Végső küzdelem

by TyMea

A Resident Evil 6. játékban Chris és Piers történetének folytatása, némi változtatással a végén. Kiderül, hogy Piers mégsem halt meg, Sherry és Jake még időben kimentették őt az állomásról, mielőtt az felrobbant volna. Miután sikerült az ellenszernek hála legyőznie a mutációt, ismét visszatérhet Chris mellé az új csapatba, aki meglepően örül elveszettnek hitt társa felbukkanásának.

Jogok: Minden jog a CAPCOM-é és a tervezőé, Mikami Shinji-é, én csak kölcsönvettem a szereplőket

Korhatár: Szerintem 18-as karika

Figyelmeztetés: Yaoi/Slash; Erotikus tartalom; Romantika, Erőszak; Horror;

Főszereplők: Chris Redfield/Piers Nivans

Tartalom, leírás: A 6. Resident Evil játékban Chris és Piers történetének a folytatása, némi változtatással a végén. Kiderül, hogy Piers mégsem halt meg, Sherry és Jake még időben kimentették őt az állomásról, mielőtt az felrobbant volna. Miután sikerült az ellenszernek hála legyőznie a mutációt, ismét visszatérhet Chris mellé az új csapatba, aki meglepően örül elveszettnek hitt társa felbukkanásának. Az együtt töltött idő alatt kialakult barátságuk egy komolyabb érzelembe fordul át, és az újabb komoly megpróbáltatások minden téren összekovácsolják a két katonát.

Végső küzdelem

1. fejezet: A kezdet

- Piers, fuss! Fuss, a szentségit, itt van a nyakunkon! – üvöltötte Chris Redfield, miközben lélekszakadva futott társával abban a víz alatti, üvegfalú folyosóban, ahová a gigászi vízi rém elől menekültek.

A Haosnak hívott mutáns rém legalább ötven méteres volt, aminek a külseje inkább tűnt valami kocsonyás zselének, mint rendes bőrnek. Alóla kilátszott emberszerű csontozata, ami már úgy önmagában is brutálisan nézett ki, de hozzá társultak nagy, polipféle csápjai, amikkel olyan sebességgel úszott a vízben, mintha egy torpedó volna. A lényt egy másik teremben vették észre először, amint egy plafonra felszerelt nyálkás bábból kelt ki. Eléggé visszataszító látvány volt, de mivel akadályozta a biztonságos tovább jutásukat, két lehetőségük volt: vagy végeznek vele, ami így első látásra – sőt, többszörire sem! – nem tűnt túl bíztatóan, vagy pedig futnak az életükért…

- Kapitány! Vigyázzon! – üvöltötte a férfi mögött haladó Piers Nivans, mire Chris Redfield arra figyelt fel, amint baloldalról a rém közelít feléjük irdatlan sebességgel. Megkapaszkodni esélyük sem volt, így amikor a Haos teljes erejéből nekivágódott a folyosó üvegfalának, a rázkódástól mindketten egyensúlyukat veszítve tántorodtak a másik falnak, hogy a betört üvegfalon át beáramló tengervízen elcsúszva essenek a padlóra. Chris azonnal a jobb kezében tartott shotgunt szorította meg, mielőtt kicsúszott volna a kezéből, majd egy elkeseredett kiáltással emelte magasba, így a földön térdelve, a rémnek szegezve egy féltárnyit beléeresztett. A szörny azonnal takarodót fújva húzta vissza böszme nagy karját, kissé messzebb lendülve. Ezzel hagyott a két katonának néhány másodpercnyi szusszanásnyi időt, ami alatt volt idejük feltápászkodni és tovább futni. Az egész állomást betöltötte a védelmi riasztó kíméletlen harsonája, ami jócskán megnehezítette a két férfi koncentrációját.

Chris látta, hogy a befolyó víznek köszönhetően az automatikus rendszer nekilátott bezárni a kis kabinrész ajtóit, ami azzal fenyegette őket, hogy benn ragadnak az egyik részben.

- Na, azt aztán nem! – morogta magának, mikor felötlött benne a fulladás veszélye, mire idegesen intett egyet a mögötte álló társának. – Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk, mielőbb ki kell jutnunk ebből a víz alatti temetőből!

- Rajtam ne múljon, kapitány. – emelte szemöldökéhez két ujját Piers mosolyogva, majd újult erővel futottak a terem túl oldalán lévő fémajtóhoz, átcsúszva alatta, mielőtt végleg lezárult volna.

És ekkor támadt másodszor is a lény. Az újult robajnak hála, a kis folyosó ezen része, ahová menekültek, egyszer csak meginogott, mire szép komótosan, ahogy egy kivágott fa teszi, elkezdett leválni a másik, még egyben lévő részéről.

- FUTÁÁÁS! – ordított Chris, mire ellenállva a gravitációnak, futni kezdtek a következő ajtó felé.

Ebben viszont jócskán hátráltatta őket a bezúduló vízmennyiség, így mielőtt elérhették volna az éppen záródó ajtót, a kabin rész begyorsuló mozgással fittyedt le függőlegesbe, a két katonának pedig piszok nagy mázlival sikeredett megkapaszkodni a rácsos padlózatba, mielőtt lezuhantak volna a biztos halálba. Piers az esés következtében nem tudta azonnal megmarkolni a rácsot, így jóval lejjebb esett, mint a társa. Nehezen zihálva feszítette meg minden izmát, majd egy gyakorlott mozdulattal lendítette a másik karját, hogy két kézzel tudjon kapaszkodni. A hátán lévő táska most sokkalta nehezebbnek tűnt, mint eddig, úgy érezte, a gravitáció egyre inkább lejjebb húzza miatta. Látta, hogy a kapitány elkezdett feljebb mászni, és rémülten vette észre, hogy a fenti ajtó is elkezdett bezáródni.

- Piers, megvagy?! – kiáltott le neki Chris, miközben nehézkesen felfelé haladt. El kell érnie az ajtót, nem szabad, hogy lezáródjon, különben nekik annyi!

- Megvagyok, uram! Kicsit huzatos idelenn! – kiáltott vissza a fiatalabbik erőltetett poénnal, majd ő is nekilátott feljebb tornázni magát.

Chris még időben felért, még volt egy méter az ajtó lezárásához, de mikor lenézett, hol tart a társa, rémülten számította ki, hogy Piers ebben a tempóban bizony nem fog tudni felérni. Főleg, hogy a leszakadt rész alján felfedezte, amint a szörny próbál bejutni, vaskos lapát mancsaival a fiatal férfi felé kapkodva. Nem fog felérni! Ha a lény nem is kapja el, de nem lesz ideje…

- Piers, húzd felfelé magad, de nagyon gyorsan! – kiáltotta, mire megfeszítve izmait, az ajtó alá állt, erős vállával próbálva feltartani annak lecsukódását. Nem volt egyszerű feladat, a kemény fém fájdalmasan belenyomódott húsába, lábai először remegni kezdtek az erőfeszítéstől, később már meg-megrogytak alatta. Mintha csak azzal piszkálódna, hogy hiába az erőfeszítésed, úgyis lecsukódom, akár akarod, akár nem.

Piers elkeseredett arccal próbált gyorsítani a tempóján, főleg mikor észrevette, hogy a kapitány az ajtót próbálja feltartóztatni abban, hogy rájuk csukódjon. Szíve összeszorult a pillanatnyi kétségbeeséstől, és attól, hogy az igyekezete ellenére képtelen gyorsabb lenni. Hallotta a mögötte lévő hangokból, hogy a szörny próbál befurakodni a kabinba, és a felcsapó vízből ítélve már igencsak közel járhat ahhoz, hogy elérje. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mikor végre valahára felért a tetejére, nehézkesen átverekedve a bő fél méternyi helyen, amennyit Chris még képes volt megtartani. Miután mindketten sikeresen megvoltak, a férfi egy fájdalmas kiáltással ugrott ki az ajtó alól, hagyva, hogy amaz végleg lecsapódjon, ezzel ismét a biztos talajra érve. Nagyokat fújtatva ült még egy kicsit a fémpadlón, zsibongó vállát masszírozva. Francba, de szívós egy ajtó volt!

- Köszönöm, kapitány. – veregette meg a másik vállát Piers, hálás arccal.

Chris válaszolni akart volna valami poénosat, mint például, hogy eddig teázott odalent, vagy csak a kilátásban gyönyörködött, de figyelmét ekkor az üvegfal másik fele kötötte le.

- Óóóó, a francba! – rázta meg a fejét, egy dühös vicsorral egybekötve, mire Piers is felfedezte, hogy a kedvenc állatkájuk úszik éppen feléjük, már emelve is a kezét.

Most egy mozdulattal felhúzva az idősebb férfi, ismét folytatták a futást, ahol előzőleg abba hagyták.

- El kell érnünk a mentőkabint, mielőtt fokokat esnénk a táplálékláncon! – jegyezte meg Chris.

- A térkép szerint ennek a folyosónak a végén van egy raktár épület, és csak utána lesz valahol a hangár, ahol a mentőgömbök vannak. – vetett egy pillantást a kicsi GPS kütyüjére Piers, amin jól látszódtak az említett helyiségek. – De nem tudhatjuk, hogy…

Nem tudta befejezni, mert ekkor egy újabb hatalmas becsapódás rázta meg az utolsó folyosórészt is, mire ezúttal teljes valójában benyomakodott a lény.

- Te jó… - akarta volna mondani Chris, de az újabb lendülettől ismét a falnak estek, bár ezúttal talpon maradtak. A Haos össze-vissza üvöltözve csapkodott, próbálva a teljes testével befurakodni a törött üvegen át, ami jócskán belevágódott zselés húsába. Úgy nézett ki, hogy fájhat neki a hegyes üveg által okozott sérülés, de a zselé alatt lévő koponya szemüregeiben az őrület lángja égett, ami kizárt minden józaneszet a megmaradt tudatából, és csupán az éltette, hogy minél előbb megszerezhesse valamelyik – vagy mindkettő – prédáját.

Piers az utolsó pillanatban tudott elugrani a lendülő marok elől, ami egy újabb „földrengést" okozott. Chris megragadva társa karját húzta maga után, majd nem törődve sem a védekezéssel, sem a támadással, az utolsó ajtó felé futottak, ami ismét megkezdte a maga komótos lezáródását. Útközben egy, a falról levágódó kemény cső alaposan térden vágta, amitől elveszíteni látszott az egyensúlyát, a fájdalomtól pedig csillagokat látott, de a túlélés erősebb volt benne, így valahogy csak átjutottak a kapun. Kimerült testük pihenésért esdekelt, erőtartalékjuk igencsak a végét járta, de beérve a hatalmas hangárba, végre volt idejük egy kicsit szusszanni. Az ajtó már majdnem lezárult, a Haos odakint csalódottan bömbölt, ők pedig a térdükre támaszkodva kapkodták tüdejükbe az éltető levegőt. Olyan érzés volt, mintha már vagy egy órája nem is lélegeztek volna egyáltalán, mellkasuk majdnem kiszakadt a megerőltetéstől.

Chris éppen azon filózott, hogy mennyire fáj a térde a csővel való találkozástól, mikor valami igencsak nem tetsző hangot hallottak maguk mögött. Először megdermedtek, majd összenézve, lassan hátra fordultak. Csak azt látták, amint a Haos egyik kezével megakadályozta az ajtó lezárulását, majd egy erőteljes lökéssel kiszakította azt a helyéről. A hangárt azonnal elöntötte a bezúduló víz, és ezzel a szörny már bent is volt…

Mielőtt védekezhettek volna, a lény már lendítette is feléjük a mancsát, Christ szemelve ki. Az egyetlen célja az a pusztítás volt, bármi áron…

- Kapitány! – hallotta még Chris társa kiáltását, de mikor félre akart volna ugrani, fájó térde hirtelen bemondta az unalmast. Csak egy kicsit botlott meg, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy ezzel elússzon a lehetősége. Már-már érezte a nyálkás kéz érintését magán, ahogy körül öleli őt, hogy összeroppanthassa, mint egy fogpiszkálót, de ehelyett egy erős lökést érzett, mire elkerülve a végzetes kezet, hosszú métereket csúszott arrébb a már bokáig érő vízben.

Egy fájdalmas kiáltást hallott, és visszafordulva azt látta, hogy Piers tehetetlen teste lóg a mutáns markában, olyan hatást keltve, mint egy rongybaba, ami egy kutya markába került.

- Piers, neee! – üvöltötte kétségbeesve, és hirtelen ösztöntől vezérelve tapogatta ki mellette heverő assault rifle-jét. A lény először érdeklődve figyelte a fiatal katona elkeseredett szabadulási kísérletét, de ekkor még jobban eltorzult a képe, és már nyitotta is ki ormótlan száját, hogy megegye.

És ekkor hangzott fel az automata sorozatlövő hangja. Chris egy harci kiáltással lőtt bele a nyálkába, még arra sem véve a fáradságot, hogy felkeljen.

- Ereszd el őt, te mocskos féreg! Nesze neked, ezt zabáld meg! – kiáltotta, tiszta gyűlölettel a hangjában.

Most, hogy társa bajban volt, elő jött belőle a régi aggodalma, hogy elveszíti az embereit. Eddig is mennyien meghaltak már… de Piers Nivans nem lesz köztük!

A Haos felüvöltött fájdalmában, de ahelyett, hogy elengedte volna a férfit, egy fejhangú visítással lendítette meg a karját, mire teljes erőből a szemközti falnak vágta a magatehetetlen testet. Piers felkiáltott a csapódástól, de az igazi fájdalmat nem is ez jelentette – hiszen a kevlár páncél javarészt felfogta -, hanem az, mikor a földre való esésnél egy kiálló hegyes fémkaró teljesen átszúrta a hóna alatt a karját.

- Piers! – tornázta azonnal talpra magát Chris, majd a folyamatosan beömlő vízzel sem törődve futott a másikhoz…

… mikor egy kéz csapott le rá. A Haos dühös ordítással szorongatta a markában, arra készülve, hogy rajta torolja meg az őt ért kínokat. Csak most vette észre, hogy a lény deréktól lefelé bent ragadt a túloldalon, nem bírva kimászni a kapu szorításából. Szívás, de ez most nem igazán segít szorult helyzetükön.

Chris hiába feszengett, a lény bár nyálkás volt, de nem eresztette, meglepően szorosan tartotta. Olyannyira, hogy kezdte érezni, hogy a belső szervei egyre inkább a gerince felé közelednek, azzal fenyegetve, hogy még a legszorosabb nadrágöve is le fog esni róla, annyira karcsú lesz a dereka. Már levegőt sem igazán kapott, de még így is a másikat próbálta megtalálni, szemei őt kutatták, hogy hol van, rendben van-e.

- Kapitány, tartson ki! – hallotta Piers hangját, ami némi megnyugvással töltötte el, egészen addig, míg a Haos a másik kezével fel nem kapott egy nagyobb fémlapot, ami valamikor talán egy gép oldalfala lehetett, amit most a falnál lévő katona felé vágott.

- Neee…! - kerekedtek ki a férfi szemei, mire amennyire tudott hátra nézett.

Piers eddig a karját próbálta kiszabadítani, mikor észrevette a felé süvítő fémet, ami hatalmas erővel vágódott be a falba, élével. És pont úgy, hogy telibe találta a sérült jobb karját, majdnem tőből leszakítva és a falba préselve. Piers egy velőt rázót üvöltött a leírhatatlan fájdalomtól, szemei bekönnyeztek, és fekete pontok jelentek meg előtte, az eszméletvesztéssel fenyegetve. Karjára nézett, legalábbis oda, ahol lennie kéne… és hirtelen érezte, hogy valami maró, savas dolog indul meg a gyomrából a torka felé. Félre kellett néznie, mielőtt kiadná a taccsot, így fájdalomtól remegő testtel próbálta összeszedni maradék öntudatát.

Ekkor Chris kiáltása hatolt a tudatába. Azonnal kijózanodva látta, amint a Haos – őt már el is feledve – ismét a vezetőjét szorongatta, és a férfi eltorzult arcából és a megjelenő vércsíkból a szája szélén ítélve, már nem sokáig fogja bírni.

- Chris… - akarta volna kiáltani, de csak suttogás jött ki a torkán. Amint megmozdult, a fájdalom úgy hasított belé, mint megannyi éles penge, de a karját már nem érezte többé… csupán néhány izomszál, némi húscafat és bőr tartotta még a csonkhoz.

Tudta, hogy meg fog halni a férfi. Nem fogja sokáig húzni, ha a szörnyeteg ráun a vele való szórakozásra, egy mozdulattal eltöri a csontját, kitörve a gerincét. Ez a tudat pedig kellően felturbózta ahhoz, hogy cselekvésre szánja el magát. A csonk csak akadályozza… meg kell szabadulnia… segítenie kell a kapitányának… nem halhatnak itt meg…

Mikor érezte, hogy képes a cselekvésre, egy kiáltással feszítette meg testét, és egy fájdalmas vicsorítással lökte el magát a faltól. Szinte hallotta a szakadó hús és bőr hangját, a vére ismét spriccelni kezdett, de már semmi nem állíthatta meg. Amint lábra tornázta magát, a kimerültségtől és a fájdalomtól térdre esett, de ekkor észrevette, hogy valami piros színű üvegcse esett ki a zsebéből, messzebbre elgurulva. Piers zsongó agya lassan felfogta, hogy mi is az. A C-vírus. Amit még nem is olyan régen Ada Wongtól csakliztak el az egyik összecsapásuk alkalmából.

És hirtelen, mint valami kis isteni szikra, beugrott egy terv. Egy nagyon képtelen és őrült terv, de jelen esetben a habozás és a mérlegelés egyenlő volt a biztos pusztulással. Hiába minden, be kellett látnia, hogy neki már vége. Félig leszakadt karral és a súlyos vérveszteség miatt neki nincs esélye a menekülésre, de azt nem engedi, hogy Chris Redfieldnek baja essen. Még ha ez által az életével fizet is…

Most újult erővel könyökölt fel még ép karjával, és lábai segítségével elkezdett a vízben a fiola felé kúszni. De ja vu érzése volt, ugyanolyan lassúnak tűnt az idő múlása, mint mikor a leszakadt folyosó részen kapaszkodott felfelé, és csak azért imádkozott, hogy vezetője még bírja tartani magát…

És ekkor elérte. Ujjaival erősen megmarkolta a fiolát, majd minden teketóriázás nélkül magába vágta.

Chris Redfield mindent látott, még a fájdalmas küzdelem közepette is. Először nem értette, hogy hová kúszik a társa, de mikor felfedezte tőle néhány méterre a végzetes méreggel teli fiolát, hirtelen minden kikristályozódott előtte. Nyitotta a száját, hogy megtiltsa az ostobaságát, amire éppen készült, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán. A szorítás fullasztóvá vált, a levegő egyszeriben nem jutott el a kellő helyre, és már vért kezdett köhögni. De amire Piers készül, azt nem hagyhatja… azzal végleg elveszítené őt.

Piers, amint beadta magának a C-vírust, néhány pillanattal később már érezte is testében a változást. Az ereiben félelmetes gyorsasággal kezdett száguldozni a folyékony méreg, teljesen magába olvasztva minden egyes sejtjét. Vékonyabb teste egyszeriben rángatózni kezdett, az izmai fájdalmasan lüktettek, és egyszeriben arra lett figyelmes, hogy csonk karja helyén az izmok és a szövetek elkezdenek kiburjánzani, mintha liánok lennének, és egy egységet alkotva összekulcsolódtak, ezáltal olyan formát létrehozva, mintha egy ormótlan gyökér nőtt volna ki a keze helyén. Az új végtag még nyálkás volt és vértől csöpögött, de legalább a további vérveszteség meg lett ezáltal akadályozva. Piers érezte, hogy a tudata kezd egyre inkább nehezülni, kissé szédelegve tántorgott jobbra-balra, ép kezével a hajába túrva. Nehéz volt a szervezetének alkalmazkodni ehhez a hirtelen változáshoz, és folyamatosan azt érezte, hogy valami rágja, emészti fel őt belülről. Tudta, hogy nem lehet sok ideje, de mikor észrevette azt a kékes villózást az új karján, hirtelen megértette, mi is történt. Kapott egy esélyt ezáltal, hogy megmenthesse a vezetőjét. Érezte azt a hihetetlen erőt a testében, ami úgy kavargott benne, mint egy örvény, és szinte ösztönből tudta, hogy hogyan képes használni az új képességét. A kék villózás természetes energia volt, ami erős áramot volt képes kivonni a környezetéből, összegyűjtve mindezt a karjába. Eszébe jutott egy régebben látott japán animációs rajzfilm, a Yu Yu Hakusho. Abban a főszereplőnek, Yusuke Urameshinek volt hasonló képessége, a Reigun, amikor a kezében összegyűjtötte a szellemi erejét és az ujjába koncentrálva, úgy tudott vele lőni, mint egy fegyverrel. Akkor jót mulatott a dolgon, de most már közel sem találta olyan viccesnek. Ha esetleg ő is megpróbálná…

Amint erre az elhatározásra jutott, az elektromosság egyszer csak szikrázni kezdett, mire beborította a kék cikázás a teljes karját, olyan forróvá válva, mint egy grillsütő. Elképzelte, amint Yusuke Urameshit látta kilőni a Reigunt, mire egy kiáltással feltartotta karját a lény felé és egy hatalmas energia löketet engedett szabadjára. Amaz pont telibe találta a mutánst, ami az elektromosság okozta fájdalomtól felrikoltva vonaglott meg, elejtve eddig oly nagyon szorongatott zsákmányát. Chris nagyot esve csattant a vizes földön, de az ez okozta fájdalom semmis volt az eddigiekhez képest. Végre jutott levegő összepréselt tüdejébe, eldeformálódott kevlár páncélja nyomni kezdte a felsőtestét. De végre szabad és még él, így összekapva magát állt talpra, elbotladozva társához.

- Az isten szerelmére, Piers, mi történt veled? – ragadta meg a fiatalabb mindkét vállát, úgy nézve végig annak eltorzult testén. – Miért? Miért csináltál ekkora hülyeséget?!

- Nem hagyhattam, hogy megölje. – nyögte ki Piers eltorzult hangon, mire a következő pillanatban öklendezve esett előre, hogy Chris alig bírta megtartani. Mikor előre hajolt, a férfi hátán még a szőr is felállt, mikor észrevette, hogy valami szürkészöld színű váladék kúszik fel a srác mutálódott karján keresztül a nyakára, és onnan az arca felé tart. Mikor Piers ismét ki tudott egyenesedni, látta, hogy a jobb oldali szeme egészen opálossá vált. Szíve fájdalmasan összefacsarodott a látványtól. A fiú azért változott át, hogy őt megmentse. Pedig pont fordítva kéne lennie, hisz' ő a kapitány, a fenébe is!

- Tarts ki, Piers, nem lesz semmi baj. Kiviszlek innen és meggyógyulsz.

A fiatalabb férfi csak egy keserű mosolyt eresztett meg, amiben minden benne volt.

- Értettem, uram. – mondta halkan, de a remény szemernyi szikrája sem volt azokban a szavakban.

Hirtelen az eddig szűkölő Haos hatalmas, velőt rázó sikolyára lettek figyelmesek. Chris már szinte el is feledkezett róla, de most rémülten látta, amint a mutáns dög a karjaival és a megmaradt csápjaival erősen a padlóba mar, és minden igyekezetével azon van, hogy átpréselje magát a rázáródott ajtón át. Mivel ez nem sikerült, így a vége az lett belőle, hogy – csak úgy, mint nemrégen Piers is – hagyta veszendőbe az őt akadályozó testrészt, és mivel még így is életképes maradt, leszakította önnön alsó testrészét. A szörny most egy toccsanással hasalt el, de nem sokáig, néhány röpke másodperc múltán már tápászkodott is fel. Az eddig karként szolgáló csápok maradéka új funkciót töltöttek, hogy ezúttal lábakként használhassa azokat. A két férfi elsápadva figyelte a gigászi lény groteszk transzformációját, és agyukban egyetlen szó dübörgött: FUTÁS!

- Ez komolyan nem lehet igaz! – szisszent fel Chris Redfield, majd átvetve társa ép karját a vállán, magához ölelve indultak meg a hatalmas hangáron át, a túlsó végénél lévő ajtóig. – Soha nem tudunk megszabadulni ettől a kurva fajzattól?

- Biztos bejövünk neki. – jegyezte meg Piers fájdalmas arccal, de azért ő is igyekezett minél gyorsabban haladni.

- Ja, a szuszt is kifojtotta belőlem, annyira karolgatott. – vette a poént Chris, miközben egy nagyobb blokk mögé értek. Itt meg kellett torpanniuk, mert Piers ismét rosszul lett, de a lény máris a nyakukon volt. Amint összeszedte magát, azonnal utánuk eredt, úgy festve, mint egy túlméretezett polip és az Alien 4 filmben az a fehér mutáns alien keveréke.

Chris ismét megragadva társát próbált valami fedezéket találni, de a megannyi blokk semmi menedéket nem nyújtott, főleg ekkora monstrum elől. Ráadásul, mikor nagy nehezen elverekedték magukat a biztonságot ígérő ajtóig, kiderült, hogy a túlterheltség miatt a ballaszt nem engedi kinyitni az ajtót, mert túl nagy a nyomás a teremben.

- A kurva élet! – csapott Chris a fémajtóra, összeszorítva a szemeit egy pillanatra. – Ilyen még a mesében sincs! Hol van még ajtó? Valahol ki kell jutnunk innét!

- Azt hiszem, erre már nem lesz időnk, uram. – hallotta most társa hangját, mire nyelve egyet fordult ő is meg. A Haos nem messze tőlük, egy blokk tetején csücsült, onnan figyelve őket. Most szép komótosan átugrott egy másikra, magabiztosan közelítve feléjük, mint aki tudja, hogy ebben a játszmában csak ő lehet a nyertes.

- Harcolnunk kell, kapitány. Ez az izé nem fog leállni, és a túlnyomás miatt nem tudunk innen kijutni. – mondta ki Piers a valóságnak megfelelőt. – Amint elpusztul, kinyílik az ajtó.

- Tartottam attól, hogy ezt fogod mondani. – komorult el a férfi, mire elengedve társát, a fegyvertárját vette szemügyre. – Hogy érzed magad?

- Pocsékul, de annyira nem, hogy megadjuk magunkat ennek a szarnak.

- Helyes, ez a beszéd. Akkor mindent bele. – mondta még Chris, majd egy biztató mosollyal összecsapták az öklüket, és együtt néztek szembe életük legkeményebb ellenfelével.

A harc eléggé egyenlőtlen volt. Chris a megmaradt töltényeivel próbált küzdeni, de látszólag azok nem sok kárt okoztak a lénynek. Nem úgy, mint Piers új képessége. A villámokat lövő kar nagyszerű fegyvernek tűnt, eléggé lelohasztotta a szörny hevességét. Már amaz is jobban meggondolta a támadásait, így mikor takarodót fújt alkalmanként, volt idejük összeszedni magukat és valami megoldáson töprengni. Chris tudta, hogy ez így nem mehet sokáig, hisz' társa már így is alig áll a lábán, és a folyamatos kisülések is csak emésztik a testét, gyorsítja az átváltozás folyamatát. Már a fél arca és testének a jobb oldala mutálódott, nagyon rossz volt látnia a szenvedését. Főleg, hogy nem tehet ellene semmit.

És ekkor meglátta. Amikor az egyik ilyen menekülésénél a lény felmászott a mellette lévő blokkra, Chris észrevett rajta három lüktető narancssárga kelést, amik olyan nagyok voltak, mint egy-egy napernyő.

- Piers! A hasán vannak valami kelések! Azokat lődd! – kiáltotta nem messze lévő társának, akinek nagyobb esélye volt bármit is eltalálni rajta.

Piers biccentett, hogy vette az adást, mire erőt véve magán, ismét „izzította" a karját. A lény hamar visszatért. Ezúttal eléggé dühösnek tűnt, nyilván neki sem lehetett már sok türelme ehhez a fogócskához. A két fél felkészült a mindent eldöntő küzdelemre, és Chris csak remélni tudta, hogy nekik kedvez majd a szerencse.

A Haos nyitotta az első kört. Egy ordítással lendült le a blokk tetejéről, egyenesen Chrisnek esve, mintha érezte volna, hogy jelenleg ő a leggyengébb láncszem. A férfi egy lendülettel félre ugrott, de még így is jutott ideje a szörnynek, hogy egyik csápjával felé kapjon, rákulcsolva a bokájára. Chris azonnal a vadászkéséhez nyúlt, egy erős mozdulattal levágva magáról a csápot, mire a Haos felrikoltva rántotta vissza megcsonkított csápját. Ennyi viszont elég volt Piersnek, hogy cselekedjen, és most a lény hasához sietve, egyenesen az egyik narancsgömbnek szegezte a mutálódott karját és „meghúzta a ravaszt". Az energia pont telibe találta az egyik gömböt, ami úgy robbant szét, mint egy túltöltött pulyka karácsonykor a sütőben. A lény egy eddig még nem hallott halálsüvöltést eresztett meg, és a hanghullám még az előtte heverő csapatkapitányt is arrébb sodorta.

- Ez igen! – vágott egyet a földre Chris elégedetten, mire talpra tornázva magát, elsietett a másik irányba, hogy magára terelje ismét a szörny figyelmét. – Piers, nagy voltál! Gyerünk, már csak kettő van!

- Ja! Tisztára olyan, mintha a Star Wars-ban harcolnánk Yaba ellen!

- Rendben, akkor vállald magadra Leila hercegnő szerepét és pörköld meg ezt az istenverését!

Chris szinte maga előtt látta a másik mosolyát, de tovább nem futotta a trécselésből, mert a Haos ismét összeszedte magát, és most már igencsak feldühödve indult meg utána. Szétdurrantott hólyagjából sűrűn folyt a narancsos nyálka, de mit sem törődve vele nyomult tovább.

A férfi futás közben az övéhez kapott, és a hozzá csatolt kis táskából előkapott egy olyan valamit, ami inkább hasonlított egy palackos kólásüveghez. Egy gránát volt az. Össz-vissz három darab volt belőle, azokat nagyon ügyesen kell felhasználnia, nehogy kárba vesszenek. Kiszámította, hogy ha hagyja elég közel jutni magához, akkor lesz lehetősége egy közvetlen bevitelhez, mivel őt nem tartja elég veszélyesnek. Ez egy nagy hiba.

Mikor már csak öt méterre lehetett tőle, hirtelen a szájához vette a gránátot, majd a fogával kitépve belőle a kis kerek szöget, egy mesteri félrevetülést követően a mögötte csörtető lényhez vágta a gránátot. Amaz pont telibe kapta az egyik csápot, ami szerteszét robbant. A lökettől hátra tántorodott, egyenesen a hátára esve, így egy újabb remek alkalom nyílt a fiatal férfinek. Piers – aki eddig is szorosan a nyomukban volt – most ráugrott a tekergőző lényre, mire az újra feltöltött karjával egy újabb gömböt loccsantott szét. A Haos fület tépően felsivított, ledobva magáról a katonát, hogy nekicsapódott a másik férfinak. Mindketten nagyot nyekkenve értek földet, de Piers már nagyon rossz bőrben volt. Szó szerint.

- Piers, tarts ki! – rázta meg társa vállát Chris, ismét aggodalommal teli hangon. – Nagyon ügyes vagy, már csak egy maradt! Ha kell, a hátamon viszlek ki innen, megértetted?

A fiatalabbik nagy nehezen lábra állt, de görnyedtebb testtartása jelezte, hogy már nem maradt sok ereje.

- Megmondtam, hogy addig nem nyugszom, míg meg nem öltük. Csak vigyázzon magára, kapitány, én rendben vagyok. – mondta, de a hangja már alig emlékeztette a férfi arra a valakire, aki egykoron a társa volt. Félelmetes volt látnia, amint egyre jobban deformálódik a másik teste, és azon csodálkozott, hogy még az eszénél volt. Pedig a C-vírus ebben a formában percek alatt tönkre teszi a gazdatestet, és átveszi felette az uralmat.

- Nagyon erős vagy, Piers. Te vagy a legkiválóbb katona, akivel valaha is találkoztam.

- Ilyeneket csak egy haldoklónak mondanak, uram. Még ne temessen, van egy kis dolgunk.

Na igen, ezt a szörny is így gondolta, mert a legutóbbi csúfos bukása után már kétszer is meggondolta magát, mielőtt támadásba lendült volna. Most visszatornázta magát álló helyzetbe, majd ezúttal már vonszolva magát csúszott fel az egyik blokkra, átugrálva egy jóval messzebbire.

- Meg kell próbálnunk kinyitni azt a kurva ajtót. – vette át ismét a másik támaszát Chris, majd elindulva a fal mellett, visszabotorkáltak a messzebb lévő ajtó felé.

- Chris, baj van. – szólalt meg nem sokkal később Piers, és furcsa hangából is ki lehetett érezni a aggodalmat. A kapitány azonnal a lény felé nézett, és azt látta, hogy a blokk tetején ücsörgő lény GYÓGYÍTJA magát!

- Ez most valami vicc?! – kiáltotta, és érezte, hogy kezd kimenni lábaiból az erő. Ha ez a dög felgyógyítja magát, akkor az eddigi előnyük mind elszáll, mint a győzedelmi zászló, és akkor már semmi esélyük nem marad arra, hogy legyőzzék! Mi a fenét kéne tenniük? Hirtelen kiürült az agyából minden, azt akarta, hogy legyen végre vége ennek az egésznek, hogy ismét abban a bárban ücsöröghessenek mindketten, ahogy a legelején. Nem kellett volna idejönniük. Akkor Piers még mindig normális lenne…

- Kapitány! – hatolt el végre a srác hangja a tudatába, mire úgy nézett a másikra, mint aki egy rémálomból ébredt fel. – Menjünk oda! Ha mindent beleadok az utolsó lövésbe, akkor még lehet esélyünk! Én visszatartom, maga pedig lője szét az utolsó gömböt is!

Szétlőni? Végül is, ez sem rosszabb terv, mint bármelyik másik. Bár a tudata még nem volt teljesen tiszta, de az ösztönei máris átvették a vezetést, és most egymást támogatva indultak meg a lény felé, hogy egy utolsó, végső csapást mérjenek rá.

A Haos még túlzottan magával volt elfoglalva, így nem vette észre a közeleső veszélyt. Chris most elengedve Pierst kerülte meg a lényt, majd a blokk hátuljánál elfoglalva a helyét, várt a jelre. Hamarosan meghallotta a már ismerős sistergő hangot, ami jelezte, hogy Piers lassan megindítja a támadást. Aztán egyszer csak egy irdatlan nagy fényesség lepte el a helyiséget, és egy hatalmas nagy villám találta telibe a szörnyet, nem engedve. A mutáns ismét felvisítva esett le a vízbe, pont Christől néhány méterre, vadul hánykolódva. Piers eltorzult arccal lépett ki a blokk takarásából, továbbra sem engedve a szörnyet a villám béklyóból. Chris látta, hogy eljött az ő ideje. Jobb kezébe vette a jó öreg vadászkését, mire megindult a hátán fetrengő lény felé, hogy egy mozdulattal kioltsa a borzadály életét. Már-már éppen vette a lendületet, hogy ráugorjon, mikor az egyik csáp felé lendült és egy erős csapással félre dobta, hogy egyenesen az egyik blokk oldalának vágódott, alaposan beverve a fejét.

- Chris! – hallotta valahonnan nagyon távolról a másik hangját, de a füle egyszeriben bedugult, alig hallott valamit, agya körtáncot járt és a fejében lüktető fájdalmat érezve, tutira vette, hogy betört a feje. Óvatosan megtapogatva viszont úgy érezte, hogy talán csak megrepedhetett a koponya, de csupán a forró vért érezte, amint az arcán folyik lefelé kis patakban. Nagyon szédült, de kényszerítette magát arra, hogy feltérdeljen és a csatamezőre figyeljen. Kábultan látta, amint Piers térdre esve küszködik a lény ellen, ami egyre inkább ki akar törni az elektromos fogságból. Bár eléggé szédült, a szemei is összeakadtak, de most mindkét kézzel az előzőleg elejtett késéért kutatott a vízben. Hol van már az a nyavalyás, mikor szüksége lenne rá? Piers nem fogja sokáig bírni, igyekeznie kell!

- Kapitány…! – hallotta az egyre erőtlenedő hangot, de abban a pillanatban megtalálta a vadászkést. Megmarkolva a nyelét, olyan szorosan foga, hogy az ujjai szabályosan elfehéredtek, mire még mindig szédülve, hason csúszva megindult a szörny felé. Amaz már lábra állt, őrülten morogva, de ez most pont kapóra jött a férfinak. Amint alá ért, meglendítette a kést tartó kezét, mire egy erős szúrással átdöfte az utolsó gömböt a hasán. Még egyszer-kétszer jól megforgatta benne, biztos, ami biztos alapon, mire kirántotta belőle. A Haos egy utolsó halálhörgéssel rogyott össze, még egy-két vonaglást megeresztve lehelte ki a lelkét, ha volt neki olyan. Piers is abba hagyta a sokkolást, mire a másikhoz botorkálva, kihúzta őt a trutyis léből, ezúttal ő támogatva arrébb vezetőjét. Mindketten iszonyat meg voltak viselve, de legalább megnyugodhattak, hogy végre vége a hosszas és durva küzdelemnek. A lény szétfolyt a felhalmozódott vízben, így a ballaszt is helyreállt, ezáltal az ajtón lévő kezelő is zöldre váltott, jelezve, hogy ki lehet menni rajta.

- Uram, menjünk. Kinyílt az ajtó.

Chris fáradtan bólintott, majd ismét összekapaszkodva indultak el az ajtóig. Hál' az égnek tényleg ki tudtak menni, viszont ami újabb nem várt akadályt jelentett nekik, azaz ajtó mögött húzódó hatalmas folyosó rendszer volt. Ami ugyanolyan volt, mint amin ide eljutottak, annyi különbséggel, hogy ezen az összes ajtó le volt zárva, még a betört víz miatt.

- Hát, nem fogunk unatkozni. – jegyezte meg Chris szárazon, majd miután már jobban érezte magát valamennyire, elővette a fegyverét, megtöltve a 9mm-est. – Nem tudom, hogy mennyi időnk van még a süllyedés előtt, de sietnünk kell az ajtók kinyitásával, mielőtt ez az egész kóceráj elsüllyedne a tenger fenekére.

- Szerintem ezzel nem lesz gond. – jegyezte meg Piers, mire megemelte súlyos, elektromos karját. – Ezzel simán kirobbanthatjuk őket.

A férfi összeráncolva a homlokát ingatta meg a fejét.

- Nem vagy olyan állapotban, hogy ennyiszer használd. Van még két bombám, azokkal majd…

- Hat ajtó van, uram. Magának csak két bombája. Szükség lehet még azokra a későbbiekben.

Chris ciccentett egyet dühében, de mivel továbbra is ez az egy tűnt a legjobb megoldásnak, így végül bólintott.

- Rendben. Majd fedezlek, ha bármi meglepetés érne minket.

Piers bólintott, majd eltávolodva a vezetőjétől, megpróbálta az utolsó erőket is kipréselni magából. Az áram ezúttal is hatásosnak bizonyult, az ajtó úgy robbant szét, mintha csak üvegből lenne. Piers az erőlködéstől ismét felnyögve botlott meg, de mielőtt elesett volna, Chris máris mellette termett és felnyalábolva őt haladtak tovább. Ez a harmadik ajtóig egészen jól ment, de utána újabb nem várt ellenfelekbe botlottak… néhány J'avoba. Az őrült fazonok egy-egy rekesz mögé bebújva lődöztek össze-vissza, miközben nagyokat kurjongattak a saját értetlen nyelvükön. Chris azonnal fedezékbe húzta magukat, fejéhez emelve a magánál tartott 9mm-esét.

- A végén még túl egyszerű dolgunk lett volna. – morogta. – Piers, én leszedem a mukikat, utána te menj az ajtóhoz, ne törődj semmi mással, értetted?

- Igen, uram!

Chris most elővette a féltve őrzött egyik bombát, majd kibiztosítva, egy lendülettel a J'avok közé vágta. Hallották, amint a mutánsok felkiáltva próbálnának menekülni, de a bomba máris robbant, így csak cafatok maradtak belőlük.

- Mégiscsak hasznos a bomba. – jegyezte meg Piers, majd választ nem várva, máris elindult az ajtóhoz.

A továbbiakban nem botlottak kellemetlenkedőkbe, de mire elérték a mentőkabinokat rejtő állomást, Piers olyan rossz állapotban volt, hogy már menni sem volt képes. Chris aggódva ültette le társát az egyik panel mellé, majd azonnal az egyetlen, még meglévő mentőkabinhoz sietett, próbálva beindítani.

- Nem lesz semmi baj, Piers! Kijutunk innen, csak tarts ki! – mondogatta folyamatosan a másiknak, mikor látta, hogy már a szemeit is alig bírja nyitva tartani. – A franc egye meg, hol van az a nyavalyás töltőgomb?! Az istenit!

Piers csüggedten, lüktető karral ült a földön, fáradt tekintettel figyelve vezetője kapkodó mozdulatait, ahogy a mentőkabinba próbált életet lehelni. Ismerte jól a férfit, tudta jól, hogy nem hagyná itt, akármilyen is az állapota. Ha nem viheti magával, akkor képes itt maradni mellette a végsőkig. Ezt viszont nem hagyhatja. Chrisre szüksége van a világnak, és bár ő nem tudja, de még nagy dolgokra hivatott. Számára ő a legfontosabb ezen a rohadt bolygón, egyszerűen nem engedheti, hogy itt maradjon vele meghalni…

- Ez az! – csapott a kabin falára Chris, mikor végre felvillantak a panel gombok. Az ajtó magától kinyílt, enyhe füsttel, mire felhangzott az egyik visszaszámláló gépi hangon, arra figyelmeztetve, hogy a mentőkabinba történő beszállást 5 perc múlva fejezzék be, mert az állomás fel fog robbanni. Biztató.

- Gyere, Piers, elmegyünk. – nyalábolta fel ismét a fiatalabbikat, majd botladozva megindultak a kabin felé. – Amint kijutunk, szerzünk neked egy orvost a hadseregnél, csak tarts ki! Ha kell…

Nem tudta befejezni Chris, mert a következő pillanatban Piers megragadta az őt tartó karját, mire egy erős lökéssel betaszította vezetőjét a mentőkabinba. Mielőtt a megzavarodott férfi bármit is tehetett volna, Piers már meg is nyomta a panelen lévő manuális záró gombot, és elfordítva egy kart, megakadályozta, hogy belülről ki lehessen nyitni a kabint.

- Piers! – tért végre észhez Chris, rémülten a kis ablakhoz futva, elkezdve dörömbölni rajta. – Mit művelsz?! Azonnal nyisd ki, ez parancs!

- Nem, kapitány. – rázta meg a fejét Piers, szemei szomorúan csillogtak. – Én nem mehetek magával.

- Miket beszélsz?! Ne add fel, még semmi sincs veszve! Piers!

A fiatal férfi megrázva a fejét távolodott el a kabintól, még ép kezével a kilövő gombra tenyerelve. Chris már nem tudott semmit tenni, egy pillanat műve volt, és hihetetlen sebességgel lőtt ki a mentőkabin a biztonságos felszín felé tartva.

- Pieeeeers! – üvöltötte még, mire elkeseredett csapott mindkét kezével az ajtóra, szemei bekönnyeztek. Nem, egyszerűen nem fogadta el, hogy ismét megtörtént vele ez a szörnyűség. Ismét elveszítette minden emberét, akik a saját életüket adták azért, hogy ő végig vigye a küldetést, és életben maradjon. Piers a végsőkig őt szolgálta, és képes volt szörnnyé válni, csakhogy őt megmentse a gigászi lénytől.

Most megpróbált uralkodni magán, de mikor ismét felnézett, kitekintve a kis ablakon, valami olyasmit vett észre, amit a legrémisztőbb álmában sem gondolt volna. A Haos közeledett felé, irtózatos sebességgel úszva, teste alaposan meg volt szabdalva, de egy hatalmas üvöltéssel végül utolérte, csápjaival rácuppanva a kis mentőgömbre.

- Neeem! – esett hanyatt Chris, de hiába vette elő a fegyverét, tudta jól, hogy nem lőhet vele. Hogy… hogy lehet még életben ez a szörnyeteg?! Pedig… pedig már megölték… szétrobbantották a szíveit… de még mindig itt van!

A Haos őrjöngve verte csápjaival a kabint, ami ezáltal kezdett lassulni és letérni a megadott útjáról. Ha így folytatódik, a kabin nem éri el a felszínt, a lény pedig szétszedi a kabint. Chris felkészült a legrosszabbra, de elhatározta, hogy nem hagyja magát!

Piers, miután kilőtte a kabint, végre utat tudott engedni a szenvedésének, és a fájdalomtól felnyögve esett térdre, megszorítva mutáns karját. Irtó nagy fájdalom hasogatta a testét, és most, hogy nem tartotta magát, érezte, hogy még jobban kezdi átvenni rajta az uralmat a vírus. Ha minden igaz, Chris perceken belül felér a felszínre, és az adóvevőjében lévő GPS alapján hamarosan rátalálnak a BSAA emberei.

Hirtelen egy erőteljes robaj rázta meg a süllyedő állomást, hogy Piersnek még így ülve is meg kellett kapaszkodnia. Egy tompa bődülés hangzott fel, amitől a férfinak kikerekedtek a szemei. Nehézkesen felállva, a nagy üvegablakhoz sietett, mire azt látta, hogy a Haos kúszik elő az egyik résen, és erőteljes karcsapásokkal igyekszik a távolodó mentőkabin után.

- Abból nem eszel, de pokolfajzat! – hördült fel a katona, majd véve egy mély levegőt, karját még utoljára a távolodó mutáns felé szegezte, felszabadítva egy eddiginél is erősebb energialökést. Ez viszont berobbantotta az üveget, így a betóduló víz azonnal magával sodorta Pierst. Még utoljára látta, amint az energianyaláb eltalálja a lényt, de, hogy utána mi történt, már nem tudta. A víz egyenesen kisodorta a teremből, egy lefelé vezető csövön keresztül, olyan volt, mint mikor valakit lehúznak egy WC tartályon át. Piers fulladozva köhögte ki a szájába és a tüdejébe jutó sós vizet, közben próbálva ép kezével valami kapaszkodót találni. Persze, sikertelenül. Mire leért az alsó szintekig, már nem is vette észre, hogy ahol eddig volt, a Haos becsapódása miatt teljes egészében felrobbant, így ha ott lett volna, alighanem már cafatokban lenne. Mint ahogy azt sem tudhatta, hogy Chris a mentőkabinból is csak annyit látott, hogy a teljes állomás felrobbant, úgy feltételezve, hogy ő is odaveszett, nem hallva fájdalmas hangját, amint a nevét üvölti.

Amint kibukkant a csővezeték végén, egy nagyobb puffanással ért földet a vizes padlón, nyekkenve egyet. Most nehezen zihálva kapkodta magába a levegőt, próbálva megállítani feje zsongását. Vajon hol lehet?

- Piers?! – hangzott fel váratlanul egy félénk női hang a háta mögött.

Kikerekedett szemekkel dermedt meg, majd értetlenül fordult hátra így térdelő állapotban, mire két alakot vett észre maga előtt. Jól ismerte őket, a magasabbik figura Jake Muller volt, a gonosz tudós egy szem fia, aki nem mellesleg a halálos vírus két lábon járó ellenszere is, mellette pedig Sherry Birkin ügynök állt, a mindig kedves és segítőkész lány, akinek már nem egyszer köszönhették az épségüket.

- Ti? – nyögte ki, de a hangja már egészen megváltozott, szinte már nem is volt emberi.

Jake Muller most egy lépéssel Sherry elé állt, fegyverét nekiszegezve. Komor arcából ítélve Piersnek semmi kétsége nem volt afelől, hogy a látványa miatt reagálhatott így.

- Sherry, vigyázz! Ő már nem Piers Nivans, már ő is olyan lett! – jelentette ki nyersen, élesítve a fegyverét.

- Ne, Jake, ne lődd le! – fogta le társa kezét a fiatal nő kétségbeesve, mire visszanézett a katonára. – Piers, ugye te vagy az? Ugye még magadnál vagy?

Piers sóhajtott egyet, majd nehézkesen felkecmeregve, tisztelgett előttük egyet, amolyan katonásan.

- Jelentem, én vagyok. Kicsit másabb kiadásban, de még józanul.

Ez a kis jelenet végre Jake-et is meggyőzte a másik tudatán lévőségéről, így habozva bár, de leeresztette a fegyverét.

Sherry most – mintha ezáltal engedélyezték volna neki – Piershez sietett, megfogva a karját nézett végig rajta.

- Uramisten, mi történt veled? És hol van Chris Redfield? Nem együtt kéne lennetek?

- Talán megette. – vetette oda foghegyről Jake, de Piers nem vette fel a sértést.

- Chris rendben van. Egy mentőkabinnal elhagyta a létesítményt, már nagy valószínűleg a felszínen lehet.

Sherry erre nem szólt semmit, sejthették, hogy mi lehetett a háttere a történteknek. Jól ismerték Chris Redfieldet, ő sosem hagyta volna magára egy katonáját sem, ha tudja, hogy segíthet rajta.

- Semmi gond, akkor velünk jössz.

- Nem! – kiáltott fel egyszerre mindkét férfi, mire összenéztek.

Piers megijedt. Nem véletlenül hagyta magára a kapitányt, hogy nem ment vele.

- Sherry, rajta már senki sem segíthet! Szerinted miért maradt itt? – mondta ki Jake a tutit, de a nő most mérgesen nézett rá.

- Te bolond vagy, Jake Muller! Piers még a tudatánál van, és amíg ez így van, addig tudunk segíteni rajta TE tudsz segíteni! A véreddel megállíthatjuk a folyamatot, kiirtva belőle a C-vírust!

- De ennyi idő elteltével…

- De! – toppantott egyet Sherry, mire a magas férfi kicsit hátra hőkölt a határozott fellépés miatt. – Piers, velünk jössz, mi tudunk rajtad segíteni! Ha csak egy embert is meg tudunk menteni, megtesszük! Ez a mi feladatunk, Jake. Megmenteni a világot és a benne élőket, nem igaz?

A férfi ez ellen már nem tiltakozott. Piers még akart volna mondani valamit, mondjuk, hogy ez nem járható út, hogy hagyják itt meghalni, de az igazat megvallva, mikor meghallotta a lehetőséget, hogy Jake Muller vére segíthet rajta, hirtelen a remény kicsiny lángja lobbant fel a szívében. Lehet, hogy mégis megmenekülhet?

Sherry most a kezét nyújtotta felé.

- Gyere, Piers, menjünk. Ki kell jutnunk innen, minél előbb.

- De jól vigyázz! – szólalt meg még Jake komoran. – Elég egy rossz mozdulat, és kereshetsz egy új fejet magadnak. És ne hidd, hogy csak tréfálok. Nem engedem, hogy baja essen Sherrynek.

Piers határozottan bólintott.

- Tudom. Nem lesz baj. Ha mégis, nyugodtan lelőhetsz, nem akarom, hogy bántsalak titeket.

Jake bólintott, majd végre folytathatták az útjukat.

Túlélve néhány plafonról leszakadó darabot és a szüntelen rengéseket, elértek egy olyan sínhez, ami srégen felvezetett a felszínre. Két plató állt ott gazdátlanul, rajta néhány karral és vagy tíz nehéz fémrúddal. Nyilván ezzel szállították a dolgokat a felszínről ide a mélybe.

- Ezzel feljuthatunk a felszínre. – vizsgálta meg Jake, majd intett a másik kettőnek, hogy másszanak fel ők is.

Míg Piers előre sietett elindítani a berendezést a targoncának, addig Jake és Sherry az egymás mellett lévő karokhoz mentek, készen arra, hogy meghúzhassák, ha a másik srác jelez nekik. Még szerencse, hogy valamennyire kapaszkodtak, mert mikor elindították a járművet, az olyan hirtelen sebességgel megugrott, hogy mind a hárman elveszítve az egyensúlyukat vetültek hátra, alig bírva megkapaszkodni a falapokban.

- A rohadt, de gyors ez a szar! – kiáltotta Jake, próbálva túlüvölteni a menetszelet. – Meg vagy, Sherry?

- Kapaszkodok, ahogy csak tudok! – válaszolta a lány, de arcából ítélve tetszhetett neki ez a gyors száguldozás.

Piers is erősen kapaszkodott a konzolfalba, még szerencse, hogy mögötte volt az a rakat fémrúd, amiken sikeresen meg tudta vetni a lábait. Hirtelen egy újabb robbanás hangzott fel mögöttük, mire hátra nézve azt látták mindannyian, hogy a mögöttük lévő létesítmény felrobbant a túlnyomástól, és egy hatalmas lávatenger száguldott utánuk.

Jake viszont valami mást is észrevett a lávából kibontakozni, ami igencsak nem tetszett neki.

- Ez komolyan nem lehet igaz! Hát már sosem szabadulunk meg ettől a rohadéktól?

Sherry is hátra nézve, észrevette, hogy az Ustanak van ismét a nyomukban, a másik ott hagyott platón száguldozva feléjük.

- Jake! Most mit tegyünk?

Piers is felfigyelt a kétségbeesett hangokra, így most arrébb gurult, hogy láthassa a mögötte folyó dolgokat. Csak azt látta, hogy valami irdatlan nagy lény közelít feléjük a másik szállítón, jobb keze helyén egy izzó szöges buzogány himbálózott.

- Ismeritek? – kiáltott hátra nekik.

- Hogy ismerjük-e? Szerintem lassan a csapattársunknak is hívhatjuk, annyit lóg a nyakunkon! – kiáltott vissza neki Jake, mire intett egyet a nőnek. – Siess, Sherry! Másznunk kell!

Alig mondta végig, a robosztus alak egy lendülettel átívelte a kettőjük közötti távot, nagy huppanással átugorva az ő térfelükre. Mivel a lávában elveszítette mindkét lábát, így ő is kénytelen volt a kezeivel mászni, de ez az egész szituáció így is eléggé rémisztően nézett ki.

Piers látta, amint a két másik társa a szembeszéllel küszködve próbál feljebb jutni, de a lény gyorsabban mászott utánuk. Ismét eszébe jutott, amint Chris próbált menekülni a Haos markából, és elöntötte agyát a harag. Nem, nem veszítheti el őket! Sherry Birkin azt mondta, hogy segíthetnek neki, és ő hiszi, hogy ez így is van! Nem engedheti őket meghalni!

Most keresett egy megfelelő támaszt, majd annyira kigurulva a plató szélére, hogy jól beláthassa a mögöttük igyekvő alakot, nekiszegezte újdonsült karját.

- Jake, vigyázzatok! – figyelmeztette őket, majd mikor a férfi mindent értve húzta magához a fiatal nőt, hogy megvédje, Piers szabadjára engedte az újabb villám adagot. Amaz pont telibe kapta a lényt, ami felhördülve bukfencezett hátra, de még utolsó pillanatban elkapta a szállító végét. Miután felhúzta magát, újból nekiveselkedett a mászásnak, de legalább már biztos távolságból.

