Az időgép

by TyMea

Az egyik alkimista egy időgépet mutat be a vizsgán, ami meghibásodás következtében egyenesen a múltba repíti Edwardot, 12 évvel ezelőttre. A múltban összefut a fiatal Roy Mustanggal, és bár próbál szabadulni, nehogy belekavarjon az életébe, végül kénytelen egy fedél alatt maradni vele, és az eltelt hetek alatt egymásba szeretnek. Mikor Edward visszatér, minden a feje tetejére áll.

Jogok: Minden jog az író/rajzolóé, Arakawa Hiromu-é, én csak kölcsönvettem a szereplőket

Korhatár: Szerintem 18-as karika

Figyelmeztetés: Yaoi/Slash; Erotikus tartalom; Humor; Romantika; Dráma

Főszereplők: Edward Elric/Roy Mustang

Tartalom, leírás: Az egyik alkimista egy időgépet mutat be a vizsgája alkalmából, ami meghibásodás következtében egyenesen a múltba repíti Edwardot, 12 évvel ezelőttre. A múltban összefut a fiatal Roy Mustanggal, és bár próbál szabadulni, nehogy belekavarjon az életébe, végül kénytelen egy fedél alatt maradni vele, és az eltelt hetek alatt egymásba szeretnek. Mikor Edward visszatér, minden a feje tetejére áll.

Az időgép

1. fejezet

1916. november 30. Central City

- Egy időgép, Hawkeye? – hallottam magam mellől Roy Mustang kétkedő kérdését. Nem csodálom, valahogy számomra is hihetetlenül hangzott eme kijelentés. – Na ne már! Ez most komoly?! Nem nézte el Armstronggal?

Az említett izmos alkimista széttárta a karját, jelezve, hogy ő nem tud többet a dologról, Hawkeye hadnagy viszont nagyon is komoly arccal rázta meg a fejét.

- Nem, uram. Kevin Marshow alkimista tisztán és érthetően fogalmazta meg a gyakorlati feladatát a beküldött levelében, miszerint egy időgépet kíván bemutatni a mai vizsga alkalmából.

Most felnéztem Mustangra, váltva vele egy mindent sejtő pillantást. Ez egy nagy humbug. Időgép, még mit nem? Ha létezne ilyen, már rég feladtuk volna Allal a Bölcsek Köve utáni hajkurászást!

- Te mit szólsz ehhez? – néztem a másik oldalamon haladó öcsémre.

- Nem tudom… nekem kicsit ijesztő ez az egész. Ha tényleg feltalálták az időgépet, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Mi van, ha rossz kezekbe kerül? Ha elromlik és megzavarja a mi időnket? Ha befolyásolja a…

- Al! Hagyd már abba! – fintorodtam el, kezemmel végig nyúzva az arcomat. Nem is ő lenne… - Szerintem ez egy nagy rakás átvágás, szemfényvesztés! Ne ess kétségbe.

- Itt is volnánk. – torpant meg ekkor Armstrong egy ajtó előtt, majd benyitva, előre engedett minket.

A félhomályos helyiségben nem volt berendezés, mindössz három férfi és egy nagy valami volt bent, az utóbbi egy nagy alkimista kör közepén állt, egy fehér lepellel lefedve. Az úgy negyvenes éveit taposó Kevin Marshow izgatottan toporgott műve mellett, vállig érő őszes-barna haját hátra fogta, hogy ne zavarja. Találkoztam már néhányszor vele, de nem igazán kommunikálunk többet a köszönésnél. Ha őszinte akarok lenni, úgy élből nem kommunikálunk egyetlen alkimistával sem. Bőven elég Al jelenléte, és persze azért gyakran beszélgetek Armstrong őrnaggyal is. Rendes fickó, csak néha az őrületbe kerget a családja istenítésével. Ja, és ne feledkezzünk meg az ezredesről sem. Vele még az egymásnak szánt köszönést is soknak találom néha.

- Üdvözlet, uraim! – hangzott fel ekkor Mustang hangja mellőlem, ami felmosott elmerengésemből.

A teremben ülő két másik illető minden bizonnyal vizsgabiztos lehetett, de sokat mondok azzal is, hogy látásból talán ismerem őket.

Miután mindenki bemutatkozott mindenkinek, végre helyet foglalhattunk az előkészített székeken.

Ja, és, hogy mi Allal voltaképp mit is keresünk itt, egy vizsga közepén? Egyszerű. Mi már az elsők közt levizsgáztunk a kötelező évenkénti bemutatásból, és újfent engedélyezve lett a kutatásunk. Meg lett beszélve, hogy majd az ezredes kivisz minket az állomásra, de előtte még ezt az utolsó alkimista jelöltet le kell tesztelnie, így mi is bejöttünk, hogy addig se unatkozzunk, míg várakozunk.

A vizsgázó továbbra is az ujjait tördelve kezdett bele a mondandójába.

- Nagyon köszönöm, hogy megtiszteltek a jelenlétükkel. A nevem Kevin Marshow, az Energia Alkimista. A mai vizsgán a legkiválóbb munkámat kívánom bemutatni, amin több mint 14 éve dolgozom. – mondta, majd lekapta művéről a leplet, feltűntetve egy átlagos, szépen megmunkált faasztalt. Kíváncsian hajoltam előre. Az asztal két részre lett osztva egy 10-15 centis lappal, az aljából 1-1 vezetés kapcsolta össze az asztalt a földdel. Azonnal a furcsa alkimista kört kezdtem tanulmányozni. A külső fala szabályos kör volt, de a benne lévő írások és vonalak úgy néztek ki, mintha egy földrengés miatt eltolódtak volna egy kicsit. Meg kell hagyni, egészen kíváncsivá tett a dolog.

- Íme, az időgépem! – folytatta ekkor Marshow, büszkén mutatva művére. – Kifejlesztettem egy olyan alkimista kört, amivel szabályozni tudom a körön belüli időt. De a legegyszerűbb, ha megmutatom. – azzal egy előre odakészített gyümölcskosarat kapott fel, amit egy rúd segítségével a bal oldali asztal félre tett. – Nem szabad megtörni a kört, mert akkor megszakadhat a folyamat. Akkor fogjunk is bele.

Árgus szemekkel figyeltem minden mozdulatát, nem akartam megkockáztatni, hogy rászedjen valami trükkel. Bár igazi szakértőkkel ülök itt, de nem árt az óvatosság. Nem egy csalóról hallani, akik különböző módszereket vetettek be, csakhogy ne rúgják őket ki.

Az alkimista most a kör szélére térdelt, óvatosan rátenyerelve. Hirtelen sárgán felvillant az alkimista kör, apró energia nyalábok cikáztak végig a felszínén, fel a bal oldali vezetéken. Aztán arra lettünk figyelmesek, hogy a gyümölcsös kosár is szikrázni kezd, belepve őt a sárga fény. Egy erősebb szélroham jelezte az alkímia maximalizálódását, mire a következő pillanatban a kosár eltűnt. Meglepetten pislogtunk, és miközben a két vizsgáztató vadul körmölgetni kezdett, addig mi hitetlenkedve vártunk.

- Beállítottam, hogy 2 perc múltán jelenjen meg az asztal másik felén. – nézett hátra a válla felett Marshow, még mindig működésben tartva a kört.

Nagyot néztünk, mikor valóban megjelent a várt időben a kosár, épen. Ez hihetetlen! De vajon mi lehet benne a csapda? Váltig nem hagyott nyugton a feltételezés, hogy itt valami trükk van.

- Gratulálunk, Marshow alkimista! – szólalt meg az egyik vizsgabiztos. – Elárulná a folyamatot?

- Természetesen. Az alkimista képességem, hogy nagy mennyiségű, tiszta energiát vagyok képes felszabadítani. Kitaláltam egy sajátos alkimista kört, amivel szabályozni vagyok képes ezt az energiát, és ráadásul olyan módon tudom megvariálni a természetét, ami időelhajlást eredményez. Az energia belepi a célt, és miután elemeire bontotta, a körön belül elteleportálja úgymond oda és akkorra, ahová én akarom. Mivel előzőleg kaptam engedélyt, nem csupán tárgyakon, de már állatokon is végeztem teszteléseket. Az egyik macskát például szintén néhány perccel előrébb küldtem az időben, és épen és egészségesen tért vissza. Ha netán elismerést nyer a művem, kérek engedélyt az emberek teszteléséhez is.

Na jó, most megfogott. Akárhonnét nézem, ez az egész valódinak tűnt. Ráadásul a magyarázatának is van reális alapja. Te jó ég, akkor most van egy időgépünk?! Francba, az nagyon durva lenne!

Láttam, hogy Mustang rosszallóan vonva össze a szemöldökét dőlt előre, a kört tanulmányozva, de engem már nem izgatott. Mennyi és még annál is több lehetőség! Ez jobb, mint a Bölcsek Köve! Fájdalom és áldozatmentes megoldás!

- Köszönjük a magyarázatát! – bólintott most a másik vizsgáztató. – De ha nem okozna nagy problémát, bemutatná egy élőlény kísérletét is? Kíváncsi vagyok, vajon egy érző lény miként reagál egy ilyen… utazásra.

Mintha előre meg lett volna beszélve, már hoztak is be egy macskát (Al legnagyobb rémületére). Marshow most kiemelte a kosarat, amiből kiszedve a gyümölcsöket, az állatot tette be helyette. Meglátásom szerint egy kicsit idegesnek tűnt szegény jószág. Biztos vele kísérleteztek eddig is. A baloldalra visszahelyezve egy rúd segítségével, az alkimista újfent nekilátott az energia átadásos műveletének. Nem tudom, valahogy elnézve a farkát idegesen csapkodó macsekot, engem is elfogott valami rossz érzés.

És voilá! Mielőtt az energia felturbózhatta volna magát, a jószág megijedt az egyik őt érő erősebb szikrázástól, aminek következtében felnyervákolva vetült ki a kosárból, tompa puffanással érve talajt a kör szélén.

- Aramis, ne! – rémült meg Marshow, de a macsek a következő pillanatban már az én ölemben is termett, sárgás fénnyel belepve.

- Jesszus! – kiáltottam rémülten, megfogva a macskát, azzal a szándékkal, hogy lelökjem magamról a túlvilági fényű állatot, mikor elemi erővel csapott meg mindannyiónkat a szél. Pislogtam néztem fel, szemem szinte azonnal az alkimista körre tévedtek. Rémülten láttam, hogy a széle, ahol a macska talpra ért, elmosódott, és egy rés keletkezett, ahol erős sárga fénysugár tört elő, totálisan belepve engem és az ölemben nyávogó állatot. Meg sem tudtam mozdulni a rémülettől, na meg a testemet elborító zsibbasztó érzéstől.

- Állítsa le! – hallottam a kétségbeesett kiabálásokat körülöttem.

- Nem megy! Megsérült a kör!

- Hozza helyre!

- Edward!

Egy utolsó, kétségbeesett pillantást tudtam vetni a felém nyúló Mustang riadt arcára, mikor valami kimondhatatlanul erős örvény szippantott magába, és onnantól kezdve elsötétült körülöttem minden.

2. fejezet

Arra tértem észhez, mikor egy fájdalmas puffanással értem földet. Egy hangos nyávogást hallottam valahonnét a mellkasom és a padló között, mire riadtan pislogva néztem fel. Az éles fény bántotta szemeimet, így beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy valami szobában vagyok, a kövezeten hasalva. Aramis megrázva magát ült le mellém, a mancsát kezdve nyalogatni.

- Hé, te! – az éles hangra ismét rémülten kaptam fel a fejemet. Csak most vettem észre, hogy rajtam kívül négy másik személy is tartózkodik a szobában, három férfi és egy nő. Ráadásul mind felém tartott fegyvercsövekkel!

- Ki vagy te? – kérdezte az egyik mogorván. – Hogy kerültél ide a semmiből?

Akárhogy erőltettem a memóriámat, nem rémlett, hogy ismerném őket. Most nehézkesen feltápászkodtam, bár a fejem még szédült egy kicsit.

- Hol vagyok? – nyögtem ki az első kérdést. – Mi történt? Az előbb még…

Hirtelen eszembe jutottak a történtek.

- Az időgép! – kiáltottam rémülten, amire ők is ijedten rezzentek össze. – E-ez nem lehet! Hol vagyok? Hol vannak a többiek? Beszélni akarok Mustang ezredessel!

- Kivel? – értetlenkedett az egyik katona, furcsán nézve rám.

- Azonnal vezessenek Roy Mustang ezredeshez! Beszélnem kell vele! Vagy Hawkeye hadnagy is megfelel!

- Nem ismerünk semmiféle Mustang ezredest vagy Hawkeye hadnagyot! Mégis ki a fene vagy te?

- Őrnagy, szerintem a fiú meg van zavarodva. – súgta oda az egyiküknek a nő. – Szerintem megint az egyik alkimistánk szórakozik valamiféle teleportálós dologgal.

- Franc beléjük! – mondta az őrnagynak hívott férfi, mire leengedték a fegyvereiket. – Biztos agykárosodást szenvedtél, fiú. Gyere, majd mi elvezetünk az orvoshoz, aztán megkeressük az elkövetőt.

- De nekem nincs semmi bajom! – estem kétségbe. – Egy bizonyos Kevin Marshow alkimista elkészített egy időgépet, ami próba közben elromlott, és most itt vagyok! N-nem tudom, hogy hol van azaz „itt", de segíteniük kell nekem! Mustang ezredes majd igazol!

- Idefigyelj, kissrác! A jelenlegi ezredesünket Albert Nottfieldnek hívják, és bizton állíthatom, hogy Hawkeye hadnagyunk sincs! Te most szépen velünk jössz, mielőtt még bármi zűrt követnél el.

Én viszont nagyon meg voltam zavarodva, és egyáltalán nem volt kedvem ahhoz, hogy elzárjanak, mint „agy károsultat". Így más ötlet híján felkapva Aramist elrugaszkodtam, majd kikerülve az óvatlan csapatot, kiugrottam a folyosóra. Megdöbbenésemre, ugyanabban a szobában voltam, ahová a vizsga alatt mentünk, a folyosó is erre hagyott következtetni. Helyes, legalább tudom, merre kell meneküljek!

- Hé, várj! Fogjátok meg, fiúk! – hallottam magam mögött a kiáltásukat, így azonnal jobbra vettem az irányt, a feltételezett kijárat felé.

Amint így futottam folyosóról-folyosóra, igencsak gyanús lett minden. Bár felfedeztem néhány ismerős festményt és bútort, de sok volt köztük az ismeretlen. Nem beszélve az emberekről! Akárkivel találkoztam, nem ismertem! Kétségbeesetten keringtem, már-már kezdett rám törni a pánik, mikor végre eljutottam a kijáratig. Kivágva az ajtót, egy pillanatra megtorpantam. A várt látvány némiképp máshogy festett… más házakat láttam, 1-2 automobil lézengett az utakon, némileg kezdetlegesebb alakban, és az emberek öltözködése sem egészen ugyanaz volt. Mintha… mintha egy régebbi festmény szereplői elevenedtek volna meg.

- Ott van! – a hátam mögött felhangzó hangok nem sok jóval kecsegtettek. – Ne hagyjátok megszökni!

Hátra sem nézve futottam le a lépcsőn, belevetve magamat a délutáni forgalomba. A lelépésben nagymester vagyok, főleg ilyenkor tudom hasznát venni alacsony termetemnek. Meglepően könnyen iszkoltam el a szemük elől, az utolsó pillanatban felugorva egy lovas szekérre, aminek a hátsó szállító része el volt takarva ponyvával. Végre kifújva magamat tettem ölembe Aramist, aki nyugodtan tűrte eddig, hogy fel-alá rohangáljak vele.

- Vajon mibe keveredtünk, Aramis? – sóhajtottam, majd hátamat a szekér oldalának támasztva néztem a ponyva tetejét, nem törődve azzal, hogy hová, merre visz a lovas szekér. Csak el innét, jó messzire!

3. fejezet

Akkor vessük össze az eddig megtudtakat. Az időgép csinált valamit velem, és a környezetből ítélve a múltba juttatott vissza. A hallottak alapján nem ismerik sem Mustangot, sem pedig Hawkeye hadnagyot, így elég sokat haladhattam vissza az időben. És ráadásként olyan messzire haladhattam a lovasszekérrel, hogy már azt sem tudom, hogy hol vagyok. Karomban Aramisszal bandukoltam egy köves úton, körülöttünk gyér erdő.

Nem kis örömömre hamarosan megláttam egy várost. Megszaporázva lépteimet értem oda, első dolgom az volt, hogy szerezzek valahonnét egy megbízható információt. Itt is sokan járkáltak fel-alá, a legmeglepőbb számomra az volt, hogy senki sem sietett, mindenki szép kényelmesen haladt a célja felé, nem úgy, mint ahogy az megszokott volt Central Cityben. Tisztára honvágyam lett, valahogy az otthonomra emlékeztetett ez a nyugis hangulat. Észre sem vettem, de egy idő után már a kirakatokat nézegettem, visszabiccentettem 1-2 kedves járókelő köszönésére, és kimondottan jól éreztem magamat. Nem voltam idevalósi, de ennek ellenére annyira magaménak tudtam be a helyet, mintha eddig is itt éltem volna.

- Friss híreket tessék! Itt a friss hírek! – hallottam meg a várva várt hangot. – Itt a legfrissebb napilap! Tegnap beomlott a bánya! Nyolc személy eltűnt! Friss híreket tessék! Elpusztult a polgármester díjnyertes lova! Tessék, vegyék a napilapot!

Több se kellett nekem, máris siettem az újságot áruló fiú felé. Ám félúton eszembe jutott, hogy nincs nálam egy kanyi sem, de ha lenne, se biztos, hogy az jó ide. Már-már elszontyolodtam, mikor láttam, hogy néhányan vesznek újságot. Na, akkor bevetjük a híres Edward Elric féle „kisfiús szemeket".

Megközelítettem az egyik idősebb nőt, majd a legbűbájosabb arcomat elővarázsolva léptem mellé.

- Elnézést, hölgyem, nem akarom zavarni. Csupán meg szeretném nézni, hogy mit írnak az újság címlapján.

- Persze, kisbogaram, parancsolj. – adta át a nő, teljesen elolvadva az arcomtól.

Én pedig csak erre várva mohón végig pásztáztam a szememet az újságon, mikor is…

- 1904? – kiáltottam fel ekkor, szerintem állam félúton lehetett a föld felé. Gyorsan összeszedve magamat köszöntem meg az újságot, amit visszaadtam, majd zakatoló szívvel folytattam utamat.

1904… 1904. november 30…. Akárhogyan is számolom, ez akkor is 12 év! Te szentséges, 12 évet jöttem vissza a múltba!? Bár mostanra már 5 éves lehetek, de akkor is…! 12 év!

- Akkor ezért nem ismerték Mustangot! – csaptam a homlokomra. – Hát ez remek! Most vajon mihez kezdjek? Örökre itt ragadtam!

Hirtelen megkordult a hasam, elvörösödve tapasztva rá szabad kezemet.

- Fene… lassan ennem is kéne. – morogtam, éppen befordulva egy ház sarkánál.

Váratlanul valakinek nekimentem, aki szintén be akart fordulni velem szemben. Az ütközést leginkább szegény Aramis fogta fel, így ő rémülten felnyervákolva ugrott ki a kezemből, idegesen borzolódva meg a földön. Én meglepetten néztem fel a bő fél fejjel magasabb srácra, aki így első ránézésre talán hozzám hasonló korú lehetett.

- Bocsi. – vágtuk rá mindketten, mire egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Sötét szemek… fekete haj… és ez az arc…

- Nagyon megütötted magad? – kérdezte a srác, kellemesen mély hangon. Kicsit nehezen parancsoltam meg magamnak, hogy ne tátott szájjal bámuljam az ismerősnek tűnő alakot.

- N-nem… én… jól vagyok. – nyögtem ki, és hálát adtam magamban neki, amiért nem tette szóvá az arckifejezésemet.

- Akkor jó. Szia. – biccentett, majd elegánsan kikerülve, kezében 2-3 könyvvel tovább folytatta az útját.

Megrázva fejemet kaptam fel Aramist újra, mikor ismét belém futottak, hárman is. Bár ezúttal gyorsabb voltam és oldalra fordultam, hogy szegény macskát ne rémisszék halálra. A három újabb srác nem törődve velem siettek el mellettem, én pedig ezúttal körültekintőbben fordultam be az igencsak veszélyessé vált sarkon. Vajon mikor kerülök haza? Már ha egyáltalán hazajutok.

- Hé, Führer! Mit téblábolsz itt, a mi területünkön?

A hangra megdermedtem, mire úgy siettem vissza, mint akit puskából lőttek ki. Jól hallottam? Valaki itt Führert emlegetett?

Visszaérve az ominózus kanyarhoz, azt vettem észre, hogy az a három srác körbe állta azt a valakit, akivel először ütköztem össze. Mégis mi folyik itt? Kihez beszéltek? És hol van a Führer?

- Elég nagy ez a város, nem hiszem el, hogy mindig belétek botlok. – fintorodott el a fekete hajú.

- Az udvaron nagyon verted a nyálad, hogy meg sem állsz, amíg Führer nem lesz belőled! – vágta rá az egyikük aki szerintem a főnök lehetett. Ő tűnt a legrosszindulatúbbnak gunyoros arcával, vörös hajával és nagyon bátor mutogatásaival. – Na mi van? A haverjaid nélkül már nem is vagy olyan nagylegény?

- Ahogy nézem, te CSAK a haverjaiddal vagy nagylegény, Bilford. – húzta fel az egyik szemöldökét a fekete hajú, közömbös arccal, ezzel begurítva kedves ellenfelét.

- Lehet! De így legalább elláthatjuk a bajodat, kis vakarék! – kiáltotta, mire összecsapva az öklét, megindultak a fekete hajú felé.

Bedühödtem. Szemetek. Három egy ellen? Na, akkor éppen itt az ideje, hogy én is beálljak!

- Hé, te malacpofa! – léptem közelebb hozzájuk, mire megtorpanva, hátra néztek.

- Mit mondtál, te kis takonypóc? – vetette ide nekem foghegyről a vörös hajú, amitől most már tényleg bepipultam.

- Adok én nektek kis takonypócot! – csaptam ép öklömmel az automailes tenyerembe, majd éppen vettem volna a lendületet, hogy ellássam a bajukat, mikor váratlanul szikrázást véltem felfedezni a három srác mögött. Le sem tudtam volna írni, mennyire lesokkolt a látvány… a fekete hajú srác egy sebtében lerajzolt alkimista kör mögött térdelt, és a létrehozott szikrából tüzet csiholt. A lángok mintegy futótűzként terjedtek el, egyenesen a másik háromfelé tartva, alaposan megpörkölve a ruhájukat. Persze, ők rémülten szitkozódva kezdtek kiabálni, hisztisen próbálva eloltani az apró lángokat a ruhájukon.

- Whááá! Ezt még nagyon megkeserülöd, Mustang! – hallottam valahonnét nagyon-nagyon messziről a vörös hajú fenyegetőzését. Agyamban csupán egyetlen elhangzott név lüktetett… Mustang…

Már nem is észleltem a három srác eliszkolását, csak azt láttam, amint a fekete hajú közelít felém aggódó arccal.

- Jól vagy? Hé, fiú!

Vajon miért halkul így a hangja?

- Várj! Össze ne ess!

- Roy…?! – suttogtam még, azzal ismét elmerülve a tudatlanság sűrű sötétjében értem talajt.

4. fejezet

Halk motoszkálásra riadtam fel kusza álmomból. Valami marhaságot álmodtam még a gyerekkoromról, de abban a pillanatban elfeledtem, amint kinyitottam a szememet. Felmorranva hunyorogtam, ugyanis pont a mellettem lévő kisasztalon álló lámpa fényébe néztem, ami rövid ideig vakságot okozott. Hanyatt fordulva a kényelmes ágyon végül kábán felültem. Vajon hol lehetek? Egyáltalán nem volt ismerős a szoba. A falak halványzöldre voltak festve, fekete fabútorok sorakoztak a fal mentén, tele fiús dolgokkal. Feltűnő volt a pedáns rend, legalábbis az én szobámhoz képest.

- Hol a csudában vagyok? – morogtam félhangosan, majd már-már vettem a lendületet, hogy felálljak, mikor egy alak lépett be a nyitott ajtón. Azonnal felismertem a fekete hajú srácot, akivel az utcán találkoztunk. Roy Mustang!? A döbbenettől először fel akartam kiáltani, aztán jött a gondolat, hogy letámadom a kérdés áradatommal, vagy csak egyszerűen sikítva kirohanok innét. Végül szó nélkül, enyhén eltátott szájjal bámultam őt, miközben érdeklődéssel a szemeiben állt meg az ágy mellett.

- Örülök, hogy felébredtél. Már kezdtem aggódni, hogy valami komolyabb bajod van.

- Hogy kerültem ide? – böktem ki végül az első értelmes kérdésemet, ami eszembe jutott.

- Mikor elájultál, idehoztalak magunkhoz. Sajnos, nem ismerlek, és fogalmam sem volt, hogy kidet értesítsem. Nem idevalósi vagy, igaz?

„Ohohó! Ha tudnád, hogy mennyire nem! Ha tudnád, hogy ki vagyok…!" – gondoltam, magamban elfojtva egy vigyort, de a valóságban még mindig jócskán meg voltam zavarodva.

- Nem… nem igazán.

- Az én nevem Roy Mustang. – lépett ekkor mellém a fiatal Mustang, majd előzékenyen kezet nyújtott. Megijedtem. Basszus, most mit mondjak? Nem tudom, hogy milyen következményei lennének, ha megmondom a nevemet. Lehet, hogy ismeri a mostani énemet, vagy bármit megzavarok a későbbiekben.

Végül zavartan ráztam vele kezet.

- Az… az én nevem Edward. – „ennyi csak nem árthat!".

- Örvendek. Honnét jöttél? – érdeklődött tovább, leülve mellém az ágyra.

Ismét megfogott. Őszintén, rohadtul nem voltam még felkészülve egy vallomásra, egyszerűen halványlila dunsztom sem volt arról, mit mondhatnék neki.

„A" verzió: Kedves Roy. Tudod, én a jövőből érkeztem és képzeld! Ott te vagy a főnököm, mint a jelenlegi Láng Alkimista ezredes a katonaságnál! Végeredmény: kihajítana, hogy a lábam se érné a földet.

„B" verzió: Central Cityben dolgozom, mint állami alkimista, és teljesen egyedül élek. Végeredmény: Igazán? Akkor holnap első dolgunk lesz téged visszajuttatni! Úgyis régóta be akarok jutni a Központba! Tényleg! Hogy is hívják a vezetődet? Sz'al ez sem nyerő…

„C" verzió…

Mielőtt bele kezdhettem volna a szerintem briliáns kidolgozású magyarázatomba, váratlanul egy fiatal nő lépett be az ajtón, üde mosollyal. Derékig leérő mélyvörös haja enyhén göndör volt, kék szemei vidáman csillogtak. Egyszerű szabású ruhát viselt sárga köténnyel, az arca kimondottan gyönyörű volt.

- Ó, szervusz! – köszönt nekem, majd ő is mellém lépett, kissé előre hajolva, finom mozdulattal felém nyújtva a jobbját. – Örülök, hogy jobban vagy. Az én nevem Sarah Mignonet, Roy nagynénje.

- A nevem Edward, asszonyom. – nyögtem ki, enyhén elpirulva. Roppant zavarban voltam.

- Ó, Edward, a drága jó nagyapámat is így hívták. Mondd csak, te hová valósi vagy? Nem igen látni ilyen szőke hajú embereket.

- Én… - itt nyeltem egyet, mire belekezdtem a „C" verziómba. - … én nem tudom. Nemrégen Central Cityben tértem magamhoz, és fogalmam sincs, hogy mi történt velem. Semmilyen emlékem sincs, és az is csoda, hogy egyáltalán a nevemre emlékszem.

- Jaj, szegénykém, ez szörnyű! – sajnálkozott Sarah, majd kedvesen megsimogatta az arcomat. – Biztosan valami súlyos megrázkódtatás ért, mert sérülést nem láttam rajtad. Ne aggódj, nálunk jó kezekben leszel, addig itt maradhatsz, míg meg nem találjuk a hozzád tartozókat.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, így néhány pillanatig hitetlenkedve tátogtam, mire ki tudtam nyögni bármit is.

- Nem, igazán nincs szükségem rá! Nagyon… nagyon kedvesek, de nekem tovább kell mennem, nem maradhatok itt! – na persze, majd még itt fogok lakni Roy Mustanggal! Hát hülye vagyok én?

- És mégis hová akarsz menni? – tette fel az igencsak reális kérdést Mustang, a már igencsak ismerősen fagyos arccal. – Azt sem tudod ki vagy, merről jöttél, merre tartasz. Szerintem nagy marha vagy, ha a macskáddal együtt vakon nekivágtok a világnak.

- Roy, hogy beszélhetsz így szegény fiúval?! – fedte meg őt a nő, én viszont durcás arccal vágtam karba a kezeimet.

- Ahhoz neked semmi közöd! Nem tudom, hová megyek, de az még mindig jobb, mintsem a babérjaimon üljek tétlenül!

- Nem engedhetlek így el. – egyenesedett ki most Sarah, szép arca nagyon is komoly volt. – Megtaláljuk a módját, hogy valahogy hazatalálj, de akkor sem engedem, hogy teljesen egyedül barangolj ebben a veszélyes világban!

Már-már rávágtam, hogy Allal olyan dolgokat láttunk és éltünk át, amikről még álmodni sem álmodott, de még időben lenyeltem a visszavágást. Már csak az kéne, hogy lebukjak! Jobb híján tovább ellenkeztem, hogy megleszek, nem kell félteni, elég erős vagyok az útra, de ebből már nem kerülhettem ki győztesen. Végül kénytelen-kellően beleegyeztem a maradásba, amitől Sarah ismét felhőtlen boldog lett.

- Ez igazán nagyszerű! Máris előkészítek mindent, szerzek neked tiszta ruhákat. Ja, és lassan vacsora, úgyhogy készüljetek. – mondta, azzal magunkra hagyott minket.

Néhány másodpercig zavart csend uralkodott köztünk, én alsóajkamba harapva kezdtem malmozni az ujjaimmal. Mégis mit kéne tennem? Itt semmi esetre sem maradhatok, szerintem már így is többet avatkoztam a dolgokba, mint kellett volna.

- Azokat honnan szerezted? – hallottam ekkor Mustang csöndes hangját. Kérdőn néztem fel rá, mire ő a karomra, majd a lábamra mutatott. – Az automailedre gondolok.

Majdnem megkérdeztem, hogy honnan a manóból tudja ezt, de ekkor beugrott. Hát persze, szerencsétlen hazáig cipelt, nyilván érezhette a „súlytöbbletemet".

- Nem… nem emlékszem. – néztem le a karomra, megmozgatva őket. – Halvány kesze-kusza emlékeim vannak, de azokkal nem megyek semmire. Vannak érzések is, amiket nem tudok értelmezni, de ennyi.

- Értem. – biccentett Roy, mire ismét a szemembe nézett, furcsa arckifejezéssel. – Mondd csak. Honnét ismersz engem?

Na bumm! Szemeim kikerekedtek, légzésem egy pillanatra elakadt. Honnét a francból jött rá, hogy ismerem? Fene essen belé, tényleg úgy viselkedik, mint a későbbi éne! Semmit nem lehet előle eltitkolni!

- Nem értem, mire gondolsz. – szedtem össze maradék jelenlétemet. – Akkor, ott az utcán láttalak először. Legalábbis gondolom. Mert ugyebár amnéziám van, ha elfelejtetted volna. – szhííí, egyszerűen nem bírom magamba fojtani a csipkelődést!

A másik felkeltett érdeklődéssel eresztett meg egy igazán halovány, már-már nem létező mosolyt.

- Tudod… tegnap, mikor azok a marhák eltakarodtak és te elájultál.

- Kösz, nem kell emlékeztetned. – morogtam.

- Lehet, de előtte, mielőtt elájultál volna, a nevemet suttogtad. Honnét tudtad, hogy Roynak hívnak, ha állításod szerint akkor láttál először?

Bakker… Mustang lő és gól!

- Mert… mert hát… szóval az úgy volt, hogy… - próbáltam hirtelen kifogást találni, agyam úgy dolgozott, mint a gőzgép kerekei. – Szóval, miután veled összeütköztem a sarkon, utánad sikeresen összetalálkoztam a három haveroddal is, ők említették, hogy majd elkapják Roy Mustangot és jól móresre tanítanak. A továbbiakban nem tudom mi történt, biztos valami amnézia utóhatás az oka.

Nos igen, a kártyacsalást és a hazudozást szinte mesteri fokon űzöm…

- Érdekes. Bilfordék sosem hívnak a teljes nevemen, mindig csak Mustangnak vagy pedig Führernek gúnyolnak. Egyszer hívtak Roynak, mikor elsős koromban akarták, hogy belépjek közéjük. Azóta se.

- Nos… ezek szerint a hátad mögött mégiscsak így hívnak. – vontam vállat, majd igyekeztem más mederbe terelni a témát. – Amúgy miért akarjátok, hogy itt maradjak? Nem tudom, ez olyan furcsa dolog. Nál… akarom mondani… szóval ezt még így amnéziásan is tudom, hogy nem sűrűn vesznek magukhoz be az emberek egy vadidegent.

- Nem is tudom. Te valahogy másnak tűnsz. – filózott el Roy. – Első ránézésre bizalmat sugárzol, és a nagynéném is azonnal megkedvelt, pedig ő a viselkedésétől eltérően, nagyon is bizalmatlan. De jó emberismerő, és ez sokszor nagyon hasznos. Remélem, én is örököltem tőle valamit.

„Az nem kifejezés. Minden lépésemről tudtál, te gazfickó!" – morogtam magamban, de magamban folyamatosan azon járt az agyam, hogyan szökhetnék meg. Lehet, hogy már késő, de nem tehetem meg, hogy megváltoztassak bármit is a jövőn!

5. fejezet

A vacsora igazán finom volt, teljesen Glacier főztjét juttatta eszembe. Tényleg, egyszer rémlik, hogy Mustang szóvá is tette, valakiéhez hasonlítva. Tehát akkor a nagynénjére gondolt. Sajnos, arra már nem igen emlékszem, hogy milyen volt anyu főztje, de az biztosan ugyanilyen finom lehetett.

Meglepődésemre, egészen családias hangulat alakult ki hármunk között. Sarah elmesélte, hogy az ő nővére volt Roy anyja, és mindkettőjük férje a háborúban halt meg. Megtudtam, hogy az apja volt alkimista a felettesemnek, de sajnos nem volt arra alkalma, hogy taníthassa a fiát is. Elmesélték, hogy az édesanyjának a szó szoros értelemben megszakadt a szíve a fájdalomban, így lett Mustang árva, és így került a nagynénjéhez, aki akkoriban éppen csak betöltötte a 20. évét. Bár mindössz 9 év volt köztük, ő mindig is anyjaként tekintett a vidám nőre. Heh, legalább rájöttem két dologra: egy, most már tudom, hogy miért ilyen beképzelt és egomán, hisz' a nagynénje tökéletesen elkapatta. Kettő, tehát ezért teszi akkorára a mércét a nőknél, mert ha csak Sarahból indulunk ki, ő még az én gyerekes szívemet is megdobogtatja!

Ennek ellenére azért jólesett elhallgatni a történeteket, egészen furcsa volt Mustangot ilyen formában és helyzetben látni. Kicsit szótlannak találtam, bár ez a későbbi énjére is vall, hisz' a gyakori csipkelődő megjegyzésein kívül nem sokat beszélgettünk. Nem így Sarah. Ő egész végig trécselt, érdekesebbnél érdekesebb témákat feszengetett, és be kellett vallanom, teljesen a bűvkörébe kerültem. Valahogy… valahogy egy picit anyut juttatta eszembe, de volt mellette valami furcsa kis nyomás a mellkasomban, ami miatt néha-néha akaratlanul is elpirultam. De mindezt összevetve, jól tudtam, hogy nem maradhatok. Nem egy fantasztikus könyvet olvastam az időutazásról, hogy tudjam, nagy galibát okozhat az ittlétem.

Vacsora után azonnal megmutatták a szobámat és a fürdőt, Mustang pedig ideiglenesen kölcsönadta 1-2 cuccát. Én készségesen megfürödtem, elköszöntem tőlük, megköszönve a vendéglátásomat, majd nyugodtan besétáltam a szobába. Az első dolgom volt, hogy a szemben lévő ablakhoz menve kinyissam, kilesve rajta. A kertes ház ezen része pont egy szőlősre nyílt (a hátsó kertre), és az ablak alatt egy csupasz fa állt. Tökéletes!

Visszalépve, szemeim a sarokban álló íróasztalra tévedtek, amin szépen elrendezett tollak és egy tintás üvegcse hevert. Az egyik fénylő mécsest az asztalra téve azonnal leültem, írni kezdve. Nem volt pofám őket minden szó nélkül itt hagyni, hisz' azért mégiscsak a jövendő felettesemről van szó!

- Na jól van, akkor ideje lelépnem. – morogtam magamnak, úgy félórás várakozás után, „biztos, ami biztos" alapon, miközben visszavettem a saját ruháimat.

A levelet az ágyra rakva visszavettem a magammal hozott cumóimat, az ablakhoz osonva. A párkányra guggolva elkezdtem felmérni a terepet, hogy megvalósítsam a gyakorlatban is az elképzelt szökésemet.

A hozzám közel eső ágak sajnos elég vékonyak, nem bírnák el a súlyomat amúgy sem, az automailemmel pedig pláne nem. Tehát a messzebb lévőket kell megcéloznom, ahhoz viszont ugranom kell. Nem lesz gond, csak ne csapjak zajt. Nem tudom, hogy elaludtak-e már, de ha tovább időzöm, félő, hogy én fogom bevágni a szunyát!

- Akkor hát hajrá! – dörzsöltem össze a tenyereimet, picit megriszálva magam a nagy ugrás előtt.

- Készülsz valahová? – hangzott fel ekkor egy hang a hátam mögül, ami úgy halálra rémisztett, hogy felkiáltva vesztettem el az egyensúlyomat, előre bucskázva.

Leestem volna, ha hátulról meg nem ragadják a kabátomat és vissza nem rántanak. Fájdalmasan felnyögve csapódtam neki megmentőmnek, akivel együtt vágódtunk hanyatt a padlón.

Még mindig rémülten zihálva botladoztam le Mustangról, aki mogorva arccal tápászkodott fel, leporolva magát.

- Sejtettem, hogy meg akarsz lógni. – mondta halálosan komoly arccal, én pedig nem tehettem róla, de automatikusan összehúztam magam a földön ülve, mint a kisfiú, akit az anyukája megszidott. – Hihetetlenül makacs és önfejű vagy, ugye tudod?

Én csak sértődötten fordítottam el a fejemet, nem tudtam tovább állni a pillantását.

- De tetszik. – hallottam ekkor elismerő hangját, mire visszafordulva, azt láttam, hogy elém guggol. – Nem akarom, hogy elszökj, Edward. A nagynéném nagyon szomorú lenne, azt pedig nem szeretném. Mivel tudnálak maradásra bírni?

- Értsd meg, hogy nem maradhatok itt! – ráztam meg a fejemet, elkeseredve.

- Miért nem? Nincs hová menned, vagy tévedek?

- Nem, valóban nincs, de…

- Menekülsz tán valamitől?

- Menekülni? Dehogy is!

- Akkor meg mi az akadálya?

- Mert… mert nem és kész! Ezt… ezt nem tudom megmagyarázni! – vágtam rá, könnyeimmel és akaraterőmmel küszködve. Miért nehezíti meg ennyire a helyzetemet? Éppen miatta akarok elhúzni, de ezt hogyan magyarázhatnám meg neki?

Vívódásomat egy kéz zavarta meg, ami lágyan végig simított az arcomon. Megilletődve néztem fel a sötét szemekbe.

- Szeretném, ha maradnál, Edward. – biccentette egy picit félre a fejét Mustang, a fülem mögé simítva egy szőke hajtincsemet. – Nem tudom, hogy mi történt veled, és azt sem tudom, hogy mi elől futsz, de azt igen, hogy segítségre van szükséged. Ha nálunk maradsz, ígérem, év elején amint bejutok a hadseregbe, mint Állami Alkimista, első dolgom lesz, hogy kiderítsem, mi történt veled. Áll az alku? – nyújtotta ekkor előre a jobbját.

Haboztam. Agyamban még mindig ott dübörgött a hang, hogy el kell mennem, mielőtt nagyon bekevernék a dolgok menetébe, nem beszélve arról, hogy valami úton-módon rá kell jönnöm, hogy hogyan juthatok haza. Másrészről viszont…

- Rendben, megegyezhetünk! – jelentettem ki váratlanul, mire kezet ráztam vele. Már így is belekeveredtem a dologba, akkor miért ne kötném össze a kellemest a hasznossal? Fenébe is, nem történik ilyesmi meg gyakran az emberrel, hogy visszakerül a múltba, pont a felettese kölyök korába, tényleg vétek lenne kihagyni a dolgot. Nem beszélve a tényekről, hogy mekkora az esélye annak, hogy máshol így fogadnak? Itt legalább lesz élelmem meg fedél a fejem felett.

- Ez remek. – nyugtázta a srác elégedetten, majd kiegyenesedett. – Akkor reggel találkozunk. Nekem pont mától kezdődik az egy hónapos kimenőm, így többet lehetek veled. Akkor jó éjt!

Először nem értettem, mire gondol, aztán leesett, hogy ő most bizonyára katonai iskolába jár. Miután elhagyta a szobát, még vetettem egy pillantást a nyitott ablakra. Vajon most is megakadályozna, ha szökni akarnék? Vagy már azt hiszi, hogy meggyőzött?

Felállva, az ablakhoz sétáltam, ismét kinézve rajta. A kiszáradt szőlőst átjárta a hűvös december eleji szél, így megborzongva csuktam be az ablakot, nem hallva, amint egy megkönnyebbült sóhaj hangzott fel az ajtó túl feléről.

6. fejezet

Elmosódó hangokra ébredtem. Végtelen fásultsággal pislogtam ki szememből az álmomat, próbálva befókuszálni a környezetemet. Na igen, még mindig a fiatal Roy Mustangéknál leledztem… a hangok pedig valahonnét kintről származtam, az ablakom alatt. Mint egy megfáradt öregember, olyan tempóban araszoltam el az ablakig, automailjeim fejenként vagy 100 tonnát nyomhattak. Persze, mire odaértem, már sehol senki nem volt. Na jó, talán nekem sem ártana kissé szalonképesebbé tennem magamat, a végén még azt hinnék, hogy rémálmuk van.

Miután felöltöztem és rendbe szedtem bozontos hajamat, óvatosan leosontam az emeletről a lépcsőn, megcélozva a nappalit, ahol a ház asszonyát sejtettem. Csak elég volt egy pillantást vetnem a faliórára, hogy menten infarktust kapjak, mikor megláttam, hogy közel delet mutat. Talán egy halványit mégiscsak megviselt a változás…

Belépve a friss virágtól illatos helyiségbe, valóban ott találtam Saraht, amint a hatalmas fekete zongora előtt állt, beigazítva a billentyűk felett elhelyezett kottát.

- Jó reggelt, asszonyom. – motyogtam egy kicsit bátortalanul, és csak egy nagyon picit elpirulva.

A vörös hajú nő egy tündöklő mosollyal fordult meg.

- Szép jó reggelt, Edward! – köszöntött, de azonnal megrovó arcot vágott. – Ejnye, felejtsd el ezt az asszonyomozást. Hívj csak nyugodtan Sarahnak, és örülnék, ha tegeződnénk.

- Öhm… értettem. – bólintottam, miután elsütöttem az igencsak béna válaszomat. Wháá! Kellett itt maradnom! Ez olyan ciki!

- Örülök, hogy ki tudtad pihenni magadat, gyere, megmutatom, hogy mit ehetsz. – fogta meg a kezemet a nő, mire kivezetett a konyhába.

Automatikusan beindult a nyáltermelődésem, mikor orromban összefutottak az ínycsiklandozó illatok, plusz a jókora asztalon felfedeztem a valóságos Terülj-terülj-asztalkámat. Volt rajta minden, amit így kapásból szeretek: tükörtojás, bacon-szalonna, puha fehérkenyér szeletek, vajaskalács, kakaó és tea, felvágott, lekvár… stb. Zavartan hagytam, hogy lenyomjanak a legelső székre, elém téve egy porcelántányért.

- Parancsolj, egyél bátran, Edy… jaj, ugye nem baj, ha így hívlak?

- Á, ugyan, nem gond. – legyintettem, azt csak magamban téve hozzá, hogy ő bárhogyan szólíthat, megengedném…

- Helyes. A fiúk már ettek, most éppen elmentek a…

- „Fiúk"? – néztem fel a nőre döbbenten. Mustang sosem említette, hogy lenne testvére.

- Igen, Roy két barátja jött át, a megbeszélt hétvégi kiruccanásuk miatt. – kezdte a magyarázatot Sarah. – Néha el szoktak menni megboldogult szüleim családi házába, ott szoktak kikapcsolódni. Tudod, azt hiszem, ezt hívják bandázásnak.

- El tudom képzelni. – motyogtam, végre nekilátva a reggelinek. Kicsit furcsán éreztem magamat, tudván, hogy Mustang elment a haverjaival bulizni egész hétvégére, én meg úgymond itt rostokolok, még ha Sarah társaságában is.

- De most nem mentek el. – hatoltak ekkor tudatomba a nő szavai. Ránéztem, miközben ő az elmosott tányérokat pakolta el. – Azt mondta, hogy veled szeretne foglalkozni, és ha majd visszajönnek a kedvenc boltjukból, bemutatja a barátait is.

- Értem. De amúgy nem zavar, ha nincs itt, hisz' csupán vendég vagyok itt, miattam nem kell felborítania a terveit.

- Ugyan már, még nem ismered Royt. Mi akartuk, hogy itt maradj nálunk, természetes, ha nem hagyunk magadra. Mellesleg éppen eleget vannak ők hárman együtt, neki is jót tesz egy kis változás.

Magamban azért aggódni kezdtem. Már az is gond lehet, hogy belezavarok Mustang és Sarah életébe, de az, hogy további két személy életét is megzavarjam, az egy kicsit durva. Vajon mivel tudnék kibújni a találkozás alól? Adjam elő, hogy nem merek velük találkozni, mert szégyenlős vagyok? Passz, semmi ötletem sincs!

Pont végeztem a reggelimmel, mikor hallottam nyílni a bejárati ajtót, és a felhangzó jókedvű hangokat. Gyomrom azonnal összeugrott, rám tört a pánik. Menekülj, Ed!

- Kiviszem a szemetet! – kaptam fel most gyorsan az ajtó mellé készített szemetet, majd meg sem várva a nő válaszát, kisiettem a hátsó ajtón. Szégyen a futás, de hasznos elvet követve úgy döntöttem, hogy inkább megkerülve a házat, elöl fogok visszamenni, fel a szobámba. Aztán majd kitalálom, hogy miért nem megyek ki onnét, de jelenleg semmi kedvem nem volt ismerkedni. Ha valaha hazajutok, nem akarom azt hallgatni, hogy mi a francért zavartam össze mindent!

Persze, a szerencse elpártolt tőlem. Éppen befordultam a ház sarkán, hogy elsurranjak a ház oldala menti kis ösvényen, mikor valaki szembe jött velem, egy biciklit tolva maga mellett. Kb. egy méterre egymástól megtorpantunk, ijedten nézve az ismeretlen, csodálkozó arcú srácra. Ő szintén velünk egy idős lehetett, szőkésbarna haja hátul az égnek meredt, elöl pedig kb. az álláig leértek a tincsei, amik jobb oldalra voltak fésülve. Világoszöld szemeivel kíváncsian fürkészett, és picit megnyugvással töltött el a tudat, hogy nagyjából velem egymagas volt. Mivel már december volt, egy vastagabb kabát volt rajta és egy szürke nadrág. Néhány rövid másodpercig egymást néztük, nem tudva mit reagálni, de végül az ismeretlen srác arca felvillanyozódott és szélesen elmosolyodott.

- Te vagy Edward, igaz? – kérdezte kíváncsian, kissé feltűnően végig mérve engem. Összeráncolva a szemöldökömet bólintottam óvatosan. – Basszus, Roy mondta, hogyan nézel ki, de nem gondoltam volna, hogy ilyen jóképű vagy.

- Tessék? – hőköltem hátra, nagyokat pislogva. Most… most jól hallottam? Azt mondta rám, hogy… jóképű vagyok?! Nem igazán fordult eddig elő velem, hogy egy FIÚ ilyet mondjon nekem…

A kínos pillanatnak a mögöttem felbukkanó Mustang vetett véget, nyilván engem keresve.

- Már megijedtem, hogy eltűntél. – ért mellém. – Látom, megismerkedtél Oliverrel.

- Megismerkedtem?! Azt mondta rám, hogy jóképű vagyok! – tört ki belőlem a felháborodást, úgy nézve a megszeppent srácra, mintha valami félelmetes látvány volna.

Mustang megrökönyödve nézett szintén a másikra.

- Te tényleg ezt mondtad neki?!

A szőkésbarna hajú széttárta a karjait.

- Most mi van? Ami a szívemen, az a számon.

A fekete hajú végig nyúzta arcát az egyik kezével, bocsánat kérően nézve rám.

- Ne haragudj, nagyon ostoba ez a kölyök. Edward, bemutatom ezt a barátomnak nevezett szókimondó marhát, Oliver Montgomeryt.

- Hé! Mi az, hogy marha? – háborodott fel a srác, majd legyintve egyet lépett el a falnak támasztott bicikliétől, elém lépve, kezet nyújtva. – Szia, Oliver vagyok. Bocsi az előbbiekért, de tényleg jól nézel ki, na.

Miután túlléptem a kezdeti sokkon, nem sok bizalommal igaz, de kezet ráztam vele.

- Edward. Ne haragudj, csak váratlanul ért a kijelentésed.

- Amúgy hová készültél? – kérdezte meg váratlanul Mustang, amitől egy picit megszeppentem. Na ezt most hogyan magyarázzam ki? Mondjam meg, hogy bocsi, de előletek menekültem éppen?

- Kijöttem… kidobni a szemetet, mikor hangokra lettem figyelmes. Ide sietve botlottam bele a barátodba. – huh, ezt sikeresen kimagyaráztam.

Csak akkor Mustang miért néz rám ilyen sokat sejtően?

- Sokáig időztök még kint a hidegben? – hangzott fel ekkor egy unott hang a hátsó ajtó felől, amerről jöttem. Átlesve a fekete hajú válla felett, egy újabb srácot véltem felfedezni. Arca hasonlított Oliveréhez, haja rövid volt és szigorúan fésült, szintén világoszöld szemeivel fagyosan mért végig. Bő fekete kabátot és szintén fekete nadrágot viselt, most karba tett kezekkel támaszkodva a falnak.

- Na, mr. Morcos is megjött. – sóhajtott Oliver, mire ismét egy széles mosollyal vetette rám magát, egyik karjával szorosan magához ölelve. – Nézd, Marcus, ő Edward!

- Igen, rájöttem. – vonta fel az egyik szemöldökét a Marcusnak hívott alak, mire elém sétált.

Magamban elfojtottam kikívánkozó megjegyzésemet, miszerint tökéletesen illik rá a mr. Morcos név. Szinte a levegő is megfagyott közöttünk.

- A nevem Marcus Montgomery, Oliver bátyja vagyok.

- Igen, rájöttem. – viszonoztam a kézfogását, szenvtelenül visszavágva. Láttam, hogy enyhén felvonja az egyik szemöldökét a visszavágásra, de nem tűnt mérgesnek.

A még mindig engem karolgató Oliver most megeresztett egy gunyoros hi-hi-t a visszavágásomra.

- Látom, Ed, mi remekül megleszünk. – azzal magával húzva indult velem vissza a hátsó ajtó felé. – Ha már így összefutottunk, elmagyarázom, mit hol találsz. Az ajtó a konyhára és az ebédlőre nyílik, balra találod a nappalit és a fürdőt…

- Hé, Oliver! Ez az én dolgom, te anyaszomorító! – kiáltott fel Mustang, utánunk sietve.

Hátra fordulva, még elcsíptem Marcus pillantását. Az arcán megjelenő féloldalas mosolya mindent elárult…

7. fejezet

Délután összeültünk így édes négyesben a nappali szőnyegén, és egy rövidnek nem igazán nevezhető beszélgetésbe kezdtünk. Mustang nyitott, ismét bemutatta a két barátját, akik egyben a volt osztálytársai is voltak, még a középiskolából. Marcusban kellemesen csalódtam, mint kiderült, nála alapviselkedés ez a hűvös magatartás, de valójában nem egy besavanyodott alak. Ő volt köztünk a legidősebb a maga 20 évével, utána következett Mustang a 19 évével, majd mi ketten Oliverrel a 17 évünkkel. Természetesen én nem mondhattam meg, mennyi vagyok, hisz' az rossz fényt vetne az amnéziás sztorimra. Marha zavaró volt ebben a tudatban itt ülni és tartani magamat a tudatlansághoz, így inkább őket hallgattam. Viszont volt egy olyan kijelentésük, amitől azonnal leültem volna, ha már eleve nem ülnék.

