Nem is számoltam már a napokat, így fogalmam sem volt, hogy mióta lehettem a föld alatt a három muskétással. Megnyugtató volt friss levegőt szívni, zöld fűtakarót és magas, szerteágazó fákat látni. Még akkor is, ha normális esetben maga az erdő sötét és hátborzongató volt kora reggel, mikor a Nap még nem járt magasan.

Nagyjából tizenöt-húsz perc séta után lakott területre értünk. Nem volt túl zsúfolt környék, de épp elég tömött volt ahhoz, hogy az ilyen kora délelőtti órákban is látni lehessen életet benne. Ez persze nem azt jelentette, hogy a hely nyüzsgő lett volna. Rossz arcú banditák és különböző agresszív kisugárzású csoportosulások telepedtek a környék jónéhány pontjára. Ugye nem ezek az arcok miatt nem engedett ki Orochimaru? Mondd, hogy nem…Kérlek! Úgy tűnt, hogy az emberek ignoráltak minket. Ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy a navigátorom fején nem volt csuklya.

Rövidesen beértünk a központba. Innen egy árnyékos, hideg sikátor és annak egy elágazása vezetett az úticélunkhoz.
- Itt vagyunk. Jobb lenne, ha idekint várnál – javasolta a férfi. Nem tudtam parancsát komolyan venni, mivel hangszíne nem arra engedett következtetni, hogy szigorú utasítást adott volna. Tényleg csak javaslatnak hangzott.

Felemeltem a fejemet, hogy a csuklya némileg hátrébb csúszhasson rajtam és jobban szemügyre tudjam venni a környezetemet. Senki sem volt a sikátorban kettőnkön kívül. Előttünk egy laza mozdulattal eltolható shoji ékeskedett, amely a legkevésbé sem illet ebbe a környezetbe, nemhogy sejtetett bármit is arról, mi lapult a bejárat mögött. Viszont az ajtó feletti tábla felkeltette az érdeklődésemet kétségtelenül. „Az Üvöltő Kígyó".
- Nem. Bejönnék én is – vágtam rá azonnal, amint megláttam a feliratot.
- Ahogy akarod – felelte néhány néma másodperc után. Furcsállta a reakciómat, ám nem firtatta. Én pedig nem értettem, hogy miért reagált így. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek.

Orochimaru lépett az üzletbe először, én csak őutána, majd behúztam magam mögött a papírajtót. A kinti klímához képest bent furcsán fülledt volt a levegő. Mint ahogy az várható volt, lombikok tartalmának bugyogását hallhattuk meg egyből. Ami sokkal kevésbé volt szokványos, az a furcsa, de egyfolytában ismétlődő sziszegő hang volt, ami a helyiség minden egyes négyzetcentiméteréből visszhangzott. Kissé felemeltem a fejemet, hogy körbenézhessek. A falak mentén, egészen a padlótól a plafonig, kihúzható, beépített dobozok voltak. Még a szoba hátsó felében lévő, emeletre vezető, életveszélyesnek tűnő vaslépcső sem szegte a dobozok sorát. Kezdett összeállni a kép… És ezzel egyidőben meg is dermedtem. Élesen szívtam be a levegőt az orromon. Pánik fogott el. Nem tudtam megőrizni a nyugalmam, viszont megmozdulni sem voltam képes. Életem legszarabb döntése volt, hogy nem hallgattam Orochimarura odakint. Okkal hívták ezt helyet úgy, ahogy.

Orochimaru eközben szóba elegyedett a tulajjal, de próbált engem is szemmel tartani. Egy nyamvadt szót nem fogtam fel abból, amit egymással beszélgettek, annyira meg akartam halni. Amint a sannin kíváncsi, kígyószerű szemei leolvasták az aktuális hangulatomat, az arcára furcsa arckifejezés ült ki, amit nem volt időm dekódolni, mert egyből lehajtottam a fejem és a lábfejemre fókuszáltam. Csak a kígyók sziszegésére tudtam koncentrálni, melyek egytől egyig a mellettem lévő dobozokban lapultak. Ott álltam, verejtékeztem, szédültem, remegtem, mivel a földbegyökerezett lábaim ólomsúlyúvá nehezedtek. Óráknak tűnt az a néhány másodperc, és ha ez még nem lett volna elég, az üzletelés a két férfi közt még csak most kezdődött el igazán. A tulaj egyenesen mellém sétált – engem mégis ignorálva -, és kihúzta a hozzám legközelebbi, szemmagasságban lévő dobozt. Amikor ki akart ugrani a benne várakozó vipera, azt hittem, elájulok.

- Az Isten verje meg, Orochimaru… Az újoncaid évről évre egyre silányabbak – fejtette ki az idős férfi a véleményét rólam némi undorral, miközben puszta kézzel megragadta a kígyót, mielőtt az elszabadulhatott volna. – A kölyök reszket, mint a nyárfalevél.

- Jobb lesz, ha kimész – javasolta Orochimaru, akit egy darabig észre se vettem, pedig már egy ideje előttem állt. Felnéztem rá rémült szemekkel, gyakorlatilag fújtatva. Az, hogy ott állt előttem, és egyik kezét a vállamra szorította, a világot jelentette most nekem, amiért ki tudtam zökkenni a személyes poklomból. Mivel látta, hogy még mindig jégcsapként álltam a helyemen, erősebben rászorított a vállamra, majd megadta nekem a kezdőlöketet a kijárat felé. Nem kellett kétszer mondania. Vágtattam kifelé. Amint újra megéreztem a sikátor – ezúttal – felszabadító hűvösségét, újra levegőhöz tudtam jutni. Vagy tíz méterrel arrébb baktattam, a piszkos falnak támasztottam hátam, majd szépen guggolásba csúsztam, arcomat két tenyerembe temettem.

Üvöltő Kígyó…Ja… Én és a kígyók… Hallgatnom kellett volna a megérzéseimre. Vagy Orochimaru ködös tanácsára. Mégis mi a fenére számíthattam volna? Most aztán jól megmutattam neki, hogy mennyire megbízható és professzionális is voltam shinobiként. Tiszta szánalom.