Jake elhűlve nézett először a mögöttük szerencsétlenkedőre, mire vissza a fiatal férfira. Enyhén oldalra biccentette a fejét, egy elismerő mosollyal a száján.

- Ez azért nem volt semmi.

Piers biccentett, hogy vette a bókot, majd továbbra is készenlétben tartva karját figyelte, mint másznak felfelé.

- Valahogy le kéne ráznunk ezt az izét! – mondta Sherry, mikor felértek a csövekhez. Innen már nem tudtak hová menni, a lény pedig ismét vészesen közeledett feléjük.

Jake gondolkodott egy másodpercet, mire tekintete a fémhengerekre tévedt.

- Piers! Sózzunk oda neki ezekkel! – kiáltott a másiknak, rácsapva a fémcsövekre.

Piers bólintott, mire nekiláttak kihámozni őket a szoros fogatokból. A legfelsőt sikerült is, de mikor amaz nekilódult a lénynek, az Ustanak fél kézzel elkapta, mintha valami könnyű kis pálcika volna, és egy lendülettel maga mögé hajította.

- Oké. Akkor lássuk, ehhez mit szólsz, te ocsmány fajzat! – eresztett meg Jake egy ravasz félmosolyt, mire Piers és Sherry segítségével sikerült kiszabadítaniuk az összes fémcsövet, amik hangosan csörömpölve indultak meg az Ustanak felé. Ezeket persze már nem bírta kivédeni, így nagyot bömbölve gördült lefelé, lepottyanva a szállítóról.

Éppen fel akartak kiáltani, hogy megcsinálták, ezzel vége, mikor a lény estében kilőtte a karját, amivel megkapaszkodott a száguldó platformban.

- Hogy az a…! – bosszankodott Piers, és erről megint eszébe jutott a Haos-szal való küzdelmük. Az is a legvégsőkig nyomult utánuk, szinte elpusztíthatatlannak tűnt. Szinte…

Az Ustanak ekkor behúzta magát a láncával, mire a lendületének hála akkorát ugrott, hogy egyenesen Jake-ék és Piers közé ugrott. Jake csak most vette észre, hogy egy nagy piros lüktető hólyag látszik a lény hasánál, és azonnal leesett neki, hogy az lehet a szíve.

- Sherry, lődd le! Lődd le azt a piros vackot a hasán! – utasította a nőt, mivel nála egyetlen fegyver sem maradt a legutóbbi összecsapásukkor.

Sherry is felfigyelt az említett részre, de mielőtt elő vehette volna a fegyvert, az Ustanak már lendítette is a kezét, hogy agyoncsapja vele a nőt. És ekkor hátulról egy újabb energiasugár kapta telibe, megállítva a mozdulatában. Nagyot üvöltve küszködött, de alig bírta mozdítani magát, Piers ismét keményen tartotta, adva némi időt nekik, hogy végezhessenek neki.

Jake jól látta, hogy a másik férfinak mennyire nehezére esik kisajtolnia magából az újabb lövést, de azt is látta, hogy Sherry bár elővette a hatalmas elefántlövőt, mégsem bírja egyenesen tartani mind az ellenszél miatt, mind pedig azért, mert aggódott a másik miatt. Most hirtelen meglendítette a karját, mire rákulcsolta a nő fegyvert tartó kezére, ezáltal stabilan tartva azt, hogy pontosan tudjon célozni. Sherry könnytől csillogó szemekkel nézett rá.

- Itt vagyok. Lődd le azt a tetűt. – mondta neki halkan, mire a nő bólintva egyet, ezúttal megerősítve magát nézett vissza a keményen küzdő ellenfelére. Hirtelen halálos nyugalom lepte el a tudatát, és olyan tisztán látta a célt, mint sólyom a mezőn futkározó egeret. És lőtt. A golyó hatalmas durranással vágódott ki a csőből, egyenesen az Ustanakba csapódva, átszakítva azt a piros dudort, ami a szívének kellett lennie. Ekkor fogyott el Piers ereje is végleg, kimerülten terülve el a deszkán. Miután a lény holtan bucskázott le, a félig ájult katonát egyszerre kapták el, mielőtt ő is a mögöttük robogó lávafolyamba csúszott volna.

Jake szorosan magához ölelte, mire hitetlenkedve rázta meg a fejét.

- Ezt a csodabogarat. Hatalmas lelkiereje van ennek a fiúnak, hogy eddig kibírta az öntudatánál. Remélem, tényleg segít neki az ellenszer.

Sherry elérzékenyült mosollyal nyúlt felé, megfogva társa kezét.

- Meg fogjuk menteni. Köszönök mindent, Jake. Nélküled nem sikerült volna.

A férfi zavarta biccentett egyet a fejével, enyhén elpirulva.

- Menjünk, mentsük meg a világot.

2. fejezet: 6 hét múlva

-… így sajnálatosan még mindig nem sikerült felszámolnunk a mutációt, hiába az orvosaink által elkészített ellenanyag. – folytatta a megbeszélést Richard Harper, a BSAA egyik katonai vezetője.

A kis teremben jelen volt minden rangos személy, köztük volt Chris Redfield is, mint csapatvezető. A férfi mindig is utálta ezeket az összeröffenéseket, rendszerint arról szólt a téma, hogy milyen sok hülyeséget követtek el, hogy még mindig nincs semmi eredmény a fertőzés megállításában, és így tovább, és így tovább. Amióta ez a férfi lett a csoportvezetőjük, a katonai osztagok már nem olyan hatékonyak, sokkal lassabban reagálnak a bajra, rendszerint későn érnek a helyszínre a csapatok, a rossz vezetés vagy parancs miatt százak halnak meg, és nem csak civilek, de sok katona is. Jake Muller és Sherry Birkin jóvoltából már van ellenszer, de a BSAA-nak persze ezt is le kellett húznia, és megállapították, hogy az ellenanyag csak azoknál hatásos, akik még nem fertőződtek meg és időben beadják nekik a vakcinát. És persze valamiért az ellenanyag gyors szétterjesztését is ellenezték, mindig valamivel akadályozták, vagy a legtöbb esetben az ellenséges gépek lőtték ki azokat a helikoptereket, amiken az ellenanyagot szállították. Mintha arra menne ki a játék, hogy minél többen fertőződjenek meg. És ki tudja…

- Mely csapatokban van létszámhiány? – hangzott fel ekkor az a kérdés, amitől Chris a leginkább tartott. Próbálta összehúzni magát, amennyire csak tudta, úgy téve, mintha valami ráragadt volna a nadrágjára, ezáltal lejjebb hajolva kezdte NAGYON LASSAN leporolni. Talán nem figyel fel rá a vezető, főleg, hogy a lehető leghátsó székeknél foglalt helyet…

- Tehát a 6-os csapat… 9-es… 11-es… és a 19-es. – vette számba a jelentkező csapatvezetőket Richard Harper, mire Chris hallani vélte mély sóhaját. Bassz'…! – Chris Redfield, látom, hogy te újfent a legláthatatlanabb akarsz lenni itt, a teremben. Mint a 23-as, az Alpha csapat vezetője, neked még mindig hiányzik a másodtiszted és a navigátorod.

Jókedvű nevetések hangzottak fel a jópofa bevezetés miatt, Chris Redfield viszont egy cseppet sem találta mindezt viccesnek. A csapatában közel egy hónapja még Piers Nivans töltötte be mind a másodtiszt, mind pedig a navigátor szerepét. Amióta viszont visszatért, bár adtak mellé egy csapatot, de a két állományba nem volt hajlandó senkit sem felvenni. Egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy egy idegennel töltse be azt a helyet, ami Piersé volt.

Most erőt véve magán, felállt, vigyázzba vágva magát.

- Uram, jelentem, még nem találtam meg a megfelelő embereket. Addig is, kérem az engedélyét, hogy így folytassam a csapatom vezetését.

- Nem, Chris. – rázta meg a fejét Richard, ami miatt a férfi úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. – Úgy hiszem, elég nagylelkű voltam eddig is. Már lassan két hete, hogy visszatértél, mint csapatkapitány, találnod kellett volna valakit, elég sok időt hagytam neked. Akiket hozzád küldtem, rendszerint nem feleltek meg neked, mindben találtál valami kivetnivalót. – itt most ismét sóhajtott egyet. – Tudom, hogy Piers Nivans hadnagy sajnálatos balesete mély nyomot hagyott benned, de a világ tovább forog, rád és a csapatodra pedig nagy szükségünk van.

Chris arca megfeszült és nagyon-nagyon igyekeznie kellett, nehogy valami tiszteletlent szóljon be.

- Uram, az e heti pszichológiai vizsgálaton már túl vagyok, felesleges egy újabbat megnyitni. Az, hogy nincs helyettesem és navigátorom, szerintem nem életbevágó. Amint megtalálom a megfelelő katonát, elsőként fogom értesíteni, uram.

Mivel erre már nem lehetett mit mondani, Richard Harper bólintva egyet hagyta leülni.

- De, amíg nem lesz meg az utód, nem engedlek éles helyzetbe sem téged, sem a csapatodat. Kapsz egy hónap haladékot, de utána magam veszem kezelésbe az ügyet.

- Értettem, uram. – biccentett Chris, de különösebben nem hatotta meg a burkolt fenyegetés. Úgyis eléggé fásultnak érezte még magát a nemrégen történtek miatt, a legkevesebb kedve van leendő csapattársak után nézni. Lehet, hogy a felkínált egy hónapban kinevezi az egyik jelenlegi emberét a másodtisztjének, egy másikat pedig kiképez navigátornak és akkor nem lesz senkinek semmi beleszólása a dolgába.

- Akkor, ha más kérdés nincs, befejezettnek tekintem a megbeszélést. – állt fel Richard Harper, mire a jelenlévők mind követték. Még tisztelegtek a vezetőnek, ő viszont, majd mindenki megkezdte a teremből való kiszállingózást.

Chris még maradt egy kicsit, de nem azért, hogy bárkivel is beszéljen, éppen ezt akarta elkerülni. Ha most kimenne, csak nekiesnének néhányan, hogy milyen bolond, hogy ellenkezik a vezetőjével és ráadásként még mindig gyászol, pedig eddig is már mennyi katonáját veszítette el. Olyan furcsa volt ezt hallania, mintha másoknak semmit nem jelentene az emberek élete. Ő minden egyes bajtársát meggyászolta, akit elveszített, de a legérzékenyebben Piers halála érintette. A fiú alig volt 28 éves, és a rezzenéstelen hűségének köszönhetően vált áldozattá. És ő még csak meg sem tudta akadályozni, olyan gyorsan folytak le a cselekmények. Azt kívánta – azóta már számtalanszor -, hogy bárcsak visszamehetne a múltba, hogy valahogy megakadályozhassa a tragédiát! Olyan furcsa, amíg egymás mellett voltak, minden olyan egyszerűnek tűnt, szinte nem volt előttük leküzdhetetlen akadály. De, amióta nincs mellette a fiatal férfi, azóta minden olyan szürke lett, olyan reménytelen. Elfeledte, hogy miért küzdött, hogy mi lenne a feladata és a kötelessége, mindent. Megmondta a pszichológusa is, hogy ha nem lenne ekkora szüksége rá a BSAA-nál, már régen elküldte volna rehabilitációra őt, mert még a vak is látja, hogy mennyire kivannak az idegei. Nem beszélve arról, hogy egyszer már okozott neki átmeneti amnéziát a sokk.

Váratlanul egy halk kopogás rántotta ki az önmarcangolásából. Felkapva a fejét vette észre, hogy már rég kiürült a terem, az ajtóban pedig egy fiatal kadét állt, bátortalan testtartással.

- E-elnézést, uram, de át kell adnom önnek egy sürgős levelet. A kisasszony a lelkemre kötötte, hogy csak magának, és minél előbb adjam át ezt a borítékot. – mondta zavart hangon.

Chris megadóan bólintott, majd felállva, ő is elhagyta a termet. Tessék, már megint nincs egy perc nyugta sem.

- Van esetleg neve is annak a „kisasszonynak", aki keresett? - kérdezte, mikor a fiúhoz lépve, átvette tőle a borítékot.

- A nevét sajnos nem tudom, de már többször láttam mr. Alvarezzel beszélgetni. – válaszolta a kiskatona.

- Alvarezzel? Juan Alvarezzel? A BSAA vezető orvosával? – érdeklődött Chris, gyanakodva a borítékot szemlélve. Csak remélte, hogy nem valami klinikai borzadályt állapítottak meg nála a legutóbbi pszichológiai vizsgálat során. Jól ismerte Alvarezt, kiváló orvos és nagyon ember centrikus. Az utolsó pillanatig küzd a beteg életéért, még ha világos is, hogy reménytelen a helyzet.

A kiskatona még bólintott, majd engedélyt kért a távozásra, így most aggódó arccal figyelte tovább a kezében lévő kis borítékot, ismét egyedül maradva. Nem volt mersze kinyitni. Mi van, ha alkalmatlannak minősítették és fel akarják menteni a szolgálat alól? Azért ANNYIRA alkalmatlannak nem érezte magát, mióta visszajött, több kisebb-nagyobb ügyet vitt végig, jó eredménnyel.

Már kint járt a parkolóban, mikor idegesen zsebre vágta a borítékot, majd öles léptekkel haladt az ős öreg Ford Escordjához. Igazság szerint ez hivatalosan nem az övé volt, hanem a húgáé, Claire-é, de amióta a lány elment Kanadába, ráhagyta, csakúgy, mint azt a másfél szobás kis külvárosi lakást, amit önkényesen elfoglalt. Legalább nem kellett a többi katonával összezárva lennie, várva az újabb küldetést… amit úgy néz ki, hogy egy időre elfelejthetnek. Tényleg, majd ezzel kapcsolatban is beszélnie kell az embereivel, ne érezzék azt, hogy ők nem számítanak neki.

Beülve a kocsiba, már-már elfordította a kulcsot, hogy elindítsa a motort, mikor félbe maradt a mozdulata. A kissrác azt mondta, hogy nagyon fontos. Vajon ki lehetett az a nő? Biztos nem az ő lelki bajáról lehet szó, mert azzal személyesen jött volna el az orvosa. De mi van, ha eljött, csak ő pont nem volt elérhető? És ezért küldte az üzenetet?

Hirtelen rácsapott a kormányra, mire kikapva belső zsebéből a kis borítékot, feltépte a nyitókájánál és kivette belőle a pici lapot. Azon össz-vissz néhány szó állt:

„BSAA Orvostani Kutatóintézet. D. épület, 523-as szoba. ÉL! Sherry Birkin"

Chris vagy ötször átolvasta a kis üzenetet, közben agya lázas kutatásba kezdett. Az első, ami nyilvánvalóvá vált, hogy Sherry volt az, aki a borítékot küldte. A másik, hogy vajon mi dolga lehet Alvarezzel, ha csak nem az ellenszérum kérdése. „ÉL". Ez vajon mit takarhat? És ez miért olyan sürgős? El kell mennie az intézetbe? De ott jelenleg kísérletek folynak, csak akkut esetben hívják oda az embert.

Chris ismét elolvasta a nagybetűvel írt szót. „ÉL". Vajon kire vagy mire akart ezzel célozni Sherry? Elkezdte végig pörgetni magában, hogy milyen közös dologban vettek részt így együtt, ahol a szóban forgó valaki meghalhatott, és most így akar üzenni a nő, hogy mégsem. De akárhogy filózott, csak Edoniában és Kínában voltak együtt, a számtalan féle és fajta mutánst irtva. Ott, akkor elég sokan meghaltak, de egyik csapattagjának sem volt valami sok köze hoz-…

Hirtelen úgy hasított belé a felismerés, hogy a gerince mentén szabályosan érezte a jeges borzongást végig futni, végtagjai néhány pillanatra elerőtlenedtek, a lélegzete pedig elakadt.

„PIERS!"

„ÉL…"

„BSAA Orvostani Kutatóintézet…"

„ÉL!"

„Piers…!"

Alig indította el az autót, helyből vagy 100-zal ugratott ki a parkolóból, kis híján frontálisan karambolozva egy ott álló Mercedes-szel. Így utólag visszagondolva, nem tudta felidézni a kórházig megtett utat, de abban biztos volt, hogy autódudálások és csúnya káromkodások kísérték végig. Sherry csakis Piersre gondolhatott. Ők négyen néhányszor dolgoztak együtt, sőt, a Haosnál való küzdelmük is miattuk volt, mikor ő mondta akkor, hogy feltartóztatják a gigászi lényt, csakhogy nekik legyen idejük kimenekülni. Még arra is emlékezett, hogy Piers és Jake Muller eléggé kutya-macskában váltak el, szóval, ha valakire tippelnie kéne, akkor a fiatal férfi lenne.

Az intézet kapujánál megmutatta az igazolványát, majd nagy lendülettel haladt a parkoló felé. Leállította bár, de mikor kiugrott az autóból, be sem zárta, csak rohant a D épülethez. Ott minden kérdés nélkül a lépcsőhöz rohant, kettesével, néha hármasával szedve, mit törődve a lifttel. Az ötödikre felérve még csak meg sem izzadt, fürgén a bal oldali folyosóra tért rá, szemeivel a falra szerelt szobaszámokat figyelve. Az 523-as a folyosó legvégén volt, és hevesen ugráló szívvel olvasta el a szám alá kiírt nevet: „Piers Nivans".

Már megfogta a kilincset, mikor hirtelen megtorpant. Akarva-akaratlanul felidéződött benne a kép, mikor utoljára látta a társát. Emlékezett, hogy már menni sem volt képes, és a fél testét ellepte a mutáció. Vajon hogyan élhette túl a robbanást? És hogy nézhet most ki?

Ekkor megrázta a fejét és hirtelen dühös lett magára. A fenébe is! Piers Nivans az életét adta érte, csakhogy ő megmenekülhessen! Ha úgy is néz ki, mint egy démoni lény a pokol bugyrából, akkor is a társa, és jelenleg nincs annál fontosabb, hogy él, és a jelek szerint ép elméjű, ha írták, hogy jöjjön el hozzá!

Végül nagy slunggal nyomta le a kilincset és tépte fel az ajtót, szemeivel a másik után kutatva. Nem tagadta, először valami nagyon horrorisztikus látványra számított, abból kiindulva, ahogy már akkor kinézett, de megnyugodva látta, hogy nincs semmi inkubátor vagy üvegbúra, csupán a belső betegágy volt egy fehér paravánnal elkerítve. Fülébe hatolt a szívritmus szabályzó ütemes, megnyugtató csipogása, jelezve, hogy az amúgy üres szobában ott fekszik valaki.

Chris Redfield torkában ugráló szívvel szelte át azt a néhány méternyi távolságot, a paraván mögé lépve… csakhogy a döbbenettől még a száját is eltátsa.

Tényleg Piers Nivans feküdt ott, a kórházi ágyon, öntudatlanul, viszont nyomát sem látta a régebben tapasztalt mutációnak, csupán a bőre volt enyhébben vöröses színű. A hihetetlen pedig az volt, hogy bár az összecsapáskor elveszítette a jobb karját, aminek a helyén egy mutáns kar nőtt ki, most mégis teljesen normálisnak, emberi karnak nézett ki, amit a pólya alatt ki tudott venni. Még a homloka és a mellkasa is be volt kötve, a fehér takaró a derekáig lett felhúzva.

Chris szívéről hat tonna kő esett le, mikor nyugtázta, hogy Piers tényleg életben van, ráadásul hatott az ellenszer és vissza is tért az eredeti alakjába. A hirtelen megkönnyebbüléstől kiment lábaiból az erő, így a szája elé kapva egyik kezével, leroskadt a legközelebbi székre, halkan könnyezve. Maga sem értette, hogy mi ez a kiborulás részéről, de amint az öntudatlan, ismerős arcot figyelte, váratlan és felkavaró érzések lepték el a tudatát. Mikor végre úrrá lett az ösztönös könnyein, megtörölve arcát hajtotta a tenyerébe, véve pár reszketeg légvételt. Még soha nem érzett ekkora megkönnyebbülést és… „szeretetet"? Igen, szeretetet. Annyit voltak együtt és annyi mindenen mentek már keresztül, hogy számára inkább családtagnak számít a fiatal srác. Clairet már lassan két éve nem látta, Piers viszont mellette volt, és a húga helyett benne találta meg azt a bizalmas valakit, akivel mindent megoszthat, a legbelsőbb gondolatait is, akiben megbízhat, feltétel nélkül. És az, hogy ismét itt van, lehetőséget adott neki, hogy viszonozhassa a történteket.

- Chris? – hangzott fel ekkor egy kedves női hang a paraván mellől.

Chris meglepetten kapta fel a fejét, mire Sherryt vette észre nem messze. A fiatal nő egy elegáns nadrágkosztümben volt ezúttal, nyilván valami hivatalos megjelenésről jöhetett.

- Sherry. – állt fel ő is, próbálva uralkodni az arcvonásán, de mielőtt bármit tehetett volna, a lány váratlanul odasietett hozzá, mire szorosan átölelte a döbbent férfit.

- Úgy örülök, hogy megkaptad az üzenetemet, Chris. Hogy vagy? Mi történt veled amióta nem találkoztunk?

- Köszönöm, szó-szó, de most inkább ne rólam beszéljünk. – hárította el gyorsan a férfi, mielőtt ismét elerednének a könnyei a lány barátságos viselkedése miatt. – Piers hogyhogy… mi történt? Hogyan élte túl, hiszen láttam felrobbanni a víz alatti labort…!? És mi lett a mutációval? Azt mondták, hogy a fertőzötteknél nem hatásos a vakcina!

- Chris, nyugi. – húzódott most el tőle a lány, majd mindketten az ágyhoz léptek. Sherry gyengéden megszorította hűvös kezét, majd visszanézett a férfire. – Elmondom, hogy mi történt.

Chris bólintott, mire Sherry nekifogott elmesélni mindent. Elmondta, hogy találtak rá Piersre, mikor a fenti szintről esett le, és együtt hagyták el a szétbomló építményt. Elmondta, hogy útközben elvesztette az eszméletét, így nehezebb volt őt feltűnés nélkül kimenteni, hogy senki más ne tudjon róla. Mivel jóban van Juan Alvarez főorvossal, megkérte őt, hogy kezelje az ügyet titokban és magánszemélyként vezesse a katona életének megmentését a Jake által kikísérletezett ellenszerrel. És bár a BSAA-nál azt mondták, hogy fertőzött embereknél a szer nem hat, ennek ellenére Piers visszakapta emberi mivoltát, amit hihetetlenül erős szervezetének és akaraterejének köszönhet.

- Piers teljesen rendbe jött. – fejezte be Sherry a magyarázatot, megveregetve a megrendült férfi vállát. – Igaz, eddig csak néhányszor volt magánál, de akkor is utánad kérdezett. Mikor először tért magához, legelsőnek azt akarta megtudni, hogy mi van veled, hallottunk-e felőled. Alvarez megnyugtatta, hogy az aggasztó pszichikai eredményed ellenére tűrhető állapotban vagy.

- Akkor… akkor tényleg rendben van? – kérdezte Chris halkan, könnyeit nyeldekelve vissza. Érte aggódott még akkor is, mikor az ő élete forgott kockán. – Teljesen visszafordították a mutációt? Nem lesz már semmi problémája?

Sherry megrázta a fejét.

- Nem, Chris, teljesen meggyógyult. Bár még nincs hasonlóan pozitív eredmény a kutatások beszüntetése miatt, amiről végleges következtetéseket vonhatnánk le, de látva az eddigieket, én hiszem, hogy az ellenszer tényleg hatásos még az ilyen mértékű fertőzés esetében is.

- Ez tényleg jó hír. Hadd kérdezzem meg, ugye itt maradhatok vele, amíg fel nem ébred?

- Nos… azt nem tudom, hogy mikor tér magához, már legalább két napja fekszik eszméletlenül, így sajnos…

- Nem érdekel, ha egy hétig itt kell rostokolnom, de maradni szeretnék. – erősködött Chris.

Sherry végül mosolyogva bólintott.

- Megbeszélem Alvarezzel a dolgot, rendben? Ide úgysem fognak mást befektetni, így nyugodtan használhatod bármelyik ágyat.

- Hálásan köszönöm. – bólogatott Chris megkönnyebbült arccal, majd visszafordult Piers ágyához, miközben Sherry elhagyta a szobát. Majd felhívja a főnökét, hogy el kellett egy kis időre utaznia, és addig vissza sem fog menni, amíg Piers fel nem ébred. Igen. Jelenleg nincs nála fontosabb ezen a nyamvadt bolygón rajta kívül…

3. fejezet: A boldog viszontlátás

Piers látta, amint a Haos Chris Redfield felé lendül, és elkapva vizenyős mancsával, vadul szorongatni kezdte. Piersen eluralkodott a pánik, hogy megöli a férfit, az egyetlen személyt, aki fontos számára. Már-már feléjük lendült volna, mikor észrevette, hogy nincsenek meg a lábai. Kiverte a jeges borzalom a rút csonkjai miatt, de mielőtt rosszul lett volna a tudattól, szeme sarkából észrevette azt a kis fiolát. A C-vírus!

Agyában azonnal száguldozni kezdtek a különféle alternatívák. Segítenie kell Chrisnek! Nincs habozni való ideje!

Ám éppen mozdulni akart, hogy a kezeivel odahúzza magát a fioláig, mikor… mikor ráeszmélt, hogy a karjai sincsenek meg!

Piers a látványtól elordította magát, de olyan velőtrázóan, hogy a torka is belesajdult. Mi… mi történt vele?! Minden végtagja oda… és Chris…

Könnyáztatta szemekkel nézett fel a felettesére, csakhogy a szíve fájdalmasan összefacsarodjon. Chris Redfield élettelen teste úgy lógott a Haos markában, mint valami rongybaba. Szemei kifordultak, szája sarkából sűrűn folyt a vér. Piers remegő szájjal suttogott valamit, mire nem bírta tovább…

- CHRIIIIIS!

- Chris…! – riadt saját elfúló hangjára, mire kinyitotta a szemeit. Először alig látott valamit, az éles fény miatt azonnal visszahunyta a szemeit. Próbálta összeszedni a gondolatait, majd néhány másodperc múltán ismét megpróbált felnézni. Nagy nehezen kitisztult könny mosta látótere, kezdve ténylegesen elűzni magától a rémálom maradékát is. Most már világos volt számára, hogy hol is van: a BSAA külön kórházában. Lenézve magára, a kezeit is látta, és ki tudta venni a lábait is. Hál' az égnek, mindegyik megvolt. Felsóhajtva dőlt vissza a párnájára, ép kezével megdörzsölve könnyes szemeit. Mikor az ablakhoz fordult, hogy megfigyelje, mennyi lehet az idő, hirtelen kikerekedtek a szemei. Hitetlenkedve nézett az ablakpárkányra dőlt személyre, aki egy fehér kórházi széken ülve aludt, karjait a feje alá téve. Mivel a paraván megakadályozta, hogy szem előtt legyen, ez volt az egyetlen hely, ahonnan figyelemmel kísérhette őt a férfi.

Piers forróságot kezdett érezni a mellkasában Chris Redfield láttán, aki békés nyugalommal aludt, kissé kifacsart pózban. Megpróbált felkelni az ágyból, de a testére csatolt tappancsok és az infúzió miatt nem igazán sikerült. Végül feladva a próbálkozást, visszahanyatlott szusszanni néhányat. Na jó, akkor csak egy választás maradt. Felült, majd a férfihez fordulva, szólítgatni kezdte.

- Parancsnok. Uram, hall engem? Chris!

Chris Redfield összerándulva nézett fel, még eléggé kába arccal. Kicsit megrázva a fejét, álmos tekintete azonnal az ágyra tévedt. Mikor meglátta társát, szemei azonnal kipattantak, kissé bizonytalan lépésekkel botorkálva el az ágyig.

- Piers! – nyikkant meg kissé rekedtes hangon, majd a másikhoz kapva, szorosan átölelte a vékonyabb testet.

Piers szintén viszonozta a kedves gesztust, úgy ölelve egymást a két férfi, mintha ezer éve nem látták volna egymást. Ami bizonyos szempontból igaz is volt.

- A fenébe is, hála az égnek és a jó szerencsének, hogy ismét itt vagy, Piers. – motyogta Chris, alig akarva elengedni csapattársát. – Sherry Birkin szólt két nappal ezelőtt, hogy jöjjek ide, akkor mesélte el, hogy mi történt veled.

A fiatal férfi most elengedte, mire belefogott a magyarázatba, meglengetve befáslizott jobb karját.

- Dr. Alvarez volt a kezelőorvosom. A Jake Muller véréből készült vakcina úgy néz ki, hogy bevált rajtam. Nézze, kapitány, még a karom is helyrejött!

Chris most leült mellé, óvatosan megtapogatva a befáslizott kart.

- Hihetetlen, hogy ilyen hatása is van a szernek. Azt leszámítva, hogy kicsit pirosabb a bőröd, gyönyörűen rendbe jöttél. A lábaddal is minden rendben?

- Bár még be van fáslizva, de azt mondták, hogy minden rendben. Most már fizikailag is rendben érzem magam. – itt most jókedvűen elmosolyodott, hátra simítva lelapult barna haját. – Uram, ha még nem késtem el, megkérdezhetem, hogy van-e még lehetőségem, hogy visszavegyen a csapatába?

Chris elnevetve magát ingatta meg a fejét.

- Hogy van-e hely? Amióta visszajöttem, egy teremtett lelket sem engedtem a helyedre. Talán tudat alatt még mindig abban reménykedtem, hogy egyszer visszatérsz.

Piers arca ekkor elkomolyodott.

- Ez tényleg igaz, kapitány? Tényleg… tényleg hitt abban, hogy valamikor visszatérek? – kérdezte csodálkozó hangon. Vagy inkább elismerően.

Chris arcáról is eltűnt a mosoly, határozottan nézve a másik szemébe.

- Bár a pszichológusom teljes gőzerővel azon van, hogy belém sulykolja, te már nem jössz vissza, de én nem tudtam beletörődni ebbe. Valahogy… valahogy már semmi sem volt ugyanaz nélküled. Vicces, nem igaz? – nevetett fel itt egy pillanatra, mint aki maga sem hiszi el, amit érezni vél. – Úgy érzem magam, mint aki a házastársát veszítette el. Már olyan régóta vagyunk együtt, hogy egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a tényt, hogy nem vagy többé. – aztán, mint mikor valaki felébred, rájött, hogy mennyire kitárulkozott érzelmileg, így azonnal menteni kezdte a méltóságát, mielőtt a másik félreértené. – Jó ég, ne haragudj, hordok itt hetet-havat össze! A lényeg, hogy már minden rendben, és amint teljesen felépültél, bármikor visszajöhetsz a régi beosztásodba, a csapaton belül!

Azzal felpattant, azzal a szándékkal, hogy szól valakinek, hogy jöjjön megvizsgálni a másikat, mikor visszatartották a pólójánál fogva. Enyhén zavartan nézett vissza a fiatal férfire.

- Chris… mindent köszönök. Az, hogy most itt lehetek, csak is a te érdemed. – mondta halkan Piers, önkéntelenül is letegezve felettesét. – Az egyetlen, ami még tudat alatt is hajtott, az az a tény, hogy téged még ebben az életemben viszontláthassalak. Akkor, ott tényleg feladtam volna, de mikor rám talált Sherry Birkin és Jake Muller, ők azt mondták, hogy meg tudnak gyógyítani. Akkor döntöttem el, hogy nem adom fel, és végül csak sikerült. De, ha te nem lettél volna, nem tudtam volna kibe kapaszkodni, aki lelkileg támogat. Nekem… nekem is nehezemre esett az akkori döntésem, de ha szükséges lenne, én legközelebb is így cselekednék. Mi egy csapat vagyunk, és ezt egyetlen Haoshoz hasonló szemétláda sem vitathatja.

Chris már-már azon volt, hogy mondjon rá valamit, mikor a paraván mellett egy harmadik férfi jelent meg. Dr. Juan Alvarez egy 30-as évei végén járó, kedves arcú orvos volt, aki most kíváncsian kukkantott be körszakállas arcával az elkerítő mellett.

- Hogy s mint, fiúk? Látom, Piers, már egészen jó színben vagy. – jegyezte meg jókedvűen, majd melléjük lépett.

- Üdv, doki. – biccentett Piers, majd küldve még egy kedves mosolyt felettesének, elengedte őt, minthogy választ már nem igazán remélhetett tőle.

Chris még az előző „vallomástól" – mert hát kétségkívül az volt – még mindig nem térve magához köszönt az orvosnak, majd hátrébb vonult, teret engedve neki, hogy megvizsgálhassa a betegét.

- Mikor tértél magadhoz? – kérdezősködött Alvarez, miközben leülve az ágy mellé tolt székre, a fiatal férfi mellkasát hallgatózta meg egy sztetoszkóppal.

- Úgy negyed órája.

- Tapasztaltál azóta valami különös dolgot? Nem homályos a látásod, nem zsibonganak a végtagjaid vagy nem viszket esetleg a bőröd?

- Kicsit olyan érzésem van, mintha lázas lennék, de amúgy nincs bajom.

Alvarez megfogta tenyerével a homlokát, mire összevonva szemöldökeit fordította meg, hogy a kézfejével is érzékelje a hőmérsékletet.

- Nem csodálom, eléggé forrónak érzem a fejedet. – most lehúzta a bal szemének az aljánál lévő bőrt, megvizsgálva a szemgolyót és a bőr színét. – A szemeden nem látszanak a láz tipikus tünetei, nem csillognak és nem is beesettek. – ekkor megtapogatta a nyakát, a szabad karját és felhajtva a takarót, a lábánál is megvizsgálta. – Az egész tested olyan meleg, mintha most léptél volna ki a sütőből. Na lássuk csak… - vett elő egy digitális hőmérőt a jobb oldali mellzsebéből, amit bekapcsolva, benyomta a srác hóna alá.

Chris feszülten várakozott az ággyal szemben, karba tett kezekkel. Eddig nem tűnt fel neki, de most visszagondolva, tényleg feltűnően meleg volt a másik teste, mikor magához ölelte. Csak remélte, hogy nincs semmi komolyabb mellékhatása a vakcinának, esetleg a mutáció okozhatott valami elváltozást a szervezetében.

Nemsokára csipogni kezdett a kis mérő, amit az orvos már húzott is ki. És Chris csak MOST kezdett el igazán aggódni, mikor látta a férfi igencsak elképedt arcát…

- Ez lehetetlen. Nyilván valami tévedés lesz. – ingatta meg a fejét Alvarez, mire ismét a srác homlokához nyúlt.

- Mennyi? 40°? – kérdezte Piers aggódva, egy pillantást váltva kapitányával.

- Felesleges ijesztgetnem téged, nyilvánvaló, hogy a mérő romlott el. – mondta az orvos, de Chris leolvasta arcáról a kétkedést, miközben a srác homlokát mérte.

- Mennyi, Juan? – kérdezte komoran, ellentmondást nem tűrő hangon.

Alvarez most bizonytalanul ránézett, majd letekintett a kezében tartott mérőre.

- 50°.

- Hogy mennyi?! – kiáltott fel mindkét férfi egyszerre, döbbenten.

- Na látjátok, mondom én, hogy a mérő a ludas! Várjatok egy kicsit, mindjárt behozom a kórházi termomérőt, az tizedfokra pontosan megméri. – mondta az orvos, majd sietve elhagyta a termet, magukra hagyva őket.

Néhány másodpercig csend honolt köztük, amit Piers tört meg azzal, hogy ideges mozdulatokkal kezdte lefejteni magáról a kötéseket.

- Mit művelsz? – ugrott azonnal mellé Chris, lefogva a kezeit.

- Eresszen el, kapitány! Látni akarom, hogy mi történt velem valójában! – ellenkezett a másik, teljesen kétségbeesve.

- Megmondom én neked, meggyógyultál! Lehet, hogy magasabb a lázad, de minden rendben lesz, megértetted? – fogta le mindkét kezét Chris, majd látva Piers elkeseredett arcát, önkéntelenül is átkarolta, próbálva őt ezzel megnyugtatni. A fenébe is, tényleg baromira forró a teste! De amiken keresztülmehetett, nem csodálta, ha ilyesformán kiütközik rajta az átélt feszültség. – Nem lesz semmi baj, Piers. Az utóbbi két évben annyi borzadályt láttunk és annyi mindenen mentünk keresztül, hogy ne csodálkozzunk azon, ha egy kicsit megbolondultunk. A láz nyilván valami csúnya mellékhatás, a szervezeted így gyógyítja magát az őt ért fizikai változásokból.

- Nem akarom, hogy ismét szörnyeteggé váljak! – fakadt ki végül Piers, úgy ölelve felettesét, mind fuldokló az életmentő bóját a tenger közepén, ujjaival belemarkolva a felsőjébe. – 50°! Kizárt dolog, hogy a hőmérő romlott el, érzem! Megint változom, és egyszer csak visszaalakul a testem, elveszítem a tudatomat és mindenkit bán…

Chris most eltolta magától a fiatal férfit, majd két kézzel megragadta a másik fejét, mérgesen rászólva.

- Piers Nivans hadnagy, elég legyen a siránkozásból! Nem te voltál az, aki minden meggondolás nélkül ugrott, mikor a társad bajban volt? Vagy, aki felnyitotta a szememet abban a bárban ülve, hogy mindegy mekkora legyen a tragédia, de valahogy mindig túl lehet élni? Vagy, amikor magadba döfted azt a mocskos vírust, készen állva arra, hogy az életedet áldozd fel értem! Egyszer már elveszítettelek téged, még egyszer nem fogom ezt hagyni, erre megesküszöm! Úgyhogy szedd össze magadat, és higgy a gyógyulásodban, különben én foglak valagba rúgni, megértetted?

Piers néhány pillanatig döbbenten figyelte a másik férfi szigorú, mégis aggodalommal teli arcát, mire érezte, hogy bekönnyezik a szeme a hallottaktól.

- Ne haragudjon, kapitány. – nyögte ki, enyhén remegő hangon. – Igaza van… sajnálom, hogy ennyire elveszítettem az önuralmamat. Ígérem, nem fogom feladni, lesz, ami lesz.

Chris megnyugodva fogta most meg a kezét, erősen megszorítva.

- Most csak arra koncentrálj, hogy teljesen rendbe gyere. Ha 100°-osan is, de jól érzed magadat, ne törődj mással. Számítok rád, Piers.

A fiatal férfi most tisztelgett egyet, félig viccesen, félig komolyan.

- Értettem, kapitány. A parancs, az parancs.

Ekkor meghallották, hogy visszajött az orvos, mire elengedve egymást, Chris ismét távolabb állt, hogy a belépő orvos akadálytalanul tudjon az ágyhoz lépni. Dr. Alvarez egy aktatáska méretű szerkezetet hozott magával, amihez csavart zsinórú tapadókorongok voltak csatlakoztatva.

- Na kérem, ő lenne a mi kis büszkeségünk. – tette le Piers mellé a készüléket fektetett állapotban, majd a kissé összegubancolódott zsinórokat kezdte kibogozni. – Amint kioldom ezeket a gordiuszi csomókat, tele aggatlak ezekkel a korongokkal, hogy megmérjelek. Lehetetlen, hogy 50°-os legyél, az már régen kinyírta volna a szervezetedet.

- Értékelem az őszinteségét és a megnyugtató szavait, doki. – jegyezte meg Piers, kicsit jobb közérzettel.

- Most mit köntörfalazzak? – nevetett fel Alvarez, miközben sikerült az utolsó zsinórt is kiszabadítani. – Katonák vagytok, nincs szükségetek pátyolgatásra. Viszont téged, Chris, most arra szeretnélek megkérni, hogy hagyd el a szobát egy kis időre.

- Miért? Én is szeretném tudni, hogy mi a helyzet Piers-szel! – fortyant fel azonnal a férfi, máris azon kattogva az agya, hogy milyen szörnyűségről nem tudhat.

Piers is megingott, hasonló gondolatok miatt, de az orvos csak fáradtan legyintett egyet.

- Ne pánikolj, Chris. Tudom, hogy katonák vagytok, és már elég régóta társak is, de – és elnézést a vulgaritásom miatt - nem hinném, hogy annyira intim viszonyban lennétek, hogy lásd őt mezítelenül.

Mikor látta, hogy nem esett le nekik a dolog, tovább magyarázott.

- Meg akarom kérni Pierst, hogy vetkőzzön le teljesen, hogy rátehessem a mérőkorongokat. A teljes alatt úgy értem, hogy meztelenre.

Chris agya végre túllépett azon, hogy a társának valami komolyabb baja lehet, és csak most estek le neki a szavak értelmei.

- P-persze… már itt sem vagyok! – jelentette ki azonnal, majd még a fiatal férfira nézett. – Kint leszek, nem megyek el, rendben? Ha elkezd veled valami perverz dolgot művelni, csak nyomd nyugodtan orrba, ne sajnáld. – tette hozzá vigyorogva, ezzel is próbálva leplezni zavarát.

- Most csak viccelődsz, de volt már részem hasonló esetben. – húzta el a száját Alvarez, enyhén felháborodva az emléktől. – Egy hétig befáslizott orral jártam, ugyanis az egyik érzékeny lelkű mimózaszálunk azt hitte, hogy azért kezdtem el fogdosni a himbi-limbijét, mert akarok tőle valamit. Közben csak azt derítettem ki, hogy azért fáj a csípőjénél egy ideg, mert egy őt ért robbanás miatt egy szilánk fúródott bele a farka tövénél, ami azt az ideget stimulálta, amelyik a csípőjénél húzódott.

- Ez a túl jó orvosok átka. – tárta szét a karjait Chris együtt érzően. – Ha kicsivel szívdöglesztőbben festenél, talán még hagyta is volna, hogy szórakozz a himbi-limbijével.

Piers ekkor már nem bírta ki nevetés nélkül, Chris viszont felhúzva a nyúlcipőt hagyta el a termet, mielőtt Alvarez hozzá vághatott volna valamit. Szerettek egymással heccelődni, és sosem hagyta ki, hogy ne ugrassa őt, ha nagy ritkán összefutottak. Már a pályafutásuk kezdetén ismerték egymást, Alvarez többször is kezelte a katonát, egészen jóbarátok lettek az évek során, ezért is vállalta el Piers helyrehozását a legnagyobb titokban.

- Hogy bírtad ki ilyen sokáig mellette? – kérdezte az orvos mosolyogva, miközben a fiatal férfi nekilátott a vetkőzésnek.

- Teljesen jól. Chris hihetetlenül jó vezető, megtisztelő vele együtt dolgozni. Annyira jó volt látni őt mosolyogni, az utóbbi időben nem nagyon volt okunk rá. – sóhajtott Piers, levéve magáról az utolsó ruhadarabot is, ismét lefeküdve az ágyon. – Mondja, doki. Mi lehet nálam a legrosszabb? Előfordulhat, hogy visszatér a mutáció?

Alvarez még felcuppantotta az összes korongot a megfelelő pontokra, alaposan átgondolva a választ.

- Nem akarok hazudni, de sajnos nem lehetünk semmiben sem egészen biztosak. – mondta végül, majd megnyomva a gombot, elindította a műszert. – Az a helyzet, hogy miután a BSAA új vezetőt kapott, az újonnan alapított tanács megtiltotta a vakcina használatát a már mutálódott, de még öntudatuknál lévő személyeken folytatott kísérleteket. Sherry Birkin ezt jól tudta, ezért is kért meg engem, hogy kezeljelek téged titokban, nehogy megakadályozzák a kísérleti folyamatot és elzárjanak téged is, amíg el nem hatalmasodik rajtad is a vírus. És mivel azóta te vagy az első személy, akit ilyen mértékű fertőzéssel kezeltelek és rendbe jött, nincs más diagnosztika, amivel alá tudnánk támasztani az eredményességet. Ugyanannyi az esélye, hogy ismét elterjedhet a mutáció, mint arra, hogy teljesen meggyógyultál. De, mint orvos, azt kell, hogy mondjam, szerintem már túl vagy a rizikófaktoron. Az, hogy magasabb a lázad, az csak valami utóhatás lesz, de tekintettel a veled történtekre, ez akár még jó is lehet, hiszen a szervezeted vadul küzd a vírus ellen. Én azt tanácsolom, hogy egy ideig figyelgesd magadat. Figyeld a bőrödet, a szemed fehérjét, a hajadat, a körmeidet, a vizeletedet. Amint bármilyen változást – esetleg hiányt – tapasztalsz, azonnal szólj és kielemezzük a legmodernebb technikával, hogy mi lehet a probléma.

Piers érezte, hogy megnyugtatják a hallottak. Alvarez egy roppant egyenes ember, korrektül megmondja a véleményét, de kellő tapintattal. Abban viszont igaza lehet, hogy bár nincs más biztató lelet, de már az hatalmas eredmény, hogy visszakapta a saját testét.

Ekkor csipogni kezdett a műszer, mire egy lassú, nehézkesen pislákoló vörös fényű gomb villant fel. Az orvos a fejét ingatva nézett a kijelzőre, majd elkezdte levenni a korongokat.

- Tényleg 50°?

- Nos… a legpontosabb mérés szerint 53,4°. Márpedig ez az ország legpontosabb mérőműszere. Hogy érzed magad? De mindent mondj el, ha a hajad viszket, azt is. – ült most le az ágy melletti székre az orvos, miután a másik visszaöltözött.

- Őszintén? Nem sok mindent. Érzem, hogy jóval melegebb a testem, de nem elviselhetetlen, és nem is fáj semmim. És bár gőzöm sincs, hogyan nézhetek ki a kötések alatt, de nem érzek változást. Leszámítva a kellemes tudatot, hogy élek, holott már régen halottnak kéne lennem, nem beszélve arról a hihetetlen csodáról, hogy visszakaptam az előzőleg levágott karomat.

Alvarez mindent értve elmosolyodott, majd nekilátott leoldozni róla a kötéseket.

- Értem. A most elmondottak alapján ez egy furcsa mellékhatás lehet, de a szervezeted lassan ezt is le fogja gyűrni. Kis idő múltán jobban fogod magadat érezni, mint bármikor máskor.

- Köszönöm, dr. Alvarez. – mondta Piers hálás mosollyal. Az pedig újabb megkönnyebbüléssel töltötte el, mikor a lekerült kötések alatt feltűntek a rendbe jött részek is. Összevetve, sokkal jobb állapotban volt, mint lennie kellett volna.

- Minden rendben? – hallották ekkor az ajtó felől Chris halk hangját.

- Persze, most már bejöhet a kedves anyuka is! – kiáltott ki neki Alvarez, visszaadva a csipkelődést.

Hallották, hogy befelé jövet valamit mormog az orra alá a férfi, ami talán az „Anyuka a nénikéd térde kalácsa!" is lehetett. Piers próbálta takarni mosolyát, mikor felbukkant felettese a paraván mellett, az orvos viszont kaján vigyorral fogadta annak morózus arckifejezését, közben eltolva az útból a paravánt a falhoz.

- Na, mi az? Odafelé működik, de vissza már nem?

- Az a szóbeszéd járja, hogy jobb adni, mint kapni. – húzta el a száját Chris, de utána azonnal visszakomolyodott az arca, társára nézve. – Mi a helyzet? Ugye nincs gond?

- Minden rendben. – bólintott Piers, felmutatva eddig befáslizott karját. – Úgy tűnik, a mutáció teljesen megszűnt, egyedül a testhőm maradt magas.

- 53, 4°, ha egészen pontosak akarunk lenni, de nem kell megijedni, mert fizikailag teljesen rendbe jött. – mondta Alvarez, összepakolva a műszert.

- Hála az égnek. Köszönök mindent, Juan. – fújta ki magát Chris, ekkor viszont megszólalt az orvos mobilja, amitől enyhén összerezzentek. Míg ő felvette, addig visszafordult a társához. – Mit mondott, mikor jöhetsz el?

- Még nem beszéltünk ezzel kapcsolatban. – rázta meg a fejét Piers. – De, ha továbbra sem lesz bajom, szerintem pár nap múlva már ki is teszik a szűrömet. Azon viszont gondolkodott már, kapitány, hogy mit fog mondani a feletteseinek?

- Nincs értelme hazudni, így csak az igazat. És, ha komoly felelősségre vonást akarnak, akkor majd…

- Ajjaj! – szólalt meg váratlanul Alvarez, a fejét csóválva. Eltéve a mobilját lépett vissza hozzájuk. – Fiúk, a diribácsitok közelít erre. Richard Harper már az épületben van, néhányad magával. Remélem, már kitaláltad, Chris, hogy mit fogsz nekik mondani.

Chris bosszúsan ciccentett egyet, Piers viszont kérdőn nézett fel rá.

- Richard Harper? Aki taktikai tanácsadóként van a vezetőségnél?

- Már nem tanácsadó, hanem ő lett a csoportvezető, mióta visszatértem. – sóhajtotta Chris, amire a fiatal férfinak felemelkedett a szemöldöke.

- Ez most komoly? Richard Harper, mint a katonai csapatok vezetője? Hajaj.

Chris ekkor döntött.

- Piers, ha kérdezik, te nem tudsz semmiről. Nem tudod, hogyan kerültél ide, most ébredtél fel, még nem tudtál kivel beszélni. Alvarez, te mit beszéltél meg Sherry Birkinnel a fedősztorival kapcsolatban?

- Azt, hogy az ő vezetősége utasított arra, hogy kezeljem bizalmasan az ügyet, ugyanis ez az ő bizniszük.

Chris most gyorsan meghányta-vetette a dolgot, de ekkor már meg is jelent az említett személy az ajtóban, nyomában a karót nyelt díszkísérettel. Mivel a paravánt már eltolta Alvarez előzőleg, így azonnal észrevették a bent lévő három személyt. Richard Harper felvonva egyik szemöldökét nézett körbe rajtuk, és Chris meg mert volna esküdni rá, hogy már számított a látványra.

- Látom, mégis csak igaz volt a hír, hogy életben vagy, Nivans hadnagy. – lépett ekkor melléjük, a kísérete kint maradt az ajtónál. – És látom, az állapotod felől sem tévedtek.

- Üdvözlöm, uram. – szalutált Piers az ágyon ülve, miután nem sikerült felállnia. – Jó önt újra látni.

- Elnézést, hogy csak így váratlanul berontok a vizitre, de kénytelen voltam meggyőződni a dologról. – mondta, mire kissé szemrehányóan fordult embere felé. – Chris, mintha azt mondtad volna, hogy a másodtiszted mutánssá vált, és a vízalatti laboratóriumban vesztette az életét. Most mégis itt állunk mellette, él, és a mutációnak még a nyomát sem látom rajta. Ne értsd félre, Piers, mert örülök, hogy élsz.

- Engem ugyanolyan váratlanul ért a hír, mint önt, uram. – válaszolta Chris nyugodtan, de valamiért nem tudott megszabadulni attól a kellemetlen gondolattól, hogy újdonsült felettesének nem tetszik ez a fejlemény. – És szeretném is megragadni az alkalmat, hogy elejét vegyem egy hosszas kihallgatásnak, ugyanis Nivans hadnagy mindössze néhány perce tért magához, és még egyáltalán nincs képben az elmúlt történésekkel kapcsolatban. Ahogy azzal sem, hogyan került ide, mivel folyamatosan kómában volt. Ha nem veszi zokon, uram, hagyjuk őt pihenni, míg dr. Alvarez ellátja őt, én addig örömmel elkísérem önt vissza a központba, elmagyarázva, amit tudok.

Richard Harper már-már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de ez az előző olyan szépen felvezetett monológ volt, hogy végül inkább nem kommentálta az elhangzottakat. Még vetett egy elgondolkodó pillantást a fiatal férfira, majd bólintott.

- Rendben, Chris, legyen így. De elvárom, hogy amint jobban lesz a hadnagyod, mindkettőtök részéről egy részletes jelentést akarok az asztalomon a történtekkel kapcsolatban. Mindenről. – mondta, majd elköszönve és jobbulást kívánva Piersnek, elhagyta a szobát.

Mielőtt Chris is követhette volna, még odafordult a társához.

- Maradj itt és ne csinálj semmit, akármi is történjen. Tartsuk magunkat az előbb megbeszéltekhez, rendben?

Piers azonnal bólintott rá.

- Rendben. Akkor majd jövök… talán egy darabban. – mondta még viccelődve a férfi, majd felsóhajtva akart ő is kimenni.

- Chris! – szólt még utána Piers, aggódva. – Vigyázzon magára, kapitány.

Chris halvány mosollyal bólintott, majd elhagyta a termet.

4. fejezet: Egy fedél alatt

Piers elgondolkodva ült az ágy szélén, térdére támasztott karral, a kinti borús eget figyelve. Gondolatai folyamatosan a három nappal ezelőtt történtek körül forgott, mikor utoljára beszélt felettesével. Alvareztől tudja, hogy Richard Harper azóta folyamatosan sózza Chris Redfieldre a kisebb munkákat, megbízásokat, hogy a másik férfinak egyszerűen egy szabad perce sem volt őt meglátogatni, vagy csak beszélni vele. Egyértelmű volt a helyzet, hogy a vezetőjük nagyon haragos, már csak az nem volt tiszta, hogy azért, mert Chris nem avatta bele őt a dologba, vagy az nem tetszik neki, hogy őt sikerült meggyógyítani, ezáltal alapjában cáfolva meg a BSAA azon elvét, hogy mutánsokra nem hat a vakcina. Alvarez azt is mondta, hogy a tegnapi nap folyamán újfent benyújtotta kérelmét, miszerint elkezdené a beteg embereken való kísérletezést, amit ismételten csípőből elutasítottak, még csak fel sem terjesztve az egészségügyi miniszternek. Szóval elég sok oka lehet a férfi haragjának, de ez persze nem fogja őt, Piers Nivanst megakadályozni abban, hogy visszatérjen nagyra tartott vezetője mellé. Az ember azt mondaná, hogy megőrült, hogy csoda, amiért él, hogy minek megy vissza ekkora trauma után. Egy józan ember inkább hagyná a fenébe és maradna a hétköznapi életben, zombimentesen. És lefogadná a miniszter valamennyi pénzébe, hogy Richard Harper örömkönnyekkel írná alá az ő elbocsátó papírját. De a helyzet az volt, hogy neki már nem lenne elég a hétköznapi élet. Amiken eddig keresztülment, soha többé. A legfőbb ok viszont az, hogy ő szeretett Chris Redfield mellett lenni. Ő az az ember volt, aki mindig a saját csapattársai épségét tartja szem előtt, ha egy parancs biztosan emberéletekbe kerülne, inkább megtagadja, de nem áldoz fel senkit a szent célért. És különben is, ő éveken keresztül azért küzdött, hogy bekerülhessen a férfi mellé, semmi kincsért nem hagyná őt magára.

- Hogy vagy, Piers? – hangzott fel váratlanul dr. Alvarez hangja az ajtó felől, mire Piers felocsúdva a merengésből pattant fel, hátra nézve.