- Meleg?! – nyikkantam meg hirtelen, mikor Mustang egyszer csak úgy mellékesen beszólt Olivernek, aki megjegyzést tett az itthon való gubbasztására, ahelyett, hogy szórakozna és lányokkal randizna (hihetetlen, milyen gyorsan kötöttünk ki ennél a témánál…).

Oliver elvörösödve vágott csúnya arcot barátja felé.

- Megvesztél, Roy? Mit kell rögtön pletykálkodnod? Most a frászt hoztad Edre! – gyorsan felém fordult, feltartva a kezeit. – Bocs, nem úgy gondolta, ahogy hangzott, csupán…

- Szerintem jól tudja, hogy mit jelent a meleg kifejezés. – intette le őt bátyja.

Ekkor leesett a dolog.

- Szóval ezért tettél rám olyan megjegyzést!

Jót derültem a fiatal srác duzzogós arcán, amint felfújva magát húzódott össze. Valahogy nem különösebben érdekelt ez a dolog, már kezdtem feldolgozni magamban.

- Ez a helyzet. – tárta szét a karját Mustang. – Gondoltam, jó, ha ezzel tisztában vagy, mert a jelek szerint igencsak bejössz neki.

Jól látom, hogy ők ketten jót szórakoznak szegény Oliveren? A srác kínjában már egészen apróra húzta össze magát, élénkvörös színben úszva. Jellemző Mustangra, hogy még a saját barátait is cukkolja!

- Nem értem, miért kell bántani szegényt. Tudjátok, én megtiszteltetésnek veszem, amiért vagyok olyan jó, hogy a lányok mellett még a fiúknak is bejövök. – vágtam rá, amolyan spontán, ami legelőször kikívánkozott belőlem.

Az általános döbbenetet a bejövő Sarah törte meg.

- Fiúk! Édesanyátok hívott titeket, hogy menjetek haza neki fát vágni a kandallóba, mielőtt esni kezdene a hó.

- Persze, megyünk, köszi, hogy szóltál, Sarah! – állt fel a két Montgomery fivér. Mustanggal együtt én is felkeltem, hogy kikísérjük őket. Naaa, most meg mi van? Mi ez a halottasházi csend?!

Az ajtóhoz érve, teljesen váratlanul Oliver szembefordult velem, mire olyan hirtelen karolt át, hogy a tüdőmben szorult a levegő.

- Úgy örülök, hogy megismerhettelek, Ed! Tudtam, hogy érdemes volt eddig várnom! – azzal az arcomhoz hajolva, lenyomott egy szeretetteljes puszit, közel a számhoz. Basszus! Szerintem még életemben nem voltam ilyen vörös, mint ebben a pillanatban, szemeim döbbenten kerekedtek ki. – Akkor holnap találkozunk, addig bírd ki Royjal! Sziasztok!

Leesett állal néztem utána, nem bírva megszólalni. Marcus felsóhajtva ingatta meg a fejét.

- Ugye tudod, hogy marhaság volt ÍGY megvédened őt? Többé le sem fogod tudni magadról vakarni.

- Ne ijeszd meg még jobban őt. – intette le a barátját Mustang, majd elköszönve tőle is, egy nagyot szusszanva csukta be utánuk az ajtót. – Te jó ég, ez fárasztó volt.

Végre felocsúdva a döbbenettől, értetlenül néztem fel rá.

- Most komolyan ők a barátaid?!

- Ugye milyen hihetetlen? – nevetett fel a srác, majd elindult az emeletre, én pedig követtem őt. – Jó fejek, sokat lógunk együtt, de néha komolyan fárasztóak tudnak lenni. Marcus az örök pesszimista, Oliver meg az örök naivitás. Én meg valahol kettejük között vagyok, és nem mindig tudom őket kezelni. – most tartott egy kis szünetet, mielőtt újból megszólalt volna. – Annyira érdekes.

- Micsoda? – kérdeztem ösztönösen, mert gondolataim kicsit elkalandoztak.

- Ez az egész dolog. Csak tegnap előtt találkoztunk, de mégis úgy érzem, mintha már ismernélek.

Pont a szobája ajtaja elé értünk, így nem volt feltűnő ijedt lecövekelésem.

- Mi-miből veszed?

- Nem tudnám megmagyarázni. – filózott el a fekete hajú, nekidőlve az ajtófélfának. – Megbízom benned, ráadásul olybá tűnik, mintha ismerném a gondolkodási módodat. Tegnap szinte a fejemet tettem volna rá, hogy meg akarsz szökni. Ma meg azért kerestelek meg, mert úgy éreztem, hogy kerülsz minket, hogy nem akarsz találkozni velük. Igazam van?

Nem volt értelme ebben is hazudnom, így megadóan bólintottam.

- Nem igazán akarok belebonyolódni az itteni életbe, a TE életedbe. Inkább meghúzódnék a háttérben, míg nem találok valami kiindulópontot, hogyan kerültem ide és hogyan juthatok haza. – a nevemen kívül ez volt az első igaz állításom, mióta ide kerültem.

- Megértelek, de ez akkor sem megoldás. Ha megnyugtat, akkor én nagyon szívesen segítek. Ha gondolod, együtt nekiláthatunk körbe érdeklődni, hátha valaki tud segíteni.

- Köszi, de ezt majd megoldom egyedül. – vágtam rá gyorsan. Nem hiányzik, hogy akkor botoljak az engem kereső államiakba, mikor ő is velem van. – Megígérem, hogy nem fogok szó nélkül lelépni, de jobban szeretnék egyedül utánajárni a dolgoknak.

- Ahogy jónak látod, nem akarom erőltetni a dolgot. – bólintott Mustang, mire a szobájába mutatott. – Akkor én bemegyek tanulni. Ha akarsz, te is bejöhetsz, van néhány érdekes könyvem, ha szeretnél olvasni.

Kapva kaptam az alkalmon, legalább nem fogok unatkozni, és így talán jobban megismerem leendő vezetőmet is.

Bemenve a szobájába, megmutatta a nagyobb könyvesszekrényét, amin roskadásig voltak könyvek, ő pedig az egyik kis éjjeli szekrényéből vett elő régebbi, már jócskán használtnak kinéző könyveket, amikkel az asztalához telepedett le. Ha jól láttam, mindegyik alkimista könyv volt, és az, amelyiket olvasni kezdte, pont a tűz elemű alkímiát vesézte ki. Én szó nélkül kivettem egy történelmi tartalmú könyvet, amivel az asztal melletti fotelbe helyezkedtem el, hogy közel lehessek hozzá. Igazából a könyve érdekelt, roppant kíváncsi voltam, hogy mit tanul. Mivel eléggé elnyűtt volt, úgy gondoltam, hogy nem az iskolából kapta, akkor viszont családi örökség lehetett, kizárásosan az édesapjáé. Kis ideig próbáltam a saját könyvemet olvasni, de valamivel később már egyre gyakrabban néztem fel, lassan nem csak a könyvet figyelve, hanem őt magát is. Félelmetes, hogy mennyire hasonlított a későbbi önmagára. Többször is volt alkalmam látni ezt a koncentrálástól elgondolkodó arcát, ilyenkor látszik, hogy valamibe nagyon bele van mélyülve.

Teljesen váratlanul oldalra nézett rám, amire rajtakapottan fordultam vissza, kissé elpirulva. Fenébe! Ez de ciki!

- Téged is érdekel az alkímia? – kérdezte Mustang, felkönyökölve az asztalon, de halvány mosolyából ítélve tisztában volt vele, hogy éppen őt figyeltem.

- Ezeket a könyveket nem az iskolában kaptad, igaz? – tértem ki a válaszadás elől egy másik kérdéssel, próbálva elterelni a kínos pillanatot.

- Igen, még a nagyapámé volt valamikor, amit apám örökölt meg. – bólintott a srác, de láttam az enyhe szomorúságot átsuhanni az arcán, amitől kissé elszégyelltem magamat.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani, elég tapintatlan kérdés volt. – motyogtam.

- Egyáltalán nem. – fordult most velem szembe a másik, majd a kezébe véve a könyvet, előre nyújtva mutatta meg. – Nézd, ez azoknak az alkimistáknak szól, akik a tűz elemű alkímiával rendelkeznek. Apai ágon mindegyikünknek ilyen képessége van, csak engem sajnos már nem tudtak tanítani, így maradtak ezek a könyvek. Apám Állami Alkimista volt, és nekem is az a célom, hogy az legyen belőlem. Az a tervem, hogy kiváló katona legyek, és célom a lehető legmagasabb kitüntetett rang elérése.

- Vagyis Führer akarsz lenni. – jegyeztem meg mosolyogva, kissé nosztalgikus arckifejezéssel. Ez nem volt újdonság számomra, mindig is tudtam, hogy mi az ezredes célja. És véleményem szerint jó úton haladt efelé.

Mustang mosolyogva bólintott.

- Ha valamit el akarsz érni az életben, akkor nagyban kell gondolkodnod, és mindenben a tökéletesre törekedned.

- Ezt mintha hallottam volna valamikor. – forgattam meg a szemeimet, megmosolyogva a hallottakat, ugyanis pontosan ő mondta ezt, nem is olyan régen. – És hogy megy a tanulás?

- Egészen jól, bár azt sajnálom, hogy a környezetemben nincs egy valamire való alkimista sem, akivel közösen együtt tudnánk tanulni és gyakorolni. – sóhajtotta Mustang, majd visszatelepedett az asztalhoz.

- Egyik barátod sem alkimista? – kérdeztem csodálkozva. Valamiért azt hittem, őt mindenki körbe rajongja és rengeteg barátja van, többek között más alkimisták is.

- Nekem csupán az a két lökött a barátom, nem igazán vagyok egy társasági ember. Ők pedig nem alkimisták, mély bánatomra, így velük sem tudok együtt tanulni. – nevetett fel kurtán Mustang, amitől majdnem dobtam egy hátast.

- Nem tudom, így első ránézésre azt hittem, hogy baromi könnyen barátkozol és rengeteg ismerősöd van. Hiszen engem is azonnal befogadtatok.

- Te egészen más eset vagy. – mondta még a srác, majd további magyarázattal nem szolgálva, visszafordult a könyvéhez. – Ha éhes vagy, nyugodtan szólj Sarahnak, szerintem alig várja, hogy főzhessen nekünk.

- Nagyon kedves nő. – mondtam, picit zavartan, valahányszor eszembe jutott a fiatal nő. – Majd megpróbálom hasznossá tenni magamat, nem akarok egész nap csak úgy lenni.

- Biztos örülni fog, ha lent leszel vele, úgyis mindig panaszkodik rám, hogy alig vagyok itthon vele.

Oké, akkor ezzel el is lett döntve a dolog. Amíg itt kényszerülök maradni, addig mindent megteszek, hogy segítsek nekik, ezzel is viszonozva a kedvességüket, amiért idegenként befogadtak magukhoz. Most megnyugodva hagytam Mustangot tanulni, én pedig visszamélyültem a saját könyvembe. Egyet viszont sajnáltam, hogy nem volt lehetőségem elmondani neki, hogy voltaképp én is alkimista vagyok, és én szívesen gyakorolnék vele.

8. fejezet

Szinte észre sem vettem, de úgy elrepült az idő, hogy már közel három hete Roy Mustangéknál időztem. Mivel leendő főnököm a teljes decembert megkapta a közeledő vizsgák előtti tanulás javára, így igazából folyamatosan együtt voltunk. Tényleg rengeteget tanult, és mikor elnéztem őt gyakorolni, rá kellett jönnöm, hogy nagyon tehetséges. Mivel elég veszélyes volt a képessége, szabadidejében kimentünk egy közeli, elhagyatott bánya elé gyakorolni, ahol nem gyulladhatott ki semmi, és nem is volt a közelben egy teremtett lélek sem. Mivel én javarészt az íróasztala mögött láttam, a rahedli ügyirat társaságában, nem nagyon volt alkalmam megtapasztalni a valódi erejét. Most viszont, hogy nap, mint nap figyelemmel kísértem a gyakorlását, első kézből tapasztalhattam a hihetetlen fejlődését. Egyszer azt mondta, hogy jó hatással vagyok rá, ugyanis sokkal jobban megy neki az edzés azóta, mióta itt vagyok vele és figyelem. Ezzel igencsak zavarba hozott, de azóta is hűségesen elkísértem őt, mikor gyakorolt, ráadásul elvállaltam, hogy segítek is neki, mikor kipróbálta 1-1 új ötletét és kellett hozzá egy vállalkozó szellemű önkéntes. Eleinte tagadtam a tényt, de később elismertem, hogy kimondottan jól éreztem magamat itt. És bár kezdetben az ellen is tiltakoztam, hogy megismerjem a Montgomery fivéreket és az ők életébe is belekavarjak, mostanra egészen jól összebarátkoztam velük, és ilyen rövid idő alatt bevettek maguk közé, mintha már tök régóta ismernénk egymást. Marcus kicsit Mustang későbbi énjére emlékeztetett, sokszor szokott piszkálni és beszúrni 1-1 megjegyzést, na meg előszeretettel szurkálódott velem, de mivel eléggé edzésben voltam, kimondottan jól kezeltem a helyzetet. Ahogyan Oliver fura viselkedését is, mikor néha rájött a hoppáré és megpróbált felém közeledni, persze, csak úgy könnyedén, inkább viccesen, mintsem erőszakosan. Ami viszont tényleg meglepett és meg is rémisztett, az a harmadik személy iránti hirtelen kialakult erős kötődésem volt. Már meg nem mondanám, hogy mikor, hogyan és miért, de ahogy egyre több időt töltöttem el vele, jórészt kettesben, egyre inkább vágytam arra, hogy mellette legyek, hogy csak velem foglalkozzon, és kimondottan jól esett, mikor hozzám ért, vagy megölelt. Bár felnőttként szinte állandóan marakodtunk, de azt sosem fogom elfelejteni, hogy bármikor bajba kerültünk Allal, ő ott volt és segített, még ha utána a fejemhez is vágta sokszor, hogy felelőtlen, meggondolatlan kölyök vagyok. Azt sem vallottam volna be senkinek, hogy magamban mennyire felnézek rá, és furcsa biztonságot érzek, mikor a közelemben van, és ahogy észrevettem, ez most, jelen helyzetben is így van. Ezúttal viszont csak velem törődött, és szinte megkövetelte, hogy csak rá figyeljek én is. Amit, mondjuk, egyáltalán nem bántam…

- Kivigyem a teregetni valót, Sarah? – léptem be most a fürdőszobába, ahol a nő szorgoskodott. Ma, pénteken tartottuk a heti nagymosást, lehúzva az ágyneműket és a terítőket is. Egy adaggal már kimosott a nő, és általában én szoktam a továbbiakban segíteni neki, mint ahogy általában az egyéb háztartási dolgokban. Úgy voltam vele, ha már egyszer befogadtak, legalább ebben hagy legyek a segítségükre.

- Ó, megtennéd, Edy? Te egy tünemény vagy! – köszönte meg Sarah hálás mosollyal, majd füle mögé söpörve hosszú haját, nekilátott a következő adag ágynemű mosásának.

Én közben felkapva a teli kosarat vittem ki a teraszra, ahol a végighúzott damilkötelekre teregettem ki a frissen mosott, illatos ágyneműket. Éppen az utolsót dobtam fel rá, mikor váratlanul hátulról befogták a szememet. Összerezzenve állt le a mozdulatom, de mikor éppen megdobbant a szívem, hogy Mustang áll mögöttem, egy másik ismerős hang szólalt meg mögöttem.

- Na, ki vagyok!

Egy enyhén csalódott mosollyal ingattam meg a fejemet.

- Nem is tudom. Talán te vagy az, Oliver? – kérdeztem, viccesre véve a szitut.

- Talált! – nevetett fel Oliver, majd elengedve a szemeimet fordultam meg, mire jókedvűen ölelte át a nyakamat. – Olyan rég láttalak, Ed. Már nagyon vártam ezt a hétvégét, úgy örülök, hogy te is velünk jössz.

Igen, mára beszéltük meg, hogy én is elmegyek velük abba a kis hétvégi lakba, ahol elvileg gyakran ki szoktak ruccanni. Bár nem igazán tartottam egy jó ötletnek, főleg, mikor megtudtam, hogy összesen egy szoba volt, plusz a kinti nappali, ugyanis ez azt jelentette, hogy ketten-ketten közös ágyban leszünk kénytelenek aludni. De mikor nem akartam menni, akkor Mustang kijelentette, hogy ő sem megy, ez viszont nagy kitolás lett volna a többiekkel, ugyanis a közelgő ünnepek és az utána lévő vizsgák miatt egy jó ideig nem mehettek volna el oda, így végül kelletlenül bár, de beleegyeztem. Sebaj, majd alszom a fürdőben vagy a párkányon, mindegy, úgyis megoldom, hogy ne kelljen egyikükkel sem osztoznom!

- Mikor akartok indulni? – kérdeztem, miközben folytattam a teregetést.

- Szerintem mindjárt, Roy még bement szólni Sarahnak. Neked van még valami? Segíthetek, ha gondolod. – ajánlotta a fiatal fiú készségesen, miközben megemelte a kosarat, hogy ne kelljen hajolnom értük.

- Köszönöm. Aranyos vagy, de szerintem ezzel végzek, akkor részemről is mehetünk. – mondtam. Igazából nagyon cuccom sem volt mit összerakni, ugyanis mindenem a házigazdáké, csak a szokásos alkimista ruhám volt egyedül rajtam, mikor idehuppantam. Aramist úgyis itt hagyom, ő szintén jól érezte itt magát, egyáltalán nem viselte meg a hely és az időváltozás.

Éppen az utolsó lepedőt terítettem ki, mikor kilépett az ajtón Mustang is, kezében a saját és az én kis hátizsákommal… amit természetesen szintén tőle kaptam.

- Oké, mehetünk. – mondta, de ekkor észrevette, hogy éppen átvéve a kosarat Olivertől indultam felé. – Oh, bocsi, nem tudtam, hogy még munkában vagy. Segítsünk valamit?

- Már sikerült kiteregetnem, én is végeztem, köszi. – köszöntem meg neki is az előzékenységét, de nem bírtam a szemébe nézni, mikor elmentem mellette. Mivel nem állt félre, úgy haladtam el mellette, hogy karunk összeért, ami ismét némi pirulásra ösztönzött. Féloldalasan láttam, hogy folyamatosan az arcomat figyeli, és bár próbáltam megtartani arcvonásaimat, de tutira látta, hogy a fülem is elvörösödött zavaromban.

Visszamenve leraktam a kosarat, majd elköszönve Sarahtól, kimentem a többiekhez. Amin meglepődtem, hogy a kapu előtt egy egészen új, vajszínű automobil állt, felhúzott tetővel, aminek a vezető ülésén Marcus ült. Nem tudtam, hogy ő is vezethet, azt hittem, csak 25 éven felülieknek engedik a vezetést. Jó, nyilván 12 évvel visszább járunk, nekünk sosem volt vidéken automobilunk, így gőzöm sincs, mikortól vezették be az erre vonatkozó vezetési szabályokat. De akkor is furcsa volt, hogy egy 20 éves srácot látok a volán mögött.

- Ez nagyon állati. – jelentettem ki, mikor megálltunk az automobil előtt, önkéntelenül is végig simítva kezemet a sima, fényes felületen. – Nem tudtam, hogy tudsz ilyet vezetni, Marcus.

- Mivel jól sikerült a vezetési órám, apánk ideadja nekem néhanapján. – vont vállat Marcus, de látszott rajta, hogy milyen büszke erre. – Ültél már ilyen kocsiban?

Mielőtt rávághattam volna, hogy igen, még időben észbe kapva tártam szét a karomat.

- Fogalmam sincs. De most majd bepótlom. Ülhetek előre esetleg? – kérdeztem, kihasználva gyorsan a lehetőséget.

- Ne már, nem ülünk inkább hátulra? – kérdezte Oliver, nyafizva.

- Szó sem lehet róla! Ha Edward elöl szeretne ülni, akkor ott is fog ülni! – jelentette ki váratlanul Mustang, majd a csomagtartóba téve mindkettőnk táskáját, a fülénél fogva ültette be hátulra Olivert, ő pedig közvetlen az anyósülés mögé ült be.

Örültem neki, hogy elöl lehetek, de kicsit zavarba jöttem, hogy közvetlen mögöttem ül, főleg, hogy egyik karjával rákönyökölt az üléstámlámra.

- Mindenki megvan? – pillantott még hátra Marcus. – Akkor indulhatunk.

Nagyon élveztem az utat. Elég messzire mentünk, fel a hegyek lábához, ahol a kis faházikó volt, egy aránylag sűrű erdőben. Egy keskeny földúton haladtunk, és bár hideg volt már az idő, de ennek ellenére néhány madárka füttyszavát hallottam a sűrűből, 1-2 őzet láttam még, de kimondottan üdítő volt a látvány, ahogy haladtunk a természetben, magunk mögött hagyva a városi nyüzsgést. Úgy másfél óra múltán egy fasorompóhoz értünk, ami nyilván az elkerített birtok határát jelentette. Ezt Mustang most gyorsan kiugorva a kocsiból felemelte, majd miután áthaladtunk alatta, visszaengedte és gyorsan visszapattant mögém az autóba. Innen már csak pár perc volt, és elértük az említett kis faházat, egy nagyobb tisztás közepén. Beállva mellé, izgatottan pattantam ki, csillogó szemekkel járva körbe a kis birtokot. A ház mellett egy gémes kút állt, nyilván ebből lehetett a vizet kinyerni, és a fák takarásában volt az árnyékszék. A házikó előtt egy kis terasz húzódott, egy asztallal és három fa székkel, ahová esténként ki lehetett ülni a csillagos eget figyelve. Egyből beleszerettem a helybe, el tudnám képzelni itt az életemet.

- Akkor ez lenne a mi kis birodalmunk. – lépett most mellém Mustang, majd átadta a táskámat. – Nem valami nagy, de nagyon jó helyen van. Jókat lehet kirándulni, mászkálni, és itt van nem messze egy nagyobb tó, ahol jó időben lehet horgászni vagy fürdeni. Így télen inkább bent mulatjuk az időt.

- Ez meseszép. Meg tudnám itt szokni. – jelentettem ki, fázósan összedörzsölve a kezeimet, miközben követtem őt az ajtóig, ahová elő véve a kulcsát, benyitott.

Belül rögtön a kis konyhába csöppentünk, ami a baloldalon egybe volt nyitva a nappalival. Jobboldalon két ajtó húzódott, nyilván az egyik a fürdőszoba volt, a másik pedig az említett kisszoba. Szép rend volt, és látszott, hogy gyakran látogatják, mert sok használati dolog is volt bent, néhány ruhával egyetemben.

Míg bepakoltunk, addig Mustang a kint már előre összevágott fahasábokat kezdte behordani a nappaliban lévő kandalló mellé, hogy minél hamarabb befűthessen. A tetején lévő fahasábra rárajzolta krétával a szükséges alkimista körét, és a földre tenyerelve, már meg is gyújtotta a fákat a tenyerére szerelt kovaköveknek segítségével.

- Azért így könnyű. – nevetett fel Oliver, de elsőként telepedett a tűz mellé, fázósan tartva elő a tenyereit.

- Most mit szórakozzak a gyufával meg az olajjal, ha így sokkal hatásosabb? – vigyorodott el Mustang, majd kiegyenesedve, megfogta a kezemet, engem is határozottan a kandalló elé nyomva. – Melegedjetek át egy kicsit, utána lássunk neki az ebédnek, már lassan éhen halok.

- Ugye nem kell leölnünk érte semmit az erdőben? – kérdeztem gyanakodva, hátra nézve rá.

- Ne lődd le a poént, Edward. – nevetett fel Marcus, miközben jelentőség teljesen elővett egy nagyobb kést az egyik fiókból. – Mi levadásszuk, ti pedig Oliverrel kibelezitek és feltrancsírozzátok, hogy megsüthessük. Állati jó móka lesz.

- Ha-ha-ha. – húztam el a számat, amire a két idősebb srác jót nevetett. Úgy éreztem, egészen jó hangulat kezdett kialakulni, és ez a délután hátralévő részében is így telt.

Miután kellően átmelegedett a kis helyiség is, a magunkkal hozott ételekből rittyentettünk egy finom kis ebédet, utána a hideg idő ellenére is, elindultunk a környéken sétálni, hogy én is láthassam a helyet, mielőtt beesteledne. Megcsodáltuk a tavat is, ami jelenleg be volt fagyva, bár imitt-amott elég vékonynak látszódott a jég rajta. Nagyon jól éreztem magamat. Bár hiányoztak a többiek, főleg az öcsém, Al, de az új barátaimmal is nagyszerűen elvoltam. Furcsa volt számomra ez a nyugodt élet, hiszen mi Allal folyton úton voltunk, balhéból balhéba cseppentünk, nem igazán volt sok nyugtunk, akkor sem, mikor a Központban voltunk. Akkor legtöbbször a vizsga miatt mentünk meg egyéb feladatokat elvégezni, vagy ha baj volt, így nem sok nyugodt percünk volt. Itt viszont nem kellett semmi miatt idegeskednem, nyugalom volt, elszórakoztam a velem egykorú srácokkal, és végre alkalmam nyílt jobban megismerni az ezredest is. Furcsa volt őt ilyen megvilágításban látni, ilyen közvetlennek. Jó, most nem főnök-beosztott helyzetben voltunk, és konkrétan egy év volt köztünk, ő is gyerek még. Vajon milyen lesz, ha valaha is hazajutok? Fog vajon emlékezni rám? Vajon mennyire kavarok most bele az életébe? Mióta először találkoztunk aznap az állomáson, egyszer sem mondta, hogy emlékezne rám, így talán nem hagyok most olyan mély nyomot az emlékeiben, hogy a későbbiekben probléma lenne belőle. Ez azért megnyugtatott, így inkább tovább sétáltam a deres fűben, hallgatva Oliver és Mustang eszmecseréjét arra vonatkozóan, hogy mi lesz majd az idősebb srác vizsgáján.

9. fejezet

- Nagyon jó illata van. – jegyeztem meg, mikor kimentem a ház háta mögötti kis tűzrakás mellett álló Marcushoz, aki egy rögtönzött nyárson forgatta a rátűzött húsdarabokat, amiket magunkkal hoztunk az útra. Úgy terveztük, hogy nyárson megsütjük a húsokat és az előzőleg megfőzött rizzsel és szeletelt zöldségekkel esszük meg vacsorára. Nem is tudom, hogy mikor ettem így húst utoljára, a pörkölt illatot semmivel sem lehet összehasonlítani.

- Mindjárt készen van. Nálad van a tálca? – kérdezte a srác, miközben szorgosan forgatta a nyársat.

- Igen, most hoztam ki. Ide leteszem a farönkre. Remélem, nem jönnek ide farkasok vagy medvék, nekik nem szívesen adnék.

- Nem élnek ezen a környéken, azok messzebb, a hegyeken vannak. – bólintott Marcus a mondott irányba.

- Akkor jó, nem szeretem a konkurenciát. Főleg nem azokat, akik erősebbek. – mondtam nevetve, de ekkor némi aggodalommal az arcomon tekintettem fel a vészesen sötétedő égre. – Hallod, jól elvannak a többiek. Már legalább egy órája elmentek.

Marcus csak a fejét csóválva emelte meg a nyársat, majd miután jónak tippelte a húsdarabokat, óvatosan elkezdte őket lecsúsztatni a tálcára.

- Oliver éppen most beszéli meg Royjal, hogy ő nem akar ácsnak továbbtanulni, hanem a képzőművészeti iskolába szeretne menni. Azt hiszi, hogy nem tudok róla, pedig pont hallottam, mikor az igazgatót faggatta ki a tanári előtt a lehetőségekről.

- És az miért baj, ha nem akar ács lenni? – kérdeztem csodálkozva.

- Tudod, nálunk hagyomány, hogy minden családtag az építőiparban helyezkedik el, mert ez egy jól menő és kereső szakma. Apánk szerint, míg ember él a földön, mindig szükség lesz házakra és egyéb épületekre, így ezért akarja megőrizni ezt a hagyományt. Én idén kezdtem el az építőszakmát, nekem az megfelelő, de Olivert nagyon vonzza a művészet, imád festeni és dísztárgyakat alkotni. Eddig még nem mert szólni apánknak, és előttem is nagyban titkolja, mert nagyon szégyelli.

- És honnan veszed, hogy ezt tárgyalja meg Mustanggal?

- Mert történetesen tudom, hogy Sarah egyik barátnője szintén a képzőművészetire járt régebben, és nyilván most Royt próbálja meggyőzni róla, hogy szóljon Sarahnak, aki majd az ismerősét kéri meg, hogy segítsen neki bejutni.

- Így már érthető. – bólintottam. – És az nem lesz elég a szüleiteknek, hogy te folytatod a szakmát, Oliver pedig más utat jár? Általad úgyis folytatódna a hagyományotok, ő pedig élhetné az életét. Ki tudja, lehet, hogy egyszer majd híres alkotóművész válik belőle.

- Áh, te még nem ismered az apánkat, neki szent írás ez a hagyomány. – nevetett fel Marcus, majd éppen vissza akartunk menni a házba, magunkkal hozva a sült husikat, mikor váratlanul egy elmosódott kiáltásra lettünk figyelmesek az erdő felől.

Azonnal megtorpanva fordultunk a hang irányába, mire rövidesen Olivert láttuk lélekszakadva felénk futni, kezeivel kétségbeesetten kalimpálva.

- Gyertek gyorsan! Baj van! – kiáltotta, és közben úgy fújtatott, mint akinek menten kiszakad a tüdeje.

- Mi történt? – tette le Marcus a tálcát a kinti asztalra, azonnal a másik fiú felé indulva. Csak most vettük észre, hogy felül a ruhája tiszta víz, a két karjával együtt, arca eléggé elsápadt, szája ellilult a hidegtől.

- Roy belesett a tóba! Nem… nem bírtam kihúzni…! Gyertek segíteni! – nyögte ki kétségbeesetten, ennek hallatán viszont rémülten szaporáztuk meg a lépéseinket, arra felé futva, amerre Oliver mutatta.

Azt hittem, szívem menten megáll, annyira megijedtem. Mustang beleesett a tóba! Édes istenem, nem halhat meg! Mi lesz így a jövővel? Ha meghal, akkor mindennek annyi! Ez mind az én hibám lesz, mert ha nem lennék itt, akkor talán ők sem jöttek volna ide ki! Nem, nem engedem, hogy meghaljon! Tarts ki, Mustang, mindjárt ott vagyok!

A tóhoz érve, nehezen zihálva fékeztünk le a deres part mentén, rémülten látva, hogy jónéhány méterrel beljebb egy hatalmas lék tátongott, körülötte eléggé megrepedt a jégréteg, vagyis egyáltalán nem tudunk érte bemenni.

- Roy! – kiáltotta el magát Marcus idegesen, miközben tekintetünket ide-oda kapkodtuk, hátha kijött már közben, vagy észrevesszük valahol.

Mivel nem láttunk életjelet sehol, nem mozdult semmi, egyből tudtam, baj van. Nagy baj!

- Oliver, hol esett bele?! – ragadtam meg a kétségbeesésében sírva fakadt fiú vállát, aki remegő kezekkel mutatott a lék közepére.

- Ott… Én megpróbáltam őt kihúzni, de elkezdett töredezni a jég! Muszáj voltam kisietni, hogy tudjalak titeket értesíteni! Ha beleesek, akkor nem tudnátok, hogy mi lett velünk! – keseregte a fiú, de engem a továbbiak már nem érdekeltek.

Egy mély lélegzettel léptem teljesen a part szélére, majd egy kiáltással összecsaptam a tenyereimet, aminek hatására aktiváltam a testemben lévő alkímiát, mire nem foglalkozva a döbbent tekintetekkel, letérdelve a földre tenyereltem, belevezetve az energiámat a talajba. Nem hagyhatom, hogy meghaljon. Csak remélni tudtam, hogy ha meg is fulladt a vízben, akkor is újra tudom éleszteni, megtanultam a technikáját.

Hirtelen erősen remegni kezdett a föld, a víz vadul fodrozódni kezdett, mire látványosan kiemelkedett a víz felszínére az a földréteg, ahol az ezredesemet sejtettem. És igazam is volt, a kis földdarabon észrevettük Mustang öntudatlan testét, falfehéren feküdt, csurom vizes ruhával. Még a közöttünk lévő földréteget is felemeltem a magasba, hogy érte tudjak menni, mire megszűntettem az energiát. Remegő lábakkal löktem el magamat, a másik felé futva, rettegve attól, hogy már túl késő lesz.

- Roy! Roy, ugye még élsz? – vágódtam térdre mellette, megrázva jéghideg testét. Mivel nem mozdult, lehajoltam az arcához, de nem láttam lélegezni őt. A pulzusát sem éreztem, így most minden habozás nélkül a hátára fektettem és szétnyitva a ruháját felül, hogy hozzá férhessek csupasz mellkasához, neki láttam az újra élesztési műveletnek. Néhányat nyomtam a mellkasán, majd a szájához hajolva befogtam az orrát és levegőt fújtam belé, utána folytattam mellkasának a pumpálását. Közben a két fivér is mellém sietett, de azon kívül, hogy Oliver még halkan sírt, nem szóltak semmit, csak éreztem az aggodalmukat. Nyilván sokkolhatta őket a történtek és az, mikor használtam az erőmet, de nem volt időm figyelmeztetni őket vagy más megoldás után kutatni.

Mikor már éppen kezdtem kétségbeesni, hogy a hosszas másodpercek múlásával sincs eredmény, váratlanul egy erősebben rándult meg Mustang teste, mire magához térve kezdte kiköhögni a tüdejébe került vizet. Én a megkönnyebbüléstől felnyögve ragadtam meg, majd kissé oldalra fordítva kezdtem lapolgatni a hátát, hogy sikerüljön megszabadulnia a lenyelt víztől, elrebegve halkan egy hálaimát, hogy sikerült őt visszahoznom.

- Ez az, haver, ügyes vagy. – térdelt le mellénk Marcus is, majd ő is segített megtartani a másikat. Ez mondjuk jó ötlet volt, ugyanis az átélt rémülettől erősen reszketni kezdtem, és úgy éreztem, kezd kimenni az erő a kezeimből, alig bírva megtartani őt.

- Istenem, köszönöm, köszönöm! – nyöszörögte Oliver, majd megtörölve a szemeit térdelt le ő is, aggódva nézve barátját. – Roy, megvagy? Mondj már valamit!

Mustang még köhögött néhányat, majd mikor már rendesen kapott levegőt, az átélt sokktól és a jeges érzettől reszkető szájjal mosolyodott el, a fiatalabbik fiúra nézve.

- Mondtam, hogy… én nyerem… a fogadást. – suttogta, erőtlen hangon, bár én semmit nem értettem ebből. Most élt túl egy jégfürdőt, milyen fogadásról zagyvál?!

Oliver próbálva visszafojtani a torkát szorongató sírást nevetett fel röviden, majd megkönnyebbülten csapta vállon a másikat.

- Szemét! Ez nem ér!

- Na jól van, ideje visszamennünk. – emelte őt a hátára Marcus, miután ő is megnyugodott, hogy életben maradt, majd a kis földrészen elindulva, lassan visszamentünk a kunyhóba.

Én éppen felállva követtem őket, mikor kiérve a biztos partra, Oliver váratlanul megpördült, mire szó szerint a nyakamba ugrott, olyan erősen szorítva magához, hogy egy pillanatra bennem szorult a szusz.

- Köszönöm. Köszönöm, Edward. – nyögte ki, belemarkolva hátul a felsőmbe.

Nem válaszolva szorítottam én is magamhoz a fiút, majd némi habozás után elválva folytattuk az utunkat, egész úton szótlanul haladva.

Beérve a kis lakba, Marcus azonnal a kandalló elé cipelte a kissé magatehetetlen testet, majd a padlóra fektetve, azonnal a ráfagyott ruháitól kezdte őt megszabadítani.

- Oliver, hozz meleg ruhákat és egy plédet a szekrényből! Edward, te forralj vizet, fel kell melegítenünk a testét! – adta ki az utasítást, mire mi azonnal ugrottunk teljesíteni őket.

Én kiszaladtam a kúthoz, majd eltolva a tetejét, felhúztam egy vödörnyi vizet. A kandallóban lévő tartóoszlopra akasztottam egy kisebb üstöt, amibe most beleöntve a vizet siettem ki egy újabbért, amit viszont elkezdtem a fürdőben lévő kádba önteni. Kettővel behoztam, majd a lassan felforrt üstben lévőt is beleöntöttem, amitől kellemes meleg lett. Ebbe beleültettük Mustang átfagyott testét, aki felszisszent a fájóan szúrós érzetre.

- Basszus, ez kegyetlenül szúr. – nyögött fel, de utána egyre erősebben reszketve vett egy mély levegőt.

- Kibírod. Inkább szúrjon, mintsem ne érezz semmit. – mondta Marcus, majd felállt. – Ha kicsit kiolvadtál, azonnal szólj, viszünk ki a kandalló elé, nehogy tüdőgyulladást kapj itt, a kádban. Szükséged van a meleg ruhákra.

- Kö-köszönöm… nektek. – mondta még Mustang, de addigra már annyira reszketett, hogy beszélni is alig tudott.

Éreztem, hogy bekönnyeznek a szemeim, így gyorsan alsóajkamba harapva fordultam el, nehogy lássa, amint éppen cseppet sem menő módon pityergek itt az aggodalomtól. Még szerencse, hogy Marcus már kiment.

- H-hé. N-nin-cs b-baj. – hallottam fogvacogó hangját, mire éreztem, hogy arcomhoz nyúl.

- Azt hittem, meghalsz! – nyögtem ki ekkor elkeseredve, mire megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyeim, lehajtott fejjel markolva a nadrágomba. – Annyira megijedtem! Mi a fenét kerestél te annak az átkozott tónak a közepén?!

- Az én hibám volt. – lépett be ekkor Oliver, pirosas szemekkel, szégyenkezve. – Én mondtam Roynak, hogy amelyikünk beljebb bír menni a tavon, az fog veled aludni közös ágyban. Én annyira sajnálom, Roy! Azt hittem, már elég biztonságos a jég! Nem akartam, hogy bajod legyen!

- Nem lehettek ennyire hülyék! – jött be Marcus is felháborodva, hallva az előzőeket. Kezében már ott volt a törülköző. – Az ég áldjon meg titeket, mégis mit gondoltatok?! Sokkal nagyobb baj is lehetett volna ebből!

- A-ak-k-kor jó ö-ötletn-nek t-tűnt. – vigyorodott el Roy, de már láthatóan kezdett belé visszatérni az élet, már nem volt olyan hullasápadt a bőre sem.

- Bolondok vagytok. – morogta még Marcus, majd segített felállni barátjának, köré csavarva a törülközőt, segítve neki kilépni.

Szerencsére már elapadtak a könnyeim, így én is segítve neki a járásban kísértük a kandallóhoz, ahol már elő volt készítve a kinti ágyról leszedett matrac, a takaróval és meleg ruhákkal a tetején. Tényleg jó ötlet volt így megágyazni, legalább folyamatosan melegben lesz. Amit viszont Oliver mondott, még mindig ott lüktetett a fejemben. Abban fogadtak, hogy ki alszik velem? Ezt nem értem. Oliver még oké, de Mustang mi a fenének ment bele? Biztos nem akarta, hogy éjszaka a másik valami félreérthetőt műveljen velem. Csak ez lehet az oka. De akkor miért kezdett ilyen hevesen verni a szívem?!

Miután Mustang sikeresen felöltözött és bebugyolálta magát a takaróba, mi hárman köré ülve néztünk 1-1 pontot, hallgatagon emésztgetve a történteket.

- Mi történt? – kérdezte meg kis idő múltán Mustang, már egészen jól érezve magát. A hangja sem remegett úgy.

Először nem válaszolt egyikünk sem, én pedig éreztem, hogy a két srác egyszerre nézett rám. Tudtam, hogy nekem kéne válaszolnom, megmagyarázni a történteket, csak nem tudtam hogyan elkezdeni.

- Szerintem erre inkább Edwardnak kéne válaszolnia, ugyanis ő mentett meg téged. – mondta ekkor Marcus. Tudtam, hogy ez lesz…

Felsóhajtva emeltem fel tekintetemet a plafonra, majd a hajamba túrva néztem vissza rájuk.

- Oké, tudom, szólnom kellett volna, de nem tudtam, hogyan reagálnátok rá. Mivel változatlanul nem emlékszem dolgokra, nem tudtam volna hogyan megmagyarázni ezt. – kezdtem idegesen.

- Elárulnátok, hogy mi történt? – kérdezte Mustang ismét, kissé türelmetlenül. – Az rémlik, hogy elmerültem, de utána se kép, se hang. Csak rohadt hideg érzés. Hogy hoztatok ki, ha egyikőtök sem lett csurom vizes?

Jellemző. Mustangnak még félholtan is olyan megfigyelő képessége van, mint senki másnak.

- Edward alkimista. – mondta ki ekkor Oliver, amire jövőbeni főnököm úgy kapta oda a fejét, hogy hallottam megroppanni a nyakát is.

- Hogy mondtad? – nyögte ki, azonnal felülve, mire ezúttal rám nézett kikerekedett szemekkel.

- Edward mentett meg. – folytatta Marcus, ő is engem figyelve. – Hihetetlen, de alkimista kör nélkül emelte fel a tó alatti földet, ezáltal téged is a felszínre hozva. Utána újra élesztett, így menekültél meg. Még sohasem láttam ilyet, ha nem a saját szememmel látom, nem hinném el.

Mustang akart volna kérdezni valamit, láttam arcán, hogy több érzés is viaskodik benne, én viszont szomorúan hajtottam le a fejemet. Nem akartam, hogy megtudja, de itt nem volt hezitálni való időm. Ha ilyen áron is, de nem hagyhattam, hogy meghaljon. Nem csak a világnak, de nekem is szükségem van rá.

Hallottam valami mocorgást, mire a következő pillanatban azt láttam, hogy nehézkesen mellém csúszkálva térdel oda, mire erős karokat éreztem a nyakam köré fonódni. Meglepetten viszonoztam az ölelését, jólesően fúrva arcomat nyakának hajlatába. Már egészen felmelegedett a teste és nem is reszketett olyan erősen.

- A fenébe is, rohadtul összezavarsz, Edward. – hallottam halk hangját a fülemnél, amitől kicsit megborzongtam. – Így kell megtudnom, hogy te is alkimista vagy? Miért nem szóltál? A francba is, megmentettél, ezért egész hátralévő életemben hálás leszek neked!

- Nem hagyhattam, hogy meghalj! – nyögtem ki, erősen a felsőjébe markolva húztam magamhoz jobban. Annyira jó volt átölelni őt! Nem tudom, mi lett volna velem, ha meghal! – Sajnálom, hogy nem mondtam el, de nem mertem! Nem akartam belekutyulni a dolgokba, egyszerűen nem mondhattam el nektek, értsd meg! Sajnálom, Roy, sajnálom!

- Semmi baj. – mondta a fiatal srác továbbra is halk, de néhány árnyalattal mélyebb hangon, mire éreztem, hogy egyik kezével a hajamba túr, a másikkal pedig a hátamat kezdi simogatni. – Nélküled már végem lenne, nehogy te szabadkozz. Hagyjuk is a dolgot, rendben? Mindenki rendben van, és csak ez számít.

- És ez volt a végszó! – csapta ekkor össze a tenyereit Marcus. – A nagy ijedelemre remélem senki sem éhes, ugyanis a kint hagyott húsokat mind egy szálig lenyúlta valami enyves mancsú állat, így vagy beérjük a rizzsel, vagy inkább eltesszük magunkat holnapra.

- Bocs, de nem igazán vagyok éhes. – nevetett fel Mustang, miközben elengedtük egymást. Én is nemet mondtam az üres rizsre.

- Asszem én is kihagyom. – legyintett Oliver is, mire nehezen, de visszatért minden a régi kerékvágásba.

Miután megnyugodtak a kedélyek, Marcus megágyazott bent is maguknak, miután Mustang kereken kijelentette, hogy én alszom mellette és pont, Oliver pedig lelombozódva pakolta el a megmaradt ételt. Én közben a fürdőben raktam rendet, magamban azon idegeskedve, hogy kénytelen vagyok most Mustanggal együtt osztozni azon a matracon, a kandalló előtt! Bár megfordult a fejemben, hogy valahol máshol ütök tábort, de nem akartam megbántani a másikat. Plusz nem szerettem volna most magára se hagyni, így végül kénytelen voltam beletörődni az elkerülhetetlenbe. Most már csak tényleg azon imádkoztam, hogy a későbbiek folyamán se emlékezzen ezekre a szituációkra!

Lassan mindannyian végeztünk a dolgunkkal, de addigra már hulla fáradtak voltunk. Mustang a kimerültségtől már előbb elaludt, de úgy feküdt a kandallóhoz közelebbi oldalra, hogy majd én is odaférjek mellé, ha lefekszem.

- Húzós nap volt. – mondta Marcus halkan beszélve, öntve magának egy pohár vizet a kancsóból. – Meg sem kérdeztem a nagy kalamajkában, de te jól vagy, Edward?

- Igen, köszi. – bólintottam fáradtan, nekitámasztva derekamat a konyhapultnak. – Örülök, hogy mindannyian jól vagyunk.

- Azért nem vagy semmi, hogy így vagy képes használni az alkímiát. – billentette oldalt a fejét a srác, egy elismerő mosollyal. – Nem lehet, hogy valami balesetet szenvedtél és attól van ez a memória kiesésed? Hallottam már olyanról, hogy valaki leesett valahonnan, alaposan beverte a fejét és nem emlékezett senkire, azt se tudta, hogy ő maga kicsoda. Valami részleges amnéziád lehet.

- Ja. Nem tudom. – hagytam annyiban, de egyre nehezebbeket pislogtam már én is. – Ne haragudj, de asszem én is csatlakozom Royhoz, nagyon fáradt vagyok.

- Persze, nem tartalak fel. Megyek én is, szerintem már Oliver is elaludt. Arrébb kell őt tuszkolnom, mert elfoglalja az egész ágyat. – mondta a srác, majd megveregetve a vállamat, bement a szobába, magukra csukva az ajtót.

Egy mély sóhajjal öltöztem át én is, majd zavartan lefeküdve a puha matracra, betakaróztam a saját takarómmal, hanyatt fordulva. Egy kis ideg a plafonon táncoló árnyalakokat figyeltem, mikor váratlanul egy gyengéd érintést éreztem az állkapcsom vonalán. Összerezzenve fordultam oldalra, a felém fordulva fekvő srácra nézve. Mustang eltűnődve figyelte az arcomat, visszahúzva a kezét, miután odafordultam.

- Mindig is az volt az érzésem veled kapcsolatban, hogy eltitkolsz előlem valamit. – szólalt meg halkan, a szemeimet fürkészve. – Miért érzem azt, hogy ez az amnéziás dolog csak kifogás, hogy eltitkold előlünk, mindenki elől a valódi kilétedet?

Szemeim megrebbentek a váratlanul nekem szegezett kérdéstől, hirtelen nem is tudtam mit mondani.

- Miért hiszed? Azért, mert eltitkoltam előletek azt, hogy tudok alkímiát használni?

- Többek között azért is, de már mondtam egyszer, hogy olyan, mintha ismernélek téged. Mit titkolsz, Edward? Miért félsz segítséget kérni?

- Én… én nem… ez nem így van…! – próbáltam kitalálni valami épkézláb magyarázatot, de túlontúl fáradt voltam ahhoz, hogy ki tudjak valami kifogást találni. Végül felnyögve szorítottam össze a számat, majd idegesen fordítottam neki hátat. – Inkább aludjunk, nagyon kimerítő volt ez a nap.

Teljesen váratlanul éreztem, hogy a másik egészen mögém fekszik, mire a következő pillanatban hozzám simulva karolta át a derekamat, benyúlva a takaróm alá. Riadtan felnyögve próbáltam leszedni magamról a kezét, de nem engedte, sőt, felnyúlva a mellkasomig markolt bele a felsőmbe, ezáltal még szorosabban összesimulva.

- Mit művelsz? – nyikkantam meg fojtott hangon, ráfogva a csuklójára, de már nem elhúzás végett.

- Nagyon fázom. – suttogta Mustang, én viszont kikerekedett szemekkel rezzentem össze, mikor éreztem, hogy a tarkómhoz hajolva beszél, forró lélegzete csikizte a bőrömet.

- Akkor takarózz be jobban és húzódj a tűzhöz!

- Melletted jobban felmelegszem. – jött az újabb válasz, de mivel tovább már nem ment, csupán átkarolva simult hozzám, lassan megnyugodva ernyedtek el megfeszített izmaim. Egy nagyobb szusszanással adtam fel az ellenkezést.

- Miért versenyeztél Oliverrel? – kérdeztem meg váratlanul, miután kis ideig a tűz kellemes ropogását hallgattuk.

- Már mondtuk.

- Nem. Csak azt mondtátok, hogy mi volt a fogadás célja. De te miért mentél bele?

- Mert szerettem volna veled aludni. – jött az újabb válasz, amitől megforgatva a szemeimet mozdultam meg, ismét szembe fordulva vele. Természetesen nem engedett el, továbbra is magához ölelve tartott, elöl összesimulva.

Most, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, arcunk alig néhány centire volt, éreztem, hogy forróság kúszik fel az arcomon, ahogy a sötétté vált szemekbe néztem. Ha fázott is, de a teste mégis forróságot árasztott, főleg így, hogy magához szorított. Vajon meg merjem kérdezni az egyértelműt?

- Miért? – suttogtam mégiscsak, szinte visszafojtott lélegzettel várva a választ.

Mustang kis ideig a tekintetemet fürkészte, mire szelíden elmosolyodott, majd úgy nyúlva az arcomhoz, hogy nem engedve el és a vállam fölött nyúlt el, kisimított egy tincset az orromról a fülem mögé.

- Talán furcsán fog hangzani, de hozzád akartam érni. És mikor Oliver kijelentette, hogy ő fog veled aludni, szinte megőrültem a tudattól, hogy mellette fogsz feküdni, és ő fog hozzád érni. Bármikor kisétálnék ismét a jégre, de nem engedem, hogy vele aludj, Edward.

- Roy…! – nyögtem ki, egy merő hitetlenkedéssel az arcomon, észre sem véve, hogy ismét a keresztnevén hívtam, ahogy nem gyakran tettem. Nem akartam elhinni, amit mondott.

A srác ekkor szabad kezével feltámaszkodott a matracon, ezzel fölém hajolva, én pedig kénytelen voltam a hátamra fordulni, nem bírva levenni róla a szemeimet. Miért néz rám ilyen furcsán? Jó ég, és miért nyúl be a takaróm alá?

Mire észbe kaptam, Mustang keze lecsúszott a derekamra, simogatni kezdve. Halkan felhígetve rándultam össze, de valamiért nem bírtam tiltakozni, testem remegni kezdett a szokatlan érzések miatt. Mikor látta, hogy nem tiltakozom, egy halvány mosollyal a száján csúsztatta feljebb a kezét, a hasamon át a mellkasomig, végig húzva a nyakamon, majd megfogva az arcomat láttam, hogy habozva közelebb kezd hajolni hozzám. Tudtam, hogy mire készül. Tudtam, ennek ellenére továbbra sem ellenkeztem, helyette lehunyt szemekkel hagytam, hogy a számhoz hajolva, finoman hozzám nyomja a sajátját, mire gyengéden bekapta az alsóajkamat. Egy remegő légvétellel nyitottam ki enyhén a számat, mire éreztem, hogy lágyan rám harap, majd folytatta az ajkaim majszolását. Meg kellett volna rémítenie a dolognak. Hiszen éppen Roy Mustanggal, a leendő Láng Alkimistával, az eljövendő főnökömmel csókolózok! Ettől egy pillanatra elbizonytalanodva rántottam el a fejemet, de Mustang nem hagyva időt kapott vissza a számhoz, ezúttal hátul beletúrva a hajamba, kissé erősebben csókolva meg. A fenébe is, nagyon jó volt! Még soha nem csókolóztam, de már az sem zavart, hogy pont vele élem át életem első élményét. Lassan arra lettem figyelmes, hogy felnyögve markoltam bele a vállán lévő vastag felsőbe, engedelmesen viszonozva az egyre intenzívebb csókot.

