A következő reggel, mikor visszamentem a konyhába, furcsa dologra lettem figyelmes. A konyhapulton szét volt szóródva némi fehéres, porszerű anyag, és a francért sem tudtam rájönni, hogy mi lehetett az. Megtapintottam, megszagoltam, de nem lettem okosabb, szagtalan volt. Valamiféle gyógyszer lett volna? Végtére is, ott hagytam Sasukét a konyhában tegnap este. Megtehette azt, amiért valójában odament. De ha ez gyógyszer is volt, mi oka lett volna az Uchihának bármit is szedni? És mi volt az az ijesztő idegállapota, amiben a konyhába rontott? Nem hessegettem el egy gondolatot sem, ami a fejembe ötlött ezzel kapcsolatosan, inkább csak későbbre csúsztattam a napirendi pontok közt. Nem is kellett olyan sokat várnom a következő fejleményre. Megint Kabutónál kezdtem a napomat. Már egy újabb tízek bandájabéli is elő volt készítve jöttömre, viszont még mindig nem az az egy, akire én vártam.

- Ran! – szólított meg a szürke hajú. – Korán jöttél. Magadhoz képest… - tette hozzá halkabban.
- Ja, na kezdjünk bele! Kit fogunk ma meggyalázni és hogyan? – tettem fel a kérdést unottan. Kabutótól kaptam egy érdekes nézést, de végül nem is törődött azzal, ami a számon kijött.

- Ahogy óhajtod – vette át az iniciatívát, majd a kikötözött, eszméletlen férfi fölé álltunk.

Egy laza mozdulattal eltörte a férfi sípcsontját, miután kék csakrával borította be egyik tenyerét. Kabuto könnyed brutalitását láttán kérdő, ám unott tekintettel kezdtem bele a kezelésbe, amit a szemüveges férfi furcsállt, de még nem tett szóvá. Odébb vonult, elkezdett valamivel foglalkozni, csak néha-néha pillantott arra, amit én csináltam.

- Ha ezzel végeztél, kiértékellek, és még ma elkezdjük a méregkeverést – szólt hozzám.
- Rendben, már alig várom – feleltem érzéstelenül a nagy koncentrálás közepette.

- Ma olyan más vagy… Csendesebb - kezdett bele Kabuto egy igen különös témába. – Beletörődtél a dolgokba?

- Mindig is csendes voltam – válaszoltam, szememet végig a sérült férfi lábszárára szegezve. Csak ez nem igazán látszott olyan alakok közt, mint ők.
- Igen, de most… A kisugárzásod is olyan elfojtott.
- És ez meglep téged? – emeltem végre rá a tekintetem, de választ nem kaphattam, ugyanis nyílt az ajtó.

Ilyen még korábban nem volt, hogy valaki megzavart volna „óra" közben.

- Ah, Sasuke-kun – mutatott színlelt felüdülést a férfi. Mi? Sasuke? Orochimarura előbb tippeltem volna. Viszont nem akartam az Uchihára nézni, és ehhez elég jó alibi volt nekem jelenleg a gyógyítás.

- Kifogytam – mondta kifejezetten halkan, nem örült neki, hogy én is a közelben tartózkodtam. Egyébként tömör volt, mint mindig, és ezek szerint nem csak velem. Viszont… Kifogyott? Ez érdekesnek hangzott.
- Tudod, hogy működik ez. Pótolom a hiányod, miután kimész és pótlod az én készletemet – fejtette ki Kabuto, miközben matatott valamit az egyik fiókban, majd elővett egy teleírt papírlapot. – Ki van már fizetve, csak el kell menni érte.
- Jó, legyen – nyögte ki irritáltan a fekete hajú, majd a listát megragadva kivonult a laborból.

- Kész vagyok – szólaltam fel, mikor az Uchiha végre kettesben hagyott minket.

- Lássuk – vette elő az ítélkező hangszínét. Odajött, majd kék csakrát idézett tenyerére, s ezzel vizsgálta meg a csont állapotát. – Nem rossz. Fejlődsz – dicsért meg jéghideg hanggal.
- Kösz. Bár nem nyílt törés volt, nem volt nehéz dolgom. – vallottam be. - Csak a szervezetének kalcium termelését kellett serkentenem.
- Holnap megpróbálkozhatsz azzal is – vetette fel. – De kezdjünk is bele az új témába!