- Köszönöm, már sokkal jobban, doki.

- Látom, máris összeszedted a dolgaidat. – állt meg előtte Alvarez, az ágy szélénél lévő sporttáskára nézve. – Találtál valakit, aki elvisz téged?

Piers felsóhajtva túrt a hajába, összeszorítva a száját egy pillanatra.

- Nem igazán. Tegnap ugyebár járt bent nálam Harper, és a legszigorúbban megtiltotta, hogy visszatérjek a katonai szállásra, ahol eddig is laktam. Mivel más ismerősöm nincs, így azt hiszem, kénytelen leszek visszaköltözni a szüleim házába.

- Az tudtommal eléggé messze van innen.

- Igaz. Viszont nincs pénzem fenntartani egy másikat, így egyelőre onnan tudok csak bejárni, míg más ötletem nem lesz.

- És mi van Chris-szel? Vele tudtál már azóta beszélni?

- Sajnos nem. Azóta egyszer sem tudtam elérni, mindig küldetésen van. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy távol akarják tőlem tartani. De hagytam neki egy üzenetet, hogy ma már elmegyek, azzal a reménnyel, hogy esetleg lesz lehetőségünk találkozni.

- Piers. Ugye tudod, hogy itt maradhatsz? Azért, mert hivatalosan gyógyultnak vagy nyilvánítva, még nem kell elhagynod a kórházat.

- Nagyon köszönöm, doki, de el kell mennem. Megtenné, hogyha előbb találkozik a kapitánnyal, akkor elmondja neki, hogy hová mentem? Nem tudom, hogy tud-e arról, merre van a házam.

- Ez csak természetes.

A fiatal férfi most felkapva a táskáját, kezet rázott az orvossal, majd megköszönve számtalanadjára is a segítségét, elhagyta a termet. A liftben ácsorogva felötlött az is benne, hogy meg kéne látogatnia Sherry Birkint, hogy jelezze felé is, el kell mennie, de végül elvetette az ötletet. Nem biztos, hogy beengednék hozzá, különben sem tudta, helyileg merre keresse. De nem csak neki, Jakenek is roppant hálás volt, hiszen neki hála lehet most itt, és térhetett vissza a parancsnokához. Nyilván rengeteg időbe és bürokráciába bele fog telni, hogy őt visszavegyék, de most ez sem foglalkoztatta őt. Él, és jelenleg ennek örült a legjobban.

Kilépve az épületből, már-már vette a lendületet, hogy a közeli buszmegállóhoz gyalogoljon, mikor váratlanul kocsiduda hangzott fel mögötte. Enyhén összerándulva fordult meg, mire egy szürke Ford Escortot látott lefékezni tőle úgy két méterre, amiből Chris Redfield pattant ki, hétköznapi szerelésben. Látszott, hogy nemrégen térhetett vissza, haja még nedvesen csillogott a gyors tusolás miatt.

- Még pont időben értelek el. – jegyezte meg a férfi megkönnyebbülten, majd intett egyet a másiknak. – Gyere, pattanj be.

Piers jókedvű mosollyal és szintén megkönnyebbülten lökte el magát, fürgén a kocsihoz lépve. Beülve az anyósülésre, sporttáskáját hátra bedobta, hálás mosollyal fordulva a kormány mögé beszálló feletteséhez.

- Ezek szerint megkapta az üzenetemet, kapitány.

- Most nemrégen tértünk vissza, a tusolóban szóltak nekem, hogy hagytál egy üzenetet nekem. – csukta be az ajtót Chris, majd még nem indulva el nézett ő is a másikra. – Még szerencse, hogy meghagytam, ha tőled jön üzenet, azt álmomból felkeltve is közöljék velem. Amúgy merre tartottál?

- Nos… igazság szerint, haza. Kedvenc parancsnokunk szigorúan megtiltotta, hogy visszamenjek az eddigi szállásomra, mert szerinte nem lenne biztonságos a többiekre nézve. És mivel nem akart felesleges problémát szítani, így „megkért", hogy oldjam meg valahogy máshogy az elszállásolásomat, ha már egyszer nem vagyok hajlandó kilépni a BSAA-ból. – mesélte Piers, hátra dőlve az ülésben.

- Igen, nekem is ezt mondta, miután kérvényeztem a visszavételedet, és nem tágítottam tőle. Azt mondta, hogy az én felelősségem vagy mostantól, és bármi gondot okozol, akkor engem és Alvarezt is kemény megfenyítésben részesít, Sherryék ellen pedig eljárást kezdeményez veszélyes és tiltott kísérletezés miatt. – mondta Chris nevető hangon, a kormányra támaszkodva. – Szerintem a BSAA történelmében ezt az időszakot hívhatnánk a „sötét középkornak".

Ezen mindketten elnevették magukat, de lassan el kellett indulniuk a ki- és bemenő forgalom miatt. Elhagyva a parkolót, besoroltak a késő délutáni forgalomba, a nap már lassan lenyugvó félben volt. Piers éppen szólni akart volna, hogy az állomásra vigye ki őt a férfi, onnan majd hazamegy vonattal, de Chris megelőzte.

- Nem tudom, hogy mi az oka, hogy minket piszkál, de nem engedem, hogy beleszóljon a dolgunkba. Nyilván tudja, hogy nincs lehetőséged máshol megszállni, ráadásul, ha jól tudom, eléggé messze van a házatok is ahhoz, hogy naponta bejárogass. Úgy reméli, ha nem fogsz tudni időben beérni egy-egy váratlan akcióra, akkor lesz lehetősége megszabadulni tőled.

- Meg fogom valahogy oldani, ezen nem kell idegeskedni. Nem hagyom magamat, kapitány. Arra viszont hadd kérjem meg, hogy kivinne most az állomásra? Még pont elérem a következő vonatot.

A férfi erre elégedetlenül felmorrant, mire az első körforgalomnál azonnal kihajtott jobbra, ahelyett, hogy továbbment volna előre, az állomás felé.

- Öhm… az állomás a másik irányban van, uram. – értetlenkedett Piers, hátra fordulva.

- Tudom. – válaszolta Chris röviden, majd behajtva a belső sávba, kijelzett balra.

A fiatal férfi nem értve a dolgot helyezkedett vissza az ülésen.

- Esetleg elárulná, hogy merre megyünk, uram?

- Sokat gondolkodtam, hogy mi lesz, miután végre kiengednek téged. Az egyértelmű volt, hogy Harper keresztbe fog tenni, ahol csak tud, és ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, ha kitilt téged a szállóról. Úgy döntöttem, nem fogom hagyni, hogy elválasszon minket, így még a kiküldetés alatt eszembe jutott ez az ötlet. Ugye már meséltem a húgomról, Claireről?

- Igen. Annyi jót hallottam már róla, hogy szívesen megismerném őt. – válaszolta Piers őszintén, de még mindig nem tudta, hogy mire megy ki a dolog. Chris ezúttal egy jobbra eső utcára hajtott be, kezdve elhagyni a központot, a külvárosi házak felé tartva.

- Mikor Claire elment, itt hagyott néhány dolgot, kezdve ezzel a kiszuperált Forddal. Plusz még ott van egy másfél szobás lakás is a város külperemén, egy nyugodt környéken. Mivel elég magányos farkas vagyok, így pont kapóra jött, így elköltözhettem a közös szállóról.

Piers tudta, hogy vezetője máshol lakik, de azt nem tudta pontosan, hogy merre, és, hogy a húgáé a ház.

- Bár nem nagy, de a félszobában szerintem elférsz majd, így ez az ötlet tűnt számomra a legjobb megoldásnak. – fejezte be a férfi, és ekkor Piersnek leesett a szándék.

- De kapitány…

- Ha ellenkezni akarsz, akkor bele se fogj! Nagyon jól tudjuk mindketten, hogy a házad bő 200 km-re van, ahonnan vagy 3 órás úttal tudnál idejönni. Azt mondtad, hogy nem engeded, hogy kitegyenek a BSAA-ból, igaz? Vagyis csak abban az esetben utasítsd el az ajánlatomat, ha mégsem akarsz itt maradni, esetleg kínos lenne velem laknod.

Piers éppen vette a levegőt, hogy tiltakozzon, de végül csendben maradt. Nagyon meglepte az ötlet, és hiába érezte úgy, hogy kihasználná a férfi jószívét, egyáltalán nem lenne vele kínos egy lakáson osztozni. Így is négyen laktak egy szobában, ez ahhoz képest felüdülés lenne.

- Köszönöm, kapitány. – mondta végül halkan, egy pillantást vetve a másikra zavarában.

Chris alig hallhatóan fújta ki magából a benntartott levegőt. Már kezdett felkészülni egy hosszas szócsatára, de eldöntötte, hogy kitart a döntése mellett, mert tudta, hogy így lesz a legjobb, mindkettőjüknek. Isten rá a tanú, ha Piers azok után, amiken eddig keresztülmentek most elmenne, ő is követné.

Némi hallgatás után végül Piers törte meg a beállt csendet.

- Mikor elmentek tőlem múltkor, mit mondott Harpernek, uram?

- Amit szükségesnek éreztem. Megmondtam neki, hogy te semmiről nem tudsz, Alvarez orvosi kötelezettségének tett eleget, plusz a barátságunkra való tekintettel érezte kötelességét meggyógyítani téged. Sherry Birkin pedig kellően kétségbe volt esve ahhoz, hogy ne vegye figyelembe a BSAA azon parancsát, hogy nem lehet kísérletezgetni már kialakult mutációval. Lényegében nem is tudott mit mondani rá, azon kívül, hogy ez akkor is súlyos szabályszegés volt, és még gondot okozhat a jelenléted. Én viszont kijelentettem, hogy akkor is vissza foglak venni a csapatomba, mert minden emberemre szükségem van, így végül egyezségre léptünk.

- Egyezség? Nem hangzik valami biztatóan.

- Azt mondta, hogy visszavehetlek, de minden felelősség az enyém, és bármilyen baj esetén egyedüli felelősként kell vállalnom a dolgot. Ezután jutott eszembe, hogy ideköltöztetnélek magamhoz, így kellemest a hasznossal kötnénk össze.

Piers gyanakodva nézett felettesére.

- Csak ennyi? Vigyáz rám, és ha beüt a ménkű, akkor lesz egy kis ejnye-bejnye? Ne haragudjon, uram, de ezt valahogy nem tudom elhinni. Volt még valami, igazam van? Ahogy megismertem Harpert, nem hagyná ennyiben.

Chris most egy mély lélegzetvétellel harapott az alsóajkába, majd habozva bólintott.

- El akartam később mondani, de még annyira dühös vagyok, hogy először meg akartam emészteni. Richard Harper egy tetű, aki a befolyása révén lett vezető, nem pedig az érdemei miatt. Az, ahogyan jelenleg a BSAA-t vezeti, lassan szemet fog szúrni odafent is, utána kisebb szerencsével eltávolítják majd. Nekünk csak addig kell kitartanunk.

- Ez nem válasz a kérdésre, Chris. Mit művelt az a barom? – kérdezte ismét Piers türelmetlenül. – Jogom van tudni, ha még mindig a társa vagyok, nem kell minden terhet magának cipelnie, uram.

Chris pont ekkor hajtott be egy ötemeletes ház előtti parkolóba, ami egy nagyon kellemes és nyugodt környéken volt. Itt negyed annyi volt a forgalom, szinte nyugtalanító volt ez a furcsa nyugalom. Miután leállította a motort, hátradőlt az ülésben, majd a másik feszült arcára nézett.

- Ne haragudj, nem akartam eltitkolni előled. Nem is tudnám, hiszen ez mindkettőnket érinti. Az a világbarma lefokozott kettőnket. Kis előadást tartott arról, hogy nem vagyunk kellő tisztelettel iránta és a BSAA alapelvei felé, így ezzel akart megleckéztetni minket az őt ért sérelmek miatt. Téged visszaminősített tizedessé, én pedig örülhetek, hogy csak hadnagyig fokozott vissza, a legalacsonyabb tiszti vezetői posztba.

- Utolsó kis…! – fakadt ki ennek hallatán Piers idegesen, a hajába túrva. – Az egy dolog, hogy engem újraminősített, teszek rá magasról, de, hogy magát is, uram…!

Chris összevont szemöldökkel egyenesedett ki, egyik karjával a kormánynak dőlve.

- Nekem igenis a te beosztásod is fontos! Keményen megdolgoztál azért, hogy elérd a hadnagyi rangot, zokszó nélkül ugrottál, valahányszor bevetésre mentünk! Ha nem lennék eleve elfogult veled szemben, akkor is ezt mondanám! Bosszant, hogy a fenébe ne bosszantana a dolog, azt hittem, ott helyben letépem a fejét, csak az tartott vissza, hogy tudtam, egy szemernyi igazság sincs a szavaiban. Ha ezt a játékot akarja folytatni, csak tessék, de ez úgysem mehet örökké. Ha le is fokozott, de nem ő nyerte ezt a küzdelmet. Nekem csak az számít, hogy ismét egy csapatban lehessek veled, a többit majd megoldjuk valahogy.

Piers ekkor halvány mosollyal nyújtotta ki előre a kezét, összecsapva tenyerüket, erősen kezet rázva.

- Ez egyértelmű. Azt teszem, amit mond, uram.

Chris most rosszallóan ingatta meg a fejét.

- Ne. Elég volt ebből a hivatalos megszólításból. Szerintem éppen elég ideje vagyunk együtt ahhoz, hogy mindketten tegezzük egymást. Csak sima Chris, semmi uramozás.

Piers érezte, hogy szúró forróság kúszik fel a nyakától az arcán keresztül, még szerencse, hogy a sötétedő ég miatt már nem lehetett kivenni elvörösödését. Igazából már őt is zavarta ez a hivatalosság, így is előfordult már néhányszor, hogy letegezte felettesét a hosszú „együttlét" alatt. Nehéz valakit magázni, akit kedvelsz, aki ennyire közel áll hozzád érzésileg…

- Gyere, menjünk fel. – nyitotta ki most az ajtót Chris, mire Piers is gyorsan követte őt. Kikapva hátulról sporttáskáját, beléptek az emeletes ház vaskapuján.

Chris lakása a legtetején volt, lift híján gyalogszerrel mentek fel az ötödikre. A lépcső bal oldalán húzódott a lakás, aminek az ajtaját egy masszív rács védte.

- Egyből kitaláltam volna, hogy ez a tiéd. – nevetett fel Piers.

- Ez csupán paranoia. – vette elő a kulcscsomóját Chris, halvány mosollyal. – Bent van riasztóm, mozgásérzékelőm és egy rejtett falam, dugig fegyverekkel. Mondjuk, ez már azelőtt is itt volt, Claire sem bízott semmit sem a véletlenre.

- Csodálkozunk? Ez a mutáns ügy egyre inkább kezd elfajulni, már sehol sincs az ember biztonságban.

- Szeretném azt hinni, hogy hamarosan úrrá tudunk lenni a helyzeten, de a jelenlegi állás szerint még bőven van miért izgulnia az élő embernek. – ingatta meg a fejét a férfi, majd benyitva a lakásba, azonnal felhangzott a halk, figyelmeztető csipogás. Az előszobában lévő terminálhoz lépve bepötyögte a szükséges 6 számjegyű kódot, mire minden elcsöndesedett.

- Esetleg várható még aknamező, szögesdrót, esetleg légvédelmi riadó? – lépett beljebb Piers is, maga mögött becsukva az ajtót. Nem hagyhatta ki a kínálkozó alkalmat a piszkálódásra.

- Momentán, ezekre nem kaptam engedélyt. – vette le a kabátját Chris, mire mosolyogva hozzátette. – Még.

Ezen ismét elnevették magukat, majd miután mindketten megszabadultak a kabátjuktól, a férfi végig vezette társát a kis lakáson, megmutatva mindent, hogy mit hol talál. Piers egy kicsit meglepődött azon, hogy milyen pedáns rend uralkodik mindenhol, de ezt a világért sem mondta volna ki hangosan. Bár jó vezetőnek találta a másikat, de olyasvalakinek hitte, aki a munkájában mindig a tökéletesre törekszik, itthon viszont az a tipikus agglegény, szerteszét hagyva mindenét.

- Nagyon szép a lakásod, Chris. – jegyezte meg a végén, mikor visszatértek a félszobába, hogy kipakolhasson.

Az idősebbik férfi most zavartan dörzsölte meg a tarkóját.

- Nos… volt egy kis időm rendet rakni, mielőtt idehoztalak volna. Ha láttad volna, hogyan festett még itt minden tegnap!

Piers csak mosolyogva bólintott, de magában nehezére esett visszafojtani a nevethetnékjét. Mégsem csapták be őt az ösztönei…

- Mikor kell a Központba bemennünk a papírmunka miatt? Gondolom, minél hamarabb el kéne intéznünk, mielőtt Harper meggondolná magát.

- Nem hinném, hogy most táncolna vissza, akkor már rég megtette volna. – rázta meg a fejét Chris. – De ettől függetlenül igazad van, jobb minél előbb letudni ezt az egészet. Holnap majd kora reggel bemegyünk, még az eligazítás előtt, és miután végeztünk a hivatalos iratokkal, bemutatlak a jelenlegi csapatnak. Bár nem én válogattam őket össze, ettől függetlenül nagyon ügyes és összetartó csapat, szerintem nem lesz gond az összeszokás. A lényeg, hogy végre ismét együtt lehessünk.

- Köszönök mindent, Chris. – nyújtotta előre a kezét Piers, de mikor kezet ráztak, hirtelen ötlettől vezérelve másik karjával szorosan átölelte a férfi vállát, magához húzva őt. – Kimondhatatlanul hálás vagyok a támogatásodért… azért, amiért ennyi mindent megteszel értem.

- Ne hülyéskedj, bármire hajlandó vagyok, csakhogy együtt legyünk. – viszonozta az ölelést Chris is, nem foglalkozva vele, hogy egy kicsit félreérthetően fogalmazott. – Nélküled már én sem lennék itt, mi ketten tökéletes csapatot alkotunk.

Néhány másodpercig még szorosan ölelték egymást, majd kicsit zavartan váltak el.

- Akkor hagylak kipakolni, én addig kint összeütök valami ehetőt vacsorára. Majd gyere ki, ha végeztél.

- Persze, köszönöm. – bólintott Piers, majd mikor egyedül maradt, egy mély sóhajjal látott neki a kipakolásnak.

Néhány percig ide-oda rakosgatta a cuccait, mikor arra figyelt fel, hogy egy ideje már az ablaka előtt áll, elgondolkodón nézve a csillagfényes eget. Mióta visszatért az élők közé és magához tért, most először érezte magát biztonságban. Belegondolva, valahányszor egyedül maradt, mindig rátört a fájó magányosság és a reszkető félelem, és csupán akkor volt nyugodt és erős, mikor küldetésekre mentek. Először nem értette ezt a fura felfogást, hogy miért pont akkor érezte magát magabiztosnak, mikor éppen a halálba indultak, de később rájött. Az ok maga Chris Redfield volt. Már egészen fiatal korában ő volt a példaképe, mikor először hallott róla, és onnantól kezdve az hajtotta őt, hogy minél jobb legyen, hogy egyszer majd legyen lehetősége bekerülni a férfi csapatába. Abban az időben haltak meg a szülei és a nagyszülei egy nagyobb mutánstámadásban, egyedül ő élte túl, aki éppen a katonai suliban volt elszállásolva, így ez vált a tényleges életcéljává is. És hála a megfeszített, kemény munkájának, 2010-ben az iskola elvégzése után a katonai besoroláson lehetőséget kapott bizonyítani. A BSAA-nál meghirdetett felvételi teljesítménye alapján bár nem a legjobbak között végzett, mégis, ő volt az egyetlen, akihez Chris Redfield odament és személyesen kérte fel, hogy igazoljon le az általa vezetett Alpha osztagba, mint navigátor. Piers a mai napig is emlékezett arra, hogy milyen boldog volt abban a pillanatban. A lábai kicsit megroggyantak örömében, alig találta meg a hangját, mikor az oly nagyra becsült kapitány egyszer csak ott állt előtte, ráadásul egyedül őt akarta felvenni a csapatába. Hatalmas erejébe telt megőriznie nyugalmát, mikor tisztelegve jelentette ki, hogy ezer örömmel elfogadja az ajánlatot. Azzal sem törődött, hogy a többi kadét milyen irigykedve figyelte őt, hiszen a férfinak már akkor nagy híre volt, hogy milyen jó katona. Az ő egységében volt a legnagyobb összetartás és a legalacsonyabb halálozási ráta, de számára nem is ezek voltak a mérvadók. Ő csak annyit akart, hogy a férfi mellett lehessen és kész. Azóta is élete legjobb döntésének tartotta a választását, akármit mondjon a másik vagy csináljon, ő azonnal teljesítette. Még, ha nem is értettek mindenben egyet, akkor is kitartottak egymás mellett és megbíztak a másikban. Mikor az egyre súlyosodó helyzet miatt egyre több emberét veszítette el és rettenetesen összeomlott a veszteség miatt, ő akkor is kitartott mellette, próbálva őt visszarángatni a valóságba. Tudta, hogy azért volt az az erős kiborulása, mert ennyire fontos számára az emberi élet, és ő éppen ezt tisztelte benne a legjobban. Chris Redfield egy kivételesen különleges személy, akit a sors nagy dolgokra hivatott vezetni. És ő ott akart lenni mellette, hogy mindenben segíthesse a férfit. Akár az életével is.

Hirtelen észhez térve lépett el az ablaktól, visszamenve a szekrényhez, hogy folytathassa a pakolást. Már csak a holnapon kell túlesniük, utána már minden a legnagyobb rendben lesz.

5. fejezet: Az új csapattárs

Richard Harper szokatlan nyugalommal az arcán írta alá a befogadó papírokat, amiben újra nyilvántartásba vették Pierst, mint a BSAA különleges osztagának tagját.

- Ez a te a példányod, ezzel pedig a fegyvertárba mehetsz le, felvenni a szolgálati fegyvereidet. – adta át a fiatal férfinak a befogadó parancsát és egy fegyverigénylési bizonylatot.

- Köszönöm, uram. – vette át tőle a papírokat Piers, egyedül állva a parancsnoki iroda közepén álló íróasztal előtt. Először nagyon izgult, hogy megpróbálnak nekik majd keresztbe tenni, de meglepően simán ment minden, ami némi gyanakvással fogta őt el.

Richard most felkönyökölve az asztallapon nézett összevont szemöldökkel az előtte álló katonára.

- Sikerült valahol szállást találnod?

- Igen, uram, sikerült. – bólintott Piers, a világért sem mondva el, hogy hol.

- Rendben, ennek örülök. Viszont lenne itt még valami. Én hajlandó voltam aláírni a papírodat, hogy visszavegyenek az osztagba, ennek fejében tőled viszont azt várom el, hogy a többiek érdekében rendszeresen fel kell keresned Juan Alvarezt, aki folyamatos figyelemmel lesz az állapotod felől. Nem hiába tiltottuk meg a szérum kísérletezgetését, aki egyszer megfertőződött, az sosem lesz már 100%-osan rendben, így akárhogyan is vesszük, de veszélyt jelentesz a környezetedre, mert nem tudni, mikor uralkodik el ismét rajtad a vírus. Ez ugye érthető?

- Igen, uram, megértettem. – bólintott Piers, állkapcsa megfeszült az idegességtől. Csak essenek már túl ezen az egészen!

- Továbbá megkértem Christ, hogy a mai eligazításon magyarázza el a dolgot a jelenlegi beosztottjainak, hiszen nekik joguk van eldönteniük, hogy ebben a csapatban akarnak-e maradni, vagy átigazolnak máshová. Szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy mindez nem ellened irányul, Piers, hanem a többi emberem érdekében szabom ezeket a feltételeket.

- Tökéletesen megértem az indokát, uram.

- Akkor ebben az esetben mindent megbeszéltünk. – állt fel Richard, majd kezet rázva egymással, Piers végre megkönnyebbülve távozhatott.

Odakint a folyosón Chris várta őt, egy karosszékben ülve, karba tett kezekkel dőlve a háttámlának. A fiatalabbik férfi megjelenésére megnyugodva pattant fel, visszaadva neki a nagyobb sporttáskáját, amikbe a fegyvereit fogja majd elrakni.

- Minden rendben volt? – kérdezte azonnal, próbálva olvasni a másik arcáról.

Piers bólintott.

- Megvan a papírom. Akkor én lemegyek a fegyvertárba, felveszem a fegyvereimet, majd utánad megyek az eligazító terembe.

- A többiek csak jó félóra múlva jönnek, addig elkísérlek. – jelentette ki Chris, majd együtt elindultak a lifthez, lemenve a földszinten lévő fegyverraktárba. – Mondott valamit?

- Csak azt, amire eleve számítottam. Azt mondta, hogy a papíromért cserébe elvárja, hogy rendszeresen járjak Alvarez doktorhoz ellenőriztetni az állapotomat, plusz azt mondta, megbeszélte veled, hogy a csapatban eligazítás gyanánt felveted a kérdést, hogy ki az, aki együtt akar dolgozni egy mutánssal. – tette még hozzá Piers szarkasztikusan, szája egy keserű mosolyra húzódott.

Chris összevont szemöldökkel nézett oldalra, a társára.

- Miket beszélsz már?! Nem vagy mutáns, megértetted? Ilyet még viccből se mondj, különben nyakon váglak!

- Bocsánat. – nevetett fel halkan Piers, mosolyogva nézve vezetőjére. Viccesnek találta felháborodott arcát, de mellette érezte, hogy a megkönnyebbüléstől is jobb kedve lett. – Nagyon örülök, hogy ismét egy csapatban lehetünk, Chris. Annak ellenére is, hogy nagyvalószínűleg senki sem akar majd velem együtt dolgozni.

- Én nem hinném. – tűnődött el Chris, ekkor viszont megérkezve a földszintre indultak el a hátsó részleg felé. – Tudod, ez a csapat idősebb katonákból áll javarészt, akik már megéltek és láttak sok mindent. Bár nem én választottam ki őket, viszont egytől-egyig saját akaratukból jelentkeztek mellém, így azt hiszem, nem fogják elhagyni az osztagot akkor sem, ha beszélek velük.

- Remélem, igazad lesz.

Chris erre nem szólt semmit, csak egy bátorító pillantást vetett helyettesére, és egy óvatlan pillanatban megszorította a felé eső kezét menet közben, ezzel is jelezve, hogy ő mellette áll. Piers érezte, hogy ismét elpirul zavarában, így elterelésként a táskáját kezdte babrálni, nem merve felettese szemébe nézni, nehogy észrevegyen rajta valamit. A szíve viszont szokatlanul hevesen kezdett verni, és fura érzések lepték el a tudatát. Kissé megriadt, mikor azt érezte, hogy a legszívesebben ismét átkarolná a másik férfit, hozzá simulva, azt akarva, hogy csak vele foglalkozzon. A kettejük kapcsolata valahogy már a kezdetektől fogva is szorosabb volt, mint bárki mással, volt valami láthatatlan kötelék, ami összekötötte őket, mint bajtársat, mint barátot. Amióta viszont történt az az incidens a vízalatti laborban és ő visszatért, ez a kötelék most százszor erősebbnek és eltéphetetlennek tűnt számára. Már csak azt kell eldöntenie, hogy mihez kezdjen ezzel az újfajta kötődéssel.

Megérkezve a fegyverraktárba, Piers az ott lévő őrmesternek odaadta a kapott papírját, amin a fiatal férfi számára szükséges fegyverválaszték szerepelt, figyelembe véve a különleges kiképzését. Az őrmester ezek alapján kiadott neki két vadászkést, egy 9mm-es kézifegyvert, egy távcsővel felszerelt mesterlövész fegyvert, egy shotgunt, néhány kézigránátot, a hozzájuk tartozó lőszerekkel, és a szükséges túlélő és egészségügyi csomagokat is átadta. Ezek mellé a tasakokkal ellátott derékszíjat és fegyvertokokat is átadta, hogy legyen mibe pakolnia, majd végeztek is. Piers még aláírta az átvételi bizonylatot, amin igazolta, hogy tételesen átvette a dolgokat, utána elpakolva őket a sporttáskájába, végre elindulhattak az eligazító terembe.

Piers érezte, hogy egyre inkább izgulni kezd, olyan érzése volt, mint mikor először csatlakozott a már meglévő csapathoz, immáron két és fél évvel ezelőtt. Chris viszont teljes nyugalomban haladt mellette, és a belőle áradó magabiztosságtól egy kicsit ő is megnyugodott. Bár nem akarta volna, hogy bárki is elhagyja miatta a csapatot, de azt sem, hogy különváljon az útjuk, így összeszedve a bátorságát lépett be vezetője után a már régebbről ismerős terembe.

A térképekkel teletűzdelt irodában néhány pad és szék meg egy kivetítő tábla volt mindössze berendezésként, ahol nyolc könnyített katonai ruhában lévő személy tartózkodott már, 1-1 pad tetején ülve. Jöttükre azonnal félbehagyva a beszélgetést pattantak fel, tisztelegve parancsnokuk láttán.

- Vigyázzba! – kiáltott fel az egyik elöl álló katona, aki így első ránézésre a rangidős lehetett a többiek között, tüsire vágott őszes haja volt és igencsak szigorú arca. A csapatban két nő és hat férfi volt, mindannyian úgy 30 és 40 év körülieknek tűntek, kivéve két fiatalabb férfit, akik inkább Piers-szel lehettek egy idősek.

Chris eléjük lépve tisztelgett nekik szintén, majd pihenésre intve őket, éppen rá akart térni a tárgyra, mikor az egyik fiatalabb katona csodálkozva kiáltott fel a másik belépő személy láttán.

- Nivans hadnagy?! – kiáltotta, mire minden jelenlévő meglepetten ismerte fel a fiatal férfit, akiről szintén úgy hitték, hogy odaveszett abban a végzetes támadásban. – Hát mégis túlélte, uram?

Piers egy pillanatra meginogva harapott alsóajkába, majd próbálva határozottnak tűnni tisztelgett ő is, bár felmérve a sapkákon látható rangjelzéseket, jelenleg ő volt a legalacsonyabb beosztásban.

- Igen, némi tortúra után sikerült élve megúsznom a történteket. Viszont már nem vagyok hadnagy, a rangom csupán tizedes, így azt hiszem, jelenleg én vagyok a legmazsolább a jelenlévők között. – mondta nyugodt hangon, némi viccelődéssel igyekezve leplezni belső feszültségét.

A jelenlévők halkan elnevették magukat a megjegyzésen, noha azt egyikük sem gondolta komolyan, hogy a férfi fiatal kora ellenére „mazsolának" számítana.

Chris halvány mosollyal ingatta meg a fejét, magában örülve annak, hogy társa sikeresen megtalálta a közös hangsúlyt az itteniekkel.

- Köszönöm, hogy mindenki eljött a szabadnapján, üljetek le nyugodtan. – intett az embereinek, majd mikor ők helyet foglaltak, belefogott a nem kívánatos ismertetésbe. – Azért kérettem be mindenkit, mert lenne egy mindenkit érintő bejelentésem. Mint tudjátok, Harper őrnagy szigorúan meghagyta, hogy addig sehová sem megyünk, míg fel nem veszek egy navigátort a csapatunkba. Míg a lehetséges jelölteken gondolkodtam, időközben értesültem arról, hogy az eddigi navigátorom, Piers Nivans életben van, és mikor teljesen rendbe jött, megbeszéltem vele, hogy visszatérne a régi beosztásába.

- Uram, ez igazán remek ötlet! – jelentette ki ekkor az idősebbik nő, amire a többiek is bólogatni kezdtek.

Piers egy zavart mosollyal köszönte meg a gesztust, de tudta, hogy a lényeg még csak most jön.

- Köszönöm, Clarkson. – bólintott Chris is, majd komoly arccal folytatta. – Mivel mi ketten elég sok mindent átéltünk, jól tudom, hogy mire képes, így azt is, hogy milyen jól tud csapatban dolgozni és milyen jó szakember. Viszont egy valamit kénytelen vagyok megbeszélni veletek, mielőtt elvárom, hogy egy csapatot alkossunk. Azzal tisztában van mindenki, hogy milyen mutánsokkal kellett a legutóbbi küldetésem során megvívnunk, hiszen az adatbázis frissítése miatt alaposan be kellett arról számolnom. Azt viszont nem sokan tudják, hogy az egyik ilyen lény kishíján végzett velem, ha Piers nem lett volna ott. Magába szúrva egy C-vírussal teli fiolát vált kishíján ő maga is mutánssá, ezzel megmentve engem a biztos haláltól.

A hallottaktól mindenki megszeppenve kapta a tekintetét az egyre inkább sápadó férfira, akinek állkapcsa ismét remegni kezdett, nem csak az idegesség, hanem a feltoluló emlékek miatt is.

- Miután megmenekültünk, ő feláldozva önmagát lőtt ki engem az egyetlen mentőkabinnal. – folytatta Chris, nem foglalkozva az ideges tekintetekkel. – Később derült ki számomra, hogy két különleges ügynök, akikkel közösen igyekeztük megsemmisíteni a vírus forrását, rátalált Piersre, akik elhozva őt a klinikára, sikeresen alkalmazták rajta az ellenszérumot, ezáltal kigyógyítva őt a fellépő mutációból.

- Elnézést, uram! – tette fel ekkor a kezét az a fiatal katona, aki először ismerte fel Pierst. – A BSAA kutatói azt mondták, hogy az ellenszer nem hat a már megfertőzöttekre. Mivel Nivans hadnagy nem éppen úgy néz ki, mint azok a szörnyek, akiket eddig is láttunk, ezek szerint téves az állítás?

- Igen. – vágta rá Chris nemes egyszerűséggel, nem foglalkozva azzal, hogy újabb szabályt szegett meg ezzel, a többiek pedig halkan pusmogni kezdtek egymás között, miközben ő folytatta. – Eddig én is ebben a hitben voltam, de a BSAA vezető főorvosa, Juan Alvarez megcáfolta ezeket a téves elméleteket, mikor sikerült Piers Nivanst teljesen kigyógyítania a vírusból. Viszont… mivel ez az esemény még nem győzte meg a feletteseket, így csak abban az esetben hozhattam őt vissza a csapatomba, ha mindenki tisztában van a történtekkel. Szeretném, ha legkésőbb holnapra mindannyian átgondolnátok, hogy maradni szeretnétek-e a parancsnokságom alatt, avagy inkább átigazolnátok egy másik osztagba. Mivel én elfogult vagyok az ügyben, nem kényszeríthetek senkit a maradásra, viszont annyit hadd mondjak még, hogy én teljes mértékben megbízom minden csapattársamban. Ha a legcsekélyebb lehetőséget is látnám a veszélyre, nem álltam volna elétek ezzel a dologgal. Köszönöm, hogy végig hallgattatok, akkor holnap ugyanitt, ugyanekkor visszavárok mindenkit a döntéssel. – fejezte be Chris a mondandóját, hátra lépve, várva, hogy a többiek felkeljenek, hogy egy tisztelgéssel elváljanak.

A csapat viszont nem mozdult, néhány pillanatig ide-oda néztek egymásra, mire a rangidős katona egyszer csak felállt, tisztelegve egyet.

- Engedelmével uram, én nem várnék holnapig. Én a saját részemről nem kifogásolom Nivans hadnagy… akarom mondani, Nivans tizedes jelenlétét. Jómagam a Bravo osztagban szolgáltam, nagyon is ismerem őt, és ki merem jelenteni, hogy kiváló katonának tartom. És az, hogy a történtek után életben látom őt, csak megerősíti azt a célunkat, hogy van értelme küzdenünk, hogy van remény a gyógyulásra.

Piers csodálkozva hallgatta az idősebb férfi egyenes beszédét, és mikor látta, hogy szavait követve elkezd a többi katona is felállni, osztozva az előző véleményen, hatalmas követ érzett legurulni a szívéről. Próbálva visszatartani a megkönnyebbüléstől eleredni készülő könnyeit tisztelgett a csapatnak, arcán egy hálás mosollyal.

- Hálásan köszönöm a lehetőséget mindenkinek, ígérem, megszolgálom a bizalmat. – mondta határozottan.

Chris szintén megkönnyebbülve eresztett le, megköszönve a csapat összetartását, majd útjukra bocsátotta őket azzal, hogy amint lesz valami bevetés, azonnal értesíteni fogja őket. Mikor csak ketten maradtak, Piers leeresztve dőlt neki a háta mögötti falnak, egyik kezével rövid hajába túrva elöl.

- Istenem, ezt nem tudom elhinni. – sóhajtotta. – Igazad volt, Chris, ők tényleg másként látják a világot. Nem hittem volna, hogy lesz akár egy is közöttük, aki ennek tudatában együtt akar majd velem dolgozni.

- Bevallom, én sem számítottam arra, hogy mindenki így fog vélekedni, de örülök, hogy így történt. – mondta Chris, miközben a társa elé lépve, egyik kezével megtámaszkodott a falon, a másik feje mellett, kicsit közelebb állva hozzá, mint amit az illendőség megengedett volna. – De ha nem így lett volna, engem az sem érdekel.

- És csapat nélkül mihez kezdtél volna? – kérdezte Piers halvány mosollyal, a másik férfi szemeit fürkészve. Bár érzékelte a kialakulófélben lévő bizalmasabb légkört kettejük között, mégsem tett ellene.

- Nem tudom. Nekem már csak az számít, hogy te itt vagy velem. – válaszolta Chris csendesen, szinte oda sem figyelve a szavaira figyelte az előtte álló fiatal férfit. Tekintete kissé lejjebb siklott a szemeiről, enyhén szétnyílt ajkaira, és képtelen volt megérteni, miért tört rá a vágy, hogy megcsókolhassa a másikat. Mielőtt észbe kaphatott volna, szabad kezét megemelve csúsztatta tenyerét társa arcára, közben ujjbegyeivel lágyan végig simítva állkapcsa vonalát. Tudta, hogy egyáltalán nem helyes az, amit tesz, és amit tenni készül, de érezte, hogy már nem a józanesze irányítja a mozdulatait.

Piers viszont meglepő módon nem ellenkezett. Ő maga is meglepődött azon, mikor tiltakozás helyett engedelmesen hagyta magát, ráadásul ahelyett, hogy elhúzta volna az arcát a másik érintésétől, inkább igyekezett még közelebb húzódni hozzá, ezzel is jelezve, hogy szabad az út.

Ám, mielőtt Chris bármit is léphetett volna, váratlanul egy hangos kopogás térítette őket észhez, ami a becsukott ajtó felől jött. Rémülten és rajtakapottan ugrottak el egymástól, próbálva magukhoz térni a kellemes delíriumból.

- Tessék! – kiáltott ki most Chris, kissé rekedtes hangon, és érzése szerint eléggé elvörösödhetett.

Piers is csak nehezen tudta összeszedni magát, próbált úgy tenni, mintha éppen a földre tett, fegyverekkel teli táskáját akarta volna felvenni.

Az ajtóban viszont egy ismerős alak bukkant fel, halványkék ingben, hozzá fekete, élére vasalt nadrágban, ezüstös szőke haja ugyanúgy a fülcimpája alattig ért, mint mikor utoljára látták őt.

- Üdv, remélem, nem zavarok rosszkor, azt mondták, hogy már vége az eligazításnak. – intett nekik Leon, és Piersre nézve, egy jókedvű mosoly jelent meg az arcán.

- Te sohasem zavarsz, Leon, örülök, hogy látunk téged. – mosolyodott el Chris is rég nem látott barátja láttán, mire kezet rázva, barátilag megölelték egymást.

- Sherry mondta, hogy már jobban vagy, Piers. – lépett most Leon a másik férfi elé, akivel szintén barátilag átölelték egymást. – Hogy érzed magadat?

- Tényleg jól vagyok, úgy érzem, hogy minden visszaállt a régi rendbe. – bólintott Piers, és tényleg örült barátjuk váratlan felbukkanásának. Ahogy annak is, hogy ennyire aggódott érte. – Hála Jake vérének, sikerült megállítani a mutációt.

- Hála a jó égnek. Hallod, jól ránk hoztad a szívbajt. Mikor Christ visszahozták, azt se tudtam, hogyan verjek belé életet, annyira kiborult miattad. Próbáltam megértetni vele, hogy már nem jössz vissza többé, de most az egyszer örülök annak, hogy nem lett igazam.

Piers szemei megrebbentek attól, amit a másik mondott. Christ tényleg ennyire megrázták a vele történtek? Tényleg ennyire fontos lenne neki?

- Mindezt csak és kizárólag Sherrynek és Jakenek köszönhetem. Ha nem futunk akkor össze, és ők nem visznek magukkal, tényleg nem éltem volna túl. Én… én roppant hálás vagyok azért a rengeteg segítségért, amit adtatok nekem.

- Most viccelsz? – nevetett fel Leon, megveregetve mellettük álló barátja izmos vállát. – Az, amit tettél Chrisért, és bátran kinyilatkozhatom, hogy mindannyiunkért, inkább mi tartozunk neked köszönettel. Nagyon örülök, hogy sikerült az alkalmazott ellenszerrel visszahozni téged, és… éppen emiatt kerestelek még fel titeket. Tudnánk egy kicsit hatszemközt beszélni?

- Persze, már végeztünk. Hová menjünk? – bólintott Chris, azonnal elkomolyodva.

- Kint áll a kocsim, ott nyugodtan meg tudjuk beszélni a dolgot. – biccentett ki az ajtó felé Leon, mire elindultak kifelé mindannyian.

A fekete terepjáróhoz érve, Leon és Chris előre ültek, míg Piers hátra ült be, a nehéz táskájával együtt. A sötétített üvegek miatt kintről nem láthattak be hozzájuk, így teljes diszkrécióban tudtak beszélgetni.

- Van néhány dolog, amit meg kell beszélnem veletek. – fordult oldalra Leon, úgy, hogy láthassa mindkettőjüket. – Mióta visszatértünk mindannyian, elég sok minden megváltozott. Mikor kiderült, hogy Simmons volt a főludas ebben a mutáns témában, a belső ügyosztályunk alapos kivizsgálást folytatott. Szerencsére más nem volt érintett az ügyben, így minket, a megmaradt ügynököket áttelepítették egy újabb központba, és azóta megkettőzött figyelemmel kísértük a mutáns helyzet alakulását. Sajnos hiába sikerült kikísérletezni az ellenszert, valahogy feltűnően nem úgy mennek a dolgok, ahogy kéne.

- Ez nekem is feltűnt. – bólintott Chris, majd megmagyarázta társának is a gyanúját, mivel ő csak most tért vissza. Hogy mennyire nem megy a szétterítés, hogy több esetben eltérítik, vagy felrobbantják az adott szállítmányt, esetleg ellopják. – Az az érzésem, hogy valakik szándékosan akadályoztatják az ellenszer alkalmazását, és bár megsemmisült a központ, ahol a vírust állították elő, egyre inkább kezd ismét elterjedni a mutáció.

- Az ellenszer eljuttatásáért úgy tudom, hogy a BSAA vezetősége a felelős. – vonta össze ekkor a szemöldökét Piers. – Vagyis valaki ezúttal a BSAA-n belül folytatja azt, amit a ti vezetőtök kezdett el?

Leon felsóhajtva biccentett.

- Mi is erre a következtetésre jutottunk. Bár közvetlen bizonyítékunk nincs, és hiába nyomoztunk azok után, akiknek a legkisebb közük is lehet a szállítmányokért, semmit nem találtunk. Ráadásul rengeteg katona és civil hal meg eközben, mert képtelenek felvenni a harcot a mutánsokkal, így egyre több várost kell lebombázni, amit elleptek a lények, ahelyett, hogy az ellenszerrel megakadályozhatóvá tennék az eleve átalakulásokat. – fejezte be Leon, fél kézzel a kormányra támaszkodva. – A baj viszont az, hogy nem végezhetünk behatóbb kutatásokat, ugyanis a BSAA vezetősége eléggé jól védettek, olyan rendszerrel dolgoznak, ami betörhetetlen, és ha közöttük van az, aki felelős mindezért, nagyon jól elrejti a nyomait.

- Mi mit tehetnénk? – kérdezte ekkor Chris.

- Legyetek óvatosak. – válaszolta Leon azonnal. – Nem szabad belekeverednetek az ügybe, de nagyon résen kell lennetek. Már így is több jó katona halt meg, nem akarom, hogy ti is utánuk menjetek. Azt kár is lenne kérnem, gondolom, hogy hagyjatok itt mindent.

- Nem fogunk meghátrálni. – rázta meg a fejét Piers határozottan.

- Igen, sejtettem. Éppen ezért akartam veletek beszélni erről, hogy legyetek résen. Mivel a mi szervezetünk már látja, hogy baj van, és nincs biztonságban az ellenszérum, így már megkezdtük a mi részünkről is a gyártást, Juan Alvarez segítségével. Ne lepődjetek meg rajta, hogy maholnap ő ki fog lépni, átvisszük titokban a mi központunkba, ahol ő fogja vezetni a szérum előállítását, Sherry felügyelete mellett. Nem engedhetjük, hogy ez a mutáns válság ennél is jobban elharapóddzon, muszáj mindent megtennünk, ha már egyszer sikerült rátalálnunk a megoldásra.

- Ebben teljes mértékig igazad van. – bólintott Chris. – És csakhogy megnyugodj, amint sikerült végrehajtanotok a tervet, ígérem, hogy Piers-szel mindketten búcsút mondunk a katonaéletnek, de amíg szükség van az embereknek a segítségünkre, nem hátrálhatunk ki.

- Ezt megértem. Viszont, ha bármilyen gyanús ügy felmerül, azonnal értesítsetek engem, rendben? Tessék… - adott most át két kisebb mobiltelefont nekik Leon. -… ezeket odaadom nektek, ebben benne van az enyém és Sherry közvetlen száma, amin tudtok hívni. A vonal titkosított, mint általában a mi telefonjaink, így nem tudják lehallgatni.

- Köszönjük. Reméljük, azért nem lesz akkora a baj, hogy szükség legyen rá. – mondta Chris, majd még váltva pár szót az ügyről, elbúcsúztak Leontól, aki visszament a központba, ők pedig az öreg Forddal hazamehettek a közös lakásba.

- Tényleg ekkora a baj? – kérdezte Piers, mikor beléptek a lakásba.

- Eddig csak azt hittem, hogy én gondolom így, de az, hogy Leonéknak is feltűnt a dolog, arra hagy következtetni, hogy elég nagy. – sóhajtott fel Chris, levéve magáról a kabátot, miután hatástalanította a riasztót. – És, ha igaz, hogy valamelyik vezető a felelős mindezért, szerintem akármelyikük lehet, nem tudnánk kiszűrni. Ezzel kapcsolatban felesleges is lenne nyomoznunk, nekünk nincs lehetőségünk rálátni egyik felettesünk munkájára sem, így az lesz a legokosabb, ha követjük Leon tanácsát és vigyázunk magunkra.

Piers ezzel egyetértve bólintott, de magában továbbra is aggódott. Valahogy muszáj lesz egyszer és mindenkorra pontot tenni ennek az ügynek a végére, különben, ha ez így halad tovább, 1-2 éven belül megszűnik az emberi élet a Földön…

6. fejezet: A küldetés

Chris eltűnődve figyelte társa ügyködését a konyhában, az asztal mellett ülve. Piers éppen melegszendvicset készített reggelire, miközben arról beszélt, hogy előző nap az Alfred Welling nevű bombaszakértő társuktól mennyi mindent tanult meg a legújabb bombák működéséről és szétszereléséről. Bár hallotta, amit mondott, de figyelme ettől függetlenül máson csapongott. Már közel egy hete, hogy együtt laktak, azóta nem történt semmi érdekfeszítő meló, mindannyian a helyükön voltak és várakoztak egy lehetséges küldetésre, néha összejárva egy közeli pubban beszélgetni. Bár eddig is sokszor voltak együtt, de ennyit egyhuzamban és így, összezárva még soha, és a múltkori fura eset után egyre inkább nehezére esett úgy tekintenie a másikra, mint a társára. Piers mindig is többet jelentett számára, mint egy egyszerű bajtárs, ő volt az egyetlen, akire bizton számított, bármi volt is, ő volt az egyetlen, akiben feltétel nélkül megbízott. Közel két és fél éve voltak így együtt, és így visszagondolva, ez az érzés csak egyre erősebb lett, mióta először meglátta őt aznap a felvételi vizsgán. Még emlékezett arra a napra, csupán kíváncsiságból ment el a teszt versenyekre, hogy láthassa, hogyan teljesítenek az adott év felvételesei. Bár nem a fiú volt a legügyesebb, mégis, benne látta azt a hihetetlen elszántságot és akaratot, amit mindig is nagyra tartott. Nemkülönben, a többivel ellentétben ő bánt a legjobban a mesterlövész fegyverekkel és kiválóan teljesített a térképolvasási feladatban is, így mivel jómagának is szüksége volt egy navigátorra, habozás nélkül felkereste őt a vizsgaeredmények kiosztása után, felkérve, hogy csatlakozzon az akkor frissen alakult csapatához. Azóta is élete legjobb döntésének tartotta felvenni a fiút, és látva, hogy a másik is mennyire ragaszkodik hozzá, akaratlanul is véve a bátorságot filózott el azon, ami múltkor az eligazítás után történt. Vagyis csak ami történhetett volna, ha Leon rájuk nem nyit. Talán az is közrejátszhat ebben, hogy már nagyon régen nem volt senkivel, de minél többet foglalkozott az üggyel, és, hogy mit érzett akkor, kénytelen volt bevallani magának, hogy nem hagyja őt hidegen a másik férfi. Bár azóta kínosan ügyeltek arra, hogy ne essen közöttük semmi félreérthető mozdulat vagy helyzet, de magában mégis arra vágyott, hogy a karjába szoríthassa a másikat.

- Nagyon szótlan vagy ma. – lépett ekkor elé Piers, letéve egy tányért elé, két illatos melegszendviccsel.

Chris magához térve kapta fel a fejét, próbálva megtalálni az elvesztett fonalat.

- Bocsánat… szóval ott tartottál, hogy a kék drótot kellett elvágnia Albertnek azon az orosz bombán, amit a híd alatt találtak! – vágta rá sietve, nehogy a másik megbántódjon, hogy nem is figyel rá.

- Igen, szerencse, hogy kitűnő szakértő. – bólintott Piers, ő is leülve mellé, a világért nem említve meg, hogy ezt kb. tíz perccel ezelőtt mondta, azóta már teljesen másról beszélt. Látta a másikon, hogy valami nagyon nyomasztja, de nem akart rákérdezni, biztos volt benne, hogy még mindig azon jár az agya, amit Leon mondott néhány napja nekik.

Éppen nekiláttak a finom reggelinek, mikor váratlanul megszólalt Chris mobilja, ami a konyhapulton volt.

- De jól tudnak időzíteni. – tette le a szendvicsét Chris morózusan, de a pulthoz lépve, megrebbentek a szemei, mikor leolvasta az R. Harper nevet. – Már csak ő hiányzott. Igen, főnök?

- „Chris, be kéne jönnöd hozzám, most azonnal. – szólt bele Richard komoly és ideges hangja, ami semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy valami fontos ügyről van szó. – Most értesítettek egy komoly üggyel kapcsolatban, szükség van rád és a csapatodra. Mikorra érsz be?"

- Fél óra és ott vagyok. – vágta rá Chris, megfeszült arccal, majd letette a telefont.

- Richard volt? – hallotta ekkor Piers kérdő hangját.

- Igen. Szólt, hogy… - kezdte a férfi, mikor váratlanul torkán forrt a mondanivaló. – Szóval szólt, hogy menjek be hozzá, lenne valami unaloműzés ellen. Ha végeztem, szólok, hogy mit akart, rendben?

- De nincs gond? – kérdezte még a fiatal férfi, a másik arcát tanulmányozva.

Chris csak a fejét ingatta.

- Nem hinném, nem úgy tűnt a hangjából, mintha valami nagy durranást akarna. Sietek vissza, addig is magammal viszem az egyik szendvicset, majd az úton megeszem. – mondta, majd felkapva az egyik szendvicset, elbúcsúzva hagyta el a lakást.

Először nem akarta eltitkolni a másik elől, de mikor már-már elmondta volna, hogy tényleg valami fontos üggyel kapcsolatos a hívás, hirtelen meggondolta magát. Először meg akarja tudni, hogy miről van szó, majd csak utána mondja el a másiknak, hogy mi a helyzet. Egyszerűen megijedt attól, hogyha valami veszélyes feladat lesz, akkor Pierst is magával kell vinnie.

Beülve a kocsiba, megcélozva a központot hajtott oda, útközben egyesével felhívva az embereit, hogy azonnal készüljenek, mert sürgős bevetésre riasztották őket, és mindenki teljes menetfelszerelésben várakozzon a garázsban. Amint leparkolt az épület parkolójában, nagy léptekkel elindult a lift felé, felmenve a megfelelő emeletre. Magában reménykedett abban, hogy talán mégsem lesz olyan komoly az ügy, mint ahogy kivette vezetőjük hangjából, remélte, hogy valami helyi zavargás elhárításáról van szó.

Kiszállva a liftből, köszönt néhány ismerős személynek a folyosón haladva, majd megállva a keresett ajtó előtt, egy nagyot nyelve kopogott be. Mikor felhangzott bentről a beengedés, határozottan lépett be, majd maga után becsukva az ajtót, azonnal tisztelgett az asztal mögött ülő férfinak.

- Jelentkezem, uram.

Richard Harper aggódó arccal nézett fel az előtte álló férfira, majd biccentve egyet jelezte, hogy pihenhet, utána belekezdett a mondandójába.

- Örülök, hogy ilyen gyorsan ide értél, Chris. Most nemrégen kaptam a hírt, hogy több helyen jelentettek újabb mutánstámadást, így sürgősen ki kell küldenem titeket is terepre.

Chris szemei megrebbentek a hallottakra, és csak most vette biztosra, hogy ebből az ügyből ki fogja hagyni társát.

- Mit tudunk az ügyről? – kérdezte csendesen, gyomra viszont görcsbe rándult a fokozódó idegességtől. Mióta visszajött, egyszer sem kellett mutánsokkal küzdeniük, és csak most érezte, hogy még nem volt ideje kihevernie a nemrégen történteket.

- Ezúttal északon, Kanada térségében történtek az incidensek. Három helyről jeleztek zavargásokat, mostanra már mindhárom részen megszakadtak a kapcsolatok. Három csapatot már kiküldtek, a tiétek a harmadik hely lesz, a Graham-szigeten lévő Lawnhill városa. Amint készen áll a csapatod, azonnal induljatok, a hangárban már minden szükséges felszerelés össze van készítve számotokra is.

- Mi lesz a konkrét feladatunk?

- Jelentések szerint a szigeten van egy laboratórium, valahol a Lawnhill és Port Clements közötti térségben, aminek a pontos helye a GPS-etekben lesz feltűntetve. Ide kell eljutnotok, és megsemmisítenetek az ott található dolgokat, utána hívjátok a rádión a repülőt, ami visszamegy értetek. Az akció titkos, így egyéb segítségre nem számíthattok, viszont Lawnhilltől nyugatra van egy katonai bázis, ahol remélhetőleg még megmaradt a katonaság, akik tudnak segíteni. Ha minden világos, akkor részemről sok sikert kívánok a feladathoz.