Halkan nyögdécselve és sóhajtozva élveztük ki a furcsa, de kellemes szituációt, egészen megfeledkezve a külvilágról. A takaróink idő közben lecsúsztak rólunk, Mustang már teljesen rám feküdve simogatott, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy felhagyva az ajkaim becézésével, nyelvével furakszik a számba. Ismét felnyögve nyitottam ki a számat, engedve, hogy elmélyítse a csókunkat. Ezúttal már a hajába túrva szorítottam én is jobban magamhoz, kiélvezve minden pillanatát ennek a hihetetlen érzésnek. Eszembe jutott, mikor a csapattagok arról viccelődtek, hogy Mustang milyen sikeres a nőknél, hogy nincs olyan nő, akit el ne tudna csábítani, ha akarná. Azt hiszem, kezdem érteni, hogy mire céloztak. Egyszerűen nem bírtam megálljt parancsolni, teljesen átadtam neki magamat.

Sokáig élveztük a másik közelségét, szinte el sem akartunk válni, csak a másik szobából felhangzó halk köhögés térített észhez minket. Megriadva váltunk el, gyorsan visszakapva magunkra a takarót, úgy téve, mintha aludnánk, ha netán kijönne valamelyikük. Kis ideig csendben hallgatóztunk, próbálva nehéz légvételünket csillapítani, de miután nem volt mozgás, lassan kifújva magunkat nyugodtunk meg, ismét egymásra nézve, zavartan elmosolyodva. Azon filóztam, hogy valamit mondani kéne, de végül csendben maradtam, helyette alsóajkamba harapva hagytam, hogy félre hajtva ismét a takarókat, Mustang óvatosan magához öleljen. Ezúttal így maradtunk, oldalvást, hozzábújva erős, biztonságot nyújtó testéhez, mindketten átkarolva a másik derekát. Ismét beleharaptam duzzadt alsóajkamba, enyhén még remegve az átélt élménytől. El sem hiszem, hogy csókolóztam Roy Mustanggal! Ha valaha is hazajutok, hogy fogok így a szemébe nézni? És hogy fogom elkerülni, hogy ne jusson eszembe a csókunk?

Ekkor éreztem, hogy a srác egy óvatos puszit ad a halántékomra, véve egy remegő sóhajt.

- Ne haragudj, hogy így letámadtalak, Ed.

- Nem is tudtam, hogy téged is érdekelnek a fiúk. – jegyeztem meg félmosollyal, nem bírva kihagyni.

Mustang ekkor megrázta a fejét.

- Nem érdekelnek. Se a lányok, se a fiúk. Engem csak és kizárólag az olyan különleges személyek érdekelnek, mint amilyen te is vagy. – jött a válasz, amibe ismét belepirultam. – Te pedig egy igencsak különleges személy vagy, Edward.

- Te is az vagy, Roy Mustang. – mondtam én is, és bár átkoztam magamat emiatt, de ki kellett mondanom azt, amit éreztem. – Kimondhatatlanul hálás vagyok azért, amiért megismerhettelek téged.

Mustang ismét adott egy puszit a számra, majd nem engedve el továbbra sem maradtunk így, lassan elnyomva minket a pihentető álom.

10. fejezet

Valami tompa hangra riadtam fel álmomból, mire összerándulva nyitottam ki a szemeimet, álmosan pislogva nézve fel. Bal kezemmel ösztönösen belemarkoltam a mellettem lévő takaróba, de a mellettem lévő térfél már üres volt. A kandalló üresen tátongott, bár a helyiségben még kellemes meleg uralkodott.

- Roy…? – kérdeztem automatikusan, nehézkesen feltámaszkodva az alkaromra. Te jó ég, de kimerült vagyok! Azt se tudom, hol áll az agyam!

- Jó reggelt. – szólalt meg ekkor valaki a fejemnél, mire bágyadt szemekkel néztem fel az előttem guggoló Oliverre. A fiatal srác egy kedves mosollyal nyújtott át nekem egy bögrét. – Jaj, de imádom ezt az álmos arcodat, Ed. Tessék, készítettem neked is kakaót.

- Jó reggelt. – motyogtam én is, majd nehézkesen felülve, azonnal elvettem a sárga bögrét, mohón belekortyolva a finom, meleg italba. – Nagyon köszönöm, Oliver, ez most életmentő.

- Igen, én is így vagyok vele. – nevetett fel a másik. – Roy amúgy kint van az udvaron, éppen vizet szerez a mosakodáshoz, Marcus meg még alszik.

- Mennyi az idő? – adtam vissza a bögrét, majd megmozgatva egy kicsit a végtagjaimat, lábra tornáztam magamat.

- Még csak fél hét van, bocsi, ha felébresztettelek.

- Ugyan, nem történt semmi, nem kell mindig annyit aludni. – hárítottam azonnal, nevető hangon, de ekkor nyílt a bejárati ajtó, mire a fekete hajú srác lépett be, kezében két vödörnyi vízzel.

Szinte azonnal találkozott a tekintetünk, én pedig éreztem, hogy forróság kúszik fel az arcomon, mikor eszembe jutottak a tegnap történtek. Először nem is tudtam mit mondani, és látszott a másik megtorpanásán és enyhe zavarán, hogy szintén eszébe jutottak a történtek, de végül az aggodalmam erősebbnek bizonyult.

- Hogy vagy? – kérdeztem, miközben mellé lépve, átvettem tőle az egyik nehéz vödröt.

- Köszönöm, már egészen tűrhető állapotban. – mosolyodott el Mustang, az arcomat fürkészve. – Kivételesen korán keltem, még Olivert is megelőzve, ami nem jellemző rám.

Azonnal értettem, hogy ezt miért mondta, így jelezte nekem, hogy Oliver szerencsésen nem látott minket reggel, mikor egymás karjában feküdtünk. Mindent értve bólintottam, majd segítve neki becipelni a fürdőbe a vödröt, utána felöltözve siettem ki az „udvari mosdóba". Bent a két srác már végzett a mosakodással, utánuk én is bementem arcot meg fogat mosni. Ahogy elnéztem magamat a szemközti kis tükörben, hirtelen az jutott eszembe, hogy vajon miért tetszem a srácnak. Oké, nem vagyok csúnya, és bár izmos vagyok, de az arcom inkább lágy vonású volt, főleg a hosszabb szőke hajam és a borostyán színű szemeim miatt, de valahogy akkor is megdöbbentett a dolog, hogy tetszem a másiknak. Ami viszont még problémát jelentett jelenleg, hogy vajon miként álljak ehhez a dologhoz? Mivel nem tiltakoztam tegnap, sőt, kimondottan élveztem, nyilván nem fog ennyivel véget érni a dolog. Mi tévő legyek, ha Mustang szeretné ezt folytatni? Vajon, ha valaha visszajutok, az idősebb Mustang is fog erre emlékezni?

Mikor ez eszembe jutott, elkeseredetten nyögtem fel, beletúrva idegességemben a hajamba. Jesszusom, nagyon elszúrtam! Az egy dolog, hogy emlékezni fog rám, hogy befogadtak magukhoz, de EZT hogyan fogom kimagyarázni neki, mikor ismét a szemébe kell néznem?! Mivel én tudom, hogy ő kicsoda, nekem kellett volna tartanom magamat, nem szabadott volna megengednem, hogy idáig fajuljon el a dolog!

Összezavarodva és enyhe kétségbeeséssel jöttem ki a fürdőből. Láttam, hogy Marcus is már felébredt, Oliver éppen az ő kezébe is belenyomott egy kakaós bögrét, de csak egy fáradt köszönésre futotta, utána magamba mélyülve álltam Oliver mellé, önkéntesen segítve a reggeli készítésben.

- Fiúk, nagy baj lenne, ha reggeli után inkább hazamennénk? – kérdezte meg váratlanul Mustang, az étkező asztalnál ülve.

Ezzel egyöntetűen egyetértettünk. Fenének volt kedve itt maradni a történtek után. Na meg, nem bírtam volna ki még egy éjszakát a közös matracon vele!

- Remek. Akkor együnk, aztán készüljünk össze. Sarahnak pedig egy árva szót se, megértettétek? Nem tudhat arról, hogy mi történt, mert csak feleslegesen hoznánk rá a szívbajt.

Ezt is megígértük, majd lassan az asztalhoz ülve, neki láttunk reggelizni. És bár elhatároztam magamban, hogy megpróbálom magamat elhatárolni a másiktól, de mivel pont mellette ültem, akaratlanul is megborzongtam, mikor oldalt összeértünk a kis padon ülve és éreztem testének melegségét. Beszélgetés közben észrevétlenül az asztal alá tette a bal kezét, és míg a másikkal éppen gesztikulálva magyarázott Marcusnak, közben óvatosan, feltűnés nélkül az én jobb combomra csúsztatta tenyerét, finoman simogatni kezdve nadrágon keresztül. Én a meglepettségtől egy pillanatra félrenyelve köhögtem néhányat, majd próbálva uralkodni arcvonásaimon, beletemetkezve a zsömlémbe és az újabb adag kakaómba hajtottam le a fejemet. Mivel a hely szűksége miatt elég közel ültünk egymáshoz, nem volt feltűnő az, amit velem művelt az asztal alatt, ő pedig zavartalanul folytatta a merényletet ellenem és az akaraterőm ellen. Hol simogatott, hol gyengéden a körmeivel kaparászott, volt, mikor egyszer a belső combomat fogta meg, konkrétan a hajlatnál, hozzáérve ruhán át a féltett részemhez is, néhány másodpercig ott tartva a kezét. Ettől nagyon furcsa érzésem lett, erősebben megremegve mocorogtam egy kicsit, remegő kezemből kiejtve véletlenül a kést is, amit sűrű bocsánatkérés közepette kaptam fel. Te jó ég, mi a fenét művelünk mi?! És miért nem bírok ellenállni neki?!

Szinte egész végig a combomon tartotta a kezét, csak akkor vette el, mikor befejezve az evést, Marcus felállt, hogy a mosogatóhoz vigye a tányérját. Magamban elszidtam magamat mindennek, hogy ismételten nem ellenkeztem. Ezzel csak felbátorítom őt, hát mi van velem?!

Mikor pedig a mosogatóhoz léptem, vállalva, hogy majd én elmosom az étkészleteket, míg a többiek neki látnak kint meg bent összepakolni, Mustang szorosan mögém állva tette le a saját tányérját, hogy a testünk összesimult. Én persze halkan felnyögve és összerándulva reagáltam le, félőn várva, hogy ezúttal mit fog lépni. Úgy éreztem, ha most átölelne, vagy akár a nyakamba csókolna, odaveszne minden ellenállásom. Mustang viszont nem mert kockáztatni, főleg, hogy Marcus is bent volt, csak a kis szobában pakolt, így csupán ahogy ellépett mögülem, egyik kezével végigsimította a derekamat, majd folytatta a saját dolgát. Bár még mindig nem sikerült semmit sem megbeszélnünk, de ezek a gesztusok, az érintése és a tekintete magáért beszélt. Már az sem lepett meg, hogy ilyen váratlanul és rövid idő alatt. Úgy éreztem, mintha az első pillanattól fogva meg lett volna közöttünk ez a szikra, csak mostanra teljesedett ki.

- Hát, azért sajnálom, hogy így esett, szívesen ellettem volna még néhány napig itt. – mondta még Oliver, mikor elhagyva a kis lakot, Mustang kulcsra zárta az ajtót. – Majd tavasszal visszajövünk, amikor nincs ez a veszett hideg meg jég.

- Ez attól függ, hogy mi lesz a felvételimmel. – sóhajtotta Mustang, beülve a kocsiba. – Ha sikerült, nem tudom, hogy hová visznek kiképzésre, majd utána hová leszek beosztva. Jó lenne, ha ide, Central Citybe, akkor tudnánk többször is találkozni, nem csak félévente egyszer.

Magamban megmosolyogtam, amit mondott, én ugyanis tudtam már, hogy kiskatonaként is ide fogják őt felvenni, majd a ranglétrán felfelé haladva, végig itt fog maradni. Ha most nagyzolni akarnék, fogadnék velük egy halom pénzben, hogy legalább az ezredesi rangig fogja vinni...

- Ed, te nem akarnál beállni szintén Állami Alkimistának? – kérdezte meg váratlanul Oliver, előre hajolva, bennem viszont az ütő is megállt. – Hisz' te is alkimista vagy, hatalmas erővel, és lehet, hogy ott tudnának segíteni neked, hogy mi történt veled, amiért amnéziád van.

- Oliver, állítsd le magad. – jelentette ki váratlanul Mustang, komor hangon.

- Na de nincs igazam? – riadt meg Oliver, majd visszahajolt hozzám. – Ne haragudj, Ed, csak úgy gondoltam, ott talán a segítségedre lehetnének, hogy…

- Ugyan, ne magyarázkodj, nagyon aranyos vagy, hogy segíteni próbálsz. – fordultam most én is hátra, kissé vérszegény mosollyal. – Egyelőre még nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni, de ha más nem, akkor megpróbálom ott is.

Még vetettem egy bíztató mosolyt Mustangra is, majd visszafordultam. Bár az utóbbi időben próbáltam úgy tenni, mintha a környéket járnám, és a megoldást kutatnám, de közben csak céltalanul bóklásztam, azért rimánkodva, hogy valaki juttasson már haza végre. Nem mertem messzebbre sem menni, mert féltem, hogy másokkal is összetalálkozom, akikkel aztán végképp nem kéne.

Hazafelé leginkább csendben utaztunk, nekem amúgy is nagyon zsongott a fejem a mostanában történtektől, és ismét elkapott a válság, hogy mikor kerülök vajon haza. Féltem, ha tovább maradok, valami visszafordíthatatlant indítok el.

Megérkezve az ismerős ház elé, Mustanggal együtt kiszálltunk az automobilból, elköszönve a fivérektől.

- Sok sikert, Roy, és aztán tedd oda magadat! – mondta Marcus, a közelgő vizsgákra célozva. – Ha nem a legjobbak között végzel, akkor nagyon mérgesek leszünk.

- Ne félts engem, lesöprök mindenkit a pályáról. – jelentette ki Mustang vigyorogva, cseppet sem szerényen, majd egy jót nevetve búcsúztunk el tőlük, még integetve utánuk.

Mikor eltűntek az egyik kanyarban, felsóhajtva indultunk el, benyitva a kapun. Mustang előzékenyen előre engedett, majd csendesen mentünk be a házba, ahol szinte azonnal összetalálkoztunk a konyhában varrogató Sarahval. A nő csodálkozva nézett fel ránk, nem értve, hogy mit keresünk itt ilyen hamar.

- Ti meg fiúk hogyhogy ilyenkor itt vagytok? Azt hittem, majd csak holnap jöttök haza.

- Áh, nem igazán volt most kedvünk maradni. – szabadkozott Mustang, de látszott rajta, hogy mennyire nem akar hazudni a nőnek.

- Én mondtam, hogy jöjjünk vissza. – vágtam rá ekkor határozottan. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát a másik, hogy hazudnia kelljen. – Nagyon fáztam, és nem is igazán jött be ez az erdő közepén lévő táborozás, kissé unalmas volt. Sajnálom, hogy miattam mindenkinek vissza kellett jönnie, de itt valahogy jobban érzem magamat.

- Oh, én is sajnálom, hogy nem érezted jól magadat, Edy, de annak nagyon örülök, hogy itt otthon tudod érezni magadat. – mondta Sarah boldog mosollyal, és ezzel szerencsésen le is lett zárva az ügy. – Éhesek vagytok? Mert odateszek egy kis sült hús meg levest, ha gondoljátok.

- Annak nagyon örülnénk, Sarah. – bólintott Mustang megkönnyebbülten. – Mi addig felmegyünk és kipakolunk.

Azzal meg sem várva a reagálásomat, megfogta a kezemet és célirányosan felhúzott az emeletre. Felérve sem engedett el, egyenesen bementünk a szobájába, ahol ránk csukva az ajtót, azzal a lendülettel nekidöntött, megragadva a felkaromat, szájával az enyémet keresve. Nem állt szándékomban tiltakozni.

Először fájóan beleharapott alsóajkamba, majd mikor összerezzenve nyögtem fel, enyhén kinyitva a számat, a következő pillanatban hevesen megcsókolt, azonnal elmélyítve. Nyöszörögve markoltam sűrű hajába, testünk szinte egybeolvadt, annyira szorosan ölelt magához, az ajtónak préselve. Jó ég, Ed, megőrültél?! Azonnal állítsd le magadat! Ha ezt így folytatjuk, nem kell hozzá sok és az ágyban kötünk ki!

Erre a gondolatra vészesen elpirulva nyögtem fel, majd elrántva magamtól a fejét, nehezen lélegezve néztem fátyolos sötét szemeibe.

- Roy, várj…! Ezt… ezt nem kéne…! – rebegtem, de mikor a srác oda sem figyelve rám hajolt vissza, ezúttal az állkapcsom vonalánál puszilva a bőrömet, megremegve sóhajtottam egy mélyet, próbálva összeszedni szétesőfélben lévő akaraterőmet. – Kérlek…! Abba kell hagynunk…! Roy, kérlek!

Mustang észhez térve hajolt el tőlem, egyik kezével megfogva az arcomat, hüvelykujjával végig simítva alsóajkamat.

- Ne haragudj, azt hittem, nincs ellenedre neked sem a dolog.

- Nincs is, csak… - te jó ég, ezt most hogyan magyarázzam meg?! - … ez… egy kicsit gyors nekem. Kell… kell egy kis idő, hogy megszokjam, hogy így érsz hozzám.

Mustang kissé csalódottan felsóhajtva bólintott, majd elengedve, ellépett tőlem, lehajolva a földre dobott táskánkhoz.

- Bocsáss meg, Ed, lehet, igazad van, egy kicsit túlzásba estem. Igazság szerint, nem egészen értem én sem ezt a hirtelen vonzalmat, de egyszerűen minden pillanatban veled akarok lenni, vágyom utánad.

- Semmi baj. – motyogtam némi szégyenkezéssel, majd lesütött szemekkel vettem át tőle a táskámat. – Nem idegenkedem tőled, csak… kell egy kis idő, hogy megszokjam.

- Majd igyekezni foglak nem letámadni, rendben? – nevetett fel halkan a srác, majd kedvesen magához ölelt, amit én szorosan viszonoztam. – Ettől függetlenül, azért benne vagy? Mármint abban, hogy mostantól együtt legyünk. Mint egy pár.

Ismét megijedtem. Mint egy pár? Vagyis… járjunk?!

- Erre nem tudok egyenes választ adni. – nyögtem ki végül, rövid gondolkodás után. – Nagyon szeretném, de… nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet lenne.

- Figyelj, Ed. – hajolt most el tőlem Mustang, komolyan a szemembe nézve. – Kérlek, maradj velünk. Nyilván egyszer vissza fognak majd térni az emlékeid, akkor majd ismét tudni fogod, hogy ki vagy, de addig maradj velünk. Velem. Én mindenben segíteni foglak, és Állami Alkimistaként azon leszek, hogy segítsek kideríteni, mi történt veled. Nem akarom, hogy elmenj.

- Nem ígérhetem meg, hogy itt maradok. – válaszoltam, mire halvány mosollyal simítottam végig elszomorodott arcát. – De azt igen, hogy amíg itt leszek, addig melletted fogok állni, és mindenben segíteni foglak, hogy bekerülj a katonaságba. Nagyon fontos vagy a számomra, nem tudom kifejezni, hogy mennyire, és bár nem biztos, hogy jó ötlet, de nagyon jól esik, mikor a közelemben vagy, mikor hozzám érsz.

Ahogy kimondtam ezt, váratlanul egy eddig ismeretlen arckifejezést láttam megjelenni a srác arcán. Hirtelen talán a megkönnyebbüléshez, a hálához és a szeretet együtteséhez tudtam hasonlítani, de mindenesetre nagyon jól esett ez a tekintete. Akart volna mondani valamit, de helyette ismét hozzám hajolt, majd nagyon gyengéden megcsókolt. Ezúttal nem állítottam le, jólesően hagytam, hogy finoman csókolja a számat, amit a tőlem telhető legnagyobb élvezettel viszonoztam. Ismét átkarolva egymást élveztük egy kis ideig a másik közelségét, majd zavartan félbehagyva élvezetes tevékenységünket váltunk el, folytatva a kipakolást. Úgy éreztem, most talán jól döntöttem. Igyekeztem nem hitegetni a másikat a maradással, hisz' még én sem tudtam, hogy mi lesz, meddig ragadok itt, de arra nem lettem volna képes, hogy visszautasítsam, több okból kifolyólag sem. Hát akkor majd eldől, hogy mit osztottak ki nekünk…

11. fejezet

- Mondd csak. Nem rossz, hogy mindig le kell rajzolnod az alkimistakört? – kérdeztem meg egyszer, mikor ismételten kint gyakoroltunk a bánya előtt a fél méteres hóban.

Mióta kiderült, hogy én is alkimista vagyok, Mustang megkért, hogy segítsek neki másként is az edzésben. Most, hogy volt valaki, aki szintén alkimista volt, rendeztünk párviadalokat is, plusz mutattam neki néhány jól bevált cselt, amit még annak idején a katonaságnál sajátítottam el. Volt, amit pont tőle, úgyhogy ez egy kicsit viccesen jött ki, de nem mertem megmondani, hogy honnan származott . Viszont egy valamit már a kezdeteknél fogva nem értettem, aminek most láttam eljönni az idejét, hogy megkérdezzem.

- Persze, hogy zavar, de mit csináljak, ha egyszer nem megy úgy csuklóból, mint neked? – kérdezte Mustang morogva, már eléggé kifáradva, nehezen lélegezve támaszkodott a térdeire.

- És mi van a kesztyűddel?

- A kesztyűmmel? Mindegyik szénné ég, ha abban használom az alkímiát.

- Á, értem! – csak most jöttem rá, hogy ekkor még nem ismerhette azt a tűzálló kesztyűt, amit majd neki fejlesztenek ki a katonaságnál, amihez már a kovaköveket sem kell a tenyerén hordoznia, ugyanis azzal az anyaggal szikrát is tud majd csiholni, akár egyetlen csettintéssel is. – Akkor mi lenne, ha addig, amíg gyakorolsz, a kézfejedre rajzolnád rá a kört? Ha majd lesz rá lehetőséged, és kitalálnak valami elpusztíthatatlan kesztyűt, akkor majd ráhímezheted a jelet, de addig próbáld meg a felrajzolást.

Mustang döbbenten nézett fel rám, majd kiegyenesedve megszemlélte a kezeit.

- Gondolod, hogy ez beválna? Csak simán rajzoljam rá a kezemre a kört és kész? Na de melyikre?

- Szerintem most elég csupán az egyikre, de ha lesz kesztyűd, akkor érdemes mindkettőre ráhímezned, mert, ha az egyik kezed le van foglalva, akkor a másikkal is tudsz alkímiát használni. – mondtam neki, és kissé meglepett, hogy ez nem jutott még eszébe. Valahogy számomra ez egyértelmű, hiszen én amióta megismertem, neki ilyen kesztyűi voltak és így használta az alkímiáját.

- Ez egy zseniális ötlet! – lelkesült fel ismét a másik, mire körbe nézve, észrevett egy darab szenet nem messze. Érte sietve most nagy gonddal rárajzolta kézfejére az általa használt alkimista kört, majd újult erővel, egy nagy szusszanás kíséretében ismét nekipróbálkozott a lángidézésnek.

Én is feszülten figyeltem, és mikor összedörzsölte a két tenyerére rögzített kovaköveket, hogy szikrát csiholjon, utána letenyerelt, majd a kezén lévő rajz felvillant és ugyanúgy felcsaptak a lángok, ahogy eddig is, a másik arcán csodálkozással vegyített boldog mosoly jelent meg.

- Ez hihetetlen! Ed, ez egyszerűen briliáns, nem is jutok szóhoz! – nézett le a kezeire Mustang, majd elém sietve, hevesen átkarolva szorított magához. – Köszönöm, annyira köszönöm! Ezzel tarolni fogok a vizsgán, és rengeteg időt nyerek azzal, hogy nem kell mindig rajzolnom!

- Ugyan már, én örülök, hogy segíthettem neked. – motyogtam zavartan, kicsit kínosnak érezve, hogy lenyúltam az amúgy önmaga ötletét. – Csak arra kell figyelned, hogy meg ne sérüljön a jel, mert akkor hasznavehetetlen lesz az alkimistakör.

A továbbiakban most ezzel az új technikával gyakoroltunk, és el kellett ismerni, hogy így valóban több időt spórolt meg, plusz hatékonyabban tudta irányítani a tüzet is, ugyanis így a kezei mozgatásának segítségével be is tudta folyásolni a tűz irányát. Már majdnem besötétedett, mikor annyira kifáradtunk mindketten, hogy nehezen fújtatva terültünk el a megperzselt, hideg földön, a sötétedő eget figyelve.

- Ez irtó jó volt. – szólalt meg Mustang, fáradt hangon, majd felém nyúlva, összekulcsolta az egyik kezünket. – Hálás vagyok neked, Ed. De tényleg.

- Én csak 1-2 tippet adok neked, de az igazi érdem a tiéd. – néztem rá oldalt, elmosolyodva. – Nem hittem volna, hogy ilyen erős vagy, hatalmas alkímiatudás szunnyad benned. Szinte már látom magam előtt: Roy Mustang, a Láng Alkimista.

A másik halkan felnevetve szorította meg hűvös kezemet.

- Vicces, de én pont ezt a nevet találtam ki magamnak. Nem tudom, hogy rajtam kívül még hány jelentkezőnek van hasonló képessége, de azt szeretném, ha ezen a néven ismernének meg.

Mivel nem mertem ezt a témát tovább feszengetni, így inkább tereltem a szót.

- Jó ég, de megéheztem. Nem akarunk visszamenni már?

- Dehogynem. – bólintott a srác azonnal, majd felnevetve hagytam, hogy felsegítsen, és egy játékos szájra puszi után nem engedve el egymás kezét siettünk vissza a kis városba.

Beérve, már láttam, hogy mindenki nagyban készülődik a közeledő karácsonyi ünnepekre, hiszen ma már december 23.-a volt. Olyan durva, hogy már ennyi ideje itt vagyok, de főleg az, hogy így fogok ünnepelni, a múltban. Ha visszatekintek a mostani énemre, sohasem gondoltam volna, hogy úgy ünnepeltem otthon az öcsémmel és az édesanyánkkal, hogy közben a jövőbeni énem is itt volt, ebben a világban. De furcsa!

- El szoktatok menni valahová az ünnepekre? – kérdeztem, mikor már majdnem hazaértünk.

- Régen igen, de az utóbbi 1-2 évben csak Sarah látogatja meg az egyik barátját. Főleg most kell itthon maradnom, mert alig két hét és itt van a felvételi vizsga a nyakamon. – válaszolta Mustang, majd mikor léptünk be a kapun, elengedtük egymást.

Sarahra természetesen a konyhában találtunk rá, amint a holnapi napra készíti elő az ünnepi pulykát és a kenyéralapot.

- Megjöttünk, Sarah. – szólt be Mustang, közben felakasztva a kabátját a kinti fogasra. – Kell valamit segíteni?

- Nem vagytok nagyon fáradtak? – kérdezte a nő, éppen a pulykát töltve meg az összekészített töltelékkel.

- Annyira nem, hogy ne tudjunk segíteni.

- Akkor viszont szavadon foglak titeket, a húsokat kéne felvágni és bepanírozni, a zöldségeket és a gyümölcsöket megpucolni és összeaprítani, a süteményalapot majd intézem. A pulykát berakjuk a jégkamrába, a kenyereket viszont most fogom megsütni. – sorolta Sarah lelkesen, mi pedig megmosva a kezünket mentünk neki segíteni.

Már jócskán benne voltunk az estébe, mikor végeztünk az előkészületekkel, sőt, én még azt is vállaltam, hogy elkészítem a vacsoránkat is. Fáradtan, de jókedvűen ültünk le 11 óra körül az asztalhoz, miközben még vártuk a kenyerek kisülését.

- Viszel valamit Margarethnek? – kérdezte Mustang, miközben nagyban falatoztunk. Vajon az kicsoda? Valamiért ismerősnek tűnt a név.

- Igen, neki is sütök süteményt, és viszek egy üveggel abból a finom házi borból is neki. – bólintott Sarah.

- Egy rokonotok? – érdeklődtem, éppen egy falat kenyeret tömve magamba.

- Nem, ő az én legkedvesebb barátnőm. – válaszolta a nő készségesen. – Margarethtel még az iskolában ismerkedtem meg, azóta a legjobb barátnők vagyunk, csak neki három évvel ezelőtt el kellett messzebbre költöznie. Így csak ritkán látjuk egymást, és mivel neki nincs senkije, így ünnepekkor szoktam meglátogatni őt Talynban, hogy ne érezze magát olyan magányosan.

Hirtelen megállt a kezem félúton, mikor egy újabb falatot emeltem a számhoz. Hogy mit mondott?!

- Hogy hol lakik? – néztem fel a nőre, eléggé elsápadt arccal.

- Talynban, a hegyeken túl. Vonattal szoktam menni hozzá, szekérrel vagy akár automobillal nehéz megközelíteni és amúgy is sok időbe telik, a vonat viszont gyorsan átjut a sziklákon felépített síneken át. Miért? Valamiért ismerős neked az a hely? – kérdezte a nő, felcsillanó reménnyel az arcán, hátha valami beugrott nekem a név hallatán.

Nekem viszont valami teljesen más villant be. Leginkább egy kis történet, amit még anno Hughes alezredes mondott nekem.

- Hogy lehet, hogy valaki ennyire utálja a karácsonyt? – kérdeztem puffogva, leginkább magamtól, miközben a folyosón haladtam Al, Jean Havoc őrnagy és Maes Hughes alezredes társaságában. – Oké, én sem vagyok egy nagy ünneplő, de az, hogy kereken elutasít egy baráti összejövetelt is, az már nonszensz!

- Ugyan, bátyó, tudod, hogy Mustang ezredes sosem ünnepli meg a karácsonyt. – próbálta Al menteni a helyzetet.

Csak legyintettem, hogy nem érdekel, de valójában rosszul esett, mikor felrémlett előttem mérges arca és elutasító hangja. Ritkán szokta felkapni a vizet, de most, hogy makacsul ragaszkodtam az elveimhez, miszerint tartsunk egy szűk, csak kollégáknak és hozzátartozóknak egy karácsonyi összejövetelt, igencsak eldurrant az agya. Kijelentette, hogy ez a katonaság, ahol nem az a feladat, hogy ünnepeljünk, mindenki menjen haza és otthon élje ki az ebbéli szenvedélyét.

- Akkor majd ő nem jön el és kész! – folytattam a morgolódást. – Mindenki belement… leszámítva Hawkeye hadnagyot… úgyhogy majd valahol máshol tartjuk meg! Azt sem szeretném, ha kárba menne az a sok finomság, amit Glacier fog majd elkészíteni!

Váratlanul Maes halk nevetését hallottam meg a hátam mögött.

- Ne légy ilyen dühös a főnökünkre, Edward. Hidd el, alapos oka van rá, hogy nem akar ünnepelni.

- Persze, mert ilyen vaskalapos, mogorva alak!

- Nem éppen erre gondoltam. – sóhajtott a férfi, majd váratlanul megfogva a karomat tartott vissza. – Mindjárt megyünk mi is, Jean, addig menjetek előre.

Havoc bólintva folytatta az útját Allal együtt, én viszont elhúzva a számat maradtam ott, durcásan karba tett kezekkel.

- Figyelj, Edward. Szeretnék valamit elmondani, de ígérd meg, hogy kettőnk között fog maradni.

- Nem szükséges kioktatni, hogy a felnőttek dolgába ne szóljak bele.

- Nem akarok ilyet mondani, mert bár tényleg gyerek vagy a szemünkben, de mégis eléggé felnőtt ahhoz, hogy megérts dolgokat. Roy azért nem ünnepli meg soha a karácsonyt, mert ebben az időben érte őt egy súlyos tragédia.

Meglepetten néztem fel a férfira.

- Tessék? Mi történt?

- Azt tudod, hogy a szülei elég fiatal korában haltak meg, és a nagynénje nevelte fel őt voltaképp. Még 19 éves korában a nénikéje elutazott karácsony után az egyik ismerőséhez, mikor egy vonatszerencsétlenség miatt az életét veszítette. – mondta Maes szomorúan, amitől éreztem, hogy először elsápadok, majd erőt véve rajtam a kínos érzés, azonnal el is vörösödtem.

- Jó ég, ezt nem tudtam. Basszus, én… nagyon sajnálom, ezt nem tudtam… nem sejtettem, hogy… Édes istenem, én meg de bunkó voltam vele!

- Ugyan, ne ostorozd magadat. Nem tudhattad.

- Na de mi történt?

- A Talynba vezető vonatsín egy meredek szakaszon állítólag megrongálódott, és mivel pont kanyarban volt, a vezető nem tudta megállítani a vonatot, ami így a szakadékba esett. Senki sem élte túl. Royt igencsak megviselték a történtek, nem is szeret erről beszélni. Nekem mondta el egyedül, de úgy éreztem, hogy neked tudnod kell róla. De ne hozd fel, nem akarom, hogy megtudja, elmondtam.

- Persze, oké, értem, nem fogom. – bólogattam, majd megrendülve folytattuk utunkat a többiek után.

- Valami emlék ugrott be róla, Edward? – hatolt a tudatomba a nő hangja ekkor, mire azonnal feleszmélve ejtettem el a kanalamat, rémülten kiáltva fel.

- Ne! El ne menj oda!

Sarah és Mustang is összerezzenve néztek rám, döbbent arccal.

- Tessék? Miért mondod ezt? – kérdezte a nő értetlenkedve.

Most rémülten járattam a szemeimet, agyamban vadul száguldoztak a lehetséges megoldások. Nem, nem hagyhatom, hogy Sarah elmenjen! Hirtelen úgy éreztem, hogy nem véletlen az, hogy itt vagyok, meg kell akadályoznom, hogy meghaljon!

- Ééén… nem, csak… nem akarom, hogy elmenj! Tudod… Roynak most lesz a vizsgája… nem biztos, hogy jó ötlet lenne őt egyedül hagynod… - hebegtem, de egyszerűen nem bírtam elrejteni riadt arcomat.

- Edward, mi a baj? – fogta meg a vállamat Mustang is, gyanakodón figyelve arcomat. – Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Miért mondtad, hogy ne menjen?

- Kérlek, Sarah! – néztem most ismét a nőre, és éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel. – Kérlek, ígérd meg, hogy itthon maradsz! Muszáj, hogy itt maradj…!

Sarah aggódva nézett össze unokaöccsével, majd habozva bólintott.

- Rendben, Ed, itthon maradok, de kicsit megrémisztettél. Mi a baj? Valami rossz érzésed támadt?

„Ez az!"

- I-igen… ne haragudjatok, de úgy érzem, hogy nem szabad elhagynod a várost. Én tényleg nem tudom, hogy miért van ez, csak ígérd meg, hogy nem mész sehová! Tudom, hogy egyedül van a barátnőd, de szerintem egy kis időt még kibír nélküled, rendben? Ígérd meg, Sarah!

- Oké, megígérem.

Megnyugodva eresztettem le, majd erősen elszégyellve magamat álltam fel.

- Ne haragudjatok… egy kicsit fáradt vagyok. Elnézést az előbbi kirohanásom miatt, de… inkább felmegyek aludni. Bocsánat és jó éjt. – motyogtam, majd minden további nélkül felsiettem az emeletre, be a szobámba.

Egy remegő légvétellel csuktam be az ajtót, nekitámasztva a hátamat. A fenébe is, ezt nagyon ügyetlenül viteleztem ki! Mit gondolhatnak most? Biztos kattantnak hisznek! De nem baj, majd én figyelem, hogy ne mehessen el, nem engedem, hogy meghaljon! Nem engedem, hogy Mustangnak az egyetlen rokona is meghaljon, nem akarom, hogy szenvedjen! És ráadásul pont a vizsgák előtt! Csodálkozom, hogy ezek után sikerült letennie!

Végül megnyugodva léptem a szekrényhez, kivéve belőle néhány tiszta ruhát, amit Sarah vett nekem még a napokban. Gyorsan kiosontam fürdeni, és fél füllel hallottam, hogy lent beszélgetnek, de nem értettem, hogy mit. Mondjuk nem is voltam rá kíváncsi, így csak gyorsan lezuhanyoztam, majd visszasiettem a szobába, lefeküdve az ágyra. Próbáltam aludni, de nem igazán jött álom a szememre, folyton az lebegett előttem, hogy a nő lezuhan abban a kanyonban a vonattal, és én hiába szólok, nem tehetek érte semmit. Annyira felidegesített a dolog, hogy akaratlanul könnyezni kezdtem, halkan szipogva bújtam a takaró alá, nehogy meghallják. Gyűlöltem, mikor tehetetlen vagyok. Anyánk halálát nem védhettem ki, de erről most tudok, és úgy érzem, kötelességem, hogy megmentsem, ha már egyszer így alakult.

Teljesen váratlanul lenyomódott az ágy mellettem, mire rajtakapottan hagytam fel a sírással, riadtan nézve ki a takaró alól. Mustang ült mellettem, az arcomat nézve, egészen közel hajolva támaszkodott meg a párnámon. Orromat megcsapta a szappan kellemes illata, nyilván ő is a fürdőből jöhetett.

- Csinálsz egy kis helyet magad mellett? – kérdezte halkan, óvatosan megsimogatva maszatos arcomat.

Némán bólintva húzódtam beljebb a falhoz, hagyva, hogy felemelve a takarót, ő is az ágyra feküdjön, egészen mellém húzódva. Miután betakarta magát is, takarón át a derekamra tette a kezét, oldalt feküdve egymásnak. Valamiért egyikünk sem szólt. Mustang csendben figyelt engem, miközben szabad kezével az arcomat és a nyakamat kezdte simogatni, én pedig a kulcscsontját figyeltem mereven, nem merve a szemébe nézni. Éreztem, hogy egy idő múltán a jóleső simogatástól kezdek elbágyadni, egyre nagyobbakat pislogtam, automailes kezemmel óvatosan belemarkoltam a derekánál lévő ruhába, még közelebb férkőzve hozzá. Lassan teljesen megnyugodtam, és már bátrabban emeltem meg a fejemet, belenézve a még mindig engem figyelő sötét szemekbe. Mit nem adnék, ha most tudhatnám, mire gondol!

- Holnap eljössz velem kivágni az idei fenyőfát? – kérdezte meg váratlanul Mustang, ami kissé meglepett. Nem igazán erre a kérdésre számítottam.

- A… a fenyőfát? – kérdeztem vissza esetlenül.

- Ahol gyakorolni szoktunk a bányánál, van mögötte egy nagyobb fenyőerdő, oda szoktunk kimenni Sarahval fáért. Ha lenne kedved, elmehetnénk idén mi ketten érte.

- Persze, nagyon szívesen. – bólintottam gyorsan, örülve a semleges témának. Viszont csak most jutott eszembe, hogy ha holnap ünnep van, akkor kéne ajándék is, nem? – Várj… én nem… én sajnos nem tudok mit venni nektek.

- Emiatt ne fájjon a fejed, nekem az a legnagyobb ajándék, hogy együtt lehetünk. – jegyezte meg a srác egy mosoly kíséretében, majd előre hajolva, a homlokomra adott egy csókot. – Nekünk sem az ajándékozás a lényeg, hanem a sok enni-innivaló és az utána való játék. Sarahval mindig sakkozunk vagy barkóbázunk, kimegyünk hócsatázni, vagy a szánkónkkal csúszunk le a város szélén lévő dombról.

- Ezek nagyon jó programok. – mondtam mosolyogva, és hirtelen vágyat éreztem arra, hogy én is velük lehessek.

- Akkor ezt megbeszéltük. Holnap reggel korán elmegyünk a fáért, utána felállítjuk a nappaliban, előszedjük az ünnepi étkészleteket, majd segítünk Sarahnak a főzésben. Mire készen leszünk, már bőven délután lesz. Utána majd játszhatunk, amihez csak kedvünk van.

- Benne vagyok. – bólintottam, felélénkült lelkesedéssel. Az utóbbi években csak felületesen ünnepeltük a karácsonyt, jórészt a kollégákkal, vagy éppen úton voltunk Allal. Most kimondottan boldogsággal töltött el, hogy együtt lehetek velük, és így legalább az sem feszélyez, hogy nem tudok nekik mit venni.

- Rendben, akkor reggel majd keltelek. – biccentett a srác, de mikor elhúzódva tőlem, éppen vette a lendületet, hogy kibújva a takaró alól felálljon, magamat is megleptem azzal, mikor enyhe riadalommal az arcomon tartottam őt vissza.

- Várj! – szóltam rá, de mikor csodálkozva nézett le rám, elvörösödve engedtem el, azonnal visszakozva. – Én nem… ne haragudj… nem úgy értettem, csak…

- Nagyon szívesen maradok. – ült vissza az ágyra Mustang. – Nekem sincs sok kedvem visszamenni a szobámba, jobban örülök a társaságodnak.

Motyogva valamit az orrom alá húztam össze magamat, de azért kicsit megemeltem a takarót, jelezve neki, hogy feküdjön vissza. Igazából nem azért tartottam őt vissza, mert akartam valamit tőle, egyszerűen a közelségére vágytam, azt akartam, hogy magához öleljen, hogy érezhessem testének melegét és biztonságát. Miután Mustang visszahúzott magához, hangosan szusszanva öleltük át ismét egymást, szorosan összebújva. Olyan jó volt mellette lenni, megnyugtatóan hatott rám ismerős, kellemes illata. Éreztem, hogy ujjaival finoman a nyakamnál babrál, később lecsúsztatva a hátamra, gyengéden simogatni kezdte. Összességében hihetetlen nyugalom lepte el a tudatomat, és mielőtt észbe kaphattam volna, már el is nyomott a jóleső álom.

12. fejezet

- Hú, ez gyönyörű. – néztem fel arra a jó két és fél méteres, terebélyes fenyőfára, amit kinéztem magamnak. Nagyon szép, hibátlan ágai voltak, és vastag törzse. Kicsit megdörzsölve a tűleveleket, az ujjaim máris átvették azt a kellemes fenyőillatot. Azonnal ünnepi hangulat gyúlt bennem erre.

- Ez tényleg nagyon szép. – állt meg mellettem Mustang, kezében egy jókora baltával. Én a nagyobb fémszánkót húztam magammal, amin majd hazahúzzuk a szerzeményünket. – Sarah nagyon fog örülni neki.

Én még végig hordoztam tekintetemet a kisebb-nagyobb fenyőkön.

- Mondd csak. Szoktak itt vissza is ültetni fákat? Csak mert olyan változó méretűek is vannak itt.

- Minden tavasszal kijövünk többen is, és a félretett magokból elszórunk néhányat, hogy az évek múltával ismét visszanőhessenek a fenyőfák. – bólintott Mustang, majd intett nekem, hogy álljak arrébb. – Vigyázz, nehogy megüsselek. Neki kezdek akkor kivágni a fát.

Azzal levéve magáról a kabátot, két hosszúujjú pulóverben nekilátott a szép kis fa kivágásának. Nyelve egyet figyeltem minden mozdulatát, ahogy nekikezdett a nehéz munkának. Halvány elképzelésem sincs arról, hogy miért, de mióta ma reggel felkeltünk, úgy éreztem, valami nagyon megváltozott bennem. Ma én keltem fel előbb, és ahogy elnéztem nyugodt arcát, hallgattam halk szuszogását, valami megmozdult bennem. Hirtelen másra sem vágytam, csak arra, hogy magához öleljen, érezni akartam édes csókját, azt akartam, hogy mindenhol hozzám érjen. Először megijedtem ettől a tudattól, főleg, hogy úgy megmerevedtem, mint még soha, és igazság szerint, azóta sem bírtam száműzni magamtól az érzést. Ma egész délelőtt azon kaptam magamat, hogy őt figyelem, de ahogy észrevettem, nem volt viszonzatlan a dolog. Mustang is valahányszor elment mellettem, mindig megérintett, vagy ha Sarah nem látott, akkor a nyakamba csókolt, esetleg váltottunk 1-1 gyors csókot. Szinte el is feledtem azt, hogy én ki is vagyok, honnét jöttem, annyira beleszoktam ebbe az életbe, mintha mindig is köztük éltem volna. Ráadásul most, hogy ünnep volt, és odakint az emberek is olyan boldogan köszöntek nekünk, megkínáltak mindenfélével, tele volt a kis város utcai árusokkal, a gyerekek vidáman rohangáltak, hihetetlen jókedvem támadt nekem is.

Láttam, hogy messzebb mások is kijöttek megtalálni a saját fájukat, és ahogy elnéztem a családokat, ösztönösen közelebb léptem a sráchoz, hogy a közelében lehessek, hogy érezzem, én hozzá tartozom.

Mustang elég gyorsan végzett a favágással, majd együttes erővel ráemeltük a szánkóra, szorosan odarögzítve, nehogy elhagyjuk útközben.

- Készen vagyunk, már mehetünk is. – csapkodta össze a tenyereit Mustang nevető hangon, majd kézbe vette a baltát.

- Nagyon gyors voltál. – dicsértem meg, és megfogva a szánkó húzóját éppen vettem a lendületet, hogy megrántva elinduljunk visszafelé, mikor a hó alatt valamin megcsúszott a talpam, és azzal a lendülettel felnyögve estem hanyatt. – Basszus!

A srác először odalépett, hogy segítsen felállni, de mikor meglátta hóval betakart fejemet és orromat, jókedvűen nevetett fel.

- Hé! Hogy merészelsz kinevetni engem?! – háborodtam fel, az öklömet rázva felé, mire gonoszkás vigyorral gyúrtam meg gyorsan egy hógolyót, amit hozzá vágtam. – Ezt neked kinevetni másokat!

- Igen? – vigyorodott el Mustang, mire felvéve a kesztyűt látott ő is neki a hólabda gyúrásnak.

Én vigyorogva kiáltottam fel, majd gyorsan nekiláttam egy újabb golyót gyúrni. Mustang megelőzve talált el a mellkasomon, én a combját, de mielőtt egy újabb golyót gyúrhattam volna, a srác elém lépve kapta el a kezeimet, majd leszorítva a földre, fölém térdelve tartotta a fejem fölött a kezeimet, hogy ne tudjak mozogni.

- Ez nem ér, ez nem is rendes hócsata! – jelentettem ki vehemensen, kapkodó légvételünk összemosódott.

- Nem voltál elég gyors, Ed. De ha mindenképp hócsatát szeretnél…! – vigyorodott el ismét Mustang, majd egyik kezével elengedve, egy adag havat megmarkolva akarta a nyakamba nyomni.

Persze, én megpróbáltam megakadályozni, lábaimmal átkulcsolva a derekát lendítettem egyet magunkon, és így kibillentve az egyensúlyából tepertem ezúttal én le őt. Győzelemittasan ültem a csípőjére, most én szorítva le a kezeit a csuklóinál fogva.

- Meg se próbáld! – jelentettem ki széles mosollyal.

Mustang váratlanul lökött egyet a csípőjével, amitől felnyögve remegtem meg, mikor összedörzsölődtünk ezáltal.

- Nem fogom. Inkább máshoz lenne kedvem. – jegyezte meg lágy hangon, feltűnően végig mustrálva. – Lejjebb hajolnál egy kicsit, Ed?

Nekem sem kellett kétszer mondani. Ismét elöntötte testemet a forró érzés, így minden teketória nélkül hajoltam le hozzá, számat az övéhez nyomva. Mustang határozottan vette át ismét a vezetést, mohón falni kezdve ajkaimat. Mivel a fa takarásában voltunk, ráadásul a hóban feküdve, így nem is láthatott minket senki, hogy mit művelünk. Mikor nyelvével hatolt a számba, nyöszörögve engedtem el kezeit, belemarkolva felsőjébe, ő pedig magához ölelve fordult velem oldalra, így oldalvást szorítva magához. Hosszasan csókolóztunk, ölelve, simogatva egymást, ahol, és ahogyan csak tudtuk, kiélvezve minden édes pillanatot. Már annyira természetesnek tűnt ez a fajta érintkezés, mintha így lenne elrendeltetve. Váratlanul arra lettem figyelmes, hogy a másik egyre lejjebb csúsztatja a kezét a testemen, míg el nem érte a csípőmet, ahol is nemes egyszerűséggel belemarkolt forrón lüktető ágyékomba, nadrágon keresztül. Egy ijedt légvétellel szakítottam meg a csókunkat, lenézve magunkra, de Mustang nem hagyta, hogy ellenkezzek, szabad kezével beletúrva a hajamba hajtotta oldalra a fejemet, fájóan beleharapva nyakam érzékeny részébe. Összerándulva nyögtem fel, szemeim bekönnyeztek a jóleső érzéstől. Már egyáltalán nem éreztem a hideget, szinte azt vártam, mikor kezd olvadni körülöttünk a hó, olyan forrónak éreztem mindent.

- Roy… Roy… – suttogtam a nevét, lábaimat ösztönösen szétnyitva, hogy így jobban hozzám tudjon férni, és még intenzívebben tudjon simogatni.

- Nagyon akarlak, Ed. – súgta a fülembe a srác, megharapva a fülcimpámat is. – Megőrülök érted, csak te jársz minden pillanatban a fejemben.

- Nekem, is Roy. – fogtam arcát a két tenyerem közé, a szemébe nézve. – Annyira… annyira furcsa, ahogyan alakultak a dolgok, de nem akarom meghazudtolni az érzéseimet.

Mustang még elkeseredett arccal csókolt meg, de utána hallottuk, hogy eléggé megszaporodtak a közelünkben lévő emberek, így kénytelenek voltunk elengedni egymást, elindulva hazafelé a zsákmánnyal. Útközben szorosan egymás mellett haladtunk, a kabátunk takarásában összekulcsoltuk az ujjainkat. Még nem igazán tudtam észhez térni a történtek után, elrévedve néztem ki a fejemből, arcomon egy átszellemült mosollyal. Annyira boldog voltam. Soha nem hittem volna, hogy ez hiányzik az életemből. Egy másik személy, egy olyasvalaki, akit így tudok szeretni. Hosszú évek óta először éreztem nyugalmat, biztonságot, azt az érzést, hogy tartozok valakihez, aki ugyanúgy szeret engem.

- Nagyon elgondolkodtál. – hallottam ekkor a srác hangját, mire halvány mosollyal néztem fel rá.

- Ne haragudj, csak… azon töprengtem, hogy mennyire jól érzem magamat veled. Én… én nem is emlékszem, hogy voltam-e valaha ilyen boldog, mint amilyen most.

- Az amnéziát tekintve, ez nem meglepő. De nagyon örülök, hogy így érzel. Be kell vallanom, hogy én ugyanígy vagyok ezzel, még soha nem volt senki, aki így levett volna a lábamról. – nevetett fel halkan Mustang, egy pillanatra felnézve az égre. – Bár nem tudom, hogy mi történt veled, hogy miről kell lemondanod, de ennek ellenére hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztunk.

- Én is. – mondtam, de nem mertem ránézni. Tényleg nagyon örültem, hogy megismerhettem a fiatal Roy Mustangot is, de mi van, ha majd vissza kell mennem? Vagy akkor mi lesz, ha itt ragadok?

- Tudod mit? – szorította meg ekkor a kezemet Mustang, ismét elmosolyodva. – Hagyjuk is a dolgot, hogy mi lesz meg mi volt, a most a fontos. Menjünk haza és lássunk neki feldíszíteni a fát, utána keressük meg az ünnepi étkészletet. Asszem Sarah a padlásra vitte fel, egy nagy kartondobozban.

- Oké, de aki előbb ér haza, annak nem kell mosogatnia! – jelentettem ki vigyorogva, de addigra már véve a lendületet láttam neki futni, Mustang pedig felháborodva követett a szánnal együtt, bosszankodva, hogy ez nem volt szép tőlem.

Már éjfél is elmúlt, mikor én még a szobám párkányán ücsörögve néztem a kinti tájat. A hó lassan szálingózott, a sötét eget vastag felhőréteg takarta, így nem látszódott a félhold sem. Halkan felsóhajtva húztam összébb magamat, hátamat nekidöntve a falnak, tudatomban jóleső érzések kavarogtak a mai napi eseményektől. Nagyon jól sikerült ez az ünnep, remekül éreztem magamat két vendéglátómmal. Miután mindennel készen lettünk, megvacsoráztunk, majd neki láttunk társasozni, jókat beszélgettünk, marokkóztunk, és estefelé kimentünk a többi szomszéddal együtt énekelni a főtérre. Ott részt vettünk néhány ügyességi játékban, Sarah rengeteg édességet és ajándékot vásárolt nekünk, és mikor hazaértünk úgy 11 óra tájban, hulla fáradtan estünk be a kádba. Gyorsan megfürödve köszöntünk el egymástól, én századszorra is megköszönve a mai napot nekik. Most viszont, hogy felfrissülve maradtam egyedül, már nem is voltam olyan álmos, így felülve a vastag párkányra figyeltem az alattam elterülő tájat.

Kicsivel később halk kopogást hallottam az ajtón.

- Gyere be! – szóltam ki, bár volt egy sejtésem, hogy ki az, így zavart mosollyal fordultam meg, hogy láthassam a belépő magas alakot.

