A kiválasztottak

by TyMea

Percy egy újabb nyárra készül a Félvér Táborban, már nagyon várva, hogy ismét találkozhasson a barátaival. Az eltelt évek során szorosabb barátság alakult ki közte és Nico di Angelo között, hamarosan rájőve, hogy a közöttük lévő kötelék sokkal szorosabbá vált, mint azt gondolták, nem sejtve, hogy ez a szerelem örökre megváltoztatja az életüket.

Jogok: Minden jog az íróé, Rick Riordan-é, én csak kölcsönvettem a szereplőket.

Korhatár: Szerintem 18-as karika

Figyelmeztetés: Yaoi/Slash; Erotikus tartalom; Humor; Romantika; Erőszak; Dráma

Főszereplők: Percy Jackson/Nico di Angelo

Tartalom, leírás: Az első 5 kötet után játszódik, néhány évvel később. Percy egy újabb nyárra készül a Félvér Táborban, már nagyon várva, hogy ismét találkozhasson a barátaival. Az eltelt évek során szorosabb barátság alakult ki közte és Nico di Angelo között, hamarosan rájőve, hogy a közöttük lévő kötelék sokkal szorosabbá vált, mint azt gondolták, nem sejtve, hogy ez a szerelem örökre megváltoztatja az életüket. És egy újabb jóslatnak hála egy olyan ellenséges fajjal találják szembe magukat ők és a barátaik, amivel még az istenek sem bírnak...

Megjegyzés: Az eredeti történetben Percy rendelkezett az Akhilleusz-átokkal, én itt ezt most kihagytam, mert a történet szempontjából fontos, hogy megsérüljön. Ahogyan az utolsó kötet végén említett próféciát is mellőztem, értelemszerűen.

A Kiválasztottak

1. fejezet: Egy újabb nyári szünet

A gyönyörűen zöldellő domb alatti úton egy sárga taxi fékezett le, majd egyszem utasa sietősen pattant ki a hátsó ajtón, magával húzva keményfedelű, nagyobb bőröndjét.

Percy Jackson egy mély sóhajjal nézett fel a dombra, de nem jutott sok ideje a töprengésre, a türelmetlen taxis megsürgette, hogy fizesse ki a viteldíjat, mintha nem bízna benne, hogy van annál pénz, aki egy ilyen lakatlan helyre cipelteti magát. Percy gyorsan a zsebéhez kapva vette elő a pénztárcáját, majd némi borravalóval kiegészítve, kifizette a taxist. A morcos képű pasas megkönnyebbülve köszönte meg a plusz pénzt, majd máris a gázra taposva hagyta magára a fiatal srácot. Percy egy megszokott mozdulattal söpörte ki homlokából néhány megnőtt sötétbarna hajtincsét, majd megszorítva bőröndjének a fülét, nekivágott a lankás domboldalnak. Ismét eltelt egy újabb év, és most újra itt lehet, a Félvér Táborba vezető úton. Madarak százai daloltak a sűrű fák lombja között, ismerős virágillatokat hozott az enyhe, meleg szellő. Szívében kettős érzés uralkodott: már nagyon várta, mikor jöhet vissza a barátaihoz, tábor-társaihoz, a tanárokhoz, de mellette nehéz szívvel hagyta otthon édesanyját. Bár az eltelt néhány évben sikerült helyre rázódniuk, Paul-lal is remek kapcsolatot alakított ki, mégis hiányzott neki a biztos hátteret nyújtó nő. El sem hitte, hogy már 5 év telt el azóta, hogy visszaverték Kronosz hadseregét, legyőzve őt is. Miközben haladt a tábor felé, agyában megannyi gondolat kavargott, felidézve az elmúlt évek fontosabb eseményeit. Először is, ami számára a legfontosabb volt, hogy az édesanyja, Sally Jackson végül tényleg hozzáment Paul-hoz, még abban az évben. Egy diszkrét, meghitt családi körben lezajló esküvőt csaptak, majd miután sikerült megbeszélni a jövőjüket, Paul nászajándék gyanánt vett Queens-ben, Forest Hills-ben egy nyugodt családi házat, miután eladta a saját New York-i ötödik emeleten lévő lakását. Így valamennyivel közelebb is kerültek a Félvér Táborhoz, ráadásul egy egészen családias környékre költöztek, emeletes téglaházba, tágas terasszal, kisebb kerttel a ház mögött, kedves szomszédokkal. Percy először ellenezte, hogy őt is odavegyék magukhoz, nem akarta a zűrös életével felforgatni a jövőjüket, de sem Sally, sem Paul nem tűrt ellenmondást. Mióta Paul is belekóstolt az életükbe, meglepő lelkesedést mutatott a történések iránt. Tanár lévén, csak úgy szívta magába a tőlük hallott tudnivalót, sok esetben ő segített kideríteni egy-egy régi legendát, szóval igazából nagy segítséget jelentett, nem csak a nő számára. Percy valahányszor látta anyja arcán a boldogságot, amikor új férjére nézett, kimondhatatlan hálát érzett magában. Tudta, hogy nem lehet mellette, hiszen csak veszélybe sodorná őt, nem lenne képes úgy vigyázni rá, ahogyan azt megérdemelné, de Paul mellett biztonságban volt. Míg a férfi egy itteni iskolába ment el tanítani, addig Sally egy irodában kezdett dolgozni, mellette bőven jutott ideje a saját könyveinek az írására is, ahogyan azt mindig is szerette volna. Már nem volt egyedül, mindenben megosztoztak Paul-lal, aki igazán megbecsülte őt, ahogyan azt világ életében megérdemelte volna. Persze, nem mondta, hogy nem örült volna annak, ha az apja lett volna inkább mellette, de jól tudta, hogy Neki nincs lehetősége az emberek között élni. Már beszélt vele néhányszor, erről a témáról is, és többször biztosította fiát arról, hogyha lett volna rá lehetősége, sosem hagyta volna őket magukra, hiszen Sally-nek is felajánlotta anno, hogy épít neki egy palotát a tenger alatt, hogy mindketten a közelében lehessenek. A kezdeti neheztelései ellenére a fiú mára már tudta, hogy ennek így kellett lennie, ezért inkább próbált annak örülni, ami az anyját boldoggá teszi. Rengeteg mindenért volt hálás neki, hiszen az egész életét annak köszönhette, hogy ő a születésétől fogva a fiát védte, a saját érdekei elé helyezve gyermeke épségét. Úgy érezte, ha örökké élne, akkor sem tudná meghálálni neki azt a sok jót és törődést, amit neki adott. Aminek kevésbé örült, az a főiskola, ahová már harmadik éve járt. Mivel anno úgy határozott, hogy az emberek között akar élni, így a boldoguláshoz szüksége volt több iskolai végzettségre is, ezért ment bele, hogy a középiskola után megpróbálkozik egy aránylag könnyebb főiskolával, ahol sikerül túlbukdácsolni a diszlexiájával. Mivel a számokkal egészen jól boldogult, így az egyik gazdasági szakra jelentkezett, ahol minél kevesebb szöveggel kell bajlódnia, így sikerült már 3 évet is kihúznia, minden bonyodalom nélkül. Persze, a szokásos támadások nem maradtak el, de már kellően fel volt készülve a hasonló helyzetekre, és nem mellesleg, sokat fejlődött erő ügyében is, így javarészt sikerült feltűnés nélkül lerendeznie ezeket a csetepatékat. Ami nem jelentette azt, hogy nem fárasztották le mind fizikailag, mind szellemileg ezek a küzdelmek. De most, közel a 22. születésnapjához, elég érettnek érezte magát, hogy megoldja ezeket a problémákat. Az egyetlen igazán nagy problémája az a magányosság volt. Mivel egyedül maradt, sem Tyson, sem Grover, sem pedig Annabeth nem volt a közelében, nem tudott velük találkozni évközben, és mivel mindhárman eléggé el voltak foglalva, nagyon üzenni sem tudtak egymásnak. Bár még együtt jártak Annabeth-szel, de igazából már csak névlegesen, ugyanis a lányt annyira lefoglalta a küldetése, hogy ő maga építhesse fel az új Olimposzt, hogy már szinte találkozni sem tudtak egymással. Grover pedig, mint a Tanács vezetője, állandóan úton volt, hogy a Pán helyett ő tartsa fenn a rendet az élővilágban, őt már lassan másfél éve nem is látta személyesen. Tyson-ról tudta, hogy ott maradt apja víz alatti palotájában, segítve újjáépíteni azt, plusz az ottani küklopszok vezetőjévé vált, így semmi ideje nem maradt meglátogatni őket. Igazából hiányoztak neki a barátai, a balhék, amikkel együtt birkóztak meg, annak ellenére, hogy sosem szeretett harcolni.

