húztam a számat. Nem, nem szexre gondoltam. Tényleg nem. – De legalább most már tudom, hogy te emiatt jársz ki – mosolyogtam sejtelmesen.
- Miért, mire gondoltál? – tért vissza az előző témára hirtelen. Ó, ha azt tudta volna…
- Nos… - vettem mély levegőt. – Ha ezt meg kell kérdezned, akkor valószínűleg nem te vagy az emberem. Nem kell tudnod. Talán majd egy nap…

Ezt követően egy fél percre teázós csönd borította az étkezőt.
- Beszéltem ma Orochimaruval, és megtiltotta, hogy elhagyjam a rejteket akár egy kis kiruccanásra is – kezdtem bele.
- Igen? – kérdezte az Adonisz unottan. Miért tett úgy, mintha nem tudta volna?
- Azt mondta, hogy szólt erről neked is – lepleztem le. – Csak nem vágom, hogy miért.
- Mert tudta, hogy ez lesz – intett egyet kezével kettőnkre, célozva erre a beszélgetésre.
- Neked is megtiltotta az elején? – érdeklődtem.
- Nem.
- Tudod, hogy nekem miért nem engedi? – próbáltam újból témát váltani, ám most kifejezetten óvatosan.
- Nem.

Aprókat bólogattam válaszára, összeszorított ajkakkal. Inkább belekortyoltam a teámba. Látta, hogy valami zavart, de nem kérdezett rá. Szemem a srác nyakára csúszott, valamennyire láttam innen az átokpecsétjét. Vajon hajlandó lett volna már az átokpecsétről beszélni velem? Nem tudtam eldönteni. Az volt a baj, hogy valójában féltem megtudni bármit is a pecsétről. Nem voltam ostoba, tudtam jól, hogy amit Orochimaru mondott erről az erőről, az maga volt az idealizált hazugság. Kabuto biztosította az orvosi megközelítésre való rálátásomat. Sasuke… Övé volt a csúf igazság, hiszen neki személyes tapasztalata volt az egészben.

- Láttalak múltkor a küzdőtéren… - kezdtem egy új témába inkább. – A villámtechnikádat képes vagy kézjelek nélkül előhozni – néztem újra a szemébe. – Hogyan? – döbbentem le.
- Sok év gyakorlatával – adta meg a legkézenfekvőbb választ. Erre én kimerülten sóhajtottam, mivel világossá vált, nem kapok normális választ. Mikor látta a kínlódásomat, megenyhült. – De sokat számít, hogy a villám az affinitásom.
- A villám az affinitásod? Azt hittem a tűz az – csodálkoztam.
- Az is. – Sasuke és a tőmondatai… - Csak az a klánom által.
- Jól hangzik… Hogy vannak egyértelműen örökölhető képességek a klánodban – áradoztam szinte, némi keserűséggel a hangomban. – Hallottam, hogy tele volt az Uchiha klán kivételes tehetségekkel. – Reméltem, hogy nem bosszantottam fel azzal, hogy a néhai klánját szóbahoztam. Egyáltalán nem ez volt a szándékom.
- A te klánod? – kérdezte érdeklődve, ami meglepett.
- Ehh… - nyögtem fel elégedetlenül, mégis nevetve. – Az én klánom unalmas. Kevesen is vagyunk és fele akkora hírneve sincs, mint… akármelyik konohai klánnak. Persze, ez Kőfalu egy nindzsa klánja – tettem hozzá gyorsan. – De gyakorlatilag már darabokra hullott a családunk egysége mint klán, úgyhogy nem igazán számít, mert hosszútávon nem fogunk fennmaradni.
- Kőfalu? – döbbent le hitetlenkedve Sasuke. – Azt hittem, Konohában éltél eddig. – Orochimaru beszélhetett neki rólam…
- Mert ott is éltem – igazoltam neki történetemet. – Vagyis… Ez bonyolult. Okkal nem találkoztunk Konohában, mert az elmúlt másfél évet töltöttem csak ott. De… Konohát hagyjuk – ráztam a fejemet. Nem akartam Konoháról beszélni. Főleg nem az Uchihával. Szerencsére ez nem tűnt gondnak, mert egyetértően bólintott.
- Miért hagytad el az otthonodat Konoháért? – Nagyon jó kérdés volt. Gondolkodóba estem, ahogy meredten bámultam a pultot Sasuke mögött, és megrohamoztak az emlékek.
- Mert nem éreztem magam jól. Senki sem értette meg az igényeimet, ezért el kellett szabadulnom, szimplán ennyi – foglaltam össze, ügyelve arra, hogy mégse áruljak el magamról túl sokat. – Ja, ja, tudom… Átlagos tinédzser problémák – tettem még hozzá, mikor tudatosult bennem, mennyire banálisnak is hangozhatott a sztorim.