Mustang szintén pizsamába átöltözve jött be, maga után becsukva az ajtót.

- Sejtettem, hogy még te sem alszol. – mondta, majd odalépve hozzám, egy lendülettel ő is felült a párkányra, hogy lábai lelógtak róla. – Csak szerettem volna megköszönni neked ezt a napot. Nagyon jól éreztem magamat veled, Ed.

- Én is veled. Hálás vagyok nektek, mindenért. – mondtam, majd közelebb húzódva hozzá, ugyanúgy helyezkedtem el, lelógatva szintén a lábaimat. – Tudod, nem gondoltam volna, hogy itt ilyen jó fej emberek laknak. Felüdülés volt kint csatangolni. Szerintem még soha nem ettem olyan kürtőskalácsnak hívott finomságot, iszonyúan ízlett.

- Az nekem is. Csak nem szabad sok édességet ennem, mert hajlamos vagyok a hízásra. – nevetett fel Mustang röviden, nekem dőlve, finoman meglökve a karomat, amolyan játékosan. – Ha nem edzenék nap, mint nap, olyan lennék, mint egy nagyra fújt lufi.

Halkan felnevettem az elképzelt képen, majd én is nekidőltem a másiknak, úgy is maradva, fejemet a vállára hajtva.

- Nekem szerencsém van ilyen téren, bár nem is igazán eszek édességet. Mindig is mondták, hogy… - akartam volna mondani, hogy bár édességet nem eszek, de amúgy nagyon szeretem a hasamat, és a többiek mindig szokták mondani, hogy milyen szerencsés alkat vagyok, de még időben elharaptam a mondatot, mielőtt lebuktatnám magamat. Bakker, már annyira belefeledkeztem az itteni életbe, hogy egyre nehezebben megy a hazudozás és az amnézia tettetése. Ha most elárulom magamat, talán megrendül bennem a srác bizalma, azt pedig nagyon nem szeretném! Hiszen akkor már megint hazudoznom kéne nekik, ugyanis azt nem vallhatom be, hogy időutazó vagyok!

Most elcsendesülve próbáltam kitalálni valami mentő témát, miután sikeresen hülyét csináltam magamból, de ekkor arra lettem figyelmes, hogy a másik egészen hátra csúszott az ablakig, majd a hozzám közelebb eső lábát feltámasztotta mögöttem, engem magához húzott, a másik lábát pedig átvetve az enyéimen ölelt így magához, oldalvást. Halkan felnyögve karoltam át a nyakát, arcomat a vállának döntve, ő pedig a derekamat átfogva ölelt magához, egy gyengéd puszit adva hajamra. Szívem ismét hevesen dobogni kezdett a bensőséges szituációtól, nyelnem kellett egyet, hogy enyhítsem kiszáradt torkom kaparását. Kis idő múlva éreztem, hogy valamit motoszkál hátul a hajamnál, mire éreztem, hogy kiszedve a hajgumit befont hajamból, lágyan beletúrva tette szabaddá. Nem igazán szerettem, mikor mások hozzápiszkálnak a hajamhoz, de tőle még ez is felért egy előjátékkal, ahogy játékosan babrált a hajtincsekkel.

- Gyönyörű vagy, Edward. – hallottam halk, szinte suttogó hangját a fülemnél, amitől kirázott a jóleső borzongás. Csodálkozva néztem fel rá, és látva aranyosan zavart arcát és szenvedélyes tekintetét, egy pillanatra a szívem is kihagyott egy dobbanásnyit. Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem ment. Nem bírtam hogyan kifejezni a bennem dúló érzéseket, de arcom beszédesebb volt. Mustang végig simítva kipirult arcomat hajolt hozzám, nagyon lágyan megcsókolva. Halkan felnyögve viszonoztam, kissé szenvedélyesebbre véve a formát. Egyik kezemmel a hajába túrva haraptam meg alsóajkát, közben hozzásimulva, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Látva reagálásomat, ő sem maradt adósom, felhevülve öleltük egymást, a másik ruháját markolászva. Váratlan türelmetlenség uralkodott el rajtam, és mire észbe kaptam, kezeink már egészen más irányba haladtak, céltudatosan kitapogatva megkeményedett férfiasságunkat. A belém nyilalló érzéstől összerándulva nyögtem fel, elszakadva a másiktól, egymás szemébe nézve, kapkodó légvételünk egybe mosódott. Nem volt sok kedvem megszokni a bizalmas érintkezést, kezem türelmetlenül markolta meg a másik nadrágjának az elejét, majd félretéve kezdőségemet, határozottan masszírozni kezdtem nadrágon keresztül férfiasságát. Mustang felszisszenve szorította össze a fogait, és éreztem, hogy erősen összerándult a kellemes érzéstől. Szinte azonnal viszonozta a gesztust, így most egymásnak döntve homlokunkat kapkodtuk magunkba az egyre forróbbá váló levegőt, ütemesen masszírozva egymást, ruhán keresztül. Alsóajkamba harapva nyöszörögtem, szemeim bekönnyeztek, és éreztem, hogy ennyi nem elég. Most megragadtam automailes kezemmel a nadrágjának a szélét, majd a másikkal benyúlva, ezúttal a csupasz merevségét fogtam meg, erősebben kezdve őt masszírozni.

- Ed…! – nyögött fel Mustang, és látva vágytól terhes arckifejezését, nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg őt. Oké, eddig ő volt az, aki vezetett, de ezúttal én ragadtam meg a kantárt, és félig-meddig feltérdelve elé nyomtam őt teljesen a falhoz, ezúttal én mélyítve el a csókunkat. Akartam őt…! Annyira akartam…!

Mustang váratlanul elengedve engem markolt a nadrágomba, amit sietve lerántott rólam, elhajítva valamerre. Miközben én még őt becéztem, leszedte magáról is a nadrágját, alulról teljesen levetkőztetve mindkettőnket. Továbbra is a párkányon ülve ült fel rendesen, én két lába közé térdelve húzódtam hozzá teljesen közel, úgy helyezkedve, hogy én teljesen elé térdeljek, a lábait átvetve az enyéimen, így ágyékunk teljesen összeért. Most ismét félbehagyva a csókot tolta el magától a kezeimet, majd átvéve az irányítást, két keze közé fogva mindkettőnk merevségét kezdte el egyszerre masszírozni. Az új póztól felnyögve támaszkodtam meg a feje mellett a falon mindkét tenyeremmel, csípőmmel besegítve a ritmusba. Most, hogy ilyen közel voltunk, hogy egymáshoz értünk, minden összekuszálódott bennem. A kezdeti türelmetlenségem átcsapott enyhe agresszióba, nem igazán tudtam tartani magamat, és elviselni, hogy csak ő kényeztessen. Nyöszörögve martam a falba, majd mikor nem bírtam cérnával, megragadva a haját húztam hátrébb a fejét, ismét hevesen megcsókolva őt, közben felsője alá benyúlva, kemény mellkasát kezdtem erősebben simogatni. Ezúttal már nem szimplán csókolóztunk, leginkább haraptuk egymás ajkait, néha egymáshoz nyomva szánkat játszottunk a másik nyelvével, egyszer erősebben rá is haraptam, amitől Mustang hangosan felnyögve rándult össze. Ő már nagyon erősen és gyors tempóban masszírozta mindkettőnket, én pedig teljesen kikelve magamból simogattam őt, néha erősen belekarmolva bőrébe, enyhe vöröses nyomot hagyva utána. Nem kellett sok hozzá, hogy megérezzük a várva várt gyönyört, bekönnyezett szemekkel feszült egymáséhoz a testünk, egy hangosabb kiáltással élvezve el. Zihálva maradtunk így néhány pillanatig, majd a ránk törő kimerültségtől félig-meddig kiütve dőltem a srácra. Mustang erősen megtartva ölelt magához, szaggatott légvétellel szorítva remegő testemet. Kellett kis idő, míg észhez tértem, de ekkor rájöttem, hogy testem még mindig szégyentelenül izzik, és azzal, hogy a másik karjában vagyok, érzem az illatát, ismét bizseregni kezdtem alul. Esetlenül megtámaszkodva a falba emeltem meg a fejemet, de mielőtt bármit csinálhattam volna, Mustang váratlanul lenyúlva fogott meg a combjaimnál, majd megemelve, egy lendülettel leugrott velem a párkányról, célirányosan elindulva velem az ágyam felé. Gyorsan a nyakába kapaszkodva hagytam, hogy feltérdelve az ágyneműre, lefektessen háttal az ágyra, majd fölém támaszkodva, vágyakozó tekintettel simította végig duzzadt, enyhén kipirosodott alsóajkamat.

- Tudom, hogy karácsonykor adni illik, de én ennek ellenére kérni szeretnék tőled, Ed. – szólalt meg halk, de szenvedélyes hangon. – Kérlek, add nekem magadat.

Egy reszkető sóhajt véve éreztem, ahogy forró hőhullám lepi el a testemet a lábamtól a fejem búbjáig a kérés hallatán. Soha nem szeretkeztem senkivel, semmilyen tapasztalatom nincs ezen a téren, de a válaszomhoz kétség sem férhetett.

- Még soha nem voltam senkivel, de azt akarom, hogy te vezess bele mindenbe. – itt most lenyelve a könnyeimet ciccentem fel, véve egy mély levegőt. – Hagyjuk a rizsát! A fenébe is, dugj már meg végre!

Mustang felnevetve döntötte az enyémhez a homlokát, majd egy szeretetteljes puszit adott a számra.

- Imádom, mikor ilyen lényegre törő vagy. – suttogta, mire megfogva felsőm alját, egy határozott mozdulattal lerántotta rólam.

Én szintén megragadva az övét szedtem le róla, végre látva őt teljes mivoltában. Annyira jó teste van! Bár az imént már láttam a büszkeségét, de az, hogy most ismét láthatom, ráadásul ismét teljes erekcióval, akaratlanul is az arcomba szökött a vér. Persze, nagyobb volt az övé, és ahogy elképzeltem, hogy rövidesen belém hatol vele, zavaromban felnyögve hajtottam fel a fejemet, egy remegő sóhajt megeresztve.

- Mi a baj? – kérdezte Mustang, kisöpörve egy hajtincset a szemem elől.

- Semmi… ne haragudj. Csak egy kicsit izgulok. Annyira jól nézel ki…! Kicsit szégyellem magam… tele vagyok sebhellyel, meg milyenek az automailjeim is! Nem igazán mutogatom, hiszen…

Mustang váratlanul a szám elé tette egyik ujját, elhallgattatva.

- Ne beszélj szamárságokat. Te így vagy tökéletes, Ed, imádom minden porcikádat, hiszen hozzád tartoznak.

- De…

- Csss. – intett le ismét a srác, majd, hogy megakadályozza a további ellenkezésemet, ismét megcsókolt.

A továbbiakban elment a kedvem a tiltakozástól, teljesen átadva magamat neki élveztem azt, amit velem művel. Nagyon lassan és érzékien simogatta a testemet, mindenhol, még az automailjeimet is, mintha azok is a testem eredeti részei lennének. Tudtam, hogy ez az este most más lesz, és már nem is volt kérdéses a számomra, hogy mit engedjek és mit ne. Ismét lágyan masszírozni kezdte férfiasságomat, ezzel is alaposan felkorbácsolva, és mikor már igencsak mocorogtam és nyöszörögtem alatta, elérkezni látta az időt a kapcsolatunk elmélyítésére.

- Nyisd szét egy kicsit a lábaidat, rendben? – térdelt fel a lábaim között Mustang, és látva átszellemült arcát, halkan felnyögve teljesítettem a kérését, nehezen lélegezve a párnába markolva. – Hé, nyugi. Vigyázok rád, oké? Ha bármi nem tetszik, szólj és leállok.

- Csak csináld. – suttogtam, kicsit megemelve magamat, ezzel is sürgetve őt.

Mustang türelmetlenül látott neki a felkészítésemnek, először az egyik, majd szép lassan még két ujjával besegítve, közben többször is megremegett, mikor látva a reagálásomat, ő is csak nehezen tudta visszafogni magát. Mikor kellően felkészültnek látta a helyzetet, óvatosan kihúzta belőlem az ujjait, ezúttal ő maga hatolva belém. Kicsit fájt és furcsa is volt az érzés, de mikor egy lökéssel belém nyomta magát, elszoruló torokkal kapaszkodtunk össze, erősebben belemarva izmos hátába. Fantasztikus érzés volt, ahogy teljesen kitöltött, és míg vártunk, hogy megszokjuk a helyzetet, addig kihasználva a kis időt helyezkedtem úgy, hogy kényelmesebben egymáshoz tudjunk simulni. Mustang ekkor gyengéden beleharapott a nyakamba, majd kihasználva a pillanatra elterelődött figyelmemet, lökött egyet a csípőjével, nekikezdve az ütemes mozgásnak. Én erre vágytól terhes hangon felnyögve remegtem meg, összeszorítva a fogaimat martam bele hátába, azonnal felvéve az általa diktált tempót. Az első pillanattól kezdve tökéletes volt köztünk az összhang, félhangosan sóhajtozva és nyöszörögve simogattuk egymást, testünk egy ritmusra mozgott, és úgy éreztem, egyszerűen képtelen vagyok betelni a másikkal. Egyre csak többet és többet akartam belőle, kezeimmel egyre türelmetlenebbül simogatva hol a derekát, hol a fenekét, és ahogy egyre inkább gyorsult a tempónk, úgy egyre inkább elveszni láttam a józaneszemet.

- Roy…! – nyögtem fel, mikor némi helyzetváltoztatás után Mustang feltérdelve ragadta meg két oldalt a csípőmet és sokkal gyorsabban tudott így bennem mozogni. Nehezen kapkodva a levegőt kapaszkodtam a csuklóiba, lábaimat átvetve az övéin, hogy legyen egy biztos támaszom, hagyva, hogy most csak ő mozogjon. A srác is vicsorítva markolt belém, láttam, hogy minden erejét bevetve mozog ki-be bennem, és kezdtem érezni, hogy már nincs sok hátra.

- Ed! Ed! – nyöszörögte Mustang is, mire megragadva a derekamnál fogva, hirtelen ötlettől vezérelve felrántott az ölébe, majd szorosan összekapaszkodva lökte fel magát, amilyen erősen csak tudta. Hajába markolva segítettem be most én is, és nem kellett hozzá sok idő, mire szinte egyszerre megremegve élveztünk el. Hangosabbra sikerült kiáltással szorítottuk meg egymást jobban, olyan erősen nyomva egymáséhoz a csípőnket, amennyire csak tudtuk. Az agyam teljesen lenullázódott, kifáradva hajtottam homlokomat a srác nedves vállára, továbbra is összekapcsolódva maradva. Nagyon fáradt voltam, de mellette kimondhatatlanul boldog is. Most semmi mással nem tudtam foglalkozni, csak a másikkal, egyedül ő számított, az ő teste, a szívverése, az illata, karjának biztonságos ölelése. Még soha nem kerültem senkihez ilyen közel, nem csak testileg, de lelkileg sem. Mustang fáradtan adott néhány puszit a vállamra, majd végül erőt véve magán fektetett vissza a párnára, és kihúzódva belőlem hanyatlott mellém, szorosan összefonódva így oldalvást. Még levezetésképp adtunk egymás szájára néhány puszit, utána magunkra terítve a takarót szusszantunk egy kicsit. Akartam volna mondani valamit, mint például, hogy mennyire jó volt, hogy teljesen elvesztem a józaneszemet miatta, és még sok minden mást, de egyszerűen nem bírtam megszólalni. Sokáig csendben hallgattuk a fali óra ütemes kattogását és saját csituló szívverésünket, a másik közben a vállamat és a hátamat simogatta lágyan. Ahogy teltek a percek, nem, hogy álmosabb lettem volna, de a gyengéd simogatásának hála inkább azt éreztem, hogy ismét kezdek izgalomba jönni, és a légzésem ismét kapkodóbbá kezdett válni.

- Jól érzem, hogy szeretnéd folytatni? – hajolt most a fülemhez Mustang, nevető hangon belesuttogva.

- N-ne haragudj! – nyögtem ki elvörösödve a szégyentől, mikor kiderült a „gyengeségem".

- Semmi baj, nekem sincs ellenvetésem. Kimondhatatlanul élveztem az előzőeket. – mondta még a srác, majd finoman megfogva, ezúttal ő feküdt hanyatt, az ölébe ültetve. Tenyereimmel megtámaszkodva a mellkasán néztem a szemébe, érezve, hogy fürkésző tekintetétől még inkább izgalomba jövök.

Nem hittem volna, de annyira nem tudtunk betelni a másikkal, hogy konkrétan háromszor szeretkeztünk, szinte egymás után. Mire hajnalodni kezdett, végtelen kimerültséggel feküdtünk egymás karjában, miután még egyszer vettünk egy frissítő fürdőt (itt volt a harmadik együtt létünk). Fel sem öltöztünk, meztelenül bújtunk össze a takaró alatt, még ahhoz is fáradtak voltunk, hogy a kis éjjeli lámpát lekapcsoljuk. Csodálatosan boldognak éreztem magamat. Soha, álmomban sem gondoltam volna, hogy Roy Mustang mellett találom meg ezt az érzést, és most azon sem volt erőm vajúdni, hogy mi lesz ebből, ha valaha visszakerülök. Talán legbelül már nem is vágytam annyira haza, simán el tudtam képzelni velük az életemet. Lenne családom, lenne egy párom, még ha eléggé faramuci is lenne a helyzet. Csak ne múljon el ez a gyönyörű pillanat!

13. fejezet

Egy hirtelen felhangzó autódudálásra riadtam fel, ami kintről az utcáról szűrődött be. Kimerülten pislogtam ki szememből az álmot, kába tekintettel emelve meg egy kicsit a fejemet. Nyakig betakarózva feküdtem az ágyamban, valakinek a mellkasára hajtott fejjel. Mikor észrevettem magam mellett Mustangot, akihez eddig szorosan hozzábújva aludtam, szívembe ismét belenyilallt a boldogság érzet. Felsóhajtva bújtam vissza hozzá, mélyen magamba szívva bőrének finom illatát, kicsit még kiélvezve a szituációt. Ő még nem kelt fel, halkan szuszogva feküdt a hátán, fél kézzel magához ölelve tartott a derekamnál fogva, másik karja a feje alatt volt. Ahogy így csendben bambulva néztem előre, hallottam odalentről Sarah motoszkálását, amint a tegnapi edényeket mosogathatja, és azt is, hogy kint az utcán gyerekek hó csatáznak. Felpillantva a faliórára, éppen elmúlt nyolc óra, így még talán lesz egy kis időnk kiélvezni a nyugalmat. Mondjuk éreztem, hogy igencsak szólít már a természet, így végül erőt véve a lustaságomon bújtam ki a jó meleg takaró alól, majd magamra véve a pizsamanadrágomat, a papucsomat próbáltam megkeresni. Vajon hová dobhattam? Ja, tényleg, a párkánynál voltam utoljára, ott volt alatta.

Éppen elindultam felé, mikor teljesen váratlanul bizseregni kezdett a testem, mire egy igencsak ismerős, sárgás fény lepett el. Azonnal tudtam, hogy mi ez…!

- Ne! – kiáltottam fel rémülten, ösztönösen megpróbálva megszabadulni a fénytől, de az teljesen belepte a testemet.

- Ed?! – hallottam ekkor az ágy felől a srác ijedt hangját, és ránézve, láttam, hogy kába arccal ült fel, rám nézve. Mikor meglátta, hogy fénylek, riadtan ledobva magáról a takarót próbálta leverekedni magát az ágyról.

- Roy, ne haragudj! – kiáltottam még gyorsan, mert tudtam, hogy nincs időm. – Sajnálom, bocsáss meg!

Mielőtt Mustang megszólalhatott volna, csak annyit láttam még, hogy felém botladozva próbál megfogni, de a következő pillanatban minden elsötétült, mire testem egy erős villanás keretében semmivé vált.

- Igen! Sikerült!

- Jó ég, ez hihetetlen!

- Ugye még él?

- Bátyó!

Hirtelen arra eszméltem fel, hogy valaki megragadva szorít magához, majd enyhén megráznak. Felnyögve próbáltam észhez térni, a fejem úgy lüktetett, mintha bombát robbantottak volna benne. Az erős fénytől csak nehézkesen tudtam kinyitni a szememet, először eléggé homályos volt a látásom is.

- Mi történt? – nyögtem ki, azt se tudva, hogy hol vagyok. Jó ég, hogy tud ennyire fájni a fejem?

- Bátyó, most már minden rendben, itt vagy ismét! – hallottam valahonnan Al hangját, mire kezdtem végre észhez térni, fejemre szorított kezekkel.

Ismét felnézve már ki tudtam venni, hogy Alphonse páncélját látom magam mellett, ahogy a térdére támasztva a fejemet karolt át.

- Al? – nyögtem ki kábán, nagyon nehezemre esve a gondolkodás.

- Jól vagy, Edward? – guggolt le ekkor mellém Hughes alezredes is, aggódva. – Rettenetesen aggódtunk érted, hogy élsz-e még. Tiszta szerencse, hogy Roy segítségével sikerült téged visszahoznunk.

A név hallatán rémülten kerekedtek ki a szemeim, mire riadtan felnyögve ültem fel, kezeimmel megtámaszkodva, tekintetemmel azonnal az ismerős arcot keresve.

Mustang nem messze tőlünk veszekedett éppen Kevin Marshow alkimistával, emelt hangon szidalmazva a használhatatlan és instabil munkáját, kiadva az azonnali megsemmisítési parancsot.

- De uram…! – próbálkozott a szerencsétlen alkimista menteni a menthetőt, de nem sok sikerrel.

- Normális maga?! Úgy idehoz egy kísérletet, hogy nincs bebiztosítva egy hasonló baleset esetére?! – mérgelődött Mustang, meglepő vehemenciával. A többiek is csendben hallgatták főnöküket. – Mi lett volna, ha nem tudjuk, hol van? Akkor örökre ott ragadt volna egy másik dimenzióban az egyik társam! Hughes! Még ma délutánra kérem a gépezet megsemmisítéséről készült jegyzéket!

- Értettem! – bólintott a mellettem álló férfi, majd miután két katona elkísérte a kétségbeesett alkimistát, Mustang idegesen felsóhajtva hajtotta le a fejét, beletúrva elöl a hajába.

Gyomromba jókora csomó költözött most, hogy eszembe jutottak a történtek. Hogy honnan jövök és most hol is vagyok. Nem tudom, hogy mire emlékszik a másik, de muszáj, hogy beszéljünk!

Még mindig ugyanabban a nadrágban, amit tőlük kaptam léptem bizonytalan lépésekkel mellé, közel a síráshoz nézve fel a férfira. Milyen furcsa volt most ismét felnőttként ránézni. Már annyira megszoktam a kisfiús arcát, és azt, hogy nem volt sokkal magasabb tőlem.

- Ezredes. – szólítottam meg halkan, nem tudva, hogy mit várjak most tőle. Nem hinném, hogy elfelejtette azt, ami történt közöttünk, még ha ennyi év el is telt, de bennem még igencsak éltek az emlékek, és most eléggé féltem, hogy mit fog reagálni.

Mustang komor arccal nézett rám, de láttam tekintetében a mérhetetlen fájdalmat is, ahogy végignézett rajtam. Mikor a rajtam lévő nadrágra nézett, észrevehetően megrándult az arcizma, nyilván felismerte a ruhadarabot. Néhány pillanatot habozva már-már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül elkeseredve rázta meg a fejét, majd szó nélkül hátat fordítva nekem indult el öles léptekkel az ajtó felé, elhagyva a szobát. Tudtam. Nagyon dühös rám. Rettenetesen belekavartam az életébe, ráadásul úgy hagytam akkor ott, hogy fogalma sem volt semmiről. Nyilván benne is csak most realizálódott a dolog, hogy én voltam az a valaki akkor, de már nem tehetek ez ellen semmit.

- Bátyó, biztos rendben vagy? – lépett ekkor mellém Al, síri hangon ölelve magához. – Annyira aggódtunk miattad, mióta tegnap eltűntél!

- Tegnap? – kérdeztem megrökönyödve. – Csak… csak tegnap tűntem el?

- Igen. Marshow alkimista mostanra tudta helyreállítani a gépet körülvevő alkimistakört, de kiderült, hogy csak akkor tudunk visszahozni, ha tudjuk a pontos időt, hogy melyik időbe kerültél. Mustang ezredes mondta meg, hogy melyik napra állítsa be a gépet, annyira örülök, hogy sikerült visszahozniuk téged! Mondd csak… hol voltál? Miket láttál?

Szinte oda se figyelve a szavaira, továbbra is fájó arckifejezéssel néztem az ajtó irányába, ahol Mustang kiment. Rettenetesen rosszul éreztem magamat, úgy éreztem, mintha a szívemet tépték volna ki. Folyton magam előtt láttam fájdalmas arckifejezését, mikor rájött, hogy tényleg én voltam az a valaki. Mikor ott voltam velük, valahogy nem tűnt ennyire vészesnek az, mikor azon töprengtem, itt mit fognak ehhez szólni, de most igencsak rosszul érintett minden.

- Alphonse, most hagyd egy kicsit Edwardot, el kell vinnünk őt az orvoshoz, hogy leellenőrizhessék az állapotát. – lépett ekkor mellénk Hughes alezredes, majd gyengéden eltolva tőlem öcsémet, a vállamat megfogva vezetett ki engem is a teremből. Én hagyva magamat haladtam mellette, teljesen magamba roskadva.

- Minden rendben? – hallottam kis idő múltán a férfi kedves, érdeklődő hangját. Én viszont csak bólintva válaszoltam, pedig egyáltalán nem volt semmi sem rendben.

Hughes alezredes még várt egy kicsit, mintha átgondolná a mondanivalóját.

- Nagyon aggódtunk érted, bár… talán Roy volt az, aki a leginkább feldúlt volt. Addig hajtotta Marshowot, míg el nem készült a géppel. Meglepett, mikor ennyire tutira tudta a napot.

Hirtelen megrebbentek a szemeim. A nap. Mustang mondta azt a napot, mikor eltűntem. Vajon miért nem azt az időpontot mondta, mikor még nem is ismertük egymást? Mondjuk, mondhatta volna azt a napot, mikor összeütköztünk az utcán, vagy mikor először kerültem hozzájuk. Akkor nem lett volna ebből ekkora bonyodalom.

Hirtelen ökölbe szorítottam a kezeimet, mire kétségbeesve lódultam meg, futva az ezredes irodája felé tartva, nem foglalkozva az alezredessel sem, aki meglepő módon nem sietett utánam. Muszáj megmagyaráznom neki, hogy mennyire sajnálom azt, hogy ott kellett őt hagynom, de én nagyon is komolyan gondoltam az akkor történteket. Oké, ez kissé hülyén fogja kivenni magát, de TUDNIA kell, hogy számomra mennyit jelentettek az akkor történtek! Hogy mennyire fontossá vált számomra.

A keresett ajtó elé érve, először elbizonytalanodtam, ugyanis hallottam bentről mélyebb hangját, ami a történtek után igencsak kellemessé vált számomra. Végül nyelve egyet ragadtam meg a kilincset és minden kopogás nélkül benyitottam. Mustang kivételesen nem az asztala mögött ült, hanem az ablaknak dőlve állt, karba tett kézzel, és igencsak ideges arccal magyarázott Hawkeye hadnagynak. Jöttemre mindketten rám néztek, és míg a hadnagy kedves mosollyal az arcán lépett elém, addig Mustang alsóajkába harapva nézett félre, ujjaival belemarva karján lévő felsőjébe.

- Edward, nagyon örülök, hogy jól vagy. – mondta, majd szeretetteljesen megölelt. – Minden rendben? Hogy érzed magadat?

Mielőtt válaszolhattam volna, Mustang ingerült hangja előzött meg.

- Hawkeye, kísérd le Elricet az orvosiba, haladéktalanul.

Mindketten meglepődtünk a kemény hanghordozáson, de a férfi további magyarázat nélkül ült vissza az asztalához, továbbra is kerülve a szemkontaktust.

- Jól vagyok. – szólaltam meg halkan, nyelve egyet. – Ezredes, beszélnünk kell.

- Nincs időm, azt mondtam, menj le az orvoshoz. – mondta, továbbra sem nézve fel.

Nagyon igyekeznem kellett, hogy el ne sírjam magamat, látva a másik haragját irántam. Jó ég, mindent elszúrtam! Hogy tehetném vajon jóvá? Nem bírnám elviselni, ha megutálna!

- Nem megyek! Muszáj beszélnünk, ezredes! Sajnálom… én tényleg igazán sajnálom, hogy… - próbálkoztam a magyarázattal, de ekkor a férfi dühösen levágva a tollát pattant fel, haragosan nézve a szemeimbe.

- Azt mondtam, elég! Nem vagyok hajlandó erről beszélni, úgyhogy téma lezárva! Az idei vizsgát teljesítetted, Havoc majd kivisz az öcséddel együtt az állomásra, hogy folytathassátok a kutatást! Engem pedig hagyj békén, nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra!

- Uram…! – nyikkant meg Hawkeye döbbenten, nem tudva hová tenni főnöke érthetetlen viselkedését.

Nekem viszont ennyi bőven elég volt. Arcomon mérhetetlen fájdalommal buggyantak ki a könnyek szemeimből, majd számra szorított kézzel fordultam meg, kisietve a szobából, kicsit nekimenve a nőnek is. Értem, hogy dühös, de miért kell úgy viselkednie velem, mintha bűnöző volnék?! A fenébe is, én kerültem el egy másik világba, nekem kellett megszenvednem azért, hogy túléljem, és mellesleg ő volt az, aki konkrétan rám nyomult! Nem tehetek róla, hogy ennyire rájuk voltam utalva, és nem bírtam ellenállni neki!

Kint az egyik folyosón összefutottam az engem váró öcsémmel, aki most riadtan ölelt magához, miután sírva futottam hozzá, belekapaszkodva a hatalmas páncélba.

- Bátyó, mi történt? Ki bántott? – próbált vigasztalni, miközben óvón magához húzott.

- Menjünk innen, Al. – keseregtem, és úgy éreztem, hirtelen minden értelmét vesztette, már semmi közöm nincs a katonasághoz, és már egyáltalán nem érdekel engem semmi. – Elegem van, nem akarok soha többé visszajönni ide! Menjünk el!

Al azonnal bólintott, majd az eddig a kezében tartott alkimista köpenyt terítette a vállamra, hogy ne fagyjak meg. Szipogva bújtam bele, kicsit komfortosabban érezve magamat, majd esetlenül megfogva egyik kezét, elindultunk kifelé. Kár, hogy nincs nálam az alkimista óra, most a legszívesebben letépve magamról vágnám a földhöz, hogy soha többé ne legyen semmi közöm az itteniekhez, az egész szervezethez… legfőként Roy Mustanghoz…!

14. fejezet

Miután elhagytuk a Központot, a továbbiakban már senkivel nem voltam hajlandó kommunikálni, Allal visszamentünk a szállásunkra, majd összepakoltunk, hogy holnap kora reggel elindulhassunk. Bár meglátogattak a csapattársak, úgy kollektívan, hogy érdeklődjenek felőlem, de én elég hamar leráztam őket. Kijelentettem, hogy mindent köszönök nekik, de ezennel most találkoztunk utoljára, mi holnap elmegyünk és soha többé nem fogják keresztezni egymást az utaink. A kérdésre, hogy mi a fene történt velem addig, míg a múltban voltam, egyszerűen rávágtam, hogy semmi olyasmi, amihez bárkinek is köze lenne, majd becsapva az ajtót, visszatértem a fürdőbe, hogy még jobban kisírjam magamat. Még Alnak sem mondtam meg, hogy mit éltem át, csupán annyit árultam el neki, hogy valakivel, akit jól ismerek összefutottam a múltban és akaratomon kívül durván bekavartam neki, így többé nincs itt maradásom. Al nyilván tisztában volt vele a látottakból kiindulva, hogy Mustang lehetett az a valaki, de bölcsen nem faggatott, csupán hűségesen elfogadta a döntésemet és mondta, hogy követ engem bárhová. Látta rajtam, hogy nagyon szenvedek, és a legrosszabb az volt, hogy nem csak amiatt, mert Mustang így viselkedett velem, hanem a hiánya miatt is. Míg ő éveket élt meg azóta, én csak egyet aludtam, és hiába a fura helyzet, azért mégiscsak lefeküdtünk egymással, és nagyon hiányzott az érintése, a kedvessége és az érzés, hogy hozzá tartozok. Szeretem… ezen már nincs mit szépíteni. És az a tíz év nem változtatott annyit rajta, hogy most megint más szemmel tudjak rá nézni, mert nem megy. Most, hogy felnőttként láthattam őt, ugyanazt érzem iránta, ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet és a kisugárzás.

Kivörösödött szemekkel feküdtem az ágyban, de képtelen voltam aludni. A besütő holdfény pont megvilágította az ajtó mellé készített bőröndömet, azt figyeltem eltűnődve. Már elmúlt éjfél is, így még inkább rosszul éreztem magamat a fájó emlékekre. Nekem csupán egy napja, hogy egymás karjában találtunk menedéket, hogy együtt töltöttük azt a felejthetetlen éjszakát. Ha reggel elmegyünk, soha többé nem fogunk visszatérni, és soha nem fogom tudni elmondani neki, hogy mit érzek. Már az sem érdekel, hogy számára semmit nem jelent, de én nem hagyhatok úgy mindent a hátam mögött, hogy legalább ezt el ne mondjam neki.

Most felültem az ágyon, kis ideig magam elé meredve, mire elkínzott arccal nyögtem fel, és kipattanva az ágyból láttam neki az öltözésnek. Nem érdekel, lesz, ami lesz, de akkor is meg fog hallgatni, ennyi jár nekem!

Tiszta szerencse, hogy tudtam, hol lakik, így nyakamba véve a kihalt várost, elindultam a déli külperem felé, a családiházak irányába. Egyszer voltam nála, amikor beteg lett és vittünk Havockal neki ellátást, így tudtam, hogy melyik házat kell keresnem. Nagyon hideg volt, mindegyik ház kéménye füstölt, de szerencsére szélcsend volt, így nem fagytam meg. Gyomrom ismét összerándult a félelemtől, hirtelen nem is tudtam mihez kezdjek, hogy itt álltam az ajtajában, de ekkor oldalra nézve felfedeztem, hogy a jobb oldali szobában ég némi fény. Akkor vajon ő is fent van? Mindegy, most, hogy itt vagyok, vettem egy mély lélegzetet, mire bekopogtam. Próbáltam nem túl hangosan, hogy ne figyeljen fel rá más, és most vártam, hogy reagáljon valamit. Mikor úgy fél perces várakozás után sem történt semmi, megismételtem a kopogást, és mintha fél szemmel láttam volna mozgást abból az ablakból, ahol a fényt is láttam. Tudtam, hogy lát engem, csak nem akar ajtót nyitni. Na jó, nem fogom hagyni magamat!

- Ezredes. – támaszkodtam most a fehérre festett ajtónak, a homlokomat is neki döntve. – Tudom, hogy nem alszik. Én… tudom, hogy most milyen dühös rám… és teljes mértékben megértem, de engedje meg, hogy megmagyarázzam. Kérem… engedjen be.

Nem tudtam, csak valamiért éreztem, hogy itt lehet az ajtó túlfelén. Reménykedve néztem fel, de még mindig nem nyílt ki.

- Sajnálom, ha megbántottam. Én… én tényleg igyekeztem nem belekeveredni az életébe… megpróbáltam távol maradni, csak… nem ment. Valahogy minden olyan kusza lett. Mire észbe kaptam, fontos lett számomra, annyira, hogy nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. Ami köztünk történt, az lehet, hogy nem helyes, de nem bántam meg semmit, számomra nagyon is sokat jelent. Csak akartam, hogy tudja, mielőtt… mielőtt Allal végleg elmegyünk. – fejeztem be a magyarázkodást, majd lenyelve keserűségemet szorult ökölbe egy pillanatra a kezem, utána ellépve az ajtótól indultam el visszafelé. Még soha nem volt senkit ilyen nehéz itt hagyni, halkan sírdogálva törölgettem a szemeimet, de csak nem akarta abbahagyni.

Néhány lépésnyire eltávolodtam, mikor azt hallottam, hogy nyílik mögöttem az ajtó. Megtorpantam, majd reménykedő arccal fordultam vissza. A küszöbön Mustang állt, egy egyszerű fehér pólóban és egy szürke színű, bő itthoni nadrágban, de nyúzott arcára és karikás szemeire nézve leszűrtem, hogy ő sincs éppen a helyzet magaslatán, hozzám hasonlóan.

- Azt hiszed, idejössz, kinyögsz valami magyarázatot, utána meg világgá mész, mintha csak így lenne a természetes? Ennél kicsit gerincesebbnek hittelek, Edward. – jelentette ki a férfi komor hangon.

Ezen máskor felhúztam volna magamat, most viszont belül éreztem, hogy valóban a menekülőutat választottam, hogy le tudjam magamról rázni a felelősséget. De mit tegyek, ha ennyire nem akart velem szóba állni?

- Sajnálom… úgy éreztem, az lenne a leghelyesebb, ha elmegyek. – válaszoltam csendesen, szokatlan nyugodtsággal. Így most eléggé felnőttnek nézhettem ki.

Mustang még félrenézett, alaposan átgondolva a helyzetet, majd szó nélkül félreállt, kitárva az ajtót, ezzel jelezve, hogy menjek be. Nem hittem volna, hogy beenged, így most ismét zavarba jőve indultam vissza, félénken bemenve a házba. Még megvártam, míg becsukja utánam az ajtót, majd mikor elindult előre, a nappaliba tartva, követtem őt.

- Ülj le. – intett az egyik fotel felé, amire én szó nélkül leültem. Ő még összerendezett az asztalon heverő néhány csomagszerűséget, majd leült velem szemben egy karosszékbe, ezúttal egyenesen a szemembe nézve. Kicsit meg voltam szeppenve, plusz baromira zavarban voltam, és mivel nem tudtam hirtelen mit mondani, szemeimet törölgetve próbáltam összeszedni a gondolataimat.

Kis ideig mindketten csendben voltunk, gondolatainkba mélyedve, majd végül a férfi szólalt meg.

- Sajnálom, hogy olyan csúnyán beszéltem veled az irodában. – mondta Mustang halkan. – Eléggé sokkolt a tudat, mikor eltűntél, azonnal rájöttem, hogy te voltál az, akivel fiatalként találkoztam. Mikor megláttalak abban a nadrágban és láttam az arcodat, hirtelen bepánikoltam.

- Mikor öt évvel ezelőtt először találkoztunk, akkor sem fogott gyanút, ezredes? – kérdeztem meg csendesen. Többek között erre is kíváncsi voltam.

Mustang felsóhajtva nézett le a szőnyegre.

- A gyanú mindig is bennem élt, mióta megláttalak téged az állomáson. Bár fiatalabb voltál akkor a mostaninál, de ugyanaz a hang, ugyanaz a haj és tekintet, a hihetetlen alkímiatudásod, nem beszélve az automailekről és a nevedről. Akkora volt a hasonlóság, hogy nem tudtam napirendre térni a dolog felett, holott tudtam, hogy lehetetlen. Ha olyan idős lettél volna, még megmagyarázhattam volna azzal, hogy valami olyan képességed van, hogy nem öregedsz, és az amnézia miatt nem emlékszel rám sem, de fiatalabb voltál, így semmilyen magyarázatot nem találtam. Csak azt tudtam, hogy elképesztően hasonlítottál ahhoz a személyhez, akit akkor megismertem, és ösztönösen védeni akartalak mindentől és mindenkitől.

- Akkor ezért tudott mindig rólunk annyit? – kaptam hirtelen észbe. – Ezért tudta, hol vagyunk, ezért sietett mindig segíteni, ha bajba kerültünk Allal?

- Nem is azért, mert zsarnokoskodni akartam feletted, csak nagyon féltettelek. – vallotta be Mustang, és ezúttal lepergett arcáról a távolságtartó maszk, végre kezdve megnyílni. – Még a veszekedéseink is dejavu érzést okoztak, mindenben hasonlóságot véltem felfedezni. Viszont legalább arra választ kaptam, hogy miért éreztem folyton azt veled kapcsolatban akkor, hogy eltitkolod előlem a valódi kilétedet. Tudtam, hogy az az amnéziás történet nem lehet igaz, csak arra nem sikerült rájönnöm akkor, hogy miért féltél ennyire tőlünk.

- Attól féltem, hogy belezavarok az életébe. – motyogtam, az ujjaimmal babrálva zavaromban. – Hirtelen nem tudtam mit kitalálni, csak azt, hogy nem emlékszem semmire. A Központba nem mehettem, konkrétan ott jelentem meg, egy rakás vadidegen előtt, alig tudtam elszökni. Magát kerestem, de akkor még nem ismerték, így azt hitték, dilis vagyok, így menekülnöm kellett. Mikor ott a kanyarban összeütköztünk, már akkor ismerős volt, de mikor maga után kiáltottak, nagyon megijedtem. A többit pedig… tudjuk.

Most ismét elhallgattunk, de éreztem, hogy lassan meg kéne beszélnünk azt a bizonyos témát is. Hiszen voltaképp lefeküdtünk egymással, amit mindketten akartunk. Én még azóta is, így ez eléggé bonyolódik.

- Hughes alezredes azt mondta, hogy maga mondta meg a napot, ezredes. – néztem fel ismét a férfira, felkészülve a mindent eldöntő kérdésre. – Miért pont azt a napot mondta Marshownak? Miért nem azt, mikor éppen csak találkoztunk?

Mustang eltűnődve figyelte az arcomat, majd végül biccentett egyet.

- Két okom is volt rá. Az egyik az, amit az egyik vacsora alatt mondtál Sarahnak. Hogy nem akarod, hogy elmenjen Talynba a barátnőjéhez, mert rossz érzésed van.

Ennek hallatán rémülten kerekedtek ki a szemeim, előrébb csúszva a fotelben.

- Ne! Mondd, hogy nem esett baja! Ugye nem ment el? Mondd, hogy nem engedted el Talynba! – kértem őt könyörögve, fel sem figyelve rá, hogy automatikusan letegeztem.

Mustang azonnal megrázta a fejét.

- Nem, nem ment el. Megmentetted az életét, Edward. Sokat beszéltünk rólad, mióta eltűntél, de abban megegyeztünk, hogy hallgatunk rád. Másnap az újságból értesültünk arról, hogy meghibásodott a híd és lezuhant pont az a vonat, amivel ő ment volna. – itt most egy reszketeg sóhajt megeresztve masszírozta meg az orrnyergét. – Olyan furcsa. Vannak emlékeim arról, hogy meghalt, de mikor tegnap eltűntél, egyszer csak arra ébredtem rá, hogy Sarah él, és hirtelen olyan emlékeim is lettek, amiben ő is szerepel, még a mai napig is. De nem emlékszem arra, hogy meséltem volna róla neked. Honnan a manóból tudtad mégis, hogy balesete lesz?

Kicsit elszégyellve magamat pillantottam félre.

- Még… régebben Hughes alezredes említette meg, mikor az egyik karácsony alkalmából nagyon mérges lettem, mert nem akarta elfogadni az ötletet, hogy egy közös karácsonyi bulit tartsunk a csapattal. Akkor az alezredes elmondta a miértjét, hogy megértsem az indokait és ne bosszankodjak miatta. Annyira szégyelltem magamat akkor…! Azán mikor arról beszéltek a vacsoránál, hogy Sarah elmenne Talynba, nagyon megrémültem, de mivel nem mondhattam meg, hogy miért ne, így ezért sikeredett olyan értelmetlenre a magyarázkodásom. De annyira örülök neki, hogy rendben van! – mondtam hálás mosollyal, ismét bekönnyezett szemekkel. El sem tudtam mondani, mennyire megkönnyebbültem a tudattól, hogy Sarah él, így legalább némileg enyhült az a teher, amit akkor vettem magamra, mikor az anyukánkat nem bírtam megmenteni. Úgy éreztem, mintha vezekeltem volna némileg a halála miatt.

Mustang akart volna valamit mondani, de végül fájó arckifejezéssel nyúlt felém, megragadva a csuklómat, mire felállva a székből rántott magához. Halkan felnyögve öleltem át a mellkasát, arcomat belefúrva felsőjébe, ujjaimmal erősen belemarkolva a hátán lévő ruhába. Ő szintén magához szorítva túrt egyik kezével a hajamba, a másikkal hátul szintén a felsőmbe markolva húzott közelebb, és éreztem, hogy az ő teste is mennyire remeg. Végre ledőlt a köztünk lévő utolsó fal is, szinte felszabadulva öleltük egymást, és nagyon jól esett erős, meleg testéhez bújnom. Ismét elfogott az az érzés, amikor a fiatalkori énjét öleltem, de megpróbáltam visszafogni magamat.

- És mi volt a másik indok? – kérdeztem meg váratlanul. Hogy ez hogyan jutott eszembe, nem tudom.

- A másik oka te voltál. – suttogta a fülembe Mustang, amitől kirázott a jóleső borzongás. – Ha egy előbbi időt mondok, akkor soha nem tapasztalhattam volna meg azt az érzést, amit akkor, mikor veled voltam. Lehet, hogy beleavatkoztál az életembe, de egy olyan sorsdöntő fordulat voltál nekem, ami sok mindent megalapozott a későbbiekben. Nélküled nem lennék az, aki most is vagyok, sok mindent neked köszönhetek, Edward. Mikor eltűntél, sokáig a választ kerestem, hogy merre lettél, és miután bekerültem a katonaságba, akkor is azon járt az agyam, hogy magyarázatot találjak a történtekre, vagy megtaláljalak. Ahhoz viszont egyre többet kellett fejlesztenem magamat, így voltaképp te tartottad bennem az elszántságot mindvégig. Könnyű azt mondani, hogy az ember a legmagasabb beosztásra törekszik, ha nincs megfelelő motivációja. Nekem te voltál a motivációm, sohasem felejtettelek el.

Hallva az őszinte vallomást, zavarba jőve nyögtem fel, arcomat még inkább a felsőjébe temetve. Erre nem gondoltam, hogy ennyire sokat jelentettem a számára. De akkor most vajon hányadán állunk?

Lassan elhajolva engedtük el egymást, de nem húzódtunk el a másiktól. Alsóajkamat harapdálva néztem fel rá, próbálva kitalálni, hogy most mi legyen. Rémülten jöttem rá, de a történtek után úgy éreztem, hogy hiába a megnőtt korkülönbség, ugyanolyan hatással van rám, mint a fiatalkori énje.

Mustang most ismét a tekintetemet fürkészte, mire halvány mosollyal simította végig az arcomat. Szerintem azzal mindent elárultam a bennem dúló érzésekről, hogy halkan felsóhajtva fordítottam oda kezéhez a fejemet, éreztetve, hogy milyen jól esik ez a kedvesség a részéről.

- Te mindig képes vagy összezavarni, Edward. – mondta halkan, nem engedve el az arcomat. – Mindig is többet jelentettél nekem, mint egy sima beosztott vagy kolléga, de most, hogy kiderült mi is a helyzet, sokkal erősebbé vált ez az érzés. Jól érzem, hogy még nem múlt el az a szikra kettőnk között, ami már akkor is megvolt?

- Ne feledje, ezredes, én pont 24 órával ezelőtt éltem át életem legboldogabb estéjét. Nemhogy a szikra nem tűnt el, de még a tűz is megvan. – mondtam nevetve, igencsak elpirulva a személyes témától.

Mustang felsóhajtva engedett most el, lépve egyet hátra.

- 12 év, mégis, olyan, mintha tényleg tegnap történt volna. – itt most nagyon komolyan nézett vissza rám. – Rendben, Edward, beszéljünk nyílt lapokkal. Én jelenleg 31 éves vagyok, te viszont még mindig alig 18. Az akkori helyzet teljesen más volt, akkor én is jóval fiatalabb voltam. Most nagyon kacifántos minden, viszont nem akarom, hogy elmenjetek. Amúgy is rohadt nehezemre esett mindig is elengedni téged. És ha… netán úgy döntenénk, hogy… szóval, ha szeretnénk ezt folytatni, akkor…

- Igen! – vágtam rá teljesen váratlanul, nem csak őt, de saját magamat is meglepve. Oké, innét már nincs visszaút. – Én… szeretném. Nagyon. Tudom, hogy teljesen más a felállás, hogy furán veszi ki magát, de… akarom. Akarom ezt a kapcsolatot.

Mustang erre halkan felnevetve túrt a hajába, hitetlenkedő arccal rázva meg a fejét.

- Ez hihetetlen. Soha nem hittem volna, hogy… A fenébe is, annyi évet vártam erre a pillanatra, mikor ismét együtt lehetünk. – azzal ismét felém kapva ölelt magához, amit én felhevülten viszonoztam, lábujjhegyre állva, hogy vállára hajthassam a fejemet. Nagyon furcsa volt minden, hiszen néhány héttel ezelőtt – számomra! – Mustang még a felettesem volt, és bár mindig is jobban ragaszkodtam hozzá, mint azt gondoltam, de most egy csapásra minden megváltozott. Megismertem őt kívülről-belülről, egy olyan oldalát, amit csak nekem mutatott, és ez fantasztikus érzés. És az, ahogy most magához ölelt, a hála az arcán és a szavai, ismét eszembe juttatták azt a fiatal srácot, akit annyira a szívembe zártam. Oké, nem egész 14 év van köztünk, de most még az sem számított.

- Nem akarom, hogy elmenjetek. – hallottam ismét a hangját a fülemnél. – Legalább egy kis időt maradjatok még.

- Szólok Alnak, hogy halasszuk el egy kicsit az indulást. – mondtam halkan, megbökve orrommal a nyakát.

Éreztem, amint enyhe remegés fut végig rajta, szorítása is erősödött a testem körül.

- Szeretnék adni neked valamit. – mondta kis idő múltán, majd elengedve, visszalépett az asztalhoz, amin az a néhány becsomagolt dolog volt. – Mikor eltűntél, ott hagytál nálam néhány dolgot. Közöttük ezt is.

Azzal beletúrva a csomagba, előhúzta azt az alkimista köpenyemet, amiben akkor voltam, mire a zsebébe nyúlva, kivette az azzal együtt ott feledett alkimista órámat is, amit mindvégig nagy gonddal dugdostam előlük, nehogy lebukjak. Elámulva vettem a kezembe, és furcsa volt látni, hogy ami még tök újszerűnek tűnt tegnap, mára eléggé ütött-kopott volt, kifakult, látszott rajta az eltelt 12 év nyoma.

- Jó ég, ez mindvégig nálad volt? Ez a ruháimmal együtt ott maradt, miután visszajöttem.

- Később találtam meg a matrac alatt. Gondolom, oda dugtad el előlünk, nehogy lebukj. Mindent eltettem, ezek emlékeztettek rád nap, mint nap. És ebből jöttem rá, hogy Állami Alkimista vagy, így ezért kutattam olyan vadul utánad, hátha megtalállak. Ja, és míg el nem feledem, Aramis is nálunk maradt.

- Basszus, őt el is felejtettem! – kaptam a szám elé. – Atyaég, mi lett vele? Él még egyáltalán?

- Sajnos már nem, néhány hónappal ezelőtt múlt ki. De arany élete volt, Sarah mindig úgy gondozta, mintha a gyereke lenne, hisz' ő is rád emlékeztette őt. Ezért is volt ismerős, mikor megláttam tegnap Marshow kezében, mert ő tényleg az az Aramis volt, amelyiket mi neveltünk fel az eltűnésed után.

Most fáradtan és végtelen kimerültséggel csuklottak össze alattam a lábaim, kocsonya lábakkal ültem le gyorsan a földre, fejemet lehajtva masszíroztam meg szédülő fejemet.

- Jó ég, annyira össze vagyok zavarodva. Még alig fogtam fel a történteket, hirtelen olyan sok minden történt.

Mustang letérdelve mellém adott egy csókot a hajamra, majd a vállaimat kezdte gyengéden masszírozni.

- Semmi baj, ez természetes. Gyere, pihenned kell, nagyon sok volt ez neked így hirtelen. – azzal gyengéden felhúzva, felkísért az emeletre, az egyik vendégszobába. – Maradj ma itt éjszakára, holnap majd tiszta fejjel átbeszélünk mindent, rendben?

- Oké. – bólintottam, de mikor ki akart volna menni, hogy hozzon nekem pizsamát, hirtelen megfogtam a karját, visszatartva. – Várj! Nem… nem maradnál itt velem? Nem azért, csak… nagyon szeretném, ha itt lennél te is.

Kicsit habozott, de végül beleegyezően bólintott.

- Akkor viszont gyere át hozzám, ott kényelmesebben elférünk. – mondta, majd miután a fürdőben megmostam az arcomat, átmentünk a szemközti szobába. Hirtelen de ja vu érzésem támadt. Szinte pontosan úgy volt itt is berendezve a szoba, ahogyan fiatal korában, csak modernebb és felnőttesebb bútorokkal. De az ágya, a bútorai és az asztala szinte pontosan ugyanott álltak, így mosolyogva néztem körbe. Még a mostaninál is jobb kedvem lett, vidáman siettem az ágyhoz, lehuppanva rá, ugrálva néhányat rajta.