Percy éppen kilépett egy tölgyfa mögül, meglátva a nem messze lévő tábor szélét, mikor rájött, hogy nem volt igaza. De, igenis volt valaki, aki mellette állt, és amikor csak tudtak, találkoztak vagy beszéltek egymással. És az 5 év alatt igazából miatta várta minden nyáron, hogy a Táborban lehessen, hogy végre több időt is együtt tudjanak tölteni egyhuzamban.

Nico di Angelo. A fiú, aki kezdetben gyűlölte őt, de az együtt átvészelt csaták során mégis a legjobb barátjává vált, Hádész fia, a világ legkülöncebb félistene. Miután 5 éve véget ért a csata, Nico visszatért az Alvilágba, hogy teljesíthesse a feladatát apja mellett, igazából megtanulva bánni az erejével, de nem felejtette el őket. Minden nyáron visszajött a Félvér Táborba, hogy a barátaival lehessen, különös tekintettel vele, Percy-vel, akivel azóta elválaszthatatlan jóbarátok lettek. A fiú alapjában véve még mindig ugyanolyan komoly és mogorva viselkedésű volt, nem igazán barátkozott senkivel, egyedül velük, néhányukkal, akikkel anno vállvetve együtt harcolt. Percy jól tudta, hogy sokan tartottak tőle, hiszen Hádész fia, ami úgy alapjában is egy ijesztő dolog, de ebből kiindulva, a fiút mindig egy különleges aura vette körbe, ami a legerősebb félistenekre volt jellemző, amitől mindenkit kirázott a hideg. Lényegében szó szerint, ugyanis szabályosan a halál jeges aurája vette őt körbe, ahogyan Percy-t a sós tengeri szél aurája, Thalia-t pedig az elektromosságban gazdag feltöltöttség. Minden félistennek hasonló kisugárzása volt, de náluk, hármuknál a legkivehetőbb, és ahogyan nőtt az erejük és egyre fejlődtek, annál erősebbé vált. Percy mégsem tartott tőle, sőt, talán ő volt az egyetlen, akinek nem okozott gondot a közelében lenni, aki elsőként szaladt üdvözölni barátjukat. És bár tudta, hogy a fiú még nem lehet itt, mégis, úgy lépte át a Tábor kapuját, hogy szemei öntudatlanul is a fiút keresték.

- Percy! – hallott ekkor nem messze egy ismerős, harsány hangot, száját mosolyra húzva fordult a hang irányába.

- Kheirón úr! – intett egyet a felé ügető idős kentaurnak, örülve, hogy ismét ismerős arcokat láthat. Nem messze néhány korábban megérkezett táborlakó téblábolt, egy-két szatírt is látott a bungalók környékén, akik hatalmas fejszéket cipeltek éppen a Héphaisztosz bungaló felé, nyilván az ott lakókkal akarták megélesíteni őket. Kheirón a Nagy Ház felől jött, nyilván már messziről észre vehette az újonnan érkezőt.

Mikor egymás mellé értek, a kentaur lehajolva ölelte át fiatal pártfogoltját, Percy is szorosan viszonozta.

- Fiam, te egyre magasabb leszel. – mondta Kheirón mosolyogva, kedvesen megborzolva a srác kissé kócos haját. – Már lassan engem is felérsz.

- Az kizárt, szerintem a fiúk közül én vagyok a legalacsonyabb. – nevetett fel Percy, ami igaz is volt, hisz' a kezdeti megindult növekedése egyszer csak abbamaradt, úgy 172-3 centinél, és mostanra már minden fiú ismerőse magasabb lett tőle. Még Nico is megelőzte őt, pedig bő 3 évvel volt fiatalabb (ha nem számítja bele az eltelt időt, amit a Lótusz Kaszinóban töltöttek Las Vegasban, ami közel 80 év pluszt jelentene, a fiú javára).

Most együtt indultak el az épületek felé, amik az utóbbi években igencsak megsokasodtak.

- Mekkora lett a létszám az eltelt 1 évben, míg nem voltam? – érdeklődött Percy, azonnal felvéve a fonalat.

- 37 fővel bővült a létszám, jelenleg úgy számolom, hogy 163-an lesznek majd a táborlakók. – mondta Kheirón, végig nézve a körülöttük lézengő néhány táborlakón, akik boldog mosollyal üdvözölték Percy-t. – De nehéz lenne megsaccolni, hogy hányan tudnak visszajönni, ha jól értesültem, 14 félvért veszítettünk az eltelt néhány hónapban, mindet szörnytámadás miatt.

- Sosem értettem, miért támadnak minket a szörnyek, hiszen nem ártottunk nekik. – húzta el a száját Percy. – Ha ők nem bántanának minket, mi sem kaszabolnánk le őket.

- Ez nem ilyen egyszerű, Percy. – ingatta meg a fejét Kheirón. – Sokszor az ember volt az, aki bántotta a szörnyet, és az eltelt idő alatt nem csak az emberek, hanem a szörnyek között is sokan vesztek oda értelmetlenül. Az egésznek rettenetesen régre nyúlik vissza a gyökere, a két faj már sohasem fog tudni meglenni egymás mellett békességben. Ezért van szükség rátok, hősökre, akik nem kaszabolnak értelmetlenül, csak akkor, amikor igazán nagy a veszély.

Percy csak bólintott, de magában nem értett egyet. Kicsi kora óta üldözték őt is, pedig senkinek nem ártott. A szörnyek akkor is borzalmas lények, bármi is történt a múltban.

- Ebben az évben is én fogom tanítani a vívást?

Kheirón bólintott, közben figyelmesen megvizsgálva a fiú arcát.

- Természetesen, ha ez neked sem okoz gondot, Percy. Te vagy a legjobb kardvívó, jobb szeretném, ha rád bízhatnám ezt a területet, mint bárki másra. Nem beszélve a mentalitásodról. Amióta te vagy az oktatójuk, sokkal kevesebb a balesetek száma, és kevésbé agresszívak az itteniek. Jót tesz a tábornak, amikor te is jelen vagy.

Percy enyhén elvörösödve vakarta meg a tarkóját zavarában.

- E-ez igazán kedves magától, Kheirón, de nem hinném, hogy ekkora ász lennék.