Ledobott elém néhány könyvet, majd arra utasított, hogy tekintsem őket a Bibliáimnak, fújjam őket kívülről. Ezután kihelyezett elém egy kézzel írt receptet, hogy készítsem el a főzetet a leírtak szerint.

- Mit adtál Sasukének? – kérdeztem tőle bármiféle előzetes témafelvezetés nélkül.
- Egy listát a készletemben pótlandó növényekről – tért ki a válasz elől. Valószínűleg fel akart csigázni.
- Jaj, Kabuto, tudod jól, hogy nem ez érdekel – ejtettem meg egy gúnyos mosolyt.
- Sasuke-kun feltehetőleg nem lesz elragadtatva, ha elárulom, de… - Kabuto volt a pletykázás koronázatlan királya. Komolyan… - Időközönként írok fel neki receptet egy bizonyos gyógyszer összetevőire, amit, ha elhoz nekem, elkészítem a számára.
- Mi? Miért kellesz ehhez te, hogy elhozzon hozzád valamit, amit egy alkimista is elkészíthet neki? – csattantam fel értetlenkedve a logikátlanságon.
- Csak így vehetem rá Sasuke-kunt, hogy olykor-olykor kifutófiúskodjon nekem – vallotta be a lustaságából fakadó bűnét, de én még mindig nem értettem az egészet, ezért folytatta. – Egyezséget kötöttem az alkimistával, így semmi akadálya, hogy én írjam fel előre és készítsem is el a receptet.
- Áhá – konstatáltam.

Akkor is gyanús volt. Ennek így se láttam sok értelmét. Biztosra vettem, hogy a sztori nem volt teljes. Kabuto hajlamos volt így kommunikálni. Nem feltétlen hazudott, de nem is mondott el mindent, amitől az állításai megkérdőjelezhetővé váltak és jól összezavarta a beszélgetőpartnerét. Valamint a tény, hogy elárulta, hogy az Uchinának valamilyen gyógyszerre volt szüksége, csak arra szolgált, hogy megint pöröghessen valamin az agyam, és ezt tudta jól. Ezen kívül… Ez lehetett az a fehér por, amit a konyhában találtam? Sasuke gyógyszere? Mi a francra szedhetett gyógyszert rendszerességgel?

A főzet készítésének hátralevő idejében egy szót sem szóltunk egymáshoz. Kabuto tett néhány okító jellegű megjegyzést, de túlságosan a gondolataimba voltam mélyedve ahhoz, hogy válaszoljak rájuk. Végig Sasuke járt a fejemben. Éppen ezért, mikor végeztem a pokol hetedik bugyrában, egyenesen a szobája felé vettem az irányt. Feltételeztem, hogy éppen nem tartózkodott a bunkerben, és amikor bent a városban töltötte a szabadidejét, hajlamos volt órákra eltűnni. Ez azt jelentette, hogy nem különösebben kellett aggódnom amiatt, hogy visszatér, mielőtt kiderítem, amit tudni akartam.

A szobája ajtajához érve vettem egy mély levegőt, lenyomtam a kilincset, majd még gyorsan körbenézve a folyosón, beslisszantam a helyiségbe. Ahogy sejtettem… Házon kívül volt az Adonisz. És annyira letisztult stílusú volt a szobája, ahogy én azt elképzeltem. Ugyan, ez volt az, amit kinéztem belőle, de Sasuke nagyon pedáns volt. Minden apró részletet meg kellett jegyeznem a látottakból, hogy ne hagyjak nyomot eme betörésem után. A szoba legalább akkora volt, mint a sajátom, viszont ami a berendezést illette, jócskán eltért. A gondosan bevetett ágya nem szorosan a falhoz tolva állt az egyik sarokban, hanem majdhogynem középen. Habár az ágya nagyobb volt, mint az enyém, neki nem volt selyemágyneműje hozzá és csak egy darab párnája volt. Mellette a sarokban egy egyszerű éjjeli komód pihent. Kihúzogatva fiókjait tekercseket, fegyvereket találtam bennük. A szoba másik sarkához közel volt az íróasztala, melyen egymásra pakolt könyvek és egy félig elhasznált gyertya díszelgett. Végigfuttattam szemeimet a könyvek gerincén, csupa száraz olvasmány politikáról és történelemről. Ezek szerint ő se vette túl komolyan a „könyvtárból ne vigyél ki semmit, ha nem muszáj" szabályt. Az asztal fiókjában üres pergamenek, némi tinta és néhány ceruza pihent. Egy másik szekrényben már ennél érdekesebb dologra bukkantam. Találtam egy kisebb, márványból készült mozsarat, amely alján ott volt ugyanannak a fehér pornak a maradványa, amit a konyhában is láttam. Szóval akkor tényleg az Uchiháé volt. Volt a szekrényben pár papírdarab is, mindegyik Sasuke sajátkezűleg írt jegyzete volt különböző gyógynövényekről. Ám nem ez volt az, ami a részleges megvilágosodást hozta számomra. A szekrény ugyanezen polcának leghátsó részén volt pár barna papírcsomagolás és néhány kisebb, műanyag, gyógyszeres dobozka. A barna, gyűröttes papír jelöletlen volt és kinyitva azt csak némi maradék növényi morzsalékot találtam. Ironikus módon az illata ismerős volt Kabuto óráiról. Ez szárított passióvirág volt, egyfajta gyógyhatású növény. Kenőcsöt szoktak belőle leggyakrabban csinálni, mert kiváló volt égési sérülésekre.