Arcom még mindig a két tenyerembe volt temetve, ahogy fejben szidtam magam. És akkor eszembe jutott… Mikor apám elvitt a nővéremet és engem arra a küldetésre. Próbált minket csapatmunkára nevelni. Nem jött össze neki. Mintha nem is próbálkozott volna igazán.

Hét éves voltam. Nővérem tíz. Valami társulás ütötte fel a fejét a rejtett falun kívül néhány kőfalusi arc vezetésével, akik emberkereskedelemben utaztak. Fel kellett számolnunk őket.

- De apa! Miért muszáj együtt lennünk ezen a küldetésen? Úgyse fogunk a jövőben együtt dolgozni Rannal – rángatta apánk egyenruhájának ujját, miközben bociszemeket villogtatott. – Időpocsékolás!
- Rosszfiúkkal elbánni sosem időpocsékolás, Takada – próbálta kerülni a válaszadást.

- De miért együtt kell ezt csinálnunk?

- Fejezd már be a nyafogást, semmit nem érsz el vele – pirítottam nővéremre.
- Fogd be! Azt akarod, hogy képen töröljelek?! – csattant fel.
- Azt hiszed, az olyan könnyű lenne?
- Erősebb vagyok nálad.

- Szívesebben maradtatok volna otthon? - hagyta figyelmen kívül apánk az előző szájtépésünket.
- IGEN – kiáltottunk egyszerre. – Nyár van…

- Kár, hogy ez engem hidegen vagy. Tsuchikage-sama kirótt ránk egy feladatot. Most ez a kötelességetek. Ugyanis ti fogjátok elvégezni – tette csípőre kezeit.
- Már miért csinálnánk ezt együtt? - fintorogtunk.

- Mert testvérek vagytok.

Irritáltan egymásra néztünk Takadával. Nem volt túl jó sem a meggyőző- sem a problémamegoldó képessége apánknak.

- Jöhetett volna inkább Kai. Taka helyett – panaszkodtam.

- Hogy olyannal dolgozz együtt, akivel már tudsz? Szó se lehet róla – humorizált a szemöldökeit emelgetve.
- De nagy a szád ahhoz képest, hogy nincs érzéked a jég elemhez, mint nekünk – nyújtott nyelvet Sawada háta mögé bújva.

- Mondja ezt az, aki a hátsó sorban bujkál a csata alatt, kerülve a konfrontációt – vágtam vissza.

- Harcolhatnék az élvonalon… - rántott vállat öntelten, sértettségét tökéletesen leplezve. - De minek, ha úgyis megteszik az olyanok, akik nem értenek a stratégiához.
Apa csak nevetett rajtunk. Vajon tisztában volt vele, hogy mennyire övön aluli volt Takada beszólása? Egyedül a föld elemhez volt ekkoriban némi érzékem, Takada pedig szél, víz és ezek által apánk méltán híres jég elemét is tudta reprodukálni. Nem is beszélve anyám titkos technikájáról, amit én szintén nem tanulhattam meg. Ráadásul baromira bosszantott az arroganciája, hogy habár volt az elemi ninjutsukhoz érzéke, nem használta őket. Én vívtam meg a harcokat helyette. Már amikor hajlandóak voltunk együtt csinálni valamit…

Nem sokkal ezután épp egy másik taktikai szünetet tartottunk, hogy átbeszéljük a haditervet.

- Jól van, lányok. Az elmúlt órákban körbejártuk az egész területet, és csapdákat készítettünk elő. Ésszel, de be lehet vadulni. Tsuchikage-sama legalább egyikőjüket élve akarja. Ran, te fogod felhívni magadra a figyelmüket, hogy a kihelyezett csapdák felé tereld aztán őket. Taka, te aktiválod a képletfalat, amint megfelelő pozícióban vannak a nyavalyások – adta ki az utasítást.

Az úgynevezett képletfal volt anyám jutsuja. Nem vérvonali dolog volt, hanem egy titkos, generációról generációra megörökölhető technika. Pont úgy, mint a konohai Ino-Shika-Cho trió képességei. Ami apám tervét illette, nem kérdőjeleztünk meg ezúttal semmit. Nagyot nyeltem. Izgultam, mivel elég nagy nyomás volt rajtam. Rajtam állt minden, nem cseszhettem el.
- Ne aggódj, Bogaram! Menni fog, képes vagy rá – bíztatott engem határozottan, miután arcomra is kiült a kétségbeesettség. – Jól bánsz a fegyvereiddel és fürge vagy. Több ide nem is fog kelleni.
- Hát többre nem is képes – rondított bele Takada a hangulatba. Amint apám egy kicsit foglalkozott velem is, a nővéremet valamiféle féltékenységi hullám ragadta magával.

- És így is több dolgot fogok véghez vinni itt, mint te – próbáltam megvédeni magam.
- Ó, igen?! Megnézném, hogy hány másodpercig bírnád ki a képletfalam nélkül!
- Bogaram, miért nem mész el lehelyezni még néhány kristályt a képletfalhoz? – nyújtott a testvérem felé egy kis kövecskékkel teli tasakot. – Csak a biztonság kedvéért. Hogy minden simán menjen – mosolygott rá.
Tesóm némileg lefagyott, de engedelmeskedett. Így csinálta apám. Soha nem emelte fel a hangját és sosem nevezte meg nyíltan a konfliktus okát. Miután Taka sértődötten és megbántva elvonult az erdőbe, apám tovább okított arról, hogy szerinte milyen taktikát kellett volna használnom.

- Mi lesz, ha Takadának igaza van és elszúrom? – kérdeztem. – Én vagyok a védelem első és egyetlen vonala.
- De ők ezt nem tudják – célzott célpontjainkra, majd miután látta, hogy ez nem segített rajtam, folytatta. – Figyelj… Az öngyógyító képességed már most fejlettebb, mint Takadáé. Ezért kell neked lenned az élen. Hogy megvédhess másokat – érvelt. – Fizikailag te többet kibírsz, mint akárki más.