- Percy, te nem csupán erős vagy, te megérted a gyengébbeket, és nem ítéled el azért, mert valaki nem tud kellően bizonyítani. Odafigyelsz mindenkinek az erősségére, és minden igyekezeteddel azon vagy, hogy kihozd belőlük a legjobbat. Vérbeli vezető vagy, csak még túl fiatal ahhoz, hogy ezt megértsd és belásd. Még neked is van mit tanulnod, de ezt a tudást te képes vagy tovább is adni, ami nagy erény. – fejezte be Kheirón a dicséretet, a következő lendülettel belépve a Nagy Házba, ahol Dionüszosz ült az asztala mögött, éppen két szatírral kártyázva.

- Dobok kettőt és felveszek egyet. – tett le két kártyát az asztalra az idősebb isten, ekkor észrevéve az újonnan jötteket. – No nézd csak, a csodafiú ismét itt van. Látom, idén sem ússzuk meg a társasága nélkül, mr. Jacob.

- Jackson. – javította ki Percy, már rutinból, majd egy tiszteletteljes főhajtással köszöntötte a férfit. – Üdvözlöm, uram, jó újra látni önt. Remélem, az ott nem vörösbor abban a kupában.

Dionüszosz egyetlen kézmozdulattal eltűntette a jobb kezénél lévő poharat, továbbra is közömbös arccal folytatva a játékot.

- Nincsen itt semmiféle bor. A vacak diabetikus kólát iszom, ami a könyökömön jön már ki. Azt hiszem, te következel, Haginusz. – nézett fel az egyik szatírra. – Addig is, mr. Watson, ugorjon bele a munkába, nincs vesztegetni való ideje, hamarosan minden egyes nyavalyás táborlakó megérkezik, hogy megzavarja a nyugalmamat.

- Percy csak most jött, Mr. D., hagyja őt pihenni egy kicsit. – sóhajtotta Kheirón, de a srác csak megingatta a fejét.

- Semmi baj, uram, csak lepakolok, utána bele is kezdhetünk az előkészületekbe. Annabeth, Grover vagy Tyson esetleg itt vannak?

- Grover és Tyson nincs, már egy jó ideje nem hallottunk hírt felőlük, de Annabeth itt van, szokás szerint a tó melletti pavilonban ücsörög és az épületeket tervezi. – intett a fejével az említett irányba Kheirón, majd hagyta, hogy Percy elbúcsúzva tőlük, elhagyja a házat.

Első útja a Poszeidón bungaló felé vezetett, jólesően nézve végig az ismerős barna, kagylókkal díszített falakon, és a körülötte elültetett fénylő Holdvirágokon. Már messziről hallotta a ház mögötti szökőkút megnyugtató csobogását, egy mély lélegzetet vett, mikor belépett a meleg levegőjű házba. Gyorsan kinyitotta az összes ablakot, hogy beáramoljon a friss levegő, kitárva a hátsó üvegajtót, ami a nem messze lévő kis patakra nyílt. Kis ideig kiélvezve a csendes magányt figyelte a víz lágy hullámzását, a felületén meg-megcsillanó fénysugarakat, majd miután sikerült feltöltekeznie, nekilátott kipakolni. Nem sok holmit hozott magával, javarészt itt voltak a szükséges cuccok, csak igyekeznie kellett, hogy ne csapjon máris rumlit. Miután végzett, elhagyva a kis házat indult el a lány keresésére, akire valóban a fényes márványoszlopokból álló pavilonban talált rá. Daidalosz laptopjával a kis asztalkán éppen egy hatalmas méretű térképet vagy mit tanulmányozott, de közelebb érve észrevette, hogy egy alaposan kidolgozott tervrajzról volt szó.

- Látom, nem unatkozol. – állt meg mögötte Percy, próbálva halkan megszólítani, nem akarva megijeszteni őt.

Annabeth enyhén összerezzenve kapta hátra a fejét, mire egy széles mosollyal pattant fel, azonnal a srác karjába repülve.

- Percy! – kiáltotta boldogan, vékony arca sugárzóan szép volt. Percy jólesően szorította magához, magába szívva kellemes papír és csokoládé illatát. Annyira hiányzott neki a lány, de nem úgy, mint a barátnője, hanem mint egy jóbarát. Tudta, hogy meg kéne őt csókolnia, de valahogy nem vitte rá a lélek. Inkább magához ölelte egy kis ideig, majd mosolyogva elhúzódott tőle, alaposan végig mérve.

- Sokat változtál, Annabeth. Egyre szebb leszel. – mondta, és őszintén is gondolta, nem kimondottan bókolásként. Szőke haja már a dereka alattig ért, enyhe hullámokban végződve, arca csinos volt és nőies, szürke szemei csillogtak a boldogságtól. Egy kicsit mintha nőtt is volna, de még mindig fél fejjel alacsonyabb volt a sráctól, karcsú alakján jól állt az ujjatlan fehér ing és a kék halásznadrág.

- Mit ne mondjak, te sem panaszkodhatsz, Percy. – mondta Annabeth nevető hangon, kisimítva egy kósza hajtincset barátja homlokából. – Megemberesedtél, míg nem láttalak. Már nem az a kisfiú vagy, akivel először találkoztam, igazi hősnek tűnsz, Tenger Isten fia.

- 21 évesen elég kínos lenne egy 12 éves kissrácnak kinézni. – mondta Percy vigyorogva, majd nevetve egyet ölelték át ismét egymást. – Annyira hiányoztatok. Bár imádok otthon lenni anyáékkal, de mindig várom, hogy mikor jöhetek ide. Kész 22-es csapdája.

- Neked mind a két hely az otthonod, Percy, az a természetes, ha mindkét helyen otthon érzed magadat. – engedte el most őt Annabeth, majd némi szégyenkezéssel az arcán pillantott az asztalon heverő tervrajzra. – Sajnálom, hogy ennyire magadra hagytalak az utóbbi időben, tudom, hogy ez nagyon gonosz dolog tőlem.

- Ne szabadkozz, ez a feladat most mindennél fontosabb. – próbálta őt megnyugtatni a srác, majd érdeklődést színlelve, a térkép fölé hajolt. – Ez melyik része éppen?

- Ez Apolló szentélye lesz. – simította ki a puha lapot Annabeth, mire izgatottan mutogatni kezdte a különböző alakzatokat. – Itt lesz a bejárat, ide, ezen a soron végig narancsszínű márványoszlopokat tervezek, napkorong mintázattal, boltívekkel. Mivel mindenkinek a szobrok a fixaideálja, így azokból minden oldalra elrendezek 6-6 darabot, majd...

Lassan Percy feje kezdett megfájdulni a rengeteg információtól, és ha nem hallotta volna meg Kheirón hívását, akár estig is ott ragadt volna, ha a lányon múlik.

- Oh, ne haragudj, Annabeth, de mennem kell. – szakította most félbe őt Percy. – Kheirón-nak megígértem, hogy még ma összekészítem és leellenőrzöm a felszereléseket és a fegyvereket.

- Persze, persze, semmi baj, menjél csak. – bólogatott a lány, még mindig lelkesen. – Úgy örülök, hogy ismét együtt lehetünk ezen a nyáron. Majd még később beszélünk, oké?

- Persze, mindenképpen. – bólogatott Percy, majd a nem messze álló kentaur felé sietett.

