- Kérlek, ne fogd magad vissza, csak azért, mert lány vagyok – mosolyogtam rá önelégülten.
Ez jó mókának ígérkezett!
Mialatt mentálisan készítettem fel magam a kis szinten tartó gyakorlásra, gyorsan kinyújtóztattam és kiropogtattam tagjaimat. De rég is volt… Egy jó kis ökölharc csakra nélkül. Emlékek rohamoztak meg, és egy pillanatra meg is feledkeztem arról, hogy ki is volt az, aki velem szemben állt.
- Na, mi lesz? Nekikezdünk vagy előtte kitöröd minden csontod? – elégedetlenkedett Sasuke, miután eleget hallgatta ízületeim ropogását. Nyugtalan volt a tekintete, mert már a csata előtt elvesztette a fonalat. Látta, hogy egy teljesen más lélekállapotba kerültem, így a kérdésével csak kizökkenteni akart. Fogalma sem volt róla, hogy fejben én valahol Iwagakure egy titkos harcklubjában voltam. Nagyon, de nagyon mélyen.
Intettem neki, hogy nyugodtan támadhatott. Egy irritált tekintettel reagált erre – hiszen mégiscsak parancsolgattam ezzel neki -, de végülis nem volt más választása. Egyáltalán nem volt lassú a mozgása. Amint ütött egyet, az izma rándulásaiból már láttam is, mit szándékozott azután tenni. Jól összekapcsolt mozdulatsorokat mutatott be, viszont könnyedén tudtam követni őket szabad szemmel. Éppen emiatt történt, hogy amikor az öklével indította a küzdelmet, én lehajoltam, majd mielőtt a térdét az arcomba építhette volna, megpördültem és arcon rúgtam.
Erre nem számított. Elmosolyodtam, miközben néhányat hátrafele lépdelt a rúgás miatt. Összeakadt a tekintetünk, és láttam némi meglepődöttséget, majd azonnali elhatározást a szemeiben. Bizonyára tudatosult benne, hogy nem viccből mondtam neki, hogy ne bánjon velem kesztyűs kézzel. Nem hagytam neki túl sok időt gondolkodni, mert már a levegőbe is szökelltem, hogy sarkaimat a nyakára tapasszam. Két kezét keresztbe tette maga előtt, hogy blokkoljon, így két lábbal az alkarjára nehézkedtem. Teljes súlyomat latba vetve rugaszkodtam el róla, hogy a háta mögé szaltózhassak. Ez volt az a pont, ahol Sasuke el tudta venni tőlem az előnyt, mivel úgy tűnt, a teljes testsúlyomnak ellenállni nem volt túl nagy kihívás számára. Ez történt, hogyha az ember lánya negyven kiló vaságyastól… Az Uchiha hasba rúgott, még mielőtt landolhattam volna, így kötöttem ki a padlón.
A küzdelem hasonlóan zajlott a továbbiakban, mint ez az első néhány közös megmozdulás. Többnyire én ütöttem, és el is találtam őt. Ő meg nagy ritkán meg tudta szakítani ezt a láncot, amikor pedig én is kaptam egy-egy jó nagy ütést. Strapabíró volt a srác, aláírom. De összességében az előny nálam volt. Tudtam olvasni a mozdulatait, nekem pedig vigyáznom kellett, hogy ne vegye el tőlem az előnyt, mikor épp a levegőben voltam. Viszonylag gyorsan mozogtunk, még akkor is, ha nekem nem így tűnt. A reflexeimnek és a taijutsuban szerzett rutinomnak hála számomra olyan volt a legtöbb megmozdulása, mintha lassítva láttam volna mindent. Sasuke tíz perc után tele volt horzsolásokkal és különféle sérülésekkel, ami csak beindított igazából. Minden értelemben… Tetszett is, amit láttam, és hevesebben is küzdöttem ezt követően, ahogy tudatosult bennem, hogy gyakorlottabb voltam ebben nála. Nem mondom, én is kaptam egy párat tőle, de a vérvonalam miatt magasabb volt a fájdalomküszöböm, és kevésbé maradtak meg rajtam az ütések és rúgások nyomai.
Tényleg ilyen egyszerű lett volna? És ha nyertem, akkor tényleg kivitt volna? Nos, igen, ami ezután következett egyszerre volt bizonyíték arra, hogy Sasuke mennyire is volt büszke természet, és mennyire tojt a szabályokra. Éppen megint megütöttem, ő pedig próbálta magát a földről összekaparni.
- Hányszor akarsz még feltápászkodni a földről, mire rájössz, hogy csak az időnket húzod? – tettem csípőre a kezemet.