- Köszönöm, uram. Amint itt lesznek a többiek, azonnal indulunk. Kérek engedélyt a távozásra. – tisztelgett Chris ismét, majd kimenve az ajtón, agya lázas dolgozásba kezdett.

A csapata úgy 15 percen belül itt lesz, neki már nem lesz ideje visszamenni a lakáshoz, így kénytelen lesz telefonon beszélni Piers-szel. Vajon milyen indokkal marasztalhatja őt itt? Azt se tudja, hogy meddig fognak odamaradni, mit mondjon neki, hogy ne fogjon gyanút?

Bemenve egy üres terembe, ideges mozdulatokkal vette elő a mobilját, majd feltárcsázta a másikat.

- „Itt vagyok, Chris." – vette fel a második kicsengésre Piers, hangjában aggodalom csengett.

- Ne haragudj, hogy így hívlak, de egyelőre nem tudok visszamenni. – kezdte Chris, próbálva valami megoldást kiötölni. – Figyelj csak, az a hű, de fontos dolog csupán annyi, hogy egy konferencián kell megjelennem, ahol a katonai vezetők megbeszélik a személyes tapasztalataikat, újabb típusú fegyvermodellekkel ismertetnek meg minket, meg még ehhez hasonlatos érdekfeszítő dolgokról lesz szó. Nekem már nincs időm hazamenni, viszont nektek is lenne néhány feladatotok, amit így kutyafuttában tudok csak elmondani. A többieket már hívtam, de, ha nem bánnád, rád bíznám a macerásabb melót.

- „Persze, ne kímélj. De biztos, hogy minden rendben? Miért nem tudsz visszajönni?" – kérdezősködött Piers, és Chris érezte, hogy a másik kezd átlátni a kis füllentésén, így megpróbált szigorú parancsnokba átmenni.

- Sietnem kell, így nincs sok időm magyarázkodni. Azzal a feladattal bízlak meg, hogy te vedd át a délutáni váltást a városszéli őrségen. Eredetileg Timothy West lett volna megbízva vele, de neki más feladatot osztottam, így téged kérlek meg rá. Ha letelik a szolgálat, pihenj egy kicsit, utána, ha még nem érek vissza netán, akkor menj be Juanhoz és segédkezz egy kicsit mellette, hátha mond valami érdemi információt az ügyünkkel kapcsolatban. Megértetted a feladatot, Piers? – fejezte be Chris, és a szívét a torkában érezte dobogni. Rosszul érezte magát, hogy becsapja a másikat, de az kizárt dolog, hogy őt is magával vigye.

Piers néhány pillanatot habozott, mielőtt válaszolt volna.

- „Igen, Chris, megértettem. Azért… ha lesz egy kis időd, majd felhívsz? Csakhogy tudjam, hogy minden rendben van veled." – kérte még a másik, és a férfi kiérezte belőle, hogy aggasztja őt ez a hirtelen távozása. Érezhette, hogy valami más is van a háttérben, de mivel parancsot kapott, nagyon nem vitatkozhat.

- Köszönöm, hogy számíthatok rád. – válaszolta Chris, direkt nem válaszolva arra a kérésre, hogy majd hívja fel a másikat. – Ígérem, amint visszatérek, azonnal felkereslek. Addig is maradj Juan mellett, rendben?

- „Rendben. És Chris! – szólt még utána a fiatalabb férfi, mielőtt elváltak volna. – Vigyázz magadra, oké?"

- Te is, Piers. – mondta a férfi csendesen, majd megszakítva a kapcsolatot, egy elkínzott arckifejezéssel markolta meg a telefont egy pillanatra. Utána összeszedve magát koncentrált az előtte álló feladatra, ami kicsit könnyebben ment most, hogy Pierst biztonságban tudhatja.

Mire átöltözött ő is és leért a hangárba, addigra már mindenki ott volt, teljes menetfelszerelésben, éppen az előre összekészített felszereléseket véve át egy ottani katonától.

- Mindenkinek megvan mindene? – nézett körbe az emberein Chris, ő is leellenőrizve a felszereléseket, nehogy valakinek lemaradjon valami, ami az életét mentené meg.

Miután nem tapasztalt hiányosságot, mindannyian beszálltak az indulásra kész helikopterbe, elfoglalva a helyüket 1-1 ülésen.

- Uram. Nivans tizedes nem tart velünk? – kérdezte meg a férfi mellett ülő Martin Charleston, aki a csapat rangidős tisztje volt Chris után. Nyilván mindenkinek feltűnt az, hogy az új csapattársuk nincs jelen, de Chris már erre a kérdésre is felkészült.

- Szerettem volna, ha Piers Nivans is velünk tart, de Harper őrnagy ezzel nem értett egyet. – válaszolta, komoran igazítva meg a magára hajtott kapaszkodót. – Szerinte még nem áll készen egy ilyen bevetésre, így nélküle kell megoldanunk ezt az ügyet.

- Miről kell tudnunk, uram? – jelentkezett az egyik fiatal katona, ezzel el is terelve a témát más vizekre.

Chris nekik is elmondta azt, amit megtudott, ő nem az a fajta vezető volt, aki abban hitt, hogy az embereknek nem kell semmiről tudniuk, elég, ha csak céloznak és lőnek a megfelelő időben. Míg a gépen ülve haladtak a sziget felé, addig mindent részletesen átbeszéltek, megnézték a kapott térképen, hogy hol lesz a leszállási pont és a GPS-en lévő adat szerint bemérték, hogy merre található az említett labor. Chris sajnálta, hogy nincs velük Piers, a fiatal férfi sokban segítette volna a csapatot a koordinálásban, neki a vérében volt az azonnali terepismeret és a kiváló tájékozódás. Nekik viszont folyamatosan figyelniük kell a GPS kijelzőt, és, ha valami miatt becsődölne, akkor csak nehézség árán jutnának el vaktában bárhová is egy ismeretlen terepen.

Alig másfél óra múlva meg is érkeztek a célvárosig, ami mellett leszállva, egy erdő közepén fekvő tisztáson rakta le őket a helikopter. Menet közben Chris látta a várost, de úgy tűnt neki, hogy az alattuk elterülő kisvárosban járkáló emberek nem igazán tűnnek zombiknak, néhányan meg is álltak, figyelve őket. Most leszállva a helikopterről, felsorakoztak, míg Chris váltott néhány szót a vezetővel.

- Amint megtaláltuk a labort és megsemmisítettünk minden bizonyítékot, telefonálok a kimenekítés miatt. Megpróbálunk egy tiszta, nyílt terepen várakozni, hogy könnyebb legyen a leszállás. Most van 12:26, legkésőbb 18:00-kor jelentkezem, hogy hogyan állunk a feladattal.

- Értettem, uram, mi addig visszamegyünk, ahogy a parancsunk szól. – bólintott a pilóta. – Folyamatos készenlétben leszünk, vagyis úgy számoljanak a kimentéssel, hogy leghamarabb másfél óra múlva tudunk önökért jönni.

- Megértettem. – bólintott Chris, majd elköszönve, félreállt, hogy a helikopter fel tudjon szállni.

Éppen odaért az embereihez, akik távolabb álltak, közel az erdő széléhez, mikor váratlanul valami fütyülő hangot hallottak. Mire észbe kaphattak volna, hogy mit hallanak, a következő pillanatban egy szélsebesen közeledő rakétalövedék szelte át a napfényes eget, ami egyenesen telibe találta az éppen felszálló helikoptert és a benne ülő pilótákat. Chris egy rémült kiáltással vetült félre, éppen kikerülve egy felé repülő fémdarabot, a többi embere is rémülten vetették magukat hasra, alaposan meglepve mindenkit a váratlan támadás.

- Mindenki megvan?! – nézett fel Chris, mikor a maradvány földre hullt, még robbanva egyet-kettőt, de már nem voltak közvetlen életveszélyben.

- Igen uram! – jöttek a bizonytalan válaszok, de hamar összeszedve magukat állt fel mindenki, feltérképezve a csúnya károkat.

- Azt a hétszentségét, mi a franc volt ez?! – kiáltott fel az egyik katona, megdörzsölve a sisakjának a hátulját. – Pedig nem tűnt háborús övezetnek a mellettünk lévő város.

Chris most a derekán lévő adóvevőért nyúlt, azonnal a központot hívva, hogy értesíteni tudja őket a helikoptert ért támadásról.

- Központ, itt az Alpha osztag! Központ, jelenleg a célállomáson vagyunk, közvetlen Lawnhill mellett, és egy rakétavetővel eltalálták a helikopterünket! Központ, hallotok?!

A rádió viszont süket volt, csak a recsegő hangot lehetett hallani, de vétel nem volt.

- Központ, itt az Alpha osztag! – próbálkozott még egyszer a férfi. – Hallotok? Támadás ért minket, a helikopterünk megsemmisült! Veszi valaki az adást?!

Miután második nekifutásra sem sikerült, Chris egy rövid káromkodással tette el az adóvevőt, majd végig nyúzva kezével az arcát, vadul gondolkodott, hogy most mit tegyenek.

- Uram, most mi lesz? Egyikünk adóvevője sem működik. – lépett mellé az idősebbik nő, Tamara Clarkson, aggódó arccal figyelve vezetőjét.

Chris még átgondolta a lehetőségeket.

- Rendben, osztag, ide hozzám! Nem tudjuk, kik a támadók, de a jelentések alapján mutáns veszélyre számíthatunk, így amíg nincs más megállapítás, azt kell hinnünk, hogy a Javo'k-nak nevezett mutánsok lőtték ki a gépünket, onnan, a délnyugati irányból. Mivel nincs rádiókapcsolatunk, nem tudunk senkit sem értesíteni a helyzetünkről, így az a legjobb, ha követjük a tervet. Megkeressük azt a labort, elvégezzük a feladatunkat, és, ha szerencsénk van, ott találunk egy olyan adóvevőt, amivel tudunk valakit értesíteni, hogy jöjjenek értünk. Csak semmi pánik, a megszokott rendben haladunk tovább, érthető? West, Flint! Ti mentek elöl! – szólt a két fiatal katonának. – Clarkson, Welling és Layton, ti lesztek középen, Stone és Everett pedig a jobb- és balszélső védő! Én és Charleston pedig a hátvédek leszünk! Mindenki nagyon figyeljen, nem tudni, hogy ki az ellenség és merre bujkálnak! A GPS adatait követve haladunk a labor felé, a város mellett, így mindenkitől pontos és körültekintő célzást várok, hiszen civilek is tartózkodnak a szigeten! Érthető a parancs?

- Igen, uram! – szólt mindenki egyszerre, majd a megbeszélt sorrendben indultak el a nem messzi város felé, hogy a széle mentén haladva próbálják kikerülni a civileket.

Chris érezte, hogy a kezdeti pánikja lassan lecsitult, ismét hideg és józanésszel volt képes a feladatára koncentrálni. Elég nagy slamasztikába kerültek azzal, hogy kilőtték a helikoptert és nem tudják utolérni a központot, de ezt is meg fogják tudni oldani, ahogy ezidáig is. Eszébe jutott, hogy Richard is említette a megszakadt kapcsolatot a szigettel, de, ha minden igaz, akkor a többi egység is ki lett valahová a környékbeli városokba vezérelve, így ha más nem, akkor őket kell megkeresniük, hátha nekik van mivel elhagyniuk a szigetet.

Alig érték el a város szélét, mikor egy újabb fütyülő hangra lettek figyelmesek, és a távolban felfedeztek egy újabb közeledő rakéta lilás színű füstcsíkját.

- Támadnak! – kiáltotta az egyik elöl haladó kiskatona, Timothy West, Chris viszont jól látta, hogy az hová tart.

Érezte, hogy a rémület jeges érzéssel szalad át a gerince mentén, tekintetét a békés kisvárosra kapva. Azonnal eszébe jutott a Kínában, Tachiban történt incidens…

- Mindenki, fel a maszkot! – ordította el magát, majd a következő pillanatban már kapta is le az övére csatolt gázmaszkot, ami azóta alapfelszerelésnek számított nála, mióta történt Kínában az az eset. Jól tudta, hogy abban a rakétában a halálos vírus van, gáz alakjában, ami, ha berobban a városka központjába, minden élőt megfertőz, aki belélegzi azt. Ideje sem volt eltöprengeni azon, hogy hogyan kerül ide egy ilyen bomba, amaz már el is érte a békés kisvárost, még hallva az ott élők távoli sikolyát, mire egy lélegzetvételnyi szünet következett. Aztán egy hatalmas robbanás rázta meg alapjaiban a várost, mire hatalmas, lilás füst csapott fel az ég felé, egy pillanat alatt bekebelezve a falatnyi helyet.

Chris éppen magára csatolta a nagyobb maszkot, ami betakarta a teljes arcát, ideges szemekkel nézve szét társain, hogy mindenki felkészült-e a néhány másodperc múltán rájuk váró borzalomra. Hatan már felvették a maszkjukat, amiket szabály szerint az övükre csatolva kell hordaniuk, ketten viszont a táskájukba tették óvatlanul, így még mindig azzal vesződtek, hogy valahogy kirángathassák a maszkot belőle. Az egyikük Robert Flint volt, az egyik fiatal katona, és Martha Layton, a fiatalabbik katonanő.

- Elő a maszkokkal! – ordította Chris, majd éppen vette a lendületet, hogy odasietve segítsen nekik, mikor telibe találta őket a porfelhő.

A robbanástól rengeteg törmelék is a levegőbe került, az erős széltől mindannyian hanyatt estek, gurulva a fűben, de a maszk szerencsére rajtuk maradt. Chris érezte, hogy eltalálta őt néhány élesebb kő, de nem okozott neki nagyobb sérülést egy-két kisebb vágáson kívül, egyedül az esés miatt ütötte be a hátát erősebben egy kiálló sziklában. Mikor elült a szél, felnyögve ellenőrizte az arcán lévő maszkot, de szerencsére nem repedt meg és nem is csúszott félre, így az őket körülvevő lilás füst nem tudott bejutni rajta. Idegesen járó szemekkel próbálta kivenni az emberei hollétét és hogyan létét, de csak kettő személyt tudott kivenni a gomolygó ködből, amint az egyikőjük a másik földön heverő katona mellett térdelt, próbálva lefogni annak rángatózó testét.

- Ne-ne-ne! – kiáltotta Chris, majd melléjük botladozva, ő is letérdelt Tamara Clarkson mellé, aki Martha Layton mellett térdelve próbálta annak rángatózó testét lefogni, de már jól láthatóvá váltak rajta az átalakulási tünetek. Mivel nem tudta időben felvenni a maszkot, így esélye sem volt a túlélésre.

- Martha, kérlek, ne tedd ezt! – sírta el magát a mindig komolynak és keménynek látszó társnője, aki úgy nézett ki, mintha nem igazán fogná fel a helyzetet. – Rendbe jössz, hallod? Csak tarts ki!

- Clarkson, engedd el, mindjárt át fog változni! – ragadta meg a karját Chris, hogy elhúzza őt a másiktól, de ekkor csúnya recsegések kíséretében Martha Layton teste elkezdett deformálódni, mire megkezdődött a mutáció.

Tamara Clarkson rémülten elengedve a másikat esett hanyatt, hagyva, hogy vezetője talpra rángassa őt, próbálva minél messzebb kerülni a még mindig borzalmasan vonagló testtől, előkapva MP4-es golyószóróját.

- Jelentést! Mindenki megvan?! – szólt a fülében lévő közvetlen adóvevőjébe, próbálva az oszladozófélben lévő ködből kivenni a többieket is. – Charleston, mi van Flinttel?! Jelentést!

Mielőtt bárki válaszolhatott volna, váratlanul egy riadt kiáltást hallott valamerről, amit fegyverropogás követett.

- „Uram, Flint átváltozott és megharapta Westet!" – hallotta meg ekkor a fülesében Charleston ideges hangját, de ekkor két újabb alak ért mellé, az egyikőjük a bombaszakértő Albert Weilling volt, a másikuk pedig a taktikai tanácsadójuk, Rupert Stone volt, épen és egészségesen.

- Charleston, menj onnan! – kiáltotta Chris, majd három megmaradt emberével elindult arra, amerre az idősebb katonát sejtette. – Everett! Hol vagy, jelentést kérek! Látta valaki Everettet?

Miután sikerült megtalálniuk a feloszló ködben Martin Charlestont is, észrevették nem messze tőle a két fiatal katona holttestét is. Robert Flint már teljesen át volt alakulva valami felismerhetetlen lénnyé, eldeformálódott szája körül friss vért láttak, fejét félig szétlőtte a neki szóló golyóáradat. Mellette nem messze Timothy West holtteste hevert, nyakán egy csúnya harapással, a fél torkát kiszaggatták és már rajta is láthatóvá vált a kezdeti átalakulás, csak az idősebb katona még előtte végzett vele is. Martin Charleston nehezen lélegezve szegezte még mindig nekik a fegyverét, remegő kezekkel.

- Nem… nem tudta felvenni a maszkot… - nyögte ki, nyilván Robert Flintre gondolva. – Muszáj voltam megtenni… Timothy is elkezdett átváltozni…

Chris fájó arccal tette egyik kezét embere vállára, de nem jutott sok idő meggyászolni a két kiskatona halálát, egy újabb velőtrázó kiáltásra tértek észhez. Megpördülve szegezték előre a fegyvereiket, de ekkor nem messze tőlük észrevették az utolsó hiányzó társukat, Peter Everettet, akit éppen az előzőleg magára hagyott Martha Layton támadott meg, már átváltozva valami torz, hosszúkarú lénnyé. Mielőtt bárki is lelőhette volna őt időben, csáphoz hasonló karjaival megragadta gyanútlan áldozatát, aki éppen segíteni indult neki, mire egy földöntúli rikoltással harapott nagyra nőtt szájával a torkába, egy mozdulattal kitépve. A katona rángott néhányat, de utána holtan esett össze, még mindig nem hagyva abba az egyre erőteljesebbé váló rángatózást. Mikor a lény most feléjük fordult, hogy egy rikoltás kíséretében nekik eshessen, szinte egyszerre szegezték neki a fegyverüket, minden további habozás nélkül golyót szórva a valamikori társuk felismerhetetlenné vált testébe. Miután a lény holtan vágódott hátra néhány méterre, Peter Everett testében is megkezdődött a változás, így Chris magára vállalva azt a hálátlan feladatot lépett oda, fájó arckifejezéssel véve elő a kézifegyverét, egy kegyelem golyót eresztve a másik fejébe.

- Mindenki más rendben van? – nézett most körül megmaradt négy emberén Chris, de hangja erős remegése elárulta, hogy mennyire megviselte az imént történtek. Ahogy mindenki mást is.

Az elcsigázott csapat most bólintott, a következő pillanatban viszont elmosódott üvöltéseket és hörgő hangokat sodort feléjük a szél a város irányából. Rémülten nézve oda, a távolban újabb embereket vettek észre, az általuk csapott zajra felfigyelve. Már a menésükből is levették, hogy a füst miatt minden lakos átváltozhatott, így igencsak nagy slamasztikába kerültek.

- Azonnal találnunk kell valami védhető helyet, itt, a szabad területen nagyon kiszolgáltatottak vagyunk! – jelentette ki ekkor Chris, agya máris a megoldásokon rágódva. – Charleston és Welling, ti lesztek a hátvédek! Clarkson, Stone, mi hárman tisztítjuk meg az utat a városig! Az első erős épületig eljutva elbarikádozzuk magunkat, próbálva takarékoskodni a lőszerrel! Nagyon sokan lesznek az átváltozott lények, nem szabad elszakadnunk egymástól, érthető?!

Miután sikeresen megerősítették az alakzatjukat, felkészültek a rájuk várható borzalomra. Mikor meglátták a feléjük csörtető tömérdek lényt, Chris fejében először fordult meg, hogy most igazán nem fog hazatérni. Csak az adott némi megkönnyebbülést számára, hogy Pierst sikerült kivonnia ebből az egészből. Meg kellett volna neki mondania, mielőtt elváltak volna, hogy mennyit jelent számára, vagy legalább úgy válhattak volna el egymástól, hogy még utoljára láthatta volna őt. Csak abban reménykedett, hogy őt nem fogják a későbbiek folytán ideküldeni, hogy legalább ő életben marad, ha ez neki már nem fog sikerülni…

7. fejezet: A kis csapat újra együtt

Piers feszülten nézett a faliórára, amin már majdnem 15 óra volt. Még egy óra és el kell indulnia a délutáni váltásra, de valami legbelül nagyon nyugtalanította. Még órákkal később is az a beszélgetés járt az agyában, amit Chris-szel folytatott, képtelen volt száműzni magától a gondolatot, hogy a férfi valamit nem mondott el neki. Egy konferencián kell részt vennie, de akkor miért nem jött vissza? Miért kellett ilyen sürgősen elmennie, hogy össze sem készülhetett?

Végül megunva a morfondírozást kapta fel a telefonját és felhívta azt az állomást, ahová mennie kell őrségbe.

- Itt Piers Nivans tizedes. Az őrségváltás miatt szeretnék érdeklődni.

- „Itt Walles őrmester beszél. Mire kíváncsi, Nivans tizedes?" – szólt bele az ottani parancsnokhelyettes hangja.

- Úgy tudom, hogy az Alpha osztagból, Timothy West volt megbízva a váltással. Lehet róla tudni valamit, hogy miért lett kivéve a beosztásból? – érdeklődött Piers, hátha megtud valami közelebbit.

- „Redfield kapitány… akarom mondani, hadnagy szólt ide néhány órával ezelőtt, hogy változtatni szeretne a váltáson, és West főtörzsőrmester helyett önt szeretné mindenképp betenni."

- Megmagyarázta az indokot esetleg? Tett említést arról, hogy a főtörzsőrmester miért nem ér rá?

- „Nem, uram. Csak annyit mondott, hogy sürgős dolog jött közbe, így a főtörzsőrmester nem tud eljönni."

Piers enyhén összeráncolva a homlokát nézett félre, és szörnyű gyanú támadt fel benne.

- Nézze, Walles őrmester, az a helyzet, hogy én is egy sürgős ügyet kaptam a vezetőmtől, így nem tudom elvállani a váltást. Meg tudja esetleg oldani egy másik beugróval, uram?

- „Ez a katonaság, Nivans tizedes, itt mindig van egy B terv. – mondta nevető hangon az őrmester. – Majd a központból kérek valakit, emiatt ne fájjon a feje."

- Igazán köszönöm az intézkedését, és ne haragudjon a kellemetlenségért. – köszönte meg Piers a másik megértését, majd elbúcsúzva, letette a telefon.

A következő lendülettel már vette is magára a kabátot, majd magához véve az iratait, aktiválta a riasztót és elhagyta a lakást. Érezte, hogy valami baj van, Chris nem azért vette ki Timothy Westet és tette be a helyére őt, mert a fiatal katonának valami más feladatot adott. Mivel nem jött haza, nyilván sürgős kiküldetést kaptak, és nem maradt ideje másra, csak annyira, hogy gyorsan elintézze a cserét, hogy a másik katona szabad legyen egy bevetésre. Ismerve a másik észjárását, ha egy előre láthatóan komoly feladatot kaptak, nem akarja megkockáztatni az ő épségét, így hirtelen csak annyit tudott kitalálni, hogy őt berakja a váltásra, ahonnan csak 24 óra múlva fog tudni szabadulni, ezáltal biztonságban tudva őt.

- Te ostoba fajankó! – mérgelődött az orra alatt Piers, miközben fogott egy taxit, amivel gyorsabban el tudta vitetni magát a Központba. Bár a legkevésbé sem vágyott rá, de muszáj lesz beszélnie Richard Harperrel, meg kell tudnia, hogy Chris most egy küldetés miatt hagyta őt hátra, vagy valami csoda folytán tényleg ilyen sürgősen el kellett mennie arra a bizonyos konferenciára.

Felérve Richard irodájához, határozottan bekopogtatott. Miután kiszóltak neki, lenyelve idegességét lépett be, ám nem várt hatást váltott ki a vezetőjéből. Mikor Richard Harper felnézve észrevette a fiatal férfit, rémült arccal hátra hőkölve kerekedtek ki a szemei, egy riadt pillantást vetve az asztalán lévő mobiljára.

- Piers?! – kérdezte, szinte rákiáltva a másikra, aki megtorpanva állt meg félig az ajtóban. – Te meg mi az ördögöt keresel itt?! Miért nem vagy a többiekkel?!

- Bocsánat, uram, de nem tudom, hogy miről beszél. – vonta össze a szemöldökét Piers, majd maga után becsukta az ajtót, tisztelegve egyet gyorsan. – Chris Redfield arra kért meg, hogy én helyettesítsem Timothy West törzsőrmestert a ma délutáni őrségváltásban. Azt mondta, hogy ő magának egy konferenciára kell mennie sürgősen, de, mint hallom, ehelyett küldetést kaptak.

- Az az ostoba marha! – szisszent fel Richard, pillanatra elveszítve önkontrollját, de utána összeszedve magát nézett vissza a másikra. – Igen, egy sürgős kiküldetésre irányítottam ki őket, nem is sejtettem, hogy te itt maradtál. Az őrségváltással ne törődj, az az elsődleges utasításom a részedre, hogy kövesd a többieket a Graham-szigetekre, minél hamarabb. Minden felszerelésed ott van a hangárban, vedd fel a bevetési ruhádat és soron kívül vigyenek téged is a szigetre. A helikopteren van minden fontos adat, a GPS-en be tudod mérni, hogy hol vannak a többiek.

- Milyen ügyről van szó, uram? – kérdezte még Piers, mielőtt távozott volna.

Richard viszont meglepő ingerültséggel intett az ajtó felé, emelt hangon beszélve.

- Az adatok a helikopteren vannak, Nivans tizedes! Most pedig haladék nélkül menjen a hangárba, ez parancs!

Piers szó nélkül tisztelgett, majd lépett le, első útját az öltözők felé véve, ahol a saját bevetése felszerelése is el volt zárva. Végezve a felöltözéssel még mindig magába mélyülve haladt a hangár felé, fejében megannyi kusza gondolattal.

„Valami itt nagyon nem tetszik nekem." – töprengett magába, de ekkor hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta mobilon utolérni a férfit. Természetesen, a készülék ki volt kapcsolva, hiszen bevetésre nem vihették magukkal a mobiljukat, azt az öltözőben elzárva kellett hagyni, de egy próbát megért.

A hangárban odament az első ott dolgozó katonához, akitől megérdeklődte, hogy Chris Redfield és a csapat hová mentek és mikor tud utánuk menni.

- Igen, már órákkal ezelőtt kivitte őket az egyik helikopterünk, de még semmi hír róluk. – bólogatott a katona, majd eltöprengve nézett a karórájára. – Bár… igazság szerint a helikopternek már régen vissza kellett volna jönnie, hiszen azt az utasítást kapta a pilóta, hogy amint letette őket a szigeten, vissza kell jönnie, itt várni a parancsnok hívását a kimentéssel kapcsolatban. Te, Joe! Mi van már Malvinnel?

Az irányítószobában ülő emberből csak annyit láttak, hogy megvonja a vállát a pult mögött ülve, majd a hangos bemondón keresztül válaszolt.

- „Figyelj csak, már vagy egy órája hívom őket, de nem érem utol sem őt, sem pedig az osztagot. Lehet, hogy mégis ott várja meg az Alpha osztagot?"

- Kötve hiszem, nem tudok másik utasításról. – húzta el a száját a katona, de ennyi elég is volt Piersnek, hogy felerősödjön az aggodalma. – Mindenestre, ha mennie kell, uram, akkor hívok egy másik pilótát, aki…

- Nem kell, csak adja ide azokat az adatokat, amiket a társaim megkaptak az üggyel kapcsolatban! – vágott közbe Piers sietősen, mivel esze ágában sem volt felülni egyik járműre sem.

- Persze, máris. Tessék, itt van a térkép és az útirány, és itt a célpont, de a könyvben minden információ le van írva.

Piers megköszönte, majd sietős léptekkel elhagyva a hangárt, kiment egyenesen a kifutópálya mellé, ahol nem hallhatja őt senki, mire elővéve a Leontól kapott mobilt, máris tárcsázni kezdte a férfit.

- „Chris?" – szólt bele azonnal Leon hangja.

- Nem, Piers vagyok. Leon, segíts nekem. Chris délelőtt kapott egy sürgős kiküldetést, amiről fogalmam sem volt. – kezdte Piers, és már nem tudta elrejteni hangjának ideges árnyalatát. – Felhívta őt otthon a főnökünk, berángatva Christ, ő viszont később azzal hívott vissza, hogy egy konferenciára kell mennie, így engem azzal bízott meg, hogy az egyik csapattársunk helyett vállaljam el a délutáni őrséget. Nekem viszont valahogy nagyon nem tetszett ez az egész, ahogy beszélt, így most bejöttem a Központba Harper őrnagyhoz, hogy felőle érdeklődjek. Ő először feltűnően megijedt, hogy itt lát engem, majd azonnal Chrisék után küldött a Graham-szigetekre. A hangárban viszont azt mondták, hogy nem tudják utolérni azt a pilótát, aki kivitte a többieket arra a szigetre, pedig már több mint egy órája itt kéne lennie.

- „Ez nem jó hír. – mondta végül Leon komoly hangon, miután a másik befejezte a mondandóját. – És mit tudsz róla, miért kellett odamenniük?"

- Várj csak… nálam van az akta… - lapozott most a kiskönyvbe Piers, amiben a részletes leírás volt. – Azt írják, hogy mutánslázongásokra figyeltek fel a sziget több városában is… a Bravo, a Delta és a Gamma csapatok már ki lettek kül… bassza meg!

- „Mi történt?"

- Itt azt írja, hogy ki lett küldve több csapat is! De befelé jövet tisztán emlékszem, hogy a Gamma csapat emberei az edzőpályán futották a szokásos köreiket, és egyáltalán nem úgy tűntek, mint akik máris megjárták volna a szigetet! – mondta Piers, szemei kikerekedtek a hirtelen támadt felismeréstől. – Leon…! Ugye nem…?

- „Ez egy csapda. – mondta ki a másik férfi azt, ami a fiatal férfi agyában is átsuhant. – Ide figyelj, Piers, el ne menj egyedül arra a szigetre!"

- Nem akartam, ezért is hívtalak fel téged.

- „Helyes. Most jól figyelj rám. Van rádiókapcsolat Chris-szel?"

- Nem hinném, az egyik itteni katona mondta, hogy sem a pilótát, sem az osztagot nem érte utol.

- „Te hol vagy?"

- Itt vagyok a kifutópálya mellett, ahol nem hallhat senki.

- „Ki tudsz feltűnés nélkül menni az épületből? Érted megyek, nem vagyok messze a Központtól."

- Megoldom. De nem hagyhatjuk Christ magára! Oda kell mennem, Leon!

- „Érte fogunk menni, ne aggódj. Máris úton vagyok hozzád, addig szólok 1-2 embernek, hogy segítsenek, te viszont légy óvatos, míg oda nem érek."

- Rendben. – bólintott Piers, majd feltűnés nélkül visszament az épületbe, barátságosan elköszönve a segítőkész katonától, majd nyugalmat erőltetve arcára haladt a kijárat felé. Mikor kiért az épületből, újra tárcsázta a másikat. – Leon, kiértem. Itt vagyok a főbejárat mellett, egy hot-dog árus előtt, ahol sokan vannak.

- „Rendben, én alig egy percre vagyok."

Mikor befordult az ismerős fekete autó, Piers megkönnyebbülve tette el a mobilt, majd beszállt előre, barátjuk mellé az ülésre.

- Minden rendben van? – kérdezte Leon aggódva, miközben egy kanyarral visszafordult, besorolva a forgalomba.

- Szerintem igen, senkit nem láttam utánam jönni. – nézett még hátra Piers, majd egy sóhajjal ült vissza az ülésen. – Nem tudom, hogy mi folyik itt, de Chris nagy veszélyben van. Közben belelapoztam az anyagba, amiben azt írták, hogy bizonyos források szerint egy labort azonosítottak be azon a szigeten, ahonnan egy újabb fertőzéshullám indult el. Négy csapatot küldtek ki állítólag, különböző városokba, de látva a Gamma csapattagok nyugodt edzését, nem vagyok benne biztos, hogy a másik két csapat a helyszínen lenne. Ide felé haladva még megpróbáltam a megadott frekvencián keresni őket, de az adóvevő csak recseg, nem tudtam senkit sem utolérni.

- Sejtettem, hogy hamarosan ti is sorra fogtok kerülni, de nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan. – mérgelődött Leon. – Nyilvánvalóan veszélyt jelentetek annak a számára, aki áll e mögött az egész mögött. Ki küldte oda Chriséket?

Piers rémülten nézett Leonra.

- A közvetlen főnökünk… Richard Harper őrnagy. De… de lehet, hogy őt is csak utasították… - mondta, egyre halkulóbb hangon, mikor eszébe jutott a másik arckifejezése, mikor meglátta őt. – Megijedt. Mikor észrevette, hogy én nem mentem, rémületet láttam az arcán és a telefonjára nézett. Utána minden magyarázat nélkül utasított arra, hogy azonnal kövessem a többieket, és mikor csuktam be magam után az ajtót, még láttam, amint a telefonjához kap, valakit tárcsázva. Gondolod, hogy ő lenne az a valaki? Valahogy egyáltalán nem tudom róla elképzelni, hogy egy világuralomra törő valaki lenne. Benne nincs meg az az erő, ami kell egy ilyen volumenű tervhez.

- Az is lehet, hogy ő csak egy bábu. – fontolgatta Leon, de ekkor megérkeztek a saját központjukhoz. – Gyere, kölcsönvesszük az egyik magán repülőgépet, a többiek már odabent várnak minket.

- A többiek? – követte őt Piers gyanakodva.

- Idefelé jövet értesítettem őket, és kértem Sherryt, hogy szedjen össze Helenával minden szükséges holmit, ami kelleni fog. Mivel Jake is ott volt az ellenszérum előkészítése miatt, ő sem akart kimaradni, így teljes létszámmal indulunk Chrisért.

Piers hitetlenkedve követte a másikat az épület hátsó részéhez, ahol szintén egy hosszabb kifutópálya húzódott, néhány kisebb, magánszállító repülőgéppel, amik kisebb zajt csapnak, mint egy helikopter és gyorsabbak is jóval. Az egyik ilyen gép alatt észrevette az említett három személyt, akik az odakészített csomagokat hordták fel a gépre, már a végénél járva.

- Megjöttünk! – intett nekik Leon már messziről.

Piers úgy érezte, még soha sem örült ennyire nekik… leszámítva, mikor a víz alatt összefutott Sherryékkel és ők magukkal vitték, hogy megmentsék. Mikor felfedezték őket, Sherry vidáman integetett nekik, majd Jake segítségével felvitték az utolsó dobozt, amikben az ellátmányok lehettek. Helenán a szokásos barnaszínű hosszúnadrág volt egy fekete inggel, vállára vetve egy oldaltáskát lépett eléjük, kezet rázva Piers-szel.

- Sziasztok. Jó látni téged, Piers, örülök, hogy egyben vagy. Meséljetek, mi a helyzet? – kérdezte a nő, miközben sietősen elindultak a gépbe.

- Szia, Helena. Én is örülök, hogy láthatlak titeket, nagyon hálás vagyok, hogy segítetek Chrisnek. – bólintott Piers, majd bezárva a gép alját, a másik két társának is köszönt.

- No lám, kit látnak szemeim? Mennyivel jobb színben festesz így, mint zombiként. – fogadta őt Jake Muller, a szokásos laza stílusában.

- Jake, ne légy bunkó! – bökte őt oldalba Sherry, majd szeretetteljesen megölelte a fiatal katonát. – Piers, Leon mondta, hogy Chris nagy bajba keveredett. Hallottatok azóta valamit felőle?

- Sajnos még nem. – rázta meg a fejét Piers, de még visszatérve egy kicsit az előzőkhöz, Jake elé lépett, kinyújtva elé a kezét. – Örülök, hogy végre személyesen is összefutottam veled, Jake. Ha így utólag is, de szeretném neked is megköszönni a lehetőséget, hogy visszakaptam mind a testem, mind az életemet. Nélkületek semmi esélyem nem lett volna, így míg élek, mindig hálás leszek nektek.

- Azt, hogy életben vagy, javarészt magadnak is köszönheted, kiskatona. – válaszolta ekkor Jake, megszorítva a felkínált jobbost. – Az eddigi kísérletek során még nem volt példa arra, hogy valaki ilyen fokú mutáció után ép elméjénél maradt, és kibírta addig, míg hatni kezd az ellenszer. Úgyhogy szerencsés fickó vagy, Piers Nivans.

Piers egy mosollyal jelezte, hogy ezzel ő is tisztában van, majd további szót nem is pazarolva foglalták el a helyüket, hogy Leon minél hamarabb elindíthassa a gépet. Mindannyian elöl ülve, Piers belefogott ismertetni a helyzetet a többieknek is, amiket eddig megtudtak.

- Ennek tényleg csapda szaga van. – filózott hangosan Helena, mikor a fiatal férfi megemlítette, hogy nagyvalószínűleg egyik feltűntetett osztag se lett odaküldve. – Mióta a vezetőtök?

- Chris szerint akkortájt lett kinevezve, mikor ő visszatért. Előtte taktikai tanácsadó volt nálunk, hamar felvitte az isten a dolgát.

- Ő volt a taktikai tanácsadó? – kérdezte meg váratlanul Leon, valamin eltöprengve. – Várjunk csak. Ada egyszer említette, hogy Simmons elég sokat beszélt valakivel a BSAA-n belül, az ottani taktikai tanácsadóval.

- Ada? – kapta fel a fejét Piers. – Mármint Ada Wong? Az a nő, aki végzett a csapattársainkkal, mikor Edóniában voltunk, majd később minket is megpróbált megölni Kínában?

- Nem, ő nem az az Ada Wong, akiről beszélsz. – rázta meg a fejét Leon, majd elmondta Piersnek is, hogy miért hitte mindenki, hogy két Ada Wong volt akkor, hogy minden gonoszságot egy bizonyos Carla nevű nő követett el, aki egykoron Simmons embere volt, csak teljesen átalakította a nő génszerkezetét, hogy úgy nézzen ki, mint az igazi Ada Wong.

- Így már mindent értek. – bólintott Piers, mikor megtudta a valós történetet. – Akkor az elmondottak alapján Richardnak köze lehetett Simmonshoz, aki ezt az egész mutánsügyet elindította. Akkor viszont az is elképzelhető, hogy a nyomdokaiba lépve akarja ott folytatni, ahol a másik abba hagyta? De nekem még mindig hibádzik valami. Ahogy eddig is megismertem Richardot, neki nem lenne ehhez elég vér a pucájában.

- Ha visszajöttünk, be kell menni hozzá és ráborítani az asztalt. – jelentette ki Jake, hátra dőlve a székén. – Vagy vigyük magunkkal, nem adok 5 percet és már meg is ered a nyelve.

- Ha ez ilyen egyszerűen menne, mindennap csak ezt csinálnám. – nevetett fel ezen Helena. – Lenne pár vezető, akiket alaposan seggbe rúgnék.

- Nekünk viszont megdönthetetlen bizonyítékokkal kell rendelkeznünk ahhoz, hogy bárkit, kiváltképp egy magas beosztású vezetőt megvádoljunk hazaárulással. – szúrta közbe Leon, próbálva a valóság talaján maradni. – Először is, az legyen a legfontosabb, hogy Chriséket kimentsük onnan, utána majd sort keríthetünk a bizonyítékok beszerzésére, hiszen eddig nem volt konkrét gyanúsítottunk. Piers, te vagy a legjobb térképolvasó közöttünk. Hová kell mennünk, ha már elérjük a szigetet?

Piers ismét minden figyelmét annak szentelte, hogy kiderítsék, hol lehet az osztaga, így azonnal nekilátott áttanulmányozni a sziget térképét, kiszámítva a kapott adatok alapján, hogy honnan indultak, és hová mehettek.

„Tarts ki, Chris, úton vagyunk érted. Maradj életben, te ostoba, ha már egyszer volt képed hátra hagyni engem!"

8. fejezet: A túlélő

Már messziről észrevették a keresett város lángoló maradványát, ráadásul az egyenetlen, dimbes-dombos, kavicsos területeknek köszönhetően csak elég nehezen tudta Leon letenni a kisgépet a víz melletti területen. A többiek addigra már magukra vettek annyi fegyvert és ellátmányt, amennyit csak elbírtak, ugyanis előre láthatóan nagy harcnak néznek elébe.

- Mindenki kész van? – nézett körül Leon a kis csapaton, mielőtt kiszálltak volna a gépből. Szerencsére, elszánt tekinteteket látott, így nem volt szükség különösebben bármilyen biztató monológra. – Rendben. Piers, te vezetsz minket, és a legfontosabbat ne feledje senki, hogy nem válunk szét. Együtt megyünk, csapatban az erő.

- Inkább induljunk, ne vesztegessük tovább az időt. – morrant fel Jake, akiben benne élt a tettvágy, hogy helyre tehessen néhány zombit.

Mikor kiszállva néztek körül, csak égett bűzt és az óceán sós vizét érezték. Messziről hallani lehetett néhány spontán robbanás hangját, a leboruló épületek dübörgését, de semmi egyebet. Pedig a látottakból ítélve a sziget mostanra már hemzseghet a zombiktól és a mutánsoktól, hiszen idefelé jövet nem csak Lawnhill volt az egyedüli város, amelyik lángokban állt.

Sietős léptekkel, de körültekintően indultak el, elöl haladt Piers a térképpel (miután a nála lévő GPS nem jelezte a társait, csak az előre beállított labor helyszínét), mögötte haladt Sherry és Helena, sereghajtókként pedig Leon és Jake, alaposan figyelve a környezetükre. Elég hamar rátaláltak a kis tisztáson lévő, még lángoló helikopter maradványaira, ami láttán Piers úgy érezte, hogy a mellkasa összeszorul a rátörő félelemtől, alig tudott lélegezni.

- Édes istenem…! – nyögött fel, majd automatikusan futni kezdett a gép roncsai felé.

- Hé, megállj! – kapott utána Jake, majd megragadva a fiatal férfi karját, visszarántotta, mielőtt esztelenül odarohanna. – Mit művelsz? Meg akarod öletni magadat?

- Ez a mi gépünk! – kiáltotta Piers remegő hangon, érezve, hogy alig tud beszélni a torkát fojtogató rémülettől. – Lehet… lehet, hogy… benne van…

Jake azonnal megértette, hogy mire céloz a másik, így nem engedve oda a másikat kérte meg Leont, hogy fogja le Pierst, míg ő odamegy megvizsgálni a gép maradványát, ami oldalra volt dőlve.

- Jake, vigyázz! – kérte őt Sherry, aggódón figyelve a magas férfit, amint óvatosan megközelíti a maradványt.

Jake csak intett egyet, majd elővigyázatosan feltérképezte a gépet, belesve a kiégett hátsó részbe is.

- Istenem, ha ott van… azt nem fogom túlélni! – nyögte ki Piers fájdalmas arckifejezéssel, nagy erejébe telve, hogy oda ne rohanjon.

- Nem lesz ott, nyugodj meg. – szorította meg a felkarját Leon biztatólag, de magában ő is rendesen aggódott azért, nehogy a roncsok között felfedezzék a férfi holttestét. Érezte a másik férfi testének a reszketését, és úgy érezte, ha megtudja, hogy a kapitánya meghalt, azt nem lesz képes feldolgozni. Mikor Christ próbálta vigasztalni, ő is csúnyán maga alá került, de benne élhetett még a remény, hogy valaha is viszontláthatja a társát, de ha most ők megtalálják a férfi holttestét, onnantól kezdve nincs visszaút vagy bármilyen reménysugár.

Jake ekkor elindult visszafelé, kezeivel közben vadul gesztikulálva, jelezve, hogy felesleges volt az aggodalmuk. Mindannyiuk szívéről leesett az a bizonyos kő, Pierséről a legnagyobb. Egy nagyot nyelve gyűrte le kikívánkozó könnyeit, kibontakozva a másik férfi keze közül.

- Csak a két pórul járt pilótát láttam benne, a hátsó rész teljesen üres volt. – közölte Jake a felfedezését, mikor visszért. – Egyik katona sem volt a gépen, mikor lezuhant, úgyhogy meg lehet nyugodni.

- Piers, akkor merre tovább? – kérdezte Helena, megsürgetve a menetet, hiszen már vészesen kezdett sötétedni, közel 19 óra felé járva az idő.

- Oké. – tartotta előre a térképet Piers, nekilátva tovább haladni az útvonalon. – Mi most itt vagyunk, a keresett labor pedig itt. Az eljárás szerint nem érinthetünk lakott területet, ha biztonságban ki tudjuk kerülni, így mivel a labor a nyugati részen van, Chrisék a szabályzat szerint a város nyugati oldala mentén kellett, hogy tovább haladjanak.

- És akkor mi a helyzet, ha összeakadtak a lényekkel? – kérdezte Sherry. – Akkor nem mehettek be a városba?

- Ez is előfordulhat. Ha biztonságban tovább tudtak haladni, akkor már a labornál lehetnek, de rosszabb esetben arra kényszerültek, hogy a városban bújjanak meg. – bólintott Piers. – Mindenesetre mi kövessük a nyugati oldalt, hátha találunk valami nyomot, amiből megtudhatjuk, hogy merre járnak.

Ennél maradva indultak most tovább, de alig érték el a városhatárt, az első házból máris támadás érte őket. Látszott, hogy az itt lakók halászok lehettek valamikor, mostanra viszont minden emberi vonásuktól megfosztva, élő-halott húsképződményekként rontottak rájuk, hogy a vér és a hús utáni szomjukat csillapíthassák. Velük gyorsan végezni tudtak, tovább tartva az irányt. Nemsokáig haladtak, mikor Helena néhány fura holttestre lett figyelmes a füvön heverve.

- Jesszusom, azok ott… - mutatott előre, de nem merte végig mondani.

- BSAA katonák. – fejezte be helyette Leon, újfent elsápadva, mikor felfedezték a négy szétlőtt halottat, BSAA katonai egyenruhában.

Kettő közülük már át volt változva, a másik kettőnek pedig csúnyán fel volt tépve a torka, kettesével heverve a véráztatta fűben. Látszott, hogy nem frissek, már jónéhány órája halottak lehettek. És a golyókat nézve, a társaik végeztek velük.

- Uramisten, ismerem őket! – sietett melléjük Piers, némi megkönnyebbüléssel, hogy egyikük sem Chris. – Ő itt Martha Layton és Peter Everett… ők pedig Timothy West és Robert Flint… mindannyian a csapattársaink voltak.

- Akkor jó nyomon vagyunk. – állapította meg Jake mogorván, ekkor viszont észrevett egy újabb feléjük tartó zombi csapatot. – Jó lenne, ha tovább mennénk, ha még életben akarjuk találni Redfieldet. Azok ott már nem csak sima zombik, hanem mutánsok is.

Valóban, néhány nagyon groteszk lény is megjelent a közelben, átgázolva még a zombikon is, csakhogy előbb beérhessék a zsákmányukat, vagyis őket. Piers magában még gyors részvétet nyilvánított halott csapattársaiért, majd felemelve a fegyverét, halál pontosan leszedte az egyik feléjük tartó mutánst, gyorsan újra töltve fegyverét. Közben megpróbált Chris agyával gondolkodni, hogy ő hová menne a helyében.

„Nincs helikopter, amivel visszamehetünk, és nincs kapcsolatom, amin segítséget kérhetnék, ráadásul a nyolcból négy emberemet elveszítem, vajon megkockáztatom a labort? – gondolkodott. – Öten vagyunk egy szigetnyi zombival és mutánssal, nincs adóvevőm, így az első a biztonság, majd utána keresni kell valamit, amivel kommunikálhatok a külvilággal. A térképen van néhány rádiótorony, de azokat zavarhatja valami, ugyanis nekünk sincs vételünk. Ebben az esetben kénytelen vagyok a városban megbújni, az egyetlen hely, ahol fedezéket találhatok és a reményt, hogy találok telefont, amivel segítséget hívhatok."

Miután végig gondolta, úgy érezte, hogy Chris valahol a városban lehet, hiszen ott van a legnagyobb esélye a túlélésre.

- Be kell mennünk a városba! – mondta ekkor fennhangon, két zombit leszedve, amik már nagyon közeledtek felé.

- Biztos vagy benne, hogy az jó ötlet lesz? – kérdezte a mellette álló Sherry aggodalmasan, 9mm-ével célozgatva a már fogyatkozó zombikat.

- Nyilván nem lesz egy sétagalopp, de átgondolva, hogy Chris ilyen helyzetben mit tenne, úgy hiszem, hogy négy emberrel és null kommunikációval nem fogja megkockáztatni a több mérföldre lévő labort! Az eligazításos tájékoztatóban mutánszavargásokat írtak, de itt már nem csak zavargásról van szó, az egész sziget megfertőződött! Ők öten tehetetlenek ennyi lénnyel szemben, ráadásul nem is tudják, hogy a többi csapat nincs is itt!

- Akkor mire várunk? Irány a város! – jelentette ki Leon, majd miután leszedték a megmaradt támadókat, kicsit lecsillapodva beszélték át, hogy merre indulnak.

Leon először a csendes osonást javasolta, hogy minél tovább juthassanak, anélkül, hogy minden kanyarban meg kelljen küzdeni egy rahedli lénnyel. Piers az egyik ajándékárus strandról elemelt egy részletesebb térképet, amelyen rajta voltak az utca nevek és minden bolt és nagyobb üzlet is, köztük a szállodákkal és egyéb középületekkel. Útközben találtak több halottat is, és voltak közöttük golyó szaggatta hullák is, amik akár származhattak a BSAA katonáktól is. Nagyon óvatosan próbálták kikerülni a megannyi helyi lakost és turistát, életet viszont egyáltalán nem láttak. Ha életben is maradtak emberek, ők vagy elmenekültek a városból hajóval vagy kocsival, vagy alaposan elbújtak.

- Tudjátok… nekem valami nem stimmel itt. – jegyezte meg egyszer csak Leon nagyon halkan, eltűnődőn figyelve a környezetet. – Itt nincs jele semmi küzdelemnek vagy pániknak. Nagyon kevés a tényleges halott, és nem is láttam megharapott embereket. Az összes zombi vagy mutáns, amiket láttam, teljesen épnek nézett ki, nem voltak rajtuk harapások vagy más sérülések. Ha igaz lenne a mutánszavargás, akkor az azt jelentené, hogy néhány fertőzött egyed irtani kezdi a lakosságot. De itt szó sincs ilyesmiről.

- Olyan, mintha mind egyszerre váltak volna szörnyeteggé. – vonta össze a szemöldökét Helena, de ekkor halkan felhígetve nézett fel a mellette álló társára. – Leon… lehet, hogy…

- Ugyanaz történhetett, mint Tachiban. – fejezte be a mondatot a férfi, komoran ingatva meg a fejét.

- A mérges gázfelhőre gondolsz? – kérdezte Piers, még igencsak emlékezve arra, mikor nem bírták megállítani azt a rakétát, ami az egyik város felett felrobbanva, mindenkit azonnal átváltoztatott, aki beszívta a mérges gázt.

- Akkor ez tényleg egy csapda volt. – húzta el a száját Jake, csúnyán nézve egy nem messze botladozó zombira. – El lett intézve, hogy ide gyertek erre az isten háta mögötti helyre, majd felrobbantva a gázt, rátok szabadították a gyanútlan itt lakókat. Egyáltalán a többi katona hogy élhette túl átváltozás nélkül?

- Chris alapfelszerelésbe tette a gázmaszkot. – válaszolta Piers halkan, keserűen nézve vissza a térképre. – Ha időben észlelték a veszélyt, akkor volt idejük feltenni.

- Ha volt idejük.

Mielőtt a fiatal katona kommentálni tudta volna a rémisztő gondolatot, teljesen váratlanul fegyverropogásra figyeltek fel a távolban. Felkapva a fejüket hallgatóztak, hátha csak a fülük viccelte meg őket, de miután röviddel utána ismét lövések hangzottak fel, már nem maradt kétségük afelől, hogy gépfegyver hangot hallanak.

- Ezek ők lesznek! – lelkesedett fel Sherry, mire újult erővel indultak el a zaj forrása felé.

Piers a torkában érezte dobogni a szívét, lábai egyre gyorsabb léptekre kapcsoltak, alig bírta visszafogni magát, nehogy odarohanjon. Tudta, érezte, hogy ezek Chrisék lesznek. Hála a jószerencsének, kitartottak, így tudnak segíteni nekik!

Már majdnem lement a nap, az utcai lámpák pont akkor kapcsoltak fel automatikusan, így valamennyivel jobban el tudtak bújni a zombik elől. Mondjuk, mikor már egészen közel értek a lövésekhez, a lények észrevehetően mind egy nagyobb szálloda alatti mélygarázs bejárata felé igyekeztek, ahonnan a lövéseket is hallották. Itt már nagyon sokan voltak, feltűnés nélkül lehetetlenség lett volna átjutniuk.

- Hogyan jussunk be? – nézett körül Helena, de az épületben és körülötte csak úgy nyüzsögtek a lények.

- Áttörünk, ha kell! – ugrott fel Piers, aki egy percet sem akart filozofálással vesztegetni, de Jake és Leon egyszerre nyomták őt vissza, mielőtt felfigyelnének rájuk.

- Nem! Túl sokan vannak, kizárt, hogy sikerüljön áttörnünk rajtuk. – mondta Leon, ekkor viszont félbemaradtak a lövések, és nem is hallották hosszú ideig.

- Eresszetek, be kell mennem Chrisért! Nem engedem, hogy meghaljon! – próbált Piers kétségbeesetten kitörni a szorításokból, ekkor viszont Sherry rángatta meg a felsőjét, oldalra mutatva.

- Nézzétek, ott egy pénzszállító autó. Azzal nem tudnánk áthajtani rajtuk keresztül és bemenni értük?

- Remek ötlet! – jelentette ki Helena, majd már ugrott is, a kocsihoz sietve.

Kinyitva az ajtót, szinte azonnal szembe találta magát a benne ülő két eldőlt zombival, de mielőtt neki eshettek volna, hátra lépve szegezte neki a fegyverét, két lövéssel elintézve őket. A zajra viszont felfigyelt néhány közelben lévő zombi így felüvöltve indultak meg feléjük, nem maradva sok idejük.

- Gyerünk, sietnünk kell! – kiáltotta Jake, majd míg Leon a vezető oldali zombit rántotta ki a kocsiból, addig ő az anyósülésről segítette ki a pórul járt pénzszállítót. Mivel hat személyes volt az ülés, így Leon és Jake ült elöl, Helena, Sherry és Piers ugrottak be hátra, éppen be tudva csapni az ajtót, mikor a zombik beérve őket tapadtak a kocsira.