Útközben elhaladt egy újabb bungaló mellett, aminek a látványa egy kicsit lassításra késztette. Fekete falain gyönyörű, sötétzöld borostyán kapaszkodott egyre feljebb, körülötte különleges, enyhén áttetsző kardvirágok nyíltak. Az ajtaja felett egy koponya díszelgett, ami nyilvánvalóvá tette számára a bungaló kilétét. Ez Hádész háza, Nico nyári otthona. Meg sem lepődött, hogy ez volt a legmesszebb a többi épülettől, a házból ugyanúgy áramlott az alvilági aura, de ez mit sem zavarta őt. Percy sokszor hallotta, hogy mit mondanak a fiúról, hogy milyen szagot éreznek, de ő ebből semmit nem érzékelt. Számára Nico-nak olyan illata volt, mint a jeges, hószagú szélnek, amely magával hozza a téli világot. Kimondottan kellemes. És ahogy egyre idősebbek lettek, ez az illat csak jobban megfogta, ezért is szeretett a közelében lenni. Elhaladva a bungaló mellett, szinte azonnal megérezte a különleges kardvirágok halvány illatát, ami kicsit erősebben megdobogtatta a szívét. Bárcsak itt lenne már a barátja!

2. fejezet: A várva várt találkozás

Másnap reggeltől megkezdődött a táborlakók jövetele. Annabeth-nek ezúttal félre kellett raknia a terveit és besegíteni a lakók elszállásolásában, Percy-vel és még néhány idősebb táborlakóval egyaránt. Lényegében a különböző házak vezetői vezényelték le a költözést, és mivel a megegyezés szerint minden istennek el kellett ismernie a gyermekét, így senki sem szorult a Hermész szállásra ideiglenesen, így bőven maradt helye az oda tartozó lakosoknak. Mivel Percy egyedüliként lakott a házban, neki nem kellett senkit sem eligazítania, így fel-alá futkározott, útba igazítva az újakat, megnyugtatva a kétségbeesett kicsiket, akik még nem értettek semmit, és segített a sebesülten érkezetteket is ellátni, akiket az út során támadás ért. Mire elérkezett a vacsoraidő, kifáradva zuttyant le a saját asztalához, homlokát az asztalterítőre támasztva.

- Csak nem kimerültél? – állt meg mellette Annabeth, szintén fáradt mosollyal az arcán, kezében a kiválasztott étellel éppen a tűzhöz tartott, hogy áldozatot mutasson be.

Percy erőt véve magán egyenesedett ki, fáradtan megdörzsölve az orrnyergét.

- Ma három ízben indítottam el a vetítést az újaknak, majd elmagyaráztam, amit nem értettek. 5 házban segítettem berendezkedni, eloltottam két lángra kapott fanimfát, akik túl közel mentek a kiállított fáklyákhoz, megvigasztaltam két najádot, akik valami birtokháborításról zagyváltak. Majd a birtokon kívül segítettem két szörnyet lekaszabolni, mielőtt felfaltak volna néhány félvért, utána 43 sebesültet láttam el, miközben Mr. D. megjegyzéseit kellett hallgatnom, hogy úgy rohangálok itt bungalótól bungalóig, mintha a Szkülla üldözne, zavarva ezzel az ő nyugalmát. De nem, egyáltalán nem vagyok fáradt. – fejezte be keserű mosollyal az arcán, mire mindketten elnevették magukat.

- Asszem te győztél, Hínáragy, ez tényleg nem semmi teljesítmény.

- Nem mondod, Észlány.

Annabeth most megértően veregette meg a srác vállát, majd az ételekkel megrakott asztal felé biccentett.

- Menjél, egyél valamit, mielőtt összeesel itt nekem. Mondanám, hogy ülj át hozzánk, hogy ébren tartsunk valami témával, de Mr. D. elevenen nyuvasztana meg.

- Sosem voltam oda ezért az ostoba szabályzatért. – sóhajtotta Percy. – És még Tyson sincs itt, az egyetlen személy, akivel megoszthatnám az asztalt.

- Hidd el, együtt tudok érezni veled. – hangzott fel váratlanul egy ismerős, kellemes hang a hátuk mögül.

Percy úgy érezte, olyan sebesen kezdett verni a szíve, mint egy dobversenyen, majdnem leesve a székéről, mikor hirtelen hátrafordult.

Mögöttük egy egészen magas fiú állt, fekete kapucnis pulóverben, bő farmernadrágban, vállán egy sporttáskával. Enyhén göndör, ébenfekete haja kissé megnőtt a legutóbbi találkozásuk óta, melegbarna szemei fáradtan csillogtak, nyilván az újabb árnyék-kapu használata miatt. Az őt körbe lengő aura viszont erősebb volt, mint valaha, nyilván a rengeteg gyakorlás és tanulás miatt.

Nico di Angelo egy halvány mosollyal jutalmazta barátja ölelését, mikor Percy azonmód felugorva a székéről, a nyakát karolta át.

- Nico! De örülök, hogy itt vagy, már annyira hiányoztál! – szaladt ki a száján.

A fiatalabb fiú szorosan viszonozta az ölelést, jólesően szívva magába a másik ismerős illatát. Azóta erre a pillanatra várt, mióta utoljára el kellett válniuk, hogy ismét itt lehessen, láthassa a barátait, főleg Percy-t, és már egyáltalán nem foglalkozott a többi döbbent táborlakóval, akik nem értették ezt a lelkes köszöntést az idősebb fiú részéről.

- Nekem is hiányoztál, Percy. – mondta most halkan, hogy mások ne hallhassák, majd lassan elengedve egymást, továbbra is szorosan egymás előtt állva nézett a jobbján álló lányra. – Szia, Annabeth, régen találkoztunk.

- Szia, Nico. Jó, hogy jöttél, Percy már tülkön ült, hogy mikor tolod ide a képedet. – mondta Annabeth vigyorogva, amire az említett ismét elvörösödve hajtotta le a fejét. – Minden rendben van veled? Ismét árnyutazással jöttél?

- Igen, így a legegyszerűbb és a leggyorsabb. Kicsit kifáraszt még mindig, de elviselhető. Velem minden rendben, örülök, hogy ismét itt lehetek. A többiek hol vannak? – nézett szét, Grover-t és Tyson-t keresve tekintetével.

- Grover még mindig valahol a természet lágy ölén csatangol, Tyson pedig lent van apám vízalatti palotájában. – válaszolta Percy, igyekezve összeszedni magát. – De, gondolom valamikor majd csak beugranak, tudják, hogy nyárra mindannyian itt vagyunk.

- Mr. di Angelo! – hallották meg ekkor Dionüszosz figyelmeztető hangját a főasztal felől, mire rajtakapottan fordultak oda. – Ha nem zavarja, éppen vacsoraidő van. Fogja meg a tálját, végezze el a szertartást, aztán üljön le a helyére! Ez magukra is vonatkozik, mr. Johnson!

- Jackson, uram! – javította ki Percy vigyorogva, majd gyorsan elindultak Nico-val az étkezőasztal felé, mielőtt a táborvezető valami nagyon nem tetsző büntetést osztana ki nekik. Igazából nem tartottak a mogorva istentől, nagyon is jól tudták, hogy mindez csupán színészkedés, vagy inkább mérgelődés, hogy ennyi évig itt kell büntetésből szenvednie velük, de mellette igencsak vágott az esze, és ha komolyra fordul a dolog, kiveszi a részét a harcból. Percy tudta, hogy igazából őket sem bántaná vagy büntetné meg úgy, ahogy beállítja mindig, ezért az évek alatt már megengedett vele szemben egy bizonyos fajta viccelődő stílust, nem hagyva magát.

Alaposan megpakolva a táljukat léptek oda utolsókként a grillezőhöz, a lehető legszebb és legízletesebb falatokat dobva bele a lángokba.