- Mintha el se jöttem volna tőled. – mondtam nevetve, és immáron teljesen természetessé vált, hogy őt is tegezem. Már nem lenne értelme a formaiságnak. – Szinte teljesen ugyanilyen volt akkor is a szobád, egészen otthonosan érzem magam.

- Elég sok időt töltöttem ott, már csak megszokásból is így rendezem be minden szobámat. – mondta Mustang, miközben a szekrényhez lépve, elővett egy másik pólót és egy rövidebb nadrágot. – Lehet, hogy nagyok lesznek ezek már rád, azért nőttem egy keveset azóta, hogy utoljára kölcsönadtam neked a ruháimat.

Jókedvűen felnevetve ugrottam fel, átvéve tőle a ruhát.

- Sebaj, nővök még egy keveset, utána ezek is jók lesznek rám. Köszönöm szépen.

Visszalépve az ágyhoz, némi zavart tétovázás után végül nekiláttam öltözni. Levettem először a felsőmet, amit követett a nadrágom is, direkt nem véve még fel magamra a felsőt. Bár háttal álltam a férfinak, de valamiért vágytam arra, hogy így legyek előtte, egy szál alsónadrágban. Annyira szerettem volna én is látni őt, biztos sokat változott, mióta fiatalként láttam.

Alig gondoltam végig, mikor éppen emeltem a pólót, hogy felvegyem, hátulról váratlanul lefogták a két karomat, mire lassan visszanyomták. Megremegve engedelmeskedtem, hagyva, hogy kiessen kezemből a felső, hogy hátulról hozzám simuljon a másik teste. Felkaromat fogva lassan lecsúsztatta a kezeit rajta, majd leérve a kezemig, ujjainkat összekulcsolva karolta most át a mellkasomat, szorosan összesimulva így. Szaggatottan felsóhajtva döntöttem hátra a fejemet a kulcscsontjának, nehezebben lélegezve a megújuló vágytól.

- Olyan furcsa. – szólalt meg a férfi halkan, továbbra is így tartva a karjában. – Úgy érzem, mintha az elmúlt 12 év nem is lett volna, és most onnan folytatnánk, ahol akkor abbahagytuk. Szinte el sem hiszem, hogy eddig úgy beszéltünk nap, mint nap, hogy nem érezhettem így irántad.

- Tudom, nekem is újdonság. – mondtam mosolyogva. – Évekig úgy voltunk, mint főnök és beosztott, ráadásul 14 évnyi korkülönbséggel, eszembe sem jutott soha, hogy valaha is összejövünk ilyen téren.

- Sokat változtál te is, ez alatt a kis idő alatt. – suttogta a nyakamba Mustang, egy apró puszit adva a bőrömre. – Úgy látom, mindketten nagy hatással voltunk a másikra.

- Minden téren. – válaszoltam, majd továbbra is hagyva, hogy átöleljen, szembe fordultam vele, komoly arccal. – Allal elég hamar egyedül maradtunk, és mivel nem volt apánk sem, így sohasem éreztem magamat úgy igazán biztonságban. Mivel folyamatosan vándoroltunk, semmi biztos pontunk nem volt, csak sodródtunk az árral. De… mikor hozzátok kerültem, életemben először éreztem azt, hogy biztonságban vagyok, hogy van otthonom, ahol nem les rám állandóan veszély, ahol nem ismerik a múltamat, ahol önmagam lehetek. Szinte… szinte nem is akartam visszajönni, annyira megnyugtatott az ottani élet, mintha mindig is oda tartoztam volna. A közelséged megnyugtatott, és az, hogy ennyit foglalkoztál és törődtél velem, az nagyon sokat jelent számomra. Akkor úgy éreztem, hogy egyedül rád van szükségem, hogy örökre melletted akarok lenni, csak féltem, hogy mi lesz, ha egyszer visszajövök.

- És most mit érzel? – kérdezte Mustang halkan, kisimítva egy hosszabb hajtincset az arcomból, eltűnődve a szemeimet figyelve.

Alsóajkamba harapva kezdtem bólogatni.

- Még mindig ugyanazt. Nem vagyok képes különbséget tenni, ugyanazt a biztonságot és hovatartozást érzem most is, hogy itt vagyok veled. Én… én azt hiszem, rohadtul beléd szerettem. – a végén könnyeimmel küszködve nevettem fel, elvörösödve hajtva le a fejemet, nekitámasztva a mellkasának. – Jó ég, el sem hiszem, hogy kimondtam.

Mustang váratlanul megfogta az államat, majd megemelte a fejemet, hogy a tekintetünk találkozzon.

- Nagyon szeretlek, Edward Elric. Hálás vagyok a sorsnak, hogy kiderült az igazság, és ismét egymás mellett lehetünk. Még nem tudom, hogy mi lesz ebből, de nem fogom hagyni, hogy elválasszanak tőlem. Többé nem.

Csodálkozó szemekkel hallgattam a vallomását, és hirtelen határtalan boldogságot éreztem magamban ennek hallatán.

- Veled akarok maradni! – nyögtem még ki, de ekkor félretéve a maradék tartásunkat is, végre ismét megcsókoltuk egymást.

Ahogy követelőzve csókolta, harapta a számat, ugyanazt a jóleső érzést éreztem, amit utoljára is. Érezhető volt az évek alatt felszedett rutin, de ez csak még inkább izgalomba hozott. Amilyen hevesen csókolt és mellette a testem különböző pontjait simogatta, úgy éreztem, menten meghalok a vágytól. Nyöszörögve markoltam a felsőjébe, azon igyekezve, hogy minél előbb le tudjam szedni róla. Egy pillanatra elszakadtunk egymástól, de mikor sikerült, utána türelmetlenül kapott vissza hozzám, olyan hevesen szorítva száját az enyémre, hogy fogaink összekoccantak. Ha a türelmetlenségnek lenne mintaszobra, akkor mi azok lehetnénk. Szabályosan téptük le egymásról a rajtunk maradt ruhadarabokat, és amint meztelenek lettünk, Mustang erősen megragadva kapott az ölébe, feltérdelve velem az ágyra. Mikor minden gyengédség nélkül ledobott a párnák közé, ismét elszakadva egymástól hagytam, hogy durván széttolja a lábaimat, közéjük térdelve. A derekamat megragadva rántott magához, hogy ágyékunk összesimuljon, majd visszahajolva hozzám, ezúttal a nyakamat kezdte harapdálni, egy részen kiszívva a bőrömet is, kezeivel folyamatosan a combjaimat simogatva. Ezúttal sem tett különbséget a testrészeim között, az automailes lábamat ugyanúgy simogatta, ahogyan a másikat is. A jóleső érzéstől halkan könnyezve martam bele izmoktól feszülő hátába, csípőmet kénytelen voltam az övéhez dörzsölni, hogy legalább egy kicsit enyhüljön a bennem tomboló feszültség. Mikor megéreztem, hogy a kezdeményezésemnek hála egyik kezével benyúl közénk, kitapogatva azt a bizonyos pontot, hangosan felnyögve nyitottam szét a lábaimat, amennyire csak tudtam, türelmetlenül megsürgetve őt.

- Kérlek…! Nem bírom sokáig…! Magamban akarlak érezni, Roy! – nyöszörögtem, mire tehetetlenségemben kissé erősebben haraptam bele vállának a tövébe.

- Jesszus! – szisszent fel Mustang a vállát ért támadástól, de erre válaszul kapásból két ujjával hatolt belém, hogy minél hamarabb felkészíthessen. Még megnyaltam az azonnal bevörösödött harapásnyomot, majd összeszorított fogakkal hajtottam hátra a fejemet, várva, mikor hatol belém végre. Éreztem, amint a torkomon haladva csókolja végig nyirkos bőrömet, és ez a jóleső kényeztetés kezdett megőrjíteni. Jobban szólva minden, ami vele kapcsolatos.

- Készülj. – suttogta kicsivel később a fülembe, majd kihúzva az ujjait, helyettük azonnal férfiasságával nyomult belém, nem sokat teketóriázva.

Felkiáltva markoltam a derekamat tartó kezébe, ujjaimat csuklójára kulcsolva. Annyira fantasztikus érzés volt, hogy ismét bennem volt! Bár fájt, de elenyészett a tiszta élvezet mellett, főleg, hogy szinte azonnal mozogni kezdett bennem. Felnyögve hagytam, hogy ismét rám feküdjön, majd kényelmesen elhelyezkedve, összekapaszkodva mozogtunk egymáson. Automailes lábamat oldalra hajtva támaszkodtam meg, míg a másikat az egyik lábán átvetve vettem fel a ritmust, simogatva őt, ahol csak értem. Mustang a hátam mögött benyúlva a karjaival ölelt magához, egyik kezével a hajamba markolva. Kezdetben még lágyan csókoltuk egymást, kiélvezve a kellemes, ritmikus ütemet, de lassan kezdett felbolydulni a belsőm. Mikor egyre többször remegtem meg és igencsak megszaporodott a légzésem, Mustang ezzel párhuzamban egyre gyorsabban kezdett bennem mozogni, erősebben és lendületesebben préselve csípőjét az enyémhez. Ettől pedig még inkább feltüzelve nyöszörögtem, lassan félbe is kellett hagynunk a csókot, egymás nyakába temetve arcunkat élveztük az egyre gyorsuló szerelmi táncunkat.

Mikor megéreztem, hogy pillanatok kérdése és elmegyek, kétségbeesetten túrtam hajába, magamhoz szorítva a fejét, mire halkan felzokogva remegtem meg, testem nekifeszülve az övének. Mustang hangosan felnyögve remegett meg, és még néhány igen erős lökés után ő is sikeresen elment, teljes erőből nekem lökve ágyékát. Kifáradva ernyedt el mindkettőnk teste, a férfi teljes testsúlyával rám feküdt, nem tudva oldalra sem fordulni a kimerültségtől. Én viszont nem bántam. Fél kézzel megtörölve könnyes arcomat öleltem át, végig simítva nedves hátát, majd egy szeretetteljes csókot adva az állkapcsára szorítottam magamhoz. Néhány percig így maradtunk, lenyugtatva szívünk heves dobogását, és mikor már nem remegtünk annyira, Mustang végül megemelkedve szállt le rólam, mellém feküdve. Így oldalvást öleltük ismét át egymást, fáradtan nézve a másik szemébe. A férfi lágyan simogatni kezdte kipirult arcomat, sötét szemeivel az én borostyán íriszeimet fürkészve.

- 12 évvel ezelőtt élveztem először és utoljára ennyire a szexet. – jegyezte meg, egy halvány mosoly keretével. – Nem tehetek róla, de miután együtt voltunk aznap este, csak rád bírtam gondolni. Ha belegondolok, hogy egész végig itt voltál mellettem…!

- Az annyiból lett volna gáz, mert akkor én nem tudtam semmiről és még túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, mi köt össze minket. – mondtam nevető hangon, egy puszit adva az arcomat simogató kezére.

- Oké, igazad van. – sóhajtott fel Mustang, de ekkor eszébe jutott valami. – Ha már így esett, nem volna kedved visszajönni velem Beytonba? Sarah biztos örülne neki, ha megtudná, hogy rendben vagy.

- Na de… nem rémülne meg, ha megtudná, hogy időutazó voltam akkor? – kérdeztem aggódva. – Nem akarnám, hogy megijedjen tőlem.

- Áh, ugyan! Hidd el, jobban fog neked örülni, mintsem megijedjen. Sőt, még ugyanott lakik Oliver meg Marcus is, akár őket is meglátogathatnánk, már több mint két éve nem tudtam velük összefutni.

- Jó ég, velük mi a helyzet? – támaszkodtam fel az alkaromra izgatottan, úgy érezve, hogy egyre bizalmasabbá válik a kettőnk kapcsolata, ahogy idézzük fel a közös emlékeinket.

- Marcus már megnősült, nem messze laknak a régi házuktól. Oliver még a szüleinél lakik, de már neki is van egy komolyabb kapcsolata. Persze… egy másik férfiról van szó, így a szülei nem túlzottan örültek neki, főleg, hogy utoljára mikor telefonon beszéltünk, éppen azt tervezték, hogy összeköltöznek a másik srác házába. – mesélte Mustang, meglepő izgalommal. Most egyáltalán nem olyan volt, amilyen az irodában szokott lenni, ismét felszínre szabadult az a fiatal fiú, aki legbelül volt.

- Én… nagyon szívesen elmennék hozzájuk, kíváncsi vagyok rájuk. – bólogattam most lelkesen, majd izgatottan bújtam vissza a másik forró testéhez.

- Akkor maradjunk annyiban, hogy holnap úgyis szombat van, te szólsz az öcsédnek, hogy még maradtok, mi pedig elmegyünk Beytonba. Neked így megfelel? – kérdezte Mustang.

- Ez egyértelmű. Már alig várom. – mosolyodtam el beleegyezően, majd hagytam, hogy ismét megcsókoljon. Már egyáltalán nem volt furcsa a helyzet, úgy éreztem, mintha mindig is így éreztem volna a másik iránt. Azt még nem tudom, hogyan fogjuk mindezt titkolni vagy megmagyarázni, hogy én elmondom-e Alnak vagy sem, de jelenleg semmi más nem számított, csak az, hogy ismét a karjában lehetek.

15. fejezet

Ahogy egyre inkább közeledtünk a városhoz, úgy nőtt a görcs a gyomromban az idegességtől. Nagyon izgultam, hogy mit fogok vajon mondani nekik, és ők vajon hogyan fognak engem fogadni. Számukra 12 év telt el, nekem viszont csak 1-2 nap, mióta utoljára találkoztunk.

- Mit… mit mondjak nekik? – kérdeztem meg hirtelen, mikor átléptük a város határát. Rengeteg minden változott, mióta itt jártam. Újabb házak épültek, valahogy többen mászkáltak az utakon, modernebb volt a közlekedés is, szóval egészen a saját világomra ismertem immáron.

- Nem tudom. – nevetett fel Mustang, miközben a forgalmat figyelve vezette az autót. Csak mi ketten voltunk benne, Al otthon maradt a szálláson, miután végül mégis csak elmeséltem neki a velem történteket, és megbeszéltem vele, hogy mit szeretnék tenni. Eléggé megleptem azzal, mikor kijelentettem, hogy mostantól együtt leszek a felettesemmel, de talán némi idő után megszokja a tudatot.

- Igazából mindenkinek azt mondtam, hogy megszöktél, és azóta sem találtam rád. – folytatta kis idő múltán a férfi. – Azt csak nem mondhattam, hogy valami sárgás fényben eltűntél, akkor mindenki bolondnak hitt volna, aki nem képes feldolgozni a tényt, hogy elhagytál. A nénikém érezte, hogy valamit nem mondok el, de mikor látta, hogy mennyire magam alatt voltam, inkább nem piszkált.

- Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. – hajtottam le a fejemet szégyenkezve, már sokadszorra kérve bocsánatot.

- Jó ég, Ed, hagyd abba a folyamatos bocsánatkérést, te semmiről nem tehetsz! – morrant fel Mustang, majd felém nyúlva, fél kézzel megborzolta a hajamat. – Nem titok, hogy baromira kikészültem és rettenetesen hiányoztál, de mindent feledtet az, hogy most már ismét együtt lehetünk.

- Oké, megértettem. Többé nem fogom felhozni. – bólogattam kicsit vidámabban, de mikor előre nézve felfedeztem az ismerős utcát és a jobb oldalon feltűnő még ismerősebb házat, ismét rémülten nyögtem fel, belemarva a nadrágomba. – Édes istenem, nem merek bemenni! Nem akarom a frászt hozni Sarahra!

Mustang most leparkolt a ház elé, majd leállítva a kocsit, felém fordult.

- Nem lesz semmi baj, Ed. Nyilván nagyon meg fog lepődni és talán meg is fog egy kicsit ijedni, de erős nő, és még most is hiányzol neki. Ha túltette magát a sokkon, nagyon fog örülni neked, hidd el. Szólj, ha mehetünk.

Még vettem egy mély levegőt, amit lassan kifújva egy határozottat bólintottam.

- Rendben. Készen állok, menjünk. Mielőtt meggondolom magamat. – tettem még hozzá, majd egy lendülettel kiszálltam a kocsiból.

Mustang szintén kiszállt, majd egymás mellett haladva indultunk el az ajtóhoz, amin Mustang megszokottan nyitott be. Mivel nyitva volt, feltételeztem, hogy itthon volt a nő. Amint beléptünk az ismerős előszobába és orromat megcsapták az ismerős illatok, hirtelen éreztem, könnybe lábadtak a szemeim. Te szent ég, de össze vagyok zavarodva! Azt se tudtam hirtelen, hogy mit érzek! Önkéntelenül fogtam meg a férfi kezét, és nyilván érezhette, hogy mennyire remegek, mert enyhén megszorította, majd megemelve, egy puszit adott rá.

- Sarah, Roy vagyok! Itthon vagy? – kiáltotta el magát, én pedig hevesen verő szívvel kapkodta jobbra-balra a tekintetemet, keresve a nőt.

Rövidesen halk dübögést hallottunk az emelet felől, mire a szólított sietett le a lépcsőn. Bár először csak féloldalasan láttam a nőt, de úgy éreztem, mintha semmit nem változott volna. A haja talán rövidebb volt, de ugyanazt az arcot láttam, a ruhája is hasonló stílusú volt, egy könnyed egyberuha, amit bent szokott hordani.

- Roy, de régen… - kezdte Sarah mosolyogva, de nem tudta befejezni, ugyanis leérve a lépcsőn szembe fordult velünk, így azonnal észrevett engem is. Felhígetve torpant meg, szája elé kapva a kezét, kikerekedett szemekkel nézve rám, én pedig azon imádkoztam, nehogy rosszul legyen.

- Szia, Sarah. – köszöntöttem halkan a nőt, bátortalanul intve egyet a kezemmel. – Ne haragudj… tudom, hogy váratlanul ért a felbukkanásom.

- Bocs, hogy így rád törünk, de rátaláltam Edwardra. – lépett most még mindig ledermedt nagynénje elé Mustang, megfogva a kezeit, határozottan nézve a szemeibe. – Tudom, hogy sokkolt a viszontlátás, de azért is jöttünk el, mert beszélnünk kell, Sarah.

- E-Edward? – nyikkant meg Sarah, ellépve Mustangtól, bizonytalanul felém téve néhány lépést. – Tényleg te vagy az? Hogyan… hogyan lehetséges ez? Hiszen semmit sem változtál…!

- Nagyon sajnálom, hogy így itt hagytalak titeket, de nem tudtam ellene tenni. – kezdtem bele az újabb magyarázkodásba, de ismét bekönnyeztek a szemeim. – Annyira sajnálom, én…

Nem tudtam végig mondani, a nő váratlanul felém lendülve ölelt magához, szorosan átkarolva a nyakamat, én pedig jólesően viszonoztam a kedves gesztust.

- Édes istenem, hát tényleg te vagy az, Edy? Azt hittem, már soha többé nem látunk viszont! – sírta el magát Sarah is. – Annyira hiányoztál nekünk! Mondd, mi történt veled? Hogy-hogy ilyen fiatal vagy még mindig? És miért szöktél meg tőlünk?

- Sarah. – fogta meg a vállát Mustang kedvesen, majd gyengéden elhúzta tőlem nagynénjét. – Ülj le, kérlek, mindent megmagyarázunk, rendben?

Sarah most észhez térve bólogatott, majd még rám mosolyogva mentünk be a nappaliba, mi ketten a férfival leülve a kanapéra, Sarah pedig velünk szembe a fotelba, majd Mustang belefogott a magyarázatba.

- Az a helyzet, hogy nem tudom egyszerűbben elmondani a lényeget, csak egyféleképpen. Edward időutazó.

- Tessék? – szeppent meg a nő. – Hogy-hogy időutazó?

- Megpróbálom az elejéről kezdeni. Edwarddal először öt évvel ezelőtt találkoztam az állomáson, mikor ő még csak 12 éves volt. Már akkor hihetetlen ereje volt, alkimistakör nélkül varázsolt, elég hamar bekerült az Állami Alkimisták közé. Valahogy mindig is dejavu érzésem volt vele kapcsolatban, nagyon hasonlított ahhoz a fiúhoz, akit mindketten ismertünk. De nem tudtam magyarázatot adni a fiatal korára és arra, hogy egyáltalán nem ismer meg engem. Ő letette az alkimista vizsgát, és beosztották alám, mint alkimistát. Évekig voltunk egymás mellett, mikor tegnap előtt az egyik alkimista egy időgépet mutatott be vizsga tárgyául. Először nem akartuk elhinni, hogy valódi, míg egy véletlen baleset folytán Edward bele nem került a gép hatókörébe és eltüntette őt, egyenesen 12 évvel későbbre, hozzánk. Akkor találkoztunk vele, és azért tűnt olyan furcsának a viselkedése, mert mikor megismert engem, megpróbált elszökni, nehogy belekavarjon az életembe. Viszont karácsony másnapján, kora reggel ismét visszakerült a saját, a mostani időbe, éppen tegnapra, mikor sikerült őt visszahoznunk.

- Jó ég. – suttogta Sarah, de látszott rajta, hogy megértette az elhangzottakat. – Ez olyan hihetetlenül hangzik, de látva most téged, kénytelen vagyok elhinni. Akkor… azért tűntél el olyan váratlanul, mert visszakerültél a mostani világodba?

- Igen. – bólintottam. – Esélyem se volt szólni, olyan hirtelen történt. Én… el akartam volna mondani, hogy ki vagyok, csak… annyira féltem, hogy valamit összekutyulok azzal, ha elmondom az igazat!

- Engem az sem érdekel, ha időutazó is vagy, a lényeg, hogy jól vagy, nem történt bajod! – szólalt meg ismét Sarah, a könnyeit törölgetve. – Nem tudtuk, hová mehettél, annyira aggódtunk érted, nehogy bajod essen! Így legalább megnyugodtam, hogy biztonságban vagy, Edward. Annyira hiányoztál nekünk!

Most ismét átöleltük egymást, ismét elmondva neki, hogy mennyire sajnálom a történteket, és nagyon köszönöm, hogy addig is a gondomat viselték.

- Ha nem gond, én addig kimegyek felhívni Marcusékat is, nekik is tudniuk kell rólad. – állt fel Mustang, majd kiment a konyhába, ahol a telefon volt.

Sarah most elvált tőlem, majd egy kedves mosollyal simogatta meg az arcomat.

- Annyira hihetetlen, hogy ismét itt vagy, Edy. Olyan régóta el akartam neked mondani, hogy mennyire hálás vagyok neked azért, amit értem tettél. Mikor figyelmeztettél, hogy ne menjek el a vonattal Talynba, először nem értettem, hogy miért mondod. Aztán úgy döntöttünk, hogy az idei látogatást elhalasztom, és csak másnap értesültünk arról, hogy mi történt a vonattal. Azt hittük, hogy valami jövőbelátó képességed van, és talán emiatt kellett bujkálnod, de most már megértettem. Ha te Roy mellett voltál, tudhattál arról a balesetről, igaz? És azért próbáltál figyelmeztetni, mert tudtad, hogy milyen véget fog érni a dolog.

- Igen… valahogy így volt. – bólintottam, kicsit zavarba jőve. – Tudod… igazából nem Roy mondta mindezt el, hanem az egyik kollégánktól hallottam. Egy vacak kis semmiségen felhúztam magamat, akkor árulták el, hogy mi történt vele, hogy milyen körülmények között veszített el téged. Mikor aznap este meghallottam, hogy hová akarsz menni, annyira megrémültem, hogy még épkézláb kifogást sem tudtam keresni, hogy miért ne menj oda, sajnálom, hogy úgy rátok ijesztettem. De nem engedhettem, hogy meghalj, hogy Roy annyit szenvedjen még miattad is. Nem tudtam volna azzal a teherrel élni, ha hagylak meghalni.

- Istenem, Ed, ne mondj ilyet! – simogatta meg a hajamat Sarah, halvány mosollyal. – Hálával tartozom neked, amiért ennyi mindent tettél értünk. Egy igazi áldás volt, hogy odakerültél hozzánk, míg élek, hálával tartozom neked, Edward.

Én csak zavartan dörzsöltem meg a tarkómat, ekkor viszont Mustang jött vissza, leülve mellém.

- Rendben, szóltam nekik. Nem mondtam el, hogy miért kell idejönniük, csak azt kértem, hogy ők ketten jöjjenek. Mi a helyzet? Sikerült megbeszélni mindent?

- Fogjuk rá. – néztem fel a férfira, nem bírva ki, hogy ne mosolyogjak rá, amit ő is viszonzott. Annyira jó, hogy ismét itt lehetünk, és ő is itt van velem.

Váratlanul Sarah nevetett fel.

- Sejtettem. – jegyezte meg mosolyogva, eltűnődve az arcunkat fürkészve. – Ti még most is szerelmesek vagytok egymásba.

Döbbenten néztünk rá, én egy csapásra elvörösödtem.

- Tessék? Miből gondolod ezt? – kérdeztem elvékonyodott hangon, mire kérdőn néztem fel a férfira. Vajon ő mondhatott valamit?

- Ugyan, azt hiszitek, vak vagyok? – nevetett fel ekkor a nő, unokaöccsére nézve. – Roy, míg itt volt velünk Edward, te szinte el sem engedted magad mellől. Láttam, hogyan nézel rá, és nem egyszer láttam később, hogy átöleled, vagy gyorsan szájon csókolod őt.

- Ez remek. – húzta el a száját Mustang, ő is eléggé zavarba jőve nézett félre. – Sejthettem volna, hogy előled képtelenség bármit is eltitkolni.

- De ezek nélkül is rájöttem volna erre. Mikor Edward eltűnt, te annyira magad alatt voltál, hogy rossz volt téged nézni is, Roy. Tudtam, hogy mennyit jelenthetett neked Edward, ha ennyire rosszul érintett téged az eltűnése.

- Rendben, ez az igazság. – sóhajtott fel a férfi, majd megadóan nyúlt felém, ismét beleborzolva a hajamba. – Soha senkit nem szerettem úgy, ahogy őt. Szeretem, és többé nem fogom engedni, hogy eltűnjön az életemből.

Alsóajkamba harapva hallgattam szavait, elérzékenyülten nézve fel rá, azonnal bólogatva, jelezve, hogy én is így gondolom.

Nem sokkal később kopogás hangzott fel az ajtón, de már nyílt is, két újabb ismerős, de már idősebbnek kinéző férfi lépve be rajta.

- Bocsi a zavarásért, megjöttünk! – szólalt meg az elsőként belépő Oliver, de tekintete ekkor egyenesen rám esett, mire felragyogó arccal kiáltott fel, hogy a mögötte jövő Marcus riadtan ugrott egyet, azonnal tarkón vágva öccsét a kiáltás miatt.

- Megvesztél?! Mit üvöltesz már?! – háborodott fel, de mikor Oliver elrugaszkodva rohant ide hozzánk, ő is észrevette örömének tárgyát. – Te jó isten, Edward?!

Mosolyogva álltam fel a székből, boldogan átölelve Olivert, aki felnyögve szorított magához, még meg is pörgetve a levegőben örömében, igaz, kicsit nehézkesen.

- Úristen, Ed, tényleg te vagy? Hogy a manóban lehet? Hisz egy fikarcnyit sem változtál!

- Pedig én vagyok, elhiheted. – mondtam nevető hangon, és istenemre, nagyon jól esett a szívélyes fogadása. Nem hittem volna, hogy így fognak örülni nekem.

Mindkét Montgomery fivéren látszott a változás, magasabbak és izmosabbak lettek, Marcus szemüveges lett és körszakállas, Olivernek a haja lett hosszabb, és meglepő, de magasabbnak is tűnt bátyjától. Arcuk is idősebb lett, de egyértelműen megismertem őket.

- Ez biztos valami káprázat. – lépett elém Marcus is, ő is erősen megölelve. – Hol voltál eddig? És miért tűnsz ugyanolyan fiatalnak, mint mikor elmentél?

Leültetve őket is, Mustang nekik szintén elmesélte a történetemet, hogy voltaképp időutazásban volt részem és ezért nézek ki ugyanúgy, mint 12 évvel ezelőtt. Konkrétan tegnap előtt tűntem el és tegnap tértem vissza, így számomra alig néhány napja történtek az akkoriak.

- Ez de durva már. – ingatta meg a fejét Oliver, mindketten elhűlve hallgatták a magyarázatot. – Mi meg azt hittük végig, hogy elszöktél.

- Azt gondoltuk, hogy eszedbe jutottak a történtek és azért mentél el. – mondta Marcus is, még mindig felfoghatatlannak érezve a hallottakat. – Pedig nem lehet humbug, hiszen itt állsz előttünk, és tényleg nem változtál. Előbb gondolnám azt, hogy homunculus vagy, mintsem időutazó.

- Pedig ez az igazság. – mondtam nevető hangon. – Nekem sem volt egyszerű tartani magamat, azt csak nem mondhattam el, hogy honnét jöttem.

- Ez az! – sóhajtotta most Sarah aggódó arccal. – Mi itt hüledezünk meg hitetlenkedünk, de neked volt a legrosszabb, Ed. Egy teljesen másik világba kerültél hirtelen, minden ismerős és segítség nélkül, és semmi garancia nem volt arra, hogy valamikor is visszatérhetsz a mostani életedbe.

- Ez nem igaz, ugyanis volt segítségem. – ráztam meg ekkor a fejemet, elkomolyodva. – Lehet, hogy semmi garancia nem volt arra, hogy valaha is vissza tudnak hozni, de nélkületek nagyon nagy bajban lettem volna. Ti mindannyian hatalmas segítség voltatok nekem, amiért roppant hálás vagyok. Így utólag is szeretném megköszönni azt, amit értem tettetek, hogy idegenként befogadtatok magatokhoz és úgy bántatok velem, mint egy családtaggal. És bár eléggé felforgattam mindent, de azt hagy mondjam el, hogy ha lett volna választásom, talán haza sem mentem volna. Kimondhatatlanul hálás vagyok azért a sok segítségért és jó emlékért, amit nekem adtatok. – fejeztem be hálás mosollyal, próbálva mindenkire ránézni, hogy éreztessem, mindannyiukra értettem az iménti monológomat.

Sarah ismét felállva ölelt át, újfent eleredt könnyekkel, Oliver pedig felsóhajtva könyökölt fel a térdére, rátámasztva az arcát.

- A fenébe is, asszem szakítok Gregorral. Remélem, még szabad vagy, Ed, mert veled akarom leélni az életemet. – jelentette ki a fiatal férfi, egy jókedvű vigyorral egybekötve.

Mielőtt bármit is reagálhattam volna a döbbent rémületen kívül, a mellettem ülő Mustang megelőzött.

- Na, még mit nem! Le lehet végre kattanni Edwardról, ő már foglalt! Már akkor is megmondtam, hogy ő hozzám tartozik, értve vagyok, Montgomery? – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, majd nyomatékosítás gyanánt átkarolta a vállamat.

- Rendben, harcot akarsz, Mustang? – vigyorodott el Oliver, kihívóan nézve a másik férfi szemeibe. – Ezúttal mivel döntsük el, hogy kivel legyen Ed?

- Hé, fiúk, ezt most hagyjátok abba! – emelte fel a kezeit Marcus, a szemeit forgatva. – Ti sohasem fogtok megváltozni. Mi lenne, ha egyszer szegény fiúra bíznátok a választást?

Sarah és én jót nevettünk a hallottakon, majd megfogva Mustang vállamon nyugvó kezét, sajnálkozva néztem Oliverre.

- Oliver, ne haragudj, nagyon kedvellek, de csak, mint egy jóbarátot. Ugye nincs harag?

A másik még egy szomorú sóhajt megengedve biccentett egyet, de láttam rajta, hogy csak mókából vág ilyen arcot, meg, hogy jól megviccelje fekete hajú barátját.

- Hát jó, legyen. De ettől még nem győztél, Roy. – rázta meg a mutatóujját, amire ismét mindannyian felnevettünk.

Most, hogy megnyugodtam és sikeresen feloldódtam, remekül telt el az egész nap. Oliver és Marcus egészen késő délutánig ott maradtak, nagyon jókat beszélgettünk, és végre én is mindent elmesélhettem magamról, amit eddig titkolnom kellett. Sarah ismét sütött nekünk finom ebédet és mellé sütemények garmadáját, ő is sokat érdeklődve felőlem. Elmesélték ők is mindannyian, hogy ki mit csinált az eltelt 12 évben, meséltek a kapcsolataikról, és nagyon örültem neki, hogy mindannyian megtalálták a számításaikat. Marcus ugyebár megházasodott és tartva a családi hagyományt, az építőiparban maradt, a későbbiekben majd átvéve a cégük irányítását, Oliver pedig szabadúszó művész lett, egy komolynak tűnő kapcsolattal az egyik volt osztálytársával. Mustangról pedig igazából mindent tudok, hiszen évek óta együtt dolgozunk.

Miután mindketten hazamentek, még segítettünk elpakolni Sarahnak, aki viszont kérte, hogy maradjunk itt éjszakára, mert nem túl biztonságos ilyen későn, a sötétben menni, főleg, hogy közben el is eredt a hó. Így tehát mi ott maradtunk, de ezúttal a férfi régi szobájában lett mindkettőnknek megágyazva.

- Ugye nem gond, ha maradunk a közös szobánál? – érdeklődött Mustang, mikor visszajöttem a szobába, miután felhívtam Alt és tájékoztattam őt az itt maradásunkról.

- Nem… persze, hogy nem. – mondtam halkan, majd alsóajkamba harapva néztem félre, kissé elpirulva. Mikor realizálódott bennem az, hogy ebben az esetben közös ágyban fogunk aludni, ismét erőt vett rajtam az izgatottság, és nagyon igyekeznem kellett, hogy elrejtsem árulkodó jelét az izgalmamnak.

A nagyobb ágyon megágyazva, átöltöztünk a kapott hálócuccba, majd lekapcsolva az éjjeli lámpát feküdtünk le. Nem volt sok fény, de az ablakon kitekintve, látni lehetett a sűrűn szállingózó hópelyheket. Csendes volt minden, a hó amúgy is elnyomta, tompábbá tette a kinti zajokat, csupán saját szívverésemet hallottam a fülemben. Mikor egymás mellé feküdtünk, némi habozás után közelebb fészkelődtem a férfihoz, hogy karunk összeérjen, Mustang pedig szabad karjával benyúlt a takaró alá, a derekamnál fogva ölelve magához. Most így oldalvást összesimulva bátorodtam fel én is, szintén átkarolva a derekát, homlokomat nekidöntve a vállának. Annyira jól esett mellette lenni, szívem olyan erősen kalapált mellkasomban, hogy szinte már fájt, egy reszketeg légvétellel markoltam felsőjének hátuljába, még erősebben nyomva hozzá magamat. Most, hogy ismét abban a házban lehetünk, ahol annyi szép élmény ért, egészen furcsa, de nagyon kellemes érzéseket ébresztett fel bennem. Ismét megnyugodtam, ugyanaz az önfeledt jókedv lepett el, mint akkor. És az, hogy ismét a férfi karjában lehetek, egyszerűen tökéletes volt. Éreztem, hogy Mustang is erősebben szorít magához, egyik kezét becsúsztatva alattam a hajamba túrva húzta közelebb a nyakához a fejemet, a másikkal még mindig a derekamnál fogva ölelt magához. Hallottam, hogy ő is nehezebben veszi a levegőt, egy hosszabb csókot adott a hajamra. Kis ideig így maradtunk, szorosan egymáshoz simulva, de egy idő után éreztem, hogy ismét elfog az izgalom, már egyre többet mocorogva, a ruháját markolászva, nehezedő légvétellel. És ezúttal én voltam a kezdeményező. Elhajolva a vállától, számat a nyakához nyomtam, majd halkan felnyögve kezdtem csókolni forró, kissé nyirkos bőrét, haladva lefelé a kulcscsontjáig. Mustang egy mély lélegzettel reagált azonnal a kezdeményezésemre, derekamon lévő kezét lecsúsztatta a fenekemre, amibe belemarkolt, lágyan masszírozni kezdve. Én ekkor visszafelé haladtam a csókolással, végig haladva a nyakán, az állkapcsa vonalán, kissé megemelkedve, hogy elérhessem az arcát is. A szájához elérve, a férfi elhúzta kissé a fejemet magától, hogy a szemembe tudjon nézni, és szinte elvesztem azokban a vágytól csillogó, sötét szemekben.

- Szeretlek, Ed. – suttogta, szája finoman súrolta az enyémet.

- Nagyon szeretlek, Roy. – mondtam én is halkan, a tőlem telhető legnagyobb őszinteséggel, ezzel együtt érezve valami furcsa kis melegséget a szívem tájékán.

A következő pillanatban egy mély sóhajjal kaptunk a másikhoz, forrón megcsókolva egymást. Bár már megbeszéltük, hogy együtt vagyunk, mégis, talán most éreztem azt, hogy igazán összetartozunk. Hogy én az övé, ő pedig az enyém, ahogy az igazi pároknál. Ilyen rövid idő alatt annyira fontossá vált számomra, mint ahogy senki más ezelőtt, egálba emelkedve az Al iránt érzett testvéri szeretetemmel. Számomra ők ketten a legfontosabbak a világon, értük bármire hajlandó lennék.

Miközben egymás testét simogattuk, próbáltuk megszabadítani a másikat a ruháitól, amiket teljesen feleslegesen vettünk fel magunkra. Azt se nézve, hogy merre, csak dobtuk őket oda, amerre a karunk lendült, továbbra is oldalt feküdve ölelkeztünk össze, ezúttal már meztelenül. Mustang most egyik kezét elkezdte lassan egyre lejjebb csúsztatni libabőrös testemen, majd elérve férfiasságomat, lágyan körbe kulcsolt ujjaival, finoman mozgatni kezdve rajta őket. Ez a szelíd becézés annyira jól esett, hogy kirázva a jóleső érzés borzongtam meg, egy elnyújtott nyögéssel kapaszkodva vállaiba mindkét kezemmel. Amúgy is eléggé izgatott voltam, most viszont úgy megkeményedtem a keze alatt, hogy szinte már fájt. Arcomat égette a forróság, testem egyre nyirkosabbá vált, a levegő szinte izzott körülöttünk. Folytatva a lágy simogatásomat, visszahajolt a számhoz, apró, kedveskedő puszikat váltva egymással. Mikor már nagyon nem bírtam ezt a lassú tempót, egyik kezemmel a hajába túrva álltam le a csókokkal, kicsit fájdalmasabban beleharapva alsóajkába. Éreztem megránduló testéből, hogy kissé erősebbre sikerült, így jóvá tevésként lágyan megnyaltam a száját. Aztán még egyszer, majd még egyszer. Harmadjára megéreztem az övét is a számon, így most játékos nyelvjátékba kezdtünk, amit nemsokkal később felváltott a komoly csók. Mohón falva egymás száját csúsztattam le a kezemet én is a testén, szintén simogatni kezdve férfiasságát, ezúttal mindketten beleadva apait-anyait. Igencsak hamar elélveztünk ezek összhatására, de éreztem, hogy ennyi közel sem volt elég. Ezzel nem voltam egyedül, alig szusszantunk 2-3 másodpercet, mikor Mustang keze ismét vándorútra tévedt testemen, ezúttal jóval hátrébb csúsztatva ujjait. Felső lábamat a combjára csúsztattam, hogy ezzel is megkönnyítsem munkásságát, próbálva ellazítani magamat, hogy kellően fel tudjon készíteni a behatolásra.

- Annyira gyönyörű vagy, Ed. – suttogta a fülembe a férfi kellemesen mély, kissé rekedtes hangon, amitől összerezzentem. Testem extrém érzékeny volt, minden egyes szavával csak a vágyamat korbácsolta. – Imádom minden porcikádat, számomra te vagy a tökéletes személy a világon.

Egy nagyot nyelve fojtottam vissza feltörő könnyeimet, reszkető ajkakkal adva egy hosszabb csókot a válla tövébe, alig találva meg a hangomat.

- Nekem… nekem is, Roy. Szeretlek… annyira szeretlek…! Hozzád akarok tartozni, örökre…!

Éreztem, hogy kissé talán túl szentimentálisra sikeredett a vallomásom, de egyszerűen csak így tudtam kimutatni a bennem feszülő erős érzéseket. Most ismét lágyan, teljes odaadással csókoltuk meg egymást, mire éreztem, hogy lassan elkezd belém hatolni. Ismét próbálva ellazulni kapaszkodtam belé, továbbra is oldalvást összesimulva, érezve, ahogy lassan teljesen kitölt engem. Hála a türelmes felkészítésének szinte nem is fájt már, azt a kényelmetlen feszülő érzést pedig háttérbe szorította a vágy, amit iránta éreztem. Mikor egy lökéssel teljesen belém hatolt, felnyögve kapaszkodtunk össze, kiélvezve minden pillanatát, hiszen ennél közelebb már nem is kerülhetünk egymáshoz. Felső lábammal annyira körbe kulcsoltam a derekát, amennyire tudtam, karjaimat a nyaka köré fonva éreztem, hogy a férfi is átöleli mindkét karjával a mellkasomat, a hátamra csúsztatva tenyereit. Néhány másodpercnyi türelmes várakozás után lassan kihúzódott belőlem, szinte teljesen, majd a következő pillanatban, szintén óvatosan, visszatolta magát. Egy reszketeg sóhaj szakadt fel belőlem, nagyon furcsa hatással volt rám ez a lassúság. Most ismét kihúzódott valamennyire, hogy utána ugyanúgy lassan visszacsússzon belém, szinte megőrjítve az érzéssel. Remegett mindenem, egyre sűrűbben nyöszörögtem a kínzó vágytól, amit ezáltal okozott nekem, és a legborzasztóbb, hogy nem tudtam mivel viszonozni neki.

- Roy… nem bírom… annyira jó…! Kérlek…! Kérlek, Roy…! Már nem bírom tovább…! – könyörögtem neki, szemeim bekönnyeztek kínomban, ismét a vállát és a nyakát kezdve csókolni-harapdálni.

- Ne haragudj. – suttogta Mustang, mire egyik kezével a vállamba kapaszkodva, a másikkal a derekamat megszorítva, hirtelen teljes erejéből visszalökte magát belém, amitől eléggé hangosan felkiáltottam.

Fogaimat összeszorítva kapaszkodtam én is belé, ő pedig ezúttal igencsak gyors ütemmel csúszott ki és be bennem. Néha teljes erejével hozzám préselte magát, néhány pillanatig megdermedve, teljesen kitöltve, hogy utána ismét folytathassa a vad mozgást. Én erősen lehunyt szemekkel nyöszörögtem, szorosan kapaszkodva belé, mikor valami igencsak furcsa érzésem támadt. Halványit kinyitva a szemeimet, valami olyasmit véltem látni magunk körül, amit eddig még soha. Olyan volt, mintha valami pirosas színű lángok és kékes színű szikrák borítottak volna be mindkettőnket, fátyolszerű mozgással táncolva körülöttünk. Soha nem láttam még csak hasonlót sem, mégis, szinte azonnal tudtam, hogy mi ez. Energia. Tiszta alkimista energia, ami bennünk volt. És most, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz, mind testileg, mind lelkileg, a bennünk lévő két elem is összemosódott, egyesülve. Leírhatatlanul gyönyörű volt. Ezzel együtt viszont éreztem, hogy valami kezd felbolydulni bennem. Olyan volt, mintha a mellkasomat belülről égette volna valami, egy ponton tűzforrónak éreztem belül, és éreztem, hogy tudatomat kezdi ellepni a kielégüléshez közeli mámorító vágy érzete. Ezúttal viszont ez az érzés nagyon-nagyon erős volt…

- Roy! Jesszusom…! Roy! – kiáltottam önkéntelenül, szemeimet szorosan összezártam a belém hasító kínzóan erős vágytól, körmeimet a vállába mélyesztve.

Mustang sem volt nagyon öntudatánál, zihálva nyomta le a testemet a hűvösnek tűnő lepedőre, olyan erősen mozogva, amennyire erejéből telt. Bal kezemet az arcára csúsztatva éreztem, hogy tiszta könny az arca, egyre hangosabb nyöszörgése jelezte, hogy már neki sincs sok hátra. Most ismét összekapaszkodva segítettem be neki a mozgásba, mikor a következő pillanatban megéreztem magamban szinte felrobbanni a gyönyört. Felkiáltva feszült meg a testem, és szinte tökéletesen egyszerre élveztünk el, igencsak intenzíven. Mustang nekem feszülve elégült ki, hosszan felnyögve, a hajamba markolva. A mellkasom ebben a pillanatban olyan forró volt, hogy azt hittem, szétégeti az a valami, ráadásul úgy éreztem, mintha valami kemény dolog lenne a bordáim között, a szívem közelében. Nem fájt, csak furcsa érzés volt.

Végül megszűnt a furcsa érzés, és mindketten lecsillapodva estünk egymásra, olyan kimerültnek érezve magunkat, mint még soha talán. Rettenetesen megerőltető volt az a tempó, ahogyan egymáson mozogtunk, csak most éreztem, hogy minden izmom zsibong és erőtlenné vált. Mustang erősen kapkodva a levegőt feküdt rajtam, engem persze egyáltalán zavarva a dolog. Fáradtan ölelve magamhoz forró, nyirkos testét, egy lágy csókot adtam a halántékára. Csodálatosan éreztem magamat, mintha a Mennyországba kerültem volna. A körülöttünk lévő energia már eltűnt, de magamban még éreztem, amint ott kering, lehunyva szemeimet élveztem ki csodás együttlétünk utolsó perceit.

Lehet, hogy kicsit el is nyomott az álom, mert arra riadtam, hogy a rajtam fekvő test megmozdul, majd egy lágy csókot adva kiszáradt számra, óvatosan kihúzódik belőlem.

- Roy…? – néztem fel a férfira pislogva, azonnal utána nyúlva.

- Csss, itt vagyok. – simította végig az arcomat Mustang, majd egy újabb csókot adva a számra, mellém feküdt, úgy húzva ismét magához. – Gyere, nem akartam elmenni.

Azonnal hozzábújva öleltem át a derekát, egy nagyot szusszanva. Kis ideig így maradtunk, a férfi ismét a hátamat simogatta, de már nem voltam olyan álmos, mint az imént. Eltűnődve néztem a szoba túlfelét, ujjbegyeimmel szintén a hátát cirógatva, de egyáltalán nem gondoltam semmire, csak úgy elbambultam.

- Csodálatos volt. – szólalt meg kis idő múltán a férfi, halk, rekedtes hangon. – Nem hittem volna, hogy ilyen létezik. Ilyen csodálatos érzés.

Nehezemre esett nem csak beszélni, hanem gondolkodni is, de nem akartam megsérteni őt, ha nem válaszolok, így próbáltam összekaparni a tudatom maradékát.

- Én… én nem is tudok mit mondani. Leírhatatlanul élveztem. Nagyon szeretlek. – suttogtam, kissé összefüggéstelenül, csak azt mondtam, amit hirtelen éreztem.

Szinte éreztem, hogy elmosolyodik, majd csapzott hajamra adott egy lágy csókot.

- Szeretlek, Edward, jobban, mint ahogy azt el tudnám mondani. Gyere, aludjunk egy kicsit.

Nekem se kellett több. Mintha ez lett volna a jelszó, a tudatom egyre inkább ködösült, és mire észrevehettem volna, már az igazak álmát aludtam, a furcsa kis nyomással sem törődve a mellkasomban.

16. fejezet

- Hová mentek? – kérdezte Mustang, mikor kivitt az állomásra mindkettőnket. A vonat még nem volt bent, néhány utas várakozott a peronon.

- Három helyre is szeretnénk eljutni. – válaszoltam, miközben a bőröndömet emeltem ki a csomagtartóból. Nem volt sok cuccom, ugyanis ezúttal nem terveztem hosszú távú távolmaradást, így csak a szükséges cuccaimat hoztam magammal. A többit még előző nap átvittem az ezredes házába, miután megbeszéltük, hogy ott leszünk elszállásolva, amint visszaértünk. – Az első állomásunk Frosta városa lesz, ott engedélyt kaptunk a városházától, hogy az alagsorában lévő könyvtárába betekinthetünk.

- Frosta városában vannak az egyik legrégebbi iratok. – egészítette ki a magyarázatomat Al, miután visszatért a két vonatjeggyel. – Eddig nem volt alkalmunk odamenni, a bátyó hosszas kérlelésére engedélyezték a látogatást.

- De csak azért, mert új a polgármesterük, és őt régebbről ismerjük. – sóhajtottam, majd két kézbe véve bőröndömet, kicsit zavart pillantással néztem fel az előttem álló férfira. – Nagyon szépen köszönjük, hogy kihoztál… kihozott, ezredes. – váltottam azonnal kifejezést. Igaz, bár Alnak elmondtam, hogy mi van kettőnk között, de ettől függetlenül nem mertem a jelenlétében túlzottan személyeskedni.

Mustang halvány mosollyal nyúlt az arcomhoz, fülem mögé tolva egy hajtincset, ezzel végig simítva kipirult arcomat is.

- Ez csak természetes. Sajnálom, hogy el kell mennetek, de azért remélem, hamarabb találkozunk, mint ahogy ilyenkor szoktunk.

- Persze… mindenképpen sietni fogunk. – motyogtam, és valahogy nehezemre esett elhúzódni tőle. Annyira szerettem volna átölelni! Csak egy kicsit…

- Én addig előre megyek, lefoglalom a helyet, ha megjön a vonat. – jelentette ki ekkor Al, kivéve a kezemből a bőröndöt. Még elbúcsúzott Mustangtól, utána magunkra hagyott minket, a peron felé sietve.

- Milyen diszkrét az öcséd. – jegyezte meg Mustang, a hatalmas, feltűnő páncél után nézve, én viszont abban a pillanatban már lendültem is, szorosan átölelve a mellkasát. A férfi azonnal viszonozva szorított szintén magához, egy mély sóhajt véve.

- Nagyon fogsz hiányozni, Roy. – suttogtam, arcomat egyenruhájának felsőjébe temetve. – Sietni fogunk, hogy minél hamarabb rájöjjünk, hogyan tudjuk megszerezni a Bölcsek Kövét, és minél hamarabb visszajöhessek hozzád.

- De nagyon vigyázzatok magatokra, rendben? – suttogta a fülembe a férfi, szorosan magához ölelve. – Csak semmi hősködés, kutassatok a könyvtárakban, de ne kerüljetek bajba. És vigyázzatok, mert mostanában megszaporodtak a lázadások sok helyen, nem akarom, hogy bajotok essen.

- A keleti Frosta városa után Kantrektbe megyünk, az egy csendes kisváros dél felé, ott nem eshet bajunk. De… nagyon köszönöm, hogy aggódsz értünk. – mondtam még mosolyogva, majd egy gyors, nem túl feltűnő szájra puszi után elhúzódtam a férfitól. Nem messze már hallottam a közeledő vonat füttyszavát, így lassan nekem is mennem kellett. – Akkor én megyek… de sietünk vissza. Majd ha lesz rá lehetőségem, felhívlak valahonnan, rendben?

- Rendben. Vigyázzatok magatokra. – bólintott Mustang.

Egy bátortalan intés után elindultam az állomás felé, öcsém mellé sietve, nehogy lekéssük az éppen befutó vonatot. Mielőtt felszálltam volna, még visszanéztem a minket figyelő férfira, utána egy nehéz sóhajjal felszálltunk a vonatra. A vonaton alapjáraton nem voltak sokan, így sikerült kifognunk egy olyan ülést, ahol csak mi ketten voltunk Allal. Mivel szinte azonnal indultunk, még volt időm egy utolsót integetni Mustangnak, majd feltéve csomagomat a felettünk lévő tárolóra, kissé szomorkás arccal ültem le az ülésre.

- Jól vagy, bátyó? – kérdezte Al halkan, amire felocsúdva kezdtem hevesen bólogatni.

- Persze, persze, minden rendben! – vágtam rá, de éreztem, hogy ez nem egészen van így.

Al még habozott néhány másodpercet, majd bátortalanul megkérdezte.

- Biztos, hogy ne maradjunk itt inkább?

- Maradni? Miért? – kérdeztem megszeppenve.

- Csak mert… szóval mondtad, hogy mi a helyzet veled meg az ezredessel, és látom rajtad, hogy mennyire nehéz elválnod tőle. Ha már eddig sem sikerült semmit találnunk, akkor 1-2 hét már igazán nem számít.

- Ne beszélj ostobaságokat. – vágtam rá azonnal, mérgesen összevont szemöldökkel. – A kettő két külön dolog. Lehet, hogy Mustang is sokat jelent már nekem, de nálad fontosabb senki sem lehet. Ha addig élek is, de rá fogok jönni, hogyan szerezzem vissza a testedet, nem fogom hagyni, hogy így maradj, ebbe a páncélba bezárva, megértetted?