Leon most elindította a nagy monstrum kocsit, majd erős gázt adva, megtekerte a kormányt indult el a garázsbejáró felé. Mielőtt elérte volna a zombitömeget, tövig taposott a gázba.

- Kapaszkodjatok! – kiáltotta, mire a következő pillanatban hatalmas csattanással gázoltak át a tömegen, zötykölődve tapostak át a megannyi zombin, de a kocsi nagyon jól vette az akadályt, még csak meg sem billent a súlyánál fogva. Kikerülve a beton támasztóoszlopokat, újabb tucat zombin átverekedve magukat érték el a garázsban álló autókat, amiken már nem tudták átverekedni magukat. Lefékezve egy sárga színű terepjáró mellett, szinte azonnal észrevettek egy sebtében felállított barakkot a parkoló autók legvégén, ami körül már nagyon sok zombitetem hevert. Piers remegő kezekkel nyitotta ki a kocsi ajtót, majd lelőve egy éppen odaérő zombit, kiugrott.

- Chris! Chris, itt vagy? – üvöltötte túl a lények bömbölő hangját és a nagyteljesítményű légszűrő hangját. Szemeit ide-oda kapkodta, szíve félve reménykedett abban, hogy a másik válaszoljon.

Néhány másodpercig nem történt semmi, nekik viszont figyelniük kellett a többi zombira is, így a többiek is kiugorva a járműből kezdtek lövöldözni, az újfent befelé tartó zombikat. A következő pillanatban viszont két ismerős alak bukkant elő a barakk mögül, igencsak megviselt állapotban.

Chris Redfield először nem akart hinni a fülének, mikor meghallotta az őt szólongató hangot. Nem, képtelenség, hogy Pierst hallja, ő nem lehet itt, biztosan a képzelete játszik vele. Teste és az elméje már rettenetesen ki volt fáradva, egy szem magnumja maradt, 13 tölténnyel, nulla százaléknyi eséllyel a túlélésre. Mellette Charleston térdelt, neki az imént fogyott ki a gépfegyveréből az utolsó tölténye is, egyedül egy vadászkés és a 9mm-es fegyvere maradva, benne alig hat tölténnyel. Tele voltak sérülésekkel és csúnya zúzódásokkal, ráadásul az idősebb férfit meg is harapta Tamara Clarkson a karján, mikor a nő is átváltozott. De a katona szívós volt, és bár már elkezdett beeresedni a karja, azzal fenyegetőzve, hogy lassan át fog ő is változni, de még kitartott. Mikor viszont meghallották a felhangzó lövéseket, ráeszméltek, hogy tényleg vannak itt mások is rajtuk kívül, és talán nem volt hallucináció az előző hang sem.

- Nivans tizedes? – szólalt meg Charleston hitetlenkedve, mire mindketten egyszerre álltak fel, kinézve a hirtelen felállított barakk mögül.

Chris hitetlenkedve vette észre a nem messze álló pénzszállító autót, ami mellett néhány ismerős arcot vélt felfedezni, a körülöttük lévő zombikat leszedve. Mikor észrevette a Sherry mellett álló Pierst, szíve egy fájdalmasan erőset dobbant meg, szinte el is feledve, hogy milyen kimerült és mennyire fájnak a tagjai, a megkönnyebbüléstől hirtelen elhomályosult a szeme is.

- Piers. – nyögte ki, ekkor viszont a mellette álló idősebb katona fájdalmasan felkiáltva kapott sérült karjához, térdre esve. – Charleston, ne! Már itt vannak értünk, nem adhatod fel!

- Hagyjon engem, kapitány, menjen! – zihálta a katona fájdalomtól eltorzult arccal, érezve, hogy eddig bírta, a mutáció elkezdte kifejteni a hatását. – Nekem már végem, de maga még megmenekülhet!

- Nem hagylak magadra! – próbálta felemelni a karjánál fogva őt Chris, nem bírva elviselni a tudatot, hogy az utolsó katonáját is elveszítse. – Ha kell, a hátamon viszlek ki innét, de nem engedem, hogy meghalj!

Ekkor viszont két mutánslény ugrott fel az előttük lévő kocsira, arra készülve, hogy rájuk ugorva szaggassák őket darabokra. Chris rájuk szegezve a fegyverét lőtte le az egyiket, de a másikra már nem jutott ideje, amaz már ugrott is neki. Mielőtt viszont ráugorhatott volna, Charleston egy kiáltással arrébb taszította felettesét, ezzel ő fogva fel az éles karmokat.

- Neee! Charleston! – üvöltötte Chris fájdalmasan, mikor látta, amint a mutáns szétszaggatta a katona mellkasát, beleharapva az arcába is. Ha fájdalmas is, de legalább gyors halála volt, nem kellett végig szenvednie az átváltozást, olyanná válva, mint a többiek is. Chris remegő kezekkel és a fájdalomtól elborult aggyal szegezte ismét a lényre fegyverét, egy ordítással nyitva rá tüzet, szétlőve a fejét és a testét is. Még akkor is csak a ravaszt nyomogatta, mikor már elfogyott az összes tölténye, könnyei patakokban folytak, és képtelen volt elfordítani a fejét halott társa borzalmas látványától.

Ekkor viszont egy újabb lény jelent meg előtte, és mikor észrevette védtelen áldozatát, vicsorítva feszítette meg a testét, elrugaszkodva a helyéről. Chris eldobva üres fegyverét rántotta elő a vadászkését, hogy meg tudja védeni magát, de használni már nem kellett. Egy közeli lövés dörrent el, mire a felé tartó lény egy nyikkanással vágódott oldalra, neki egy ott álló kocsinak, szétlőtt fejjel. Chris csak azt látta, hogy valaki egy lendülettel átvetül a mellette lévő kocsi motorháztetőjén, majd mellette landolva, megragadja a karját, megrángatva.

- Chris! Chris, rendben vagy? Gyere, állj fel, mennünk kell!

A férfi azonnal felismerte a mellette guggoló fiatal katonát.

- Piers?! Te meg hogyhogy… - kezdte, de a másik ismét megrántva a karját segített felállni társának.

- Majd később, most ki kell innen mennünk! – mondta Piers aggódva, majd vetve egy részvétteljes pillantást a mellettük lévő halott katonára, elfordítva a fejét karolta át a másik derekát, így próbálva segíteni a legyengült katonának.

Mikor észrevette, hogy két lény is megtámadja őket, azonnal elrugaszkodva a helyéről tört át a közte és a társai közötti zombikon, hogy még időben elérhesse őket. Bár Charlestont nem tudta megmenteni, de még időben érkezett ahhoz, hogy a társát veszélyeztető mutánst elintézze. Az, hogy életben találta barátját, akkora adrenalin löketet adott neki, hogy nem volt olyan mutáns vagy zombi, ami akadályt jelentett volna abban, hogy megmentse őt. Míg vissza nem értek a páncélozott autóhoz, a többiek fedezték őket, majd utána gyorsan beugorva a kocsiba, Leon egy hajtűkanyarral fordította meg a járművet, majd amerről jöttek, arra távozva hagyták el a mélygarázst, áttörve a megszaporodott zombikon.

Sherry, Chris és Piers ültek hátul, Helena előre ült Leon és Jake közé, hogy mindannyian elférhessenek, Sherry közben a magával hozott elsősegély felszereléssel látta el megmentett társukat.

- Hogy kerültetek ide? – kérdezte meg némi hallgatás után Chris, mikor végre volt ideje kiszusszannia magát. Piers segítségével levették róla a nehéz kevlárt és a kabátját, hogy a fiatal nő el tudja látni a sérüléseit.

- Gondoltuk beugrunk és megmentünk, ha már erre jártunk. – mondta Leon, kicsit viccelődve, miközben ő is a visszapillantóból figyelte megviselt barátját. – Tudod, ha nem lennél ilyen leamortizált állapotban, már rég nyakon vágtalak volna téged, Chris. Mit mondtam neked nem olyan régen? Akármi van, azonnal szólj. A főnököd csapdába küldött titeket, és csak a jószerencsédnek köszönheted, hogy Piers gyanút fogva keresett fel engem.

Chris most szégyenkezve nézett fel a mellette ülő, hallgatag társára, aki összeszorított szájjal figyelte Sherry ténykedését, amint éppen az egyik karján lévő mélyebb vágást tisztította ki fertőtlenítőszerrel.

- Sajnálom, Piers. A parancsnak nem mondhattam nemet, azt viszont nem engedhettem, hogy te is velünk tarts. Még egyszer nem fogom megengedni, hogy bajod essen. – mondta halkan, bocsánatkérő mosollyal nézve a másik feszült arcára. – Ha újra döntenem kéne, én akkor is így tennék.

Piers most fájó arckifejezéssel nézett a másikra, ezúttal nem tudva már visszafogni magát.

- Te tényleg nem vagy normális! Mit gondolsz, azzal jobb lesz nekem, ha megöleted magadat?! Hogy csinálhattál ilyen hülyeséget, Chris?! Annyira… annyira tudtam, hogy nem mondasz el nekem valamit! – itt most elakadt a szava a torkát fojtogató sírástól, egyszerre érezve megkönnyebbülést és felháborodást, így kénytelen volt félrenézni, hogy tudjon magán uralkodni.

Chris egy keserű mosollyal nyúlt felé fél kézzel, majd megragadva a másik tarkóját, egy mozdulattal magához ölelte a fiatal férfit. Piers összeszorított fogakkal markolt vérfoltos felsőjének oldalába, homlokát a vállának döntve, teste enyhén reszketett a visszafojtott sírástól. Hálát adott az égnek és a jószerencsének, hogy ismét magához ölelheti barátját, érezheti a másik megnyugtató, meleg testét. Nem tudott azzal foglalkozni, hogy esetleg kínos ez a fajta érzelgőség, szinte minden megszűnt most körülötte, csak az számított, hogy a másik férfi karjában lehet.

- Ne haragudj. Bocsáss meg, Piers. – hallotta a férfi csendes, mélyebb hangját a fülénél, érezve, hogy a tarkóját fogó kezét feljebb csúsztatva túrt hátul rövidebb hajába, fejbőrét masszírozva, szája a halántékát súrolta beszéd közben. – Tudom, hogy nem volt egyenes dolog tőlem, amiért a tudtod nélkül hoztam meg a döntést, de abban a percben ez volt az egyetlen jó ötlet, ami az eszembe jutott.

- Tudom… és nyilván én is így tettem volna a helyedben, de… isten látja a lelkemet, ha még egyszer megpróbálsz átverni, valagba foglak rúgni, kapitány! – vágta rá Piers szenvedélyesen, direkt a régi megszólítását használva.

Miután kicsit megnyugodtak, elengedve egymást folytathatta Sherry a katona ellátását, mielőtt komolyabb baja eshetne.

- Hálásan köszönöm, Sherry. – mondta végül Chris, mikor sikerült minden sebét lefertőtleníteni és bekötözni. – Mindannyiótoknak köszönöm a segítségeteket, el sem tudom mondani, hogy milyen jó újra látni titeket.

- A közös tortúra összehozza az embereket. – mondta Jake, hátra fordulva. – Mi történt veletek? Tudsz valami bővebbet az itteni helyzetről?

- Igen. – vágta rá Chris, meglepően határozottan. – Arra már az elején rájöttem, hogy csapdába csaltak. Miután leszálltunk a gépről, megbeszéltem a pilótával, hogy majd szólunk, mikor jöjjenek értünk, de alig emelkedett fel, mikor egy rakétavetővel kilőtték. Először nem tudtuk, hogy mi történt, nem érzékeltünk veszélyt, ugyanis a városok felett átrepülve, nyomát sem láttuk a mutációnak, mindenhol emberek sétálgattak. Próbáltam jelentést tenni a Központnak, hogy kilőtték a gépünket, de teljesen süket volt a vétel, nem volt adás, így felkerekedtünk, hogy elinduljunk a laborba. Gondoltam, majd útközben kérünk segítséget, hiszen három csapatot is küldtek rajtunk kívül a szigetre.

- Akik egyáltalán nem is jöttek ide. – vágott közbe Piers. – Mikor olvastam a jelentést, eszembe jutott, hogy a Központba haladva láttam a Gamma csapat, Sylvia Martinez embereit a sportpályán edzeni, így mikor számvetettünk és kiderült, hogy csapda volt, nyilvánvalóvá vált, hogy csak az Alpha osztagot küldték ide.

- Akkor ez megmagyarázza, hogy a többi frekvencián sem találtam meg a másik három osztagot. Mikor elindultunk, nem messze a várostól egy újabb rakétát láttunk a város felé közeledni. Ugyanolyan volt, mint amit akkor, Tachira is ráküldtek, alig maradt időnk felvenni a maszkunkat, mikor becsapódott és a mérgesgáz minden lakost átváltoztatott a városban. Ketten az osztagomból nem tudták felvenni a maszkokat, ők átváltoztak, két másik emberemet megtámadva. Mire elértük a várost, felére csökkent a csapatom, így nem maradt más lehetőségem, mint a városban keresni védelmet és valami kommunikációs lehetőséget. De… túl sokan voltak. Egyszerűen nem bírtuk fenntartani a védelmünket, így csak ketten, Charlestonnal megmaradva tudtunk behúzódni abba a mélygarázsba. Sajnos, őt is megharapta az egyik átváltozott társunk, ráadásul észre is vettek a fürgébb lények minket, így ott felállítva egy gyenge védelmet próbáltunk kitartani, amíg csak lehetett. Én… én tényleg felkészültem a halálra, tudtam, hogy nem fogom megúszni, azt viszont álmomban sem hittem volna, hogy ránk találtok. Szerintem még sosem örültem nektek annyira, mint abban a pillanatban, mikor megláttalak titeket ebből a kocsiból kiszállni. – fejezte be Chris, de ekkor más is eszébe jutott. – Jaj, és míg el nem feledem! Arra is rájöttem, hogy ki áll ismét az egész mögött.

- Kicsoda? – fordult hátra most Helena is, figyelmesen várva a választ.

- Ada Wong. – válaszolta Chris, amire mindannyian meglepetten kapták fel a fejüket.

- Tessék? – pillantott hátra a tükörben Leon is, akit talán a legjobban meglepett a válasz. – Ezt honnan veszed?

- Hallottam a hangját. Miközben a városban próbáltunk valami menedéket találni, a lámpaoszlopokra kihelyezett hangosbemondóban szólt hozzánk. Azt mondta, hogy végre megérkeztünk, és reméli, tetszik nekünk a fogadóbizottság, csak a mi számunkra szervezte meg ezt a nagylelkű díszletet. Ugyanolyan undorítóan cinikus hangon beszélt, azt ecsetelve, hogy úgyis mind meg fogunk halni, ugyanis nem engedi, hogy beleártsuk magunkat az ő nagyszabású tervébe. Azt mondta, hogy a múltkor szerencsénk volt, de most ő is jobban felkészült a találkozásra, és, ha velünk végzett, ti fogtok sorra kerülni.

- A fenébe, ezek szerint Carla mégis túlélte és most folytatni akarja azt, amibe a múltkor belekezdett. – szisszent fel Leon, megszorítva a kormányt.

- Tessék? Ki az a Carla? – szeppent meg Chris, akinek nem volt tudomása a hasonmásról.

Még felvilágosították őt is a történtekről és a félreértésekről, utána viszont el kellett töprengeniük azon, hogy most mihez is kezdjenek a helyzettel.

- Egy biztos. – jelentette ki Jake indulatosan. – Ez az egész küldetés egy nagy kamu, nyilván az a labor sem létezik, így most azonnal vissza kell mennünk a gépünkhöz és visszamenni. Redfield megvan, feladat letudva, húzzunk vissza a francba.

- Ezzel egyet kell értenem. – bólintott Piers, amivel mindenki egyöntetűen egyet értett.

Leon most leállt az út szélére, hátra nézve.

- Akkor viszont vissza kell fordulnunk, ugyanis jelenleg a felé a labor felé tartunk, ami talán nem is létezik. Van valami biztonságosabb útvonal a gépig, Piers?

A kérdezett máris elővette a térképet, felkattintva az elemlámpát, hogy lásson, majd rövid gondolkodás után megrázta a fejét.

- Nem. Azon kell visszamennünk, amin eddig eljutottunk. Ez a pénzszállító elég erős, hogy megvédjen minket a zombiktól, de nem tud a göröngyösebb utakon végigmenni, így a kerülőutak ki vannak zárva. Ráadásul már be is sötétedett, nem fogjuk észrevenni a gödröket és a kiálló sziklákat időben.

- Akkor nincs más választásunk. – ingatta meg a fejét Leon, majd kiegyenesedve akart megfordulni, mikor ijedten felnyögve húzódott hirtelen hátrébb, mikor a kocsi fényszórójában észrevett néhány zombit, amik pont akkor érve el a kocsit kezdték a véres motorháztetőt ütögetni. – Francba! A frászt hoztátok rám!

Azzal egy erősebb gázt adva haladt át rajtuk, majd egy nagyobb kanyarral visszafordult, elindulva visszafelé. Bár nem volt zökkenőmentes a visszajutás, elég sok zombi lézengett az úton, de a sötétnek hála nem voltak aktívak, leginkább egy helyben állva bámultak előre, így sikeresen át tudtak törni közöttük. A mutánsokat nehezebb volt lerázni, azok egy darabig követték őket, de mivel gyorsabb volt a kocsi, így hamar lemaradtak. A géphez visszaérve, szerencsére még ott állt, ahol hagyták, és a környéken nem is láttak lényt.

- Szerencse, hogy rátok nem számítottak, hogy jöttök. – sóhajtotta Chris, megkönnyebbülten gondolva bele, hogy néhány óra és végre otthon lesznek.

Piers ennek hallatán viszont megtorpant, valami szöget ütve a fejében.

- Leon. – lépett most az ezüstszőke hajú társa mellé, közben a tájat figyelve mereven. – Hadd kérdezzek valamit.

- Hallgatlak.

- Ha tényleg igaz, hogy Carla van e mögött az egész mögött, akkor a BSAA-ban lévő áruló neki dolgozik, igaz?

- Feltehetőleg igen.

- És tegyük fel, hogy Richard az a személy. Ő ideküldte Chriséket, és Carla tudva a jövetelükről lőtte ki a helikoptert, hogy ne legyen lehetőségük visszajutni. Mikor Richard megtudta, hogy én is jövök, azonnal utánuk küldött. És most lényegtelen, hogy nem egyedül, hanem veletek jöttem, ha akkor szólt Carlanak, hogy rám is számítania kell, akkor ugyanúgy észrevehette a mi gépünket is, nem?

Leon elgondolkodott az elméleten, de azonnal rájött, hogy a fiatal katonának igaza van.

- Ebben teljesen igazad van. Akkor még nem tudtuk, hogy Carla a felbujtó, így, ha tegyük fel ő is itt van valahol a szigeten, tudomást szerezhetett arról is, hogy mi megérkeztünk. Kötve hiszem, hogy a beépített embere nem szólt rólad neki.

- Ebben az esetben mennyire lehet biztonságos felszállni arra a gépre, amit órák óta itt hagytunk magára? – kérdezte még Piers, a másik szemébe nézve.

Leon mindent értve állította meg a kis csapatot.

- Álljunk meg. Piersnek igaza lehet, ha ez egy csapda, akkor mi is a részesei lettünk, és kizárt dolog, hogy ne tudnának arról, hogy itt vagyunk. – mondta, majd még biztos távolságban állva a géptől, felkapott egy nagyobb kődarabot a földről, a gép felcsukott lejárójához vágta, ami nagyot dübbent rajta. Ezt követően egy éles sípszó hangzott fel, egy detonátor érzékelőjéhez hasonlítva, és a következő pillanatban a gép falára felszerelt, eddig észre nem vett robbanóanyagok aktiválódtak, hatalmasat robbanva.

Mindannyian ösztönösen vetődtek hátra, a kemény földhöz lapulva, fejüket fogva próbáltak védekezni a szétszóródó törmeléktől.

- A rohadt anyjukat…! – kiáltotta Jake felháborodva, azonnal felmérve a károkat. A gép alja totálkáros lett, és bár nem semmisült meg teljesen, de mindenképpen használhatatlanul dőlt el az oldalára. - A fene se gondolta volna, hogy csapdába csalnak! Ezt nyilvánvalóan nem a zombik vagy a mutánsok tették!

- Ez annak a boszorkánynak a műve! – morogta Chris a fogai között, miközben elengedte Pierst, akit a robbanás miatt ösztönösen magához rántva tepert le a földre, ráhajolva, hogy a saját testével védje meg. – Azt a rakétát is ő indította el, méghozzá arról, a keleti irányból. Kell lennie valahol egy búvóhelyének, ahonnan irányít.

- Akkor most mihez kezdjünk? – kérdezte Sherry remegő hangon, megijesztve őt ez a váratlan támadás. Belegondolt, hogy mi lett volna, ha óvatlanul kinyitják a gép ajtaját, akkor már miszlikbe robbantak volna mindannyian… - A hangra és a tűzre biztos ide fognak jönni a zombik, itt nem vagyunk biztonságban a nyílt terepen.

- Találnunk kell valami elszigetelt helyet, ahová nem tudnak bejutni a lények és meg is tudjuk védeni. – nézett körül Leon az elemlámpájával, messziről már hallva a feldühödött horda hangját. – És jó lenne sietnünk, néhány perc és nem leszünk egyedül.

Piers és Chris máris rajta volt az ügyön, a földre kiterítve a megviselt térképet láttak neki bunkert felkutatni, elemlámpáikkal megvilágítva a lapot.

- Ezen a területen nem láttunk semmit a helikopterből, csak sziklákat. – mutatott Chris a sziget nyugati részére. – A legközelebbi lakott terület kb 100-150 kilométerre van innen, az a katonai bunker, amiről Richard beszélt, valahol itt van a Tlell város nyugati részén. De lehet, hogy az is csak kamu, nem kockáztathatunk. A városok kilőve, azok tele vannak zombikkal.

- És mi a helyzet ezzel a Naikoon Vidéki Parkkal? Ott nem lehetnek olyan elhagyatott épületek, ahol meg tudnánk húzni magunkat? – próbálkozott Piers, miközben elővette azt a brossúrát is, amit még a városban szerzett meg.

- Nem tudom, hogy egy ilyen helyen mennyire megbízható épületek vannak, túl kockázatos lenne odamenni.

- Fiúk, jó lenne, ha sietnétek egy kicsit! – szólt rájuk Helena aggódó hangon, mikor a feldühödött zombik hangja egyre inkább közeledett. Most mind a négyen készenlétbe helyezett fegyverekkel állták körbe a két férfit, próbálva minden irányba figyelni a várható támadásra.

- Megvan! – kiáltott fel ekkor Piers, rábökve ujjával a turista térkép szélére. – Itt vagyunk a part mellett, és ha követjük ezt az útvonalat fel északra, Tlell város irányába jelzi, hogy van egy masszívnak tűnő világítótorony. Az elég magas és erős, hogy ne törjenek be, és el is tudjuk barikádozni magunkat addig, míg ki nem találunk valami jobb megoldást.

- Remek, én támogatom az ötletet! – vágta rá Sherry.

- Akkor irány a világítótorony! – jelentette ki Chris is, majd egy halvány mosollyal nyúlt a közvetlen előtte térdelő fiatal férfi felé, nem bírva ki, hogy meg ne fogja az arcát. – Ügyes vagy, Piers, köszönöm, hogy mindig számíthatok rád.

- Érted bármit megtennék. – válaszolta Piers ösztönösen, de a legkomolyabban gondolta a szavait, megfogva társa kezét.

- Gyerünk, vissza a kocsiba! – hallották ekkor Leon sürgető hangját, mire feleszmélve engedték el egymást.

Piers még felkapva a térképeket indultak a többiek után a kocsi felé, amibe visszaugorva reteszelték el gyorsan magukat, egy kis ideig csendben várakozva.

Rá néhány másodpercre meg is jelent a zombihorda, de szerencsére ügyet sem vetve rájuk futottak egyenesen a felrobbant repülőgép felé, néhányan belerohanva a tűzbe, kigyulladva. Keresték-kutatták a zsákmánynak ígérkező falatot, de nem észleltek senkit sem, így lassan ismét lecsillapodva kezdtek ide-oda dülöngélve szétszéledni, nem véve észre a páncélozott kocsiban várakozó személyeket. Azok a zombik, amik lángra kaptak, hörögve csapkodtak ide-oda, néhány másik társukat is lángra lobbantva, ők hamarosan magatehetetlenül dőltek el a köves talajon, szép lassan szénné égve. Mikor aránylag biztonságossá vált a környék, Leon ismét elindítva a kocsit indult el, nem foglalkozva azzal a néhány közelben lévő zombival. A mutatott irányban haladva végig haladtak a betonozott úton, az öböl mentén, aminek a csendes vízfelületét beezüstözte a félhold fénye. Az út mentén szerencsére égtek a sárgás fényű utcai lámpák, és messziről már észre is vették a kivilágított világítótornyot, amint a forgó fénye körbe-körbe pásztázza a környéket. Az úton szerencsére csak el-elvétve találkoztak zombikkal, így aránylag eseménytelenül haladtak a torony irányába. Chris elmerengve figyelte eleinte az utat, közben megszemlélve befáslizott karjait. Ahhoz képest, amiken eddig túlment, most olyan nyugalmat érzett, mintha meghalt volna, és elszállt volna minden gondja. Most is megviselte a társai halála, de ezúttal nem esett depresszióba, inkább mélységes hálát érzett a többiek iránt, akik a segítségére siettek, annak ellenére, hogy ő mindent megtett, hogy Pierst ne keverje bele az ügybe.

Piers…

Ismét ránézett a mellette ülő fiatal katonára, aki középen ülve támaszkodott a térdeire, előrébb dőlve, kissé lehajtott fejjel töprengve éppen valamin. Ez a fiú még akkor is vigyáz rá, mikor mérföldek választják el őket egymástól, és úgy olvas a gondolataiban, ahogy soha senki még. Foghatná ezt arra a két és fél évre, mióta együtt teljesítenek szolgálatot, de ez nem lenne teljesen igaz. Piers az ő lelkitársa, mindenben kiegészítik egymást, azonnal rohannak, ha a másik bajba kerül, még akkor sem hagynák magára a másikat, ha a helyzet úgy kívánja. Most is megérezte, hogy bajba került és már itt is volt néhány óra leforgása alatt, magával hozva egy teljes mentőcsapatot, azokat az embereket, akikben mindketten megbíztak. Azóta a tragédia óta, hogy ismét együtt vannak, valahogy olyan erős kapocs keletkezett kettejük között, amit már ha akarna se tudna eltépni, és biztosra vette, ha a fiúval történne valami, azt ő sem élné túl. Lehet ezt bárminek hívni… hűségnek, bajtársiasságnak, barátságnak, szeretetnek, szerelemnek… ezek együttesen benne élnek.

Hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtotta a kezét a másik felé, majd próbálva feltűnés nélkül – hogy a többiek ne vehessék észre a mozdulatot – megfogni a másik kezét. Piers azonnal felocsúdva nézett le a kezére, mikor megérezte a gyengéd érintést a kézfején, azonnal rájőve a másik céljára. Minden ellenkezés nélkül egyenesedett ki, majd enyhén elpirulva húzta fel az egyik lábát, hogy takarva legyenek, hagyva, hogy a férfi összekulcsolja az ujjaikat, megszorítva egymás kezét. Chris próbált úgy tenni, mintha az ablakon keresztül a tájat figyelné, de minden gondolatát a mellette ülő személy foglalta le. Szorosan, de nem túl erősen tartotta a másik kezét, tenyerük lassan izzadni kezdett, de egyszerűen képtelen volt őt elengedni. Másra sem vágyott, csak arra, hogy végre otthon lehessenek, hogy kettesben legyenek a lakásukban, és végre megbeszélhessenek mindent, amit eddig nem mertek.

Pierst is hasonló gondolatok foglalkoztatták. Bár csak a kezét fogta a másik, valamiért annyira erős késztetés fogta el, hogy azt kívánta, bárcsak ne csak a kezét fogja, hanem máshol is érjen hozzá, simogassa őt, zárja a karjába, csókolja meg vagy bármi mást! Ideges volt az előttük álló feladatoktól, hogy hogyan jutnak ki innen ép bőrrel, de emellett ott volt a tudat, hogy minden porcikájával a másik férfi érintéséért epedezik. Tudta, hogy az, amit érez a másik iránt az nem helyes és elítélendő, de nem tehetett róla. Chris Redfield igazán fontossá vált a számára, szinte észrevétlenül, és nagyon szeretett volna egy esélyt kapni arra, hogy legyen rá alkalma, hogy mindezt az érzést neki is elmondhassa.

- Na, basszus! – riadtak váratlanul Jake bosszús hangjára, mire felkapva fejüket néztek ki előre.

- Ezt nem hiszem el. – ingatta meg a fejét Piers, mikor észrevették ők is azt a nem csekély mennyiségű zombit a világítótorony körül, amint néhány emberi maradványon civakodtak, egymás hegyén-hátán tolongva. Így elsőre lehettek vagy ötvenen, teljesen elállva az utat a toronyig, aminek egyik oldala mellett már a sziklaperem húzódott, a mély szakadék egyenesen az alatta hullámzó öbölbe vezetett.

- Leon, kapcsold le a fényszórókat! – szólt rá társára Helena gyorsan, mikor néhány zombi felfigyelt rájuk.

Leon most lekapcsolva a fényt állította le a kocsit is, így szerencsére mindegyik zombi ott maradt a helyén.

- Ha jól látom, csukva van a torony ajtaja, talán nem jutottak oda be. – hajolt egy kicsit előre Jake, alaposan megvizsgálva a helyet. – Van még annyi lőszerünk, hogy áttörjünk rajtuk?

A két férfi most elengedve egymás kezét mérték fel a saját töltény készleteiket, de nem volt túl bizalomgerjesztő. Chrisnél csak az az egy szem pisztoly volt, amit Helenától kapott, miután a saját magnumját eldobta a garázsban, ahhoz volt egy tár és kész. A Piersnél lévő mesterlövész puskában csak 4 töltény maradt, a kézifegyverében egy tár, és a többiek sem álltak sokkal fényesebben.

- Akkor ideje ismét trükkhöz folyamodnunk. – dőlt most hátra Leon, felmérve az esélyeket. – A kocsival megpróbálunk áttörni rajtuk, majd igyekszem úgy parkolni, hogy közel legyünk az ajtóhoz.

- És, ha egyáltalán nincs nyitva? Lehet, hogy vannak bent túlélők, akik elbarikádozták bent magukat. – vélte Helena.

- Ha gáz van, akkor vissza kell ugranunk a kocsiba.

Mivel senkinek nem volt jobb ötlete, így maradtak a gyors odahajtás és berohanásnál, így, mikor felkészültek, Leon ismét elindítva a kocsit taposott a gázba, hogy ugyanazt az elvet követve, mint a városban, áthajtson a zombikon. Ez első nekifutásra sikerült is, de mielőtt elérhették volna a tornyot, váratlan dolog történt, amire nem számítottak. A zombiktól és a gyenge közvilágításnak hála Leon nem vette észre azt a nagyobb kőakadályt, ami a torony körül volt elhelyezve, a kocsi egyik első kerekével ráfutott, amitől sikeresen oldalra dobódott a jármű, azonnal felborulva, a meredek sziklafal felé csúszva. Mindenki felkiáltva kapaszkodott abba, amibe tudott, alaposan beütve magukat, a kocsi a tetejére fordulva állt meg a perem szélén annyira, hogy a motorháztető már ki is lógott.

- Mindenki megvan?! – kérdezte Leon azonnal, mikor sikeresen megálltak a csúszásban, eléggé imbolyogva.

- Tényleg jól sikerült a beparkolás. – jelentette ki Jake emelt hangon, kissé szórakozottan, kinézve a saját oldali ablakon. – Te Leon, nálad kéne kiszállnunk, de sürgősen, különben lezúgunk innen.

Mivel a vezető oldali rész volt a biztonságosabb, így Leon és Chris látott neki kirugdosni az ajtót, minél gyorsabban, mielőtt akár lecsúsznának a mélybe, esetleg a magukhoz térő zombik lepnék el őket. Miután sikerült kikecmeregni, két közelben álló zombi máris acsarkodva esett nekik, az egyiket Chris csapta le a fegyvertussal, alaposan arrébb rúgva, a másikat Helena lőtte le.

- Gyerünk az ajtóhoz! – kiáltotta Sherry, felemelve saját kézifegyverét, lőve egyet.

A feldühödött zombik viszont viharsebességgel lepték el őket, elég hamar szétválasztva a kis csapatot. Chris, Leon és Jake közelebb került az ajtóhoz, viszont másik három társuk jóval arrébb keveredett, hála a folyamatos támadásoknak. Chris próbált azzal segíteni nekik, hogy egy nagyobb farönköt felkapva, egy harcias kiáltás kíséretében nekifutva teperte le az útjába kerülő zombikat, mikor teljesen váratlanul egy furcsa, medveszerű ordításra lettek figyelmesek a hátuk mögött. Riadtan oldalra nézve azt látták, amint egy eddig még sosem látott robosztus mutánslény fut feléjük szélsebesen, szinte a semmiből előbukkanva, csupaizom és nyálkás testtel, hosszú, beretvaélesnek tűnő karmaival szinte feltépve a földet, ahogy lökte előre magát. A három férfinak még érkezése sem volt reagálni, a hátborzongató lény egy ugrással az egymás mellett álló Jakenek és Leonnak vetült, egyszerre terítve le mindkettőjüket. Chris rémülten felkiáltva engedte el a cölöpöt, ott hagyva a zombikat is, majd előrántva vadászkését, a lénynek ugrott, mielőtt hatalmas karmaival bármelyik társát is ketté tépné. Egy ordítással ráugrott, ledobva őt a földre, egymással kezdve birkózni. A mutáns acsarkodva kezdett kapálózni, próbálva felülkerekedni a férfin, hegyes fogaival a másik arca felé kapva. Chris jó reflexeinek köszönhetően kitért a borotvaéles fogak elől, próbálva fogást találni a lény csúszós testén, nem sok sikerrel. Hiába próbálta beleszúrni a kést, amaz lecsúszott a bőréről, és érezte, amint a kapálózásának hála, a karmok csúnya vágásokat okoztak neki néhány helyen. Amikor ismét az arca felé harapott, a nyakánál megfogva próbálta visszatartani magától a halálos fogakat, karjain kiduzzadtak az izmok az erőlködéstől. Nem csak erős volt a lény, de irtóra büdös is, alig kapott levegőt a borzalmas szagtól.

A következő pillanatban erős kezek rántották le róla a mutánst, mire végre megkönnyebbülten kapkodott a friss levegőért. Leon talpra rántotta őt, míg Jake fegyverrel próbálta távol tartani a lényt, de amaz olyan villámfürge volt, hogy nem bírta eltalálni.

- Dögölj már meg! – kiáltotta a férfi egyre dühösebben, ekkor viszont a lény nekiugorva teperte le ezúttal őt.

- Jake! – kiáltotta Leon, és már-már Chris-szel a segítségére akartak sietni, mikor a lény feléjük kapva a fejüket ugrott le Jakeről, ismét Chrisre vetve magát.

A férfi egy meglepett nyögéssel érezte, amint ismét a földre kerülve birkózhatott a lénnyel, ami valamiért nagyon arra hajtott, hogy az ő torkát haraphassa el.

- Szállj már le rólam, te rohadék! – nyögte ki, a vadul acsargó lény fejét fogva, nehogy belé haraphasson.

Egyszer sikeresen lerúgta magáról, akkor Leonék próbálták eltalálni, de csak az egyik golyó érte el, mikor a lény egy újabb üvöltéssel lendítette meg hosszabb karját, alaposan arcon ütve a katonát. Chris az ütéstől megszédülve esett hanyatt, csúszva valamennyit hátra a lendülettől, arccsontja rettenetesen fájni kezdett, bőrét felsértették a karmok. Hirtelen szédülés vett rajta erőt, a fellépő pillanatnyi kettős látástól nem látta jól a felé vágtázó veszedelmet. Eleve nagyon kimerült volt már az eddigiektől is, érezte, hogy ez a lény jelenleg sokkal erősebb annál, hogy képes legyen őt elintézni egyedül.

- Chris! – hallotta Leon kétségbeesett hangját, mire csak annyit látott, hogy a rakétaként felé száguldó lény már a levegőben van és felé ugrott.

Piers lőszer híján a puskájával vágta fejbe az őket rohamozó zombikat, Helenával és Sherryvel egymásnak háttal állva próbálták fenntartani a védelmüket. Éppen azon volt, hogy valahogy utat törjön maguknak a toronyig, mikor meghallotta a kiáltásokat. Odakapva a fejét azt látta, hogy a három férfi igencsak kemény harcot vív egy furcsa és ijesztő mutánssal, nem bírva vele. Megrémülve látta, mikor Jakeről leugorva, ismét Chrisnek esett, akit egy jólirányzott ütéssel odébb vágott, egészen közel kerülve a szakadék széléhez. Ideje sem maradt átgondolni a helyzetet, egy kiáltással vetült előre, áttörve a kissé megritkult zombikon, látva, hogy a lény egy ugrással veti magát társára. Chris nem tudott időben reagálni, a szédülése miatt nem bírt megfelelően fókuszálni sem, Piers viszont nem tétovázott. Egyedül az lebegett a lelki szemei előtt, hogy nem hagyhatja, hogy a másiknak baja essen, így esett, hogy egy ordítással tört ki a zombik gyűrűjéből, egyenesen a Chrisnek ugró lénynek rohanva. Egy pillanat tört része alatt játszódott le a jelenet. A mutáns derekát megragadva térítette el őt a céliránytól, majd egy újabb lendülettel vetülve tovább, egyszerre zuhantak le a sziklaperemről.

Chris először fel sem fogva a dolgot nézte végig a jelenetet. Mikor mindketten eltűntek a mélyben, akkor jutott el az agyáig, hogy mi történt.

- Ne…! – nyikkant meg, mire a következő pillanatban valamennyire kijózanodva üvöltött fel, botladozva a sziklaperem felé megindulva. – Piers!

Mielőtt ösztönétől vezérelve ugorhatott volna ő is utánuk, Jake és Leon egyszerre kapták el a karjait, visszarántva a meredek peremtől, a földre teperve.

- Chris, mit művelsz?! Elment az eszed?! Utánuk ne ugorj! – üvöltötte Leon, igencsak erősen szorítva barátját, mivel ő hevesen küzdve akart kiszabadulni a fogásból.

- Leon, menj Sherryékért! Én majd vigyázok rá! – tolta el a férfit Jake, majd erősen megragadva a katonát, erőnek erejével kezdte a torony ajtajáig elráncigálni.

- Eressz el! Piers! Utána kell mennem! – üvöltötte Chris folyamatosan, és Jakenek nem kis erejébe telt őt visszatartania. Egy zombi nekik akart volna esni, de egy jól irányzott rúgással eltérítette őt a szándékától, tovább haladva a céljuk felé. Látta, amint Leon utat törve a zombikon segített a két lánynak is idejutni, akik eddig igencsak hősiesen tartották magukat, így érve el a toronyig. A baj csak az volt, hogy bár szépen lecsökkentették az ellenfél létszámát, de az út mentén és az erdő felől újabb és újabb utánpótlás érkezett a hangzavarra. És mivel mindannyian igencsak kimerültek voltak, fegyver nélkül, kezdtek vesztésre állni.

Sherry érve oda elsőként ragadta meg a toronyajtó masszív ajtókilincsét, hálát adva fennhangon, mikor amaz minden erőfeszítés nélkül nyílt ki. A két lányt betolva, Leon segítségével gyorsan becipelték a még mindig makacsul ellenálló katonát is, Leon kilőve tárjának a maradékát csapta be maguk után az ajtót. Belül benne volt a kulcs, amit elfordítottak, majd a fal mellett heverő deszkával megerősítve torlaszolták el még jobban az ajtót. Még gyorsan körülnézve a tágasabb, kör alakú helyiségben mérték fel, hogy itt nincs ellenség, majd csak utána tudták kifújni magukat. Jake végre elengedte Christ, aki kissé lehiggadva esett térdre, némán könnyezve mart bele nadrágjának a szárába, lehajtott fejjel. Leon remegő lábakkal térdelt le mellé, szomorú arccal fogva meg a másik reszkető vállát.

- Chris.

- Miért? – szólalt meg ekkor a katona suttogva, a másik is alig hallotta. – Miért történik ez velem folyamatosan? Csak most kaptam őt vissza, Leon, és most ismét el kell veszítenem.

Leon viszont mérgesen összevont szemöldökkel markolt bele barátja felsőjének vállrészébe.

- Miket beszélsz? Piers nem halt meg, érted? A perem alatt víz van, és ne feledd, hogy Piers jól tud úszni. Amint kiúszik, vissza fog jönni, megértetted?

Mivel Chris láthatóan nem reagált az elhangzottakra, érezte, hogy valamivel kénytelen felrázni őt.

- Ide figyelj. Piers vissza fog jönni, de ahhoz szüksége van rád is, érted? Először fel kell mérnünk a tornyot, hogy biztonságos-e, utána a fenti kilátóról figyelned kell, hogy mikor ér vissza. Segítenünk kell bejutni neki, egyedül nem fog tudni áttörni a zombikon. Hallod, amit mondok, Chris? Most nincs idő siránkozni, emeld meg a valagadat és vonszold fel a torony tetejére, hogy segíthess a társadnak.

Chris végre bólogatni kezdett, majd megtörölve maszatos arcát, minden szó nélkül elindult a többiek után, felfelé a meredek csigalépcsőn.

A fenti részek is üresen álltak, noha láthatóan laktak itt néhányan. 1-1 kisebb szobát találtak mindegyik emeleten, 1-1 ággyal, és szerencsére volt ellátás bőven, és egy falatnyi zuhanyzó helyiséget is felfedeztek. Míg a többiek megkönnyebbülten mosakodtak meg és bontottak ki néhány flakon ásványvizet, addig Chris az övtáskájában lévő távcsővel egyenesen felment a toronyba, hogy megkezdje a figyelő szolgálatot. A forgó fénynek háttal állva tekintett le a mélységbe, látva a megszaporodott zombiállományt, de nem foglalkozva velük látott neki a környék figyelésének. Igaza van Leonnak. Piers már eddig is tanúbizonyságát adta annak, hogy milyen keményfából faragták, és képes volt egy olyan helyzetből is felemelkedni, amiben senki nem adott volna neki 1%-nyi esélyt sem. Mikor eszébe jutott az előző jelenet, amint a másik levetve magát mentette őt meg ismét a biztos haláltól, a mellkasa ismét összeszorult, a szemei elhomályosultak a tudattól, bár igyekezte megerősíteni magát. Nem, Piers nem halt meg. Vissza fog jönni, csak idő kell neki. Addig nem megy innen sehová, amíg a társa épen és egészségesen vissza nem tér hozzá!

9. fejezet: A legszorosabb kötelék

Lassan 22 óra körül járt az idő, de Chris változatlanul fent járkált a világítótorony tetején, árgus szemekkel figyelve mindenre. Bár rettenetesen fáradt volt, fájtak a sebei és sajgott minden porcikája, de nem volt hajlandó akár enni, akár lemenni egy kicsit pihenni. A percek lassú telésével egyre feszültebb lett, egyre inkább érezte, hogy kezdi őt elhagyni a kezdeti reménykedése. Miért? Miért nem jött még Piers vissza? Mi van, ha az a lény mégis végzett vele? Ha… ha nem tudott mégsem kiúszni… ha…

Próbálta távoltartani magát a negatív gondolatoktól, de a gyomra egyre inkább összezsugorodott a félelemtől, és egyre idegesebben járkált fel-alá.

„Mi lesz már, Piers? – morogta magában, már vagy századjára. – Az isten szerelmére, hol vagy már eddig? Gyere vissza, hallod? Szükségem van rád, nem hagyhatsz így itt, a fenébe is!"

Ekkor halk lépteket hallott maga mögött, azonnal hátra nézve. Sherry jött fel a lépcsőn, egy kisebb tálcával a kezében, amin volt némi étel-ital és újabb adag kötszer is.

- Tudom, hogy nem szeretnél lejönni, így gondoltam, én jövök fel hozzád. – mondta a lány egy kedves, de megviselt mosollyal az arcán, a férfi mellé lépve, a vastag párkányra rátéve a tálcát. – Enned kell valamit, Chris, különben rosszul leszel.

- Köszönöm, de nem bírnék semmit lenyelni. – ingatta meg a fejét a férfi, igyekezve nem bunkó lenni a lánnyal szemben. Sherry igazán kedvesen viselkedett velük mindig, és neki hála, hogy Piers meggyógyult.

- Rendben, nem erőltetem. Viszont hadd lássam el azt a csúnya sebet az arcodon, mielőtt elfertőződne. Az ellenszer csak a mutációt akadályozza meg, a sebláz ellen nem hatásos.

Chris végül megadóan fogadta el a segítséget, majd nekidőlve a korlátnak, előre hajolt kicsit, hogy az alacsonyabb lány elérhesse őt.

- Leon talált egy másik térképet a szigetről az egyik kabinban. – mondta most Sherry, miközben először a fertőtlenítővel látott neki megtisztítani a karmolás nyomot. – Azon találtak egy tényleges katonai bázist innen nem messze, nyugatra, a Tlell város melletti térségben. Úgy negyed mérföldre lehet innen, talán valamennyivel messzebb, de ott lehet esélyünk valami járművet találni.

- Gondolod, hogy az a Carla ennyire figyelmetlen lett volna, hogy egy katonai bázist nem vesz észre? – kérdezte Chris gyanakvóan. – Talán már az is porig van rombolva.

- Az is meglehet, de nagyon más lehetőségünk nincs. – mondta Sherry, egy szélesebb ragasztót téve a férfi arcára, majd nekilátott a többi sérülésének is az ellátásához. – Jake talált az egyik kamrában egy régimódi puskát, hozzá 20-30 lőszerrel, arra talán elég lesz, hogy innen ki tudjunk törni holnap reggel. Biztos nem akarsz egy kicsit pihenni? Van bőven melegvíz is a bojlerban, a többiek már lefürödtek. Ha gondolod, én nagyon szívesen itt maradok addig fent és figyelek. Amint van fejlemény, úgyis szólni fogok, ígérem.

- Hálás vagyok neked, Sherry, de addig nem megyek innen sehová, amíg Piers vissza nem tér. – rázta meg a fejét Chris, még csak rá se nézve a felkínált szendvicsre és a pohár vízre.

Sherry nem erőltette tovább a dolgot, helyette halvány mosollyal dőlt ő is a peremnek, mindketten a sötét tájat fürkészve.

- Nehéz egy jóbarátot elveszíteni, jól tudom. Abban viszont Leonnak igaza van, hogy Piers egy nagyon különleges srác.

- Ő mindig is az volt. – válaszolta Chris halkan, arcán egy lágy mosoly suhant át.

- Tudod… már rettenetesen sok átváltozást láttam és kísértem végig, főleg azóta, mióta visszajöttünk és Alvarez doktorral a kutatásnak szenteltünk minden egyes percet. – folytatta Sherry, úgy érezve, meg kell valahogy nyugtatnia a másikat. – Legtöbb esetben a mutáció szinte azonnal végbemegy, néhány perc alatt. Voltak esetek, amikor a megfertőződött személy elég sokáig bírta, akár 1-2 órán át is a tudatánál maradt, de utána mindig legyőzte a szervezetét a kór. Az egyetlen személy, aki még napokkal később is kitartóan küzdött, az Piers volt. Mikor visszavittük őt Jake-kel Alvarezhez, olyan súlyos volt a mutáció, hogy nem sok reményünk maradt arra, hogy túléli. Ő viszont végig vitte a temérdek kezelést és eljárást, és olyan kitartóan küzdött, ahogy még soha mást nem láttam addig és azóta se. Nem tudom, hogy az erős szervezete, vagy a hatalmas akarat ereje segítette őt végül a gyógyuláshoz, de azt tudom, hogy folyamatosan te tartottad benne a lelket, Chris. Ha ritkán magához is tért, mindig felőled kérdezett, és még lázálmában is a te nevedet ismételgette. Piers Nivans nem az az ember, akit csak úgy meg lehet állítani, ahogyan téged se, Chris. Édesanyám régebben mesélt olyan különleges emberekről, akiknek van valami a sorsukban, ami miatt mások legyőzhetetleneknek tartják őket, mint Hercules és Perseus is a mitológiákban. Ez az erő viszont nem a testben, hanem a lélekben keresendő. Minket, hatunkat valami miatt összehozott a sors, és hiszem, hogy feladatunk van a világ megmentésében. Mindegyikünknek megvan a szerepe ebben a harcban, és jöjjön akármilyen ellenség is, de győzni fogunk, mert ez a sorsunk. Ehhez viszont szükség van rád is, Chris. Kérlek, ne hagyd el magadat, higgy benne, hogy minden rendben lesz és Piers vissza fog térni hozzánk. Ti ketten vagytok a védőbástyáink, a hihetetlen erőtök és kitartásotok nélkül mi sem tudtuk volna létrehozni az ellenszert.

Mikor a lány befejezte a szenvedélyes monológját, Chris csak akkor jött rá, hogy idáig őszinte csodálattal az arcán hallgatta őt. Ő sohasem gondolta volna, hogy bármiben is különleges lenne, egy egyszerű katona volt a sok közül, aki próbálta úgy végezni a feladatát, hogy a legkevesebb áldozattal járjon, és a hazáját szolgálhassa vele. Az, hogy eddig életben maradt, azt mindig annak fogta fel, hogy mások önzetlen önfeláldozása révén élősködik még a világon, folyamatosan magát ostorozta minden egyes emberének az elvesztéséért, nem gondolt arra, hogy neki talán nagyobb szerepe lehet ebben a világban. De amit Sherry mondott az imént, az igencsak elgondolkodtatta őt. Való igaz, ez a hatfős csapat már így is rengeteg mindent tett a világért, és akármelyikük is kerüljön bajba, a többi habozás nélkül siet a segítségére. Ha ők ketten Piers-szel a bástyák, akik megvédik a csapatot az ellenségtől, akkor Leon és Helena azok, akik utat törnek a célig és biztosítják a lehetőséget, hogy Sherry, Alvarez közbenjárásával, megmenthessék a világot Jake által. Igaza van a lánynak, nem hiába kerültek őt hatan össze…

Már-már válaszolni akart volna, megköszönni mindazt a kedvességet, amivel megpróbálta őt gatyába rázni és a bíztató szavaiért, mikor váratlanul valami furcsa fütyülésre lettek figyelmesek. Chris azonnal felkapva a fejét hajolt át a peremen, kapkodó tekintettel fürkészve a környezetet. Ez a fütty…

Mikor ismét felhangzott az érdekes, kissé dallamos füttyszó, már tudta, hogy mit jelent. A szájához emelve a kezeit formált tölcsért, ő is hasonló füttyszóval válaszolva, szíve ismét erősen dobogni kezdett. Ez ő! Itt van!

- Chris, ez ugye Piers volt? – kapaszkodott a másik felsőjébe Sherry, próbálva megtalálni a fütty kiindulópontját. Ekkor viszont éles visszatükröződést vettek észre nem messze a szemközti bokrokból, mint mikor valami fényes felületről visszatükröződik a fény, jelen esetben a világítótorony erőteljes fénye.

- Szólnunk kell a többieknek, fel kell készülnünk, hogy kinyithassuk az ajtót. – válaszolta Chris, ismét tettre késznek érezve magát, majd megpördülve, lesietett a toronyból, az egyik helyiségbe, ahonnan fény szűrődött ki.

Jake, Leon és Helena egy ott lévő asztal körül ültek, az említett térkép fölé hajolva, éppen azt beszélve meg, hogy az itteni petróleumlámpákból kinyert üzemanyagból molotovot készítenek, amikkel megtisztítják a környéket a zombiktól.

- Piers visszatért! – rontott be Chris, amire mindenki azonnal felugorva követték a katonát a bejárathoz.

- Mi a terv? Nagyon messze van? – kérdezte Helena, más ötlet híján, egy olyan csáklyát kapva kézbe, amivel a halászok szoktak dolgozni.

- Itt, a jobb oldali sűrű bozótosban vettük észre őt Sherryvel. Nincs túl messze, de elég sok a zombi közte és az ajtó között. – magyarázta Chris.

- És biztos, hogy ő az? – kérdezte még Jake gyanakodva. – Nem lehet, hogy ez is valamilyen csapda, hogy kinyissuk az ajtót?

Chris viszont azonnal megrázta a fejét.

- Nem. Van közöttünk egy sajátos füttyjelzés, pontosan az ilyen esetekre, mikor úgy kell egymásnak jeleznünk, hogy más ne jöhessen rá.

- Akkor ebben az esetben, mi lenne, ha most vetnénk be a molotovot? – kérdezte meg ekkor Leon. – Itt van kezdetben néhány rumos üveg, egy falatnyi ruhával máris alkalmazható.

Helena máris elsietett egy üvegért, addig egy ott heverő régi vászonról levágtak egy darabot, majd Chris vihargyújtójával meggyújtották az így keletkezett tüzes bombát. Kinyitva közben az ajtót, Jake most kihajolva a nyíláson, a még mindig vánszorgó zombik közé dobta, nagyjából középtájt, hogy minél többet kapjon telibe, majd pillanatnyira visszahajtva az ajtót hallgatták a hörgő hangokat.

- Most! – kiáltotta kicsivel később Leon, mire egymás után kiugorva, a mondott irányban lévő, még megmaradt zombikat kezdték félreütni, próbálva megtisztítani az utat. Jake maradt a bejáratnál egy nagyobb husánggal a kezében, vigyázva, be ne jöjjön egy lény sem.

Chris éppen készült agyonütni egy magas, eléggé tagbaszakadt zombit, mikor megelőzték. Egy mellé siető alak még előtte, mielőtt lendíthette volna a kezében lévő cölöpöt, egy jól irányzott csapással fejbe verte a zombit, a kezében lévő szikladarabbal. Chris megkönnyebbült mosollyal nézett rá a csurom vizes fiatal férfira.

- Hála az égnek. – csak ennyit tudott kinyögni, a következő pillanatban megragadva társa karját húzta magához.

- Tudtam, hogy észre fogod venni a jelzésemet. – suttogta Piers, remegő kezekkel ölelve át a másikat, de ekkor gyorsan elválva siettek visszafelé, intve a többieknek, hogy megvan, akiért jöttek.

Jake és Chris a bejáratnál betereltek mindenkit, majd egyszerre megragadva a cölöpöt egy kiáltással eltolták az ajtóhoz igyekvő zombikat, ezáltal szabaddá téve pillanatnyira a bejáratot, sikerült ismét becsukniuk azt, egyszerre csapva rá a tartórudat keresztbe. Néhány másodpercnyi szusszanás után Sherry boldogan felkiáltva ölelte magához visszatérő társukat, akinek igencsak feltűnően meg volt szaggatva a ruházata, taktikai mellénye sem volt már rajta, de sérülés szerencsére nem volt rajta.