Hangomon nem hallatszódott a megerőltetés semmiféle jele. Ez az Adoniszról nem volt elmondható. Viszont… Amikor alaposabban megvizslattam az arcát, megláttam, hogy aktiválta a szemeiben rejlő jutsut.
- Ó – derültem fel, melynek hangot is adtam azonnal. – Szóval végre komolyan veszel! Ha tudtam volna, hogy csak ennyi kell hozzá, nem könyörögtem volna annyit.
- Fogd be! – köpte dühösen, miközben felállt. Morcos volt. Naaagyon morcos.
- Na nézzük, mi változik – morogtam az orrom alatt, majd folytattuk a küzdelmet.
Valójában hatalmasat dobott az egómon, hogy ezt a lépést megtette. Egyértelműen elismerte ezzel, hogy közelharcban jobb voltam nála. Viszont rendkívül izgatottá tett, hogy végre volt lehetőségem a sharingan ellen küzdeni taijutsuban. Kinek adatott ez meg manapság?
Folytattuk a küzdelmet. Ééés… Teljesen megváltozott a felállás. Gyakorlatilag ellenem fordította a tényt, hogy tudtam olvasni a mozdulataiban. Bárhogy ütöttem-rúgtam, könnyedén blokkolt mindent. Mozdulatai gyorsabbak lettek, éppen csak volt időm elhajolni egy-egy csapása elől, viszont ahogy húztam az időt ezzel, úgy szokott hozzá a küzdelmünk ritmusához, és én lettem az, akinek az ütéseket és rúgásokat tűrnie kellett innentől. Mi a franc? Ez lett volna a sharingan közelről? Kibaszott nagy csalás! Ha ő csalhatott, akkor nekem is jogom volt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Elkezdtem némiképp máshogy irányítani a csakrát a végtagjaimban, hogy az esetleges becsapódásokat jobban tűrjem, és a lehetséges ütéseimet erősebbnek érezhesse. Éppen az öklömmel közelítettem az arca felé, mikor a sajátját az enyémre szorította, ezzel teljesen megállítva a küzdelmet.
- Ran, ez csalás, megbeszéltük az elején – közölte tárgyilagosan, miközben még mindig szorította az öklömet, és csak azért nem támadtam tovább, mert beszélni kezdett. Ó, hát persze… A sharingannal látta a csakrámat az öklömbe irányulni, vagy mi. – Vesztettél.
- Tessék?! – hőköltem fel dühösen. – Te vagy az, aki itt reflektoroz a szemeivel! – vetettem a szemére mérgemben. Egy ilyen ökölharc és az Uchiha cukkolása után kissé nehezen kontrolláltam az indulataimat.
- Amikor a múltkor fegyverekkel gyakoroltunk, pont te voltál az, aki javasolta, hogy a vérvonalat és a ninjutsut külön kezeljük – okoskodott. Pofám leszakadt, komolyan.
- A precíz csakrairányítás némileg messze esik a ninjutsutól – vágtam vissza. Francba, múltkor tényleg én szögeztem volna le egy ilyen baromságot? Ehh… Túlságosan is akartam a sharingan ellen küzdeni, így csúszhatott ki ilyesmi a számon legutoljára.
Úgy tűnt, Sasuke nem volt hajlandó elengedni az öklömet, amíg nem bizonyosodott meg róla, hogy lenyugodtam és megértettem a szabályokat.
– Engedj már el! – Hát ez nem történt meg.
- Amint beismered a vereségedet – közölte hidegvérrel. Én erre úgy döntöttem, hogy a szabad kezemmel még megpróbáltam őt arcon vágni. – Ezek ellen a szemek ellen hasztalan, bármit is teszel – ragadta meg a másik kezemet is.
- Igen? – kérdeztem, még mindig kiakadva és kifejezetten sértődötten, majd hasba térdeltem őt. Annyira szugerálta az arcomat a szemeivel, hogy erre nem számított. Ennek hatására elértem, hogy ki tudjam rántani kezeimet ökleinek fogságából. Összeráncolt szemöldökkel, eltorzult arccal a hasfalára szorította egyik kezét, miközben próbált újból kiegyenesedni. – Ezt lásd előre! – kiáltottam, majd még egyszer hangosan felhörögtem mérgemben, és faképnél hagytam őt. Vissza se néztem.