- Miért kellene megvédenem olyanokat, akik semmibe vesznek?

- Nem árt, ha az emberek azt érzik, hogy adósak neked. Jól fog még jönni életed során… És a mi vérvonalunkkal minden adottságunk megvan ahhoz, hogy ezeket a függőségi kapcsolatokat kialakíthassuk – mondta bizalmasan, egy féloldalas mosollyal. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a gondolatai valahol máshol jártak, hiszen ez egyáltalán nem volt megoldás a nővéremmel való vitámra.

Ekkor, hétévesen, még fel sem fogtam, hogy mit is jelentett, amit mondott. És valójában tizenöt évesen sem azért zavart, amiért valójában kellett volna…

- Visszajöttem – fújta ki irritáltam a levegőt Takada. – Elhelyeztem még néhány extra csapdát – dicsekedett, miközben közeledett felénk a kristályos zsákkal a kezében, amit apám adott neki.
- Na végre – puffogtam, miközben feltápászkodtam a farönkről, amin ülve beszélgettünk. – Mikor kezdjük el?
- Ezt neked adom – nyújtotta felém a zsákot. – Legyen nálad is néhány kristály! – ajánlotta fel.

Kicsit gyanakodva, de megragadtam a zsákot a nyakánál, majd kinyitottam, hogy megszámolhassam a köveket benne. Hülye ötlet volt. Amint meglazítottam a tasak nyakánál lévő zsinórokat, egy kígyót találtam benne összetekeredve. Minden olyan gyorsan, viszont ismerős módon történt ezután. A vérem megfagyott az ereimben, hirtelen leizzadtam, majd pánik hatalmasodott el rajtam. Még annyi lélekjelenlétem volt, hogy elhajítsam magamtól a zsákot, majd bemossak egyet a nővérem szeme alá, aki addig felettébb jól mulatott az eddigi műsoron. Persze az ütés után már ő sem örült. Sőt, egyenesen fel volt háborodva.

- Mi a fene bajod van? – kérdezte tőlem felháborodva, miközben én a sírás szélén állva lépegettem nagyokat hátra, és összeszorított ökleimet a hevesen dobogó szívemre tapasztottam.
Reagálni se tudtam arra, amit mondott, annyira megrémültem. Apám meg se szólalt. Talán a meglepődöttségtől nem, talán a konfliktuskezelési defektje miatt.
- Nehogy már sírni kezdj! Csak egy vicc volt – emelte feljebb a hangját Takada, miközben a feldagadt arcára szorította tenyerét. – Viszont tudod, hogy ki fog neked ezek után segíteni, te kis görcs! Oldd meg egyedül! – fenyegetőzött, majd emelve a tétet, sértődötten hátat fordított nekem, hogy fogcsikorgatva visszaszaladhasson az erdőbe. Én is ugyanígy tettem, csak én a könnyeimmel küszködve.
- Hé, lányok, hova mentek? Gyertek vissza! – ébredt fel apánk a hétszázéves kómájából. De már túl későn. Mindkettőnk elszaladt ellentétes irányba.

Többszáz métert szaladtam, mire úgy döntöttem, hogy megállok. Egy fa törzsénél gubbasztottam, és úgy éreztem, ott már biztonságosan kiereszthettem könnyeimet. Ha csak szimplán dühös lettem volna, megálltam volna a sírást, viszont a tény, hogy Sawada nem tett semmit és nem védett meg, amikor szükségem lett volna rá… Borzasztóan fájt. Takada hajlamos volt gonosz tréfákat űzni, és sokszor túllőtt a célon, viszont… Apám sose szidta le ezekért úgy, ahogy kellett volna. Anyám nagyritkán megtette, viszont Takada az ő intéseit nem vette komolyan, így gyakorlatilag azt csinálhatott, amit akart.

Hirtelen ismét sziszegő hangot hallottam, amitől megint megállt a világ számomra. Villámgyorsan körbenéztem, keresve a hang forrását. Hirtelen pattantam fel az előző testhelyzetemből, és csak egy hangyányival éreztem jobban magam, mikor tudatosult bennem, hogy nem egy újabb kígyó próbált az életemre törni. Csak aktiváltam egy robbanócédulát, ahogy a fa törzsének dőltem az imént. Sikerült eltávolodnom a helyszín életveszélyes hatósugarából, viszont a robbanás még így is magával repített. Némileg megégtem, majd ahogy a lökéshullám magával ragadott, horzsolásokat is szereztem a földön csúszva.

- Nocsak, nocsak – pillantottam meg az arcomtól néhány centire két lábat, ahogy a hasamon fekve lábadoztam. Sietve kaptam fel a fejem a hang forrására, majd egy férfit láttam, aki egy katanát akart a csigolyáim közé szúrni. A földön fekve arrébb gurultam, felpattantam, majd futásnak eredtem. A férfi adott néhány másodperc egérutat, mielőtt utánam eredt volna. Egyenesen a korábban lehelyezett kristálycsapdák egyikéhez tartottam, hogy mentsem magam.

Takada képességeivel a képletfal még nem tudott létrejönni önmagától, csak a kristályok segítségével. Neki kellett aktiválnia messziről, amint megérezte, ahogy valaki áthaladt a mezőn. Amint átugrottam a kijelölt terület felett, megálltam az azt követő fánál és vártam. A férfi jött is. Meglepően gyorsan. Viszont Takada nem aktiválta a technikát, és én, habár túl hamar, de már némileg kifújtam magam, mert azt hittem, biztonságban voltam. A férfi vetődött felém a fegyverével, én meg csak az utolsó pillanatban rántottam elő a tanto rövid kardjaimat, hogy blokkoljak. Így keveredtünk fegyverharcba.

- Hát itt vagy – hangzott fel apám tudálékos hangja. – Már mindenütt kerestelek.
- Ez nem igaz – buktattam le. – Szenzor vagy… Hol van Takada?

- A megbeszélt helyen… - komolyodott el, mikor jobban szemügyre vett.