- A fenébe is, téged tényleg képtelenség elpusztítani. – túrt a hajába Jake megkönnyebbülten, nevető hangon kommentálva a másik hihetetlen visszatérését.

- Nem sokon múlott. – sóhajtotta Piers, de látszott arcán, hogy valami miatt olybá tűnt, mintha félne. – Sherry… mi… mi volt abban a szérumban, amit adtatok nekem a kezelések során?

- Miért, mi a baj? – kapta fel azonnal a fejét Chris, aki csak nagy nehezen fogta vissza eddig magát, nehogy mindenki szeme láttára átölelje a másikat.

- A tiszta ellenszer volt, amit valamennyien megkaptunk. – válaszolta Sherry, ekkor viszont a fiatal férfi a megszaggatott felsőjéhez nyúlva, a mellkasán látszódó nagyobb szakadásfoltra mutatott.

- Miközben estünk lefelé, az a lény átszúrta a testemet több helyen is, éreztem, amint beleváj a tüdőmbe és a gyomromba is. Én viszont… amikor ki tudtam úszni a partra… elkezdett begyógyulni. – nyögte ki Piers, és látszott rajta, hogy kezd ismét bepánikolni, szemeiben néma félsszel nézve a lányra. – Mire összeszedtem magamat, már semmi nem látszott rajtam. Mi folyik itt? Ismét… ismét mutáns leszek?! Miért gyógyultak be a sebeim?! Mégsem gyógyultam meg?!

Leon rémülten nézett össze Helenával, Jake csak diszkréten félre nézett, mintha ő tudna valamit, Chris viszont idegesen lépett mellé, megragadva társa karjait.

- Nem, nincs bajod, nem változol át semmivé, megértetted?

- Ez nem természetes, Chris! – rántotta ki magát Piers, most már bekönnyezett szemekkel, próbálva eltávolodni tőlük. – Ha… ha megint átváltozom, akkor inkább lőjetek le!

- Piers, nem fogsz átváltozni. – mondta ekkor Sherry halkan, fájó mosollyal az arcán.

- Akkor milyen magyarázat létezik erre?!

A lány most felnézett a mellette álló társára, majd felsóhajtva kérte el Christől a vadászkését.

- Az ellenszer rendes esetben beleépül a gazdaszervezet sejtjeibe, és amikor a szervezetet megtámadja a vírus, akkor aktiválódik és kiirtja belőle, megvédve a testet az átváltozástól. Ez történik mindegyikőtökkel, ha megsérültök. Néha viszont… egészen ritka esetben az immunrendszer teljesen másként reagál a kialakult helyzetre. – mondta még mindig csendesen, mire a következő pillanatban egy mozdulattal megvágta a késsel az előre tartott tenyerét, amin azonnal egy csúnya vágás keletkezett, kibuggyanva vörös vére.

- Mit művelsz?! – kapott oda riadtan Helena, próbálva elállítani a vérzést, de a lány nem hagyta.

A látványra nem voltak felkészülve. A vágás egyszer csak elkezdett összeforrni, és alig néhány másodperc leforgása alatt tökéletesen begyógyult a mély vágás, egy vércsíkot hagyva csupán maga után, amit a lány a kabátja ujjával törölt le. Mindenki döbbent tekintettel nézte őt, leszámítva Jake-et, aki már tudott erről a különleges képességéről.

- Te is… - kezdte Leon döbbenten, nem tudva befejezni a mondatot.

- Apám rajtam kísérletezgetett az egyik ellenszerével. – vallotta be Sherry szégyenkezve. – Megfertőzött az akkor még T-vírusnak hívott kórral, majd belém fecskendezett több alkalommal is különböző szereket. A szervezetem csodával határosan képes volt immunválaszt adni, ami annyira erősre sikeredett, hogy onnantól kezdve bármilyen sérülés ért, azt rövididőn belül teljesen rendbe hozta. Ezt hívják gyorsított sejtregenerálásnak. A szervezetem lényegében a vírusos elváltozásnak köszönheti ezt a gyors gyógyulást, és mivel Piers is megfertőződött, mielőtt megkapta az ellenanyagot, így nála is fellépett ez a jótékony mutálódás. Ez nem azt jelenti, hogy mutáns vagy, hiszen maga a vírus ugyanúgy lehet halálos, ahogyan gyógyító is, lényegében egy élő organizmusról beszélünk. A mi testünk képes volt ezt az organizmust befogadni és a saját javára fordítani, így a mi esetünkben jótékony hatást váltott ki a fertőzés.

- Akkor… akkor nem fogok átváltozni? – kérdezte Piers fojtott hangon, némi megkönnyebbülést érezve. Főleg amiatt, mikor kiderült, hogy a lánynak is ugyanolyan képessége volt, még sincs baja.

Sherry megrázta a fejét.

- Szó sincs ilyenről. A szervezetedbe igaz, hogy belekerült a vírus, amivel életed végéig együtt kell élned, de te sejtszinten megkötötted, nem fog gondot vagy bármilyen elváltozást okozni.

- Köszönöm. – köszönte meg a fiatal katona, mire a következő pillanatban térdre rogyott, miután remegő lábai már nem bírták őt el. Most, hogy megtudta, mégis minden rendben van, hirtelen megérezte azt az erős fáradtságot, amit eddig elnyomott a folyamatos stressz.

Chris szintén megkönnyebbülten térdelt le elé, majd egy mozdulattal magához ölelte társa reszkető testét. Nem csodálta, hogy ennyire kikészült ettől, biztos sokkolhatta őt a dolog, mikor észrevette, hogy a sebei maguktól eltűntek. Hallotta, hogy a másik halkan elsírva magát temette arcát a vállába, ujjaival erőtlenül belekapaszkodva a mellkasán lévő anyagba, ő viszont csak erősebben magához vonva szorította őt továbbra is, próbálva megnyugtatni ezzel a gesztussal. Piers érezte, hogy most jön ki rajta az eddig visszafojtott kétségbeesés és félelem, ami azóta gyülemlett fel benne, mióta volt a harcuk a Haos-szal. Közel két hónapja, hogy fenekestül felfordult az élete, és ő azóta próbálja megtalálni önmagát, a célját, hogy mi tévő legyen a visszakapott életével. De azóta folyamatos készenlét és küzdelem minden perce, érezve, hogy kezd egyre jobban belefáradni. Az egyetlen jó dolog, ami megmaradt neki, az az a tény, hogy a férfi itt van mellette. Ha ő nem lenne, nem bírta volna a megpróbáltatásokat.

- Köszönöm. Annyira köszönöm. – suttogta, próbálva ezzel a néhány szóval kifejezni azt a mérhetetlen hálát, amit iránta érzett. Chris mindent értve adott egy szeretetteljes csókot a halántékára, elkeseredett arccal szorítva magához erősebben a másikat, ezzel is jelezve, hogy bármi van, ő mellette áll.

Míg a többiek diszkréten elindultak felfelé, addig Sherry mosolyogva guggolt le melléjük, megsimogatva mindkettőjük hátát.

- Gyertek, ideje lenne mindkettőtöknek pihennie. Egyetek valamit, mosakodjatok meg, aztán aludjatok egy kicsit. Mindannyiunkra ráfér néhány óra alvás.

Nagy nehezen elváltak egymástól, majd egyre erősödő fáradtságukkal küszködve mentek fel ők hárman is a felső részre. Helena közben talált nekik is tiszta váltóruhákat, így elsőnek Piers, majd utána Chris ment el fürdeni, jólesően mosva le magukról a rájuk ragadt koszt és vért, utána újra kötve Chris sebeit. Mivel enni senki sem igazán evett, így késői vacsora gyanánt mindannyian összeültek a kis asztalnál, jóízűen elfogyasztva bőséges zsákmányukat, közben olyan jól elbeszélgetve, ahogyan még sosem volt alkalmuk. Egymás után emlegették fel a vírussal kapcsolatos élményeiket, ki hogyan találkozott először a fertőzéssel, miket látott vagy hallott, milyen volt az élete a káosz előtt, ki hova járt iskolába, milyen szakmája van eredetileg. Kiderült, hogy míg Jake folyamatosan ellógta az órákat, addig Leon kitűnő tanulóként, pedáns magatartással vitte végig az összes iskolát. Helenának sok barátja volt, rengeteget szórakozott gyerekként, addig Sherrynek nem voltak barátai, mindig az apja mellett segédkezett, és minden vágya az volt, hogy lehessen háziállata. És míg Piers egy kicsit Jake-re hasonlítva elég rossz gyerek volt, sok csínyt elkövettek az iskolában a barátaival, többször kapva intőt is, addig Chris inkább Leon példáját követve mondta el, hogy ő amolyan csendes, jótanuló srác volt világ életében, nem hangoskodott, nem verekedett, kivéve, ha bántották a gyengébbeket, akkor többször nekiment a rosszalkodóknak. Hatuk közül Leon és Chris volt olyan idős, hogy mikor beütött a vírus, ők már a S.T.A.R.S. nevű alakulatnál voltak fiatal katonák, elsőkként szállva szembe a furcsa és ijesztő lényekkel. Sherry és Jake az apjuk munkálkodása során folytak a dologba, konkrétan együtt indítva be a folyamatot, Helena Simmons miatt, aki elrabolva a húgát kényszerítette arra, hogy a különleges alakulaton belül teljesítse a követeléseit, Piers pedig elmondta, hogy akkor éppen a katonai iskolát végezte, mikor az első zombihullámban a teljes családja odaveszett. Mivel kezdett kissé nyomasztó témába torkollani a téma, így inkább befejezve a vacsorát döntöttek úgy, hogy ennyi elmélkedés bőven elég volt, inkább próbáljanak meg egy kicsit pihenni is. Még alaposan megerősítve azt az egy szem bejáratot, kettesével foglalták el a szobákat, Jake Leonnal, Helena Sherryvel és Piers pedig Chris-szel megosztva.

- Nem biztos, hogy el fogok tudni aludni. – jegyezte meg Piers, miközben azt a falatnyi kis ablakot reteszelte el amennyire csak tudta, teljesen befedve az előtte lógó függönnyel.

- Szerintem én sem. – értett vele egyet Chris, becsukva magukra az ajtót, amit szintén elreteszelve biztosított be, még az egyik támlás székkel is kitámasztva a kilincset. – Tegyünk valami törékeny dolgokat is a nyílások elé, hogyha valaki megpróbál belopódzni, zajt keltsen, ha leveri.

Miután úgy érezték, hogy megfelelően bebiztosították a szobát, a kis mécsest az asztalra rakva feküdtek le a fémkeretes, egyszemélyes ágyra, amin pont elfértek úgy, ha egészen közel feküdtek egymáshoz.

- Maradjon a világítás? – kérdezte még Chris halkan, magában jóleső érzéssel, hogy ilyen közel lehetnek egymáshoz.

- Engem nem zavar, inkább megnyugtat, ha nincs vaksötét. – bólintott Piers.

Most kényelmesen elhelyezkedve tették karjukat a fejük alá, egymással szemben feküdve, oldalvást, kis ideig csendben hallgatva egymás lélegzetvételét. Agyuk tényleg képtelen volt kikapcsolni, ezúttal viszont egyáltalán nem az elmúlt szörnyűségei körül jártak. Sokkal inkább az foglalkoztatta őket, hogy itt fekszenek egymástól kb. öt centire, érezve egymás testmelegét a takaró alatt. Mindketten eltöprengtek azon, hogyan kéne kezdeményezni, találni valamilyen témát, ami által esetlegesen rávehetné önmagát egy vallomásra.

- Mondd csak, Piers… ha te műszaki főiskolára kezdtél járni, miért mentél inkább katonai iskolába? – kérdezte meg ekkor Chris, akit a vacsora óta foglalkoztatott néhány dolog, amiről beszélgettek.

- A katonai iskolában biztosított volt a teljes ellátás, szállás, másik iskolát nem tudtam volna vállalni a családom halála után. – válaszolta a fiatal férfi, a másik szemeibe nézve.

- Azt értem, de… te még a támadás előtt kérted át magadat a katonai iskolába, mikor éppen csak elkezdted a főiskolát, ezért sem voltál otthon akkor, mikor érte a családodat a támadás.

- Miért olyan fontos, hogy miért mentem el?

- Sajnálom, nem akarok kíváncsiskodni, ha nagyon fájdalmas az emlék, csak valamiért szerettem volna tudni, hogy mi vitt téged arra, hogy katona légy. – szabadkozott Chris azonnal.

Piers néhány másodpercet gondolkodott, hogy vajon mit áruljon el, de végül úgy döntött, hogy őszinte lesz a másikkal.

- Tudod… én sosem gondoltam arra, hogy katona legyek. Mivel a kötelező besorolást már évekkel ezelőtt eltörölték, így én gépészeti szerelő szerettem volna lenni, vagy számítógép technikus, amelyik előbb jön. Első éves voltam a főiskolán, mikor szemtanúja voltam egy esetnek, amit most nem ragoznék. A lényeg, hogy itt találkoztam egy személlyel, aki olyan hatást gyakorolt rám, hogy még aznap kiléptem a főiskoláról és átkérettem magamat a katonai iskolába. Nemsokkal később értesültem a családomat ért tragédiáról, egyben arról is, hogy azt a személyt küldték ki pont hozzájuk, aki miatt otthagytam az iskolát. Hallottam, hogy mekkora erőfeszítést tett azért, hogy bárkit is megmenthessen, és noha ez nem sikerült neki, de azóta olyan hálával vagyok iránta, mint azóta soha más iránt. Mikor később megtudtam, hogy az illető csatlakozott a BSAA különleges alakulatához, azóta az vált az életcélommá, hogy bekerülhessek mellé. Akkor még nem tudtam, de így utólag visszagondolva, szerintem az első pillanattól fogva vonzódtam hozzá, a mai napig felnézek rá, mint katonai vezetőre.

Chris szemei megrebbentek, és nem tudta elrejteni hirtelen támadt csalódottságát. BSAA katonai vezető? Szinte tudta, hogy kiről beszél a másik. A csapatok közül csak az egyik osztagparancsnok nő, Sylvia Martinez, aki bár vagy húsz évvel idősebb a fiatal férfitól, de attól függetlenül még tetszhet a másiknak, hiszen elég csinos nőről van szó. Ő a Gamma osztag vezetője, és ő szintén ott volt az első mutánstámadásoknál, segítve a veszélybe került civil lakosságot.

- Ezt miért nem mondtad eddig soha nekem? – kérdezte meg csendesen, kissé keserű arckifejezéssel. – Tudom, hogy én voltam, aki arra kért, hogy csatlakozz a csapatomhoz, de ha szóltál volna, engedélyeztem volna neked a Gamma csapatba történő átszerelésedet.

Piers egy halvány mosollyal hallgatta vezetőjét. Ha jól hallotta, teljesen félreértette a hallottakat, és azt hiszi, hogy a vezető, akiről beszélt, az Sylvia Martinez.

- Átengedtél volna, annak ellenére, hogy te választottál engem?

Chris nem válaszolt azonnal.

- Ha nagyon akartad volna, akkor igen. – válaszolta komolyan, kissé mélyebb hangon, a másik szemeit fürkészve. – Nem szívesen, mert… szóval szükségem volt rád, de számomra fontosak az embereim. Nincs rosszabb, ha egy olyan csapatban szolgálsz, ahol nem szívesen vagy.

- És szerinted én nem szerettem a csapatodban lenni, Chris? – kérdezte ismét Piers, vidáman mosolyogva, élvezve, hogy kicsit húzhatja a másikat.

Chris itt kezdett zavarba jönni, már nem tudta, hogy mit gondoljon.

- Én úgy vettem észre, hogy jó csapatot alkottunk, még a mai napig is. Sőt… már csak te vagy egyedül, aki megmaradt nekem. Sajnálom, ha nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogyan szeretted volna, de azt tudnod kell, hogy számomra az volt életem legboldogabb napja, mikor elfogadtad a felkérésemet. – vallotta be, próbálva érzékeltetni a másikkal, hogy milyen fontos az ő számára. – A vizsganapodon láttalak meg először, és bár csupán puszta kíváncsiságból mentem el, már akkor eldöntöttem, hogy téged akarlak a csapatomba, mint navigátort.

- Ezt komolyan mondod? – szeppent meg Piers, meglepve az, amit a másik mondott.

- A legkomolyabban. – bólintott Chris, majd egy akadozó sóhajt véve, szabad kezével habozva a másik férfi kezéhez nyúlt, ismét megfogva, ujjaikat összekulcsolva. Érezte, hogy ez az a pont, mikor ki kell mondania mindazt, amit érez. – Fontos vagy a számomra, Piers… el sem tudom mondani, hogy mennyire. Ha nem is oda választottak be, ahová szerettél volna kerülni, én önző módon akkor is örülök ennek.

- Én is, ugyanis oda kerültem, ahová mindig is akartam. – jelentette ki ekkor Piers, ezúttal felhagyva a ködös célozgatásokkal. Mikor látta a másik férfi értetlen arcát, megmagyarázta. – Ne haragudj, csak egy kicsit szívni akartam a véredet, azért fogalmaztam ilyen célzatosan. Mikor először láttalak, egy égő árvaházból mentetted ki éppen a gyerekeket, nem törődve az elővigyázattal futottál be elsőként, kihozva, akit csak találtál. Bár megégetted az egyik karodat, de magaddal szinte nem is törődve segítettél azokon a gyerekeken, és ez a kép asszem örökre az emlékezetembe vésődött. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy te vagy onnantól kezdve a példaképem, és azért mentem át a katonai iskolába, ugyanis az a cél lebegett a szemem előtt, hogy egy napon én is ilyen bátor és hősies legyek, mint amilyennek téged láttalak aznap. Amikor történt a szüleimmel az a dolog, ti értetek ki legelőször, és mikor az akkori katonai oktatóm beszámolt a tragédiáról, elmondta, hogy te voltál ott a sűrűjében és mekkora erőfeszítéseket tettél azért, hogy megmentsd a civileket. Onnantól kezdve folyamatos figyelemmel voltam feléd, és mikor átszereltél a BSAA-ba, onnantól az volt a célom, hogy én is bekerülhessek, hogy elég jó katonává váljak ahhoz, hogy méltó legyek a csapatodba. Mikor… mikor véget ért a felvételi és megkaptuk a ponteredményeket, én nagyon csalódott voltam. – merengett itt most el Piers, mikor eszébe jutott az a bizonyos nap. – A legjobbként akartam végezni, azt akartam, hogy a százalékos eredményem elég legyen ahhoz, hogy felfigyelj rám, de csak 85%-osra sikeredett a végeredményem. Komolyan, még emlékszem arra, hogy közel a sírás határához vettem át a bizonyítványomat, rettenetesen haragudva magamra, hogy nem voltam képes bizonyítani. De… de akkor te megjelentél előttem, és személyesen kértél fel arra, hogy legyek a csapatod tagja. Még a mai napig sem értem, hogy voltam képes megőrizni az önkontrollomat és a józaneszemet, azonnal elvállalva a felkínált lehetőséget.

Chris figyelmesen hallgatta végig a másik őszinte vallomását, és belül érezte, hogy egyre nehezebben fogja vissza magát.

- Te tényleg egyedül miattam vágtál bele ebbe az egészbe? Miattam vállaltad ezt a hatalmas rizikót és tortúrát, kockáztatva a saját biztos jövődet, csakhogy velem egy csapatban lehess? – kérdezte csendesen, picivel erősebben szorítva meg a másik kezét, szinte hihetetlennek tartva, hogy létezik olyan személy a világon, aki ennyi mindent megtett ő érte, hagyva, hogy ugráltassák, csupán azért, hogy mellette lehessen. És ő még csak nem is tudott róla eddig.

Piers egy zavart félmosollyal bólintott.

- Bármily meglepő, de így van. Azt mondtad, hogy fontos vagyok a számodra. Az a helyzet, hogy te is nagyon fontos vagy nekem, Chris, és lehet, hogy ez egy kicsit csöpögősen fog hangozni, de bármit megtennék azért, hogy megvédjelek és segítselek az utadon.

Chris érezte, hogy már képtelen parancsolni az érzéseinek. Nem tudta, hogy mi lesz belőle, abban se volt biztos, hogy a másik mit fog reagálni rá, ő viszont ösztönétől vezérelve hajolt előre, mikor a fiatal férfi befejezte a mondatát, száját határozottan nyomva az övéhez. Nem mert túlzásba esni, a másik kissé teltebb alsóajkába harapva szívta meg egy kicsit, majd még egyszer megismételve, éppen zavartan akart elhúzódni tőle, hogy magyarázkodásba kezdhessen, mikor teljesen váratlanul Piers halkan felnyögve húzta ki kezét a szorításból, mindkét karjával a másik férfi nyakát átölelve húzta vissza magához. Mielőtt Chris bármit reagálhatott volna, ezúttal ő szorította száját a másikéhoz, kétségbeesetten viszonozva a bátortalan kezdeményezést, ujjaival a rövidebb hajba markolva. Az egyértelmű jelzésre már Chris is felbátorodva folytatta a fiatal férfi szájának a csókolását, szorosan összeölelkezve, már egyáltalán nem akarva visszafogni magát. Némi helyzetváltoztatást eszközölve, óvatosan a hátára fektette a másikat, majd fölé hajolva folytatták a csókolózást, így viszont sokkal jobban hozzá tudott férni. Egyik kezével még mindig a hajába markolt, a másikat lejjebb csúsztatva, ruhán keresztül a mellkasát kezdte simogatni. Piers pedig próbálva viszonozni a dolgot markolt a hátán lévő felsőbe egy pillanatra, utána benyúlva alá mindkét kezével, erősen simogatni kezdve a másik izmos hátát.

Lassan egyre türelmetlenebbek lettek, mozdulataik egyre kapkodóbbá váltak, arra kapva észbe, hogy már egymásról tépték le a ruhákat. Chris kétségbeesetten vált el egy pillanatra a másiktól, hogy le tudja rángatni mindkettőjükről a nadrágot, ágyéka már fájóan lüktetett, szinte megváltás volt, mikor lekerült róla a feszítő ruhadarab. Tekintetét közben egy másodpercre sem vette le társáról, és amint meztelenek lettek, ismét visszakapott a fiatal férfihoz, mohón megcsókolva őt. Piers halkan felnyögve viszonozta a heves csókot, próbálva úgy helyezkedni, hogy a másik férfi a lábai közé térdelhessen, majd mikor ez megtörtént, lábaival erősen körbe kulcsolva a derekát szorította őt magához, felajzott férfiasságuk szorosan simult egymáshoz. Szinte meglepődött magán, hogy mennyire természetesnek érzi azt, hogy így érjenek egymáshoz, úgy érezte, mintha mindig is ez lett volna, amire vágyott, hogy így érjen hozzá a másik. Majd' fulladásig csókolták egymást, Chris utána elválva a szájától hajolt a nyakához, erősebben beleharapva, elkezdve kiszívni a megfeszült bőrt, ezzel is próbálva levezetni fájó vágyakozását. Piers felszisszenve mart a vállaiba, mikor megérezte nyakán a harapást, teste hevesen megremegett, de jól esett neki a váratlan merénylet. Most ujjait felcsúsztatva a másik férfi még enyhén nedves hajába, erősen belemarkolva szorította meg lábaival kicsit erősebben Chris derekát, mire nyelve egyet lökte fel csípőjét, lágyan mozogni kezdve, mintha már szeretkeznének.

Chris felnyögve hagyta félbe a nyakának a kiszívását, teste az eddiginél is jobban megremegve emelkedett meg egy kicsit, hogy a fiatalabb férfi könnytől homályos szemeibe nézhessen. Miközben ő is felvéve a ritmikus mozgást lökte ágyékát hozzá, kezeivel megfogva a másikét kulcsolta össze az ujjaikat, megtámaszkodva a fiatal férfi feje mellett a párnán. A kezdeti hevességből kicsit lenyugodva csókolták meg egymást ismét, nyelvükkel finoman játszadozva, egymás ajkát csókolva-harapdálva, nem hagyva abba a már egyre inkább gyorsuló mozgásukat. Kettejük közül Piers bírta kevésbé visszafogni magát, hamarosan felnyögve feszítette hátra a fejét, türelmetlenül mocorogva a másik férfi alatt, érezve, hogy bármelyik pillanatban ki fog elégülni.

- Chris…! Nem bírom…! – nyögte ki remegő hangon, erősen szorítva a másik kezeit.

Látva a fiatalabb férfi reagálását, Chris is érezte, hogy nincs minden rendben a testében. Hirtelen ötlettől vezérelve elengedte a kezeit, majd átölelve a másik tűzforró testét, teljesen ráfeküdve lökte előre a csípőjét, ezúttal mindent beleadva mozgott rajta, hogy minél hamarabb elmehessenek. Saját alsóajkába harapva fojtotta vissza a kikívánkozó hangjait, egyik tenyerével Piers száját fogva be, éppen időben, mikor ő a kelleténél hangosabban kiáltott fel. A heves mozgásnak hála nagyon gyorsan elmentek, testük az eddiginél is hevesebben megremegve feszült egymáséhoz, elfojtott kiáltással élvezve el. Most nehezen kapkodva magukba a levegőt ernyedtek el, így maradva egy kis ideig, míg sikerült valamennyire észhez térniük a kielégülés okozta kellemes delíriumból.

Chris megemelkedett egy kicsit, véve a lendületet, hogy visszafeküdjön a saját térfelére, ebben viszont a nyakába fonódó két kar akadályozta meg, amik visszahúzták őt.

- Még ne menj. – hallotta a másik suttogó hangját a fülénél, szorosan ölelve őt magához.

A férfi persze nem tiltakozott, minden további nélkül hajolt vissza a szájához, gyengéden beleharapva a másik duzzadt, kemény alsóajkába. Egy kis ideig ismét csókolózni kezdtek, egymás nedvesen csillogó testét simogatva, ezúttal sokkal odaadóbban és nagyobb beleéléssel. Chris tudta, hogy ezúttal már nem fog megelégedni az előzőhöz hasonló próbálkozással. Teste ismét szégyentelenül izzott, néhány másodperc alatt ismét megkeményedett a másik érintésétől, így nem is akarta tovább elhúzni az előjátékot.

- Piers. Megengeded? – hajolt most el a fiatalabb férfitól, miközben egyik kezét lecsúsztatva a vékonyabb testen, le egészen az ágyékáig, középsőujjával kitapintva egyszem bejáratát.

Piers nyelve egyet bólintott, azonnal elfogadva a tényt, hogy ő legyen az alárendelt fél.

- Másra sem vágyom, Chris. A tiéd akarok lenni. – suttogta enyhén remegő hangon, kissé megemelve magát, ezzel is egyértelműsítve a kérést.

Chris ennek hallatán halkan felmorranva kapott vissza a szájához, majd ezúttal hevesen megcsókolva őt látott hozzá társa felkészítéséhez. Már nagyon nehezen tudta magát visszafogni, de próbált maximális odafigyeléssel lenni iránta, nem akarva fájdalmat okozni neki. Mikor elegendőnek érezte az előkészületeket, némi ösztönzéssel a hasára fordította Pierst, hogy ezáltal könnyebb legyen a behatolás, majd betérdelve a lábai közé, roppant óvatosan vezette belé felajzott férfiasságát. Piers egy mély levegőt véve markolt a párnahuzatba, próbálta ellazítani testét, hogy ne fájjon az, amikor a férfi elkezdte belé tolni magát. Először nagyon furcsa érzés volt, de hála az előjátéknak, és a tudatnak, hogy éppen most készül Chris Redfieldé lenni, minden egyebet kizárt a tudatából. Mikor a férfi egy utolsó lökéssel teljesen beléhatolt, Piers felnyögve szorította össze a fogát, szorosan lehunyva a szemét, érezve, amint a másik férfi megfogva a kézfejét kulcsolja össze az ujjaikat, kényelmesen elhelyezkedve.

- El sem hiszem, hogy végre az enyém vagy. – suttogta a fülébe Chris, szenvedélyes hangon és arccal, mire lágyan társa nyakát és válltövét kezdte csókolni. Mielőtt Piers válaszolhatott volna bármit is, ekkor óvatosan kihúzódott belőle egy kicsit, hogy utána egy határozott mozdulattal visszalökje magát.

Piers remegő hangon nyögött fel a nem várt reakcióra, azonnal elfeledve azt, amit éppen készült mondani. Chris pedig folytatta a kezdetben lágy és kimért mozgást, próbálva óvatos lenni, de mikor látta a másikon, hogy igencsak kezdi élvezni a dolgot, akkor felvett egy ritmikusabb mozgást, minden figyelmével az aktusra koncentrálva.

Piers úgy érezte, hogy még sosem élvezett így semmit, mint a szeretkezésüket. Volt már másik partnerrel, de az a közelébe sem érhetett annak, amit most, ebben a pillanatban érzett. Elég hamar megszokta az ismeretlen helyzetet, és az, hogy így, ilyen helyzetben mozgott benne a férfi, elég mélyen belé tudott hatolni, aminek következtében gyakran eltalált benne olyan pontokat, amitől bele kellett fejelnie a párnába, mert nagyon hangosra sikeredett volna a kiáltása. Rettenetesen élvezte azt is, mikor a férfi lágyan, érzékien mozgott benne, de azt is, mikor olyan erősen, hogy a lendülettől némileg feljebb csúsztak az ágytámlához. Iszonyat nehezükre esett visszafogniuk a hangjukat, főleg Chrisnek, akinek nem volt mivel tompítania a hangját, helyette elkeseredett arccal nyúlt be a fiatalabb férfi mellkasa alá, majd ismét ráfeküdve temette arcát a nyakába, néha bele-beleharapva kínjában. Testük már egyre inkább nedvesedett a megerőltető mozgástól, a vége felé Chris minden erejét beleadva csúszott ki-be a fiúban, olyan erősen lökve előre a csípőjét, hogy a lábai már zsibbadni kezdtek az erőlködéstől. Szinte az eszét vesztette a kínzó gyönyörtől, annyira vágyott Piersre…! Hallotta a másik hangját, amint fojtott hangon őt biztatja, szinte könyörögve neki, és ez volt az, amitől végképp elszakadt a cérna benne. A következő pillanatban megérezte a tudatát és az egész testét elborító gyönyört, éppen csak el tudva még időben fojtani a torkából feltörő kiáltást, miközben hevesen megremegve elégült ki, nekifeszülve a másik testének.

Piers szinte vele együtt elégült ki, halkan felsírva kapaszkodott bele a párnába, érezve, amint forró magja elhagyja a testét. Először alig fogta fel, hogy mi történt, csak arra tudott koncentrálni, hogy elég levegő jusson kiszakadni látszó tüdejébe. Majd, mikor valamennyire megnyugodott, kezdve észhez térni, jólesően érezte a másik testét magán, amint szintén zihálva kapkodja a levegőt, teljes súlyával ránehezedve. De nem bánta, hihetetlenül jó érzés volt hallani és érezni Chris Redfieldet, aki még változatlanul magához ölelve tartotta őt, néhány apró puszit adva a lapockájára. Kellett kis idő, míg magukhoz tértek, akkor Chris erőt véve magán engedte el társát, feltérdelve, óvatosan kihúzódva forró testéből. Piers fáradtan érezte, amint a másik férfi valamivel megtisztította magukat, utána visszahanyatlott mellé, átölelve a hátát. Most észbe kapva fordult ő is oldalra, majd egy mély sóhaj kíséretében bújt hozzá, szorosan összekapaszkodva, meztelen testük egészen összesimult. Chris néhány gyengéd csókot adott társa hajára és halántékára, arcán egy halvány mosollyal érezte, hogy ennyire boldog talán még sosem volt. Agyában folyamatosan az imént átéltek jártak, egyre csak a másik gyönyörűnek vélt testét látta maga előtt, még tudatában hallotta vágytól terhes hangját, el sem akarva hinni, hogy tényleg lefeküdtek egymással. Milyen fura dolgai vannak az életnek. Egy ilyen eldugott, világvége szigeten és ilyen lehetetlen körülmények között derül ki, hogy mit is éreznek valójában, és ebben a rozzant, zombikkal körülvett toronyban lesznek először egymáséi.

- Szeretlek, Chris. – hallotta váratlanul a fiatal férfi csendes hangját, és szavaitól hirtelen nagyot dobbant a szíve, enyhén összerezzenve, mikor kirázta őt a jóleső borzongás. – Annyira szeretlek.

Piers érezte, hogy a köztük történtek még nem teljes. Leírhatatlanul boldog volt, és még sosem tapasztalt nyugalmat érzett most, hogy a másik erős, biztonságot jelentő karjaiban lehet, de érezte, hogy ez így még nem az igazi. Csak egy másodpercig habozott, míg kimondta azt, ami egy ideje már benne élt, és csak reménykedett abban, hogy a másik férfi is hasonlóan érez iránta.

Chris most egy reszketeg sóhajjal húzta őt jobban magához, meztelen hátán lévő ujjaival lágyan végig simítva nyirkos bőrét.

- Én is szeretlek, Piers. Jobban, mint azt el tudnám mondani. – válaszolta csendesen, őszinte érzéssel a hangjában. – Te vagy számomra a legfontosabb ezen a nyomorult világon.

Piers akart volna még mondani valamit, de helyette halkan felnyögve emelte meg a fejét, egyik tenyerét rácsúsztatva a férfi arcára, majd lágyan megcsókolta őt ismét. Chris végtelen gyengédséggel viszonozta, és ebben a csókban most minden eddigi érzésük benne volt, az egymás iránti odaadó bajtársiasság és szeretet ebben a pillanatban vált egy sokkal komolyabb érzéssé, egy eltéphetetlen kötelékké.

Mikor elváltak egymástól, Chris a végén egy hosszas csókot adott még társa szájára, majd ismét összebújva simultak egymáshoz, egy kellemes nyomással a mellkasukban. Szívük hevesen vert a mellkasukban, és akaratlanul az elkövetkezendőkön járt mindkettőjük agya.

- Szeretnék kérni valamit tőled, Piers. – szólalt meg kis idő múltán Chris.

- Hallgatlak.

- Ha vége ennek az egésznek és végre hazajutunk… szeretném, ha elmennénk valahová. Bárhová, csak jó messzire mindentől, ami a BSAA-ra emlékeztet.

Piers először meglepődött a kérésen, a válaszához viszont kétség sem férhetett.

- Benne vagyok, Chris. De mi lesz Richarddal? Őt nem hagyhatjuk, hogy büntetlenül megússza.

- Nem is fogjuk hagyni. Amint visszajutottunk, felelősségre vonom és hadbíróság elé vetem a tetteiért. Úgy érzem, ennyivel tartozom a világnak, nem hagyhatom, hogy miatta ártatlanok százezrei haljanak meg.

- Chris, ez nem csak a te harcod. Ne gondold azt, hogy egyedül te vagy a felelős a világban élőkért.

- Igen, tudom, éppen ezért akarom, hogy ott hagyjuk a BSAA-t. Ha ott maradunk, előbb-utóbb valamelyikünknek baja fog esni, nem lehet minden alkalommal ekkora mázlink. És hiába is próbálnálak kivonni a keményebb küldetésekből, azzal talán nagyobb veszélybe sodornálak csak téged. Ezért döntöttem úgy, hogy mostantól csak és kizárólag te vagy számomra a legelső, a te biztonságod a legfontosabb számomra, Piers. Menjünk el egy aránylag biztonságos, jól védhető helyre, ahol csak magunkra kell figyelnünk az elkövetkezendőkben. – mondta Chris, határozott hangon, a másik csodálkozó, acélszürke szemeibe nézve.

Piers egy hálás mosollyal bólintott, megszorítva a másik kezét egy pillanatra.

- Köszönöm, Chris. Veled akár a világ végére is elmennék, ha kell, te vagy számomra is a legfontosabb.

Miután sikerült megbeszélniük a továbbiakat, megnyugodva feküdtek vissza, elég hamar álomba merülve, hiszen holnap még nagy küzdelem vár rájuk.

10. fejezet: A végső harc

- Rendben, akkor összegezzünk. 9 molotov koktélunk van és egyetlen puskánk, 26 lőszerrel. – nézett végig Leon az asztalon, amin az említett tárgyak voltak felsorakoztatva. – Chrisnél és Piersnél van 1-1 vadászkés, Helenánál az a halász szurony, Sherry, nálad a sokkolód. Én átveszem a molotovokat, Jake, nálad lesz a puska. Mi ketten kezdünk, én próbálok arra utat nyitni, amerre megyünk, Jake, te leszeded a közelben maradtakat, a többiek pedig, akit csak érnek. Nagyon gyorsnak kell lennünk, a hangra nyilván sokan fognak ideseregleni, így nem lesz sok időnk bemenni az erdőbe.

- Azért elég messze van az a bázis, jó lenne valami járművet szerezni. – nézett az asztalra kiterített, kissé már rongyos térképre Jake. – Az úton idefelé jövet állt néhány autó, nem akarjuk inkább azokat megkockáztatni?

- Igaza van, muszáj kocsit szereznünk, nem fogunk túl messzire jutni így, gyalogszerrel. – helyeselte Chris, ő is felmérve a meglehetősen nagy távolságot a torony és a keresett katonai bázis között. – Lehet, hogy az a hely is használhatatlan, akkor kénytelenek vagyunk tovább haladni.

- Van egy kikötő, itt, délre, Skidegate-ben. – mutatott a térképre Piers, a Tlell alatti városra. – Ha csődöt mondunk a bázissal, itt még megpróbálkozhatunk egy ép hajóval.

- Rendben, akkor csináljuk így. – bólintott Leon, majd mindenki nekilátott felkészülni az előre láthatólag macerás küzdelemre. – Ugye mondanom sem kell, hogy mindenki legyen nagyon óvatos. Próbáljunk mindenkit pontosan a fején eltalálni, és vigyázzunk egymásra.

- Várjatok, mi lenne, ha egy kicsit megkönnyítenénk a helyzetünket? – kérdezte meg ekkor Sherry, mikor elindultak az ajtó felé. – Ha az út felé tartunk, akkor esetleg csaphatnánk valami kisebb zajt, amire az itt kószáló zombik figyelnének csak fel, elterelve a figyelmüket. Ha elmennek az ajtótól, akkor csak nagyon gyorsan oda kell szaladnunk az egyik útszéli autóhoz, akkor több időt és energiát nyernénk.

- Remek ötlet! – csapott le azonnal a lehetőségre Helena. – A torony túloldalára dobjuk le az egyik molotovot, amikor odasereglenek, mi kiszaladunk.

Chris halvány mosollyal hallgatta az ügyes ötletet. Ismét eszébe jutott az, amit tegnap beszéltek a fiatal lánnyal, a világítótorony tetején. Sherry azt mondta, hogy ők hatan nem véletlenül kerültek össze, mindegyiküknek megvan a maga szerepe ebben a csapatban, ügyesen összedolgozva. Valakinek mindig támad egy mentő ötlete, amivel megnő a túlélési esélyük, ahogy most is.

Az elterelő hadművelet nagyszerűen bevált. Leon a túloldalon lévő ablakon kihajított egy üveget, ami egy kisebb bozótot gyullasztott ki. A hatás azonnali volt, a környéken lézengő zombik fejvesztve iramodtak oda, egyenesen bele a tűzbe, viszont az ajtó és az út közötti köz teljesen megtisztult.

- Futás! – jelentette ki Chris, aki addig az ajtónál figyelt, majd azonnal megadta a jelet, amint tiszta lett a környék.

Kivágva az ajtót, teljes erejükből futni kezdtek az út felé, és a zombik is csak jóval később figyeltek fel rájuk, amikor már az úton futottak.

- Nagyon jók vagyunk! – nevetett fel Jake futás közben. – Ezt nektek, kicsi csírák!

- Leon, ott egy nagyobb kocsi! – mutatott most előre Helena, aki legelöl futott, de ekkor azt is észrevették, hogy két zombi ténfereg ki mögüle, ők is a többi társuk bődülésére indulva be. A barnahajú lány ennek láttán előre szegezve a szuronyt rontott nekik, az egyiket sikeresen feltűzve a végére, átszúrva a fejét vele. A másikat a közvetlen mögötte lévő Piers hatástalanította, egy ügyes mozdulattal kikerülte a felé kapó kezeket, majd mögé ugorva, egy mozdulattal átszúrta hátul a koponyáját a kezében tartott vadászkéssel.

- Benne van a kulcs! – kiáltotta Sherry, a nagyobb fekete terepjáró mellé érve. – Nincs benne zombi, mehetünk!

Mire a pórul járt zombi tömeg beérhette volna őket, bezsúfolódtak mindannyian a kocsiba, ezúttal Chris vezetve. Elindítva a kocsit, azonnal hátra tolatott, majd a gázba taposva, nagy slunggal elindultak visszafelé az úton, ezúttal a nyugati térségben elhelyezkedő bázis felé tartva.

- A nemjóját, ez azért elég meredek volt. – fújta ki magát Leon, hátra vetve a fejét a hátsó ülés támláján. Elöl Chris és Piers ültek ezúttal, ők négyen pedig éppen csak befértek hátulra. – Ha innen épségben kijutunk, kiveszek egy hét szabit.

- Az ránk is ránk férne. – mondta Helena nevető hangon, feje szintén a háttámlán puffant. – Azt viszont jó lenne tudni, hogy merre van az a némber, szívesen kibelezném őt. Most már igencsak a bögyömben van a rohadt ármánykodásával. Elmebeteg dög.

Ezzel a kijelentéssel mindenki egyetértett. Hiába menekülnek meg most innen, ha Carla életben marad, egy idő után újra kezdődik minden, hiszen addig nem fog leállni, amíg életben van.

- Leon, ha kijutunk innen és lesz vétel, nem tudsz valakit megkérni, hogy szőnyegbombázzák le a szigetet? – kérdezte Jake komoran, Leon viszont rosszallóan rázta meg a fejét.

- Ilyenre én nem adhatok parancsot. Ahhoz magasabb engedély szükséges, bizonyíték, hogy elkerülhetetlen ez a lépés, addigra viszont Carla vígan leléphet innen. Most kéne elintéznünk, csak fene tudja, merre lehet. Talán itt sincs a szigeten.

- Mellesleg nincsenek fegyvereink se. – jegyezte meg ekkor Piers is, hátra fordulva. – 1-2 molotovval és néhány szúróeszközzel nem megyünk sokra ellene. Nyilván körbe van véve állig felfegyverzett J'avokkal.

- Tudjátok… ha én a helyében lennék, egy jól védhető helyre tenném a támaszpontomat, az egyetlen helyre, ahol megfelelő harci felszerelések vannak és olyan technika, amivel nem csak az itteni rádióállomásokat tudom zavarni, hanem figyelemmel is tudom kísérni az eseményeket a szigeten elhelyezett kamerákon át. – mondta Chris, eltűnődő hangon.

Leon kapcsolt először, mire céloz barátja.

- A katonai bázis. – mondta ki, amire a másik férfi is célzott. – Túl macerás lenne kiépíteni itt egy megfelelő védelmű épületet és kialakítani egy biztonságos hálózatot. Az a katonai bázis viszont pont megfelelő a céljának, onnan bármikor indíthat rakétákat, elzárt terület, és hozzáférhet a kamerarendszerekhez, onnan láthatta, hogy hová mentek. A világítótorony körül nem láttam kamerarendszert, így nem biztos, hogy tudja, oda tartunk.

- Ez mondjuk elég nyilvánvaló lehet a számára. – húzta el a száját Jake. – Az egyetlen járművet is felrobbantotta, amivel elhagyhattuk volna a szigetet, így nincs sok választásunk.

- Richard is megemlítette a bázist. – filózott el Piers. – Szerintem nem véletlenül, és az eddigiek láttán az a gyanúm, hogy szándékosan úgy tereltek minket, hogy a végén a bázisnál kössünk ki.

- Mondjuk ki, ez már a kezdetektől fogva egy csapda. – morrant fel Helena. – Akármerre megyünk, minden lépésünket figyelik. Szerintem, ha a kikötő felé vennénk az irányt, ott sem találnánk menekülőutat, mert nem fognak innen kiengedni. Fel kell vennünk a harcot vele, kénytelenek leszünk belemenni a játékba és szembe szállnunk vele.

Erre már senki sem válaszolt, egész úton mindenki magába mélyedve gondolkodott az elkövetkezendőkön. Piers navigálásának segítségével úgy fél óra alatt elérték a hatalmas szögesdrótkerítéssel körbevett katonai bázist, ami viszont meglepően kihaltnak tűnt. Nem messze az állomástól megállva vették szemügyre a környéket, még nem szállva ki a kocsiból. Egy nagyobb, központi épület terült el középen, mellette három kisebb épület állt, az egyik egy repülőknek fenntartott hangár volt. Néhány elhagyatottan álló harci kocsi állt a bejárat és a kerítés között, egy kisebb katonai repülőgép állt a hátsó kifutón, eléggé megviselt állapotban, látszott, hogy az oldalát ért találattól hasznavehetetlenné vált.

- Nekem ez roppant gyanús. – vonta össze a szemöldökét Leon. – Bevallom, arra számítottam, hogy egy lépést sem fogunk tenni a megannyi zombitól, nem hittem volna, hogy ilyen üres minden.

- Nyilvánvalóan csapda, de akkor sem ülhetünk itt tétlenül. – mondta Chris, majd elsőként nyitva ki az ajtót, kiszállt a kocsiból, még alaposabban felmérve a környéket.

Őt követték a többiek is, lassan megközelítve a tárva-nyitva álló drótkaput. Jake elővigyázatosan néhány nagyobb követ kezdett dobálgatni a földre, össze-vissza, ezzel is kizárva, nehogy aknára lépjenek vagy egyéb meglepetésbe botoljanak. Ám nem robbant semmi, nem akadtak bele felállított hurokcsapdába sem, és semmi más mozgásra nem figyeltek fel. Teljesen kihalt volt a hely, csupán a hátul égő repülőgép tűzropogását hallották. Nagyon óvatosan közeledtek a hangár felé, Jake közben az egyik magára hagyott harci kocsihoz lépett, alaposan feltérképezve, hogy nincs-e benne egy véletlenül megbújó zombi vagy J'avo.

Piers ekkor megtorpant, mikor felfigyelt valami fura hangra, mire erősen fülelni kezdett. A mellette haladó Chris azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel, így ő is megállva a társa mellett figyelte őt, direkt nem szólva semmit. Piers összevont szemöldökkel hallgatózott egy darabig, az el-elvétett hangokra koncentrálva, amik valahonnan a központi épület felől jöttek.

- Mi történt? – állt meg ekkor Leon is, felfigyelve arra, hogy két társuk lemaradva álltak meg. A többiek is azonnal megállva várakoztak.

- Valamit hallok. – mondta Piers halkan, a következő pillanatban viszont mindannyian hallani véltek egy hangos morgáshoz hasonló hangot, a központi épület irányából. Azonnal tudták, hogy ez mit jelent.

- Az épületben vannak! – kiáltott fel ekkor Sherry, de mielőtt visszavonulót fújhattak volna, váratlanul felhangzott egy berregő hang, mire a mögöttük messzebbre elhagyott kapu elkezdett becsukódni, aktiválódva a kerítésbe vezetett áram. Innen nem tudtak már kimenekülni, és mikor visszafordultak, mind a négy épület ajtaja kinyílt, tömérdek zombi zúdulva ki a belső részről, vegyesen katonák és civilek. Úgy tűnt, hirtelen kapkodták őket össze a környékről, csapdának szánva őket zárták be az épületekbe.

- Na, erre nem számítottam! – jelentette ki Jake vicsorítva, miközben automatikusan hátrálni kezdtek a még tétlenül támolygó zombiktól. – Valami ötlet?

- Nem igazán… - rázta meg a fejét Leon, érezve, hogy igencsak leizzadt a temérdek lény láttán. Sok mindenre felkészült, de erre nem. És mivel a kerítésen nem tudnak átmenni az áram miatt, itt ragadtak, csapdába esve, mint a kísérleti nyulak.

Váratlanul egy éles nevetés hasított a levegőbe, ami a kihelyezett kihangosítókból jött.

- „Örülök, hogy ismét összefutottunk, Túlélők Csapata! – hangzott fel Carla Radames gunyoros hangja. – Remélem, tetszik a szívélyes fogadóbizottság, amit csak a ti kedvetekért szerveztem meg!"

- Te utolsó kis…! – kezdte Helena a szitkozódást, de ekkor felfigyeltek rájuk a közelebb álló zombik, mire felüvöltve indultak meg feléjük, áradatként követve őket a többiek is.

- „Jó mulatozást mindőtöknek!" – hallották még Carla csúfondáros hangját, mire megkezdődött a pokol.

Mielőtt elérhették volna őket, Jake a hátrálás közben felfigyelt a mellette lévő harckocsira, amit előzőleg alaposan áttanulmányozott. A tetejére egy hatalmas gépfegyver volt felszerelve, az oldalán befűzve egy rahedli nagytöltényű lőszerrel, így nem is habozott.

- Mindenki, álljatok a kocsi mögé! – kiáltotta, majd minden szó nélkül átdobva a néhány lépéssel mellette álló Chrisnek a puskát és a lőszeres dobozt, már ugrott is fel a kocsira, élesítve a gépfegyvert.

Mikor mindannyian a kocsi mellé húzódtak, felhangzott a gépfegyver fület sértő ropogása, azonnal szórni kezdve a kiürült töltényhüvelyeket. Jake egy harci kiáltással látott neki irtani a feléjük siető zombikat, a hozzájuk közelebb eső kisebb épületből jövőket. Ez először még ment is, de mikor összeért a négyépületnyi zombi, már nem volt elég a gépfegyver szóró tüze, egyre több zombi szökött meg a golyó általi haláltól, átfurakodva a védőfal mellett. A többiek készen állva vették fel a harcot, közben Chris a kocsin álló Jake-et fedezve a puskával, nehogy a felmászó zombik leszedjék őt onnan.

Piers éppen egy öregebb zombinak tekerte ki a nyakát, mikor felpillantott a központi épületre. Az előoldal felső részén üveg volt, amin át észrevette a fekete hajú nőt, eddigi szenvedésüknek az okozóját. Mintha csak egy filmet nézne, karba tett kezekkel figyelte a halálra ítélt küzdelmüket, és szinte ki tudta venni önelégült arcát. Hirtelen elöntötte a méreg a fiatal katonát. Ez a nő csupán játszik velük, és a mániákusságának köszönhetően mindenkit képes feláldozni a világon. Ő maga a fertőzés a világra nézve, nem engedhetik, hogy megússza ezt élve, mert akkor tényleg eljön az Armageddon!

Még gyorsan felmérte a környezetet, mire a következő pillanatban elrugaszkodott a helyéről, a túloldalon lévő fémtorony felé futva, olyan sebesen, ahogy csak bírta.

- Piers! – hallotta maga mögött parancsnoka kétségbeesett kiáltását, de ő megállás nélkül futott tovább, reménykedve benne, hogy a másik nem jön utána. Nem tudta, hogy mit csinál, csupán az járt az agyában, hogy meg kell valahogy állítania a zombi hordát, mert így semmi esély ellenük. Az egyetlen dolog, ami az eszébe jutott, hogy a zombik eléggé összezavarhatók az erősebb hangokkal. Ha sikerül feljutnia arra a fémpóznára, aminek a legtetején a légiriadó van, akkor talán kellően meg tudja őket zavarni, míg a többieknek sikerül valahogy bejutniuk a biztonságot jelentő épületbe.

Leon az utolsó pillanatban fogta vissza Christ, nehogy a másik után fusson. Ő rögtön levette, hogy mire készül a fiatal katona, agyában abban a pillanatban kezdett összeállni a menekülési terv.

- Figyeljetek, amit felhangzik a sziréna, meg kell kerülnünk őket és befutunk a hangárba! – kiáltotta, majd gyorsan leütött egy rájuk ugró zombit. – Megértette mindenki?!

- Pierst nem hagyom itt! – kiáltotta Chris.

- Ő biztonságban lesz a torony tetején, nekünk viszont szereznünk kell egy repülőt, míg nem késő! Őt fel fogjuk tudni venni utána is!

Közben Piers felért a torony tetejére, mire átállítva az ott lévő kihangosítót kézi vezérlésre, elindította a légiriadót. Be kellett fognia a fülét, mert veszett éles hangon hasított bele a levegőbe a figyelmeztető hang, de ettől függetlenül bevált a csel. A zombik megzavarodva hagytak fel a támadással, így a többieknek esélyük lett arra, hogy kikerülve őket, futásnak eredjenek a hangár felé. Piers visszanézve az üvegfal mögött álló nőre, elégedetten látta annak haragtól eltorzult arcát, alaposan belekavart a kifundált tervébe.

- „Ezzel még nem nyertetek, katona!" – szólt bele a kezében tartott mikrofonba a nő dühösen, mire megfordulva, ellépett az üvegtől.

- Addig nem is, amíg ki nem nyírunk téged, boszorkány. – morogta Piers halkan, majd áthajolva a korláton figyelte a többieket, hogy merre vannak. Ám riadtan vette észre, hogy egy valaki leválva a csapattól indult el felé, az ott ácsingózó zombikon átverekedve magát. – Nem, nem lehetsz ilyen ostoba!

Ijedten kezdett lemászni a toronyból, hogy segíthessen önfejű parancsnokának, aki ismét fittyet hányva a tervre sietett a segítségére.

- Maradj ott! – hallotta ekkor a férfi parancsoló hangját, mielőtt lemászhatott volna a fémvázon. Megtorpanva vette észre, hogy már majdnem elérte őt, éppen egy jókötésű katonát gyűrve le egy hirtelen felkapott kinyitható fémpálcával, miután átadta még elválásuk előtt a puskát Leonnak.

Mikor odaért hozzá, nagy lendülettel kapaszkodott fel ő is a fémvázon, mindketten felmászva a tetejére.

- Már megint nem bírsz a fenekeden maradni?! – kezdte Chris a mérgelődést, nehezen lélegezve, a térdén megtámaszkodva. Ruháját vérfoltok tarkították, kezei remegtek a kimerültségtől, mosolya viszont élénk volt.

- Ezt akár rád is mondhatnám. – jegyezte meg Piers vigyorogva, mire halkan felnevetve öklöztek össze, majd lenézve látták, hogy a többiek beértek a hangárba, maguk után becsukva az ajtót.

- Remélem, találnak megfelelő gépet, jó lenne a fenébe eltűzni innét. – morogta Chris, miközben lekapcsolta a szirénát, mielőtt megsüketültek volna. Már úgysem volt rá szükség, a többiek bent voltak.

Piers éppen kommentálni akarta volna, mikor váratlanul egy riadt sikolyt hallottak bentről, a hangár belsejéből.

- Ez Sherry! – jelentette ki Piers riadtan, mire felhangzott néhány puskadörrenés, majd ismét a lány sikolya. A zombik persze elindultak a hangár irányába, próbálva betörni az erős fémredőnyön át.

- Valami baj van. – nézett körül Chris azonnal, mire a központi épület mellett észrevett egy nagyobb, puttonyos teherautót, olyat, amiben a katonák a muníciókat szokták tárolni. – Odanézz, az egy muníciós kocsi, abban lehetnek fegyverek meg lőszerek!