Meg sem álltam a szobámig, úgy trappoltam végig a hűvös és sötét folyosón. Fel tudtam volna robbanni a méregtől, ami alapjáraton egyáltalán nem lett volna rám jellemző. De előjöttek a kőfalusi emlékeim, melyek teljesen magukkal ragadtak, és ilyenkor meg tudtam őrülni. Úgyhogy pontosan ezért bojkottáltam a titkos edzőtermeket már körülbelül másfél éve. Meg mondjuk azért, mert Konohában ez a fogalom ismeretlen volt. Talán majd egyszer, ha megszereztem az állampolgárságot…
Amint visszaértem a szobámba, azon nyomban lezuhanyoztam és átöltöztem valami könnyedebb cuccba. Hogy újra visszanyerjem hidegvéremet, meggyújtottam egy fahéjas illatgyertyát, majd kényelmes pozícióban az ágyamra ültem. Behunytam a szememet, majd ügyelve az egyenletes légzésemre, meditálni kezdtem. Gyakorlatilag órákra elzártam magam a külvilágtól, ha ez lehetséges volt egy bunkerben. Kérdéseket tettem fel magamnak, melyekre próbáltam választ találni.
Miért hívott ki Sasuke egy harcra? Miért ajánlotta fel, hogy ha nyerek, akkor kivisz? Hogyan tudott előhozni belőlem ilyen érzelemingadozásokat? Ez a viselkedés egyáltalán nem volt jellemző rám. Mindig is jól tudtam uralkodni az érzelmeimen.
Tudatosítanom kellett magamban, hogy bármi, ami az Uchihával kapcsolatosan történt, az nem személyes volt. Csak azok a sztorik voltak személyesek, melyeket Orochimaru zúdított rám. Zsonglőrködnöm kellett a személytelen és a személyes énem közt. De gondolkozzunk tisztán, vegyünk át mindent… Habár bármit megadtam volna, hogy tudjak apám és a sannin viszonyáról mindent, a múltban velük történt dolgokra már nem lehetett hatásom. Apám már nem jöhetett vissza, én meg nem mentem vissza Kőfaluba. Amit magamért tehettem, az a jövőm építése volt. Egy szerepet kellett eljátszanom, hogy többet tudjak meg az Uchiháról, csak azért, hogy Konohában teljes jogú polgár lehessek. Kettőnk kapcsolatának alakulását nekem kellett a kezemben tartani, hogy akaratom szerint formálhassam azt. Éppen ezért, itt volt az ideje, hogy összefoglaljam azt, amit már tudtam róla. Lássuk…
Büszke volt, rendkívül. Talán elitista? Nem szeretett veszíteni. Érzékeny, elég sértődékeny. Nem szívesen fogad el segítséget másoktól. Flegma. A büdös francba… Orochimarunak igaza volt. Nem is különböztünk annyira eddig… Gyorsan szűrt le információkat és gyorsan tanult. A saját szigorú szabályai és korlátai szerint élt. Baromira korán kelt fel és baromira későn feküdt le aludni… Keveset aludt… De mi okból? Hogy többet edzhessen? Vagy mert nem tudott aludni? Gondolkozz… Valamire bogyókat szedett. Több alkalommal is mondani akart valamit késő esténként, amikor megkérdeztem, miért is nem aludt, de visszafojtotta mondandóját… A rohama a konyhában… Fujtatott. Bőrpír jelent meg a mellkasán és az arcán… Hiperventilláció. A fehér por a konyhában. A golgotavirág és a gyógyszerek a szobájában. A könyvek! Csak nem..?!
És akkor sikerült összeraknom a képet. Legalábbis egy jelentős részét biztosan. Hirtelen pattantak ki a szemeim, mikor az agyvihar áttörést hozott számomra. Felpattantam, majd kisiettem a szobámból. A könyvtárba siettem, ahol nagy megkönnyebbülésemre senkivel se találkoztam. Felkapcsoltam a lámpát, majd az egyik polchoz siettem. Hol is voltak azok a könyvek, amiket a múltkor néztem? Az öt nagy nemzet földrajza, hermatológia, evolúciós folyamatok ééés bingó! A pszichés betegségek lexikonja. Sietve vettem le az utóbbit, majd gyorsan lapozgatni kezdtem. Volt néhány oldal, melynek a sarkaira szamárfülek voltak hajtva.
Ráhibáztam. Sasukénak pánikrohamai voltak. Poszttraumatikus stressz szindróma. Erről írnak a szamárfüllel megjelölt oldalak. Ez az, ami a konyhában történt vele. A remegés, az izzadás, a légszomj, tartós álmatlanság… A könyv is leírta a tüneteket, amiket akkor láttam rajta. A golgotavirág pedig… Azt hittem égési sérülések kezelésére használta, hiszen sokszor használt tűztechnikákat, de a virág nem csak erre volt használatos. Nyugtatóként is kiváló volt szárított formában.