A műanyag dobozok viszont már némileg hasznosabb információval is elláttak. Mindegyiken ugyanaz a néhány infó szerepelt. Rajtuk volt egy név, amiről úgy véltem, az lehetett a gyógyszerész üzletének a neve: „Az Üvöltő Kígyó". Cseppet sem volt bizarr vagy ijesztő… Ezenkívül rajta volt az Uchiha és maga a pirula neve is, amit orvosi nindzsaként sem tudtam igazán hova tenni: „Kígyóméreg".

Érdekes fantázianevek voltak ezek, viszont túl sok volt a kígyóból számomra. Akármi is volt ez a bogyó, már csak a nevéből látni lehetett, hogy nem rendelkezhetett túl sok jótékony hatással.

Itt volt az idő, hogy folytassam a könyvtári kutatásaimat. Habár kiderítettem, amit akartam, nem voltam sokkal előrébb. Fogalmam sem volt, mi lehetett ez az úgynevezett Kígyóméreg. Az egyetlen, amit tudtam, hogy honnan szerezték be a cuccot, viszont nekem nem volt szabad kijárásom. Ez azt jelentette, hogy el kellett érnem, hogy adjanak nekem kimenőt. Amihez vagy megint az Uchihához fordulhattam, vagy vártam addig, amíg Orochimaru el nem vitt végre arra a házon kívüli tárgyalásra. De az meg nem garantálta, hogy tudni fogom a városig vezető utat. Konohának nem volt használható információja arról, hogy mi, merre, hány méter volt a Hang országában, így a térkép, amit idejövetelkor használtam, nem volt már segítségemre. Oké, maradt az Uchiha. Valami ellenszolgáltatást most már tényleg ki kellett találnom a számára…

Másnap megint Kabutóhoz mentem először, miután felkeltem. Ez körülbelül tizenegy vagy dél körül lehetett. Odaadta két főzet receptjét, hogy készítsem el őket egyszerre. Az egyik egy olyan méreg volt, melynek egy farkasmaszlagnak hívott növény magja volt az alapanyaga. A másik egy foltos bürökből, bakfűből és édesköményből készített keverék volt. Szerintem még életemben nem használtam ezeket a növényeket semmire. Ettől függetlenül a főzeteket nem volt gond elkészítenem.

- Kész – nyögtem fel unottan és kimerülten, miután üvegcsékbe öntöttem át a keverékeket egy pipetta segítségével.