Csapzott voltam. És némi vér rám volt száradva. Persze nem volt az összes az enyém. Szerettem volna, ha megkérdezi, hogy érzem magam. Soha nem kérdezte meg, hogy jól voltam-e… Ez vajon a szenzorok egy átka lehetett? Hogy úgyis tudta volna, ha komoly bajom esik? Vagy a Nakamuráké? Mert mi mindig úgyis jól leszünk? Vajon aggódott, hogy mi van, ha bajom esik?

Apa vett egy mély lélegzetet, majd hangosan sóhajtott, miközben közel jött hozzám, és a vállamra helyezte a kezét.

- Miért utál engem Takada? – tettem fel a kérdést.
- Nem utál… Csak féltékeny – rántotta le az igazságról a leplet. Meglepődve pillantottam fel rá.
- Miért? Egy zseni! Anélkül ért bármihez, hogy különösebben megerőltetné magát. Mindenben jobb nálam, amiben csak lehet… Kitűnő az akadémián, tudja használni a jég elemedet és neki tanította meg anya a képletfalat – soroltam fel igencsak fájdalmasan.

- Nem jobb mindenben.

- Egyet mondj, amiben nem!
- A te vérvonalad már most sokkal előrehaladottabb, mint az övé – ült le törökülésbe velem szemben. – És az imént felsorolt képességei a saját szemében nem sokat érnek… És egyébként is. Mondok még – vette elő bizalmaskodó hangnemét. – Takada nem tűri olyan jól a csata általi nyomást, mint te. Sem pszichésen sem fizikailag.

- Ez a szememben nem menti fel az alól, amit most velem tett – kerestem az érveket szipogva.
- Tudod, hogy csak játszott – próbált Takada mellett is érvelni.
- Attól még gonosz! Miért nem szidod le vagy bünteted meg? Semmi joga nem volt megsértődni és azzal büntetni engem, hogy nem segít a küldetésben – panaszkodtam.

- Nézd a másik oldalról! Azért mert magadra hagyni, mert tudta, hogy úgyse halsz meg. Elismeri a képességeidet. – Talán így volt, de nekem ez nem számított.

- Az nem érdekelte, hogy esetleg félelmemben halok meg? – céloztam a kígyós „viccére".

- Ő egy nagyon bátor lány… - húzta a száját elismerően.

- Azt hiszi, mindenki felett áll, mert ő nem fél semmitől. Nem úgy, mint én… - szomorodtam el még jobban. – Nem az bánt, hogy ott hagyott. Csinált már ilyet korábban is. Tudom, hogy nem lehet rá számítani. Azt nem értem, hogy miért él vissza a félelmeimmel. Nem érdekli, hogy hogyan érzek?

- Nem vagy te túl fiatal ahhoz, hogy ilyen erős igazságérzeted legyen? – nevetett fel. - Ha ennél is jobban fogsz érvelni nagyobb korodban, akkor bajban leszek – ölelt magához, amivel belém fojtotta aggodalmaimat.

Nem kaptam különösebben elégtételt a történtekkel kapcsolatban. Apám vagy nem akarta, vagy csak nem tudta megoldani a problémát, és a szőnyeg alá söpörte az ezzel kapcsolatos érzelmeimet.

Infantilisen szürreális sztori… Két gyerektől. A következő kábé két hónapban nem is szóltunk egymáshoz a tesómmal. Ami igazából nem volt sokkal kevesebb annál, amennyit általában beszéltünk. Soha nem hoztam fel újból a történteket senkinek. Hogyan lehetett, hogy valami, aminek a kiváltó oka ilyen apróságnak tűnhetett mások szemében, bennem ilyen mély nyomot hagyott? Furcsa, hogy ez a sztori jutott eszembe a nővérem sok kegyetlenkedése közül, miközben nem az volt az egyestlen kígyós eset.

Teljesen a gondolataimba merültem, így rosszul reagáltam rá, amikor hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Ijedten kaptam el arcomra szorított kezeimet, majd emeltem fel a fejemet rémült tekintettel.

- Minden rendben? – Huhh… Csak Orochimaru volt az. Pár másodpercig még próbáltam összeszedni a darabjaimat, majd rámorogtam.
- Jobb lenne, ha idekint várnál – utánoztam korábbi szavait torz hangon. - Jó lenne, ha legközelebb nem ködösítenél ennyire – pirítottam rá, miközben keservesen dörzsöltem homlokomat és arcomat két kézzel, hogy jobban magamhoz térjek.

Nem ezt vártam, de Orochimaru felnevetett azon, ahogy kifiguráztam őt. Meg utólag az egész szituációt is viccesnek találta. Amit… Megértettem.

- Örülök, hogy jól mulatsz – vigyorogtam rá gyilkos tekintettel. – Megmaradok, nyugi… - válaszoltam egy kis szünet után elégedetlenül az eredeti kérdésére.

- Örülök – bólintott egyet érzelemmentes arccal. – Menjünk.

Némán követtem őt a falun belüli második átvételi pontra, ami egy fegyverbolt volt. Miután Orochimaru egy gúnyolódásnak szánt félmosollyal biztosított róla, hogy ez a helyszín biztonságos, a szemeimet unottan forgatva, de követtem. Ezúttal a vásárlás eseménytelen volt. Úgy tűnt, egyből ellőtte a legdurvább poénját ellenem. A meg nem értett humorzsák… Hamar letudtuk a dolgát itt, így ténylegesen elhagytuk a falut. Néhány lépéssel le voltam tőle maradva, és végig csak arra a kígyós incidensre tudtam gondolni. Kicsit még mindig kivoltam az egésztől.

- Te tudtad, hogy mi a szitu velem – buktattam le, miután hirtelen megvilágosodtam.
- Kíváncsi voltam, meddig bírod ki kérdések nélkül – fújta ki a levegőt.

- Annyi mindent tudsz rólam zsigerből. Biztos, hogy apám elárulta neked a legnagyobb félelmemet – léptem mellé, miközben haladtunk előre.