Hogy én erre miért nem jöttem rá azonnal! Hiszen ott volt a szemem előtt minden bizonyíték. Gyakorlatilag az aktájában is és mindenhol. Gyerekkorában a bátyja lemészárolta az egész klánját előtte. Valószínűleg nem kapott megfelelő szakmai segítséget senkitől, hogy ezt hogyan dolgozza fel. Ebből normális ember nem tudott maradéktalanul felépülni. Sasuke ezért nem tudott aludni. Rémálmok is gyötörhették?
Az ittlétem óta először sajnáltam őt igazán.
Napok teltek el. Anélkül, hogy összefutottam volna az Uchihával. Mondhattam volna, hogy direkt nem találkoztam vele, de nem kellett erőltetnem semmit, hogy elkerüljük egymást. Mindkettőnknek megvolt a saját rutinja. Orochimaru tárgyalásának napja is nagyon közel volt már. Eleinte izgatottnak éreztem magam ezzel kapcsolatban. Hogy kicsit elszabadulhattam innen… Hogy volt lehetőségem még többet megtudni apámról. De azzal az információmennyiséggel is alig bírtam el, ami eddig rám zúdult. Ha még több megkérdőjelezhető dolog derült volna ki róla, az alapjában borította volna meg a róla kialakult képemet, és ettől rettegtem. Mindig is ő volt az a szülő, akivel könnyedén szóba lehetett elegyedni, tanácsokkal látott el és gondoskodott a jövőnkről, még annak ellenére is, hogy nagyon elfoglalt volt és keveset volt otthon velünk… Ami viszont alátámasztotta az Orochimaru által pedzegetett dolgokat, hogy akkor mivel is volt elfoglalva szabadidejében. És ezzel vissza is értem annak az ördögi körnek az elejére, amely apám kettős életét jellemezhette.
Amíg el nem érkezett az idő, Kabutóhoz járkáltam kivizsgálásokra és pótórákra. Nem volt rest minden nap figyelmeztetni, nehogy el merészeljem felejteni, hogy hamarosan tárgyalásra voltam hivatalos. Ugyan csak nem volt rest minden nap egy teljesen új férfit kifektetni elém, hogy tesztelhessük eddigi tudásom. Viszont egyszer sem azt a férfit hozta be, akire én valójában vártam. Véletlen lett volna? Valamint… Egyáltalán nem beszélt arról a kis plusz munkáról, amit a múltkor felajánlott nekem. Úgy tűnt, nem akarta erőltetni a dolgot, sem befolyásolni engem, én pedig még nem döntöttem. Amúgy sem kellett volna Orochimarut magamra haragítanom. Talán nem is hozom fel neki többet…
Néhány órával később csak megtaláltam az Uchihát a konyhában. Unottan bámultuk egymást pár pillanatig, mire konstatáltuk mindketten, hogy a másik még mindig létezett.
- Mi van? – förmedtem rá hirtelen egy érdekes fintorral az arcomon, miután zavarba jöttem a túl sokáig tartó szemkontaktustól.
Te jó ég! Mi a francért voltam ilyen bunkó? Egyáltalán nem szándékoztam ilyen flegma lenni.
Az Uchiha erre alig hallhatóan morogni kezdett valamit. „Mit tudom én? Te kezdtél bámulni…" Ilyenkor titkon nagyon hálás tudtam lenni, hogy nem vette magára a kelleténél jobban, ha elcsesztem egy beszélgetést köztünk. Na de most hogyan kellett volna tovább? Elkezdtem inkább valamit matatni a konyhában, hogy kevésbé érezzem magam hülyén. Pár perc múlva végül vettem a bátorságot, és megtörtem a csendet:
- Mondanám, hogy tartozol egy városnéző túrával, de rájöttem, hogy alapból nem is terveztél kivinni… - elégedetlenkedtem karba tett kézzel.
- Sokáig tartott, mire leesett – jött a könnyed válasz. Váó, nem is titkolta. Nem is nézett rám, miközben ezt mondta.
- Nem akarsz kivinni. Megértettem – konstatáltam merev hangszínnel. Viszont az, hogy nem akart, az nem azt jelentette, hogy nem is fog.
- Mi az apropó? – nézett rám végül. Fáradtnak tűnt. Megint rosszul aludt?
- Milyen figyelmes vagy, hogy megkérded… Ami azt illeti, ha már nem segítesz kijutnom, legalább hozhatnál nekem egy üveg akármit a következő felfedezőutadról – javasoltam. Próbáltam javasolni… Sasuke erre nagyokat pislogott.