- Nagyszerű – kaptam meg a szintén unott választ, majd a férfi kivette a flaskákat a kezemből és félretette őket.
- Ennyi? Nem csinálunk velük semmit? – értetlenkedtem.
- Ó, dehogynem – felelte könnyedén. – Csak nem ma. Hogy állsz a könyvvel, amit adtam neked?
- Ööö… Sehogy – vallottam be vállat vonva.
- Sejtettem – válaszolt önelégülten, miszerint erre is ráhibázott. – Ha erre van szükséged, akkor van néhány módszerem, ami ösztönzőleg hathat rád.
Hirtelen ráemeltem a tekintetem, de… Tudtam, hogy jobb, ha nem kérdezem meg, hogy hogyan. Ez nyilvánvalóan egy fenyegetés volt. De persze ettől még a számat nem voltam hajlandó befogni.
- Más dolgom is volt, nem mindig érek rá vagy van kedvem ezzel foglalkozni.
- Érdekes. Pedig Orochimaru szavaiból azt vettem ki, hogy szereted magadat képezni. Ezek szerint megint túlzott veled kapcsolatban. – Anyád…
- Ez a rész nehéz, oké? – fakadtam ki erélyesebben. – Az én bioritmusommal kicsit nehéz bármit rendszeresen csinálni.
- Ezt a problémát tudom orvosolni. Adhatok pár… - kereste a megfelelő szót. - …Energetizáló tablettát.
- Nem vagyok hajlandó semmilyen bogyót sem szedni. Főleg, ha te készíted – ment fel bennem a pumpa hirtelen. Szóval Sasukénak is ő ajánlotta azt a szart, amit szed a ki tudja miféle bajára?! Hogy tudta rávenni?
- És ha azt mondom, nem én készítem? – kérdezte sejtelmesen.

Csak nem? Az Üvöltő Kígyóra gondolt? Kabuto innentől nem csak a pletykálás királya volt. A szarkeverés koronázatlan császárává avanzsált a szememben.

- Mire célzol pontosan? – tettem fel a kérdést, már újra higgadtan.
- Felírok neked is egy receptet. Ahogy Sasuke-kunnak is felírtam – kezdett bele.
- Nos… Nem tudnék elmenni kiváltani. Orochimaru nem enged ki, amíg nincs rajtam pecsét – fintorogtam.
- Sasuke-kun átveheti helyetted, mikor legközelebb kiküldöm – javasolta.
- Ne! – kiáltottam fel hirtelen. Nem tudom, miért tettem. Kabuto némileg elvigyorodott. Nehezen tudta leplezni. – Vagyis… Szeretnék én elmenni érte. Átvehetném inkább én a rendeléseidet Sasuke helyett – ajánlottam fel.
- Ó, Ran! Dehát most mondtad, hogy egyelőre kijárási tilalmad van – kezdett el egy játszmát űzni velem.
Tudtuk jól mindketten, hogy ez a beszélgetés marhára nem a bogyókról szólt.

- És nem értem az okát. Nem lépnék le – feleltem. – De feltételezem, nem ok nélkül hoztad ezt fel. El tudod intézni, hogy kimehessek?
- Talán meg tudnám oldani, hogy kimehess – gondolkodott el a férfi. – Ha nem lennék ennyire elfoglalt…
- Ugh… - nyögtem fel undorral. – Mit akarsz, mit tegyek? – adtam be a derekamat.
- Örülök, hogy ezt megkérdezted – kezdett bele a szürke hajú, miközben előkapart valahonnan egy vastag mappát, majd ledobta a kettőnk közt lévő asztalra.
- Ez meg mi?
- Egy lista bizonyos megrendelésekről, amiket el kell készítenem határidőre.
- Miféle megrendelések? – kérdeztem, miközben hanyagul lapozgatni kezdtem a mappát.
- Ritka főzetek, amiket le kell gyártanom különböző… befolyásos ügyfeleknek – ködösített továbbra is, miközben ő is belelapozott a mappába, megmutatva nekem az e havi megrendeléseket.
Végigfuttattam a tekintetemet a táblázaton, majd láttam, hogy egytől egyig vagy mérgek, vagy növényi drogkészítmények álltak a listán. Elég nagy mennyiségben. Mikor ez tudatosult bennem, elkomolyodva, de mégis sejtelmesen néztem Kabutóra.
- Nos? Mit mondasz? – kérdezte könnyed mosollyal.
- Azt akarod, hogy készítsem el ezeket helyetted? Cserébe a szabad kijárásért?
- Vedd úgy, hogy ez egy kis szorgalmi feladat. El tudod készíteni őket, nemde?
- Azt hiszem… - sóhajtottam. – Fejből nem, de ha van hozzá leírás, bármit el tudok készíteni.
- Ha beleegyezel… Minden hónap végén az általad elkészített rendelések bevételének tíz százalékát megkaphatod – váltott vissza az öntelt stílusára, amit velem szemben annyira szeretett alkalmazni, miközben újra belelapozott a mappába egy nagyobbat. Lenéztem, így láthattam, hogy a receptek voltak azok. Alaposan átvizslattam őket. Tényleg el tudtam volna készíteni mindet. Ezúttal ismét én lapoztam bele a könyvecskéjébe. Hagyta, hogy tanulmányozzam. Tele volt tűzdelve számlákkal a mappa, és mit ne mondjak… Baromi nagy összeg szerepelt minden egyes oldalon. Ráadásul Konoha óta le voltam égve. Francba…