- Talán említett ezt-azt… - esett gondolkodóba. Legalábbis eljátszotta. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly. Azt hittem, túlzott – emelte rám tekintetét. Mintha egy kicsit csalódott volna.

- Gyakorlatilag meg akartam bent halni – vallottam be. Szégyenemet próbáltam flegma hangszín mögé rejteni.
- Rettegsz a kígyóktól, de nem félsz tőlem – kereste az értelmet az irracionális viselkedésemben.

- Nem adtál rá okot, hogy féljek tőled… Fogsz adni egyet? – emeltem meg kérdően egyik szemöldökömet.
- Nem. Miért? A kígyók adtak? – vágott vissza.
- Ha azt akarod, hogy mentálisan ép maradjak, mialatt ezen a kiruccanáson vagyunk… Ne használj semmilyen kígyós idézést vagy technikát – kérleltem. Orochimaru nem válaszolt, csak furán nézett. – Kérlek?! – próbálkoztam tovább kissé erőszakosan.
- Legyen – fejezte ki irritációját, ezzel némi reményt elvesztve velem kapcsolatban.
- Máris megbántad, hogy magaddal hoztál – állapítottam meg.

- Ha megtámadnak minket, egyébként is neked kell harcolnod. Ez volt a megállapodásunk. – Miért volt ennyire biztos benne, hogy meg akartak minket támadni?

Meglepő módon a csevejünk folytatódott. Nem feltétlen időztünk el sokáig egy-egy témánál, és tartottunk negyedórás vagy akár hosszabb szüneteket is, mielőtt újra megszólalt volna valamelyikünk. Alapjáraton a személyiségem meggátolt volna abban, hogy egyáltalán akarjak beszélgetést kezdeményezni bárkivel is, de Orochimaru és Sasuke aurája szinte kiáltozott azért, hogy rájuk zúdítsam magamat és a kíváncsiságomat. Bizonyos értelemben mindhárman távolságtartóak maradtunk egymással, de… Ez nem zárta ki a beszélgetést és információszerzést. És hogy mikről is csevegtünk? Lássuk!

- Van egy sanda gyanúm, hogy Kabuto nem kedvel engem – vallottam be a férfinak, miközben egy különös vigyor volt az arcomon. Tisztában voltam vele, hogy rossz fát tettem a tűzre. Arra a közös tűzre, amire Kabutóval megállás nélkül tornyoztuk a hasogatnivalót. – Persze… Nem kell, hogy kedveljen – komolyodtam el hirtelen. – Mennyit szoktál neki továbbadni a beszélgetéseinkből? – váltam gyanakvóvá.
- Ki tudja? – ködösített. – Lehet, hogy mindent – próbált tesztelni.
- Ami azt illeti… Nem akarom, hogy úgy tűnjön bárkinek is, hogy zavar a szituáció… És nem akarom, hogy normális emberi lényként viselkedjen velem, mert akkor nem fogok tudni tanulni tőle semmit – magyaráztam meg.
- Jó meglátás – hagyta jóvá ötletemet.
- Egyébként meg Kabuto nagy szarkavaró, tudsz róla? – fakadt ki belőlem elképedve.
- Mire gondolsz?
- Most csak ugratsz, ugye? – kérdeztem unottan. Azóta se jöttem rá, hogy viccelt-e.

Nem csak Kabuto jött szóba az első napi utunk során. Orochimaru próbálta burkoltan vezetni a témát a másik jómadár felé.

- Hogy halad a jutsu? – érdeklődött.
- Mehh… - húztam a számat, majd el is fordítottam tőle az arcom. – Haladgat…
- Úgy látom, ez kényes téma. – Mivel épp nem néztem rá, csak a hangjából szűrtem le, hogy halvány mosoly ült az arcán. – Miért nem kérsz segítséget?
- Mert mondtam, hogy egyedül szoktam tanulni – szólaltam fel egy kicsit erélyesebben.
- Sasuke-kuntól – tette még hozzá. Ja, hogy így értette… Ez sok mindent megváltoztatott.
- Egyébként meg próbáltam…

- És?

- Berágott.

- Ez meglep.

- Nagy francokat lep meg! Tudjuk azt nagyon jól, hogy mennyire sértődékeny – buktattam le. – Egyébként igent akart mondani. De aztán megtudta, hogy elhozol kirándulni – morogtam.

- Ó, kérlek – vált hirtelen szkeptikussá. - Közel- és fegyverharcban kérted a segítségét. Azt is csak azért, mert abban van esélyed megverni őt. Ahelyett, hogy az egódat próbálnád az övéhez szabni, viselkedhetnél te az érettebbként, és kérhetnéd a segítségét valami olyasmiben, amiben sokkal rosszabbul teljesítesz nála. – Jesszus, honnan tudta ezeket? És miért volt ennyire igaza?

- Köszi a tippet, ettől most kicsit sem érzem magam szarul – mosolyogtam rá erőltetetten.

Érdekes, hogy amikor az Uchiháról dumáltunk, mennyire megeredt a nyelve. Kabuto esetében nem engedte el magát ennyire. Végiggondolva a dolgokat… Ha ezeket ilyen részletességgel tudta, akkor kizárt dolog volt, hogy megemlítsem neki, hogy rájöttem Sasuke pánikrohamaira, és arra is, hogy bogyókat szedett. Orochimaru is biztos, hogy tudott ezekről, de ha esetlegesen visszajutott volna az Uchihához, hogy az ő személyes problémáit a sanninnal beszéltem ki, akkor még jobban elástam volna magam a srác szemében. Az viszont meg megnehezítette volna a terveim megvalósítását.

Inkább bojkottáltuk a témát és az utunkra koncentráltunk. Furcsa volt, mert Orochimaru úgy beharangozta ezt az utazást, mint életem legtöbb koncentrációját igénylő küldetését, viszont már ránk sötétedett és semmi sem történt.