Hiányzott valami, és az egy jó, feszültséglevezető bebaszás volt. Ugyan erről az álmomról valószínűleg le kellett mondanom. Na már nem feltétlen azért, mert Orochimaru múltkor nem adott a borából, hanem azért, mert az ilyesmit társaságban esett jól csinálni. Az Adonisz pedig fix, hogy ebben nem akart partner lenni.
- Ó, te nem viccelsz – döbbent le, mikor ez tudatosult benne.
- Kérlek? – próbálkoztam szépen kérni. - Ne aggódj, kifizetem – tettem gyorsan hozzá. Bár biztos voltam benne, hogy tett ő a kérésemre nagy ívben. – Soha nem kérnélek arra, hogy pénzt szánj rám – kezdtem bele a flegma, cinikus viccelődésembe. A pénzedet ugyan nem kértem volna soha, hogy rám pazarold, viszont az idődet annál inkább akartam.
Az Uchiha csak bámult az arcomba, nem méltatott válaszra. Nem is tudtam volna megmondani, hogy forogtak-e a kerekei egyáltalán. Vártam, vártam, de nem szólt semmit. A szemkontaktustól pedig megint kissé zavarba jöttem.
- Nem vagy te túl fiatal ilyesmihez? – bukott ki belőle végül a kérdés. Orochimaru is pont ezt kérdezte…
- Milyesmihez? – húztam a számat kelletlenül.
- Alkohol… és társai – nézett mélyen a szemembe, ezúttal teljes érdeklődéssel. Valamilyen infót akart kiszedni belőlem.
- Ha óva akarsz inteni alkoholtól és társaitól, akkor sajnos már elkéstél – vallottam be. Erre volt kíváncsi, nem? Hogy szűz voltam-e… - Ahogy azt korábban is mondtam, nem tudsz már nekem sok újat mutatni.
Nem tudtam, hogy elégedett volt-e a válaszommal, vagy hogy mit gondolt erről az egészről, ugyanis semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Az állampolgárságon kívül semmi vesztenivalóm nem volt, úgyhogy nem adtam a véleményére ezzel kapcsolatban… Magammal kapcsolatban.
- Ha gondolod, holnap akár gyakorolhatnánk is egymással – vetettem fel hirtelen. Jól jött, hogy mindketten ilyen jól fenn tudtuk tartani a pókerarcainkat, mert keményen teszteltem a srácot. Valahol mélyen legbelül azért jót nevettem magamban, amikor láttam, hogy Sasuke agya hogyan dolgozta fel mondatom kétértelműségét.
- Talán. Nem ígérem – vágott vissza. Hm… Ez a válasz jobban fájt, mint hittem, hogy fog. Ez egyenes elutasítás lett volna? Jó, ezt megérdemeltem. Addig ugrattam a kétértelmű szövegelésemmel, amíg meg nem unta. Viszont szerintem fogalma sem volt arról, hogy ezzel a két mondatával milyen bogarat ültetett a fülembe… Tehát nem tetszettem neki?
Úgy volt, hogy megembereltem magam. Hogy én voltam az, aki a kezében tartotta a dolgokat a kapcsolatunkat illetően. Azt is hittem, hogy ez történt, viszont nem csak a nap hátralevő részében, hanem az elkövetkezendő hetekben végig ezen járt az eszem. Most akkor tetszettem neki vagy nem? Le kellett volna állnom az időközönkénti flörtöléssel vagy sem?
A konyhai találkozásunk utáni másnap még egyszer összefutottunk, miután a napi Kabuto általi megaláztatást letudtam. Ezúttal a folyosók egyikén botlottam bele. Egyelőre nem akartam annyiban hagyni a dolgokat, úgyhogy megállítottam, és ismét rákérdeztem.
- Egy edzés?
- Most nem – rázott le. Valószínűleg nem tudta, hogy miért, de válaszát egy aggodalommal teli arckifejezéssel jutalmaztam. Nem akartam, hogy visszautasítson. – Egy technikán dolgozom. Talán majd néhány nap múlva… - adta be végül a derekát valamilyen oknál fogva, és megindokolta a visszautasítást.
- Néhány nap múlva nem leszek itt – válaszoltam, miután tekintetem ismét nyugodttá vált. Erre most ő ráncolta a homlokát. – Orochimaruval leszek. Magával visz valami tárgyalásra.
- Ó… - furcsállta. – Értem… - vált hirtelen gorombává. – Ha ennyi időt töltesz el vele, nincs is szükséged rá, hogy velem eddz – vont vállat, amitől nemtörődömnek akart tűnni, de valójában elég agresszív volt.