- De nem akarom, hogy miattam mindent feláldozz! – nyögte ki Al elkeseredve, páncélkesztyűs ujjai összeszorultak a térdén. – Mi van, ha soha nem találunk rá a Bölcsek Kövére? Már évek óta próbáljuk megtalálni, de halvány elképzelésünk sincs arról, hogy miként lehet előállítani!

- Al, hogy mondhatsz ilyet?

- A múltkor azt mondtad, hogy te el vagy így, nem foglalkoztat, ha megmaradnak az automailjeid! Tudod mit? Akkor nekem sem kell vissza a testem, inkább állapodjunk meg valahol, egy biztos helyen, és éljük az életünket! Akkor neked sem kéne az ezredest itt hagynod, és végre úgy élhetnénk, ahogy egy igazi családnak kéne!

Mérgesen csaptam egyet a karjára, hogy végre magához térítsem.

- Te tényleg nem vagy komplett! Lehet, hogy én elvagyok fél karral és fél lábbal, de te egy páncélba vagy zárva örök életedre, míg meg nem semmisül az az istenverte jel! Szerinted én úgy nézek ki, mint aki családot akar alapítani, miközben az egyetlen testvérem ilyen állapotban van?! Legyen már eszed! Ha végeztünk a három városban, visszajövünk, és én ismét láthatom őt! Mustang is jól tudja, hogy milyen helyzetben vagyunk, és ha ő úgy dönt, hogy nem akar folyton rám várni, akkor ennyi volt, de nekem megfelelő ez a helyzet! Tudom, érzem, hogy már közel járunk a megoldáshoz, csak meg kell találnunk a megfelelő információt. Frostaban vannak szinte a legrégebbi feljegyzések, ott tutira lesz valami nyom, amin elindulhatunk. Csak ne add fel, Al, rendben? Ígérd meg, hogy kitartasz, én ugyanis addig nem fogok nyugodni, míg vissza nem kapjuk a testünket. Számomra te vagy és leszel mindig is a legfontosabb.

Al most szaporán bólogatni kezdett, mire előre nyúlva, szorosan a karjába zárt.

- Annyira örülök, hogy vagy nekem, bátyó. Nagyon sajnálom, hogy nem lehet normális életünk, de megígérem, hogy nem nyafogok többé. Csak aggódom érted.

- Nem kell féltened, öcskös. Minden rendben lesz, megígérem. – öleltem magamhoz én is a hatalmas páncélt, de ekkor éreztem, hogy ismét forróvá válik a mellkasom belül. Néhány másodpercig ugyanazt a furcsa melegséget éreztem, amit tegnap is, mikor Mustanggal együtt voltam, de miután elengedtem testvéremet, megszűnt. Vajon mi a nyavalya lehet ez?

17. fejezet

A néma csendet szinte vágni lehetett a hatalmas teremben, a megannyi iratpolcok között csak öten voltunk mindösszesen. Rajtunk kívül még három másik embert engedtek be a Frosta városi könyvtár titkosított alagsorába, az egyikük szintén alkimista volt, a másik kettő pedig orvos, a köpenyükből ítélve. Allal az egyszem alkimista mellé csatlakoztunk, aki szintén az alkímiai dolgokat tartalmazó oldalon nézelődött, belevetve magunkat az iratok böngészésébe. Már közel két órája olvasgattuk az egyéb feljegyzéseket, voltak közöttük olyanok is, amiket vagy 200 évvel ezelőtt jegyeztek fel, ezek a lapok vékony üveglapok mögé voltak berakva, darabonként. A legtöbbön már elmosódott az írás jórésze, volt, amiken a szimbólumokon kívül mást nem is lehetett kivenni. De kitartóan lapoztam egyik könyvet a másik után, míg egyszer csak valami érdekes akadt a kezem ügyébe. Ezt 157 évvel ezelőtt írta egy Liandra Constantinus nevű nő, aki szintén alkimista lehetett az írásából ítélve. Az eddig olvasottak közül az ő szemlélete állt hozzám a legközelebb, olyan dolgokról írt, amikből sok mindent tudtam volna tanulni, de nem e miatt ragadtam le nála. Ami leginkább felkeltette a figyelmemet, az az egyik megjegyzése, amit az utolsó oldalon írt.

„Mikor Malinus meghalt, azt hittem, beleőrülök a fájdalomba. Nem akartam elhinni. Édesapám mondta el a szörnyű hírt, és nekem oda kellett mennem hozzá. Az én drága Malinusom. Azt mondták baleset volt, de én nem hittem el. Egy késszúrás végzett vele, amit a hátába kapott. Nem volt baleset, és én jól tudom, ki tette. Nem, nem fogadom el!"

„Mikor mindenkinek el kellett hagynia a termet, én még kértem egy kis haladékot. Oly régóta nem láthattam, és most, mikor újra itt van, már nem ölelhetem magamhoz, nem láthatom többé gyönyörű mosolyát. Ahogy elnéztem élettelen, sápadt arcát, éreztem, hogy ismét szúrni kezd a mellkasom. Csak úgy, mint amikor utoljára együtt voltunk. Nagyon égetett valami belülről, és ahogy erről eszembe jutott az a felejthetetlen holdfényes éjszaka, amit egymás karjában töltöttünk akkor, könnyezve öleltem őt magamhoz. Soha senkit nem szerettem úgy, ahogy az én Malinusomat. Nem akarok élni nélküle, vissza akarom kapni őt! Ő tanított meg nekem mindent, amit alkimistaként tudnom kell, nem igazságos, hogy pont ő halt meg!"

„Nem tudom, mi történt. Fények mindenhol, aztán egyszer csak kinyitotta a szemeit, levegőért kapkodva, mint aki fuldoklik. Édes istenem, nem tu-…, hogy mi …-rtént, de Malinus él! Valah-… és én nem-… Képtelen va-… -teni, csak…"

Tiszta ideg lettem, mikor a végén elmosódott az írás, ráadásul a lap fele hiányzott is. Próbáltam kivenni valamit a megmaradt papíron lévő maszatból, de esélyem se volt kitalálni, mit írhatott a végére. A fenébe is, feltámasztotta a párját! A HALOTT párját! Milyen fényekről magyarázott?! É-és milyen forróságról?! Azt írta, hogy szúrni kezdett a mellkasa a fájdalomtól, és forróságot érzett belülről. Vajon ennek a leírásnak köze lehet ahhoz a furcsa nyomáshoz, amit én is éreztem a mellkasomban?

- Al! – pattantam fel ekkor izgatottan, a polcoknál nézelődő öcsémhez sietve. – Al, te találkoztál egy bizonyos Liandra Constantinus alkimista nevével? Leírásban, megemlítésként, bárhol?

- Nem, egyáltalán nem rémlik a neve. – ingatta meg a sisakját Al. – Miért? Találtál esetleg valamit?

Éppen válaszolni akartam volna, mikor messzebbről, valahonnét a fejünk fölül félreérthetetlen fegyverropogás hangzott fel, amit megrémült emberek sikolya követett. Ijedten összerezzenve néztünk fel a mennyezetre, a másik három velünk lévő férfi is azonnal felkapva a fejét hallgatózott. A puskáknak tűnő lövések egyre csak megszaporodtak, és egyértelmű pánikszerű hangulat alakulhatott ki fent. Baj van, nagy baj!

- Ed, mi történik felettünk? – nyikkant meg Al, de szerintem ő is nagyon jól tudta a választ a kérdésére…

- Ezek fegyveresek! – jelentettem ki, de mikor neki indultunk mindannyian, hogy az ajtón át találjunk valami menekülő utat, a következő pillanatban egy hatalmas robbanás rázta meg a felső emeletet, ami igencsak leérződött ide is. Az egyensúlyunkat elveszítve estünk el a kialakult rezonanciában, a csarnok teteje durván felhasadt több helyen is, és a felállított hatalmas polcállványok némelyike nyikorogva ingott meg, kártyavárként dőlve el. Észrevettem, hogy míg két férfi rohanva hagyta el a termet, addig az egyik orvos még az állványok között volt, és egyenesen felé dőlt az egyik. Mivel a közelben voltam, mindent elfeledve ugrottam fel, felé futva, hogy még ki tudjam őt rántani. Bal kezemmel megragadva a rémült férfit tudtam az utolsó pillanatban kirántani őt a lezúduló súlyos állvány alól, mielőtt agyonlapította volna őt, én viszont nem voltam ilyen szerencsés.

- Bátyó! – futott felém Al is, de a polcállvány ekkor teljes erőből telibe találta a vállamat, maga alá temetve a jobb oldali, automailes karomat.

A földre zuhanva, felordítottam a fájdalomtól, és éreztem, hogy a csapódás teljesen szétroncsolta az automailt, apró szikrák vibráltak a csatlakozásnál.

- Uramisten! – állt talpra az előzőleg megmentett férfi, majd megpróbálta felemelni a nehéz állványt, persze sikertelenül.

Öcsém is ott termett, de mikor ketten sem tudták leemelni rólam a súlyt, Al végül remegő mozdulatokkal vett elő egy krétát, amivel a saját alkimista körét festette rá az állvány oldalára. Az így keletkezett rajz segítségével sikerült felemelni, de oldalra nézve, nagyon csúnyán festett a karom.

- Winry ki fog csinálni. – nyögtem ki elkínzott arccal, de mikor segítettek felülnöm, láttam, hogy az automail csupán két szál huzallal összekötve jött velem együtt. Egyértelműen használhatatlanná vált.

Ekkor viszont egy újabb robbanás rázta meg az épületet, amit viszont nem bírt már ki a plafon, és nagyobb darabokra törve szakadt le az egyik része, beterítve mindent a fullasztó porral és törmelékkel. Szerencsére nem ránk esett, viszont az egyetlen kijáratot eltorlaszolta, ahol a másik két ember sikeresen kimenekült előzőleg. És, ha mindez nem lett volna elég, a falakba épített csövekből ömleni kezdett a víz, ami elvezető csatorna híján növekedni kezdett.

- Ez nagyon nem lesz így jó! – nézett körül az ismeretlen férfi riadt tekintettel. – Hol van még kijárat? Ki kell innen szabadulnunk!

- Az volt az egyetlen ki és bejárat. – mutatott Al a halomnyi leomlott törmelék felé. Most segített talpra állnom, kezébe véve a szerencsétlenül lógó automailt. – Bátyó, most mi tévők legyünk? Te nem tudod így használni az alkímiádat, nekem pedig nincs akkora erőm, hogy eltakarítsak egy ekkora törmeléket.

Szavait követve, újabb plafondarabok szakadtak le, egyre inkább közelebb hozzánk. Eléggé kétségbe voltam én is esve, de agyam szüntelenül a megoldásokon járt.

- Valahogy fel kéne kapaszkodnunk a tetőre. Ha elég nagy darab lehullik, akkor fent ki tudnánk mászni az így keletkezett lyukon. – mutattam fel oda, ahonnét a legtöbb darab lejött.

- Oké, próbáljuk meg. – bólintott Al, majd a segítségével letéptük rólam az automailt, hogy ne akadályozzon minket, majd egy újabb alkimista kör segítségével felállította az egyik állványt, hogy annak a segítségével fel tudjunk kapaszkodni. Ám mielőtt neki láttunk volna a mászásnak, még előtte rájöttünk, hogy ez nem jó ötlet, ugyanis az állvány nem ért el addig, így vagy máshol keresünk kijáratot, vagy valamivel felpolcoljuk, hogy elérjük.

- Ki kell ásnunk a kijáratot! – jelentette ki a kétségbeesett orvos, látva az eredménytelenségünket, majd a törmelékhez futva, idegesen görgetni kezdte arrébb a kisebb faldarabokat.

- Ez nagyon nem jó ötl… - akartam őt figyelmeztetni, hogy egyáltalán nem jó, ha nekilát alulról megkezdeni a törmelék elhordását, mert a tetején lévők egyből megindulnak, de végig sem tudtam mondani, mikor bekövetkezett a gyanúm. Egyszer csak a fenti nagyobb darabok megmoccantak, mikor egy újabb követ rántott ki a rakásból, egyenesen a szerencsétlen orvosra gurulva. Ő csak egy meglepett kiáltást tudott megereszteni, máris maguk alá temették a súlyos kövek, vére összemosódott a már bokáig felgyülemlett vízzel.

- Édes istenem! – nyögött fel Al kétségbeesetten, én csak továbbra is dermedten figyeltem a történést. Nem akartam elhinni, hogy meghalt. Hogy lehetett ilyen hülye orvos létére?!

Viszont nem volt sok időnk gyászolni a halálát, ugyanis nekünk is igencsak fogyóban volt az időnk, a lehetőségeinkkel együtt. Mivel láthatóan a törmelék kiásása elég veszélyes volt, így maradt az a megoldás, hogy megpróbálunk valahogy a plafonon keresztül feljutni a következő szintre. A törmelékek megmászása élből kilőve, viszont az állványokkal még tudnánk mit kezdeni.

- Al, meg tudnád úgy variálni az egyik állványt, hogy lépcsőként tudjuk felfelé használni? – kérdeztem öcsémtől, aki még mindig az eltorlaszolt ajtón filózgatott, hogyan tudná szabaddá tenni. – Ha sikerülne, talán fel tudnánk jutni a mennyezetig, hogy rést tudjunk ütni rajta.

- Megpróbálom. – bólintott öcsém, majd az egyik közelebbi állványhoz lépve, ismét rajzolni kezdett rá.

Mikor belevezette az energiáját, szép lassan deformálódni kezdett az állvány, kialakulva egy létra, ami felfelé ívelt. Viszont, mivel ki kellett még alakítani a támaszokat is, hogy elbírja mindkettőnk súlyát, nem lett elég, csupán a terem feléig ért. Al megpróbálta kicsit megvékonyítani, hogy felérjen, de ezzel is csak max 1-2 métert nyert a legalább 5 méter hiányhoz viszonyítva, ráadásul olyan instabillá vált a tartó, hogy még engem sem bírt volna el egyedül, nem hogy kettőnket.

- Ez így nem lesz jó. – ingattam meg a fejemet, miközben vetettem egy aggódó pillantást a már térdemet nyaldosó vízre. Összerezzentünk, mikor egy újabb robbantást következtében ismét megremegett a terem, újabb csövek törve el, ezzel megduplázva a befolyó vízmennyiséget. Egyre rohamosabban fogyott az időnk, és semmi segítségünk nem volt. Már több mint fél órája vesztegeltünk itt, és, ha ilyen tempóban fog ömleni továbbra is a víz, nem adok öt percet és nyakig leszünk a bajban. Szó szerint!

Más megoldás híján Al egy újabb állványt próbált a meglévőhöz hozzáépíteni, azt viszont először külön alkímiával oda kellett vinni, majd egy újabb nekigyürkőzéssel megpróbálta összeolvasztani a kettőt, ezáltal megnövelve a méretet. Ez már nagyon nehezen ment, eléggé ki volt fáradva szegény, ráadásul félt is, nem tudott kellően koncentrálni. Nem csodálom, én sem voltam éppen nyugodt, hiszen, ha nem sikerül, mindketten itt fogunk megfulladni!

Hosszas szenvedés árán Alnak sikerült egy megfelelő méretű létrát kreálnia, ami bár még mindig eléggé instabilnak bizonyult, de kipróbálva, legalább már elbírt mindkettőnket. Nagyon lassan, óvatos lépésekkel elindultam először én rajta, hogy feltérképezzem, mi a helyzet odafent. Nehézkes volt fél karral felkapaszkodni, néha állammal is besegítettem, mikor kezdtem fáradni. Az út háromnegyedénél éreztem, hogy nagyon megingott alattam a létra, de mikor el akart volna hajlani, szerencsémre a teteje beleakadt a szakadozott plafon egy kiálló darabjába, így az megtámasztotta, hogy fel tudjak menni a végéig. Ott lábaimmal megtámaszkodva veregettem meg a plafont, de azon kívül, hogy szemem-szám tele lett porral, úgy éreztem, hogy elég tompán puffannak rajta az ütéseim, vagyis még mindig elég vastag ahhoz, hogy puszta kézzel ne tudjuk áttörni. Akkor viszont csak az alkímia segíthet rajtunk, de lenézve testvéremre, aki engem figyelt a létra aljáról, úgy éreztem, hogy ez egy kicsit most necces lehet. Halkan káromkodtam egyet, és egy nagyon csúnya pillantást vetettem csonka karomra, aminek a tövéből kisebb-nagyobb drótdarabok kandikáltak ki. Ha az a rohadt állvány nem szakította volna le a karomat, akkor talán lett volna esélyünk a szabadulásra, de így?! Alnak nincs akkora ereje, és az, hogy már többször is használta ilyen nehéz tárgyakon, eléggé kifáraszthatta őt. Főleg, hogy neki csak a lelki ereje maradt, azzal, hogy nincs teste, kevesebb erőt tud mozgósítani, mint én.

Visszamászva az aljára, már majdnem a nyakamig ért a víz, ami eléggé megrémített.

- Nagyon vastag még a fal, puszta kézzel nem fogjuk tudni átverekedni magunkat. – mondtam aggódva, ismét letekintve a nyakamnál hullámzó vízre. – Most kell eldöntenünk, hogy mi tévők legyünk, mert néhány másodperc és belep minket idelent állva a víz. Megpróbálunk kezdeni valamit a törmelékkel, vagy

inkább mászunk?

- A mászás szimpatikusabbnak tűnik. – bólogatott Alphonse, majd ismét nekigyürkőztünk a mászásnak, ezúttal mindketten.

A tákolmány létra eléggé inogott alattunk, főleg, ahogy egyre feljebb mentünk, de szerencsére kitartott. Vagyis megtartott minket. Én mentem felül, Al utánam mászott, de nagyon aggódtam miatta, folyamatosan hátra-hátra néztem, hogy biztosan megvan-e, nincs-e valami baja. A víz pedig csak nem akarta abbahagyni, gőzöm sincs, honnan a fenéből ömlik be ennyi. Fentről még mindig hallani lehetett a fegyvereket, de már egyre kevesebbet, inkább szüntelen kiabálások hallatszottak le, amint a támadók az embereket terelgetik össze. Felettünk lehetett szerintem az aula rész, közvetlen a bejáratnál, nyilván azt biztosították be először, mielőtt megérkezne az ellentámadás. Erről pedig eszembe jutott, ha a hadsereg jön, akkor Mustangék is ott lesznek, ami reményt ébresztett bennem. Csak egy kis időt kell kibírnunk, és amint lesz valami mozgolódás odafent, hátha lesz lehetőségünk valahogy jelezni nekik.

Felérve a mennyezethez, én összehúzódtam, hogy Al is közvetlen mögém felmászva, megkopogtathassa a falat.

- Megpróbálom, hátha sikerül kirobbantanom. – nyúlt ismét a páncélja egyik rejtett zugában tárolt kis darab krétájáért, amiből nem valami sok maradt, talán egy 2 centis darabka, ami igencsak eltörpült a vaskos páncélujjak között.

Én viszont aggódtam érte, nehogy leessen, így egyik lábammal kitámasztva magamat, hogy le ne csússzak, egyszem kezemmel belekapaszkodtam páncéljának nyakrészébe, ezáltal húzva őt magamhoz. Al óvatosan felrajzolta a körképet a falra, majd megbízva bennem engedte el mindkét kezével a létrát, összeszedve maradék energiáját, hogy kirobbantsa a falat. Én közben lehajtva a fejemet szorítottam össze a szemeimet, nyakamat behúzva, felkészülve a vélhetően fájdalmas manőverre. A kisebb robbantást követően viszont nem a milliónyi faldarabka bizonyult a legnagyobb veszélynek, amik alaposan megbombáztak minket, hanem az a csővezeték, ami a még stabilabb fal mögött húzódott. Valamiért eszünkbe sem jutott, hogy akár felettünk is lehetnek vízvezetékek, így a kis robbantásunknak köszönhetően egy újabb özönvizet sikerült magunkra vennünk. A baj az volt, hogy egyenesen Alnak zúdult neki, így még jó, hogy tartottam őt, legalább volt annyi lélekjelenlétem, hogy magamhoz rántsam.

- AL! – kiáltottam, elhúzva öcsémet a vízsugár alól, mielőtt kár érné a sisak takarásában lévő jelet, de ezáltal viszont sikeresen kibillentünk az egyensúlyunkból.

Az alattunk lévő amúgy is instabil létra ezzel a lendülettel megadva magát dőlt el oldalra, egyenesen az igencsak megnövekedett vízszint felé esve. Rémülten felkiáltva kapaszkodtam Alba, aki megragadva a létrát szorított engem is magához, de irtó nagy mákunkra, mielőtt beleestünk volna a több méter mély vízbe, a létra teteje fennakadt az egyik még álló állványban. Egy nagyobb csattanással érkeztünk meg, erősen megkapaszkodva, a minket tartó állvány viszont megdőlve hanyatlott a mellette lévőnek, egy konkrét dominósorfalat alkotva. A negyedik állvány aztán stabilan nekidőlt a túloldali falnak, így megkönnyebbülten fújtuk ki magunkat, miután 1-2 méternyire a víztől sikeresen lecövekeltünk.

- Uramisten. – nyögtem ki remegő hangon, homlokomat a létra egyik fokának koppantva. – Most aztán benne vagyunk a slamasztikában.

- Sajnálom, Ed, nem jutott eszembe, hogy ott is lehetnek vízvezetékek! – keseregte Al, felnézve oda, ahol sikeresen kirobbantottunk egy újabb csövet. – Most mit csináljunk? A kréta is kiesett a tartóból!

Úgy éreztem, egyre nehezebben tudok gondolkodni, csonka karom fájóan lüktetett még, a fejem őrült tempóban zúgott, és az idegességtől kegyetlen hányingerem is támadt. Fáradtan emeltem meg a fejemet, körülnézve, hátha eszembe jut valami megoldás, de mindenhonnét csak a vizet láttam ömölni. Elnézve azt az 1-2 szellőzőnyílást, azokon még én sem fértem volna át, nemhogy a testvérem, azokat élből kizártam. Az alsó rész teljesen víz alatt volt, én nem tudok úszni fél karral, Alt pedig egyáltalán nem érheti víz. Az állványokon pont a terem túlfelére tudnánk elugrálni, de ott sem volt más a falakon kívül. Az általunk kirobbantott falból is csak a víz jött ki, és bár egy nagyobb rés keletkezett, de ádegy, nem érjük már el, ádkettő, nem láttam leszűrődni fényt, így nem hinném, hogy sikerült teljesen kirobbantani a falat. A krétánk elveszett, Al kimerült, így összesítve a helyzetünket, nem maradt túl sok esélyünk.

- Feljebb kell valahogy jutnunk. – nyögtem ki, megemelkedve, hogy jobban láthassam a helyet. – Mennyi erőd maradt, Al? Képes vagy még alkímiát használni?

- Ha mindent beleadok, az állványokat képes lehetek összeolvasztani egyetlen tartóvá, mert egymáshoz érnek, de nem vagyok benne biztos. De azzal sem leszünk előrébb, mert a vízszint nagyon növekszik. Ja, és amúgy is elhagytam a krétát, nincs mivel rajzolnom.

- De, van. – néztem fel rá, majd megemelve még ép karomat, a létra egyik éles részéhez érintve elhúztam rajta az alkaromat, ezzel egy nagyobb sebet ejtve rajta. Felszisszentem a fájó érzésre, vörös vérem azonnal kibuggyant, amit próbáltam nem lecsorgatni oldalt. – Tessék, ezt használd fel.

- Ed, mit művelsz?! – nyikkant meg Al rémülten, és ha lett volna teste, még a hideg is kirázta volna a látványra. – Elment az eszed?! Így is súlyosan megsérültél, el akarsz vérezni?!

- Ettől semmi bajom nem lesz, csak csipkedd magadat! – röffentem rá, odatartva elé a karomat. – Gyerünk, ne habozz már, próbálj valamit kreálni ebből a fémhalomból!

Al még felnyögve bólintott, majd habozva a vérembe nyúlva látott neki az újabb alkimista kör rárajzolásának a már sokat megélt létránkra. Egy újabb nyögéssel tenyerelt rá a fémre, ami a következő másodpercben erősen megremegett alattunk, újfent deformálódni kezdve. Ezúttal viszont a többi is vele együtt olvadt össze, és lassacskán egy erősebb lépcső alakult ki, ami már eléggé stabilan vezetett fel a plafonig. Láttam Al páncélján, hogy igen hevesen reszketni kezd, a fém halkan össze-összekoccant, ahogy erőlködött, és mikor sikerült létrehoznia a lépcsőszerűséget, egy halk nyikkanással dőlt el a páncélja. Én rémülten kaptam utána, ismét kitámasztva magamat a lábammal a lépcső oldalán, visszarántva őt a páncéljának a nyakrészénél fogva.

- Al, jól vagy? Al! – kiáltottam rá, ijedten figyelve a magatehetetlen páncélt. Mikor hosszabb ideig nem érkezett válasz, már igencsak megrémülve ráztam meg egy kicsit, ráordítva. – Al! Térj észhez! Hallasz?! Ne csináld ezt velem, nem hagyhatsz így itt engem! AL!

Testvérem néhány hosszabbnak tűnő perc után végre magához tért, ijedten felnyögve kapaszkodott a lépcsőképződménybe, körülnézve.

- Ed, mi történt? Hirtelen minden elsötétült, nem tudtam, hogy mi történik velem! Te jól vagy? Miért sírsz?

Csak most vettem észre, hogy tiszta könny az arcom, annyira megijedtem, hogy elveszítem őt.

- Te ostoba, ne merj ilyet csinálni többé! – nyöszörögtem kétségbeesetten, mire könnyezve öleltem át fél kézzel őt. – Azt hittem… azt hittem elveszítelek téged! Ne ijessz rám többé, megértetted?!

- Ne haragudj, bátyó. – ölelt magához Al is, majd miután kicsit megnyugodtunk, elindultunk felfelé, egészen a legtetejéig, csalódottan figyelve a szinte sértetlen falat. Így más ötlet híján fáradtan rogytunk le a legtetején, némileg biztonságban, legalább már nem ingadozik alattunk a tartó. Lenézve, már a terem közel háromnegyedét ellepte a víz, nem adok fél órát és teljesen meg fogja tölteni a helyet.

- Te hallasz még fentről valamit? – kérdeztem Altól néhány percnyi hallgatás után.

- Nem igazán. Eléggé elnyomja a hangokat a víz. – ingatta meg a fejét Al, ismét letekintve a növekvő vízszintre.

- Én sem hallok semmit. – sóhajtottam, majd egy letépett ruhadarabbal próbáltuk bekötni sérült karomat. Annyira nyomorultul éreztem magamat. Itt ülök egy omladozó épület pincéjében, várva a vízbefúlásos halálra, és még csak esélyem sincs megmentenem magunkat így, fél karral. Istenem, miért történik mindez velünk? Annyira nem akarok most itt lenni! Otthon akarok lenni, a Központban, abban a lepukkant szállóban, ahol mindig el vagyunk szállásolva, és látni akarom a többieket, hallani a poénkodásaikat! Ismét Mustanggal akarok lenni, az ő karjában, azt akarom, hogy itt legyen most és megmentsen mindkettőnket ettől a szörnyű végtől! Ez a létező legszörnyűbb, hogy csak itt ülünk, teljesen tehetetlenül, esély nélkül, a halálra várva! Annyit szenvedtünk azért, hogy visszaszerezhessük azt, amit elvettek tőlünk, és most így kell bevégeznünk?!

Váratlanul a vízcsobogáson át ismét fegyverek hangját véltük felhangzani fentről. Összerezzenve kaptuk fel a fejünket, és szinte rémülten figyeltük a plafont, hogy ha esetleg ismét robbantani akarnának, hová tudjunk menekülni a leszakadó törmelék elől.

- Mi a fene folyik odafent? – kérdeztem aggódva, de ekkor teljesen váratlanul az eddig hősiesen kitartó világításnak is annyi lett, egy nagyobb villanással minden sötétbe borult.

- Ed! – hallottam mellőlem Al rémült kiáltását, de nekem is összerándult a gyomrom ijedtemben, mikor teljes sötét borult a teremre. Már csak ez hiányzott!

- Al, semmi baj, ne mozogj, mert még leesel! – szóltam rá határozottan testvéremre, fél kézzel ismét megragadva a páncélját. – Itt vagyok, ne mozogjunk, rendben?

- Ed, most mit csináljunk? Így semmi kiutat nem fogunk találni!

- Mindjárt kitalálok valamit! – nyögtem ki, kétségbeesetten próbálva megőrizni maradék lélekjelenlétemet.

Ekkor viszont ismét a felettünk hallatszódó hangokra figyeltünk fel. Többféle fegyverhangot hallottunk, és újabb kiáltások hangzottak fel. A szívem egyszeriben hevesen dobogni kezdett, miközben hallgattam az újult felfordulást fentről. Valami történt! Ezek már nem csak azok, akik az elején tomboltak, olyan kiáltásokat is hallottam, amik leginkább ahhoz hasonlítottak, mikor a katonáknak adnak parancsokat. Itt vannak! Itt van a hadsereg!

- Al, ezek a mieink! – kiáltottam fel hirtelen, mikor sikerült kivennem néhány szófoszlányt. – Itt van a hadsereg!

Al néhány pillanatig még habozott, mire szinte egyszerre kezdtünk el kiabálni.

- Hé, itt vagyunk!

- Itt vagyunk, hallotok?

- Valaki, segítsen!

- Hahó! Mustang! Hawkeye! Valaki!

- Bátyó, ez így nem lesz jó! Nem fognak meghallani minket ilyen messziről, ebben a hangzavarban! – aggodalmaskodott Al, belemarkolva felsőmbe.

Kétségbeesetten járattam az agyamat. Nem, itt már nem adhatjuk fel! Itt van felettünk a segítség, csak annyi kell, hogy meghalljanak minket, ők már ki tudnak minket innét szabadítani!

- Al, valamivel zajt kell csapnunk, hogy meghalljanak minket! – térdeltem fel, hogy kitapogathassam a környezetet, mi hol van, de amikor letenyereltem, éreztem, hogy a csuklómig ellepi kezemet a víz. Rémülten felnyögve éreztem, hogy a víz szédületes gyorsasággal ért fel addig, ahol mi is vagyunk, és csupán 1-2 méter lehetett még a víz és a plafon között. Nincs több halogatni való időnk, így összeszorult torokkal láttam neki ütögetni a falat, alig találva meg a hangomat a félelemtől. – Itt vagyunk! Hahó! Valaki hallja? Segítsetek!

Lassan elhallt felettünk a csatazaj, már nem hallottam semmit, de az is lehet, hogy csupán a fülem heves zúgásától nem hallok már szinte semmit. Éreztem, hogy forró könnycseppek hagyják el a szemeimet, kezdett egyre inkább eluralkodni rajtam a mérhetetlen pánik. Allal együtt vertük a plafont, mindketten torkunk szakadtából kiabálva, közben érezve, amint egyre inkább nő a vízszint. A levegőnk már fogytán volt, és egyre jobban fáztam is a jeges víztől, de attól jobban rettegtem, ami ránk vár. Nem hiszem el, hogy nem hallanak minket! Mi tévő legyek?! Alnak nem érheti el a páncélját a víz, mert azon nyomban lemosódna róla a jel! Mivel feljebb nem mehetünk, nem tudom őt feltolni, hogy biztonságban legyen, és ebben a sötétben még rajzolni sem tudna, hogy egy utolsó alkímiát tudjon használni! Abban az egyben bíztam, hogy Mustangék valahogy meghallanak, de legbelül éreztem, ha most azonnal rájönnének, hogy hol vagyunk, már akkor is késő lenne.

Már a mellkasomnál járt a víz, mikor teljesen váratlanul újabb dübbenéseket hallottunk fentről. Elhallgatva mindketten kezdtünk fülelni, és úgy hallottam, mintha valami hatalmas dolog döngetné a felettünk lévő földet. A fejünkre potyogni kezdett a törmelék, Al fölém hajolva próbált védeni a törmelékektől. Ennek annyiból nem örültem, mert ha egy újabb vezeték rongálódik meg, akkor telibe találja őt és lesodródunk erről a falatnyi menedékről is. Viszont meg kellett kockáztatnunk, hátha így sikerül kimenteniük minket. Hallottuk, hogy kezd repedni a fal fölöttünk, és mikor egy hangos roppanással szakadt le egy kisebb faldarab, végre némi fényt láttunk leszűrődni a fenti szintről. Egy pillanatra felmértem a helyzetet abban a halványi fényben, ami átszűrődött a kis résen át, Allal összekapaszkodva álltunk a nyakamnál hullámzó vízben, a rám hulló portól pedig heves köhögés fogott el.

- Ed! Alphonse! – hallottuk meg nagyon messziről Mustang kétségbeesett hangját, amitől egy hatalmasat dobbant a szívem örömömben.

- Itt vagyunk! – kiáltottam teli torokból, ismét bekönnyezett szemekkel. – Roy, segíts! Mindjárt belep minket a víz!

- Tartsatok ki, mindjárt lejutunk hozzátok! Takarjátok magatokat, Armstrong nekilát nagyobb rést ütni a falba! – hallottuk még az ezredes hangját, mire ismét hallottuk, hogy neki látnak a mennyezetet tovább csapkodni.

- Bátyó! Le tudnak jutni hozzánk? – nyikkant meg Al remegő hangon, aki ezúttal már felemelve engem a karjába tartott meg, ugyanis ha lent maradok, már ellepett volna a víz. Már csak félméternyi lehetett a plafon és a vízszint között, még néhány centi és eléri a páncélnak azt a részét, ahol a szimbólum is van! A rohadt életbe, nem lesz időnk! Nem tudják áttörni a falat és kihúzni minket!

- Roy, siessetek! Könyörgöm, segítsetek, mindjárt eléri Alt a víz! – kiáltottam tehetetlenségemben, mire akaratlanul is elsírva magamat öleltem át testvéremet.

A plafon ismét szakadozni kezdett, ami viszont a vízbe csobbanva, nagyobb hullámokat csapott.

- Bátyó! – hallottam Al kétségbeesett és félelemtől csengő hangját.

- Al, mi történt?! Mi az? – ragadtam meg hátul a páncéljának a nyakát, ekkor megérezve, hogy a víz elérte a nyakrészét is. – Ne-ne-ne! Al, tegyél le és kapaszkodj a plafonba, húzd fel magadat valamennyire! Mindjárt kimentenek, nem lesz semmi baj!

- Nem megy… nem tehetek le, mert akkor te fulladsz meg… - hallottam egyre halkuló hangját.

- Al, ne! Bírd ki, mindjárt… KÖNYÖRGÖM, SIESSETEK MÁR! – üvöltöttem még utoljára, de ekkor elfogyott a szabad hely, ellepve minket a víz.

- Ed, mindjárt ott vagyunk! Beszélj hozzám, hallod? – hallottam még egészen tompán Mustang hangját, de utána minden elcsöndesült, csak a víz zúgását hallottam. A gyenge fényben láttam, amint testvérem páncélja magatehetetlenül elernyed, körülöttünk faldarabok potyognak a vízbe, és tudtam, hogy ez már a vég. Bent tartva a lélegzetemet öleltem magamhoz a hatalmas páncélt, homlokomat nekidöntve süllyedtünk lassan a vízben, és hirtelen minden olyan nyugodtnak és csendesnek tűnt. Éreztem, hogy a tüdőm egyre inkább szűkül össze, ahogy fogy el belőle az értékes oxigén, a mellkasom és a torkom kezdett egyre inkább összeszorulni, pánik lepve el belülről. Meg fogok halni. Hirtelen emlékek ugrottak fel lelkiszemeim előtt, egy pillanat alatt végig peregve előttem, és csupán egyetlen emlék ragadott magával, amitől úgy éreztem, megnyugodtam. Allal kicsiként nagyon szerettünk kergetőzni a kertünkben, a lágy fűben, egy ott lévő hatalmas tölgyfa árnyékában szoktunk lepihenni, ahol anyával is leültünk gyakran piknikezni. Akkor még minden csodás volt, minden olyan felhőtlen és boldog, az én szeretett testvéremmel együtt. Al. Örökre elveszítettem őt, pedig mondta, hogy ne jöjjünk. Ha hallgattam volna rá, akkor még mindig élne.

Ekkor testem elérte a limitet, a légszomjtól torkom ösztönösen engedett, levegőért kapkodva. Ezáltal viszont tüdőmbe került a körülöttem lévő víz, így elkeseredett tortúrába kezdtem. Furcsa érzés volt fulladozni. Néhány pillanatig leírhatatlan félelmet és fájdalmat éreztem, rémülten küszködve az életben maradásért, aztán egyszer csak minden könnyűvé vált, a testem többé már nem küzdött. Érdekes. Azt hittem a halál gyorsan fog jönni, hogy azonnal megszűnök létezni, de nem így történt. Nyitott szemekkel lebegtem a jeges vízben, és bár a szívem már nem dobogott, de az agyam még öntudatánál volt valamennyire, halványan felfogtam azt, amit még éreztem a külvilágból. Nem akartam meghalni. A testvéremet akartam, azt, hogy ugyanúgy felhőtlenül futhassunk még egyszer a réten, a friss levegőn. Érezni akartam puha, meleg testét, az illatát, hallani akartam jókedvű kacagását…!

Hirtelen vörös színű, pulzáló fényre lettem figyelmes. Nem igazán fogtam már fel, amit látok, tudatom egyre inkább sötétült. A hideg érzetet felváltotta a kellemes meleg, ami egyre inkább forróvá vált, ekkor viszont tudatom végleg kikapcsolt, megadva magát az ismeretlennek…

18. fejezet

Armstrong őrnagy teljes erőbedobással küzdött a vastag padlóval, arcán gyöngyözni kezdtek az izzadságcseppek. A kis csapat elsápadt arccal állta körbe, biztos távolságban a mélyedést, amit eddig sikerült kiverekednie, a többi katona az időközben legyőzött és fogságba ejtett gerillákat kötözte meg, kivezetve az igencsak megrongálódott városházából.

Roy Mustang nehezen lélegezve és igencsak aggódó arccal állt Armstrong mellett, vérpettyes és kissé megviselt egyenruhájában, nem foglalkozva azzal, hogy eltalálja néhány kivágódó kisebb kődarab. Már hosszú másodpercek óta nem érkezett lentről válasz, hiába szólongatta a testvéreket, de agya nem volt képes feldolgozni a nyilvánvalót. Nem bírva tovább várni, míg beosztottja megfelelő rést tud ütni a padlón, vicsorítva rugaszkodott el a helyéről, szó nélkül elindulva a jobb oldalon lévő lépcsősor felé, ami levezetett az alagsorba.

- Ezredes, hová megy?! – hallotta maga mögött Riza Hawkeye riadt hangját, de ő nem foglalkozva semmivel kezdett futni a megviselt lépcsőn lefelé, hogy minél előbb elérhesse az ottani bejáratot. Nem, az nem lehet, hogy Edward meghaljon! Azt mondta, hogy emelkedik a vízszint, de ismerte a fivéreket, mindig képesek voltak feltalálni magukat, még a leglehetetlenebb körülmények között is! Nyilván azért nem válaszolnak, mert el kellett onnan menniük, de valahol találtak egy megfelelően védett helyet, ahol kitartanak addig, amíg kiszabadítják őket!

Nagy nehezen leérve a legalsó szint folyosójára, elsápadva látta, hogy hatalmas kődarabok állják útját a bejáratban, amiknek a kisebb réseiből apró vízsugarak spricceltek elő. Szíve megállt egy rémült pillanatra, mikor agyában ismét felrémlett a szörnyű lehetőség, de azonnal elhessegetve magától a rémképzetet látott neki elhordani először a kisebb köveket. Ki kell őket szabadítania! Nem engedheti, hogy bajuk essen, azt nem élné túl ő sem!

- Ezredes, ne! – hallotta ismét Riza kétségbeesett hangját, aki mellé érve fogta le felettese kezeit.

- Eressz el, Hawkeye, segítenem kell Edwardéknak! – rivallt rá, de csak a félelme miatt, kirántva kezeit a szorításból, újfent nekilátva a darabok legörgetésének.

- Ezredes, hagyja abba! A teremben rengeteg víz lehet, nézze, már a kövek között is folyik! Ha sikerül is meglazítania a köveket, a kizúduló víznyomás megöli magát is!

- Nem érdekel, akkor sem hagyhatom, hogy meghaljanak!

Riza viszont hajthatatlan volt. Ő is roppantul aggódott a két fiúért, de tudta, az egyenlő a halállal felettese számára, ha innen próbálja kimenteni őket. Így tehát most erősen megragadva a kétségbeesett férfi karjait fordította magához, mérgesen nézve annak szemeibe.

- Roy, elég! Most nem, mint a beosztottad, hanem mint a barátod mondom, hogy ez egyenlő az őrültséggel! Segíteni akarsz rajtuk? Azzal nem fogsz, ha magadat is megölöd, értsd meg! Gyere vissza, Armstrong mindjárt végez a réssel, lejutunk hozzájuk, rendben?

Mustang elkeseredve nyögött fel, lehajtva a fejét, majd mikor legyűrte fájdalmas rosszullétét, habozva bólintott egyet. Ekkor viszont meghallották fentről a többieket, amint utánuk kiabálnak, hogy sikerült megfelelő járatot csinálni, így azonnal siettek vissza.

Armstrong kimerülten zihálva, de tettre készen állt az általa vágott lyuk mellett, miközben Havoc és Hughes egy vastagabb kötelet kerítve kötötték egyik végét egy stabil tartóoszlopra, a másikat belelógatva.

- Ed! Ott vagytok? – térdelt le a rés szélénél Mustang, belekiáltva, de az egyre növekvő vízszinten kívül nem láttak semmit. – Édes istenem, ez nem lehet!

- Ki a legjobb úszó? – nézett körül Havoc, aki egyáltalán nem tudott úszni, de válaszul az ezredes már vette is le magáról a katonai egyenruhájának a felsőjét, lecsatolva magáról az övet is a pisztolytáskával. Számára nem is volt kérdéses, hogy ő megy a vízbe, még ha eléggé rossz emlékei is voltak a hideg vízzel kapcsolatban.

- Mindjárt jövünk, addig tartsátok itt a frontot! – jelentette ki, majd minden további nélkül beleugrott a szűk résen át a vízbe, elmerülve benne.

Mikor szemei hozzá szoktak a vízhez, pislogva nézett körbe, hátha észreveszi a fiúkat. Szinte azonnal szemébe ötlött egy nem messze lévő, enyhe vöröses-kékes fényű, gömb alakú burokféleség. Bár halvány fogalma sem volt, hogy az mi lehet, csak abban reménykedve, hogy az Edwardék műve, azonnal úszni kezdett felé. Mikor az enyhén áttetsző burok mellé ért, két alakot vélt felfedezni a burkon belül, amitől a szemei döbbenten kerekedtek ki.

- Hol vannak már? – türelmetlenkedett Jean Havoc, a rés mellett fel-alá sétálva, még a cigizéshez is túl ideges volt. – Már rég itt kéne lenniük! Le kéne mennie valakinek utánuk!

- Jean, elég! Mindjárt jönnek! – szólt rá Hughes, tőle szokatlan mogorvasággal, ő is feszülten figyelve a rést, amiből már kifolyt a víz, miután elérte a felszínt. Bár már szóltak az illetékeseknek, hogy zárják el a vízcsapokat, de már így is elkéstek. Jól tudták, ha a fivéreknek nem sikerült egy megfelelő zugot találniuk a víz elől, mostanra megfulladtak. Ráadásul már Mustang is hosszabb ideje lent volt, így már miatta is igencsak aggódni kezdtek.

Hirtelen bugyborékolni kezdett a víz felszíne, mire a férfi bukkant fel, egy mély levegőt véve, kezében egy másik alakot tartva. Havoc és Hughes egyszerre ugrottak, hogy segíthessenek neki, kiemelve a magatehetetlen testet a vízből.

- Alphonse hol van? – kérdezte Riza rémülten, látva az idősebb fiú sápadt, élettelennek tűnő testét.

- Mindjárt, csak nem bírtam el mindkettőjüket. – szusszant Mustang, mire egy újabb mély levegőt véve, ismét alábukott.

- Jó ég, meghalt? – térdelt le a fiú mellé Havoc, a hátára fordítva őt, de ekkor mindenki kikerekedett szemekkel hőkölt hátra. – Ez meg… mi a…?!

Ekkor ismét Mustang bukkant fel, egy újabb testtel a karjában. Ezúttal Armstrong segített kijutni nekik a vízből, és az általános csodálkozást ezúttal a mélységes döbbenet váltotta fel.

- Nem lélegeznek! – jelentette ki az ezredes, majd miután kijutott, csurom vizesen csúszkált a nem messze fekvő szőke fiú testéhez, aggódó arccal vizsgálva meg őt. – Ne-ne-ne, ne csináld ezt velem, Ed! Nem halhattok meg, nem engedem!

- Uram… - nyikkant meg Riza, próbálva magyarázatot találni a látványra.

Mustang megpróbálkozott az újra élesztéssel, de nem használt. Mikor ez realizálódott benne is, elkeseredve ölelte magához az élettelen testet, belemarkolva vizes hajába és ruhájába.

- Kérlek… könyörgöm, ne haljatok meg! Az nem lehet, hogy elveszítselek, Ed! Nem adhatjátok fel, pont a célban, azt akarom, hogy éljetek! Kelj már fel, a fenébe is!

A kellemes sötétet és puha melegséget váratlanul felváltotta a jegesség és a fájdalom érzete. Arra eszméltem, hogy testem egy erősebbet rándul össze, szívem ismét hevesen verni kezd a mellkasomban, mire fulladozva köhögtem ki a tüdőmbe jutott vizet. Szemeimet vakító fényesség lepte el, mikor kinyitottam őket, így ismét lehunyva próbáltam levegőért kapkodni, miután sikeresen kiköhögtem a vizet magamból. Torkom veszettül kapart, testem minden pontja sajgott és lüktetett, és hirtelen azt se tudtam, mi történt. Valaki oldalra fordítva kezdte paskolgatni a hátamat, miközben karjával a mellkasomnál fogva tartott meg.

- Istenem, köszönöm!

- Hála az égnek, sikerült nekik!

- Ez egyszerűen hihetetlen!

Ismerős hangokat hallottam, de valahogy nem voltam képes beazonosítani őket, csak arra tudtam koncentrálni egyedül, hogy kapjak elegendő levegőt és ne ájuljak el ismét. Ösztönösen kapaszkodtam az engem tartó testbe, vacogva bújva a másik szintén vizes, de meleg testéhez.

- Semmi baj, Ed, itt vagyok. Most már minden rendben van, vigyázok rád. – hallottam fülemnél egy kellemes, mély hangot, ami hihetetlen megnyugvással hatott rám. Szerettem ezt a hangot, annyira jó érzésem lett tőle. Lassan kinyitva a szemeimet emeltem fel a fejemet, felnézve az ismerős arcra.

- Roy…? – suttogtam, mikor felismertem az engem átkarolva tartó férfit.

Mustang szeretetteljes mosollyal simította végig hideg arcomat.

- Annyira aggódtam érted, Ed, úgy örülök, hogy rendben vagy. Muszáj nektek mindig valami bajba kerülnötök?

Akartam valamit mondani, de ekkor emlékképek suhantak át az agyamban. Víz…! Fulladás…! Al…!

- Al! – kerekedtek ki hirtelen a szemeim, belemarva a férfi ruhájába, de alig bírtam megmozdulni. – Hol van Al? Hol van az öcsém? Mi történt? A… a vízben… mi…

- Ed, semmi baj, rendben vagytok! – fogott le Mustang, majd megragadva az arcomat nézett a szemeimbe. – Alphonse is rendben van, csak… kérlek, először nyugodj le, mielőtt ránézel, oké?

Testemet kirázta a rémült borzalom.

- Mi… mi történt? – kérdeztem suttogva, és a mellettünk álló Riza sápadt arcára nézve, éreztem, hogy ismét kezdek rosszul lenni. – Hol van? Hol van az öcsém? Látni akarom őt!

Mustang váratlanul megfogta a jobb kezemet, majd szó nélkül megemelte, mintha mutatni akarna rajta valamit. Értetlenül néztem a karomra, majd vissza rá. Most mi van? Cseppet sem érdekel, hogy mi van velem, csak az öcsémet akarom látni!

És ekkor rám tört a felismerés. Rémülten felnyögve kaptam vissza tekintetemet a karomra, végignézve magamon. A jobb karom…! Mindkét karom megvolt! Az előzőleg leszakadt automailes karom helyén az én saját karom volt, teljesen épen!

- Jézusom…! – nyögtem ki elhűlve, majd kiegyenesedve szemléltem meg mindkét kezemet, megmozgatva, megtapogatva, de nem álmodtam. Mindkettő hozzám tartozott, de ekkor tekintetem ösztönösen lesiklott a lábaimra. Felrántva a bal nadrágom szárát, ugyanaz a látvány fogadott. Az automail helyett ugyanúgy a saját lábamat láttam, tökéletesen tudva mozgatni. – Ez… ez meg… de hát hogyan…?

Hirtelen felkaptam a fejemet, mire megfordulva néztem hátra, ahol Havoc és Armstrong őrnagy éppen valaki másnak segítettek feltámaszkodni. Szemeim az eddigieknél is jobban kikerekedtek, mikor egy hozzám hasonló korú, meztelen, világosbarna hajú fiút fedeztem fel, aki még mindig kótyagosan hagyta, hogy felültessék, ráterítve az egyikük kabátját.

- Al…? – suttogtam, felismerve az ismerős, csak már idősebb arcvonású fiúban a testvéremet. Ez lehetetlen. Biztos meghaltam, és most valami káprázat világba kerültem!

Alphonse a hangom hallatán pislogva kapta fel a fejét, próbálva befókuszálni a hollétemet, de én addigra már lendültem is, felé botorkálva.

- Al! Uramisten, Al! – nyöszörögtem bekönnyezett szemekkel, majd testvérem mellé érve, ellökve tőle a segítő kezeket karoltam át őt olyan szorosan, ahogyan csak erőtlen karjaimmal képes voltam.

- Bátyó?! – szólalt meg Al, de ezúttal a saját hangján, minden visszhang nélkül. Éreztem bőröm alatt a másik test melegét, az izmait, nem a már megszokott rideg páncélt. Él, Al tényleg él!

- Édes istenem, hogyan lehetséges ez?! Ugye nem álmodom? Mi történt velünk?

Alphonse csak most vehette észre a változást, így most rajta volt a sor, hogy megrémüljön, alig bírtam megnyugtatni őt. Végül ismét Mustang lépett mellénk, megsimogatva mindkettőnk vizes haját.

- Ne haragudjatok, ha megtöröm ezt a váratlan, de igencsak örömteli pillanatot, viszont el kell mennünk, mielőtt bárki észrevenne minket. Mindjárt visszajön az erősítés, és nem akarnám, ha bárki felfedezné, mi történt veletek. Hughes, szerezzetek valami ruhát Alphonsenak, amit magára tud teríteni, majd valahol hátul visszük ki őket, nehogy bárki is észrevegye őket. – mondta, miközben a saját kabátját az én fejemre terítette, hogy illetéktelen személyek ne ismerhessenek fel engem se.

- Igenis! – ocsúdott fel az alezredes, mindenki mással együtt, majd teljesítve a kérést hagytuk el mindannyian a rommá lőtt helyiséget, rábízva a többit a helyszínre érkező erősítésre, akik majd intézik a továbbiakat.

Miközben kifelé mentünk, folyamatosan Al kezét szorongattam, egy pillanatra sem engedve őt el. Még mindig hihetetlennek tűnt számomra, hogy visszakaptam az öcsémet, ráadásul a saját, elveszített végtagjaimat is. Vajon mi a fene történhetett? Mi képes ilyen csodára a Bölcsek Kövén kívül?

19. fejezet

Mikor visszaértünk a Központba, bent az irodában végre volt egy kis időnk kiszusszanni magunkat és átöltözni, míg a többiek is visszavették a hétköznapi egyenruhájukat a kinti öltözőben. Mi ketten most szótlanul ültünk Mustang irodájában, a fekete kanapén, elgondolkodva, változatlanul egymás kezét szorongatva. Az őszintét megvallva, semmire nem emlékeztem attól kezdve, hogy elveszítettem a tudatomat. Akkor viszont még nem volt meg egyik végtagom sem, és nem láttam Al eredeti testét sem, csupán a páncélt, amint elmerül a mélyben. Akárhogy járattam a tudatomat, egyáltalán nem rémlett, hogyan kaptuk vissza a testünket. Pedig nem csal a szemem, tényleg itt vagyunk!

- Ed. Mi történt? – szólalt meg kis idő múltán Al, nyilván neki is a történteken járt az agya. – Csak az rémlik, hogy minden elsötétedett, te engem szólongatsz, de utána a nagy üresség. Arra tértem magamhoz, hogy Hughes alezredes szólongat, utána a te hangodat hallottam. Hogy kaphattuk vissza a testünket a Bölcsek Köve nélkül?