Valójában aljasan manipuláltam a történetemmel Sasukét jelen pillanatban. Félreértés ne essék, minden egyes szavam igaz volt, viszont… Éltem Konohában, tudtam Sasuke hátteréről, tudtam, hogy miért jött el és mi történt vele, így én is tudtam, hogy a saját sztorimban mire kellett reflektálnom. Szerencsére sok ponton tudtam olyat mondani, amit az Uchiha tökéletesen meg tudott érteni.

- Viszont veled ellentétben, én nem vagyok szökött nindzsa – ejtettem meg egy vidám mosolyt, vállaimat kicsit feljebb rántottam. – Erre ügyeltem. A távollétem otthonról hivatalos.
- Konohára is igaz ez? – ért tetten.
- Tudod… Kifejezetten szexinek tartom az ilyen okos pasikat – haraptam játékosan az alsó ajkamba, így ugrattam őt. Kiváló kérdés volt ez is. Sasuke ajkai némileg szétnyíltak, látszódott rajta, hogy valami a fejébe ötlött ezzel kapcsolatban.
- Elég csábítóan terelsz – kulcsolta össze kézfejeit a tarkóján, melytől megfeszült minden izma a felsőtestén, aminek látványába beleborzongtam. Biztos vagyok benne, hogy ezt ő is észrevette… Hogy mennyire gerjedtem rá. Valószínűleg nem én voltam az első nő, akire ilyen hatást tudott kifejteni.
- Te is jó vagy benne – vágtam vissza. – Kicsit elkanyarodtunk a kéz nélküli elemi jutsuktól.
- Te meg nem árultál el a klánod öröklődő technikájáról semmit – pimaszkodott.
- Szerinted nem vettem észre a reakcióidat? – nevettem el magam. Erre az Uchiha kérdően nézett rám. – Minden egyes alkalommal… Amikor küzdöttünk, amikor edzettem… Jó pár alkalommal furcsálltál dolgokat a képességeimmel kapcsolatban. Láttam, hogy majd megöl a kíváncsiság, de makacs módon nem kérdezted meg egyszer sem, hogy mi az én egyedi képességem – buktattam le halvány mosollyal az arcomon, viszont ezúttal pont emiatt nem fogja feltenni a kérdést. – Lássuk, hogy rájössz-e magadtól. Kíváncsi vagyok.
- Éértem – bólogatott lassan. Nem volt elégedett.
- Ne kérdezd meg róla Orochimarut – tanácsoltam, hogy még izgalmasabb legyen a dolog.
- Nem állt szándékomban.
- Hát, végülis… Talán nem is olyan nagy cucc a képességem. Mint mondtam, nem örököltem különösebben semmit se a szüleimtől – vontam vállat unottan, bár kissé önteltnek hangoztam a mondat valódi jelentése ellenére is.
- Szerintem hazudsz – bökte ki az Uchiha.
- Miből gondolod?
- Harcoltunk már. Nagyon fiatal vagy ahhoz, hogy mind az öt alap természeti elemet használni tudd. Képzett jouninok is legfeljebb kettőt-hármat ismernek – szembesített elméletével elszántan. Titkaim voltak, és ezt ő is tudta.
- Na, ezeknek pont semmi köze ahhoz, hogy mit örököltem és mit nem. Vagyis… Csak közvetetten – ködösítettem a történetet. – De hát… Mint te is mondtad… Évek gyakorlata – kezdtünk egy újabb feszültséggel teli szemezésbe. – A testem elég sok mindent kibír.
- Ezt hogy érted? – rázta a fejét.
- Ez az, amit neked kell kitalálnod – bizonygattam.
- Miért gondolod, hogy játszani akarom a kis játékodat?
- Azért, mert olyan vonzó, amikor okos vagy – jött ki belőlem gúnyos hangsúlyozással az, amit valójában komolyan gondoltam. Lehúztam a teám maradékát, majd felpattantam a székemről. – Élveztem a csevejt, Sasuke – ejtettem meg egy pimasz mosolyt, miközben közelítettem a kijárat felé, de egyben felé is. – Csináljunk hasonlót máskor is – javasoltam, majd engedtem a csábításnak.
Miközben elhaladtam mellette és ezeket a szavakat mondtam, egyik kezemmel játékosan az ujjaim közé fogtam az állát, majd gyengéden rászorítottam. Az érintésre ő kifejezetten feszült lett, a kezem után nyúlt, hogy ellökje azt, viszont mivel számítottam erre, inkább gyorsan végighúztam kezemet a nyakán, majd mellkasán, miközben felnevettem a reakcióján. Muszáj volt hozzáérnem, legalább ennyire.

- Jó éjt, Sasuke! Aludj jól – ismételtem el újra, majd most már tényleg otthagytam.