- Tessék? – zavarodtam össze. – Most meg mi bajod? Téged kértelek, hogy segíts. Nem őt… Ahh… Mindegy. Felejtsd el, hogy megkértelek – húztam fel magam s hadonásztam egyik kezemmel. Istenem, de elbeszéltünk egymás mellett. Ott is hagytuk egymást ezután. Mi volt ez a hirtelen hangulatingadozás tőle?
De ne feledkezzünk meg erről a beszélgetésről sem. Arról, amelyről nem is tudtam:
- Jobban kijöttök már? – próbálkozott a kérdésével Orochimaru. Mintha titkon cukkolni akarta volna a srácot.
- Elég idegesítő – morogta a fiatalabbik. – Még mindig nem értem, mit akarsz attól a gyerektől. – Ó, na nem azért a két évért, amivel idősebb volt nálam…
Miféle hülye kérdés volt ez Orochimarutól? Hiszen legjobb haverok voltunk már… Egyébként érdemes volt megjegyezni, hogy a nevem említése nélkül is teljesen nyilvánvaló volt, hogy kivel kapcsolatban is kérdezett.
- Kitaníttatom. Ahogy az a nevéhez lenne méltó – komolyodott el a férfi.
- Nekem nem úgy tűnt, mintha szüksége lenne rád. Láttam közelharcban, elboldogul – vallotta be kelletlenül, de mégis próbálta érzelmeit elrejteni.
- Ninjutsuban szorul a segítségemre. Még nem tudja jól használni a képességét.
- Miféle képességét? A vérvonalát? – érdeklődött az Uchiha. Hé! Nem úgy volt, hogy magától kellett kitalálnia, mi is volt az? Vagy így próbált puhatolózni inkább?
- Nem. A Nakamura vérvonal idővel fejlődik magától is – konstatálta az idősebbik. – Ne érezd magad fenyegetve – ismételte el a napokkal korábban adott tanácsát számára, apró mosollyal a szája szélén.
- Már miért érezném? – horkant fel önelégülten Sasuke, majd elfordította az arcát.
- Azért, mert a segítségemmel egy olyan forrást aknázhat ki, ami körülbelül tízezerből egynek adatik meg. – Ez az, Orochimaru! Fényezz előtte!
- És mire fel a tárgyalás? – Sasuke inkább témát váltott. Ez jelentette azt, hogy Orochimaru elérte a kívánt hatást a fiúnál.
- Fűfaluba kell mennünk.
- Nincs még itt egy hónapja és már ennyire a szárnyaid alá vetted… - Borzasztóan bosszantotta az Adoniszt ez a téma. Nehéz volt elrejtenie az ezzel kapcsolatos érzéseit.
- Valóban elég korai odamenni számára, de fel kell készülnie arra, ami rá vár, ha innen már elengedhetem. – Orochimaru galád módon megosztotta ezeket az információmorzsákat az Adonisszal, csak hogy fenntartsa a velem kapcsolatos érdeklődését. Egyáltalán nem értettem, hogy ez a férfinak miért állt érdekében, de csak hajrá. - De neked ezt nem kell értened – tette még hozzá alattomosan.
- Ezért ragaszkodsz ahhoz, hogy ne menjen ki? – próbálta összerakosgatni a darabkákat, ám hangszíne egy ideje némi felháborodást rejtett magában.
- Nem tudhatja meg senki, hogy egy Nakamura itt tartózkodik.
- Mi elöl rejtegeted őt? Mégis mi várhat rá? – furcsállta hitetlenkedve. Elképzelése sem volt. Viszont nekem sem.
- Nem viheted ki, akármennyire könyörög vagy nyaggat. Bármit ajánl fel cserébe… - kerülte el a válaszadást szigorú szavaival.
Az Uchiha erre nem válaszolt. Nem volt egyértelmű Orochimaru számára, hogy a fiú komolyan vette-e a helyzet komolyságát… Hogy Sasuke nem csak egy áthágni való szabályt látott-e az ő aggodalmában.
- Mi van az apjával?
- Halott – vágta rá szünet nélkül. Ezt pár másodperc csend követte mindkét fél részéről. Az Uchihának fintor ült az arcára. „Akkor meg pláne nem értem…" Ezt sugallta a tekintete, majd beszédre nyitotta száját.
- Akkor minek? – rázta meg a fejét értetlenül. Haragosnak tűnt. Ha ott lettem volna, teljesen letaglózott volna a reakciója… A felháborodása. Miért érezte azt, hogy így kellett reagálnia a témára?