Újabb mély levegővételt hallhatott tőlem Kabuto. Át kellett gondolnom, mi forgott kockán. Megegyezhettem Kabutóval, hogy szabad kijárást kaphassak, így folytatva a saját kis magánprojektjeimet, viszont cserébe emberek drogfüggőségéhez járultam hozzá, ami nem igazán egyezett a medikus nindzsaként vallott etikettemmel. Nem is beszélve a mérgekről, amiket szintén nem jótékonykodásra használhattak. Újabb ellenérv volt, hogy rendkívül sok volt a megrendelés. Meg tudtam volna én ezeket csinálni időben? Gyakorlásnak valóban jó lett volna, de megint csak… A pénz sem jött volna rosszul.

- Nos, mit mondasz? – szakította meg a gondolatmenetemet a férfi.
- Nem tudom… - vonakodtam. – Kell egy kis idő, hogy átgondoljam ezt.
- Megértem – színlelt együttérzést. – Szólj, ha van egy válaszod.
- Úgy lesz – zártam le a témát.
- Ó, és Ran… Orochimaru-samának egyelőre ne beszélj az alkunkról, ha megkérhetlek – tette még hozzá. Hm, nem gondoltam volna, hogy Kabutónak voltak titkai Orochimaru előtt. Talán ez még egy jelzés volt számomra, hogy ennek úgyse lehetett jó vége.

Távozás előtt még érdeklődtem Orochimaru holléte felől. Beszélni akartam vele. Mégpedig hasonló témában, mint amit Kabuto az imént felvetett. Viszonylag meglepett, hogy szerinte a küzdőtéren fogom őt találni. Egy újabb technikát taníthatott az Uchihának, ami emlékeztetett arra, hogy mennyire szarul is haladtam a ninjutsu edzésemmel. Ő bezzeg már egy újabb technikának is nekilátott… Hogy tanulhatott ilyen gyorsan?

- Orochimaru! – kiáltottam el magam hangosan, mikor a küzdőtérre érkeztem. Valóban az Adoniszt dolgoztatta. Viszont meglepő volt számomra, hogy Orochimarut aktív félnek láttam Sasuke edzésén, ugyanis katanákkal vívtak egymás ellen. Persze nem mintha láttam volna valaha harcolni a férfit, de mégiscsak a három sannin egyike volt.

- Sasuke-kun, megbocsájtanál pár percre? – kért elnézést udvariasan a sráctól a stílusom miatt.
- Felőlem – nyögte a srác flegmán, miközben kimerültségét próbálta leplezni. Minden alkalommal kifulladásig hajtotta magát, nem volt semmi az edzésekbe helyezett erőbefektetése. Fel kellett volna már vennem ezzel a versenyt.
- Ó, miattam ne hagyjátok abba – szabadkoztam, miközben elég közel sétáltam hozzájuk, viszont már mindegy volt, Sasuke nagy elégedetlenségére.
- Késő… - morogta az Uchiha az orra alatt, ezzel is jelezve felém, hogy nem voltam kívánatos jelenség az edzés idején.
- Beszélnem kell veled. Mikor érsz rá leghamarabb? – tudattam vele egyből igényeimet.
- Egy óra múlva legyél a tárgyalómban. – Ééés már itt is volt a nekem tetsző válasz. Kezdtük azért már kiismerni egymást Orochimaruval. Tudta, hogy az volt a legegyszerűbb, ha egyből a rendelkezésemre állt.
- Ott leszek – bólintottam mosolyogva, kinyújtott tenyereimet összeszorítva, majd ott is hagytam őket. Persze csak azután, miután egy rövid pillanatra találkozott a tekintetem az Uchiháéval.