„Üdvözöllek, apám. Ezeket neked ajánlom fel, remélem, tetszik az illatuk." – gondolta magában Percy, miközben az utolsó grillhúst is a lángokba vetette. Kellemes illatok szálltak fel, egy pillantást vetve a mellette álló fiúra is.

Nico szintén beledobta vacsorájának egy részét, töprengő kifejezéssel az arcán. Bár nem olyan régen kommunikáltak utoljára az Írisz-szivárványon át, alig két hónapja, plusz elég gyakran szoktak találkozni is iskola időben, most valahogy mégis olyan sok változás volt rajta, mintha már tavaly óta nem látták volna egymást. Percy úgy látta, hogy megint sokat nőtt, már tőle is magasabb volt néhány centivel. Kisfiús arca megkomolyodott, és szinte fájóan jóképűvé vált az isteni vonásoknak hála. Még csak 18 éves volt, mégis többnek tűnt a komolyságával és az állandó sötét ruhái miatt, mellette Percy úgy érezte, hogy ő nem is 21, hanem még mindig 15 éves kis ficsúr.

Mielőtt visszaültek volna külön-külön a saját asztalukhoz, Nico még visszatartotta Percy-t.

- Mondd csak. Vacsora után lenne kedved egy kicsit sétálni tábortűz helyett, vagy van még dolgod?

Percy megrázta a fejét.

- Persze, menjünk, nincs semmi dolgom.

- Helyes. – bólintott a fiú elégedetten, majd végül leültek enni, mielőtt nagyon lemaradnának.

Vacsora után megvárták, míg mindenki elindul a tábortűz felé, ahol szokás szerint az Apolló gyerekek szórakoztatták a társaságot zenével és versekkel, majd feltűnés nélkül elindultak a holdfénytől csillogó tóparthoz, beülve a pavilonba, ahol nemrégen még Annabeth készítette a tervrajzait.

- Bár szeretek lent lenni az Alvilágban, de néha jól esik feljönni egy kicsit, kikapcsolódni. – sóhajtotta Nico, hátra dőlve a márványkorlátnak. – Már nagyon hiányzott a holdfény és az élő emberek társasága.

- Azért nem irigyellek. – ingatta meg a fejét Percy, felkönyökölve a kis asztalon. – Senki mással nem találkozol, nem tudsz egy jó étterembe vagy boltba menni...! Hagynak egyáltalán pihenni?

Nico jókedvűen nevetett fel.

- Percy, tudod jól, hogy nekem semmi kedvem nincs szórakozni vagy éttermekbe járkálni. Számomra a ti társaságotok az egyetlen, amire szükségem van, pihenni nincs kedvem, és eléggé izgalmas dolgokat tanulok ahhoz, hogy ne unatkozzam. Apám meglepően segítőkész tud lenni, ha éppen olyan hangulatban van, és már egészen sok híres ember lelkét megismertem.

- És... – kezdte Percy, de hirtelen elhallgatott.

- Igen?

- Én csak... szóval... szoktál még találkozni... vele?

Nico azonnal tudta, hogy barátja kire céloz, mire bólintott egy halványat.

- Mostanában gyakran találkozunk Bianca-val. Apánk elintézte, hogy az Elíziumba juthasson, mint igazi hős, azóta bármikor meglátogathatom őt.

- És... jól van? Úgy értem... – nyögte ki Percy, hirtelen nem találva szavakat.

- A helyzetéhez képest jól van. Az Elíziumban mindene megvan, te is láthattad régebben, hogy mennyire szép az a hely. Bianca boldog, Percy. Tudom, hogy még most is lelkiismeretfurdalásod van miatta, de hidd el, ha én mondom, hogy nincs miért.

- Rossz döntést hoztam. – jelentette ki ekkor a srác fojtott hangon, és érezte, hogy a régóta eltemetett kétségbeesése akar kiszabadulni. – És ebbe a döntésembe egy ártatlan lány halt bele. Tudtam, hogy rossz ötlet bemászni abba a hatalmas monstrumba, mégis megengedtem, hogy Bianca vállalja magára a felelősséget! Nem... nem kellett volna beengednem...! Az én hibám, hogy meghalt, nekem kellett volna belemennem abba az isten verte masinába!

Nico most a srác mellé csúszva ragadta meg a karját, majd határozottan magához ölelte őt. Percy halkan könnyezve karolta át a másikat, ujjaival belemarkolva a hátán lévő pulóverbe, nem bírva gátat szabni a kavargó emlékeknek.

- Meg kellett volna mentenem...!

- Csss, nincs semmi baj.

- Nem tudta, hogy mire vállalkozik...! Én voltam az idősebb, nekem kellett volna vigyáznom rá, hiszen megígértem neked!

- Nem a te hibád, Percy. Bianca nem haragszik rád.

- Tudom, hogy hatalmasat csalódtál bennem. Te megbíztál bennem, én pedig csúnyán eljátszottam a bizalmadat. Annyira sajnálom, Nico!

A fiú viszont továbbra is megnyugtatóan simogatta barátja hátát, lelkében a hallottak után is csupán nyugalmat érzett. Nagyon jól tudta, hogy a másik min mehetett keresztül, jól ismerte a testvérét, elég makacs és meggyőző tudott lenni, ha valamit a fejébe vett. Tudta, hogy nem volt igazságos a haragja Percy-vel szemben, de akkor csak arra tudott gondolni, hogy megfosztották őt az egyetlen személytől, aki mellette volt, akit szeretett. De miután felfogta ésszel, és megértette, hogy a srác semmiben sem hibás, arra is rájött, hogy éppen ezért mekkora szenvedést okoztak neki a történtek, ugyanannyira, mint őneki.

- Nekem kell bocsánatot kérnem tőled, Percy. – mondta most Nico, továbbra is halk hangon beszélve. – Ostobamód téged vádoltalak a nővérem halála miatt, pedig erről egyikőtök sem tehetett. Bianca egy veszélyes küldetésben vett részt, és ha nem ő, akkor te, vagy valamelyik másik bajtársatok halt volna meg. Ismerem a testvéremet, senki sem tudta volna lebeszélni őt arról, amit el akart érni. Fáj az elvesztése, de a hiányát ti pótoltátok számomra, a ti barátságotok és segítségetekkel sikerült észhez térnem. Én továbbra is bízom benned, Percy, mert tudom, hogy te jó ember vagy, és szeretném, ha mostantól felhagynál ezzel az önmarcangolással, mert különben fenékbe leszel rúgva.

Percy ennek hallatán önkéntelenül is halkan felnevetett, és érezte, hogy jócskán csökkenni kezdett a benne feszülő fájdalom. Az, hogy hallotta Nico-t így beszélni, kiérezve a nyugodtságot a hangjából, elhitte, hogy komolyan gondolta szavait. És az, hogy tudta, Bianca jó helyen van, az plusz megnyugtatásként hatott rá.

- Tudod... sokszor beszéltünk rólad is. – folytatta most Nico, még mindig nem engedve el egymást.

- Rólam? – kérdezte Percy csodálkozva.

- Bianca nagyon örült, mikor elmondtam, hogy már kibékültünk és milyen jó barátok lettünk. Nem olyan régóta ismertük egymást, Bianca mégis úgy beszélt rólad, mintha ezer éve ismerne. Ő jó emberismerő, tudta, hogy milyen ember vagy valójában, ezért is bízott benned, mert fontos voltál neki. Azt mondta nekem, hogy legyek melletted, mert szükségünk van egymásra, de szerintem én e nélkül a figyelmeztetés nélkül is így tennék.