- Hamarosan megérkezünk – törte meg a férfi a csendet. – De ez ne tévesszen meg. Azért, mert lesz hol megszállnunk, attól még ne lankadjon a figyelmed – utasított. – Akármilyen barátságosak lesznek veled az emberek, légy résen!

Annak ellenére, hogy teljesen jogos és nyilvánvaló volt ez a tanács, attól még belegondolva nagyon is ijesztő volt. Ami a szállásunkat illette, megérkeztünk Takigakure délkeleti csücskébe. Volt a határnál egy kisebb falu, aminek az egyetlen fogadójához kellett eljutnunk.

Éppen valamiféle búcsú vagy fesztivál zajlott. Bár fogalmam sem volt, hogy hány óra lehetett, de még sokan voltak az éjszakai utcán. Rengeteg bódé volt felállítva, melyek igencsak nagy népszerűségnek örvendtek, és a hely is ünnepi díszben pompázott. Valamivel odébb egy kisebb tánckört is láthattunk és zenészek játszottak hangszeren. Más körülmények között és más társaságban az ilyesfajta esemény különösen érdekelt volna, viszont sok egyéb dolog mellett az is közrejátszott még, hogy az egésznapos séta után már csak a lelkem vitt ezen az utolsó párszáz méteren, és ezt Orochimaru is sejthette.

- Ez egy a rosszindulatú vízszellemek távoltartására rendezett éves fesztivál – kezdett bele kíváncsiságom kielégítésébe. – Az emberek papírgondolákat készítenek, majd fekete és fehér ürömmel töltött apró vászonzsákokat helyeznek rájuk. Ezt úsztatják meg a folyóban. – De érdekes szokás! Nagyon tetszett. – Viszont sajnálom, de most nem szórakozni jöttünk.
- Gyakran jöttetek ide? – céloztam apámra.
- Néhány évente megfordultunk erre, igen – vallotta be. – Munkaügyben… Bár amilyen rámenős tudott lenni, mindig muszáj volt hajót úsztatni – tette még hozzá halkabban. Barátja emléke halvány mosolyt varázsolt arcára. Fura volt ilyennek látni Orochimarut. Tényleg ennyire közel álltak volna egymáshoz?

Megérkeztünk a szálláshelyünkre. Betérve, a földszinten egyből a fogadó egy közös használatú tere fogadott minket. Számos asztal és szék volt kipakolva. A legtöbb asztalt különböző társaságok ülték körbe, akik jóízűen ettek-ittak. Egy kicsit csendesebb, kihaltabb fogadóra számítottam, de nem volt mit tenni. A fesztivál miatt nagy volt a forgalom.

- Az istenedet! Ha még egy korsót össze mersz törni, ki vagy tiltva innen, te félkegyelmű! Végleg! – kiabált egy középkorú nő, aki a viselkedni nem tudó társaságok közt szlalomozott egy korsókkal teli tálcát egyensúlyozva a jobb tenyerén. Ahogy letudta mondandóját az egyik vendég felé, fordult is azonnal egy másik férfi felé. – Azonnal tedd azt le! Mit gondolsz, mit csinálsz?! Nem otthon vagy! Még egy ilyen neveletlen bagázst! – hergelte magát a nő a vendégeken.

- Nyugalom! Hagyd őket, hiszen ma van a fesztivál napja. Mindenki ünnepel – kelt egy férfi a vendégek védelmére. Próbálta lenyugtatni a pincérnőt.

- Fesztiválozzanak odakint! Te könnyen beszélsz, mert nem te takarítasz ezek után a disznók után! – folytatták egymással a szájalást, ameddig meg nem pillantottak minket. – Na, nézd csak, kit fújt ide a szél! A notórius kétlábonjáró kígyó – szólította meg Orochimarut. Ezúttal viszont egy vigyort is megejtett, nem úgy, mint amikor a vendégekkel kiabált az imént.

- Kedvességed még mindig páratlan – köszöntötte ő is a nőt.

A nő, valamint a férfi, aki az imént nyugtatni próbálta őt, közelebb jöttek hozzánk, miközben én még mindig három lépéssel Orochimaru mögött álltam csuklyával a fejemen. Messziről csak simán egy középkorú párnak néztek ki, de közelről minimum tíz évvel öregebbnek látszottak feltételezhető koruknál. Mindkettejük haja őszes volt már, nem beszélve a ráncokról, amik ellepték az arcukat. Ennek ellenére jellemük és viselkedésük fiatalosnak tűnt számomra.

- Évek óta ránk se bagóztál – kezdtek bele valamiféle bájcsevejbe.
- De most sem kíséret nélkül jött – hajolt ki Orochimaru takarásából a férfi, hogy szemügyre vehessen.
- Hoztad megint a fiút magaddal? – derült fel az asszony, majd ő is ugyanígy tett, mint partnere. – Ez meg ki? – kedvtelenedett el, amint rájött, hogy nem „a fiú" voltam. Kire gondolhatott vajon? Az Uchihára?

- Ez egy kislány – döbbent le a férfi is. – Orochimaru? – vonták kérdőre. Végre hagyták őt is szóhoz jutni? Azta…

Ennek ellenére a sannin még nem szólt semmit. Félreállt az útból, majd ő is felém fordult. Fejével bólintott egyet, meginvitálva engem a beszélgetésbe. Na lássuk, mit reagálnak! Unott, már-már mogorva arccal toltam le a fejemről a kapucnit, majd kiszabadítottam a köpeny alól a copfom, miközben elöl is próbáltam megigazítani a hajam.

- Hmm… - fújta ki a levegőt a nő. A férfi csak nagyokat pislogott. Pár pillanatra gondolkodóba estek.

- Azt látom, amit gondolom, hogy látok?
- Igen – erősítette meg a sannin.

- De miért? – fordultak mindketten ismét a sannin felé. – Nem volt még elég, ami történt? – fakadtak ki.

- Ezt ne itt beszéljük meg – javasolta Orochimaru lágy hangszínnel, amivel kitűnően érzékeltette, hogy már-már az utolsó ép idegszálain táncoltak.