- Meglep, hogy csak ennyit akart – bökte oda távozásom után az Uchiha a mesterének.
- Csak ennyit? – kérdezett vissza a férfi felhőkölve. – Ezzel a lánnyal sosem csak ennyi. Mindig készül valamire – elégedetlenkedett, ám hangjában mégis fellelhető volt némi gyengéd szórakozottság.
- Hn… Sok szerencsét – gúnyolódott Sasuke, miközben annak tokjába helyezte pengéjét, s távozni készült.
- Én az apján edződtem… Inkább magad miatt aggódj – vágott még vissza a sannin, miután keresztbe tette karjait, majd ő is a dolgára eredt, hogy lelkileg felkészítse magát arra, ami várt rá.

- Beszélni akartál. Ezúttal mi a gond? – indította el a beszélgetést a férfi, viszont valami eléggé szemet szúrt. Már előre ki volt neki készítve az üveg bora, amivel az idegeit nyugtathatta. Nem tudtam, hogy ezt sértésnek kellett volna-e vennem. Ignoráltam egyelőre.

- Mielőtt a tényleges gondra térnénk, hadd vázoljam fel a szitut – vettem át a szót, miközben leültem az asztalával szemben kikészített székre.

Mikor Orochimaruban tudatosult, hogy most egy jó darabig én fogok beszélni, inkább fogta a palackot és töltött magának.

- Tudjuk mindketten, hogy az elmúlt kábé másfél évet Konohában töltöttem, ahol csak D és C szintű küldetéseket csinálhattam, valamilyen elképesztően ostoba elgondolásnál fogva. – Kissé ingerült lettem, ahogy felidéztem ezt magamban. – És ez volt a hivatalos lehetőségem pénzt keresni. C és D rang – ismételtem meg a kellő hatás kedvéért.

- Uh – vonta fel szemöldökeit a férfi undorodva, majd belekortyolt az italába. Egyelőre még nem sejtette, hova akartam kilyukadni.
- Anyám egy nyamvadt petákot sem adott az örökség rám eső részéből.
- Pörgesd fel a történetet – utasított a sannin unottan.
- Kezdek kifogyni a lóvéból – böktem ki, majd szinte duzzogva vártam a reakcióját.
- Nem hiszek neked. – Hogy mi?! – Tudod, hogy ismertem apádat. Tisztában vagyok vele, hogy legendásan jól gazdálkodsz a meglévő vagyonoddal.
- Nem ez a lényeg! – csattantam fel.
- Ki akarsz menni, nem igaz? – buktatott le. Ráadásul elég hamar.

- Könyörgöm – ültem fel hirtelen a székemben, tenyereimet az íróasztalára tapasztottam. – Bármit megteszek… Még a pecsétedet is bevállalom – alkudoztam.
- Az nem egy szívesség, hanem egy feltétel – javított ki. Vagyis inkább tisztázta a körülményeket. Mindezt úgy, hogy a pohár bor zavaróan a szemem magasságában volt.
- Erről beszélek! Tudod milyen rég ittam meg egy pohár bort? – tört ki belőlem egyre jobban a feszültség.
- Tizenöt vagy. Mennyire lehetett régen? – kérdezte némi szarkazmussal, miközben érzékeltette velem, hogy mennyire nem hatotta meg a szövegelésem.
- Ne gúnyolódj! – szóltam rá. – Tsunade nem gyötört meg ennyire, pedig neki is volt pár hülye húzása.
- Sajnálom, én nem Tsunade vagyok.
- Nekem mondod?! Vettem észre… Tudod, milyen érzés itt aszalódni a sötét, dohos, hideg katakombákban… Egyedül… Bármiféle társaság nélkül? – tettem fel a kérdést drasztikusan, majd Orochimaru felvont szemöldökét látva, elgondolkoztam azon, amit mondtam. – Jó, valószínűleg tudod…
- Ran, mit akarsz? – tette fel a kérdést, célozva arra, hogy azonnal szedjem össze egy mondatba, hogy mik voltak a követeléseim.
- Mondd el, hogy hogy jutok el a városig – kérleltem. – Kimegyek pár órára, szívok egy kis friss levegőt, aztán jönnék is vissza.
- Nem – jött egyből a hideg és velős válasz. De miééért?!
- Sasuke is kilóg egy csomót – próbáltam érvelni, bár maga az érv nem volt túl erős.
- Ha kapsz egy pohár bort, elhallgatsz? – próbálta elterelni a figyelmemet a valódi célomról. Ügyes, és maga a tény, hogy alkohollal kínált, meglepő volt. Vajon komolyan gondolta?
- Egy pohár? – ismételtem el egy kacaj kíséretében. – Ne nevettess!
- Akkor viszont majd újra tárgyalhatunk erről, ha rajtad lesz a pecsét. – Várj! Ne! Ez volt az időzár?!
- De… - ellenkeztem még utoljára elkeseredve, viszont félbeszakított.
- Figyelj… Tudom, hogy mennyire elszánt vagy, ha el akarsz érni valamit, és tudom, hogy továbbra is fogod a módját keresni, hogy idő előtt kimenj. Úgyhogy van egy ajánlatom – kezdett bele valamibe. Felvont szemöldökkel vártam ajánlatát. – Apád… Örökségének rád eső részéből hagyott valamennyit itt, hogy tegyem el biztonságos helyre. Arra az esetre, mikor ide érkezel…
- Hogy mi?
- Ha a következő hetekben még lemondasz erről a tervedről, hogy kijuss a felszínre… - Ne csigázz Orochimaru! Mondjad! – Maradéktalanul megkapod mindet, amint rajtad lesz az átokpecsét.