Percy megszeppenve hajolt el a másiktól, óvatosan elengedve egymást. Arca ismét elpirult a hallottaktól, a kezdeti szorongást átvéve az ismerős, kellemes borzongás.

- Én... szeretném, ha velem maradnál. – mondta önkéntelenül, miközben megtörölte könnytől maszatos arcát. – Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni, de a barátom vagy, Nico, nélküled beleőrülnék a magányba.

A fiú értetlenül vonta össze a szemöldökét.

- És mi van Annabeth-szel? Azt hittem, hogy együtt vagytok. – kérdezte, és Percy úgy érezte, mintha a fiú hangja néhány árnyalattal dühösebb lett volna.

Percy most félre nézett, az enyhén fodrozódó víztükröt figyelve, végül rászánva magát a vallomásra.

- Az a helyzet, hogy... gőzöm sincs, hogy mi van köztünk. A kezdetén még el-el jártunk ide-oda, de Annabeth-t mindig is jobban foglalkoztatta az új Olimposz felépítése, mint a velem való kiruccanás. Ezt persze minden szempontból megértem, hiszen nem mindennap kap ilyen megbízást egy ember az istenektől, emiatt sosem panaszkodtam. Csak... igazából Grover sem volt már ott mellettem, Tyson-nak is rengeteg dolga van lent apánknál, mással pedig nem vagyok olyan viszonyban, hogy évközben is találkozzam. Igazából, ha te nem lettél volna nekem, akkor tutira megbolondultam volna. Tudtam, hogy csalódást és fájdalmat okoztam neked, de annyira szükségem volt arra, hogy beszélhessek veled! – fejezte be végül, visszanézve a másikra.

Nico váratlan örömöt érzett attól, amit barátja mondott az imént. Szóval akkor igazából nincs is köztük semmi a lánnyal? Nem tudta, hogy ez miért ilyen fontos a számára, de furcsa megkönnyebbülést érzett. Attól pedig pláne, hogy a másiknak is szüksége van rá.

- Figyelj csak. Mi lenne, ha mindent elölről, tiszta lappal kezdenénk?

- Mire gondolsz?

- Felejtsük el, hogy régen mi volt, azt akarom, hogy barátok legyünk, Percy. Ahogyan eddig is, a nyarakat majd itt töltjük, év közben pedig annyit találkozunk, vagy Írisz-üzenünk, amennyi drachmát csak fel tudunk kutatni. Majd többet eljárunk sétálni, kirándulunk, amit csak szeretnél. Rendben van ez így? – kérdezte a fiú végül.

Percy úgy érezte, hogy kissé megszédült a váratlan ajánlattól. Vajon ezt komolyan gondolta? Tényleg több időt szeretne vele tölteni?

- Mindennél jobban szeretném, ha többször is tudnánk találkozni. – mondta végül, de beszélgetésüket a takarodó éles kürt szava zavarta meg, ami egyet jelentett azzal, hogy 10 perce van mindenkinek beiszkolni a saját bungalójába, különben a hárpiák falják fel a lébecolókat. És bár ez őket már nem veszélyeztette, hiszen már simán elbánnának a hárpiákkal, de ettől függetlenül a jó példa miatt ők is betratották a tábor alapszabályait.

Enyhén összerándulva álltak fel, majd kissé zavartan néztek még egymásra.

- Örülök, hogy tudtunk egy kicsit beszélgetni. – mondta Nico, majd a srác arcához nyúlva, egy hajtincset simított a füle mögé. Ösztönös mozdulat volt, Percy-n mégis enyhe borzongás futott keresztül a másik hűvös érintésétől. Hirtelen erősebben kezdte érezni a fiúból áradó illatot, az auráját, lélegzete az arcát simogatta. Csak egy pillantást vetett puhának tűnő ajkaira, de a hirtelen belé villanó gondolattól rémülten kapta félre a tekintetét.

- Holnaptól edzéseket fogok tartani a pályán. – mondta halkan, kicsit fojtott hangon. Egyszerűen képtelen volt nagyobb hangerőt kierőltetni torkából. – Lenne kedved eljönni?

- Nagyon szívesen. Úgyis szeretem figyelni, ahogy edzést tartasz. – egyezett bele Nico, majd utána elindultak visszafelé.

A Hádész bungalóhoz érve, csendben jó éjt kívántak egymásnak, majd egy halvány mosollyal váltak el, Percy is elindulva a saját háza felé. De hiába fürödtek le, hiába voltak már nagyon fáradtak, még jó ideig nem jött álom a szemükre.

3. fejezet: A párbaj

Délelőtt 9 óra körül kezdték el az első vívóleckét. Percy körbenézett a felsorakozott fiatal félvéreken, a 12 fiúból és 7 lányból álló kis csapaton. Úgy döntött, naponta két edzést fog tartani; délelőtt azoknak, akik még sosem voltak itt és nem értettek a harchoz, délután pedig azoknak tart fejlesztést, akiknek már volt tapasztalata.

- Üdvözlök mindenkit az első napotokon. – állt meg a vívókörön belül Percy, szemben a 19 fős társasággal. Ha jól vette ki, a 10 évestől kezdve a 18 évesig minden korosztály megtalálható volt közöttük, magában máris azon járt az agya, hogy miként állítsa őket párokba. – A nevem Percy Jackson, én foglak megtanítani titeket a kardvívás alapjaira. Ahogy azt a legtöbben a saját szemetekkel is láthattátok, ez a világ egyáltalán nem olyan, amilyennek eddig elképzeltétek azt. Szörnyek igenis léteznek, és a legtöbben az életetekre törnek, bármiféle indok nélkül. Sokat kell tanulnotok, hogy megismerjétek a világunk igazi természetét, az isteneket és a segítőiket, és a különböző lényeket, akikkel összefuthattok. Az elméleti oktatást és az íjászatot Kheirón és Annabeth vezeti majd, de most térjünk is vissza a kardvíváshoz. Melyikőtök vett már részt igazi harcban, amikor megtámadta őt valamilyen lény?

Több, mint a csapat fele nyújtotta fel bizonytalanul a kezét, és látszott rajtuk, hogy nem szívesen emlékeznek vissza arra az eseményre. Percy türelmesen végig hallgatta őket, alaposan megvitatva minden egyes történetet, megdicsérve az illetőt, hogy a korához képest milyen ügyesen bánt el élete első szörnyével. A kis csapat látványosan lazult el, és az, hogy hallhatták egymás történetét, sokat tanulhattak belőle, megértve, hogy ők a táborban mind egy csapatba tartoznak, közös céllal, mint egy nagy család. Percy végül nekilátott felosztani a csapatot, először kétfelé választva korosztályra, majd azokon belül párokra osztotta, hogy nagyjából mindenki a saját súlycsoportján belüli párt kapjon.

- Először ezekkel a fakardokkal fogtok vívni. – adott mindenki kezébe 1-1 fából készült kardot a srác, majd kérte, hogy mindenki álljon vele szembe, kartávolságra a mellette lévőktől, nehogy megüssék egymást. – Kezdetben megtanuljátok az alap kardforgatást, hogyan támadjatok, hogyan védekezzetek, különböző kitérő manővereket. Ha majd úgy látom, hogy mindenkinek megy, utána a kiosztott párotokkal fogjátok gyakorolni.

- És szörnyekkel is fogunk majd küzdeni? – tette fel ekkor a kezét az egyik fiú, aki az Árész bungaló piros felsőjét viselte.

Percy megrázta a fejét.