- Te kérsz tőlünk szívességet, és még neked áll feljebb? – tette csípőre a kezeit a nő, majd végül beleegyezően nyögött egyet. – Na jó! De csak, hogy lásd, kivel van dolgod… Mi a neved? – fordult ismét felém. – Vagyis ne! Inkább nem akarom tudni. Így is túl nagy rizikót vállalunk veletek – elégedetlenkedett. – Gyertek utánam, mielőtt felhívjátok magatokra a figyelmet.

A férfi visszament a söröző vendégekhez, a nő pedig elvezetett minket egészen hátulra.
- A földszinten kaptok szobát. Közel a személyzeti kijárathoz. Csak elővigyázatosságból…

Nem akartam találgatni vagy tévesen összeilleszteni információmorzsákat. Nem értettem túl sokat. Mindent tudni akartam Orochimaru és apám kapcsolatáról, és még rengeteg más dologról is. Egyáltalán honnan voltak ilyen ismerőseik világszerte, állítólag munka kapcsán? Miért nem magyarázott el nekem egyszerűen mindent Orochimaru?

Túlságosan elmerültem a gondolataimban ahhoz, hogy követni tudjam a jelenleg futó párbeszédet, és mivel ők sem akarták, hogy láb alatt legyek, kedvesen utaltak rá, hogy menjek el inkább lezuhanyozni. Előtte lepakolhattam a csuklyámat és a cuccaimat a szobában. Értettem, hogy nem akarták, hogy lábatlankodjak, viszont számítottam rá, hogy azt az időt próbálnák felhasználni a kényes témák lezavarására. Ezt nem hagyhattam, úgyhogy viszonylag rövidre fogtam a tisztálkodást, majd megpróbáltam megkeresni őket. A földszinti szobák környékéről egyáltalán nem hallatszott egyikőjük hangja sem, így az emeleten akartam körülnézni. Ehhez a tivornyázó népeken kellett átvergődnöm magam. Ugyan nem állítottak meg, de hallottam, ahogy összesúgnak a hátam mögött, azon morfondírozva, hogy ki is lehettem és egy ilyen fiatal lány mit is kereshetett itt. Ignorálva őket felsiettem a falépcsőn, majd körbenéztem az emeleten. Fent főként már csak a kivehető, ám már foglalt szobák voltak. A folyosón csak néhány kisebb asztal állt. Még ezek is használatban voltak, viszont többnyire csak egymásba gabalyodott párok által. Semmiért nem akartam volna őket megzavarni jelenlegi tevékenységeikben, de szerencsére jelenlétem nem is tűnt fel nekik. Itt, az emeleten, sikerült végre a rögtönzött kupaktanácsolókra rátalálnom. Volt itt egy kis zug hátrébb, ahol már nem voltak számmal jelölve az ajtók, és senki nem volt a közelben. Beszélgetés tompa zaja szűrődött ki a csukott ajtón át, és ez bizony Orochimaru hangja volt. Falnak dőltem nem túl messze a szobától, majd hallgatóztam.

- Ó, hidd el! Szemmel tartottak minket, csak nem támadtak ránk… Sejtelmem sincs, hogy miért – törte a fejét a sannin. Szemmel tartottak minket? Kik és mikor? Semmit nem érzékeltem ebből.
- Szerencsétek volt. Holnap már nem így lesz – reagált a férfi.

- Szerencse? Ne beszélj ostobaságokat! Valamit terveznek – emelte fel kissé a hangját a nő. – Résen kell lenned… És egyébként meg miért van veled ez a lány? Az anyját is megölték? Van egy másik gyerek is, nem? Ez melyik? – faggatózott.

Is? Megölték? Apát nem ölték meg! A saját szememmel láttam, ahogy a szívroham végzett vele. Miről beszélt ez a nő?!

- Mayu él és virul. Ő a kisebbik lánya. – Csak ezekre a kérdésekre volt hajlandó válaszolni, de ha akart volna, se tudott volna többre, mert a másik férfi felnevetett.
- Mayu él és virul, te meg elvetted tőle az egyik gyereket? – törölgette a nevetéstől kicsordult könnyeit. – Zseniális vagy! Te nem érted be azzal, hogy egy őrült ribanc a fejedet akarja, egy másodikat is magadra haragítasz. Öregem…
- Ó, fogd már be! – pirított rá a felesége.

Őrült ribancok? Az egyik ezek szerint anyám volt, de a másik ki lehetett? És egyébként is, anyámnak a szeme se rezzent, amikor előálltam neki az ötlettel, hogy megyek Konohába. Nem úgy tűnt, mint akit túlzottan meghatott volna, hogy négy évre lelépek. Még többet kellett tudnom… De nem hallottam őket rendesen.

- Olyan önfeledten nevetsz, mintha a te életed már biztonságban lenne – próbálta Orochimaru visszarángatni a férfit a valóságba.

- Nézd! Adunk nektek szállást, hiszen Sawada nélkül is szívesen látunk téged vendégül… De ne hozz a nyakunkra bajt. Már rég kiszálltunk. Shinobik sem vagyunk már többé. – Habár a nő még mindig próbált felülkerekedni a beszélgetésen, már fele annyira sem hangzott magabiztosnak. - Csak el akarjuk felejteni az egészet, hogy valaha megtörtént.

- Úgy néz ki, már elfelejtettétek, hogy hogyan is jutottatok ki – hallatszott a sannin fenyegető válasza. – És hogy mibe került, hogy letelepedhessetek itt új identitással.

Kiszálltak? Ez lehetett volna az a bizonyos „munka", amit mindig megemlítettek, amikor apám szóba került?

- Hé, te! Nem te jöttél Orochimaruval? – jött oda hozzám két ürge, miközben én még az ajtónál hallgatóztam. Legszívesebben figyelmen kívül hagytam volna őket, hiszen fontosabb dolgom volt, de bepánikoltam attól, hogy bentről rájönnek, hogy már mióta lefüleltem a beszélgetésüket. - Hozzád beszélünk ám, Kékhaj – próbálták továbbra is magukra hívni a figyelmemet.
- Mit akartok? Nem alkalmas. Szálljatok le rólam – förmedtem rájuk, majd megpróbáltam mellettük elsietni. Elég hangosak voltak ahhoz, hogy lebukjak a fogadós pár és Orochimaru előtt.