- Mire gondolsz? – kérdezett vissza a férfi.
- Akkor minek akarod ennyire beleerőltetni őt az apja által vezetett életbe, ha már meghalt?! A neve miatt? – tört elő belőle. Egyáltalán nem kiabált, nem emelte fel a hangját különösebben, de irritált volt.
- Bár ilyen egyszerű lenne, mint azt mindketten gondoljátok – vallotta be. Hangja különösen hideggé és érzéstelenné vált. Egyre jobban úgy tűnhetett, hogy a Nakamura-téma Orochimaru egyik gyengepontja volt.
- Uchiha… Nakamura… Visszataszító a nevekhez fűződő rögeszméd! – fakadt ki. Erről volt itt szó…
- Mint mondtam, nem kell megpróbálnod megérteni. Ez bonyolult. – Jól tűrte a fiú sértő, de talán igaz vádját. Sasukének nagy szerencséje volt, hogy ő volt Orochimaru szeme fénye. Olyan stílusban beszélhetett hozzá, amilyenben csak akart, bármiféle megtorlás nélkül.
- Mit bánom én – morogta gyorsan az orra alatt, majd minden további nélkül elviharzott, ezzel magára hagyva az idősebb férfit.
- Nem szép dolog hallgatózni – eresztett meg Orochimaru egy gúnyos vigyort, majd a tetten ért férfi irányába fordult, aki épp mászott elő a falak és árnyékok takarásából.
- Orochimaru-sama – üdvözölte tiszteletteljesen a férfit.
- Kabuto… Mit keresel itt? – próbálta kérdőre vonni őt.
- Sasuke-kun nem volt túl tisztelettudó veled – tolta feljebb a szemüvegét mutatóujjával. – Nem zavar, hogy Sasuke-kun ezeket gondolja rólad?
- Nem… Ez igazából jó – gondolkodott el a fiatalabbik kérdésén, de válaszában végül határozott volt.
- Mi? – furcsállta mestere szavait. Hiszen tisztán hallotta, hogy az Uchiha miket mondott. „Visszataszító… Rögeszmés."
- Jó úton halad ahhoz, hogy a lányt meg akarja védeni tőlem – állapította meg. Hangjában megnyugvást lehetett hallani.
- Soha nem is tőled kellett megvédeni Rant – értetlenkedett a szürkehajú.
- De ő ezt nem tudja. És ha tőlem is meg akarja védeni, akkor mindenki mástól is meg fogja. Ami jó – állapította meg, majd folytatta. - Egyelőre ugyan még mindig fenyegetve érzi magát attól, hogy szerinte a Nakamurák irányába jobban billen a mérleg, mint az Uchihák felé, és emiatt megvet. De ha ezt a hatást váltom ki Sasuke-kunból… Akkor nekem nem számít addig, amíg ezzel megtarthatom a Sawadának tett ígéretemet.
Gyakorlatilag kettőt pislogtam és elérkezett a tárgyalás napja. Nehéz volt megállapítanom, hogy az izgatottságtól vagy a félelemtől állt görcsben a gyomrom. A kíváncsiságomat muszáj volt csillapítanom, de ugyanakkor féltem, hogy visszafordíthatatlanul megtudok valamit, amit valójában nem is akartam volna tudni. Összepakoltam egy táskába mindent, amire szükségem lehetett a kiruccanáshoz, majd ahogy arra Orochimaru megkért, találkoztam vele a tárgyalójában. Ki volt terítve egy térkép az asztalán, majd nagyjából elmagyarázta az útvonalunkat.
- Három napot fog igénybe venni az utunk, ha minden a terveim szerint halad – kezdett bele.
- A terveid szerint? Miért? Mi jöhetne közbe? Nem értem – ráztam a fejem. – Ez csak egy tárgyalás lesz, nem azt mondtad?
- Ran… Kérlek… - Ez volt Orochimaru, ahogy burkoltan közölte velem, hogy mekkora hülyeséget kérdeztem. – Tudhatnád már, hogy miféle alak is vagyok. Sejtheted, hogy milyen jellegű gyűlésekre járok – pillantott rám sejtelmesen, mégis kissé önelégülten.
- Eh… - fintorogtam tarkóra kulcsolt kezekkel. – És ennek mi köze is van hozzám?
- Semmi pénzért nem rontanám el a meglepetésedet – tagadta meg az egyenes válaszadást.
- Nyilván nem tudlak lefizetni, mert nálad van minden pénzem – pimaszkodtam mogorva hangszínnel. Erre gyengéden felnevetett. Orochimaru értette és értékelte a humoromat. Nem úgy, mint egy bizonyos Uchiha.