- Nem. A táborba szörny nem jöhet, ezért vagytok itt biztonságban. Tudom, hogy sokatok szeretne bizonyítani, és biztos vagyok benne, hogy igazi, vérbeli hősök vagytok, de alapos kiképzés nélkül kevés esélyetek van a túlélésre. Rengeteg barátom, bajtársam esett már el azóta, hogy ide kerültem, a mi dolgunk az, hogy vigyázzunk rátok, életben tartsunk addig, amíg készen nem álltok a kinti világban boldogulni. Higgyétek el nekem, lesz még bőven alkalmatok küzdeni, hiszen a legyőzött szörnyek nem pusztulnak el végleg, előbb-utóbb – és általában előbb! – visszatérnek, hogy tovább küzdjenek ellenetek. Most pedig... ideje elkezdenünk a gyakorlást! – fejezte be Percy, majd éppen bele akart fogni az alap gyakorlatok bemutatásába, mikor egy ismerős aura felbukkanását észlelte a közelben.

Oldalra pillantva, látta, hogy a pálya szélén felállított farönkök egyikén Nico ült, előre dőlve, karjával a térdén megtámaszkodva, érdeklődő arccal figyelve a társaságot. Mint azt tegnap megígérte, eljött, hogy szemmel tartsa az edzést, de leginkább csak azért volt itt, hogy barátja közelében lehessen. Percy azonnal érzékelte, hogy a többi fiatal aggódó arccal pislogott az új jövevény felé, azzal ugyanis már mindenki tisztában volt a többi bungalótársuk elmondása alapján, hogy ők kiktől származnak. De ez persze őt egyáltalán nem zavarta, inkább csak örült neki, hogy ismét láthatja társát, így megeresztve egy kedves mosolyt a másik felé, újult lelkesedéssel kezdett hozzá a tanításnak.

A figyelem lassacskán ismét osztatlan volt, mindenki a fiatal srácra koncentrált, próbálva elsajátítani a mutatott csapásokat, hárításokat és különböző lépéseket. Ha valakinek valami nem ment, Percy külön megmutatta neki, beállította a helyes testtartásba, külön odafigyelve a kisebbekre. Volt, amikor valaki véletlenül megütötte a mellette állót, azokat gyorsan ellátta az előre odakészített elsősegély felszereléssel, szerencsére nem voltak olyan súlyos esetek a fakardok miatt. Percy éppen ezért kezdett ezekkel az életlen, tompa tárgyakkal, ugyanis még jól emlékezett arra, hogy régebben mennyi baleset volt abból, hogy minden újonc kapásból éles fegyverekkel kezdett. Majd később, amikor lesz valamennyi alap gyakorlatuk, utána belefoghatnak a komolyabb fegyverek forgatásába is.

Kicsivel később a társaság kezdett felbátorodni, mikor egyre inkább belejöttek a gyakorolt mozdulatokba, néhányan már egymás ellen is kipróbált 1-1 támadást, hárítást. Percy hagyta, hadd gyakoroljanak egymással, addig a többiekkel ismételte át az eddigieket. Lassan elérkezett a párharc ideje is, akkor az előre kiosztott párokba rendezte a csapatot, majd ezúttal belekezdtek a komolyabb vívásba.

- Először az egyik fél lesz a támadó, a másik a védekező. Ezt így felváltva gyakoroljátok, utána következik a hárítási sorozat. – mondta Percy, majd lassan elindulva a pálya széle felé, folyamatosan figyelte az egymással gyakorlatozó fiatalokat.

- Egyre jobban és jobban megy ez neked. – jegyezte meg Nico, mikor a srác mellé érve állt meg. – Nagyon jól áll ez a tanárbácsis szerep.

- Köszönöm. – bólintott Percy enyhe zavarral, nem tudva eldönteni, hogy a másik ezt most bóknak szánta, vagy inkább gúnyolódott. – Szeretném, ha a lehető legjobban fel lennének készítve a rájuk váró borzalmakra, ha meg tudnák védeni magukat, és azokat, akiket szeretnek.

- Akkor a legjobb kezekbe kerültek. – nézett fel rá Nico, arcán őszinte elismeréssel.

Percy néhány pillanatig a másik szemeit fürkészte, de mikor mondani akart volna valamit, inkább visszafojtotta, mert az nem tartozott senki fiára. Helyette egy kedves mosollyal jutalmazta a másik szavait, majd mintegy barátilag, rácsúsztatta tenyerét a fiú vállára. Utána ismét elindult a gyakorlatozók mellett, majd újabb utasítást adott, hogy kezdhetik a kitérő manőverezést.

Ez viszont kevésbé ment a többségnek, így Percy-nek többször kellett külön megmutatnia a mozdulatot.

Mikor az egyik idősebb fiúval szemben próbálta szemléltetni, váratlanul Nico lépett melléjük.

- Szerintem látványosabb lenne a gyakorlat bemutatása, ha lenne egy gyakorlottabb társad, nem? – kérdezte, és barna szemeiben kihívás lobbant fel. Most néhány lépést hátrálva, előhúzta a háromláb hosszú, Stygian fémből készült kardját, fejével enyhén biccentve hívva ki a másikat.

Percy érezte, hogy izgalom járja át a bensőjét, így minden további nélkül vette elő az aranytollat a zsebéből, előhívva Árapályt. A diákok is lázasan pusmogva léptek hátrébb, izgatottan figyelve a két egymással szemben álló harcost.

- Szóval? Támadás, védés? – kérdezte Nico mosolyogva, mikor mindketten beálltak a megfelelő támadási pózba.

- Azon már túl vagyunk. Most a támadás és hárítás jön. – jelentette ki Percy vigyorogva, mire lazán meglendítette a kardját, a másik felé vágva. Nico egy szintén laza mozdulattal hárította el saját fegyverével a másikét, a fémek éles csattanással súrolták egymást. Következőnek a fiú támadt és Percy hárított, és minden mozdulatukon érezhető volt a rutin és a képzettség. A diákok lelkesen figyelték az amúgy nem mindennapi látványt, mikor két ilyen erős és képzett hős küzd, még ha baráti szinten is.

Eleinte csak tényleg néhány alap kardgyakorlatot mutattak be, de elég hamar belejöttek az izgalmas párbajba. Egyáltalán nem akartak sérülést okozni a másiknak, inkább olyannak tűnt a küzdelmük, mintha kard alapú táncot végeztek volna. Aztán egyre jobban belejöttek, olyan fogásokat alkalmaztak, amit csak a rutinnal rendelkezők, és igazán látványos párharc kezdett kettejük között kibontakozni. Hamarosan a környéken lézengő többi táborlakó, nimfa és szatír is csatlakozott a nézőkhöz, érdeklődve szemlélve az izgalmas küzdelmet, felválta szurkolva mindkét félnek.

- Asszem, egy kicsit túlzásba visszük a bemutatót. – mondta Nico, kissé nehézkesen lélegezve, egy újabb csapást védve ki. De mindketten ezerrel vigyorogtak, még sosem élveztek ennyire egyetlen küzdelmet sem.

- Lehet, de nagyon élvezem. – válaszolta Percy lelkesen, majd a saját tengelye körül megpördülve, a fiú lábát vette célba.