- Én… nem tudom. Fogalmam sincs, mi történt. – ingattam meg a fejemet, majd ránézve, elérzékenyülve simogattam meg fiatal arcát. – De már nem is számít, az a lényeg, hogy ismét itt vagy. Bölcsek Köve ide vagy oda, elértük a célunkat, amiért évekig küzdöttünk, most már minden rendben van.

- Igazad van. – bólintott Al is, elmosolyodva, majd szorosan átöleltük egymást.

Ekkor nyílt az ajtó, mire Mustang lépett be, nyomában a négy emberével, akik ott voltak, mikor kihúztak minket a vízből. Alaposan bezárva az ajtót, Mustang egy mély sóhajjal guggolt le elénk, alaposan feltérképezve mindkettőnket.

- Jól vagytok? – kérdezte szelíden, óvatosan megsimogatva a combomat.

Felnyögve vetültem előre, átkarolva a nyakát, halkan elsírva magamat. A férfi szorosan viszonozta az ölelést, majd mikor Al is elpityeredve bújt szintén hozzánk, őt is magához húzta. Úgy éreztem, most jött ki rajtam az eddigi feszültség, a halál élménye, az hogy ismét élünk, ráadásul visszakaptuk valami úton-módon a testünket is. Mikor sikerült megnyugodnunk, Riza vett minket kezelésbe, visszaülve a fotelbe nyomta a kezünkbe azt a két pohár meleg teásbögrét, amit előzőleg magával hozott, majd adott nekünk zsebkendőt is, hogy meg tudjuk törölni vele az arcunkat.

- Ez kész csoda. – ült le az egyik székre Hughes alezredes, szemüvege mögül figyelve minket. – Roy, biztos, hogy jól láttuk? Tényleg az volt az?

- Miről beszél, alezredes? – kérdeztem értetlenül, miután belekortyoltam a finom teába. Még mindig fáztam, még ha nagyjából meg is száradtak a ruháim, így nagyon jól esett a meleg ital. Al még a kocsiban megkapta Hughes alezredes váltóruháját, ami bár eléggé lelógott róla, de legalább már nem volt mezítelen.

- Jól tudjuk, hogy mit láttunk mindannyian. – ült le Mustang is mellém, térdeire támaszkodva, szétnézve emberei között. – Tudom, hogy eléggé közhelyes, de meg kell esküdnie mindenkinek, hogy soha, semmilyen körülmények között nem beszélünk arról, amit láttunk és tapasztaltunk, megértettétek?

- Megértettük! – jött az egyöntetű válasz.

Mielőtt rákérdezhettem volna a dologra, Mustang már bele is fogott a magyarázkodásba.

- Látod ezt magadon, Ed? – kérdezte, miközben lejjebb húzta a felsőmet, feltüntetve a kulcscsontom alatti területet. Lenézve magamra, észrevettem, hogy egy furcsa hegesedés van a bőrömön, olyan, mintha megégettem volna magamat, pedig nem is fájt.

- Ez micsoda? Nem emlékszem, hogyan került ez rám. – ingattam meg a fejemet, megszemlélve a kb. 10 centis, hosszúkás heget.

- Mikor értetek mentem a vízbe, azt láttam, hogy egy színes gömbszerűségben lebegtek mindketten, már ebben az alakotokban. Valami kőszerű képződmény keringett körülöttetek, és mikor megtörve a védelmet hoztalak titeket magammal, az a kő rátapadt a mellkasodra, Ed, amíg ki nem húztak a többiek. Utána egyszerűen beleolvadt a bőrödbe, ezt a heget hagyva maga után.

- Tessék?! – nyikkantam meg döbbenten, hitetlenkedve. – Mi-milyen kő? É-és mi az, hogy beleolvadt a mellkasomba?!

- Edward, amit láttunk, az a Bölcsek Köve volt. – jelentette ki ekkor Hughes, előre dőlve a székén. – Elképzelésünk sincs arról, hogyan, de az a kő valódi volt, és annak köszönhetitek, hogy életben vagytok, ráadásul vissza is kaptátok a testeteket. Valami úton-módon képes voltál létrehozni a Bölcsek Kövét, ami megmentett titeket.

- Lehet, hogy azzal, amiért halálközeli állapotba kerültél. – találgatott Armstrong. – Talán a benned lévő alkímia az utolsó pillanatban olyan erőssé vált, hogy létrehozta a követ.

Akár ez is egy megoldás lenne, nekem viszont akaratlanul is a könyvtárban olvasott Liandra Constantinus leírása jutott eszembe. Fények…

- Milyen színű volt a kő? – kérdeztem meg ekkor, Mustangra nézve.

- Kék és vörös, néha összeolvadva lilává, néha különválva. Olyan volt, mintha valami fátyolszerű burokban lettetek volna.

Ekkor rájöttem. Ehhez semmi köze nem volt annak, hogy halálközeli állapotba kerültem, sőt, meg is haltam! Ahogy eszembe jutott az a nyomás a mellkasomban, amit az utóbbi időben éreztem, már tudtam, hogy ez egy sokkal erősebb köteléknek hála alakult ki. Piros és kék… Tűz és szikra… a kettőnk ereje…

Halkan felnevetve ingattam meg a fejemet, óvatosan hozzábújva a férfihoz.

- Köszönöm. – suttogtam hálásan, hiszen neki köszönhetem, hogy sikerült elérnünk azt, amiért évek óta küzdöttünk. Az egymás iránt érzett szeretetnek, szerelemnek hála sikerült megalkotnom a hőn áhított Bölcsek Kövét! Majd egy alkalmas időben elmondom neki is, de most eléggé kimerültnek éreztem magamat ahhoz, hogy neki lássak magyarázkodni. Nem beszélve arról, nem akarnám, hogy a többiek is megtudják a köztünk lévő kapcsolatot.

- Uram, most mi tévők legyünk? – szólalt meg végül Riza, feltéve az igencsak reális kérdést. – Azt, hogy Elricéknek sikerült visszaváltoznia, nem tudjuk sokáig eltitkolni mindenki elől. Mi lesz, ha majd visszahívják őket? Nem szabad kiderülnie, hogy konkrétan Edwardban benne van a Bölcsek Köve, mert hatalmas veszélybe kerülnek.

Mustang felsóhajtva húzott még magához, majd bólintva egyet engedtük el egymást.

- Igaz. Ha ez kiderül, nem csak az itteniek miatt kell aggódnunk, hanem valamennyi Bölcsek Köve vadásztól és a homunkuluszoktól is. El kell titeket bújtatni, de olyan messzire, ahol senki nem ismer titeket, nem tudhatják, kik vagytok és mi történt veletek. Senkinek nem szólhattok, senki nem tudhat rólatok.

- Ezzel nem lesz gond, mi remekül fel tudjuk találni magunkat idegen helyeken is. – mondtam határozottan, majd öcsémre nézve, ő is helyeslőn bólintott. – Álruhában akár a világ végére is elmegyünk.

- Egészen addig, míg fel nem kapod valamin a vizet. – sóhajtotta Havoc, aminek sajnos igazat kellett adnom. Elég hirtelen haragú vagyok, ami nem minden esetben szerencsés.

Rövid gondolkodás után végül ismét Mustang szólalt meg.

- Rendben. Én is veletek megyek, nem engedem, hogy bajotok essen. – mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, folytatta is. – Ezt nem egy lehetőségnek szántam. Nem fogom hagyni, hogy így lássatok neki egy ekkora útnak, veletek megyek, nincs vita.

- Roy, ezt jól átgondoltad? – vonta fel az egyik szemöldökét Hughes. – Ha elmész, azt csak titokban teheted, nehogy bárki gyanút fogjon és kövessen titeket. Annak viszont az lesz a vége, hogy ha nem találnak, akkor dezertőr leszel, és soha többé nem jöhetsz vissza, különben hadbíróság elé kerülsz, ahogy Edward is, ha csak úgy maga mögött hagyja a kötelességét, mint Állami Alkimista. Rohadt messzire el kell mennetek, tanúk nélkül, még mi sem tudhatunk arról, hogy merre. Képes vagy ekkora kockázatot vállalni?

Rémülten néztem felettesemre, próbálva a fejemet rázva a tudtára hozni, hogy ez őrültség. Mustang viszont egy halvány mosollyal biccentett.

- Ehhez semmi kétség sem férhet, Maes. Úgy ismersz, mint aki meghátrál a kalandok elől?

Hughes szintén elmosolyodva csapott most a térdeire, amitől mi is észhez tértünk.

- Ez a beszéd! Akkor halljuk, mi a terved?

Akartam volna tiltakozni, de nem jött hang a torkomra. Ez az út most nem olyan lesz, mint máskor. Ez sokkal veszélyesebb, ráadásul mindenki elől bujkálnunk kell, nehogy megszimatolják, hogy nálam van a Bölcsek Köve. Automatikusan lenéztem a mellkasomra, óvatosan megérintve a heget. Éreztem, hogy bennem van a kő, éreztem azt az enyhe nyomást a bordáim mögött, de nem fájt. Nem tudom, hogy mit fogok tudni vele kezdeni, hogy ez rám nézve mivel fog járni, de kötelességem megvédeni. Ehhez viszont szükségem lesz a segítségre, egy erős személyre, aki meg tud mindkettőnket védeni. Nem mellesleg, túl szoros kapcsolat fűz Mustanghoz ahhoz, hogy itt tudjam őt hagyni. Neki hála, hogy létre jött a kő, ami megmentett minket, szükségem van rá.

- Nagyon gyorsan kell cselekednünk. – mondta most a férfi, mire elkezdte utolsó parancsait osztogatni. – Ma este indulunk el, hogy minél kevesebb emberrel találkozzunk, elviszem az egyik itteni automobilt, de azt majd leváltjuk egy másik járműre. Folyamatos mozgásban leszünk, nevet is változtatunk, minden ilyesmi, ami a bujkáláshoz elengedhetetlenül kell. Ha majd eljárás lesz és titeket is beidéznek, Armstrong, Havoc, Hawkeye, ti nem fogtok semmiről tudni, egyedül te, Hughes, aki majd elhinted, hogy egy bizalmas beszéd keretében említettem neked egy halálos betegséget. Ezzel talán felmerül majd a gyanú, hogy az emiatti végső elkeseredésemben tettem bizonyos lépéseket, talán ennyiben fogják hagyni. Edwardék pedig elmentek, senki nem tud arról, hogy megtaláltuk őket Frosta városházában, a jelentésben sem említettem. Ők legalább fél évig biztonságban lesznek, ha csak nem jön közbe valami, ami miatt utánuk küldenének. Ennyi idő bőven elegendőnek kell lennie, majd igyekszünk minél gyorsabban mozogni. Ennél többet nem tudunk tenni, mi viszont most azonnal visszamegyünk hozzám és összekészülünk. Ne haragudjatok, hogy ekkora terhet rovok rátok, de ez az egy lehetőségünk arra, hogy titokban tudjuk tartani a történteket.

Hát akkor elérkezett a gyors búcsú ideje. Tényleg nem maradt sok időnk, ha még vissza is kell mennünk összekészülni, így kissé még delíriumos állapotban vettünk érzékeny, végső búcsút a többiektől, majd megígérve, hogy mindenki vigyázni fog magára, ők négyen elhagyták a szobát, csak mi hárman maradva.

- Biztos jó ötlet velünk tartanod? – kérdeztem az ajtót becsukó férfitól. – Nem akarom, hogy miattunk bajba kerülj, mi…

- Ezt már megbeszéltük. – lépett vissza Mustang, határozott hangon beszélve. – Szabadkozás helyett inkább vegyétek vissza a köpenyt, mert most azonnal el kell indulnunk.

- Várjon, ezredes! – szólalt meg ekkor Al, visszatartva a férfit. – Winrynek szólnunk kéne, nem hagyhatjuk itt őt egyedül! Neki sincs már senkije rajtunk kívül, mi vagyunk a családja. Ha itt hagyjuk, az nagyon rossz lenne neki, nem, bátyó?

- Igazad van. – jutott hirtelen eszembe nekem is gyerekkori jóbarátunk, Winry Rockbell. – Winry ugyanúgy egyedül van, ahogy mi is, őt is magunkkal kéne vinnünk, nem akarom, hogy bántsák őt.

- Rendben, legyen. – egyezett bele Mustang. – Majd nálam felhívhatjátok, megmondva, hogy készüljön össze minden cuccával titokban, mi majd érte megyünk és felvesszük.

Ebben megegyezve hagytuk el az irodát, próbálva feltűnés nélkül kijutni az épület hátsó részein át. Szerencsére nem botlottunk senkibe, aki felismert volna minket, teljesen észrevétlenül jutottunk el az épület mögötti garázsba, ahol beülve az egyik szolgálati automobilba, amit Mustang elindított, majd magunk mögött hagyva mindent és mindenkit indultunk el. Mikor kiértünk az útra, felsóhajtva dőltem neki az előttem lévő üléstámlának, belekapaszkodva a férfi vállán lévő ruhába.

- Köszönöm, Roy, hogy ennyi mindent teszel értünk. Beismerem, nagy szükségünk van a segítségedre, de nem is akartalak volna itt hagyni téged.

- Nem is engedtem volna, Ed. – nyúlt hátra egyik kezével Mustang, megsimogatva a hajamat. – Nem lesz semmi baj. Ti jobban tudjátok, hogy merre érdemes menni, majd nálam eldöntjük, hogy hová menjünk, ahol nem akadhatnak ránk egykönnyen. Van elég készpénzem, azzal elleszünk jó ideig, míg sikerül valahol megállapodnunk.

- Ez annyira izgalmas amúgy. – nevetett fel most Al, zavartan tolva füle mögé rövidebb haját. – Bocsánat, tudom, hogy mekkora veszélybe kerülhetünk, de az, hogy visszanyertük az eredeti testünket és ismét együtt lehetünk, olyan boldoggá tesz. Úgy örülök, hogy élhetjük az életünket, távol minden szenvedéstől, igazi családként, még ha sok mindent fel is kell áldoznunk emiatt.

- Igazad van, Al. – mondtam én is. – Csak mi maradtunk egymásnak, ha majd Winry is velünk lesz, senki nem marad, aki hiányozna a régi életünkből, tiszta lappal indulhatunk.

Kezdve megbékélni az előttünk állóval értük el Mustang házát, azonnal nekilátva az összekészülésnek. Mivel az előző holminkat ott hagytuk Frostaban, így az itt maradtakat pakoltuk össze, segítve Mustangnak is összekészülni. Közben felhívtam Winryt is, mielőtt kifutnánk az időből.

- Winry, te vagy az?

- „Ed, mi történt? – kérdezte meg a lány azonnal, meglepődve, hogy hívom. Ő is úgy tudta, hogy már régóta úton vagyunk, ő még csak nem is tudott arról az incidensről az időgéppel kapcsolatban. – Hogy-hogy hívsz? Ugye nem megint az automaileddel van gond?"

- Nem, Winry, viszont fejlemény van. Itt vagyunk Allal még a Központban, nagyon sok minden történt, esküszöm, hogy majd mindent megmagyarázok, most viszont arra kérlek, hogy gyere te is velünk. El kell hagynunk a Központot, mert nagy bajba kerülhetünk.

- „Ed, Ed, lassíts egy kicsit az ég szerelmére! – nyikkant meg Winry ijedten. – Mi történt? Milyen bajba kerültetek?"

- Kérlek, Winry, ne szólj senkinek, rendben? Senki nem tudhatja, hogy velem beszéltél, készülj össze minden szükséges cuccoddal, éjfél körül érted megyünk. El kell mennünk, nagyon messzire, és soha többé nem fogunk visszajönni. Kérlek, bízz meg bennem, oké? Vagy velünk jössz most, vagy soha többé nem fogunk találkozni, érted?

Úgy éreztem, megértette a helyzet komolyságát.

- „Rendben, akkor éjfélre. Ígérem, nem szólok senkinek és összekészülök, mire jöttök. De Ed… vigyázzatok magatokra, oké?"

- Úgy lesz, és köszönöm, Winry. Te is vigyázz magadra, sietünk majd érted. Szia! – búcsúztam el a lánytól, majd visszamenve, segítettem a további összepakolásban.

Ekkor viszont eszembe jutottak Sarahék. Hiszen ő mégiscsak Roy nagynénje, mi lesz vele, ha csak úgy szó nélkül lelépünk?

- Roy. – fogtam meg ekkor a mellettem pakolászó férfi karját. – Sarahval mi lesz? Neki is szólnunk kéne, nem?

Mustang viszont megingatta a fejét.

- Már eszembe jutott, hogy mi tévő legyek, de végül hosszas tépelődés után úgy döntöttem, hogy nem fogom felhívni. Neki mindig is ott volt az otthona, már megszokta az egyedüllétet, nagyon ragaszkodik ahhoz a házhoz, ami a családunké. Ha viszont felhívom őt, hogy elbúcsúzzam tőle, akkor belekeverem őt is, arra kényszerítve, hogy hazudjon, és félek, hogyha észreveszik rajta, hogy falazni akar nekünk, akkor bántanák őt. Így lesz a legjobb, ha nem tud semmiről. Nagyon okos nő, biztos vagyok benne, hogy ismer engem annyira, hogy tudja, valami komoly okom lehetett erre a lépésre.

- És neked biztos, hogy jó lesz így? Ha többé nem fogod őt látni. – kérdeztem még aggódva. – Részemről rendben lenne, ha ő is velünk jönne, hiszen Winryt is magunkkal akarjuk vinni.

- Nem, neki jobb, ha Beytonban marad, higgy nekem. De köszönöm, hogy eszedbe jutott és így aggódsz érte. – köszönte meg Mustang egy hálás mosollyal, majd egy gyengéd csókot adva a számra, folytatta a pakolást.

Sajnáltam, hogy ezzel a lépéssel talán végleg meg kell szakítanunk a kapcsolatot a nővel, de Roy jobban ismeri őt, így elhittem neki, hogy ezzel tesszük a legjobbat neki.

Még nem ütötte el az éjfélt az óra, mikor lassan leparkoltunk az automobillal a lány házától nem messze. Winry egy szerelőműhelyben dolgozott, egy ezermestercsaládnál lakva, de, ha bármi volt, azonnal futott oda segíteni nekünk. Igaz barátunk volt a mai napig is, sokszor köszönhettem neki, mikor sikeresen helyrepofozta az automailjeimet, még ha aztán kaptam is tőle néhányszor 1-1 tockost. Örülök, hogy Alnak még időben eszébe jutott őt is értesíteni, nagyon mérges lettem volna magamra, ha őt hátra hagyva mentünk volna el.

Nem csalódtam, a szőke hajú lány már a kapu előtt ücsörgött egy jókora bőröndön ülve, alaposan beöltözve. Jöttünkre habozva felállt, de nem volt benne biztos, hogy mi vagyunk azok.

- Itt vagyunk, gyere gyorsan. – szálltam ki, intve a lánynak, aki felélénkülve kapta kézbe a bőröndöt, idesietve hozzánk.

- Jó ég, azt se tudtam, hogyan szökjem ki, nehogy felébredjenek a zajra. – mondta Winry suttogós hangon, nehogy felverjük a környékbeli kutyákat. – Mibe keveredtetek már megint, ti ütődöttek? Ezúttal kiket bőszítettetek fel?

- Ülj be, azonnal tudni fogod, hogy mi a helyzet. – mondtam, kinyitva neki a hátsó ajtót, majd beraktam hátra az ő bőröndjét is.

Winry még köszönve Mustangnak is ült be, mikor is észrevette, hogy valaki ül mellette. Mielőtt viszont felkiálthatott volna a meglepettségtől, Al azonnal felé nyúlva fogta be a száját, mielőtt lármát csapna.

- Winry, semmi baj, én vagyok az! – próbálta őt megnyugtatni öcsém, de ekkor becsapva a hátsó ajtót, gyorsan beültem előre, Mustang mellé, aki azonnal indult is.

- Uramisten…! Al, te… tényleg te vagy? – kérdezte hitetlenkedve, közben én is hátra fordulva láthattam elképedt arcát. – Édes istenem, mi történt? Hogyan sikerült? Megtaláltátok a Bölcsek Kövét?!

- Igen. – mondtam, mire felhúzva a jobb karomon lévő ruhát, megmutattam magamat is. – Az én automailjeim is eltűntek. Ne haragudj, ha kissé furcsa lesz a magyarázatom, de igyekszem érthetően elmondani. A következő történt. Te nem tudsz róla, de néhány nappal ezelőtt egy időgépnek hála visszakerültem a múltba, ahol összetalálkoztam Roy fiatalkori énével. A… a lényeg, hogy egymásba szerettünk, és mikor visszakerültem, megbeszéltük, hogy folytatjuk a kapcsolatunkat itt is, még ha kicsit furcsa is lesz a felállás.

- Ez komoly? – kerekedtek ki Winry szemei, előre hajolva hozzánk. – Tényleg visszamentél az időben?

- Igen.

- Na és milyen volt? Mit láttál? Ez baromi izgalmas! És komoly, hogy beleszerettetek egymásba?! Jó ég, ez ám a meglepetés!

- Nem csak neked, elhiheted. – nevetett fel Mustang, továbbra is a kihalt utat figyelve.

- De nem ez a történet vége. – folytattam a magyarázatomat. – Roy, ezt még neked sem mondtam, de tudom, hogyan jöhetett létre a kő. Mikor… szóval mikor utolsó este együtt voltunk… akkor valami nagyon furcsát éreztem magamban.

- Jesszus, bátyó, ne már! Azért ERRE nem vagyunk kíváncsiak! – jött zavarba Al, amire én is kellően elvörösödve csattantam fel.

- Menj már, senkinek semmi köze a magán dolgaimhoz, értve?! Dehogy akartam bármit is mondani, te ostoba!

- Ed, nyugi, csak folytasd már! – intett le most Winry, aki nagyon kíváncsi lett a történtekre. – Aztán mi történt?

- Szóval valami furcsát éreztem a mellkasomban, olyan érzés volt, mintha lett volna a bordáim között valami. Plusz furcsa fényeket is láttam, kék és vörös színűt, mintha valami energia lett volna.

- Tessék? Ezt nem is mondtad. – szeppent meg Mustang.

- Valahogy nem tartottam fontosnak, és nem is tudtam, hogy mi volt az. Aztán elindultunk Frosta városba, hogy az ottani könyvtárban kutakodjunk Allal, mikor hallottuk, hogy támadás érte a felső részt.

- Gerillák voltak. – szúrta közbe ismét a férfi. – Egy nagyobb csoport akarta bevenni a városházát, minket viszont addigra már értesítettek, hogy közelednek, így előbb is tudtunk reagálni.

- Mi viszont lent ragadtunk Allal a könyvtárban, mert leszakadt a fal nagyrésze. Elkezdett ömleni a víz, és hiába próbáltak a többiek lejönni értük, nem maradt időnk. Alnak lemosódott a pecsét, én pedig vízbe fulladtam. – mondtam halkan, mindkettőnket rosszul érintve az emlék. Mustang felém nyúlva simogatta meg az arcomat, mintegy bátorításként.

- Te jó ég! – hűlt el Winry, belekapaszkodva az ülésbe. – De akkor… mi történt?

- Erre leginkább az ezredes tudna válaszolni. – néztem itt a férfira.

- Mikor beúsztam értük, egy színes gömbben voltak addigra, már az eredeti alakjukban. – folytatta Mustang a magyarázatot. – Kihozva őket, láttuk, hogy Ed mellkasán egy vöröses-kékes színű kő volt, ami azonnal a bőrébe ivódott, mikor kiemeltük őt. Mint kiderült, az maga a Bölcsek Köve, amit az imént hallottakból ítélve közösen hoztunk létre, eltaláltam?

- Igen. – vallottam be zavartan.

- A kőnek hála mindketten visszanyerték az életüket és a testüket, most viszont éppen ezért kell minél hamarabb köddé válnunk, mert ha kiderül, hogy Edwardban benne van a Bölcsek Köve, mindenki azt akarja majd megszerezni, érted? Csak néhány emberem volt akkor jelen, senki nem tudja rajtunk kívül, hogy mi történt, nekik sem mondtuk, hogy merre megyünk, nehogy kiszedjék belőlük.

- Értem. – bólintott Winry, majd felsóhajtva hajtotta a fejét az ülésre. – Tudom, hogy erre tettétek fel az életeteket, hogy megtaláljátok a követ, de most, hogy megvan, és ti visszaváltoztatok, valahogy olyan hihetetlennek tűnik! Ez… istenem, ez annyira csodálatos! Annyira örülök nektek!

Itt most ő is elsírta magát, Al pedig esetlenül átkarolva próbálta vigasztalni a lányt. Én közben kimerülten ültem vissza az ülésen, előre nézve, fejemet a háttámlának döntve.

- Próbálj aludni valamennyit, nagyon sűrű volt ez a mai nap. – nyúlt felém a férfi ismét, megszorítva a felé eső kezemet. – Még jó néhány órába bele fog telni, míg elérjük a kompot, addig aludjatok.

- Bár tényleg fáradt vagyok, de képtelen lennék aludni. Annyi minden történt velünk egy nap alatt, egyszerűen nem tudtam még megemészteni. – mondtam csendesen, ismét megnézve visszakapott jobb kezemet, miközben hallgattam, amint Winry ezúttal Alnak örvend, hogy ismét láthatja őt teljes valójában. – Kimondhatatlanul hálás vagyok neked, Roy, úgy érzem, ennél boldogabb már nem is lehetnék. Nagyon szeretlek, és akár a világ végére is elmennék veled.

Mustang megemelve a kezemet adott kézfejemre egy lágy csókot.

- Elnézve az úticélunkat, tényleg a világ végére készülünk. Mostantól már együtt vagyunk, és vigyázni fogunk egymásra, nem lesz semmi baj. Találunk egy új helyet, felépítjük a saját otthonunkat, aztán majd meglátjuk, hogyan fogunk boldogulni.

- Már alig várom. – mosolyodtam el fáradtan, majd fészkelődve egy kicsit, teljesen mellé csúszva, fejemet a vállának döntve néztem tovább az előttünk lévő utat. Milyen furcsa, hogy azt tervezzük, építünk egy otthont magunknak. Amióta eljöttünk Allal anyu halála után, soha nem volt igazi otthonunk, csapódtunk össze-vissza, jöttünk-mentünk, sehol nem éreztük nyugodtan magunkat. Nem volt olyan hely, ahol úgy igazán megpihenhettünk volna, ahol el tudtunk volna tölteni pár nyugodt napot, folyton csak rohantunk, tettük a dolgunkat, kutattunk. Most viszont véget ért ez a régóta tartó tortúra. Tudom, hogy telhetetlen vagyok, de bár már ott lennénk, az új helyen, a saját házunkban!

20. fejezet

- Tényleg itt kell hagynunk az automobilt? – kérdeztem csalódottan, mikor leparkolva a több tucat autó közé, kezünkbe vettük a csomagjainkat.

- Nem akarom megkockáztatni, hogy valaki felismerje a szolgálati automobilunkat. – biccentett Mustang, majd maga előtt terelve mindünket, elindultunk a jóval messzebb lévő komp felé. – Ne haragudjatok, hogy ilyen sokat kell gyalogolnunk, de jobb volt itt, a vasúti pályaudvar mellett letenni, így ha utánunk is kutatnak, azt hihetik, hogy a délre induló vonattal mentünk tovább. Nem hinném, hogy egyhamar feltűnne valakinek, hogy az északra tartó kompot céloztuk meg ilyen messziről.

- Nagyon ötletes volt magától, ezredes. – vigyorodott el Al, de ekkor Winryvel szinte egyszerre pisszegtük őt le.

- Eszednél vagy? – suttogtam, gyorsan körbe nézve, de nem volt senki sem a közelünkben, aki hallhatta volna. – Ha így hívod, lebukunk!

- Igen, persze, elnézést kérek! – nyikkant meg öcsém, majd zavartan nézett fel a mellette haladó magasabb férfira. – Bocsánat, de akkor most hogyan szólíthatjuk?

- Igen, erre még nekem sem volt érkezésem gondolni. – tűnődött el Mustang, majd rövid gondolkodás után folytatta. – Szerintem az lenne a legcélszerűbb, ha hagynánk minden formaságot. Beszéljük meg egyszer és mindenkorra, hogy a félreértések elkerülése végett úgy legyünk beállítva, mint vérszerinti rokonok. Ti mindhárman testvérekként mutatkozzatok be, én pedig – figyelembe véve a korkülönbség mértékét – leszek a nagybátyjátok, rendben?

- És akkor más neveink is lesznek? – érdeklődött Winry kíváncsian, kinézve mellőlem.

- Az nem biztos, hogy jó ötlet lenne. A keresztneveket jobb lenne megtartanunk, mert abból kockázatos kavarodások lennének, de a vezetékneveinket mindenképpen le kell cserélnünk, ha lehet, egy közösre. Ezen jó lenne elgondolkodnunk, mielőtt neki látnánk bárkivel is megismerkedni. És a körülményeket látva, szerintem jobb lenne, ha engem is tegeznétek, ha már egyszer a nagybácsitok leszek.

Ebben igazat kellett adnom. Úgyis egymást csak a keresztnevünkön fogjuk hívni, elég ciki lenne, ha hirtelen összekeverném valakiét, esetleg a sajátomat! Egyetlen új vezetéknevet könnyebben jegyzünk meg, mint plusz négy új keresztnevet is mellé!

Miután ezt lefixáltuk, úgy fél órás gyaloglás után sikeresen elértük a kompot, ami elvisz minket át a túloldalra, ahol azonnal a kikötőben tovább hajózunk a lehető legtávolabbi nagyvárosig, Manalasba. Belegondolva, onnan vonattal fogunk menni annak a végállomásáig, Lamorinba, és ott szerezve egy újabb autót, meg sem állunk majd addig a kisvárosig, ahová a célállomásunkat tűztük ki, Remenbe. Remenről eddig csupán hallani hallottam az utunk során, annyit tudok róla, hogy nagyon messze van, szinte a térkép legszélén, de ott teljesen más az élet. Egy igazi kisváros, rengeteg zöld hellyel, erdőkkel, patakokkal, ahol az ember meg tud magának mindent teremteni. Oké, most tél van, de tavasszal majd lesz lehetőségünk mindent elkezdeni. Elég messze van és elég kicsi ahhoz, hogy minket egyáltalán ne ismerjen fel ott senki, és, ha ügyesen csináljuk, le sem tudják majd követni a nyomainkat sem. Mivel mindannyian járatosak vagyunk az utazásban, meg sem fog kottyanni egy ekkora út, kellően fel tudjuk találni magunkat.

A kompra felszállva, Mustang kifizette a viteldíjat, majd elhelyezkedve az egyik távolabbi szélén, a korlátnak dőlve figyeltük a víz hullámzását és a túlpartot, lassan el is indulva. Igaz, még hosszú út áll előttünk, de az, hogy együtt vagyunk, főleg, hogy Mustang is velünk van, az hatalmas erőt ad számomra. Előre láthatóan 4-5 napig fog tartani az út, ha sikerül minden járművet elérnünk időben és biztonságban jutunk el a célállomásokig.

Halkan felsóhajtva támasztottam fejemet a korláton lévő karomra, ismét megszemlélve a jobb kezemet. Olyan furcsa, hogy annyi év után ismét a saját kezemet látom. Eddig nem igazán volt érkezésem eltöprengeni a történteken, minden olyan váratlanul és sietősen történt, igazából csak most kezdtem megérteni, hogy mi a helyzet. Fura volt az, mikor eszembe jutott, hogy többé nem kell keresnünk a Bölcsek Kövét, ráadásul egy darabja itt van bennem, a mellkasomban. Óvatosan megérintettem ruhán keresztül a helyet, ahol belém ivódott, nyelve egy nagyot. A fenébe is bennem van a Bölcsek Köve! Vajon máskor is képes leszek majd használni? És vajon ettől esetleg erősebbé vált az alkímiám? Hirtelen annyira kíváncsi lettem, hogy mit is jelenthet mindez, és egyszeriben a világ legfontosabb emberének éreztem magamat. Vajon hány alkimista élhet így, a testében egy Bölcsek Kövével? Az a nő, akinek a jegyzeteit olvastam, szerintem ugyanígy járhatott. Ha jól emlékszem, a párja is alkimista volt, akivel nagyon szerethették egymást. Tehát az egyik létrehozási lehetőség az, mikor két alkimista nagyon szereti egymást és az együttlétük során az egyikükben létrejön a Bölcsek Köve. És, mint észrevettem, mindez csupán az érzésektől függ, és nincs köze a nemekhez, hiszen Mustanggal mindketten férfiak vagyunk. Vagy esetleg az alkímiához van nagyobb köze? Arra még emlékszem az alkimista leírásából, hogy ő maga szintén a tűzelemet irányította, ahogy Mustang is, de arról nem írt, hogy a párja, az a Malinus milyen fajta alkímiát használt. Rengeteg kérdésem volt, amikre szerintem nem fogok választ kapni, de nem is akartam erőltetni a dolgot. Az a lényeg, hogy nekünk sikerült, a többi nem számít.

Még mindig a karomra támasztott fejjel néztem a másik oldalra, a mellettem álló férfira. Mustang felkönyökölve, tenyerére támasztott állal figyelte elgondolkodón a víz hullámzását, és a távolban már lehetett látni a túlpartot. Milyen furcsa dolgai vannak a sorsnak. Itt állunk egymás mellett, együtt bujkálva mindenki elől, miután közösen létrehoztuk a hőn áhított Bölcsek Kövét. Még mindig hihetetlennek tűnik az a sok minden, amin együtt mentünk keresztül. És lehet, hogy bujkálnunk kell, hogy egy teljesen új élet kezdődött el mindannyiunk számára és nagyon oda kell figyelnünk több dologra is, de jelenleg másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy átöleljen, hogy végre megcsókolhassam, hogy ismét együtt lehessünk. Nem hittem volna, hogy képes leszek valaha is így és ennyire szeretni, kívánni őt…

Kis ideig így figyeltem őt eltűnődve, mikor a férfi is észre véve pillantott rám, lágyan elmosolyodva.

- Min tűnődsz? – kérdezte, miközben felém nyúlva, megcsippentve a felsőmet húzott magához egészen közel.

- Azon, hogy vajon van-e valahol valami eldugott hely itt a kompon. – jegyeztem meg vigyorogva, kissé elpirulva.

Mustang értve a célzást borzolt a hajamba, a fejemen hagyva a kezét.

- Nem hinném, hogy erre a célra lenne itt megfelelő hely, de ígérem, amint elérünk egy biztonságos helyet, ahol lesz néhány magányos óránk, nem állok ellent.

- Haah, de az még olyan messze van! – sóhajtottam csalódottan, állam a korláton koppant kínomban, karjaimat lelógatva.

- Kibírod, Ed. – könyökölt mellém a férfi, halvány mosollyal söpörve ki arcom elől egy hosszabb tincset. – Ha majd túl vagyunk az utazáson, azon a helyen megtaláljuk az ideális lakóhelyünket, utána ki sem engedlek az ágyból egy jódarabig, erre megesküszöm.

Ahogy elképzeltem az igencsak kecsegtető ígéretet, nyelnem kellett egy nagyot, érezve, hogy ismét kezd erőt venni rajtam a másik iránti vágyódás. Nem tudom, mi ütött belém, de amióta megbeszéltük, hogy együtt vagyunk, egyszerűen nem vagyok ura az érzéseimnek. Amint hagyom elkalandozni a gondolataimat, állandóan a férfi körül forog, már lassan egy napot nem bírok ki anélkül, hogy legalább meg ne csókoljam, vagy hozzá ne érjek. Nyilván az újdonság érzete miatt, de most is csak hatalmas önuralmamnak köszönhetően álltam meg, nehogy a szájához kapva csókoljam meg, mindenki szeme láttára.

- Jaj de jó, mindjárt megérkezünk! – hallottuk meg váratlanul a néhány lépéssel arrébb álló Winry lelkes hangját, mire felocsúdva néztem fel. Tényleg egészen közel volt már a túlpart, szerintem néhány perc és kikötünk.

- Ne feledd, amit mondtam, Ed. – súgta még a fülembe Mustang, amitől ismételten kirázott a jóleső borzongás. – Csak még egy kicsit bírjuk ki, utána már nem kell visszafognunk magunkat.

Magunkat? Akkor tehát ő is akar engem, nem csak nekem jár egyedül a fejemben a dolog? Egy reszketeg sóhajjal néztem fel rá, és ha nem lép el mellőlem, isten bizony megcsókolom!

Mikor sikeresen kikötöttünk, ismét kezünkbe fogva a bőröndjeinket szállingóztunk le a kompról, elindulva a nem sokkal messzebb lévő kikötő felé, ahol Mustang majd megveszi mindünk jegyét. Hajóval legalább egy teljes nap az út Manalasba, így talán holnap délután már a Lamorinba tartó vonaton fogunk csücsülni. Bár már ott lennénk, hogy autóval Remen felé tartunk!

Ám odaérve a hajóhoz, kiderült, hogy nem elég a jegy megvétele, ott már mondanunk kellett nevet is, ami alapján lefoglaljuk a kabinunkat.

- Nevet? Erről eddig nem hallottam. Miért? – szeppent meg Mustang is, a kérdéssel próbálva időt nyerni.

Míg a jegyárus elmondta, hogy milyen kötelező előírás miatt kell így tenniük, én addig vadul gondolkodni kezdtem. Az igazából eszembe sem jutott, hogy most mondanánk valami teljesen képtelen nevet, amit később úgyis elfelejtünk, a lényeg, hogy felengedjenek a hajóra. Teljesen váratlanul beugrott egy vezetéknév, ami annyira megtetszett, hogy azonnal közbe szóltam.

- Oké, rendben, köszönjük. Az én nevem Edward Ferrous, ők ketten a testvéreim, Alphonse és Winry Ferrous. Ő pedig a bácsikánk, Roy Ferrous. Remélem, a papírjainkat nem kéri, tudja a manó, hogy az öt bőröndön belül melyikbe dobáltuk bele. – vágtam rá, majd rátéve még egy lapáttal, elkezdtem dicsérni a hajó méretét, hogy ilyen hatalmas hajón még soha nem utaztunk, és itt milyen kabinok vannak, és a többi, és a többi. A jegyárus pedig tényleg nem szőrözött velünk a továbbiakban, lelkesen válaszolva érdeklődő kérdéseimre töltötte ki a jegyeket, amiket fizetés fejében át is adott nekünk. Még hálásan megköszöntem a kedvességét, majd már mehettünk is a hajóra, hogy elfoglaljuk a számunkra kijelölt 5-ös kabint.

- Tudod, Ed, azért néha félelmetes tudsz lenni. – lépett mellém Winry vigyorogva. – Most legalább láthatom, hogy miként boldogultok a nagyvilágban.

- Azért nem mindig zárul ilyen jól a taktikánk. – tette hozzá Al nevető hangon, megemlítve néhány emlékezetes jelenetet, mikor sikeresen felhúztam valamin magamat, alapos zűrt kavarva vele.

- Mondhattok, amit csak akartok, de nálam jobban ezt úgysem csinálja senki. – jelentettem ki büszkén, amire mindannyian jót nevettünk.

- Ez tényleg ügyes húzás volt, mr. Ferrous. – jegyezte meg nem sokkal később Mustang, elismerően nézve rám. – Honnan jutott ez a név eszedbe?

- Nem tudom. Valahogy csak beugrott, nyilván valahol, valamikor hallhattam. De szerintem egészen jól hangzik… megtarthatnánk, nem? – néztem fel a férfira menet közben.

- Részemről nincs akadálya. Remélem, egyikünknek sincs vashiánya. – mondta még nevető hangon, utalva az új névre, ami „vastartalmat" jelentett amúgy.

Miután mindenki elfogadta az új családi nevünket, megérkezve a kabinunk elé nyitottunk be. Elég szűkös volt a kabin, a jobb és a bal oldalára 2-2 egymás fölé felszerelt ágy volt, plusz 2 matrac, a szemközti falnak döntve, a kis ablak előtt éppen csak elfértek a bőröndjeink.

- Ha nem is egy luxus hely, de megteszi. – sóhajtotta Mustang, majd kinézve még az ajtón, felmérte a kinti környezetet. – Baloldalon van a mosdó, csak a másik oldalon vannak mellettünk. Egészen jól belátható a folyosó, főleg, hogy középtájon vagyunk.

- Ember legyen a talpán, aki be mer törni három alkimista és egy csőkulccsal hadonászó csajhoz. – jegyeztem meg vigyorogva, aminek az eredménye egy fájdalmas tarkón csapás volt a vége. – Áú! Winry! Ezt meg miért kaptam!?

- Csak! És örülj neki, hogy nem egy csőkulccsal kaptad a kokit! – jelentette ki a lány elégedetten, majd elegánsan elfoglalta a jobb oldali alsó ágyat.

Morcogva dörzsöltem meg a tarkómat, majd biztos távolságban a lánytól ültem le a túloldali alsó ágyra, nagyot sóhajtva. Kicsit fáradtnak éreztem magamat, és minden tagom pihenésért áhítozott. Néha automatikusan megdörzsöltem a régi automailes karomat és lábamat, már csak megszokásból is, hogy ellenőrizzem, nincs-e kilazulva. Most is megmasszíroztam a térdemet, mikor észbe kapva mosolyodtam el, elengedve a lábamat. Annyira furcsa volt még az érzés, annak ellenére, hogy ennek kéne a természetesnek lennie.

- Fáj a lábad? – ült le mellém Mustang, óvatosan megsimogatva a combomat ruhán keresztül.

- Nem, ez csak a beidegződés. – ingattam meg a fejemet, hátul megtámaszkodva az ágyon tenyereimmel. – Még nem volt alkalmam megszokni, hogy visszakaptam a végtagjaimat, így ösztönösen odanyúlok, hogy nem-e lazult ki valami az automailben.

- De most már nagyon vigyázz a végtagjaidra, mert mostantól nem fogom tudni visszaszerelni őket. – figyelmeztetett Winry, komoly arccal. – Ezentúl véget ér a veszélyes kalandozás, nem engedem, hogy valami bajba keveredjetek, úgyhogy felejtsétek el a hőscincérkedést.

- Igazad van, megértettük. – bólintott Al azonnal, aki a lány mellé ült le. Én csak beleegyezően bólintottam.

Most kis ideig csendben szuggeráltunk 1-1 pontot, lassan felfigyelve rá, hogy elindult velünk a hajó, egy rövid dudálással jelezve az indulást. Már csak egy napot kell itt kibírni, ezen a szűkös helyen, utána a vonaton bő egy napot, majd már mehetünk is a megszerzett kocsival a célállomásunkig. Így belegondolva, még hosszú út áll előttünk, így fáradtan felsóhajtva dőltem hátra, keresztben az ágyon, fáradtan nézve a fölöttem lévő ágy alját.

- Szerintem pihenjünk egy kicsit, mindegyikünkre ráfér az alvás. – hallottam mellőlem Mustang hangját, amivel mélyen egyetértettem. – Holnap délután körül megérkezünk Manalasba, nem lesz könnyű végig zötykölődni a további utat vonaton Lamorinig.

Al és Winry is fásult arccal egyezett bele, azonnal elfoglalva a túloldali ágyakat. Végül erőt véve magamon tornáztam fel én is ülőhelyzetbe magamat, majd egy sóhajjal hajtottam fejemet automatikusan a még mindig mellettem ülő férfi vállára. Sajnáltam, hogy semmi személyes megnyilvánulást nem engedhetünk meg magunknak a többiek miatt, Mustang is csak a vállamat karolta át fél kézzel, megdörzsölve a felkaromat.

- Alszol felül? – kérdezte halkan, de tekintetéből kiolvastam, hogy szívesebben osztozna egy ágyon velem.

Alsóajkamba harapva bólintottam, de nagyon nem akaródzott elválni tőle. Mustang most egy gyengéd csókot adott homlokomra, majd egy nehéz sóhajjal elengedett, felállva, hogy levehesse magáról a rajta hagyott kabátját. Erre észbe kapva álltam fel én is, levéve magamról fekete csizmámat, az ágy oldalához szerelt létrán elindulva a fenti ágyba. A második fokon voltam, mikor a mellettem álló férfi váratlanul megfogta a hozzá közelebb eső karomat, megállítva, majd felém kapva, egy gyors, de érzelemmel teli csókot nyomott a számra. Nagyon halkan felnyögve viszonoztam, szorosan lehunyt szemekkel, utána gyorsan elengedtük egymást, mielőtt a többiek észrevennék. Egy remegő légvétellel folytattam felfelé az utamat, lezuttyanva az egészen kényelmes ágyra. Hallottam, hogy Mustang is lefekszik az alattam lévő ágyra, és igencsak nagy kísértést jelentett a tudat, hogy kicsivel később – mikor már mindenki alszik – csatlakozzam én is hozzá. De abból nem sülne ki sok jó, így inkább a fal felé fordulva próbáltam lecsillapítani szívem heves dobogását és akaratos testemet. Bár már Remenben lennénk…!

21. fejezet

(Öt nappal később)

Riza Hawkeye eltűnődve nézett be ismételten Roy Mustang irodájába, de ugyanazt látta, amit az elmúlt napokban is. Az asztalán lévő dolgok érintetlenül álltak ott, a páncélszekrény még mindig a hat nappal ezelőtti dátumpecséttel volt lezárva, és a múltkori összetűzésnél megrongálódott, vérpacás egyenruha is ott virított a fogason, ahol a főnöke hagyta. Mióta történt az az incidens és megtalálták az Elric fivéreket, azóta nyomát sem látta sem nekik, sem a főnökének. De mivel úgy sejtette, hogy Mustang egy kis ideig elbújtatta a fiúkat, így nem is forszírozta a dolgot, de most már kezdett neki gyanússá válni, hogy eddig nem jelentkezett. A többiek sem beszéltek az ügyről, mindenki szorgalmasan végezte a napi munkáját, mintha nekik nem lenne feltűnő, hogy a főnökük már közel hat napja nincs bent.

Riza most összevont szemöldökkel csukta vissza az ajtót, majd hirtelen ötlettől vezérelve elhagyta az irodájukat, elindulva Maes Hughes alezredes irodája felé. Ő volt az egyetlen, akiben megbízott, akivel ilyen kényes ügyet is meg tudott beszélni.

A nyomozótisztet az irodájában találta, egy regiment papírhalom között ülve, éppen nagyon dolgozva valamin. Riza illedelmesen bekopogott, majd egy kézemeléssel tisztelgett a magasabb rangú tisztnek.

- Ne haragudjon, alezredes, de lenne pár perce? Szeretnék kérdezni valamit.

Maes azonnal felállt, látva a nő gondterhelt arcát.

- Persze, őrnagy, csukja be az ajtót. – mondta ő is hivatalos hangon, de amint kettesben maradtak, mindkettőjükről lepergett a hivatalos maszk. – Mi a baj, Riza?

- Ne haragudj, hogy zargatlak, de nem mertem máshoz fordulni. – ült le a nő is, majd rászánta magát a kérdésre. – Royról lenne szó. Már napok óta nem látni a színét, és már kezdek érte aggódni. Oké, tudom, hogy nyilván a fiúkat helyezte biztonságba, de nem lesz feltűnő, hogy ilyen sokáig távol van? Félek, nehogy a Führer észrevegye a hosszas távollétét, és netán kérdezősködni kezdjen. A gerillák elleni küzdelemben is hosszasan kérdezősködött a történtekről, és mondta, hogy nagyon számít Roy jelenlétére ebben az ügyben. Szeretném megkérdezni, hogy te mit tudsz róla? Mikor jön vissza?

Maes szemei megrebbentek a hallottaktól.

- Riza. Mielőtt válaszolnék, lehetne előtte nekem is egy kérdésem?

- Persze.

- Amikor történt az az incidens… amikor kimentettük a két fiút… te utána mit csináltál?

- Visszajöttünk a Központban, de mikor mentem átöltözni, a Führer tanácsnoka kérte, hogy menjek be, jelentést tenni a vezetőnknek. Először nem értettem, azt hittem, ez Roy dolga lenne, de a Führer ennek ellenére tőlem szerette volna hallani a dolgot. – mondta Riza, nem véve észre, hogy a férfi arca kezdett elsápadni. – Elég sokáig bent tartott, mindent alaposan átvéve, és mire végezve elengedett, addigra sem Roy, sem a fivérek nem voltak sehol. Úgy gondoltam, hogy elvitte őket valami biztonságos helyre. De miért kérdezed?

- Te jó ég…! – nyikkant meg Maes, miután értelmezte a hallottakat, rémülten ingatva meg a fejét. – Ha te nem voltál jelen a megbeszélésen, akkor az, aki ott volt… édes istenem, ez lehetetlen!

- Maes, mi a baj? – értetlenkedett Riza, aggódó arccal figyelve a másik szokatlan rémületét.

- Riza! Mi volt az édesanyád kedvenc dala?

- Ez hogy…

- Csak válaszolj!

- Beethoventől a Für Elise, de miért?

- Tudnom kellett, hogy te vagy-e az igazi Riza! Akkor viszont Roy és a fivérek veszélyben vannak! – pattant fel a férfi idegesen, de csak akkor jutott eszébe, hogy mennyire tehetetlen. – A fenébe is, azt se tudom, hogy merre mentek! Pedig erről tudniuk kell!

- De miről?! Maes, megijesztesz! Mi történt velük?

- Mikor kimentettük a fiúkat, mindannyian bementünk Roy irodájába, ahol megbeszéltük együtt a továbbiakat. És ahol TE is ott voltál!

- Nem, én nem voltam jelen… - rázta meg a fejét Riza, de a következő pillanatban neki is leesett a dolog, hogy Maes miért kérdezte az édesanyja kedvenc zenéjét, mire szemei rémülten kerekedtek ki. – Az nem lehet…!

- Az a nyavalyás homunculus volt az! – mondta ki Maes a szörnyű gyanúját. – Felvette az alakodat, kihasználva, hogy neked a Führerhez kellett bemenned és kihallgatta, hogy mit tervezünk! Roy soha többé nem fog visszajönni, a fiúkkal együtt elment, hogy megvédhesse őket. Ha Envy akkor ott volt, pontosan tudta, hogy mit terveznek, akkor viszont akárhová is mennek, ők rájuk találnak, mert a kezdetektől fogva követhették őket! Direkt azt beszéltük meg, hogy egyikünk sem fog tudni a szökésükről, nehogy kiszedjék belőlünk hová mentek, de akkor az egész értelmét vesztette! A homunculusok ott lehetnek a nyomukban, és bármikor megtámadhatják őket!

- Nem tudunk utánuk menni? Mégis merre mehettek?

Az alezredes csak a fejét ingatta.

- Elképzelésem sincs. Nyilván egy olyan helyre, ahol biztonságban lehetnek és nincsenek szem előtt, ez viszont lehet ugyanúgy egy forgalmas és népes város, ahogyan egy nyugodt, hegyvidéki kis falucska is. Bárhol lehetnek, ráadásul vagy ötnapnyi előnyük is van, mostanra bárhol lehetnek! Nem beszélve arról, ha az a kis nyavalyás ott volt, hallotta, amint arról beszélünk, hogy Edwardban benne van a Bölcsek Köve! A fiú élete hatalmas veszélyben van, és még csak nem is sejtik!

- De valamit tennünk kell!

- Tehetetlenek vagyunk, Riza… ha megpróbálunk a nyomukra bukkanni, azzal ugyanúgy veszélybe sodorjuk őket és magunkat is. Már csak annyit tehetünk, hogy imádkozunk értük, és reméljük, hogy időben észreveszik a veszélyt… mielőtt bármi bajuk esne.

22. fejezet

- Ed. Ébredj fel, megérkeztünk. Hallod? Kelj fel, kis álomszuszékom.

Valami furcsa, menekülős álmom volt, mikor felriadtam az ismerős hangra, és arra, hogy valaki egy óvatos puszit adott a halántékomra. Azonnal magamhoz térve kaptam fel a fejemet, felnézve, mire Mustangot láttam magam előtt, behajolva az ajtón, engem keltegetve.

- Gyere, megérkeztünk. – simította végig kissé nyúzott arcomat a férfi gyengéden, amire végleg észhez térve néztem ki az ablakon.

Egy domb tetején álltunk, tőlünk nem messze egy emeletes, aránylag nagyobb ház állt, körbe véve néhány nagyobb fenyőfával, amik a hideg idő ellenére is terebélyesen magasodtak a ködös ég felé.

- Ez lenne az? – kérdeztem fáradt, de örömteli hangon, úgy nézve szét a kissé ködös, de megnyugtató tájon, mintha valami világcsodát látnék.

- Igen, a többiek már be is mentek. – bólintott Mustang, majd megfogva egyik kezemet, segített kikászálódni a meleg kocsiból.