A két katona összenézett, majd mindent értve indultak meg azonnal lefelé. Mivel a zombik a hangár ajtajánál tornyosultak, így ők feltűnés nélkül el tudtak jutni a kiszemelt teherautóig. Felhajtva a vásznat, megkönnyebbülten látták, hogy a hátsó tér tele volt különböző fegyverekkel, köztük rakétavetőkkel is.

- Na, erre van most szükségünk! – csettintett egyet Chris, majd felugorva a raktérbe, azonnal nekilátott leadogatni társának a szükséges fegyvereket és lőszereket. A két férfi tele aggatta magát mindennel, amit elbírtak, Piers magához vett még két UZI gépfegyvert, Chris pedig elbirtokolta a rakétavetőt, egy oldaltáskába rakva a hozzá tartozó hatalmas tölteteket is. Ezekkel már sokkal jobban érezték magukat, így kellően felkészült állapotban indultak el a hangár felé, ahonnan félreérthetetlen küzdelem zaja hallatszott ki. Megközelítve a zombikat, Piers lemaradt hátul, míg Chris megtöltve a rakétavetőt, féltérdre ereszkedve célozta meg az egy kupacban lévő zombihordát, mire kilőtte a lövedéket. Amaz hosszú fehér csíkot hagyva maga után száguldott a célpontjai felé, majd belecsapódva a közepébe, hatalmas pusztítást végzett a lények között. Már az első lövésben odalett a háromnegyed horda, azokat, akik túlélték a lövést, Piers intézte el a két UZI-jával. Így már semmi esélye nem maradt a zombiknak a két felszerelt, harcedzett katonával szemben, akik úgy aprították őket, mint télen a tűzifát.

- Gyorsan, segítenünk kell nekik! – sietett Piers a hangár bejáratához, ahonnan még mindig küzdelem hangjai hallatszottak ki.

- Álljatok félre az ajtótól! – kiáltotta be Chris, remélve, hogy hallották őt bent a többiek is, majd eltávolodva, az ajtó oldalát célozta meg a rakétavetővel, miután az ajtó nem nyílt ki az erőfeszítésüknek sem.

Sikeresen berobbantva az ajtót, rémülten vették észre, hogy valami fehéres, szürkés trutyi folyt ki az ajtón egyenesen feléjük tartva. Még időben félreugorva kerülték ki a furcsa képződményt, ami most megállva húzódott vissza a raktárba.

- Leon! – kiáltott be Chris, aggódva próbálva kivenni valamelyik társát a sötét hangár belsejében.

- Chris, vigyázzatok, Carla is mutálódott! – hangzott fel ekkor Leon hangja belülről, akkor viszont a szürkés trutyi dagadni kezdett, mire egy aránylag felismerhető alakot vette fel, ami nagyot nevetve közeledett feléjük.

- Nem tehettek bennem kárt, szánalmas söpredékek! Elpusztíthatatlan vagyok, sosem állok le! Mindőtök itt fog meghalni! – rikácsolta a lény Carla hangján, mire ismét visszaalakulva folyékony trutyivá, megindult a két katona felé.

A két férfi megpróbálta felvenni vele a harcot, de tényleg nem fogott rajta semmilyen fegyver. A golyók sértetlenül csapódtak bele, kifolyva belőle, a rakétavető áthaladva rajta csapódott a hangár melletti épületbe, még szerencse, hogy nem a többieket kapva telibe, akik éppen akkor bukkantak fel a szétlőtt ajtóban.

- Már megint a saját fejed után mentél, Chris! – jelentette ki Leon, mikor ismét összeállt a csapat, együtt nézve szembe a förmedvénnyel. Mindegyikük tele volt sérüléssel, egyedül Sherryn nem látszottak sebek, a képessége miatt.

- De ne mondd, hogy nem érte meg. – vágta rá Chris vidoran, majd megdobta barátját egy Magnummal és a doboznyi töltényével. Piers közben másik három társukat látta el lőfegyverrel.

- Legalább nem úgy halunk meg, hogy esélyünk sem volt.

Ezzel a végszóra mind a hatan egyszerre emelték fel a szerzett fegyverüket, sorozattüzet eresztve a feléjük tartó nyálkás lénybe. Carla először visszahőkölni látszott, de mivel a golyók nem okoztak benne nagyobb kárt, így szinte akadály nélkül haladt előre, változatlanul feléjük tartva. Chris újból bepróbálkozott a rakétavetővel, de ugyanannyi eredménnyel.

- Mi a frászkarikából van ez a nyavalyás?! – kiáltotta Jake haragosan, igencsak leizzadva, az utolsó adag tárt helyezve bele a fegyverébe. – Ezt semmi se fogja, úgy szívja magába a golyókat, mintha zselébe lőnénk!

- Elfogytam! – kiáltotta ekkor Helena rémülten, mikor kifogyott fegyveréből az utolsó golyó is.

Válaszként a szürke trutyi beérve őket lendítette meg az egyik akkor kialakult csápját, telibe kapva a barnahajú lányt vele. Helena nagyot nyekkenve vágódott hanyatt, fájó mellkasának hála alig kapva levegőt.

- Helena! – futott oda Leon aggódva, de ekkor egy újabb csáp ezúttal Jake-et találta el, aki felkiáltva csapódott neki a mellettük lévő harcikocsi oldalának, alaposan beütve az oldalát.

Chris még időben ért Sherry mellé, akit egy lendülettel arrébb tudott lökni, magával együtt, így a csáp a földbe csapódott csupán.

Piers ügyesen kikerülte a neki szánt csapást, újabb sorozatot eresztve a lénybe, de nulla eredménnyel. Utolsó reménnyel kapta elő az övére csatolt egyik gránátot, amit kibiztosítva, egy ügyes hajítással a lénybe vágott. A gránát a trutyin belül robbant, és bár az a rész leszakadva robbant fel, a lény pedig fájóan felsikított, de a találatot ért rész szinte azonnal visszagyógyult, lényegében nem keletkezve rajta semmi maradandó kár.

- Véged van, katona! – hörögte Carla, ezúttal Piers felé megindulva.

Piers rémülten kezdett hátrálni, próbálva kitalálni valami mentő ötletet, mikor teljesen váratlanul egy helikopter bukkant fel nem messze mögötte, egyenesen feléjük tartva. Mindannyian ösztönösen néztek fel az égre, és mikor elérte őket a jármű, csak akkor tudták kivenni a benne ülő alakot.

- Ada?! – nyikkant meg Leon, felismerve a számára oly fontos személyt.

- Te?! – hördült fel Carla is, akit szintén váratlanul ért a másik nő felbukkanása.

Ada Wong a szokásos egykedvűséggel az arcán figyelte a megviselt csapatot és szörnyszülött hasonmását, mire szája egy halvány mosolyra húzódott.

- Sajnálom, hogy belerondítok a játékodba, Carla, de úgy hiszem, ennyi már bőven elég volt belőled és a kisded szórakozásodból. – mondta kimért hangon, a fülén lévő mikrofonba beszélve, amit a kintiek is jól hallottak. A következő pillanatban célkeresztbe vette az igencsak nagy célpontot, mire a helikopter elejébe szerelt fegyvercsövön keresztül kilőtt a szörnyre egy kémcsőszerűséget, benne valami kékkristályos folyadékkal telített ampullával.

A tű azonnal beléfúródott, és mielőtt kidobhatta volna magából a lény, a benne lévő folyadék már bele is ivódott, kezdve beteríteni az egész testet. Fájdalmas bömböléssel vette kezdetét Carla Radames haláltusája, ugyanis a folyadék telis-tele volt olyan organizmussal, amelyek elkezdték felemészteni a mutáns gazdatestet, ezáltal végérvényesen elpusztítva mindent, ami valaha Carla Radames volt.

A hat túlélő döbbenten nézte végig a jelenetet, majd mikor a lény végérvényesen megszűnt létezni, hatalmas megkönnyebbüléssel a lelkükben ernyedtek el megfeszült izmaik, szinte egytől-egyig leroskadva a földre a hirtelen rájuk törő fáradtságtól.

- Ez szenzációs volt, Ada. – szólt bele a fülében lévő mikrofonba Leon, egy fáradt, de hálás mosollyal nézve fel a felettük lebegő helikopterben ülő nőre, remélve, hogy hallja őt a másik.

Ada egy mosollyal nyúlt a saját fülében lévő adóvevőhöz.

- Esetleg elvihetlek titeket? Vagy inkább megkockáztatjátok a Skidegate-ben lévő kompot.

- Isten ments, nem akarok már több zombit látni ebben az életben! – mondta Leon nevető hangon, majd miközben a nő arrébb szállt, hogy letehesse a gépet, ő is fáradtan felnyögve követte a többieket a földön való ülésben, mindannyian megkönnyebbülten nevetve fel most, hogy véget ért a megpróbáltatásuk.

11. fejezet: Új kezdet

- „A hívott szám nem elérhető, kérjük, próbálja meg később a tárcsázást."

Richard Harper ingerülten csapta le a kezében szorongatott mobilját, idegesen túrva a hajába. Már két napja hiába hívogatja Carla Radamest, folyamatosan ki volt kapcsolva a nő mobilja. Ráadásul napok óta nem volt híre az Alpha csapatról, amivel nem is lenne gond, hiszen eleve felkészült arra, hogy a csapat halálhírét közölhesse a feletteseivel, viszont ehhez szüksége volt a nő megerősítésére is, hogy Chris Redfield és Piers Nivans meghaltak. De azóta semmit sem tudott, nem csak a csapattal szakadt meg a kapcsolat (ami mondjuk szándékos is volt), de a nővel is, ami igencsak aggasztani kezdte. Addig, amíg nem tud biztosat, nem mert semmit közölni a főnökséggel, de néhány illetékes már elkezdett kérdezősködni, akiknek feltűnt a csapat hosszas távolléte. És ő nem tudott mit mondani, ráadásul már nem titkolhatja tovább azt sem, hogy nincs kapcsolata a csapattal.

- A fene esne abba a nőszemélybe, nem kellett volna megbíznom benne! – morogta, mikor újfent sikertelenül próbálkozott a felhívásával.

Váratlanul határozott kopogás hangzott fel az ajtaján, amire gyorsan összeszedte magát.

- Tessék! – szólt ki, úgy téve, mintha nagyon benne lenne valamiben. Mikor nyílt az ajtó és ő felnézett, a szemei rémülten kerekedtek ki, a levegő bennszorult a tüdejébe, mikor észrevette a két belépő férfit.

Chris Redfield éppen erre az arckifejezésre számított. Mióta két napja visszahozta mindannyiójukat Ada Wong, Leon segítségével azon voltak, hogyan tudnák lebuktatni vezetőjüket. Miután még ott a bázison kicsit kutattak, megtalálták Carla laptopját és a mobiltelefonját, amin rengeteg bizonyíték volt, köztük a Richard Harperrel folytatott megegyezés is. Mint kiderült, Richard tényleg jóban volt Simmons-szal, és miután ő ki lett vonva a forgalomból, Carla Richard befolyását felhasználva akarta befejezni azt, amibe belefogott, köztük eltenni láb alól azt a hat személyt, akik keresztülhúzták az ő számítását is. Ennyi bizonyítékkal a birtokukban Leon a saját vezetősége elé állva érte el, hogy ők a BSAA többi vezető engedélye nélkül, mint felsőbb vezetők hozzanak döntést az ügyben.

- S-sikerült elvégeznetek a feladatot? – nyerte vissza a lélekjelenlétét Richard, miután a két férfi megállt az asztala előtt. Mivel nem tudta, hogy mennyit tudnak, kénytelen volt tartani a látszatot.

- Igen, uram, sikerült felszámolnunk a világot fenyegető veszélyhelyzetet. – bólintott Chris nyugodt arccal, hátra tett kezekkel. – Carla Radames már nincs többé, a szigetet nemsokára megtisztítják a különleges ügynökség emberei.

- Tessék?! – nyikkant meg Richard, hirtelen nem is tudva, hogy mitől döbbent meg jobban. Attól, mert Carla meghalt, vagy attól, hogy a különleges ügynökség benne van az ügyben. – Miről beszéltek?

Ekkor a férfi mellett álló Piers lépett egyet előre, komoly arccal nézve felettesére.

- Uram, mióta átvette a BSAA csapatok irányítását és a rakományok szállíttatását, a fertőzés oly mértékben fellendült, mint még soha. A jelentések szerint a legtöbb ellenszert szállító rakományt lefülelte az ellenség és megsemmisítette, és Sherry Birkin ügynök kiderítette, hogy az itteni orvosok által előállított ellenszer már nem az igazi antianyagot tartalmazza, ezáltal hatástalan az ellenanyag. Megtiltotta a fertőzött személyeknek való segítségnyújtást, ezáltal rengeteg ártatlan embert ítélve halálra. És ez mind az ön hibájából fakad, uram.

- Hogy merészelsz így beszélni velem?! – háborodott fel Richard a felhozott vádakon, arca először olyan fehér lett, mint a meszeltfal, majd irtózatosan elvörösödött a haragtól. – Mit képzelsz magadról, hogy ilyen alaptalan vádakkal illess engem, tizedes?!

- Nem alaptalanok, Richard. – vágott közbe Chris, ezúttal ő folytatva. – Te voltál az, aki csapdába küldött minket, egyedül az Alpha csapatot, úgy állítva be, mintha több osztagot is kiküldtél volna arra a szigetre. A helikopterünket kilőtték, és akkor lőtték ki azt az istenverte bombát is, ami a teljes lakosságot zombivá változtatta! De egy valamit nem vettél számításba, azt, hogy minket nem lehet olyan könnyen megölni. Richard Harper, ezennel vádat emelek ellened, és katonai bíróság elé vitetlek zendülés és hazaárulás miatt!

Richard váratlanul felnevetett, gúnyos arckifejezéssel nézve rájuk.

- Azt kötve hiszem, Chris. Semmilyen bizonyítékotok nincs ellenem, mert semmi sem igaz, amit itt összehordtál! De ezért nagyon meg fogtok fizetni, azt garantálom! – mondta, mire a telefonjához nyúlva, kiszólt a kint ülő titkárnőjének. – Ms. Robertson! Azonnal hívja a katonai rendészetet, letartóztatási parancsot adok Chris Redfield hadnagy és Piers Nivans tizedes ellen!

Alig mondta ki, váratlanul nyílt az ajtó, mire Leon lépett be a szobába, négy tagbaszakadt katonával, akik az előbb említett egységhez tartoztak. Richard döbbenten tette le a kezében tartott telefont.

- Mi folyik itt?

- Richard Harper, letartóztatási parancs van ön ellen, amit a szervezetünk állított ki, a BSAA szervezet fő vezetője, Marcus Fleming jóváhagyásával.

- Mégis mivel vádolnak? – pattant fel Richard, hirtelen nem tudva kire nézzen szigorúbban.

- A Carla Radames birtokában lévő laptopról és mobilkészülékről beszerzett információk alapján megdönthetetlen bizonyítékunk van ön ellen, mint bűntárs. A vád hazaárulás, amiért halálbüntetés várható, jobb esetben életfogytiglan. – fejezte be Leon, miközben két katona elfogta és lefegyverezte a döbbent parancsnokot, mielőtt az bármilyen ellenállást tanúsíthatott volna.

Miután kivezették a vadul tiltakozó férfit, Leon most két barátjára nézett, akik végig figyelemmel kísérték a történést.

- Ez elég gyors volt.

- De ezért az arcért érdemes volt itt lenni. – mondta Chris vigyorogva, majd társára nézve, az asztal felé biccentett. – Akkor? Túlesünk rajta?

Piers azonnal bólintott, majd elővéve mindketten a hivatalos BSAA igazolványukat, egy laza mozdulattal az asztalra dobták, majd megkönnyebbülten távoztak a szobából, mindhárman elhagyva az épületet. Odakint Leonra már várt a saját kocsija, Chrisékre pedig az öreg Ford Escortjuk.

- Akkor most merre mentek először? – kérdezte Leon, megállva a BSAA épülete előtti nagyobb térségen, mielőtt elváltak volna útjaik.

- Úgy gondoltuk, hogy minél hamarabb elindulunk, csak először hazamegyünk összepakolni a kapott lakókocsiba, majd szerintem még a mai nap folyamán útnak indulunk. – mondta Chris, miközben levette magáról a hivatalos BSAA katonai zubbonyát, belehajítva a mellettük lévő kukába. – Minden ruhánkat és felszerelésünket itt hagyunk, ami összeköthet minket a BSAA-val, csak a saját holminkat és fegyvereinket visszük magunkkal.

- Azért a riflémet megtartom, azzal jó lesz vadászni. – tette hozzá Piers, utalva arra, hogy a leendő úticéljuk fent lesz északon, valahol a hegyekben, ahol nyugodtan tudnak majd élni, minden zavaró tényező nélkül.

- Szerintem nyugodtan vihettek magatokkal mindent, ott úgysem lesztek feltűnőek. Csak legyen nálatok a tőlem kapott adóvevő, azon biztonságosan tudunk majd kommunikálni. – mondta Leon, ekkor átadva nekik egy kulcscsomót. – Míg el nem feledem, erre szükségetek lesz, ha eléritek a házat. A címet már átküldtem a mobilodra, Chris, bár erős a gyanúm, hogy ott nem igazán lesz vétel, csak az adóvevőt tudjátok használni.

- Lesz ott más szervezeten belüli összeköttetés, vagy csak mi leszünk ott?

- Csak ti lesztek, Chris. Park City pont megfelelő lesz nektek, főleg, hogy a hegyoldalban van ez a faház, távolabb a nyüzsgő várostól. Részemről gyönyörű a hely, ha egyszer lesz rá lehetőségem, asszem én is oda fogok költözni.

- Igazán nagylelkű volt tőletek, hogy ideadjátok nekünk a házat. – köszönte meg Piers hálásan a segítséget. – Nemrégen megnéztem néhány képet a városról, tényleg gyönyörű helyen van, és az a megközelítőleges 8000 fő nem is olyan vészes.

- És elég messze is van, hogy ne legyünk ott ismertek. – bólintott Chris is. – A megbeszéltek szerint nem fogunk mondani semmit a BSAA-s múltunkról, ha kérdezik, csupán a régebben felszámolt S.T.A.R.S. alakulat emberei voltunk.

- Ez így a legjobb. Akkor a papírokat és a kulcsot is átadtam, az utat tudjátok, a lakókocsi már a házadnál áll, Chris, így szerintem más dolog nincs. – mondta Leon, majd végezetül barátilag megölelte mindkettőjüket. – Aztán vigyázzatok magatokra és egymásra, rendben? Most, hogy ki lett Carla és Richard is vonva a forgalomból, innentől kezdve csak rajtunk múlik, hogy segítsünk az embereken. Az ügynökség máris elrendelte a fertőzött területek ellátását az ellenanyaggal, és miniszteri paranccsal átvette a BSAA felügyeleti jogát. Ha nem is fogják ezt sokan tudni, de mi hatan nagy dolgot vittünk végbe, fiúk. Majd tájékoztatlak titeket a fejleményekről, addig is, sok sikert kívánok nektek az új élethez. Ennyi szenvedés és áldozat után megérdemlitek, hogy végre nyugodtan élhessétek az életeteket.

- Köszi, Leon, szerintem is ránk fér némi kimenő ezek után. – sóhajtotta Chris, majd még egy gyors kézfogás után elváltak útjaik, Leon elindult vissza az ügynökség központjába, ők ketten pedig elindulhattak vissza a lakásukhoz.

- Szinte hihetetlen, hogy véget ért a BSAA-s korszak. – sóhajtotta Piers, kényelmesen hátradőlve az ülésen, egyik lábát felhúzva. – De már rettenetesen várom, hogy ott legyünk Park Cityben.

- Ha ma elindulunk, holnap reggelre ott is lehetünk, ha nem állunk meg sehol. Ilyenkor, szeptember végén még nincs havazás se, könnyebben meg tudjuk közelíteni a helyet. – bólintott Chris, közben besorolva a forgalomba. Most hirtelen ötlettől fogva átnyúlt a másikhoz, megfogva a kezét. – Köszönöm, hogy velem tartasz, Piers. El sem tudnám már képzelni az életemet nélküled.

- Ez természetes, Chris, hiszen társak vagyunk. Mindkét értelemben. – szorította meg a kezét Piers is, vetve egy bizakodó mosolyt az idősebb férfira. Chris egy halvány mosollyal emelte meg a kezüket, egy gyengéd csókot adva a fiú kézfejére, majd továbbra is összekulcsolt ujjakkal haladtak tovább az úton, vissza a lakáshoz.

Egy eléggé modern és tágas lakókocsi várt rájuk az elkerített udvarban, aminek a kulcsa azon a csomón volt, amit Leon átadott nekik, így már nem is lesz szükségük a másik kocsira. A Forddal beállva egy védett helyre, felmentek a lakásba, hogy minél előbb nekiláthassanak a pakolásnak.

- Mi lesz a lakással és a kocsival, ha elmegyünk? – kérdezte Piers, miközben a fürdőszobában pakolászott. Chris eközben a gardróbból szedegette ki a ruháikat, az előkészített nagyobb bőröndökbe pakolva.

- Semmi különösebb. Ez egy biztos menedék nem csak nekem, hanem Clairenek is. Mielőtt elmegyünk, egy titkos helyre elrejtem a lakás- és a kocsikulcsot, ha esetleg visszatérne, ő is tudja használni őket. A riasztót ugyanúgy bekapcsolom, így nem lesz gond.

- Értem. Ez egy nagyon jó megoldás arra, ha hirtelen több időt kell itt töltenetek.

Miután sikerült összepakolniuk és lehordani a lakókocsiban, Chris élesítette a riasztót, majd bezárva az ajtót, ekkor az ajtófélfához nyúlva, kipattintott egy kis titkos rekeszt, amibe belerakta a két kulcsot. Ez tényleg elég rafinált megoldás volt, még keresve sem lehetett volna egykönnyen felfedezni a rejtett kis zugot, csak az találta meg, aki tudta, hol kell keresnie. Most maguk után hagyva végleg az eddigi életüket mentek le a lakókocsihoz, amibe beülve indultak el az új céljuk felé.

- Rendben, Nivans hadnagy, akkor mutassa az utat leendő célállomásunk felé. – adta át Chris társának a mobilját, amire Leon előzőleg megküldte a GPS koordinátákat és a ház konkrét címét.

Piers mosolyogva vette át tőle, szalutálva egyet a vicces felszólításra.

- Értettem uram, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy odavezessem magunkat.

Jókedvűen elnevetve magukat haladtak tovább, végre kezdve magukat felszabadultnak érezni. Piers, mint navigátor, tökéletesen be tudta mérni az adatok alapján a helyszínt, ahová menniük kell, azonnal meg is tervezve a leggyorsabb és legbiztonságosabb útvonalat. Az észak-nyugati oldalon fekvő útirányt választották, ahol nyugodtan tudnak haladni, reményeik szerint akadálymentesen. Az út alatt élénken elbeszélgettek, mindenféléről, ami csak az eszükbe jutott. Bár az évek alatt eléggé kiismerték egymást, de valahogy egyszer sem volt erejük és lehetőségük kötetlenül elbeszélgetni, megismerni a másikat úgy igazán, elmondva saját benső érzésüket. Az út alatt viszont minden apró részletről említést tettek, nem voltak többé tabuk, amiket ezidáig már csak az egymás iránt érzett hivatali kötelék miatt sem mondtak el. Részletesebben meséltek önmagukról, a családjukról, a gyerekkorukról, az eddigi kapcsolataikról és a katonai időszakban szerzett tapasztalataikról. Chris nagyon meglepődött azon, mikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy sorra emlegették fel az elesett bajtársaikat, hogy kivel milyen emlékeik voltak, leginkább a vicces vagy a kedves részleteket idézve fel. Ami ezidáig mélyen eltemetődött az idősebb férfiban az elvesztésük okozta bánat miatt, most gejzírként tört elő, de ezúttal már nem sokkolták őt a feléledő emlékek. Az, hogy a kedves emlékeket felidézve nevetgéltek egy-egy mulatságos szituáción, igencsak elősegítette az idáig felgyülemlett fájdalom és önsanyargatás okozta bánat elhalványulását, és először esett meg vele, egy év óta először, hogy nem úgy gondolt Finn Macauley társukra, ahogy őt utoljára látta, félelemtől eltorzult arcára, ahogy átváltozott azzá a rémes szörnyeteggé, ami majdnem vele is végzett. Ezúttal a fiatal fiú vidám és kisfiúsan zavart arcát látta maga előtt, az izgalmat fiatal, kicsit szeplős arcán, amikor élete első bevetésére készült. Piers mondta neki, hogy mekkora odaadással volt az idősebb férfi iránt, megtiszteltetve érezve magát, amiért ő is az Alpha csapatba kerülhetett, és arra a töretlen erejére, amivel a csapatát segítette az összeütközés alatt Edóniában. Az ő elvesztése érintette őt a legrosszabbul, az ő arcát látta maga előtt a történtek után még hónapokon keresztül, ez vezetett az átmeneti amnéziájáig is. De az idő megtette jótékony hatását, és az, hogy Piers itt volt vele, erőt adott neki túllépni az eddig rémségeken. Túl sok szörnyű dolgot látott és élt át már eddig is, jól tudta, ha ezt így folytatta volna, 1-2 éven belül becsavarodott volna, vagy megöli magát. Szüksége volt a nyugalomra, egy biztos háttérre és egy olyasvalakire, aki mellette áll mindig, aki mellett elfelejtheti az eddigi gondokat. Félt, persze, hogy félt az elkövetkezendőktől, valahogy el sem akarta hinni, hogy véget értek a megpróbáltatások, ha csak átmenetileg is. De ez a beszélgetés igenis segített neki, képes volt legyűrni azt a sok kusza érzést, amit legbelül érzett.

- Nem akarunk megállni egy kicsit pihenni? – kérdezte meg néhány óra múlva Piers, úgy éjfél körül, miközben egy eléggé kihalt országúton haladtak a sötétben, egyedül a kocsi erős fényében tájékozódva. – Vagy átvehetem a vezetést, hogy tudj egy kicsit aludni.

- Nem igazán vagyok fáradt, eléggé ébernek érzem magamat. – mondta Chris, és tényleg nem érezte magát annyira fáradtnak, hogy ne tudna az útra koncentrálni. – Igazából eléggé fel vagyok dobódva, életemben nem beszéltem még ennyit, mint most, az út alatt.

- Én sem. – vallotta be Piers, magában elismerve, hogy ő sem érzi magát fáradtnak. – De nagyon jól esett, örülök, hogy ennyi mindent megtudtunk egymásról. És azon gondolkodtál már, hogy mihez fogunk ott kezdeni?

- Már megfordult párszor a fejemben, de igazából még nem tudom. Elég sok félretett pénzem van, amiből egy ideig kihúzhatjuk, míg nem találunk magunknak egyéb elfoglaltságot.

- Pénzem az nekem is van, nem sok mindenre kellett költenem, hiszen a katonaság mindent állt.

- Ebben az esetben az lesz a legjobb, ha először berendezkedünk, felmérjük a környéket és a várost, aztán majd szép lassan belecsordogálunk Park City életébe. – javasolta Chris, majd nem bírva ki, ismét megfogta a másik kezét. Tudta, hogy itt van vele, de egyszerűen érezte, hogy hozzá kell érnie, meg kell fognia legalább a kezét, hogy tényleg el is higgye. Rettenetesen vágyott arra, hogy ismét a karjába fogja a másikat, ölelni, csókolni akarta őt, újra át akarta élni azt az érzést, amit múltkor abban a világítótoronyban. Azóta nem sok idejük és lehetőségük volt megbeszélni úgy ténylegesen a köztük lévőt, még most, az út alatt sem terelődött rá a téma, inkább az eddigieket vesézték ki. Vajon meg merje kérdezni azt, ami ott motoszkál az agyában folyamatosan?

- Chris. Mennyire van felszerelve az a ház, ahová megyünk? – kérdezte meg ekkor Piers csendesen, kicsit megszorítva a kezét.

- Leon szerint minden van benne, mindegyik szoba be van bútorozva. Plusz a konyha és a fürdőszoba is. Úgyhogy szerencsére, erre se lesz gondunk, nem kell a kocsiban éjszakáznunk, míg nem szerzünk be egy megfelelő ágyat. – válaszolva Chris, csak utána gondolkodva el azon, hogy mit is mondott Egy ágyat? – Mármint… ne haragudj, kicsit előre szaladtam a gondolattal, úgy értem…

- Ez teljesen megfelelő, Chris. – vágott közbe váratlanul Piers, érezve, hogy ismét szúrni kezd az arca, ahogy elvörösödött zavarában. – Nem tartom értelmét külön szobában aludni.

Chris érezte, hogy szíve megint egy nagyobbat dobbant meg, egy reszkető légvétellel próbálva legyűrni éledező vágyát.

- Tudod… sok mindenről beszéltünk, de erről még nem. Legalábbis konkrétan. – itt most vett egy újabb mély lélegzetet, belefogva a mondandójába. – Szeretlek, Piers. Tudom, hogy már mondtam, de csak egyszer, és igencsak felhevült állapotomban. Viszont szeretném, ha tudnád, hogy ezt nagyon komolyan gondolom. Rengeteg érzelem fűz hozzád… barátság, féltés, szeretet, szerelem, és még sorolhatnám. Nem szépítek, őrülten vágyom rád. Így talán nem fog annyira készületlenül érni, ha megkérdezem, lennél a társam, Piers? De úgy, minden értelemben, mint testi-lelki társam.

Piers rá akarta vágni, hogy igen, de a torka elszorult a hirtelen rátörő jóleső érzésektől, egyszerűen nem bírva megszólalni. Úgy érezte, mintha csak erre várt volna egész életében, hogy Chris Redfield ezt mondja neki, holott csupán néhány hete tudatosult benne, hogy mennyire szereti a másikat. Nyelve egy nagyobbat akart megszólalni, de mivel a torkában keletkezett gombócot képtelen volt legyűrni, így hevesen bólogatni tudott válaszul, kissé fura hangon elnevetve magát kínjában. Jó ég, hogy viselkedhet ilyen kölyök módjára egy ilyen szituációban? Mint valami tizenéves kisfiú!

Chris viszont mindent értve vetett rá egy pillantást, lágyan elmosolyodva a másik beszédes arca láttán. Látta rajta, hogy mennyire szeretne megszólalni, csak nem bír, a nevetés pedig a saját maga viselkedésének szólt. Egy újabb csókot adva a kézfejre várta meg, míg összeszedi magát a másik, akarta, hogy a fiú is kimondja azt, amit ő is hallani akart tőle.

Piersnek néhány másodperc után sikerült uralmat szereznie elszorult torka felett, majd egy mély lélegzetet véve szólalt meg, szinte kiáltva.

- Szeretlek, Chris! Ne haragudj, hogy… ilyen ostobán viselkedem, csak… annyira jól esett, amit mondtál! – nyögte ki, zavartan túrva másik kezével a hajába. – Nem tudom kellően kifejezni magamat, hogy mit érzek irántad, de tudnod kell, hogy te vagy számomra a minden. Míg élek, a tiéd vagyok, Chris Redfield, ezt megígérem.

Chris ennek hallatán hátra tekintett a tükörben, majd mivel sehol senki nem volt, félreállt a kocsival az úttest szélére, nem állítva le semmit. Piers közben már kicsatolta a biztonságiövet, így mikor a másik elködösült arccal kapott hozzá, minden akadály nélkül karolhatták át egymást, egy forró csókban forrva össze. Chris érezte, hogy kissé felsértik egymás száját hevességükben, de nem foglalkozva az enyhe csípős érzettel, továbbra is felhevülten csókolták, simogatták egymást, élvezve, hogy ismét egymás karjában lehetnek. Hosszú percekig eltartott, míg képesek voltak elválni egymástól, még váltva egy reszketeg csókot a végén, mielőtt visszaültek volna a helyükre. Nem érezték szükségét a további magyarázkodásra, Chris ismét elindulva hajtott vissza az útra, automatikusan megfogva újfent a másik kezét, ujjaikat azonnal összefonva. Piers érezte, hogy picit csíp oldalt az alsóajka, ahol a másik hevességében kicsit erősebben harapta meg, de nem foglalkozott vele. Teste még mindig hevesen remegett az iménti csók élményétől, és már egyre türelmetlenebbül várta azt, hogy mikor érkeznek meg az új otthonukhoz.

12. fejezet: Az új otthon

- Biztos, hogy az a ház az, amit keresünk?

- Szerintem igen… ez az egy ház van a környéken, és ide vezet a GPS is.

- De biztos, hogy nem tévedtek?

- Nem hinném.

Chris Redfield értetlen arccal hajolt előrébb a kormányra támaszkodva, alaposabban szemügyre véve azt a hatalmas, emeletes faházat, ami a deres fenyőfák védelmében állt. A fából és kivájt kőből épült ház egyszerűen fantasztikusan festett, igazi vadászháznak tűnt, az emeleten széles erkély húzódott, panorámás ajtókkal és ablakokkal, amik alapjáraton kissé sötétítettek voltak, de a beépített redőnyöknek hála nem kellett attól tartani, hogy mindenki belát az üvegen, ha majd sötét lesz. Hátul látszódott egy nagyobb fészerszerűség, mellette egy nyitott oldalú tároló, amiben rengeteg tüzelőanyag volt felhalmozva. Maga a birtok egy kisebb fakerítéssel volt körbe kerítve, ami leginkább a határt szolgálta megjelölni, nem visszatartani a betolakodókat.

- Ez az ember nem százas. – jegyezte meg az orra alatt a férfi, még mindig nem térve magához.

Piers elmosolyodva veregette meg társa vállát.

- Ha Leonra gondolsz, biztosíthatlak, hogy nagyon is jól tudta, hogy mit ad át nekünk. Ő a legjobb barátod, nyilván ezért választotta nekünk ezt a házat. De igazad van, ez tényleg nagyon jól néz ki. Na, menjünk egy kicsit közelebb, szeretném belülről is megnézni.

Chris végül észhez térve hajtott óvatosan a kerítés elé, ahol Piers kiugorva a kocsiból nyitotta ki a kapubejárót, hogy a ház melletti fedett garázsbejáróba állhasson be. Leállítva a motort, ő is kiszállt, még mindig hitetlenkedő arckifejezéssel lépve a ház elé.

- Ez irtóra jól néz ki. Már kicsi korom óta álmom, hogy egyszer legyen egy ilyen házam… mondjuk, ez még az elképzelt álomképen is túltesz.

- Nagyon jó az elhelyezkedése is, ráadásul maga a város is jól néz ki, amin keresztül jöttünk. – állt mellé Piers, majd előkotorta a kapott kulcscsomót, amit most átadott társának. – Tessék, legyen tiéd a megtiszteltetés. Ha már egyszer ez álmaid háza.

Chris minden további nélkül elfogadta a lehetőséget, mire izgatottan dobogó szívvel lépett a verandára, benyitva a vastag, szépen megmunkált faajtón. Rögtön a tágas előszobába léptek, amiből jobbra nyílt a nyitott konyha, valóban teljesen felszerelt állapotban, balra pedig egy boltíves átjáróval a nappaliszoba. Hátul állt a hatalmas lépcső, ami felvezetett a felső szintre, mellette 1-1 szoba ajtaja volt. A bal oldali egy hálószobának tűnt, a jobb oldali egy modernül berendezett fürdőszoba volt, mellette elkülönítve a WC. Fent az emeleten csupán egyetlen térből állt az egész helyiség, néhány kiszögelléssel az oldalán, a hatalmas mennyezeten szarvasagancsokból álló függőlámpák sorakoztak. Ez amolyan mindenes szoba is lehetett, de itt is volt egy hatalmas franciaágy, néhány bútor a falak mentén, és a szoba első és hátsó oldalán végig panoráma üvegek voltak, amik biztosították a hihetetlenül gyönyörű kilátást a hegyvidékre és az alattuk elterülő városra.

Chris úgy érezte, kissé megszédült a csodálatos ház láttán, kénytelen volt leülni az ágy szélére, lehajtva a fejét, beletúrva hátul rövidre nyírt hajába.

- Ez egyszerűen leírhatatlanul szép. – állt a front oldali ablakhoz Piers, kitekintve a deres hegyoldalra és az alattuk elterülő városkára. – Ha ezt látja az ember, el sem hiszi, hogy bárhol is háború folyik a világban. Nem tudom, te hogy vagy vele, de amondó vagyok, hogy maradjunk itt, az emeleten, ne a lenti szobában.

- Jó ötlet. – motyogta Chris, még mindig lehajtott fejjel. Piers hátra nézve rá mosolyodott el, majd odalépve hozzá, leült mellé az ágyra, lábaira támasztva karjait, picit meglökve a másik férfi oldalát.

- Hé. Minden rendben? Nagyon megviseltnek látszol. Azért ennyire nem lehet borzalmas ez a hely.

- Isten őrizz, ez a legszebb ház, amit valaha is láttam. – morrant fel Chris, majd egy sóhajjal kiegyenesedve, szintén a lábára támasztotta karjait, előre nézve. – Bocsánat, már észhez tértem, csak olyan hihetetlen az, hogy itt vagyunk, együtt, egy ilyen helyen. Kicsit olyan érzésem van, mint mikor meghal az ember és a Mennybe kerül. Úgy érzem, mintha révbe értem volna.

- Ez azért lehet, mert tényleg így van. Hosszú évek óta küzdöttél az emberiségért, rengeteg lelket mentettél meg, Chris, közben majdnem te is rámentél. Számodra mindig mások voltak a legfontosabbak, de ezúttal most a saját boldogságod az egyetlen fontos dolog. Ez a te jutalmad az eddigi erőfeszítésedért, amit ki kell élvezned. – fejezte be Piers az őszinte véleményének a kinyilvánítását, majd egy mosollyal állt fel, felhúzva társát is. – Na, gyere, lássunk neki a pakolásnak, még rá kell jönnünk arra is, hogyan tudunk befűteni, mert kegyetlen hideg van mindenhol.

Chris jókedvű mosollyal követte a másikat, ismét megérezve magában a szokatlan boldogság érzetét. Hirtelen ismét gyereknek érezte magát, leplezetlen lelkesedéssel látott neki a behordásnak és a kipakolásnak, a ház minden szegét-zugát felfedezve. Ahogy azt előzőleg is megbeszélték, az emeletet nevezték ki a saját szobájuknak, a lenti szoba lett a dolgozószoba, ahová betették az adóvevőt is, ide pakolva még a magukkal hozott fegyverek jórészét is, néhányat cipelve fel maguknak az emeletre, ha esetleg valamilyen váratlan helyzet adódna. Nem voltak sehol rejtett vagy szabadtéri kamerák, így azt is felírták egy sajátos listára, a beszerzendő tárgyak közé sorolva. Élelmük nem volt sok, néhány napra elegendő, így felmérve a konyhában lévő kamra méretét és a nagyobb hűtőszekrényt, megbeszélték, hogy miket kell majd beszerezniük. Bár nem volt olyan sok holmijuk, már rég besötétedett, mire mindennel végezve mentek vissza a házba, ahol kellemes meleg volt immáron a begyújtott kazánnak hála. Maga a fűtés mindenhol modern padlófűtéssel volt megoldva, a kinti kazánt kellett csupán begyújtani hozzá, de volt lehetőség kandallóban való fűtésre is a nappaliban és a fenti térségben.

- Végeztünk? – kérdezte Piers bizakodva, miközben a bakancsuktól szabadultak meg az ajtó melletti részen.

- Szerinem igen. – egyenesedett ki Chris, megroppantva hátát. – A lakókocsiból mindent kipakoltunk, azokat mind elraktuk valamerre, begyújtottunk, szerintem így hirtelen ennyi. Valamit viszont nem ártana ennünk is, mert nekem már szambát jár a gyomrom, úgy korog.

Piers ezzel nagyon is egyetértve vonultak be a konyhába, elővéve azt a két szendvicset, amit idefelé jövet vettek egy benzinkúton tankoláskor. Fáradtan ültek le 1-1 székre, csendben elrágcsálva szegényes vacsorájukat, de egyáltalán nem voltak letörtek, épp ellenkezőleg. Bár most kivételesen nem beszéltek, mégis jól érezték magukat, jól esett nekik ez a kis csönd, hallgatva az odakint felhangzó vadállatok el-elvétett hangját, főként a farkasok vonítását. Ez a környezet merőben más volt, mint amit megszoktak, a városias élet után felüdülés volt a vadon szavát hallani, mentesen a kocsik és a városi zajoktól. Miután végeztek, Piers felállva dobta ki a zacskókat a mosogató alatti kukába, letörölve az asztalt, szinte rutinosan azt csinálva, amit otthon és a katonaságban is gyakorolt.

- Megyünk fürdeni? – kérdezte meg, miután visszaült a székre, megtörve a kellemes csendet.

- Persze, az jól fog most esni. Mész előre? – ajánlotta Chris, mindketten felállva, felmenve az emeletre a tiszta ruhákért.

- Rendben, köszönöm. – bólintott a fiatalabbik, de mikor elindult lefelé, ruhával a kezében, hirtelen megtorpant. Felötlött benne valami, aminek habozva hangot is adott, zavartan fordulva vissza. – Chris. Lenne kedved… szóval nem jönnél te is? Van zuhanyzó meg kád is, úgy nem kell feleslegesen várakozni.

Chris át sem gondolta a dolgot bólintott azonnal. Mikor már bent voltak a kellemesen meleg fürdőszobában, Piers zavartan elpirulva nyitotta meg a nagyobb kádon lévő csapokat, elkezdve tele engedni vízzel. Mikor felötlött előtte a gondolat, hogy lassan ismét meztelenül láthatja a másik férfit, hirtelen beugrott neki az, amit még a kórházban Alvarez mondott nekik, amire halkan elnevette magát.

- Mi az? – hallotta Chris kíváncsi hangját, aki már alsónadrágban állt, alig egy karnyújtásnyira mellette.

- Csak eszembe jutott az, amit Alvarez mondott neked, mikor még a kórházban voltunk. – fordult oda Piers, kipirult arccal. – Tudod, amikor meg akarta mérni a lázamat, azt mondta neked, hogy menj ki, mert nem vagyunk annyira intim viszonyban, hogy láss engem meztelenül.

- Igen, emlékszem. – nevetett fel Chris a felderengő emlékre, és arra a könnyed civakodásra, amit lelejtettek egymással. – Mindig imádtuk ugratni egymást, jól tudtuk egymás vérét szívni. De, annak azért örülök, hogy már nem kell kimennem, ha le akarsz vetkőzni. – tette hozzá egy kisfiúsan zavart mosollyal, élve a téma adta intimitással.

Piers mosolyogva rázta meg a fejét, a következő mozdulattal levéve magáról az utolsó ruhaneműjét is, bár a kád mellett állva, valamennyire takarva volt a perem által. Ő viszont mindent látott társából, aki szintén meztelenre vetkőzve dobta félre a többi levett ruhájára az alsóneműjét, és csak most jött rá, hogy bár együtt voltak, de nem igen volt lehetősége feltérképezni a másik testét. Amit eddig is látott belőle, az nagyon is tetszett neki, most viszont teljes egészében láthatta testének minden egyes megfeszülő izmát, a régi és a frissebb sérüléseit. Ahogy férfiasságára esett tekintete, azonnal eszébe jutott, hogy milyen jó érzés volt, ahogy benne mozgott a múltkor, ettől a gondolattól pedig halkan felnyögve fordult félre, érezve, ahogy teste szégyentelenül reagálni kezd a tetszetős látványra. Chris Redfield tökéletes férfi volt, mind belsőleg, mind külsőleg… és vajon miért töltődik ilyen lassan ez a nyamvadt kád?! Nem akarta, hogy így lássa őt a másik, már majdnem teljesen megkeményedett csapongó gondolatai miatt!

- Piers. – hallotta teljesen váratlanul a másik férfi csendes hangját közvetlen a fülénél, amitől ijedten összerándulva akart megfordulni. Chris viszont nem hagyva ragadta meg hátulról a felkarját, hozzásimulva, így a fiatal férfi is megérezhette a másik félreérthetetlen izgalmát. – Szerintem maradjunk a kádfürdőnél, rendben?

A fiatal férfi nem tagadta, hogy teljesen másra gondolt, mikor a másik így simult hozzá, így kissé nehezére esett értelmeznie az elhangzott kérdést.

- Oké… persze. – nyögte ki erőtlen hangon, majd mikor a másik férfi elzárva a csapot lépett a kádba, azonnal követte őt.

Chris a peremnek támasztva a hátát ült a kádba, kényelmesen elhelyezkedve, majd segített társának is belépni, közvetlen magához húzva, aki háttal neki ült a kádba, hátát az ő mellkasának döntve. Leírhatatlanul jól esett elgyötört végtagjaiknak a kellemesen forró fürdő, már nem is emlékeztek arra, hogy a zuhanyon kívül mikor fürödtek kádvízben. És az, hogy ilyen bizalmas közelségben lehettek ismét, jóleső izgalommal lepte el a tudatukat. Miután megmosták a hajukat, előkerítve egy szivacsot, Chris lassan nekilátott mosdatni a másik forró testét, kiélvezve minden másodpercét, hogy ismét hozzáérhet.

- Tudod… most, hogy szóba került Alvarez, megint eszembe jutott az a kotyvalék, amivel konkrétan megmentette az életünket. – szólalt meg kis idő múltán Chris, a másik mellkasánál járva már.

- Amit Ada Wongnak adott? – fordult kissé hátra Piers, halk hangon beszélve, ujjaival a másik férfi combjait simogatva a víz alatt, amik két oldalról fogták őt közre.

- Ez a pasas mindig képes meglepetéseket okozni, még a mai napig is. – mondta Chris nevető hangon, de figyelmét kezdte kissé elvonni a lágy érintés a combjain, kicsit fészkelődve. – Azt mondta, hogy miután ti eljöttetek utánam, Ada Wong felkereste őt azzal, hogy szüksége van egy olyan szerre, amivel el lehet intézi annak a nőnek a mutáns alakját is. Alvarez akkor adta át neki azt a szert, amiben olyan organizmus volt, ami felzabálja a gazdatestet. Mint kiderült, mással nagyon nem is pusztíthattuk volna el, ugyanis a mutáció miatt kedvére alakíthatta és gyógyíthatta magát, ellenállva minden fegyvernek.

- Én is értékelem Alvarez tettét, nélküle tényleg nagy pácban lettünk volna. Ő remek orvos és tudós, nemhiába csapott le rá a különleges ügynökség. Én is neki köszönhetem, hogy visszahozott, nem kis küzdelmébe került.

- Tudod mit… inkább ne is foglalkozzunk most ezzel a témával. – sóhajtott fel Chris, rosszul érintve őt, mikor eszébe jutott, hogy társa majdnem belehalt abba, mikor őt mentette meg. Nem is egyszer. – Nem akarok arra gondolni, hogy majdnem elveszítettelek.

- Chris, én itt vagyok veled. – fordult most jobban hátra Piers, hogy láthassa a másik arcát is. – Nem fogjuk tudni egyik napról a másikra elfelejteni azt, ami velünk történt, de egy valamit tarts mindig szem előtt. Itt vagyunk egymásnak, már nem kell a BSAA-ban ugrálnunk mások parancsolgatásának, a magunk urai vagyunk. Abban viszont egyetértek, hogy hagyjuk a témát, és inkább azon agyaljunk, hogy a kádat vagy az ágyat avassuk fel először? – tette fel végül a kérdést Piers, nevető hangon, egyértelműsítve azt, amire vágyott.

Chris be kellett, hogy vallja, először igencsak megszeppent a váratlan kérdéstől, annak ellenére, hogy már ő is eléggé szükségét érezte az együttlétnek. Végül halkan felnevetve simította hátra vizes haját, majd átkarolva hátulról a másik mellkasát, egy lágy csókot adott a nyaka tövébe.

- Nem tagadom, eljátszottam a gondolattal, hogy itt csináljuk, de ez az első nyugodt esténk, amikor nem kell bujkálnunk és nem is hallanak minket, így tanácsosabb lenne kényelmesebb helyen, nem gondolod?

- Nekem mindegy, csak hadd érezzelek magamban. – simította végig a másik vizes arcát Piers, hagyva, hogy így oldalvást csókolja őt meg a férfi.

Mielőtt nagyon belemerültek volna, erőt véve magukon húzódtak el egymástól, majd sietősen kiszállva a kádból, egy gyors törülközést tartottak, hogy ne csuromvizesen mászkáljanak végig mindent. Mivel nem húzták le a kinti redőnyöket, a derekuk köré tekerve a törülközőt hagyták el a fürdőt, előtte kihúzva a dugót, majd Chris még leellenőrizte, hogy biztosan bezárták-e az ajtót. Piers közben megnyomva a redőny automatikáját engedte le őket a földszinten, majd hevesen verő szívvel indultak fel a lépcsőn az emeletre, nehezen fogva vissza magukat, hogy eljuthassanak az ágyig. Fent csak az asztali lámpát kapcsolták fel, annak gyenge fényében tájékozódva, gyorsan itt is leeresztve a redőnyöket, mielőtt egy erre elkóborolt vadász vagy erdőőr olyasmit látna, amit nem kéne.

Chris ekkor minden további nélkül ragadta meg társa derekát, majd megemelve, néhány lépéssel az ágyhoz érve, fellépett a nagyméretű, legalább négyszemélyes franciaágyra, a párnák közepére dobva őt le. Piers mosolyogva hagyta, hogy az ágyra fektessék, figyelve társa türelmetlen igyekvését, hogy megszabadíthassa magukat a feleslegessé vált törülközőktől.

- Annyira komoly arcot vágsz. – jegyezte meg csendesen, egyik kezével megsimogatva a férfi megfeszült arcát. – Nem fogok elrohanni.

Chris maga is érezte, hogy a visszafojtott vágy miatt türelmetlenebb volt, minden egyes idegszála megfeszült, csak arra tudva koncentrálni, hogy minél előbb magáévá tehesse a másikat. Mikor Piers lefogva a kezeit ült fel, karjaival átölelve a nyakát, érezte, hogy kezd kicsit lenyugodni a kezdeti vehemenciája.

- Ne haragudj… csak olyan nehéz visszafognom magamat. – mondta elkeseredett arccal, szorosan magához ölelve ő is a fiatal férfit.

- Semmi baj, Chris. Nagyon értékelem, hogy ennyire vágysz rám, csak ne érezd úgy, mintha harcot vívnál. Nyugi, van időnk bőven. – kérte őt Piers, majd két keze közé véve a másik enyhén borostás arcát, lágyan megcsókolta őt.

Chris alig hallhatóan felnyögve viszonozta a csókot, lecsillapodva simogatva a másik enyhén nyirkos hátát, lassan visszafektetve őt a párnák közé. Piers szétnyitva a lábait hagyta, hogy a férfi teljesen ráfeküdve ölelje őt magához, halkan sóhajtozva és fel-felnyögve csókolták tovább egymást. A percek lassú telése mellett kezeik egyre inkább lentebbre orientálódtak, egymás derekát, fenekét és combját simogatva, Chris néha megremegve nyomta csípőjét erősebben társához, ismét nehezére esve visszafognia magát. Már nem emlékeztek arra, hogy melyikük kezdeményezett először, csak arra kaptak észbe, hogy félbehagyva a lassú előjátékot, Chris feltérdelve ragadta meg társa lábait, majd a saját combjaira fektetve őket, nekilátott felkészíteni a másikat a várható együttlétükre. Ezúttal Piers is türelmetlenül markolászta a feje alatti párnát, élvezettől kitágult pupillákkal figyelve a másik férfi testét, és azt, ahogy benne mozgatta immáron három ujját is. Nehezen lélegezve próbálta ellazítani magát, többször is megremegve, hangosan felnyögve, mikor eltalált benne valamilyen érzékeny pontot. Elég hamar elunta a hosszas felkészítést, mire türelmetlen mozdulattal ragadta meg a férfi kezét, amivel a derekánál fogva tartotta őt.

- Chris, elég. Téged akarlak magamban érezni, nem az ujjaidat. – sürgette meg a férfit, egyre nehezebben lélegezve.

Chris csak erre várva húzta ki belőle az ujjait, majd megragadva a combjainál fogva húzta fel őt jobban, óvatosan nekilátva belé vezetni férfiasságát. Piers továbbra is hanyatt feküdve csúszott le egy kicsit a párnáról, mikor közelebb húzta a másik magához, kezeit a férfi megfeszülő combjaira csúsztatva, reszkető légvétellel érezve, amint a férfi teljesen belé hatol. Az érzés ugyanolyan jó volt, mint a legelső alkalommal, Chris benyúlva a combjai alá helyezkedett el kényelmesebben, mire előre lökve csípőjét látott neki az ütemes mozgásnak.

- Nagyon jó, Chris…! Ne hagyd abba…! – sóhajtozta Piers, mikor már nagyon a vége felé jártak, vicsorítva élvezte, ahogy társa egyre vadabbul és erőteljesebben lökte magát belé. – Annyira akarlak, kapitány…!

Ahogy kimondta a megszólítást, Chris úgy érezte, mintha egy erőteljes villám csapott volna a gerince mentén az ágyékába, a levegő pillanatra bennszorult a tüdejébe, mire olyan erős vágy hasított belé, hogy öntudatlanul is hangosan felnyögött. Előre görnyedve lökte csípőjét olyan erősen előre, hogy Piers felkiáltva vonaglott meg, mikor eltalált benne egy igencsak érzékeny pontot, mire ráfeküdve társára, a lepedőre szorítva temette arcát a nyakába, ekkor olyan erővel kezdve benne mozogni, ahogy csak bírt. Piers felhevülten szorította magához társát, annyira élvezve ezt a szédült tempót, ahogy a másik benne mozgott, hogy lassan szédülni kezdett a kapkodó légvételek miatt. Szemei bekönnyeztek a hihetetlenül jó érzéstől, torkát artikulátlan hangok hagyták el, körmeivel fájdalmasan marva társa nedves, megfeszülő hátába. Egyszer hevesen megcsókolták egymást, de mikor már nem bírták szusszal a csókot, félbehagyva döntötték egymásnak homlokukat, kapkodó légzésük egybefolyt, és miközben Chris változatlanul erőteljesen mozgott a fiatal férfiban, egymás tekintetét figyelték folyamatosan.

Alig néhány percnyi megfeszített mozgást követően testük egyszer csak egy eddiginél is erősebben remegett meg, tudatuk egy gyönyörű pillanatig eltompult, mire szinte egyszerre felkiáltva élveztek el, olyan erősen szorítva magukhoz a másikat, amennyire csak bírták erővel. Piers halkan felzokogva feszítette hátra a fejét, körmeivel a másik férfi vállaiba marva, lábaival az ágynak feszülve lökte fel a csípőjét, szinte kirobbanva belőle élvezete bizonyítéka. Chris néhány pillanattal később ment el, fájóan beleharapva társa nyakába, egyik kezével a hajába markolva, míg a másikkal a feje melletti lepedőbe, hogy ujjai teljesen belefehéredtek. Csípőjét teljes erejéből lökte előre, néhány másodpercig így maradva, míg ki nem ürült, utána reszkető teste elernyedve hanyatlott a másik tűzforrónak tűnő testére. Kis ideig úgy érezték, mintha megszűntek volna létezni, csak kapkodták magukba az éltető levegőt, agyuk teljesen lenullázódott. Soha életükben nem tapasztaltak ilyen erős vágyat és kielégülést, még az első együttlétük sem volt ennyire élvezetes.