- He? – fintorogtam értetlenül. – Mert ha nem? Az a pénz az enyém, nem ejtheted túszul… Ahogy engem is idelent – akadtam ki.
- Ez az alkum. Vagy elfogadod, vagy nem. Rajtad áll – kezdett el ujjaival az asztalon dobolni.
- Mennyi pénzről van szó? – érdeklődtem.
- Éppen elégről. – Oké, nem akarta elmondani. Akkor felesleges volt tovább faggatóznom.
Pár pillanatra elcsendesedtünk. Vizslattam a szobát fel s alá. Felesleges volt igent vagy nemet felelnem az ajánlatra. Orochimaru lefektette a szabályokat, innentől rajtam állt, hogy éltem-e velük vagy sem. Feltételezéseim szerint állni szándékozta a szavát. Viszont még mindig ott volt Kabuto ajánlata is. Bár könnyebb lett volna kimatekoznom a döntést, hogyha tudtam volna, hogy itt mennyi pénz is várt rám.

- Ne feledd, egy hét múlva lesz a tárgyalás – vetette még fel, mielőtt felálltam volna a székemből. – Fűfaluba megyünk.
- Fűfalu? – döbbentem le. – De hát az rohadt messze van – fintorogtam.
- Igen, három napi járóföld – értett egyet velem kelletlenül. – De hidd el, amit ott tapasztalsz, kárpótolni fog – bizonygatta. Ajánlom is, hogy így legyen…
- Miből gondolod?
- Legyen elég annyi, hogy javaslom, öltözz úgy az útra, hogy a könnyen felismerhető kék hajad ne legyen szem előtt – jelent meg egy apró mosoly a szája szélén.

- Ó, csak nem? – Tudta, hogy kellett felcsigázni.

Orochimaru mellett veszélyes volt kékhajúnak lenni? Ez új infó volt számomra. Ki tudtam ebből következtetni, hogy Orochimaru és a szintén kékhajú apám duóját sok helyen ismerhették… Hangfalu és Fűfalu közti útvonalon? Most kivételesen nem tettem fel keresztkérdést a férfinek. Türelmesen terveztem várni a közös kiruccanásig, hiszen volt még projektem bőven…

Le voltam maradva a ninjutsu edzésemmel, úgyhogy késő estétől startolva kifulladásig ezzel terveztem foglalkozni. Órákat töltöttem a küzdőtéren, mire az Uchiha is befutott. Persze nem vártam különösebben, de számítottam rá. Nehéz volt elkerülni egymást a küzdőtéren. Közel sétált hozzám, úgyhogy megszólítottam.

- Tervezel ma kimenni? – vágtam a közepébe egyből. Vagy lehet, hogy onnan jött?
- Talán. Miért, mit akarsz? – kérdezte flegmán. Flegmábban, mint általában azt szokta, ami meglepett.
- Szerinted mit? Hogy vigyél ki – vettem fel a stílusát, ebben az esetben.