Szívemben mérhetetlen örömmel szálltam ki a kocsiból, ragyogó arccal sietve a takaros ház elé, szinte ittam magamba a látványt. A ház falai halvány bézs színűre voltak festve, faragott és lakkozott falécekkel díszítve, masszív bejárati ajtaja volt, a nagyobb ablaküvegek néhol zúzmarások voltak, nyilván már egy ideje nem ment benne a fűtés. Egy derékig érő fehér fakerítés vonta körbe a nem kicsi birtokot, amihez hatalmas hátsó kertrész és bal oldalt egy mező is hozzá tartozott. Így első ránézésre szépen karban tartott birtoknak tűnt, máris futottam, hogy megnézhessem, hogyan fest belülről.

De az elejétől kezdve, miután megérkeztünk Remenbe a vásárolt automobilunkkal, Mustang érdeklődni kezdett a helyiektől eladó házak iránt. Bár kicsi volt a falu, de egészen modern, azonnal elirányítottak minket a helyi polgármesterhez, aki készségesen felajánlott néhány lakatlan ingatlant, nagyon örülve neki, hogy újabb lakói lesznek a családias kis falunak. Először nagyon furcsa volt, hogy ilyen kedves és segítőkész mindenki, de ez is inkább a régi otthonunkra emlékeztetett.

Megnéztünk néhány ingatlant, de mindegyik eléggé bent volt a központban, mi viszont egy kissé félreesőbb házra gondoltunk, ahol nincs a közelben senki, nem leszünk szem előtt. Ez a ház volt a negyedik, de én útközben bealudtam a kimerültségtől, így most tértem észhez. A hűvös házba belépve, teljesen üresek voltak a helyiségek, de szerintem hamar be fogjuk tudni lakni. A lenti részen volt a konyha egy kis spájzzal, két szoba és egy kisebb fürdőszoba, az emeleten szintén két szoba és egy másik fürdőszoba. Minden helyiségben volt 1-1 cserépkályha, egyedül a lenti két szobához volt kandalló. A padlás elég szűkös volt, tele pókhálóval, így ott nem is mertünk sokáig nézelődni. A ház hátsó részénél felfedeztünk egy lejárót a ház alatti pincébe, de néhány lim-lomon kívül nem volt lent semmi érdekes. Ezen kívül néhány méterrel a háztól egy kis sufni-szerűség állt, amiben régi farönkök tornyosultak, nyilván a fűtéshez halmozták fel az előző tulajok.

Al és Winry is lelkesen futkároztak ki és be, szobáról-szobára, nagyon tetszett nekik a ház és a környéke.

- Ez fantasztikus! – lelkendezett Winry, csillogó szemekkel sietve hozzánk, a bejárati elé. – Nekem ez a ház kell, ugye lehet róla szó?

Most mind a hárman kérlelve néztünk fel a férfira, aki mosolyogva bólintott egyet.

- Ezen nincs mit vitatkozni, szerintem is megfelelő lesz ez a birtok. Akkor? Mehetünk vissza elintézni a megvételt?

Egy határozott „Igen!" volt rá a válaszunk, mire felnevetve siettünk vissza a kocsihoz, elindulva a polgármesterhez, hogy megvehessük a birtokot. Ezúttal én sem voltam már álmos, élénken trécseltem testvéremmel, hogy milyen bútorokkal kéne berendezni a szobákat, melyik helyiség mi legyen, és majd tavasszal ki is festünk majd mindenhol.

A megvétel egészen gyorsan zajlott le, csak kifizettük a vételárat és már ide is adták a birtok papírjait. És egyben az új személyazonosságunkat is sikerült elintéznünk, ugyanis igényeltünk új papírokat, mondván, hogy itt új életet szeretnénk kezdeni, így mind a négyünknek kiállították a Ferrous családnévvel ellátott igazolványunkat. Az ügyünket intéző hölgy roppant segítőkészen igazított minket útba a falun belül is, hogy mit merre találunk, és honnan tudunk beszerezni bútorokat meg egyéb szükséges dolgokat a házhoz. Először is megkerestük az egyik élelmiszer boltot, ahol szintén bemutatkozva vásároltunk be néhány napra elegendő ennivalót, tisztítószereket és eszközöket, majd beszerezve még négy matracot így hirtelen, ágy híján, visszamentünk a már saját birtokunkra.

- El sem hiszem, hogy már itt tartunk. – jelentettem ki, egy mély sóhajjal nézve végig ismét a környéken. – Ugye nem álmodok? Ugye ez tényleg a mi házunk mostantól?

- Nem álmodsz, Ed, ez az új otthonunk. – borzolta meg kicsit a hajamat Mustang, majd magához vonva, szeretetteljesen homlokon csókolt. – Itt nem bánthat téged senki. Eldöntöttük, hogy magunk fogunk boldogulni a világban, magunk mögött hagyva a múltat, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy egy nagy, boldog családdá váljunk, ami mindig is megilletett titeket a testvéreddel.

Először csodálkozva néztem fel a férfira, mire egy hálás mosoly jelent meg az arcomon, visszabújva hozzá.

- Köszönöm, Roy. Nélküled még mindig ott tartanánk, ahonnan indultunk Allal, hálás vagyok mindenért, amit tettél értem, értünk… teljes szívemből szeretlek téged. Számomra ti vagytok a minden, és míg világ a világ, veled akarok maradni.

Ezúttal sutba dobva a figyelmességet csókoltuk meg egymást, próbálva kihasználni, hogy Al és Winry ismét bement a házba, behordva a vásárolt cuccokat. Olyan rég nem ért hozzám a másik így, az egyetlen bizalmasabb érintkezésünk is annyi volt össz-vissz, amikor még a hajón utazva egy gyors szájra puszit adott nekem. Rettenetesen hiányzott az érintése, az, hogy ismét szeretkezhessünk, szinte el sem akartam engedni még akkor sem, mikor meghallottuk a többiek közeledő hangját. Mustang tolt el magától az utolsó pillanatban, majd gyorsan összeszedve magunkat úgy tettünk, mintha mi is éppen pakolni készültünk volna.

- Akkor ki hol szeretne aludni? – tette fel bent a nagy kérdést Al, mikor kezünkben 1-1 matraccal megálltunk a kis előtérben.

Itt most egy picit elakadt a szavam, zavartan pillantva fel páromra. Részemről egyértelmű, hogy vele akarnék lenni egy szobában, de hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ezt vajon merjem-e így határozottan kijelenteni. Nem akartam sem az öcsémet, sem pedig a legjobb barátomat kínos helyzetbe hozni, hiszen gőzöm sincs, hogy mennyire sikerült megemészteniük a köztünk lévő kapcsolatot.

Mustang sejthette ki nem mondott aggodalmamat, így ő is óvatosra vette a dolgot.

- Részemről megfelel itt is, a földszinten, úgyis mindig emeleten laktam. Neked, Ed?

- Engem sem vonz a magaslat, nekem is megfelelő a másik lenti. – vontam vállat tettetett nemtörődömséggel, de magamban ugrálni tudtam volna örömömben a rafinált megfogalmazás miatt.

- Helyes, az egyik emeleti szobát úgyis tutira lenyúltam volna! – jelentette ki Winry elégedetten, majd kezében a matraccal, már meg is indult a lépcső felé. – Siess, Al, aki előbb felér, azé lesz a nagyobbik szoba!

- De hát mindkettő szoba ugyanakkora! – szólt utána Al, majd mielőtt követte volna barátunkat, még visszanézett rám. – Ez lesz az első alkalom, hogy nem alszunk közös helyen, bátyó.

- Ha félsz, nyugodtan lejöhetsz hozzám. – tettem hozzá vigyorogva, kicsit cikizve, de persze nem bántóan.

Al válaszul szintén elvigyorodott és meglepő módon visszavágott.

- Ugyan, minek zavarjak? Hárman amúgy sem férnénk el a szobában.

Ettől a szemtelen visszavágástól azonnal elvörösödtem, a mellettem álló Mustang viszont jókedvűen felnevetett.

- Asszem, a testvéred kellően megedződött melletted, Ed. Mostantól jó lesz, ha kétszer is meggondolod, mielőtt cikizni kezded.

- És én még azon izgultam, nehogy megsértsem a lelkivilágodat. – morogtam, de szám felfelé görbült, próbálva visszafojtani jókedvű nevetésemet. Nem mondom, kicsit meglepett a mindig szelíd és visszahúzódó öcsém kijelentése, de tudtam, hogy ez egy jó jel. Végre visszakapta a testét, kezd egyenesbe kerülni az életünk, mától van egy biztos fedél a fejünk fölött, és azokkal lehet, akik számítanak neki. Nem csodálom, hogy ennek hatására kezd végre ő is megnyílni, és magabiztosabbnak érzi magát.

Még megenyhülve húztam magamhoz testvéremet, szorosan átölelve, mindketten egy mély lélegzetet véve.

- Olyan jó, hogy ismét a valódi magadat ölelhetem át, Al. Nélküled semmit sem érnék, annyira hálás vagyok a sorsunknak, hogy ismét visszakaphattalak téged.

- Én is örülök, bátyó. – nyögte ki Al, próbálva visszanyeldekelni feltörő könnyeit. – Mi ketten egyek vagyunk az idők végezetéig, soha sem választhatnak el minket egymástól. Nagyon szeretlek.

Még néhány másodpercig egymást öleltük, rengeteg érzéssel a lelkemben. Mióta visszatértünk az eredeti állapotunkba, ez volt az első alkalom, hogy kicsit megnyugodhattunk, és végre elmondhattam neki azt, amit éreztem. A hirtelen jött rengeteg információ miatt nem is pihenhettünk kellően, folyamatos készenlétben volt az agyunk egész út alatt. De most, hogy úgymond révbe értünk, akartam, hogy tudja, mennyit számít nekem az, hogy velem van, az a sok minden, amit azóta éltünk át együtt, amióta ő is megszületett.

Végül elválva hagytam, hogy ő felmenjen az emeletre, én pedig megkönnyebbüléssel a lelkemben hagytam, hogy Mustang mellém lépve, a kezemet megfogva vezessen be a nagyobbik szobába, ami mostantól nagyvalószínűleg a mi közös szobánk lesz.

Az ajtóval szemben volt a fél falat kitöltő ablak, aminek hála a kinti bágyadt téli nap is kellő fénnyel látta el a szobát. A szoba bal oldalán volt a nagyobb kandalló, egyszerű, de jó minőségű szürke kövekből kirakva, előtte kissé már kormos fémkerítéssel bevonva. Oldalt egy fémállványban három piszkavas volt, a kandalló fenti peremén nagyobb kiszögellést láttam, amire majd tudunk egyéb tárgyakat feltenni díszítés gyanánt. Most a kezünkben lévő matracokat a kandallóval szemközti falnak támasztottuk neki, végignézve a megkopott és imitt-amott pókhálós fakózöld tapétán.

- Erre azért ráférne egy alapos takarítás. – jegyeztem meg, elhúzva a számat egy pillanatra, amint belegondoltam abba, amint éjszaka pókok hada masírozik végig az arcomon. Még a hideg is kirázott a tudattól.

- Hoztunk seprűt meg rongyokat, na meg nem ártana be is fűteni. – bólintott Mustang, majd az ablakhoz lépve, alaposan megszemlélte a keretet is. – Az ablak viszont egészen jónak tűnik, nem érzek huzatot. Akárkik is laktak előttünk, nem hanyagolták el a házat, ahhoz képest, hogy közel 20 éves a papírok alapján.

Még feltérképeztem a kandallót is, de már éreztem belül a feltámadó tettvágyat. A fenébe is, ez az első közös házunk, ha tehetném, egyetlen nap alatt neki esnék és felújítanák mindent! Mivel kezdjek? Felsöpörjek, vagy a falakat mossam le? Esetleg hordjak be tűzifát? De lehet, hogy…

- Látom, nagyon töprengsz valamin. – hallottam ekkor magam mellől a férfi mosolygós hangját, mire feleszmélve néztem fel rá.

- Ne haragudj… csak annyira belelkesedtem, hogy hirtelen nem is tudom, hogy mihez kezdjek… a legszívesebben egyszerre takarítanék ki és rendezném be a szobákat, rengeteg ötletem van! – jelentettem ki, enyhén elpirult arccal, mire máris mutogatni kezdtem. – Nézd csak, ha itt lesz majd az ágyunk, akkor oda kéne raknunk a szekrényeket. Te szeretnél éjjeli asztalt? Gondolkodtam az ágyakon is, nyilván feltűnő lenne, ha egy kétszemélyes ágyat vennénk, lehetne, hogy két egyszemélyes ágyat, amiket összetolunk. Vagy majd én megoldom alkímiával, az még jobb! Ha gondolod, szerezhetnénk szőnyeget is, de részemről jó ez a fapadló is, csak majd kicsit ki kell kupálni, és ha majd…

- Hé-hé, Ed, vegyél közben levegőt is. – állított most le Mustang mosolyogva, majd kedvesen magához ölelt. Szerintem még ő is hallhatta, olyan hevesen dobogott a szívem a lelkesedéstől… - Először végy egy nagy levegőt, utána beszéljük meg, hogy csak EGY dolgot csinálunk egyszerre, rendben? A legfontosabb, hogy meleg és tisztaság legyen, így hordjunk be fát, indítsuk be a kandallót, utána hozzuk a seprűt és a rongyot, lemossuk a falakat és az ablakot is, majd felsöprünk.

- Rendben, ne haragudj, Roy. – simultam a karjába, majd jólesően fúrtam arcomat a nyakába.

- Ne butáskodj, miért haragudnék? Annyira aranyos vagy, ahogy ennyire beleéled magadat, szinte rád sem lehet ismerni. – most egy puszit adott a halántékomra, mire bizalmasan a fülemhez hajolt. – Viszont, azt hiszem, ezeknél van egy még fontosabb dolog. Még múltkor, a kompon ígértem neked valamit, emlékszel?

Komp… ígéret… Mikor felidéződtek bennem Mustang szavai - amint megtaláljuk a helyünket és lesz egy kis szabadidőnk, akkor ki sem fog engedni a karjából -, abban a pillanatban ugrott egyet a gyomrom, a szívem pedig háromszorosával kezdett verni a mellkasomban.

- Emlékszem… - suttogtam erőtlen hangon, belenézve sötét szemeibe.

Mustang szeretetteljesen megsimogatta kipirult arcomat, majd fejével az ajtó felé biccentett.

- Zárjuk be az ajtót, oké?

- Máris! – vágtam rá azonnal, majd kibontakozva karjából, már futottam is, kicsit hangosabban csapva be az ajtót, a benne lévő poros kulcsot is elfordítva, biztos, ami biztos alapon.

Mustang közben az egyik matracot leterítette a padlóra, próbálva egy kevésbé poros részre, majd éppen a kabátjától szabadult meg, mikor nagy léptekkel értem vissza hozzá.

- Gyere. – ragadott meg, vágytól ködös tekintettel, majd hátul a combjaimnál fogva megragadott, felemelve. Hangosan felnyögve kulcsoltam át lábaimmal a derekát, majd a vállaiba kapaszkodva csókoltuk meg egymást, igencsak erősen.

Mustang lassan letérdelt a matracra, majd egy lendülettel lefektetve engem is a puha felületre, kapkodó mozdulatokkal látott neki megszabadítani a ruháimtól. Bár az eddigi együttléteink alatt sem voltunk túl türelmesek, ezúttal viszont szabályosan téptük le egymásról a ruhákat. Elszakadva egymástól segítettük leügyködni magunkról a nadrágjainkat is, majd visszakapva csókoltuk meg egymást ismét, összefonódva. Türelmünk konkrétan a zéróval volt egyenlő, így most megragadva ezredesem egyik kezét, arra ösztönöztem, hogy a mellkasom helyett egy teljesen más helyen simogasson. Mustang mindent értve hajolt el tőlem, majd nehézkes légzéssel térdelt fel a lábaim közé, felkészítve az egyesülésünkre. Nem szólt egyikünk sem, de az arcunk beszédesebb volt mindennél. Belekapaszkodva a felkarjába, erősen alsóajkamba harapva mozdítottam meg a csípőmet, próbálva sürgetni kicsit a másikat. Mustang ekkor lejjebb csúszott a matracon, majd miközben ujjaival még mindig bennem volt, váratlanul lehajolt, minden teketória nélkül a szájába véve merev férfiasságomat.

Ez a merénylet viszont merőben váratlanul ért, meglepetten nyögtem fel hangosan, ujjaimmal riadtan markolva fekete hajába.

- Roy…! – nyikkantam meg, de ő a következő pillanatban erősen megszívott, amitől felkiáltva vonaglottam meg, hátra feszítve testemet.

Rettentően jól esett ez a bizalmas és érzéki kényeztetés, nem tehettem róla, de folyamatosan mocorogva markolásztam a haját, nyöszörögve a jóleső érzéstől. Mikor már azt hittem, bármelyik pillanatban elélvezek, Mustang váratlanul félbehagyva hajolt el tőlem, visszatérdelve a lábaim közé, kihúzva belőlem az ujjait is. Mielőtt magamhoz ölelhettem volna őt, a férfi váratlanul megragadva a derekamat fordított hasra a matracon, úgy helyezkedve fölém, mire a következő pillanatban megéreztem, hogy elkezd belém hatolni. Bár így nem láthattam őt, de ez az új helyzet nagyon is kedvemre volt. Miközben ő a mellkasom alatt benyúlva feküdt rám, teljesen belém csúszva, én addig a matracba marva hajtottam homlokomat a szövetre, próbálva minél kényelmesebben elhelyezkedni. A következő pillanatban Mustang előre lendítve a csípőjét kezdte el az ütemes mozgást, szorosan ölelve magához, szájával forró nyakamat és vállamat csókolta-harapta kényeztetés gyanánt. Egyre nehezebben lélegezve markolásztam a matracot, és mivel ebben a helyzetben nem igazán tudtam őt simogatni, így csupán szavakkal tudtam őt biztatni, élvezve minden egyes mozdulatot, ahogy bennem mozgott. Amennyire csak tudtam, próbáltam visszafogni kikívánkozó hangomat, de ahogy egyre közelebb jártam a kielégüléshez, már képtelen voltam figyelni erre. Hangosan nyöszörögve kérleltem Mustangot, hogy csinálja gyorsabban, hogy mennyire szeretem őt és már milyen régóta csak erre a pillanatra vártam, hogy végre együtt lehessünk. Végül egy utolsó megfeszített lökésnél egyszer csak éreztem, hogy elönti tudatomat a várva várt gyönyör, testemben felrobbant az a bizonyos bomba, mire a következő pillanatban bekönnyezett szemekkel felkiáltva élveztem el, testem erősen nekifeszült a matracnak. Mustang még vadul belém mélyedt néhányszor, utána viszont ő is hangosabban felnyögve elégült ki, erősen szorítva magához, rám nehezedve. Egy kis ideig zihálva kapkodtuk magunkba az éltető levegőt, ahhoz is fáradtnak érezve magunkat, hogy gondolkodjunk.

Mikor valamennyire sikerült lehiggadnunk, hangokra riadtam odakintről. Hallottam, hogy Al és Winry lejöttek az emeletről, kimenve az udvarra, nyilván valami még kint maradt a kocsiban, én viszont kimerültem hunytam ismét le a szemeimet, egyik kezemmel óvatosan megsimogatva Mustang karját. Éreztem a másik enyhe megrezzenését, majd egy lágy csókot adva a vállamra, megemelkedett, mellém feküdve. Mivel nem volt sok kedvem felkelni, így egy nyűgös sóhajjal húzódtam azonnal hozzá, ismét bevackolva magamat meleg karjai közé, arcomat mellkasára hajtva.

- Hogy érzed magad? – hallottam Mustang halk hangját, miközben kissé még nyirkos hátamat simogatta.

- Kimondhatatlanul jól. – válaszoltam, szintén csendesen beszélve, továbbra is lehunyt szemekkel. – Minden pillanatát élveztem a házavatásnak.

Mustang halkan felnevetett, egy óvatos csókot adva a hajamra.

- Ezzel egyet kell értenem. Este akár folytathatnánk is, most viszont ideje lenne összeszednünk magunkat, mert eléggé hideg van ahhoz, hogy sokáig itt feküdjünk, mezítelenül.

- Hah, igazad van. – sóhajtottam némi csalódással a hangomban, de tudtam, hogy igaza van. Tényleg eléggé hűvös kezdett lenni, most, hogy már nem fűtött minket a hév, hiszen tél közepe volt, és egy fűtetlen házban fekszünk, anyaszült meztelenül.

Erőt véve magunkon, némileg rendbe hoztuk magunkat, majd felöltözve, egy utolsó szenvedélyes csók után elhagytuk a szobát, hogy csatlakozzunk a többiekhez. El sem hiszem, hogy végre van egy biztos tető a fejünk fölött, és mindannyian együtt lehetünk. Úgy éreztem, ennél boldogabb már nem is lehetek!

23. fejezet

Ahogy egyre inkább közeledtünk a karácsonyhoz, annál izgatottabb lettem. És már nem csak szimplán az ünnepi hangulat miatt, hanem azok miatt az emlékek miatt is, amit úgymond a múltban éltem át Beytonban. Jó érzés volt látni, hogy Mustang sem zárkózott el az ünnepléstől, hiszen a közbelépésemnek hála Sarah életben volt, és bár változatlanul benne voltak a katasztrófa emlékei, de a megváltozott jövő miatt ez már szerencsére csak egy rossz rémálom maradt számára csupán. Lassan elérkezett 23.-a, és míg a többiek elindultak fenyőfát keríteni és megvenni a holnapra szükséges hozzávalókat, addig én otthon maradtam a házat díszíteni és az előző nap felaprított tűzifát behordani a szobákba. Kicsit jó érzés volt most egyedül lenni, odakint békésen szálingózott a hó, nem volt szél sem, és mikor kimentem, a távolból idehallatszott a kisváros felőli élet. El sem hiszem, hogy már két hete itt laktunk. Már teljesen rendbe raktunk mindent, még ki is festettünk mindenhol, új bútorokat szereztünk, és kibővítettük a ruhatárunkat is, legfőbbként Alnak, ugyanis amióta útnak indultunk, az én ruháimat viselte, más híján. Mustang is lecserélte az eddigi hivatalos és a munkája miatt igencsak elegáns ruháit hétköznapi darabokra, hogy ne tűnjön ki ő sem, kezdetben morcogva is rajta, hogy ő nem ehhez a stílushoz szokott. Csak utána nyugodott meg némiképp, mikor közöltem vele, hogy az olcsóbb ruhadarabokat legalább nem fogja annyira sajnálni, ha egy-egy szeretkezésünk során esetleg letépem majd róla őket, és különben is, vannak egészen jószabású vászonnadrágok és ingek is. Azon pedig kénytelen voltam elnevetni magamat, mikor meglepő módon nem Winry volt a megszállott ruhavásárló, hanem az öcsém. Mikor beszabadultunk a kisváros egyetlen ruhaszabójához, Al annyira be volt zsongva a sokféle ruhától, hogy nem győzte lekapdosni a megfelelő méreteket a polcokról, majdnem egy szoknyát is begyűjtve hevességében. Azt mondta, hogy még életében nem élvezte ennyire, hogy felöltözhet, ami a történtek fényében nem is meglepő, hiszen évekig egy rohadt nagy páncélba volt bezárva. Először kicsit szégyelltem magamat, ugyanis gőzöm sem volt, hogy Mustangnak voltaképp mennyi pénze is lehet, hiszen elég sokba került nem csak a ház, hanem az a rengeteg berendezés is, most meg felvásároljuk csaknem az egész ruhaboltot is. Párom viszont csak legyintett, hogy higgyem el, van még bőven miből költeni, és mikor hosszas kérlelésemre elárulta az összeget (mondván, hogy nekem nem kell ruha és Allal is vissza fogom pakoltatni legalább a felét), majdnem padlót fogtam. Utána minden szó nélkül kértem magamnak is néhány új ruhát, magamban megállapítva, hogy nem is volt olyan rossz hely az a katonaság.

Mikor végeztem a fa behordásával, folytattam a nappalinak kinevezett másik lenti szoba díszítését. Éppen felmásztam a létra tetejére, hogy felaggassak egy hógömbökkel teli füzért az ablak fölé, mikor váratlanul kopogást hallottam a bejárati felől. Meglepetten néztem hátra, bár innen nem láttam rá az ajtóra. Vajon ki a manó lehet az? A többiek nyilván nem kopognak, akkor lehet, hogy valamelyik messzebbi szomszédunk az?

Lemászva a létráról, letettem a kezemben lévő füzért, kíváncsian elindulva az ajtóhoz.

- Igen? – nyitottam ki, viszont nem láttam senkit sem a küszöbön. Nem értve a dolgot kukkantottam ki, körbe nézve, de sehol senki nem volt. Összevonva a szemöldökömet néztem le, de a hóban sem láttam nyomokat, ami arra utalt volna, hogy bárki lett volna itt. Akkor viszont lehet, hogy csak a fülem csalt meg? Pedig meg mertem volna esküdni, hogy kopogást hallottam.

Végül megvonva a vállamat csuktam be az ajtót, majd visszamentem a nappaliba, hogy folytathassam a díszítést. Először még fél füllel hallgatóztam, de miután nem történt semmi, végül el is feledkezve a dologról fűztem fel a füzért az akasztókra, majd nekiláttam összeszerelni azt a villany kisvasutat, amit Winry könyörgött ki még a múltkor, mert imádta ezeket az elektromos kütyüket. Éppen sikerült felállítanom a vasúthoz tartozó asztalkát, mikor ismét felhangzott a kopogás az ajtó felől. Most viszont biztos voltam benne, hogy valaki kopogott, így már mérges arccal lódultam meg, hogy minél hamarabb kinyithassam a bejáratit.

- Ki az?! – téptem fel az ajtót, de mikor újfent nem láttam senkit, kezdte agyamat elborítani a harag. Mégis ki a nyavalya szórakozik velem?!

Feldúltan csuktam be magam után az ajtót, mikor kiléptem az udvarra, majd nem véve fel kabátot sem, idegesen elindultam a ház mentén haladva hátra felé. Úgy voltam vele, hogy alaposan körbejárom a házat, hátha rájövök arra, hogy ki vagy kik szórakoznak. Az is eszembe jutott, hogy talán a városbéli kölykök szórakoznak csak, de biztosra akartam menni. Csak tudjam meg, hogy ki volt az, felaggatom a legmagasabb fenyőfára dísznek, az biztos!

Ám a kutatásom nem járt sikerrel. Kétszer is körbejártam a házat, de semmi jelét nem láttam másnak, és csupán az én saját lábnyomaim látszottak a hóban. Itt valami nagyon nem stimmelt nekem. Még benéztem a pincébe, átkutattam a hátul lévő kis sufnit is, de ott sem rejtőzött el egy fia lélek se. Már tényleg nem tudtam, hogy mi van, így bosszúsan figyelve a környezetet mentem vissza a fal mentén a bejáratihoz, kinyitva az ajtót. Még egyszer körbe néztem a havas tájon, majd füffentve egyet léptem be a jó meleg házba, becsukva az ajtót. Én ezt nem értem. Ki a manó volt, aki…

Alig tettem néhány lépést a nappali felé, mikor ismét felhangzott a kopogás. Haragosan felkiáltva pördültem meg, majd rárontva az ajtóra, ismét feltépve ugrottam ki, kapkodva nézve körül.

- Ki a franc szórakozik?! – kiáltottam, de az eredmény ugyanaz volt, sehol senkit nem láttam.

Teljesen váratlanul úgy éreztem, mintha egy adag hó beleszóródott volna a nyakamba, amitől kirázott a hideg is. Éppen próbáltam kisöpörni a ruhám alá bekerült havat, mikor a mozdulatom félbemaradt, szemeim kikerekedtek a felismeréstől. Nem voltak lábnyomok… sehol nem láttam senkit… mert csak szemmagasságban kerestem…

Lassan leengedve a kezemet tettem előre néhány lépést, miközben óvatosan megfordultam, tekintetemmel felnézve a házra, pontosan az ajtó fölött lévő ismerős személyre, aki ezidáig az egyik kiálló perembe kapaszkodva figyelte hiábavaló kutatásomat. Mikor felismertem a zöldhajú homunculust, egy rémült nyögéssel fordultam vele teljesen szembe, téve még néhány lépést hátra.

- Envy?! – nyikkantam meg, egyszerűen el sem tudva képzelni, hogy mit keres itt az a valaki, akivel általában felváltva üldöztük egymást eddig.

- Helló, Elric. – vigyorodott el Envy szenvtelenül, mikor némi rásegítéssel lebukott előttem, mire elengedve azt a kiszögellést, amibe eddig kapaszkodott, egy laza mozdulattal elém ugrott. – Látom, igencsak messzire elkeveredtetek, de persze, előlünk nem menekülhetsz, kicsi alkimista.

- Mi a francokat koslatsz utánam? Nincs jobb dolgod, mint minket szapulni? – nyertem ekkor vissza a lélekjelenlétemet, azonnal felkapva a vizet a gúnyos beszéd hallatán.

Envy erre hangosan elnevette magát, mire egy igencsak veszélyes mosollyal az arcán nézett a szemeimbe.

- Komolyan azt hitted, hogy elbújhatsz előlünk a benned lévő Bölcsek Kövével együtt? – kérdezte, aminek hallatán igencsak elsápadtam. Ezt meg honnan az ördögből tudja?!

- Te meg miről beszélsz? – nyögtem ki, falfehér arccal, nem csak a kinti hideg miatt.

- Ugyan, feleslegesen tetteted magadat, Elric. Ott voltam, amikor megbeszéltétek, hogy elrejtőzöl az öcséddel és az ezredeseddel mindenki elől, hogy ne sejthesse senki sem, hogy benned van az a nyamvadt kő. Igencsak könnyű volt felvenni annak a csinos szőke nőnek az alakját, miután ő félre lett addig állítva. Nagyon is jól tudtuk, hogyha csendben meghúzódunk a háttérben, egyszer képes leszel valamilyen eszközzel létrehozni a Bölcsek Kövét, és igazunk is lett. Sloth kitűnő stratéga ilyen téren, az ő ötlete volt, hogy titokban folytassuk a kutatást utánatok.

- Ha azt hiszed, hogy idejössz, és csak úgy átadom neked a Követ, akkor nagyon tévedsz! – jelentettem ki ekkor elszántan, és már-már vettem a lendületet, hogy alkímiát használva tanítsam móresre szemtelen féltestvéremet, mikor azt éreztem, hogy nem bírom a lábaimat mozgatni.

Letekintve magamra, azt vettem észre, hogy a lábam teljesen körbe van véve valami vízszerű anyaggal, szorosan tartva, és mielőtt bármit reagálhattam volna, hátulról két kar zárt körbe, teljesen ellepve a mellkasomat és vele együtt a karjaimat is a víz. Még csak gondolkodnom sem kellett rajta, azonnal tudtam, hogy ki van mögöttem, ki az, aki óvatlanságomat kihasználva szorított sarokba. Fájó arckifejezéssel pillantottam hátra, ránézve az ismerős, szelíd női arcra.

- Anya?!

Trisha Elric, vagy, ahogy mostanában hívja magát, Sloth, egykedvűen billentette félre a fejét, egy cseppet sem foglalkozva azzal a ténnyel, hogy én ki vagyok neki.

- Köszönjük, hogy elvégezted azt a feladatot helyettünk, amire mi nem voltunk képesek, alkimista. – mondta kedves hangon, ami még a mai napig is igencsak érzékenyen érintett. Édes istenem, ez a valaki itt akkor is az édesanyánk… Hogy történhetett ez meg vele? Azt kívántam, bárcsak sosem próbáltuk volna meg feltámasztani őt, vagy csak egy kicsivel lettem volna erősebb, hogy sikerüljön őt a teljes valójában visszahozni!

- Anya, ne csináld ezt! Én vagyok az, Edward, hát nem emlékszel? – próbálkoztam ismételten a meggyőzésével, persze, sikertelenül.

- Ezzel nem érsz el semmit, Elric. – lépett ekkor elém Envy is, szinte kedves arccal nézve végig rajtam. – Sloth hozzánk tartozik, mi vagyunk a családja. Többé már nincs szüksége rátok, gondolom, még emlékszel arra, hogy mit tettetek vele az öcséddel együtt.

- Ő az édesanyánk! – kiáltottam elkeseredve, de hiába feszengtem, nem bírtam kiszabadulni. – Nem hagyhattuk, hogy meghaljon, egyszerűen vissza kellett őt hoznunk!

- Igen, láttam, hogy milyen jól sikerült. Miattad és az önző viselkedésed miatt majdnem a testvéred is ráment, de te még mindig nem fogod fel, hogy mit tettél. – húzta el a száját Envy, és úgy vettem észre, hogy talán már nem is rólam beszélt. Nagyon jól tudom, hogy ő hogyan vált homunculusszá… ugyanannak az embernek köszönhetően, aki minket is otthagyott… aki miatt az anyánk is belehalt…

- De amint kivesszük belőled a Követ, valóvá válik az álmod, hogy visszakapd az anyádat… opsz, bár te azt már nem fogod megélni. – vigyorodott el Envy ismét, mire vette a lendületet, hogy egy mozdulattal átszakítsa a mellkasomat, hozzáférve a féltett kincshez, amit a testem rejtett.

Na nem, ezt nem hagyhatom! Mivel a kezem és a lábam le volt fogva, így más ötlet híján a közel hajoló Envy felé löktem magamat, keményen lefejelve őt, hogy mindkettőnk fejbőre felszakadhatott az ütés nyomán. A mögöttem álló Sloth elveszítve az egyensúlyát lazított a szorításon, így lehetőségem nyílt kirántanom magamat, azonnal a fejét fájlaló Envynek esve. Elterülve a földön éreztem, hogy a nagyobb rutinjának köszönhetően ügyesen lerúgott magáról, de mielőtt ismét elfoghattak volna, gyorsan talpra ugrottam.

- Ezért még számolunk, Elric! – tápászkodott fel Envy is, igencsak haragosan figyelve, mindkettőnk homlokán 1-1 vércsík jelent meg.

- Nem engedem, hogy megkaparintsátok a Követ! – kiáltottam elkeseredetten, majd a következő pillanatban már tenyereltem is le a földre, próbálva megvédeni magamat és a bennem lévő Követ.

Eléggé kiegyenlített küzdelem alakult ki hármunk között. Envy ugyebár nem volt alkimista, de roppant gyakorlott volt a közelharcban, Sloth viszont ügyesen használta különleges képességét, így lényegében alig tudtam elhárítani az egyik támadást, a következő pillanatban a másik fél támadt. Tudtam, hogy ez így nem mehet a végtelenségig, viszont túlságosan is csapatszinten dolgoztak össze ahhoz, hogy sikerüljön egyedül felülkerekednem rajtuk. A másik, ami visszatartott attól, hogy keményebben álljak ellen, az a nő miatt volt. Igaz, hogy jelen esetben Sloth az ellenségem, és azon van, hogy engem megölve vegyék el tőlem a Bölcsek Kövét, de ő számomra még mindig az édesanyánk, és egyszerűen képtelen voltam őt megütni, helyette a környezetet felhasználva próbáltam magamtól távoltartani, egyre nehezebben. Mikor viszont egyre inkább éreztem, hogy kezdenek felülkerekedni rajtam, már tudtam, hogy nincs más választásom. Egyszerre kell őket leszerelnem, különben igen rövid idő alatt végem lesz.

Lassan már mindhárman erősen zihálva álltunk le egy pillanatra, én kettejük között állva, mindkettőjüket szemmel tartva, próbálva kitalálni valamit… bármit! … amivel sikerül valamelyikünknek felülkerekedni a másikon.

- Miért küzdesz, Elric? – kérdezte Envy vicsorítva, erősen kapkodva ő is a levegőt, néhány ütésfolt jelenve meg rajta, amiket én okoztam. – Tudod jól, hogy csak elodázod a végzetedet! A társaid nem fognak segíteni, ha rájuk vársz, a miénk lesz a Bölcsek Köve, ha akarod, ha nem!

- Miért, Envy? – kiáltottam elkeseredetten, szemeim akaratlanul is könnybe lábadtak a keserű csalódottságtól. – Miért csinálod ezt? Mi nem ártottunk neked soha, mégis úgy gyűlölsz minket, mintha mi tehetnénk arról, hogy homunculus vált belőled!

- Nektek fogalmatok sincs arról, hogy mit érzek! – vágott vissza Envy haragosan, a kimerültségtől kevésbé tudva elfojtani a benne lakozó fájó érzéseket. – Gyűlöllek titeket, mert akadályt jelentetek a számomra, és addig nem nyugszom, míg meg nem szerzem azt, amit akarok!

- És mit akarsz te voltaképp? Ha el is vennéd tőlem a Bölcsek Kövét, mit érnél el vele? Visszakapnád a testedet, és aztán? Mihez kezdenél azután, Envy? Nem lenne senkid, se családod, se barátaid, egyedül akarsz élni a nagyvilágban? Igen, mi is visszaváltoztunk Allal, de nem lenne értelme, ha nem lennénk ott egymásnak, ha nem lennének mellettünk a többiek! A család a lényeg, érted? Az, hogy homunculus vagy, nem azt jelenti, hogy kitaszítottként kell élned, hiszen te ugyanúgy élsz, ugyanúgy Hoju Elric maradtál, ha akarod, ha nem!

- Elég! Ki ne merészeld még egyszer mondani ezt a nevet! – üvöltött fel Envy rémülten, és nem várva meg a további mondandómat, ismét nekem támadtak.

- Mi nem vagyunk ellenségek! – próbálkoztam ismét, miután elhárítottam az első ütésüket. – Azért, mert mások azt mondták, hogy ti nem számítotok senkinek, ez még nem lesz így! Nekem igenis fontosak vagytok, hiszen így, vagy úgy, de egy családhoz tartozunk!

- Csak az idődet vesztegeted, mi már nem vagyunk nektek senkitek. – válaszolta Sloth nyugodt hangon, mégis, valamiért úgy éreztem, mintha megtorpant volna a támadása, már közel sem küzdött olyan vehemenciával, mint azelőtt.

Alkímiával megfagyasztva a felém küldött vízcsápokat, fájó arccal néztem rá.

- Nagyon sajnálom, amit veled tettem, anya. Hidd el, ha tehetném, mindent visszacsinálnék, bármit megadnék azért, hogy ismét együtt lehessünk mindannyian. Az apánk mindannyiunkat becsapott, ott hagyott, mikor szükségünk lett volna rá, nem bírtam volna elviselni, ha téged is elveszítünk. De hidd el, akárhogyan is alakultak a dolgok, számomra te mindig is az édesanyánk maradsz, mert szeretlek téged, Trisha Elric.

Láttam a nő arcán átsuhanni egy halovány érzést, valamit, amitől megtorpanva nézett a szemeimbe. Vissza akartam őt kapni. Nem csak amiatt, hogy nekünk jó legyen, hanem azért is, hogy ő ne szenvedjen tovább, hiszen elhitették vele, hogy ő már nem kell senkinek, és ahhoz, hogy visszakaphassa önmagát, olyan dolgokat kell tennie, ami ellenkezik az ő valódi énjével. A következő pillanatban viszont elszállt az a haloványi reményem is, hogy talán sikerült őket meggyőznöm. A nő arcáról tovaszállt a pillanatnyi kétség, így ismét megkeményítve magát lendült felém, egy nagyobb vízgömböt létrehozva. A másik oldalról pedig Envy támadt ismét, kezében egy hirtelenjében felkapott faléccel, amiből hevert néhány a kerítés mentén. Alig volt időm végiggondolni, hogy mitévő legyek, elkeseredve tenyereltem le a földre, hogy az alkímiával védjem meg magamat.

De nem történt semmi. Ahogy ott térdeltem a kemény földön, amiről már eltűnt a hó is, tenyereimre rátámaszkodva, csak néztem a földet, de nem volt erőm varázsolni. Nem. Nem tudom megtenni. Szinte lassított felvételként érzékeltem a környezetemet, és hirtelen azt éreztem, hogy semmi erőm nem maradt küzdeni. Talán el tudnám pusztítani őket, de mi értelme lenne? Igaz, rengeteget szenvedtek már, de vajon azzal segítenék nekik, ha megölöm őket? Különben is, én nem megölni, hanem vissza akarom kapni őket!

Teljesen váratlanul felkaptam a fejemet, a majdnem beérő Slothra nézve, mire a következő pillanatban felugorva, egyenesen nekiugrottam. Támadás helyett viszont kikerültem a vízgömböt, mire egy lendülettel átkaroltam a megszeppent nő nyakát, szorosan magamhoz ölelve őt.

- Vissza akarlak kapni, anya. Azt akarom, hogy minden ugyanolyan legyen, mint amilyen régen volt. – suttogtam, és mielőtt bármit tehettem volna én vagy ő, esetleg a minket beérő Envy, a következő másodpercben éles fény villant fel, belepve mindhármunkat… a többire pedig nem emlékszem, ugyanis mindhárman ájultan terültünk el.

24. fejezet

Az idei nyár sokkal melegebb volt, mint az eddigiek. Már így, június vége felé is bőven meghaladta a 30°-ot, nem győztünk árnyékba húzódni, nehogy felforrjon a fejünk a tűző napsütéstől. Ilyenkor a kertben lévő hatalmas és terebélyes tölgyfa igencsak hasznos tud lenni, az alatta lévő árnyékban nagyon kellemes ücsörögni, 1-1 ízletes limonádé társaságában. A mai napon is ezt terveztem, így a konyhában sürögve-forogva, sietősen facsartam ki a citromokat és szórtam bele a cukrot a nagyobb üvegkancsóba, teleöntve a hűvös csapvízzel. Éppen végeztem a mintás poharak levételével, mikor váratlanul két kar ölelt át hátulról, a mögöttem álló testhez vonva.

- Látom, megint gondolatolvasó vagy. – súgta a fülembe Mustang, egy puszit adva a nyakam tövébe, még mindig szorosan magához ölelve.

- Ebben a hőségben nem lehet máshogy kibírni. – mondtam nevető hangon, jólesően dőlve neki, belekapaszkodva erős karjába. – Segítesz kivinni a poharakat?

- Persze, de nem gondolod, hogy ez így kevés lesz? – billentette oldalra a fejét Mustang, megszámolva a kis tálcára ráhelyezett üvegpoharakat.

Összeráncolt homlokkal néztem le, én is átszámolva, mire észrevettem, hogy a hat pohár helyett csak ötöt vettem le.

- Na basszus, már megint lefelejtettem az utolsót! – nyikkantam meg, de mielőtt pótolhattam volna a hiányt, egy újabb hang szólalt meg az ajtó felől.

- Ez annyira jellemző rád, Elric. Fogadjunk, már megint az enyémet felejtetted el.

Elhúzva a számat bontakoztam ki párom karjából, hátra fordulva, hogy láthassam a közel fél fejjel magasabb, szőkésbarna hajú srácot, akinek arcán a megszokott cinkos mosoly húzódott.

- Le lehet rólam szállni, Elric! Majd legközelebb te fogod összekészíteni a poharakat, akkor majd annyit hagysz le, ahányat te akarsz! – vágtam rá, ezerrel vigyorogva, mire nyomatékosítva szavaimat, még ki is öltöttem rá a nyelvemet.

Envy – azaz igazi nevén Hoju Elric – szintén elvigyorodva dőlt az ajtófélfának, megingatva a fejét.

- Hiába lettél nagykorú, még mindig úgy viselkedsz, mint egy ötéves. Na, siess az itallal, töpszli, mielőtt a kintiek elunnák az életüket.

Mielőtt felháborodva reagálhattam volna a megszólításra, Mustang befogva a számat ragadta meg másik kezével a teli kancsót, a kezeimbe nyomva.

- Ezt te vidd ki, te pedig, Hoju, viszed a poharakat. És ha nem hagyjátok abba a piszkálódást, sarokba lesztek állítva, mint a neveletlen kiskölykök. – mondta ellenmondást nem tűrő hangon, majd adva egy szeretetteljes csókot a hajamra, maga előtt tolva indultunk az ajtó felé. Elhaladva Envy mellett, nem bírva ki böktem egyet a karján, ő vigyorogva viszonozta, de utána felnevetve léptem ki a napsütötte udvarra, jókedvűen nézve a fa árnyékában felállított asztal felé, ahol további három személy ült. Winry szokásához híven éppen valami kisebb szerkentyűt bütykölt, ha jól láttam, éppen egy kakukkos órával bíbelődött, mellette Al ült, éppen bőszen mesélve az egyik régebbi történetünket a mellette ülő Trishának, aki izgatottan hallgatta őt. Ahogy ránéztem a vidám, barna hajú nőre, szívem ismét egy nagyot dobbant, elérzékenyült mosollyal figyelve az ismerős arcot, amit már oly régóta hiányoltam.

- Meghoztuk a frissítőt! – kiáltottam el magamat, vidáman elindulva az asztalhoz, letéve a fehér-piros kockás asztalterítőre a kancsót. – Hoju mindjárt hozza a poharakat is, és ha netán azt mondaná, hogy megint lehagytam az övét, az nem igaz!

- Na persze! – nevetett fel Winry. – Ismerünk már, Ed, te mindig elszámolod magadat.

- Ha-ha, köszi, hogy mellettem állsz. – morogtam, de most gyorsan leültem anyánk másik oldalára, hagyva, hogy ő felém fordulva, szeretetteljesen megsimogassa kipirult arcomat.

- Nyilván nem szándékosan, hiszen még nekünk is hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy ismét együtt vagyunk. – mondta Trisha, ismét a régi mosolyával az arcán, amit már annyira, de annyira hiányoltam.

- Kihozzam a kalapodat, Trisha? – kérdezte ekkor a mellettem ülő Mustang előzékenyen, de a nő megrázta a fejét.

- Nagyon kedves vagy, Roy, de itt, az árnyékban nincs is rá szükségem.

- Emlékszem, régen mindig imádtál abban a régi, nagykarimájú kalapodban ülni a fa alatt. – mondta Al, elrévedő tekintettel, egy pillanatra az alsóajkába harapva, mikor egy újabb kedves emlék ugrott be a múltból. – Arra is emlékszem, hogy mennyiszer kellett utána futnunk Eddel, mikor elfújta a szél, utána meg nem győzted visszaszerezni tőlünk, mikor azzal fogócskáztunk.

- Tényleg, erre én is emlékszem. – rémlett fel nekem is az emlék, de vele együtt az is eszembe jutott, mikor pont egy hasonló emlékkép ugrott be akkor is, mikor éppen a könyvtárban fuldoklottam. Akkor is az jutott eszembe, mikor mi így hárman vagyunk…

Ekkor viszont Envy jelent meg mellettünk, a hiánytalan számú poharakkal, letéve az asztalra, majd mikor mindenki elvett egyet-egyet, mindenkinek öntött bele a limonádéból. Mikor ő is leült, a kis társaság ismét élénk társalgásba kezdett, leginkább a hamarosan megrendezésre kerülő Virágünnep miatt, amire mindannyian el szeretnénk majd menni a faluba. Egyedül én voltam az, aki nem folyt bele a beszélgetésbe, csendben kortyolgatva az üdítőmet hallgattam őket, magamban az elmúlt hónapokon töprengve. Holnap lesz pont fél éve, hogy egy újabb csoda folytán visszakaptam a családom másik felét, amiért ismételten a bennem lévő Bölcsek Kövének lehetek hálás. Ha most visszagondolok, szinte hihetetlen, hogy itt vagyunk együtt, visszakapva Allal az édesanyánkat és a féltestvérünket. Pedig akkor, ott, abban a pillanatban azt hittem, hogy mindennek vége. Hogy hiába volt az eddigi küzdelmünk, nem tudok mindenkit megmenteni, de hála az égnek, ezúttal is megismétlődött a velem és Allal történt csoda. Mielőtt valami visszafordíthatatlan történhetett volna, a bennem lévő Kő ismét aktiválódott, és teljesítette azt a kívánságomat, hogy visszakaphassam az édesanyámat és a magára hagyott féltestvéremet, visszaadva nekik az eredeti testüket és az igazi életüket. Többé már nem volt egyikük sem homunculus, visszakapták az eredeti testüket, és Envyt is magunkhoz vettük, mint családtagot. Róla is elég sokat megtudtunk, ő annyi idősen vált homunculusszá, mint amennyi én vagyok jelenleg, és úgy igazán nem is volt családja sosem. Itt viszont neki is meg volt a saját helye, hiszen mi sem voltunk egy éppenséggel szokványos csapat. Én és Al, az édesanyánk, a volt főnököm és egyben a párom, Mustang, és a legjobb barátunk, Winry, és a féltestvérünk, Hoju, akivel még a mai napig is folyton szívjuk egymás vérét, már csak a régi idők emlékéért is. Számomra viszont ők öten a családom, és olyan furcsa volt visszagondolni, hogy tavaly decemberben még sehol sem voltunk Allal.

Éreztem, hogy ismét elkezdett bekönnyezni a szemem, így most gyorsan felállva mentettem ki magamat, visszamenve a házba, hogy a fürdőben, a csapnál megmoshassam az arcomat. Még most is olyan hihetetlen számomra, ahogy alakultak a dolgok. Van házunk, van munkánk, itt vagyunk egymásnak, amikor hazajövünk, itthon találjuk anyát, aki megint meleg étellel és renddel vár minket, esténként sokat beszélgetünk, és mindig együtt vacsorázunk mindannyian. Gyakran ki szoktam feküdni a réten a fűre, csak úgy figyelni a lassan haladó felhőket, örülve, ha a többiek is ott vannak körülöttem. És nagyon élvezek minden egyes éjszakát is, amit Mustang karjában tölthetek. Egyszerűen képtelen vagyok betelni vele, annyira szeretem őt, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okoz. Mikor ismét eszembe jutott az egy héttel ezelőtti hihetetlen esemény, ismét hevesen verő szívvel emeltem meg a jobb kezemet, az ujjamon csillogó vékony gyűrűre nézve. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy Mustang megkérte a kezemet. Oké, tudom, hogy a mi esetünkben nincs lehetőségünk a hivatalos egybekelésre, de azzal, hogy megkérte a kezemet, számomra sokkal többet jelent, mint egy nyamvadt papír, ez jelképezi a közöttünk lévő eltéphetetlen kapcsolatot.

- Minden rendben, Ed? – szólalt meg váratlanul mögöttem egy csendes hang, nem akarva megijeszteni. Még gyorsan megtöröltem az arcomat, majd mosolyogva fordultam meg, hogy láthassam gondolataim főszereplőjét.

- Persze, ne haragudj, csak egy kicsit be kellett jönnöm. – bólogattam, majd az ajtóban álló Mustanghoz lépve, szorosan átöleltem a nyakát, ő szintén magához szorított, jólesően bújva össze.

Kis ideig csendben öleltük egymást, mikor Mustang egy kicsit erősítve a szorításán hajolt a homlokomhoz, egy gyengéd csókot adva a halántékomra.

- Elárulod, hogy mi a baj? Ma valahogy nagyon szétszórtnak tűnsz.

- Semmi komoly. – ingattam meg azonnal a fejemet, felnézve rá. – Igazából nagyon is boldog vagyok. Valahogy… még mindig olyan hihetetlennek tűnik számomra az, hogy itt vagyunk mindannyian, együtt. Ha eszembe jut, hogy néhány hónapja még milyen reményvesztettek voltunk Allal, szinte egy álomnak tűnik ez a mostani helyzet.

- Tudod, ezzel egy kicsit én magam is így vagyok. – mondta Mustang nevető hangon, feltekintve a plafonra. – Megértem, ha kicsit álomszerűnek tűnik minden, még ennyi idő múltán is bennem van a félsz, hogy egyszer csak felkelek és még mindig a Központban vagyok, ti pedig valahol az isten háta mögött, kutatva a Kő után. Aztán, mikor reggel felkelek, és ott talállak magam mellett, a karomban, azonnal elszáll minden rémképzetem.

- Igen, ezzel asszem én is így voltam. – bólintottam, ismét ránézve az ujjamon lévő gyűrűre. – Viszont, amióta ezt nekem adtad, olyan, mintha minden félelmem tovaszállt volna. Már tudom, hogy hová tartozom, hogy van valaki, aki mellett biztonságban érezhetem magamat, és már nem félek attól, ami még rám vár. Te vagy a múltam, a jelenem és a jövőm, Roy, akkor érzem magamat teljesnek, ha veled lehetek.

Mustang most szeretetteljesen simította végig az arcomat, hátul beletúrva rövidebbre vágott, szőke hajamba.

- Számomra is te vagy a minden, Edward, te vagy az életem meghatározó lételeme. Én mindig itt leszek melletted, míg csak élek, ezt ne feledd.

- Tudom. – suttogtam átszellemült arccal, de a következő pillanatban már hajoltam is hozzá, hogy ismét megcsókolhassuk egymást.

Igen, így volt teljes az életem. Bár nem tudhatom, hogy mit hoz a sorsom, de jelenleg nem is érdekelt semmi más, csak az, hogy itt vagyunk egymásnak, hogy a családommal élhetek. És, ha majd évekkel később visszatekintek az elmúlt időkre, akkor majd büszkén elmondhatom, hogy én, Edward Elric, az Acél Alkimista, véghezvittem azt a csodát, amiért mindig is küzdöttem, mert számomra nem létezik a lehetetlen.

VÉGE