Kis ideig így feküdtek, egymáson, míg valamelyest össze nem tudták szedni magukat, akkor Chris egy halk sóhajjal megemelkedett, egy szeretetteljes csókot adva társa kissé kiszáradt szájára. Piers összerezzenve tért magához, majd mikor a másik érzelmekkel teli zöld szemeibe nézett, felnyögve karolta át a nyakát, száját az övéhez nyomva. Lágyan csókolózni kezdtek ismét, de ez inkább amolyan levezetés volt, befejezése az előző csodálatos együttlétüknek. Kicsit eljátszottak egymás nyelvével, érzékien megharapdálva a másik ajkát, míg végül egymás mellé feküdtek, Chris pedig a saját törülközőjével törölte le magukat. Utána elhajítva emelte meg a takarót, betakarva mindkettőjüket, majd ő a hátára fekve vonta magához társát, aki a mellkasára hajtva a fejét karolta át őt szorosan, így bújva össze. Néhány percig szótlanul figyeltek 1-1 pontot a szobában, elmerengve, az előzőken fantáziálva.

- Ez fantasztikus volt. – szólalt meg kicsivel később Chris, úgy érezve, ideje lenne valahogy kifejezni a benne dúló gondolatokat. – Annyira hihetetlen, hogy ilyen hatással vagy rám, Piers. Ne haragudj, ha durva voltam a végén, remélem, nem okoztam fájdalmat, mikor annyira erősen mozogtam benned.

- Ha fájt is, egyáltalán nem éreztem belőle semmit. – válaszolta Piers halkan, egy óvatos csókot adva a másik mellkasára. – Bocsánat a fogalmazásért, de kib szottul élveztem azt, hogy ilyen durván csináltad. Rettenetesen jól esett, nemsok híja volt, hogy a végére el ne szédüljek.

Chris elpirulva nevetett fel röviden, simogatni kezdve társa meztelen hátát.

- Ezen nincs mit szépíteni, teljesen megőrülök érted. Nyilván kissé frusztrált is voltam, de ez leginkább neked szólt. Nem hinném, hogy a továbbiakban már vissza fogom tudni magamat tartani.

Piers most feltámaszkodva nézett a másik szemébe, arcán egy pajkos mosoly jelent meg.

- Semmiféleképpen ne fogja vissza magát, kapitány. – jelentette ki, szándékosan érzékibb hangon, látva a másik férfi szemének megrebbenésén, mikor célba talált a mondattal. Főként azzal, ahogy ismét hívta őt.

Chris gyomra ismét megugrott a hallottaktól, mire a következő pillanatban felmorranva kapott a másikhoz, határozottan megcsókolva őt.

Kicsivel később elengedve egymást feküdtek vissza az előző helyzetbe.

- Holnap elmegyünk felmérni a várost? – kérdezte meg Chris, kicsit elterelve a témát csapongó gondolatairól. – Meg nem ártana valami rendes ennivalót is beszerezni.

- Ne is mondd, hirtelen úgy megkívántam a hamburgert, nagy adag sültkrumplival és egy hatalmas pohár kólával. – sóhajtotta Piers, összefutva a nyál is a szájában az elképzelt étel gondolatától. – És szerzek hozzá vaníliás fagyit, csokoládéöntettel, sok-sok tejszínhabbal a tetején.

- Ez tényleg jól hangzik, de utána majd nem győzünk az edzőterembe járkálni, nehogy elhízzunk ennyi bűnözéstől. – jegyezte meg Chris piszkálódva, jókedvű vigyorral az arcán.

- Jó, hát nem mindennap fogjuk ezt enni, szorítunk helyet a főzeléknek és a gyümölcsöknek is. De, ha továbbra is így fogsz szőrözni, akkor te csak nyers répát és cékla levet fogsz inni. – vágott vissza Piers viccesen, majd elnevetve magukat adtak egy lágy csókot egymás szájára, utána felélénkülve folytatták a holnapi nap megtárgyalását.

13. fejezet: 1 évvel később…

- Itt vannak! – nézett ki Piers a konyhaajtón át az udvarra, ahová éppen akkor fordult be egy nagyobb fekete színű terepjáró, kerekeire szerelt hólánccal, amivel remekül tudott közlekedni a több centis hóban is. Így, október vége felé közeledve, elég gyakran esett a hó itt a hegyekben, de felülmúlhatatlan látványt nyújtott, ahogy az ember letekintett innen a magasból a városra és a környékére.

A terepjáróból négy ismerős személy szállt ki, de addigra Piers is magára kapva a kabátját lépett ki az ajtón, a távirányítóval kinyitva az időközben magasabbra kicserélt fakerítés automata kapuját. Jókedvű mosollyal várta be a kis csapatot, Jake és Helena kezében néhány bevásárló szatyor lógott, Leon pedig Sherrybe karolva segített neki a havon menni, aki nem győzte őt biztosítani arról, hogy egyedül is képes járni, nincs szüksége támogatásra.

- Sziasztok. De örülök, hogy eljöttetek, ugye nem volt nehéz idetalálni? – fogadta őket Piers, mindegyikükkel barátságosan átölelve egymást.

- Azt nem mondom, hogy nem kelt volna el a segítséged a térképolvasásban, de szerencsére megoldottuk. – legyintett Leon, aki a kocsit is vezette, Jake viszont a szemeit forgatva morrant fel.

- A ti ügynökségetekhez tartozik ez a ház, mégsem találtál volna ide, ha nem kérdezem meg ötvenszer az útirányt. Ember, legalább egy GPS-t kértél volna kölcsön!

- Na jó, hagyjuk itt őket. – sóhajtott Helena, mikor a két férfi igencsak belelendült a magyarázatba, hogy kinek is lett volna a feladata a helyes térképolvasás, a sofőrnek, avagy az anyósülésen ülő segítőnek, aki ezesetben Jake volt.

- Várj, add ide a csomagokat. – akarta átvenni tőle Piers a szatyrokat, de ő elhárítva lépett be a házba.

- Chris merre van? – kérdezte Sherry jókedvű mosollyal, miközben belépve ők is a házba, Piers előzékenyen lesegítette róla a nagyobb méretű kabátját.

- A dolgozószobában küzd éppen az egyik hátsó részt figyelő kamerával, mert a hétvégén egy mókus diótörőnek nézte és alaposan megbuherálta az érzékelőjét. – mesélte a fiatal férfi nevető hangon, de ekkor tekintete letévedt a szőkehajú lány hasára, mire meglepetten vette észre a változást. – Sherry, te… terhes vagy?!

A lány elpirulva simogatta meg kissé megnőtt pocakját, ami eddig rejtve maradt a kabát takarásában.

- Igen… már 15 hetesek vagyunk.

- Te jó ég, gratulálok! És ki az apa? – kérdezte Piers csodálkozva, automatikusan az akkor belépő Jake-re nézve.

Sherry látta a pillantását, mire elnevetve magát ingatta meg a fejét.

- Nem, nem ő az apa. Másvalaki vett el. – mutatta fel ekkor a gyűrűsujján lévő arany karikagyűrűt.

Mielőtt Piers tovább érdeklődhetett volna, végre Chris is megjelent a lépcső felőli szobából, bal kezében egy mankót tartva, a jobb lábfeje pedig be volt fáslizva.

- Te jó ég, de jó titeket újra látni! – jelentette ki a férfi, egy egyszerű fekete pólót és hozzá egy terepszínű nadrágot viselve, arca frissen borotvált volt. Igazából sem rajta, sem Piersen nem volt sok változás, talán annyi, hogy kisimultabb volt az arcuk, mióta utoljára találkoztak, a nyugodt életvitel megtette jótékony hatását.

- Te meg mit műveltél magaddal? – szörnyedt el Leon, látva barátja befáslizott lábát és a mankót. – Tessék, te még akkor sem maradsz nyugton, mikor nincs harcihelyzet.

- Á, hagyd, két nappal ezelőtt a hegyen vadásztunk, mikor kifordult alólam a talaj és lebucskáztam egy meredekebb falon. – mesélte Chris, miközben bemenve a konyhába, ahol a többiek is tevékenykedtek a szatyrokkal miután végig nézték a házat, leülve az egyik székre. – Szerencsére csak a bokámat ficamítottam ki az esés közben, így pár nap és jobban leszek. Csak addig az önkéntes ápolóm sehová sem enged ki, még begyújtani sem merem a kazánt. – tette hozzá nevető hangon, egy szeretetteljes mosollyal nézve fel fiatal társára, aki most Helenával pakolt ki a szatyrokból, éppen egy almaleves üvegpalackot tartva a kezében, azon lelkendezve, hogy már mióta nem ittak ilyet Chris-szel. Leon látta barátja tekintetét, hogyan nézett a fiatal férfira, de persze, ő már egy jó ideje tisztában volt azzal, hogyan éreznek ők ketten egymás iránt. Nem kellett hozzá nagy emberismeret, hogy lássa rajtuk az egymás iránti érzéseket, főleg, mióta Pierst sikeresen visszahozták az életbe Sherryék.

Most félbehagyva a diskurzust köszönt Chris is mindenkinek, szintén meglepődve Sherry „állapotát" látva, aki még mindig nem árulta el, hogy kitől van a baba. Mivel a két férfi felkészült a látogatókra, így jóval előtte elkészítették az ebédet, sülteket, köreteket, desszerteket, rengeteg üdítővel és itallal. A megterítést a két lány intézte, szinte teljesen otthonosan mozogva a házban mindannyian. Leon csak kólát ivott a vezetés miatt, a három férfi viszont bort bontott, Helena a kesernyés-édes toniknál maradt, Sherry pedig a magával hozott vitamin turmixát itta.

- Akkor halljuk, ne kíméljetek. Meséljetek végre, hogy mi folyik a nagyvilágban, mert idefelé nálunk nem sok hírt hoz el a gólya, főleg, hogy nincs is tévéadás se. – tért ekkor a tárgyra Chris, mikor körbe ülve az asztalt, mindenki szedett magának az ebédből.

- Hol is kezdjem… - filózott el Leon, de mielőtt Ádámtól és Évától kezdhette volna, Jake megelőzte, tömören, de tartalmasan összefoglalva a történteket.

- Minden a legnagyobb rendben van, a világ megmentve, a fertőzést szinte teljesen megállította a hadsereg, vállvetve a különleges ügynökséggel. Mióta Juan Alvarezt kinevezték a kutatási csoport vezér atyjának, hatalmas áttöréseket értek el az ellenszérummal, bárkit meg tudtak gyógyítani, aki átváltozva még egy kicsit is az eszénél maradt. A többit meg fejbelőtték vagy felrobbantották, úgyhogy egészen jól áll most az emberiség szénája.

- Hát hallod, te aztán szépen felvezetted a történteket. – vonta fel az egyik szemöldökét Helena, jót derülve a vele szemközt ülő Leon rosszalló arckifejezésén. – De lényegében ez az igazság, hála az ellenszérumnak meg az orvosok és kutatók fáradhatatlan munkájának, megmenekültünk.

- És ne feledjük Jake szerepét, hiszen neki köszönhetjük, hogy egyáltalán van ellenszerünk. – tette még hozzá Sherry lelkesen.

- Szerintem te egyenesen élvezted, hogy megcsapolhatsz, csakúgy, mint az a nagy eszű férjed, Alvarez. – húzta el a száját Jake, aminek hallatán Chris és Piers kiakadva néztek a lányra.

- Juan?! – kérdezte Chris döbbenten. – Te hozzámentél Juanhoz, Sherry?

A lány zavartan kezdett magyarázkodni, miután lebukott.

- Nem értem, miért kell ezen ennyire meglepődni. Juan Alvarez egy végtelenül becsületes és okos ember, az alatt az idő alatt, amit együtt töltöttem vele, rájöttem, hogy belé szerettem.

- De az ég szerelmére, ő akár az apád is lehetne! – morrant fel Jake, akin látszott, hogy nem nagyon szimpatizál az ötlettel. – Egy húszassal idősebb tőled!

- Ide figyelj, Jake Muller, a szerelem nem korfüggő! Különben is csak 15 év van köztünk, Juan 41 évesen nem öreg, igenis remek férj, és remek apa lesz! Fogadd el, hogy őt választottam és ne told az orrom alá minden alkalommal. – jelentette ki Sherry határozottan, amire a többiek jót nevettek, persze, Jake-et leszámítva.

- Fogadjunk, te akartad Sherryt feleségül venni, Jake. – jegyezte meg Piers szurkálódva, bár nem igazán volt arra bizonyítéka, hogy bármelyikük is többet érezne a másik iránt, mint barátságot.

- Akarta a nyavalya! – háborodott fel Jake, mire elvörösödve hajtotta le a pohár bort. – Nekem ő olyan, mintha a húgom lenne, csak nem tudom ép ésszel felfogni, hogy mit eszik abban a karót nyelt pasasban!

- De, ha egyszer szeretem!

- Sherry, ne vedd fel, csak irigykedik. – mondta Leon jókedvűen, majd mikor a másik férfi szúrós szemekkel nézett rá, elnevette magát.

- Annyira szuper helyen laktok, Chris. – mondta most Helena, ismét körbe nézve a világos konyhában. – És ti mivel ütöttétek agyon az időt, mióta itt vagytok?

- Kicsit olyan érzésem van, mintha nyugdíjba vonultunk volna. – mondta Chris egy halvány mosollyal. – Kölyökkoromban éreztem ilyen nyugalmat utoljára, sokáig úgy keltem reggelente, hogy azt se tudtam, hol vagyok. Bele telt némi időbe, míg megszoktam, hogy nem kell gyomorgörccsel várni az újabb hívást, mikor kapunk utasítást egy újabb akcióra.

- Ezt mondjuk nem is csodálom. – bólintott Leon, mindent értően. – Évek óta tartott ez a katasztrofális helyzet, az ember nem egykönnyen tudja elfeledni a történteket. Nekünk is kicsit szokatlan a helyzet, hogy nyugalom van, pedig ennek kéne a természetesnek lennie. De múltkor azt mondtad, hogy van munkátok is.

- Igen, mindketten egy szerelőműhelyben dolgozunk. – bólintott Piers. – Az itteniek nem nagyon értenek a szerelésekhez, viszont rengeteg melóval jár az itteni rendszerek és járművek üzemeltetése és karbantartása, így a tulaj annyira megörült nekünk, hogy nem győzött ölelgetni minket Chris-szel. Úgy fél éve vagyunk ott, négyen összesen, mi ketten, plusz a tulaj és az unokatestvére.

- És mi a fedősztori? – érdeklődött Sherry kíváncsian, felkönyökölve az asztalon. – Mit mondtatok nekik, honnan jöttetek?

- Szerencsére az itteniek nem igazán kíváncsiskodó fajták. – forgatta meg a szemeit Chris. – Elég volt annyit mondanunk, hogy a S.T.A.R.S. különleges alakulatban voltunk, míg fel nem oszlott, utána új élet reményében költöztünk ide. Nem nyaggattak arról, hogy mit csináltunk, van-e családunk, miken mentünk keresztül. A tulaj is volt néhány évig katona, de egy teljesen más helyen, így nem hinném, hogy tudnánk neki sok újat mondani a világban lezajlottakkal kapcsolatban. Amúgy már egészen jól kiismerjük magunkat a környéken, el-eljárunk vadászni is, mikor éppen szezonja van.

- Látom, alaposan fel vagytok szerelkezve biztonságügyileg. – jegyezte meg Jake, a kinti kamerákra, érzékelőkre és a megmagasított kerítésre célozva. – Gondolom, ezeket nem készen kaptátok a házzal.

- Nem, azért a paranoia még bennünk él. – rázta meg a fejét Piers, miközben újra töltötte mindenki poharát. – Hisszük, hogy kezd helyre rázódni az élet, de jobb az elővigyázatosság. Mivel Chris jól ért az elektronikához, így mindent magunk szereltünk be, ami fel sem róható itt az erdő közepén. Néha meglátogat minket a vadőr, egy helybeli, öreg figura, ő segített nekünk abban, hogy hol tudunk plusz áramforrásra rácsatlakozni, és ő igazított ki minket az erdőn belül is, megadva a vadászengedélyünket. Ha egymód van rá, inkább itthon vagyunk, csak szükség esetén megyünk a városba.

- És nem unalmas mindig itthon ücsörögni? – kérdezte Helena, aki egy hetet nem bírna ki otthon ülve, neki még a mai napig is a mindene a jövés-menés.

- Egyáltalán nem.

- Igazából tele vagyunk még itthon is munkával. – folytatta most Chris a magyarázatot. – Ha nem a munkahelyen vagyunk bent, akkor itthon bütykölünk valamit, de gyakran kártyázunk vagy kirándulunk is, szórakozás gyanánt. Jó, mert mindig el tudjuk valamivel foglalni magunkat.

- Akkor van bejárónőtök is? – nézett körbe Jake, akinek már az elején feltűnt, hogy túl nagy rend van mindenhol. – Csak azért, mert két pasasnál nem szokott ilyen rend lenni mindenhol.

Piers elmosolyodva köhintett egyet, Chris pedig kissé elvörösödve sietett a válasszal.

- Nos… ez leginkább Piers érdeme. Bevallom, nálam rendetlenebb ember nem igazán létezik, ha ő nem lenne ilyen pedáns, már az ajtón folyna ki minden cuccunk, a szennyesekkel együtt.

Ezen egy jót nevettek a többiek, Piers viszont igyekezett megvédeni társa becsületét.

- Ez a rendmánia genetikailag belém lett kódolva, már az édesanyám is ilyen volt, automatikusan csinálta mindenhol a rendet. Viszont Chrisé a főzés, és bevallom, nála remekebb szakácsot még sosem láttam. Szerintem teljesen jól kiegészítjük egymást minden téren.

- Helyes, az ember védje meg a párját! – jelentette ki ekkor Sherry vidoran, számára természetesnek tűnve a dolog, hogy a két férfi együtt van.

Ennek hallatán a két szóban forgó személy mélyen elvörösödve nézett félre, míg a társaság többi tagja próbálva visszatartani a nevetését kortyoltak a poharaikba. Az ebéd végeztével még elpakolták a szennyest, majd míg Piers Sherryvel, Helenával és Jake-kel kimentek a házból, hogy megmutassa a környéket kint is nekik, addig Chris és Leon a nappaliban kötöttek ki, ejtőzve egy kicsit a kényelmes kanapén így, ebéd után.

- Ez tényleg igazán remek ebéd volt, Chris. Gondolom, te készítetted? – kérdezte Leon.

A másik férfi bólintott.

- Javarészt. A vadhúst mi lőttük, nagyon ízletes fogásokat lehet készíteni a szarvashúsból, a megfelelő fűszerezéssel és előkészítéssel. Nem tagadom, szeretem a hasamat, és eléggé jártas vagyok a gasztronómiában emiatt.

- Fura, hogy mik ki nem derülnek az emberről, ha normális körülmények között látjuk. – töprengett el Leon. – Piersről sem hittem volna, hogy rendszerető, nálam minden férfi egyenlő azzal, hogy szétszórja a holmiját. Nekem az a heppem, hogy a munkaterületem patenten álljon, máshol lehet felfordulás, de az asztalomon és a kocsimban mindig rend uralkodik. Képes vagyok egy tollat is addig igazítgatni, míg az pont középen nem áll. De otthon már nem vagyok ilyen, ami számomra is érthetetlen.

- Otthon az ember ura a káosznak. Legalábbis jobb esetben. De sokkal jobb, ha vannak az ember mellett, nem jó sokáig egyedül élni. Nekem is felüdülés, hogy végre van kivel megosztanom az életemet. – sóhajtotta Chris, kicsit személyesebb témára kanyarodva. A többiek előtt nem szívesen beszélt volna a másik férfihoz fűződő viszonyáról, de Leon mégis évek óta a legjobb barátja volt, mióta fiatal újoncként együtt szereltek fel a S.T.A.R.S. csapatához, előtte nem voltak titkai.

Leon kitekintett az ablakon, halvány mosollyal látva, amint a többiek a kerítésen kívül figyelik a hegyet, Piers éppen nagy bőszen magyarázva nekik, kezeivel vadul gesztikulálva, mintha éppen egy medvét akarna imitálni, amint őket kergette.

- Milyen érzés végre együtt laknotok? Olyan, mint amilyenre számítottál?

- Sokkal jobb. – Chris itt most vett egy mély levegőt, mire halkan elnevetve magát dőlt előre, a térdeire támaszkodva. – Megveszek ezért a fiúért, Leon. Tisztán emlékszem, milyen volt, mikor először láttam őt a vizsganapján. Annyi élet és annyi energia volt benne, ami már az első pillanattól kezdve magával ragadott, képtelen voltam rajta kívül bárkire is odafigyelni. Akkor, ott eldöntöttem, hogy rá van szükségem a csapatomban, noha akkor még nem így éreztem iránta. Csak azt tudtam, hogy van benne valami megmagyarázhatatlan, ami miatt szükségem van rá. Azóta csak egyre inkább nőtt az iránta érzett ragaszkodásom, és mikor azt hittem, hogy elvesztettem őt, majd később visszakaptam, akkor döbbentem rá, hogy szeretem. De úgy igazán. És nem úgy, mint egy társat vagy egy barátot, számomra Piers a minden, nélküle már nem tudnék én sem élni.

- Nem hittem volna, hogy ennyire belé habarodtál. – mondta Leon mosolyogva, majd ő is előre dőlve, meglapolgatta elpirult arcú barátja vállát. – De azt kell mondanom, hogy ti tényleg remekül összeilletek, annak ellenére, hogy mindketten férfiak vagytok. És bár Piers-szel nem beszéltem erről, de bizton állíthatom, hogy ő is ugyanígy érez irántad, elég volt azt látnom, amilyen odaadással van irántad, és az a vehemencia, ahogyan utánad ment arra a szigetre. Kemény időszakon mentetek keresztül mindketten, igazán rátok fér, hogy végre boldogok legyetek.

- Köszönöm. Úgy érzem, jó úton haladunk. – bólintott Chris, mire váratlanul felállt, majd a TV alatti kis fiókot kihúzva, mélyen benyúlt leghátra. Ekkor kihúzott a legmélyéről egy kicsi, királykék ékszeres dobozkát, amiről Leonnak azonnal leesett a lényeg.

- Ez komoly? – kérdezte csodálkozva, majd elvéve barátjától a kis dobozkát, óvatosan kinyitotta a fedelét. Egy szélesebb felületű, de vékony fehéraranyból készült, egyszerű karikagyűrű volt benne, a belsejében egy nagyon apró felirattal: „Szeretlek". – Chris, ez nagyon szép. Tehát össze akarsz házasodni Piers-szel?

- Nem tudom. – vette vissza a dobozkát Chris, szeretetteljesen végig simítva a fényes gyűrűt. – Az biztos, hogy meg akarom kérni a kezét, de abban nem vagyok biztos, hogy a házasságot is kéne erőltetni. Elég furán venné ki magát a mi esetünkben, viszont azt akarom, hogy tudja, mi ketten igazán összetartozunk, amihez viszont elengedhetetlen a gyűrű.

- Szerintem a ti esetetekben az is elég lenne, ha tartanátok egy zártkörű eljegyzést, te megkéred a kezét, felhúztok egymás ujjára 1-1 gyűrűt és meg is van oldva. Bár, ha nem akartok feltűnősködni, akkor megmaradtok ennél az egynél, amit Piers hord, az talán nem szúr szemet senkinek. – tanácsolta Leon, mire ismét hitetlenkedve ingatta meg a fejét. – Azta, de fura erről beszélni. Valahogy eddig sosem volt rá kedvünk meg lehetőségünk olyan dolgokról beszélni, mint a jövő és a család. Ha az ember jóformán beleszületik egy zombiktól és mutánsoktól fertőzött világba, nincs igazán ideje családalapításon töprengeni.

- Ez igaz. – tette vissza a dobozkát Chris, mielőtt lebukna, majd visszaült barátja mellé. – Én mindig fel voltam készülve arra, hogy nem térek vissza a csatából, ilyen helyzetben, ha lett volna rá lehetőségem, akkor sem állapodtam volna meg. Most viszont duplán jobban aggódom, hiszen most már van mit… illetve kit veszítenem. Eddig a katonaság töltötte ki az életemet, mostantól viszont az a feladatom, hogy Pierst megvédjem, hogy ne eshessen bántódása. Nekem ő lett a legfontosabb, nem engedem, hogy baja essen.

- Ezt teljesen megértem, aminek igazából örülök is. Túl sok mindent vettél a nyakadra Chris, amíg a BSAA-ban voltatok, nem csoda, ha annyira kikészültél. De, ha minden jól megy, akkor nem kell ezen az életen változtatnotok, itt boldogan élhettek, ahogy az a Nagykönyvben meg van írva.

- Remélem. De, ha már így szóba került a Nagykönyv, azt hiszem, neked is lenne mit mondanod nekem. Utoljára azt beszéltük, hogy megpróbálod elhívni Ada Wongot egy vacsorára, csak nem tudtad még utolérni őt.

Ezúttal Leonon volt a sor, hogy kissé elpiruljon, majd egy mély sóhajjal dőlt hátra, beletúrva a hajába.

- Sikerült elhívnom őt, de valahogy sosem sikerül úgy a találkozásunk, ahogy azt eltervezem. Annyira össze tud zavarni az a nő, képtelen vagyok kiigazodni rajta, sosem tudom, mire gondol éppen, többször leégetem magamat előtte. De ég látja a lelkemet, nagyon szeretem őt. Adát lehetetlenség kiismerni még ennyi év után sem, de bármi történjék is velem, ő az utolsó pillanatban mindig ott van és kinyújtja felém a kezét, hogy segítsen. Mikor volt az az eset Carlaval, mikor mind azt hittük, hogy ő van az egész mutánsügy mögött, én akkor is képtelen voltam ezt elhinni, annak ellenére, hogy ő sem igyekezett tisztára mosni a nevét. Mély megkönnyebbüléssel vettem utána tudomásul a tévedést.

- Furcsa egy nő, az biztos. Múltkor is az utolsó pillanatban érkezett a szigetre, neki köszönhetve, hogy még élünk. De sikerült már neki elmondanod, hogyan érzel iránta?

- Igen, nagy nehezen. Arra számítottam, hogy majd kinevet és ott hagy, de… nem így lett. Mivel azt nem tudhatom, hogy milyen szervezetnél dolgozik, így szigorú titoktartás mellett, de végre együtt lehetek vele. Néha meglátogat, akkor együtt tudunk tölteni valamennyi időt, bár, utána vagy nekem, vagy neki mindig mennie kell. De nem bánom, vele lehetek, és csak ez számít. – fejezte be Leon, de ekkor meghallották, hogy a többiek is visszatértek, hangosan verve le cipőjükről a ráragadt havat és sarat, így ők is felhagytak a bizalmas beszélgetéssel.

- Ez a hely egyszerűen mesésen szép! – jelentette ki Sherry, kissé kipirult arccal a kinti hűvös széltől. – Ha véget ér a munkánk, nem akarunk mindannyian Park Citybe költözni? És akkor mindig együtt lehetnénk, kiélvezve ezt a csodálatos helyet!

- Részemről benne vagyok. – vágta rá Helena, levéve magáról a kabátját, amit a faliakasztóra tett. – Úgyis imádok síelni, itt állítólag sok lehetőség van rá.

- Nekem egy életre elegem volt a hóból és a snowboardból. – jegyezte meg Jake mogorván, felderengve neki az az élmény, mikor Sherryvel anno lezuhantak a repülőgépről és egy havas hegycsúcs közepén landolva, a hatalmas hóviharban kutattak a saját adatfájlai után, temérdek J'avoval a nyomukban. Nem beszélve a lerázhatatlan Ustanakról. – Én inkább Miamiba megyek, a verőfényes tengerpartra és a pálmafa sétányokra.

- Én már előzőleg jeleztem, hogy simán ideköltöznék, részemről nincs akadálya. – társult a beszélgetésbe Leon is, miután mindketten kijöttek a nappaliból.

- Akkor, Jake, le vagy szavazva! – jelentette ki ekkor Sherry vidáman, megrángatva a mellette álló férfi kabátujját. – Te is jössz velünk, nincs apelláta. Majd megvédelek, ha egy nagy grizzly medve támad rád.

- Szhe! Még hogy megvédeni. – húzta el a száját Jake, alig bírva visszatartani a mosolyát, majd alaposan megborzolta a lány szőke haját, aki nevetve háborodott fel, próbálva visszaigazítani kusza hajtincseit.

Visszaülve a konyhába, ahol kényelmesen elfértek, egészen késő délutánig elbeszélgettek, amikor is Leon úgy érezte, hogy most már ideje lenne indulniuk, mielőtt feltámadna a hóesés. A két házigazda egészen a kocsiig kikísérte őket, ahol hosszas búcsúzkodás után útjukra engedték a kis csapatot, előtte Sherry megígérve, hogy azonnal értesíti őket, ha megszületik a baba, küldve majd nekik képeket. Sokáig integettek nekik, míg a kocsi látótávolságon kívülre nem ért, utána felsóhajtva mentek vissza a hirtelen csendessé vált házba.

- Sajnálom, hogy máris el kellett menniük. – sóhajtotta Piers, aki nagyon élvezte barátai társaságát. – Nem hittem volna, hogy ilyen jó barátokká válunk mindannyian a történtek után.

- Én komolyan örülnék annak, ha tényleg ideköltöznének mindannyian, remek társaság lennénk. – bólintott Chris, visszamenve a konyhába, hogy elpakolhassák az üres üvegeket és a megmaradt palackokat, a szemetet kitéve az ajtó előtti kukába. – Rájuk is rájuk férne már egy kis nyugalom, főleg, ha Sherryék már családot alapítottak. Basszus, el sem hiszem, hogy Juan megnősült! És még csak nem is szólt a nyavalyása, pedig katonakorunk óta barátok vagyunk!

- Szerintem eléggé hirtelen jöhetett nekik ez a házasosdi, nyilván Sherry is ezért titkolta olyan nagyon előlünk, mert nem akart megsérteni, hogy mi kimaradtunk. – tippelte Piers, bezárva maguk mögött a bejárati ajtót. – Rengeteg melójuk lehetett az ellenszerrel, mindezt olyan formában kiokoskodni, hogy mindenhová eljuttathassák.

- Persze, ebben igazad lehet. – ismerte el Chris, éppen visszatéve a kibontatlan italos üvegeket a nappaliban lévő bárszekrénybe, mikor tekintete ismét a TV alatti fiókos szekrényre esett. Ha volt is némi kételye abban, hogy vajon meg merje-e kérni a másik kezét, az teljesen eltűnt, főleg, miután Leonnal is beszélt a dologról. Nagyon szerette Pierst, és bár azt nem tudhatta, hogyan fogadná a másik, de hirtelen úgy érezte, hogy nincs értelme tovább halogatni a dolgot. Mikor két nappal ezelőtt történt a balesete a hegyen, a fiú rettenetesen megijedt. Miután kiderült, hogy csak a bokája fordult ki és azt sínbe téve, rendes ellátásban részesülve hazajöhettek, itthon elsírva magát tört elő belőle az eddig visszafojtott kétségbeesés. Bár már egy éve élnek itt, de még nem sikerült túllépniük bizonyos dolgokon, ahogy azon sem, hogy bármikor elveszíthetik a másikat. És nyilván fordított verzióban ő maga is talán így reagált volna, így egyáltalán nem vetette a másik szemére a kiborulását. Helyette próbálta a tőle telhetően leginkább megnyugtatni a fiút, hagyva, hogy most néhány napig ő viselje a gondját. Már rengeteg lehetőséget számításba vett, hogy milyen alkalmat teremtsen arra, hogy meg tudja rendesen kérni a másik kezét, de eddig még nem volt rá lehetősége, mióta megvette az egyik ékszerboltban a gyűrűt.

- Chris, elindítom a vizet, hogy tudjunk fürödni, rendben? – szólt be ekkor a fiatal férfi, megzavarva töprengését.

- Inkább maradjunk a zuhanynál, úgyis le kell vennem a kötést. – vágta rá gyorsan, mikor felderengett benne az a kényelmetlen kádfürdés, amit már két napja szenvedett. Mivel 1-2 napig a gyógykenőcsök miatt nem érhette víz a kezelt felületet, így elég faramucin kellett beülnie a kádba, a jobb lábát pedig a kád peremére kellett feltennie. Most már viszont elegendő volt, ha estére kenik be, a duzzadás is lement, csupán kímélnie kellett az izmokat ért zúzódás miatt.

- Szó sem lehet róla. Az orvos szerint még legalább 2-3 napig kímélned kell a terhelést, az egyáltalán nem tenne jót, ha neki látsz zuhanyozni. – ellenkezett azonnal Piers, majd látva a másik beletörődő sóhaját, halkan felnevetve ingatta meg a fejét. – Figyelj, már nem kötelező olyan kifacsart pózban fürödnöd. Nyugodtan beleülhetsz a kádba, csak estére kell bekenni azzal a krémmel a lábadat, úgy viszont nem kell állnod.

- Tudom, igazad van. – bicegett elé Chris, majd jólesően ölelték meg egymást.

- Bocsáss meg, ha kicsit túlzásba viszem az aggodalmat, csak ismerlek milyen vagy, mindent úgy kell rád erőltetni, ami az érdekedet szolgálná.

- Egyáltalán nem viszed túlzásba, még élvezem is azt, hogy ennyire figyelsz rám. – mondta Chris nevető hangon, egy csókot adva a másik halántékára. – Azzal van inkább a bajom, hogy nem tudok jönni-menni, még dolgozni sem. Rossz érzés, mikor az ember tökre tehetetlen, mint egy darab sonka.

- Ne viccelj, nem te ülsz bent a dolgozószobában egész nap és bütykölöd a hazahozott cuccokat? – emelte fel a fejét Piers sokat sejtő mosollyal, majd egy gyengéd csókkal lezárta a további szócsatát. – Inkább gyere, fürödjünk le, aztán nézzük meg azt a filmet, amit tegnap vettem Martinséknál.

Chris azonnal felélénkülve követte társát a fürdőbe, ahol megtöltve a kádat, ismét együtt szálltak be. Szinte minden alkalommal együtt fürödtek vagy zuhanyoztak, együtt ettek, együtt jártak edzőterembe is, rendszeressé vált az életükbe, hogy együtt vannak. Mióta együtt laktak, az első hetekben szinte minden nap szeretkeztek is, volt, amikor egy nap többször is, mintha így akarták volna bepótolni az elvesztegetettnek vélt időt. Aztán 1-2 hónap után lecsillapodtak annyira, hogy nem igényelték a napi együttlétet, bár Chris úgy vélte, hogy a társának is megerőltető az testileg, ha napi szinten együtt vannak. Így alakult ki, hogy hetente 2-3 alkalommal vannak együtt, attól függően, hogy mennyire fáradtak el, főleg azóta, mióta van munkahelyük is. Most viszont már napok óta nem szeretkeztek, pluszban két nap kihagyás után a sérülése miatt, és Chris már igencsak érezte a másik hiányát. Bár agyát lefoglalta mostanában az, hogy folyamatosan a lehetőséget várta a nagy eseményre.

Végezve a fürdéssel, Piers éppen segíteni akart barátjának a lépcsőn való feljutásban, mikor Chris váratlanul leintette.

- Várj, még el kell pakolnom a kint hagyott szerszámokat a lenti szobában, meg lefedem a kamerát. Mindjárt jövök, te menj csak fel, már egyedül is megy a feljutás.

- Miért baj, ha elöl vannak a szerszámok? – kérdezte Piers furcsálkodva, hiszen eddig sosem okozott gondot a másiknak a széthagyott felszerelés.

- Csak szeretném visszapakolni őket a helyükre, elvégre valamikor el kell kezdeni a rendszerető életmódot. – jegyezte meg a férfi féloldalas mosoly kíséretében, majd elterelésként egy lágy csókot adott a fiú szájára, még finoman beleharapva az alsóajkába. – Mindjárt megyek, rendben? Sietek hozzád.

Piers érezte, hogy hirtelen minden más kimegy a fejéből a másik szenvedélyes hangját hallva, így minden további ellenkezés nélkül bólintott, ő is egy gyengéd csókot adva a másik szájára, mielőtt felment volna az emeletre. Chris nagyon lassan indult el a szoba felé, közben folyamatosan figyelve a másikat, mikor ér fel az emeltre. Mikor ez megtörtént, hirtelen irányt váltva vágott át az előszobán, be a nappaliba, kivéve a TV szekrény fiókjából a féltve őrzött gyűrűt. Felpattintva a feldelét, akaratlanul is elmosolyodott a kellemes érzéstől, mikor meglátta a szép kidolgozású ékszert a puha párnában, és érezte az erőt magában, hogy eljött a várva várt pillanat. Gyomra enyhe görcsbe rándult a rátörő izgalomtól, egy mély lélegzettel vette ki a gyűrűt a dobozból, hálónadrágjának a zsebébe rejtve, majd a dobozt visszacsúsztatta a szekrénybe. Miközben elindult visszafelé, majd fel a lépcsőn, agyában egymást kergették a gondolatok, hogy miként csinálja a dolgot. Vajon térdeljen le az ágy elé és úgy csinálja? Vagy az ágyban adja át? Esetleg menjenek ki a teraszra és ott?

Felérve az emeletre, Piers addigra már megágyazott maguknak, egyedül a kislámpát kapcsolva fel. A frontoldali ablakon a telihold gyönyörű fénye világította be a nagyobb szobát, így a fiatal férfi nem is engedte le a redőnyt, ezáltal roppant hangulatossá téve a szobát.

- Szinte gyorsabban felérek mankóval, mint a saját lábammal. – jegyezte meg Chris viccesen, próbálva kicsit oldani saját feszültségét.

- Azért ne nagyon szokj hozzá, még 1-2 nap és nélküle kell boldogulnod. – válaszolt Piers hasonló stílusban, majd széthúzta a függönyöket, hogy még inkább bevilágíthasson a holdfény. – Ugye nem gond, ha nem húztam le a redőnyt? Olyan szép a holdfény, még lámpa se kell, hogy lássunk.

- Én is azt néztem, hogy jobb így, hogy fel van húzva. – bólintott Chris, majd az ágyhoz bicegve, leült rá, a mellette lévő kanapénak támasztva a mankót. – Van kedved esetleg kimenni a teraszra egy kicsit?

- Áh, nem igazán, az előbb nyitottam ki az ablakot egy kicsit, és nagyon hideg van kint. – ingatta meg a fejét Piers azonnal, majd leoltva a lámpát, ő is az ágyra ült. – Tényleg elég fény van, még olvasni is lehetne.

Chris csak hümmögött valamit, majd agya tovább dolgozott. Tehát a terasz kilőve, így marad az ágy. Látta, hogy Piers az ágyra ülve takarja be magát, hátát a támlának támasztva, úgy figyelve a félig látszó holdat, így hirtelen ötlettől vezérelve ő is mellé ült, hátát szintúgy a támlának támasztva, próbálva újfent befáslizott lábát kényelmesen felpolcolni az előre odakészített díszpárnára. Alig helyezkedett el, mikor érezte, hogy a fiatal férfi mellé csúszkálva dönti fejét a vállának, így ő automatikusan benyúlva a háta mögött, átkarolva húzta magához, egy csókot adva a másik hajára. Úgy érezték, mintha megállt volna körülöttük az idő, hirtelen megszűnt minden probléma, nem gondoltak arra, hogy mi volt és mi lesz, csak csendben hallgatták egymás halk légvételét és tompa szívdobogását. Most minden szép volt és tökéletes, és Chris úgy érezte, hogy talán itt az ideje, hogy előrukkoljon a kéréssel. Nyelve egy hallhatót harapott egy pillanatra alsóajkába, eltöprengve, hogyan is kezdje mondandóját.

- Chris. – szólalt meg váratlanul Piers, pont akkor, mikor a másik férfi is vette a levegőt, hogy belefogjon a mondandójába.

- Tessék.

Piers most habozott pár pillanatot, majd elhajolva a másiktól, felemelve a fejét nézett rá.

- Szeretnék mondani valamit. De ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni, rendben? – kérte, némi aggodalommal a tekintetében.

Chris halványan összevont szemöldökkel figyelte társa feszültnek tűnő arcát.

- Miért nevetnélek ki?

- Mert szeretnék mondani valamit, és nem tudom, hogyan fogsz rá reagálni. De hidd el, hogy én nagyon komolyan gondolom, csak félek, hogy esetleg hülyeségnek fogod tartani a dolgot.

- Ugye nincs valami baj?

- Nem, isten őrizz! Én csak… - hebegte Piers, és hirtelen úgy látszott, mintha nagyon keresné a megfelelő szavakat arra, hogy ki tudja fejezni magát. Végül halkan felnyögve húzódott el a másik férfitól, majd ledobva magáról a takarót, feltérdelt az ágyon, a sarkára ülve, nagyon komolyan nézve társára. – Nagyon szeretlek, Chris. De tényleg, teljes szívemből, te vagy az egyetlen jó az életemben.

- Én is nagyon szeretlek, Piers, de ugye most nem azzal fogod folytatni, hogy nem lehetünk együtt valami miatt? – kezdett Chris rosszra gondolni, mikor látta a másikon a vajúdást.

Piers halványan megrázta a fejét, majd folytatta, miközben benyúlt a zsebébe.

- Nem igazán vagyok a szavak embere, különösen akkor, mikor nagyon ideges vagyok. Nem tudom, hogy mikor jutott eszembe először a gondolat, de minél többet gondoltam rá, annál határozottabban éreztem, hogy nagyon akarom. Lehet, hogy… kicsit furán fogja kivenni magát, de… - akadt el itt ismét a szava a fiúnak, mire véve egy mély lélegzetet, lassan előhúzta a kezét, és Chris egy hasonló gyűrűt vett észre két ujja között, amilyen az ő zsebében is lapult. -… szeretném megkérdezni, hogy lennél a társam, Chris Redfield? M-mármint házastársam!

Chris hitetlenkedve nézte a másik zavarban lévő arcát, és bár nem látta tisztán, de biztos volt benne, hogy a fiú arca most vérvörös lehetett. Bár nem akarta, és a fiú is erre kérte, mégis halkan felnevetett, de ez csupán a helyzet képtelenségének szólt. Mielőtt viszont a másik ijedten szabadkozhatott volna, egy hirtelen mozdulattal magához ölelte társát, szorosan belemarkolva a hátán lévő vékony pólóba, egy hosszas csókot adva a füle mögé.

- Annyira bolondok vagyunk. Le sem tagadhatnánk, hogy összetartozunk. – mondta Chris halkan, majd elhajolva a másiktól, még egy lágy csókot adott a szájára. – Mielőtt elfogadnám a gyűrűt, én is adhatok neked valamit?

Piers megkönnyebbülten elmosolyodva bólintott, mikor lényegében a másik beleegyezni látszott abba, hogy elfogadja őt. Chris ekkor benyúlva a saját zsebébe, előhúzta a másik gyűrűt, aminek láttán a fiatal férfi szemei meglepetten kerekedtek ki, szintén halkan elnevetve magát.

- Chris, ez most komoly?! – nyikkant meg, hol a saját, hol a másik kezében tartott gyűrűre nézve. Mind a kettő hasonló kinézetű volt, csak míg a Chris által vásárolt fehéraranyból, díszítés nélküli, egyszerű karikagyűrű, addig a Piers kezében tartott gyűrű rozsdamentes nemesacélból készült, mattos díszjelekkel a felületén, ami nagyon elegánssá tette.

- A legkomolyabb. Az a helyzet, hogy én is már napok óta a lehetőséget vártam, mikor rukkolhatok elő a tervemmel, és ma éreztem úgy, hogy most vagy soha. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy meg fogsz előzni ebben a dologban. – mondta Chris nevető hangon, majd felvéve a hivatalos fizimiskáját, belekezdett a saját mondandójába. – De, hogy hivatalossá tegyük az ajánlatot… Piers Nivans, mióta megismertelek, nincs számomra fontosabb személy, akit annyira szeretnék, mint ahogy téged. Lehet, hogy arra nem lesz lehetőségünk, hogy hivatalossá tegyük a köztünk lévőt, de számomra már az is bőven elég, ha ezt a gyűrűt neked adhatom, ezáltal megerősítve a köztünk lévő eltéphetetlen kapcsot. Teljes szívemből szeretlek, Piers, és papírral, vagy anélkül, de nagyon szeretném, ha a házastársam lennél.

Piers alsóajkába harapva nyelte le kikívánkozó könnyeit, habozás nélkül előre nyújtva az egyik kezét, amire Chris óvatosan ráhúzta a gyűrűt, ezzel jelképesen eljegyezve őt. Még egy lágy mosollyal megszemlélte az ujjára került gyűrűt, majd visszanézett a másik férfira.

- Köszönöm, annyira gyönyörű. Ha… ha nem is lesz hivatalos a köztünk lévő, számomra is az a legfontosabb, hogy együtt lehetek veled. Chris Redfield, szeretném, ha te is elfogadnál engem, mint házastársadat, és viseld, kérlek ezt a gyűrűt, szeretetem zálogául.

Miután ő is felhúzta a gyűrűt a másik férfi ujjára, halkan felnyögve kaptak ekkor egymáshoz, egy szenvedélyes csókban összeforrva. Chris hevesen dobogó szívvel rántotta az ölébe a másikat, hirtelen azt se tudva, hogy hol ölelje és simogassa őt, szinte felfalva egymás száját. Sosem hitte volna, de most még az eddigieknél is boldogabbnak érezte magát, és az, hogy nem elég, a társa is belement, de ráadásul még ő is kezdeményezett, csak még inkább feltüzelte őt. Szinte oda se figyelve a mozdulataira, már nem csupán simogatta a fiút, hanem reszkető kezeivel azon volt, hogy minél hamarabb megszabadíthassa őt és magát is a zavaró ruháktól. Piers hamar lekapkodta magáról a ruhákat, társáról már valamennyire óvatosan vette le a nadrágot, vigyázva a sérült lábára, utána viszont azonnal visszaült az ölébe, ismét hevesen megcsókolva egymást, hagyva, hogy társa türelmetlenül nekiláthasson a felkészítésének.

- Annyira kívánlak, Piers. – suttogta Chris, mikor picit elváltak egymástól, szája súrolta a másikét beszéd közben, ujjai továbbra is benne mozogtak. – Kínszenvedés volt ez a néhány nap az érintésed nélkül… az, hogy nem tehettelek a magamévá…!

- Tudom… hidd el, nekem is nehéz volt. – vágta rá Piers szenvedélyesen, összerándulva, mikor a másik férfi végre elkezdett beléhatolni. – De most már tényleg a tiéd vagyok, Chris… ne fogd vissza magadat… azt akarom, hogy olyan szenvedélyesen szeress, ahogy csak tudsz…!

És Chris nem is fogta vissza magát. Mikor teljesen beléhatolt párjába, hanyatt feküdve fonódtak össze, azonnal elkezdve szerelmi aktusukat, hol lágyan, hol egészen vadul mozogva egymáson, egymásban. És alighogy sikerült elélvezniük, alig néhány másodpercnyi szusszanás után máris kaptak vissza egymáshoz, ezúttal féloldalasan feküdve, úgy folytatva heves együttlétüket. Fáradhatatlan hévvel szerették egymást, próbálva a legtöbb örömet szerezni társuknak minden érintéssel, pózzal, egy-egy biztató hanggal. Már jócskán benne voltak a hajnalban, mikor három szeretkezés és kettő orális kielégítés után végtelenül kimerülten terültek el az ágyon, erősen zihálva, még a gondolkodáshoz is túl fáradtnak érezve magukat. Chris hanyatt feküdve a szétgyűrt lepedőn kapkodott az éltető levegőért, nedvességtől csillogó teste még enyhén reszketett a legutóbbi kielégülés okozta élménytől. Piers szintén nehezen lélegezve feküdt rajta, lehunyt szemekkel, ujjaival a másik férfi vállaiba kapaszkodva, még nem igen térve magához. Csak annyit érzett, hogy leírhatatlanul boldog és elégedett. Nem volt ereje megmoccanni sem, jólesően érezte társa meleg, erős karjait a hátán, magához húzva őt, így maradva, míg valamicskét le nem nyugodtak, és ki nem tisztult az agyuk. A fiatal férfi fejében még megfordult a gondolat, hogy vajon kéne-e még folytatni, de végül be kellett ismernie, hogy még egy menethez már nem maradt semmi energiája. Így is többet voltak együtt egyhuzamban, mint bármikor máskor, meglepődve, mikor kiszámolta magában a nem elhanyagolható eredményt.

- Chris… te még bírod? – kérdezte halkan, végig simítva párja forró mellkasát.

- Remélem, nem sértődsz meg, de szerintem elértem a limitemet. – válaszolta Chris fáradt, de nevető hangon, beletúrva a másik izzadt hajába. – A legszívesebben reggelig abba se hagynám, de már ahhoz is kimerült vagyok, hogy gondolkodjam.

- Ezzel nem vagy egyedül.

Kis ideig ismét hallgatásba merültek, Piers közben félig lehunyt szemhéja mögül az ujján lévő gyűrűt figyelte, hüvelykujjával megbirizgálva. Valamiért az ugrott be neki hirtelen, mikor első alkalommal látta meg a férfit. Alig múlt 19 éves, éppen az iskolából sietve haza, mikor a mellettük lévő utcában sűrű füstöt vett észre. Odasietve látta, hogy a kétemeletes árvaház gyulladt ki, a tűzoltók éppen akkor láttak neki a kimentésnek, a S.T.A.R.S. csapatával együtt. Őt nem engedték oda, hiába akart segíteni a gyerekeknek, de ekkor észrevette kijönni az akkor 25 év körüli férfit, karjában három kisebb gyerekkel, egy negyediket –súlyosan megsérültet – pedig egy magával cipelt hőálló tartóban húzott maga után, karjára rácsavart kötéllel. Emlékezett arra, hogy szájtátva bámulta őt, és miután elvették tőle a gyerekeket, egy ottani orvos azonnali ellátásban részesítve őket, a férfi máris sietett vissza, csakhogy újabb három gyerekkel térjen vissza kisvártatva, azzal sem törődve, hogy a karján lévő ruha is kigyulladt, hiszen nekik nem olyan anyagból volt a ruhájuk, mint a tűzoltóknak. Emlékezett, hogy ő szólt oda neki, figyelmeztetve, hogy kigyulladt a ruhája, de a férfi éppen csak tudomásul vette, gyorsan eloltva a kezével, ösztönösen megköszönve neki, de a következő lendülettel már ment is újra vissza. Ahogy újfent lejátszódott lelkiszemei előtt az a jelenet, rájött, hogy tudat alatt már az első pillanattól fogva beleszeretett a férfiba, még ha akkor nem is volt ezzel tisztában. Hiszen onnantól kezdve csak ő járt a fejében, azt figyelte, mi történt vele, a közelébe akart bármi áron kerülni. Az életét meghatározó személlyé vált, egy olyasvalakivé, akit kezdetben bálványozott, aztán segíteni akarta őt teljes erejével, most pedig szeretni őt, teljes szívével. És most, hogy együtt vannak, úgy érezte, beteljesült a sorsa, elérte azt a célját, amiért idáig küzdött.

Chris csendben simogatta társa karját, a falakon táncoló árnyképeket figyelve, gondolatai lassacskán kezdtek kitisztulni. Fáradt agyában egymást kergették az emlékek, attól kezdve, hogy megismerte a fiatal férfit, felidézve minden apró részletet vele kapcsolatban, a katonaságban eltöltött időket, a küldetéseiket, azt a bizonyos végső csatát a Haos-szal, azt, mikor visszakapta őt, majd ahogy a fiú utána jött arra a szigetre. Mindez már rég elmúlt, de ennek ellenére élénken éltek benne a történtek, mintha csak a múlthéten élte volna át valamennyi emléket. Ha most belegondol, hogy hol tartanak, a szíve majdnem kiugrott a helyéről örömében, olyan hihetetlennek tűnt a dolog, hogy együtt vannak. És aminek még nagyon örült, azok a barátaik, akikkel a mai napig is remek kapcsolatot ápoltak. Tényleg komolyan gondolta azt, hogy örülne neki, ha ideköltöznének valamennyien, kiszabadulva az eddigi zsongásból. Ezen a helyen egy csodálatos új életet tudnának mindannyian kezdeni, akkor mindig össze tudnának járni, egymást támogatva mindenben. Ez nagyon jó ötlet lenne.

- A többiekre gondolsz? – hallotta váratlanul Piers hangját, mire meglepetten nézett le rá.

- Igen, miből találtad ki? – kérdezte megszeppenten.

- Az előbb azt motyogtad, hogy „Jó ötlet lenne".

- Oh… nem is emlékszem rá. De igazad van, tényleg azon töprengtem, hogy milyen jó lenne, ha mind itt lennének. Kicsit olyan lenne, mintha nyugdíjazott veteránok lennénk, akik majd összejárnak munka után, délutánonként beszélgetni és iszogatni, hétvégente együtt mennénk túrázni vagy síelni, és bármi történne, itt lennénk egymásnak. Persze, nem azért mondom ezt, mert nem vagy elég nekem, egyáltalán nem erre akartam célozni, hiszen…

- Chris, nyugi, nem értettem félre. – állította le párja riadt magyarázkodását Piers, egy gyengéd csókot nyomva a szájára. – A mi helyzetünk teljesen más, most a barátainkról van szó. Én is nagyon örülnék, ha itt lennének velünk, és van egy olyan érzésem, hogyha már lenyugodtak az ottani kedélyek és már nem lesz szükség az ő tudásukra, akkor mindannyian ide fognak majd jönni. Túl sok mindenen mentünk így együtt keresztül ahhoz, hogy hagyjuk veszendőbe azt a kapcsolatot, ami mindannyiunkat összeköt.

- Ez egy nagyon szép megfogalmazás volt. – engedett meg egy félmosolyt Chris, majd felsóhajtva vonta vissza magához Pierst, szorosan magához ölelve. – Tudom, hogy folyton magamat ismétlem, de hálát adok az égnek, hogy itt vagy velem. Ígérem, bárhogy is alakuljon a jövőnk, én melletted maradok, Piers. Míg élek, én mindig is szeretni foglak, ezt megígérem.

- Én is, Chris. Nagyon szeretlek.

Ezekkel a szavakkal végül lehunyva a szemeiket adták át magukat a megnyugtató álomnak, továbbra is szorosan összeölelkezve. A telihold fénye tompán meg-megcsillant az ujjukon lévő gyűrűkön, amik a szoros együvé tartozásukat jelképezték, és azt a végső célt, amiért idáig küzdöttek… a saját életük visszanyeréséért és egymásért…

VÉGE