- Ez nem egy könnyed séta lesz. Nem hiába mondtam már a legelején, hogy a fegyverem leszel. Készülj fel, hogy harcolni is kell, ha úgy alakul – tolta közelebb hozzám a térképet, hogy újonnan felkeltse a figyelmemet. – Tehát… Jobb esetben három napos lesz az út. Ami az útvonalat illeti, Fűfaluig a Tűz országának határán keresztül vezet az utunk. Takigakurét kikerülve, részint itt fogunk áthaladni – húzta végig ujját az útvonalon. - Kétszer fogunk hosszabb időre megpihenni. Itt és itt – mutogatott.
Konohagakure északnyugati sarkán keresztül jutunk el úticélunkig, így nem kellett félnünk attól, hogy magához Konohához túl közel haladnánk el. Én sem tartottam valószínűnek, hogy bárki megneszelhette volna így, hogy maga Orochimaru visszaférkőzik az országba egy átutazás kedvéért.
- És magáról a tárgyalásról nem akarsz előzetesen elmondani semmit? – hívtam fel a figyelmet az információim végességére.
- Mindent a maga idejében – komolyodott el. – Hiba lenne, ha azelőtt árulnám el, mielőtt odaérnénk. Ha netalán valamiféle baj érne téged… Jobb, ha nincs semmilyen fontos információ a birtokodban – nézett rám fenyegetően. Na hát ezt meg megint mi a szarra kellett volna vélnem?!
- Ó, igen? – húztam fel magasra egyik szemöldökömet irritáltan. – Jól értelmezem? Ez egy titkos gyűlés, ami összességében mégse olyan titkos, mert útközben meg akarnak majd ölni minket, nehogy ott lehessünk a kis találkádon?
- Ne duzzogj, Ran! Úgyis magammal viszlek – zárta le gondolatmenetemet a férfi, viszont én még nem fejeztem be a véleménynyilvánítást.
- És csak azért, mert hozzád képest világítótoronyként fogok fényleni apám ellenségeinek szemében?
Orochimaru nem is méltatott válaszra, csak a szoba másik felébe ment, hogy felkapjon valamit az egyik polcról.
- Vedd fel ezt – utasított, majd a kezembe adott egy hosszú, fekete színű csuklyát. – Nem akarnánk, hogy történjen veled bármi, nemde? – húzta a száját gúnyos mosolyra. Atyaég, imádtam a dinamikánkat! Ez az oda-vissza feleselés…
De ahogy ő azt kérte, magamra aggattam a köpenyt, majd az arcomba húztam annak kapucniját. Készen álltam. Itt volt az ideje, hogy egy kis időt töltsek kettesben apám egykori szövetségével. Külső szemlélő számára nagyon nem tűnhetett helyénvalónak a felállás. Normális esetben teljesen be lettem volna gyulladva én is, ha egy legalább ötven éves fószerrel kellett volna napokat egyedül töltenem, de… Orochimaru eddig tartotta ahhoz magát, amit ígért. „Nem jelentek veszélyt rád." Egyelőre nem mutatta nekem azt az oldalát, amitől az emberek rettegték őt. Nem terveztem leengedni a védelmemet senkivel szemben itt, de Orochimaru valahogy… Olyan természetesen reagált rám és olyan jól tudott kezelni mindent, amivel valaha megkörnyékeztem, hogy tényleg azt éreztem, nem kellett tartanom tőle. Kíváncsi voltam, hogy hogyan bánt olyan emberekkel, akikkel szintén munkakapcsolata volt, de nem a Nakamura klánból valóak voltak. A tárgyalással jó alkalom nyílt arra, hogy kideríthessem, a sannin mennyivel viszonyult másként bárki máshoz.
- Még be kell térnünk két helyre a faluban, mielőtt elhagynánk a Hang országát – tájékoztatott. Hogy micsoda? Csak nem?
- Nem úgy volt, hogy nem mehetek oda? – furcsálltam.
- A felügyeletemben vagy. Ez most egyszeri alkalom lesz – morogta kelletlenül, mikor tudatosult benne, hogy ismét csak a kiskapukat próbáltam keresni. – Ne vedd le a csuklyát! – figyelmeztetett még gyorsan.
A férfi kivezetett a bunkerből, én pedig némán követtem őt, így haladtam mögötte egy-másfél méterrel. Hirtelen ismét izgatott lettem. Végre megismerhettem az utat a városba… vagy faluba? Tök mindegy. Már memorizáltam is a szemeimmel az útvonalat.