- Jártál a szobámban. – Óóó, szóval erről volt szó… Hát, az Uchiha nem tűnt túl boldognak tőle.
- Ó – döbbentem le egy pillanatra. – Miből jöttél rá?
Látva az Adonisz reakcióját, mélyen legbelül megbizonyosodtam, hogy ez volt tőlem a lehető legjobb válaszreakció. Az arckifejezése minden pénzt megért. Meglepődött, hogy meg se próbáltam tagadni a vádakat.
- Kék hajszálak – köpte unottan.
- Köszi, hogy szóltál. Legközelebb erre figyelek majd – mosolyodtam el. – Na, segítesz? Ki kell jutnom pár órára – váltottam ismét témát.
- Neked aztán van bőr a képeden – rázta meg a fejét undorodva, majd hátat fordított nekem.
- Uchiha… - állítottam meg határozott szavammal. Vissza ugyan nem fordult, de hajlandó volt végighallgatni, amit mondani készültem. – Tudom, hogy egy seggfejnek tartasz. Az is vagyok, úgyhogy nem fogok bocsánatot kérni, hogy kutakodtam a szobádban, mert jó okom volt rá… Tudom, hogy belemászok a személyes teredbe. Én sem akarnám, hogy más ezt tegye velem, mert kiakaszt, ha valaki az engedélyem nélkül próbál meg többet megtudni rólam. Nem fogom eljátszani, hogy szükségem van a barátságodra, vagy akár a tiszteletedre, mert nem érdekel. Gyanítom, ez kölcsönös… Szerencsére. – Sasuke újra megfordult, hogy a szemembe nézhessen, viszont én még nem fejeztem be monológomat. – Vannak dolgok, amiket ki kell derítenem… És ehhez bizony az idegeidre fogok menni.

- Nem bírod elviselni, ha nem kapod meg, amit akarsz, ugye? – felelte. Nem erről volt szó.

El tudtam viselni. A gond ott volt, hogy ezek apám titkai voltak, amelyekről egyszerűen csak úgy éreztem, jogom volt tudni. Jó, persze, hozzá kellett tennem, hogy a szobájában már azért jártam, mert vele kapcsolatban is kíváncsi voltam néhány dologra. Aggódtam, mióta végig kellett néznem azt az incidenst a konyhában.

- Tudom, hol alszol, és nem fogok leszállni rólad, amíg nem segítesz – vontam vállat.

- Legyen úgy – felelte nyúzottan. – Azt hiszed, megmondhatod nekem, hogy mit tegyek?

- Azta, te aztán kemény dió vagy – adtam elismerésemet egy gúnyos mosollyal. Még jó, hogy én meg kitartó voltam.
- Küzdjünk meg – javasolta hirtelen. Egyenesen a semmiből. Hangja elszánt volt.
- Aztán minek? – kérdeztem vissza flegmán, annak ellenére is, hogy nem ilyen stílusban terveztem válaszolni. Csak meg voltam lepve. Azt hittem, most az a rész jött volna, amikor faképnél hagyjuk egymást.
- Közelharc – javasolta.
- Jó dühös lehetsz rám, ha meg is akarsz verni – feleltem unott képpel, amire az Uchiha csak megrándította a vállait.

Most mi volt a célja ezzel? Tudta, hogy egy ökölharcra úgyse tudtam nemet mondani, igaz?
Amikor a sebét kezeltem a szobámban… Megemlítettem neki, hogy nehezen fogtam vissza magam a harc hívószavára. Erre utazott? Hogy ezt kihozza belőlem?

- Tisztában vagy vele, hogy mire vállalkozol ezzel? – Úgy tűnhetett, mintha kezdtem volna meggondolni magam. Miért akart volna pont taijutsuval…?
- Alábecsülsz – tört ki belőle némi alig észrevehető sértettség. Nagyon jól leplezte érzelmeit.
- Te becsülsz alá engem. – Teljesen fagyossá vált a hangulat. Csak arra tudtam gondolni, hogy el akartam verni.

- Akkor? – tárta szét karjait kérdően.
- Mit kap a győztes? – adtam be végül a derekam. Magának kereste a bajt. – Csak azért, hogy tudjam, mennyire kell megerőltessem magam.
- Nem tudom – vont ismét vállat hanyagul. – Mondjuk… Ha te nyersz, akkor kiviszlek.
- Oké – derültem fel némileg, miközben oldalra hajtottam a fejemet, hogy roppantsak egyet a nyakamon. – Bármi szabály? Mondjuk, hogy ninjutsu kizárva?
- Rendben – bólintott.

- Kérlek, ne fogd magad vissza, csak azért, mert lány vagyok – mosolyogtam rá önelégülten.

Ez jó mókának ígérkezett!