- Hé, nyugi, csak beszélgetni akarunk – ragadta meg egyikőjük a felkaromat. Habár szavaik tényleg nem hangzottak fenyegetően, minden egyes fizikai megnyilvánulásuktól egyre inkább fordult fel a gyomrom.
- Ugye nem csinál veled semmi rosszat? Tudjuk, hogy mennyire odavan apádért – szólalt fel a második is. Egyik részegebb volt, mint a másik.

- Egyébként ő hol van? – folytatta az előző, még mindig szorítva a felkaromat. – Nem jött veletek?

- Mégis kicsoda?! – emeltem fel a hangomat.
- Hát Sawada! – nézett rám furcsállóan.
- Te mi a francról beszélsz? – uralkodott el rajtam némileg a pánik. – Engedj már el!

- Hol a jómodor? Sawada ennél tisztelettudóbb.
- Akarod, hogy megmondjunk neki? – kezdtek el mindketten nevetni.

- Azonnal ereszd el azt a lányt! Nem látod, hogy teljesen megrémíted? – csapódott ki az ajtó, majd azonnal láthatóvá vált a három alak. A nő hangjára nemhogy a két részeg férfi, de még én is ledermedtem. Úgy tűnt, a verbális fenyítés hatásos volt, mert a szorítás a karomon azonnal enyhült. Amint újra szabad voltam, lesiettem az emeletről. Nem tudtam tovább azon a helyen maradni, így kitrappoltam az utcára, egyenesen be a fesztiválozó tömegbe a bódék közé.

- Mégis mit mondtatok neki, ti nyomorultak? – ment oda hozzájuk a nő, majd jó alaposan megcibálta őket a fülüknél fogva.
- Áu! Semmit, esküszünk! Ááá! – nyavalyogtak a fiúk. – Csak megkérdeztük tőle, hol van Sawada.
- Ti címeres ökrök…

- Most mi van? – értetlenkedtek továbbra is.
- Megyek megkeresem, mielőtt még rátalál valaki olyan, akinek agya is van – fújta ki idegesen a levegőt a sannin.
- Itt állt már egy ideje… Gondoltuk, rá vár!
- Nakamura forog a sírjában, komolyan mondom – morogta még az orra alatt Orochimaru, majd lenézően a srácokra tekintett, mielőtt utánam indult.
- Hogy mi? – döbbentek le.
- Sawada halott! – csikorgatta a nő a fogait kettejük tudatlanságán és érzéketlenségén.

Szokásomhoz híven hoztam egy hülye döntést, miszerint egyedül akartam lenni, és kiszaladtam a még nagyobb tömegbe. Percekig sétáltam sietősen, majd úgy döntöttem, miért is ne úsztathatnék én is egy hajót a folyóban, ha már itt voltam? Némi morfondírozás és egy eladóval történő szemezés után vettem az egyik árustól egy papírgondolát és egy apró, ürömmel teli zsákot. Ezután kerestem egy olyan pontot a folyó partján, ahol egyedül lehettem a fák között. Teljes sötétségben. Csak a Hold fénye nyújtott számomra némi világosságot. Letérdeltem a parton a fűbe, a papírhajót a kezemben tartottam.

Egyik pillanatban még mindent tudni akartam apámról, a következőben pedig már elfutottam jó messzire. El kellett volna végre döntenem, mit is akartam, mert így csak segget csináltam a számból. Tudni akartam, de féltem attól, hogy ha mindenre fény derült volna, akkor más szemmel néztem volna apámra.

- Jesszus, Ran… Szedd már össze magad! - sóhajtottam magam elé fáradtan, egyik kezemmel az arcomat dörzsölve.

Hirtelen lépések zaját hallottam a hátam mögül, amire összerezzentem és hátranéztem. Valaki állt mögöttem.

- Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni – szólalt meg az ismeretlen, aki valójában a frászt hozta rám. – Azt hittem, szabad ez a hely.

- Hát nem az. – Ez volt minden, amit ki tudtam bökni. Egyedül akartam lenni, nem vágytam mások társaságára. Egy újabb miniszívroham nem igazán segített a lelki állapotomon. Bár eggyel több, vagy kevesebb…
- Áh, látom, te is most készülsz áldozni a vízszellemeknek – derült fel a fiatal srác. Sötét volt, nem igazán láttam az arcát. Pár évvel lehetett idősebb nálam.
- Ja, olyasmi… - Nem vette a lapot a srác? Mennyire kellett volna lekezelőnek lennem és érdektelennek tűnnöm, hogy lelépjen?
- Átutazóban vagy? Most vagy itt először? – térdelt le mellém a saját kis papírladikjával a kezében.
- Mondhatni. – Ez a gyerek belepofátlankodott az aurámba. Hogyan kellett volna elzavarnom a büdös francba úgy, hogy ne provokáljak a tettlegességig még egy személyt?

- Ismered a történetet a hajóúsztatás mögött? – Csak nem hagyta abba… - Hogy a vízi szellemek olyan ártó lények, akik fiatal és csinos lányokra vadásznak, hogy örökre a folyó vizéhez láncolják őket? – Oké, elkezdtem parázni. – De ürömmel el lehet riasztani őket. Azt nagyon utálják.
- Rendben. Szeretném, ha most felállnál és elhúznál innen jó messzire – vettem erőt magamon, hogy végre távozásra utasítsam a srácot.
- Viszont vannak, akik úgy tartják, hogy a vízi szellemek magukból a vízbe fúlt lányokból lesznek – folytatta, mintha meg se hallott volna. Mialatt elhangoztak ezek a szavak, én éppen kissé előre hajoltam, hogy a hajómat a vízre ereszthessem, majd utána gyorsan elmehessek. – Mindig is tudni akartam, ez igaz-e?