Nico a levegőbe ugorva védte ki a csapást, majd amint visszaért a földre, előre nyúlt, megragadva a másik karját, és miközben előre rántotta maga mellett, a lábával gáncsolta ki. Percy már nem tudta kivédeni a bravúros gáncsot, de mielőtt elhasalt volna, látványos bukfencet vetett, azzal a lendülettel talpra tornázva magát, majd megpördülve ismét támadásba lendült. Nico viszont kiütötte kezéből a kardját, mire a másik karjával a srác mellkasát megragadva, egy erős lendülettel a földnek taszította. Percy erős puffanással esett hanyatt a homokban, de agya lázasan járt, hogyan kerüljön ki szorult helyzetéből. A vége pillanatok alatt zajlott le. Nico egyik kezével Percy bal kezét lefogva emelte meg a kardját, a srác nyakához tartva, Percy viszont a másik szabad kezével a közeli tóból hihetetlen gyorsasággal vizet hívott segítségül, ami alig néhány milliméterrel a fiútól állt meg, hegyes tüskéket alkotva, jelezve, hogy patthelyzet alakult ki. A mostanra megszaporodott társaság elhűlve figyelte a végeredményt, lélegzetvisszafojtva várták, hogy most mi van. A két fiú kapkodó lélegzettel fürkészte egymás tekintetét, furcsa izgalmat érezve a kialakult szituáció miatt. Nico a másik srác lábán ült, hogy lefogja, ha szabadulni akarna, egészen fölé hajolva, félig-meddig rátámaszkodva. Percy-n különös borzongás futott keresztül a másik közelségétől, ezúttal szinte égette a másik aurája, ami csöppet sem tűnt kellemetlennek számára. Hirtelen kiesett minden a fejéből; hogy hol vannak, mit csinálnak éppen, és mennyien vannak körülöttük. Egyedül a melegbarna szempárt látta maga előtt, csak a másik fiú illatát érezte orrában, és csak az ő testének melege számított.

- Szerintem ez egy patthelyzet. – hatolt ekkor tudatába Nico halk hangja, ami azonnal felmosta Percy-t a kellemes révületből. Szinte jeges esőként érte a valóság, mikor ráébredt, hogy milyen szituációban is vannak, és mennyi szempár kereszttüzében fekszenek a földön, jóformán egymáson.

Most észhez térve mozdított a kezén egyet, azonnal visszaparancsolva a vízsugarat a medrébe, majd zavartan felnevetve tápászkodtak fel, leporolva a port magukról.

- Ez egy igen izgalmas küzdelem volt, még sosem élveztem ennyire harcot, mint ezt. – mondta nevető, de még enyhén reszkető hangon Percy. – Köszönöm a bemutatót, szerintem jócskán eltúloztuk a kezdő kardvívás alapjait.

- Szívesen a segítségedre leszek a továbbiakban is, ha szükséged lesz rám. – bólintott Nico, majd biccentve egyet, elhagyta a helyszínt.

Percy most összeszedve magát köszönte meg a lelkes szurkolást a közönségnek, majd visszafordulva az izgatottan cseverésző tanulókhoz, néhány gyakorlattal folytatták az órát. Még vetett egy utolsó pillantást a távolodó fiú felé, egy mélyet sóhajtva. Csak tudná, hogy miért van rá ilyen hatással a másik!

4. fejezet: A kérés

Nico magába mélyedve turkálta villájával a tányérban lévő ételt, étvágytalanul pöckölgetve egy hasábkrumpli darabot. Lassan véget ér a vacsoraidő, de ő még alig evett néhány falatot a szaftos grillhúsból és a hasábkrumpliból, egyszerűen annyi gondolat foglalkoztatta, hogy képtelen volt az evésre koncentrálni. Valahányszor felnézett a tányérról, tekintetét mágnesként vonzotta az előtte lévő asztalnál ülő személy, és máris minden gondolatát a délelőtti párbajuk foglalta le. Ha jól látta, Percy nem volt ebédelni, így most nem csodálta, hogy majdnem két tányérnyi ételt is eltűntetett, bár látta rajta, hogy ő sincs ott igazán lélekben. Ez a délelőtti kis küzdelmük alapos fejtörést okozott neki. Még sosem küzdött senkivel ilyen stílusban, és annak ellenére, hogy minden tudásukat beleadták, olyan volt, mintha táncoltak volna egymással. Egy karcolás nem sok, annyit sem ejtettek a másikon, úgy küzdöttek, mintha minden ütésüket előre látták volna. A küzdelem vége pedig igencsak érdekesre sikeredett. Még mindig maga előtt látta Percy tekintetét, tengerzöld szemeiből rengeteg érzést tudott kiolvasni. Ő maga jól ért a lelkekhez, és akkor a srác arcán minden érzése kiült. Ha nem lett volna ott senki a közelükben, ő sem akarta volna megtörni azt a furcsa hangulatot, ami kezdett kialakulni köztük.

Hirtelen érezte, amint egy újabb borzongás futott keresztül a gerincén, amitől enyhén összerándulva hajtotta le még jobban a fejét. Kezdte felbosszantani ez az egész. Vajon mi a fene baja van? Miért ostorozzák ilyen értelmetlen érzések belülről, miért van az, hogy a legszívesebben minden másodpercben a srác mellett akar lenni? Váratlanul az egyik beszélgetésük ugrott be Bianca-val, még néhány évvel ez előttről. Akkor a lány már az Elízium mezőkön volt egy ideje, először beszélve a társaikról, köztük Percy Jackson-ról is.

- „Szóval akkor sikerült kibékülnötök?" – kérdezte Bianca, egy kis patak mellett ülve mindketten. A lány alakja kissé áttetsző volt, de lényegében ugyanúgy nézett ki, mint mikor utoljára találkoztak.

- Azt hiszem, igen. – húzta el a száját Nico, a patak vizét fürkészve. – Még mindig fáj, hogy elvesztettelek, de már tudom, hogy ez nem az ő hibája. Hanem az enyém. Nem kellett volna elengednelek.

- „Nico, bolondokat beszélsz. Ez az egész az én döntésem volt, sem Percy-t, sem pedig magadat nem szabad hibáztatnod a történtek miatt. Értsd meg, hogy a dolgokat már nem teheted meg nem történtté, mostantól ezzel a tudattal kell együtt élned. De én itt vagyok neked, bármikor meglátogathatsz."

- Én csak... már nem tudom, hogy mihez kezdjek. Nélküled teljesen egyedül maradtam, Bianca, sehová nem tudok menni. – nézett fel rá a fiú elkeseredve, összezavarodva.

A lány szelíd mosollyal simította végig öccse arcát, ő és az apjuk volt az egyetlen, akiket meg tudott érinteni.

- „Nico, te sosem voltál egyedül. Amikor én eltávoztam, a barátaink végig ott voltak melletted, csak te nem hagytad, hogy segítsenek. Percy Jackson rettenetesen a szívén viselte mindkettőnk sorsát, amikor csak alkalom nyílt rá, mindig igyekezett segíteni neked, még akkor is, mikor azt hitte, hogy elárultad őt. Ő jó ember és nagyon kedves a számomra, Nico, nem szabad haragudnod rá."

- Tudom, tudom! Percy... ő tényleg egy különleges személy, nem olyan, mint akiket eddig ismertünk. – vallotta be Nico, akaratlanul is a fiatal srác arca ugorva be neki, amikor a csata végeztével megölelte őt, hálálkodva a rengeteg segítségért, amit az apjukkal adtak. – De most mi tévő legyek? Hádész gyermekei vagyunk, olyanok, akiket nem látnak szívesen sehol, mindenki tart a közelemben lenni.

- „Egyet ne feledj, hogy a barátainkra mindig számíthatsz. Tanulj sokat apánktól, légy erős, hogy megvédhesd azokat, akiket szeretsz, és maradj Percy mellett."

- Miért?

- „Azért, mert én jól ismerem őt. És téged is. Ti ketten különleges személyek vagytok, a legerősebb félvérek, akikkel találkoztam, és szükségetek van egymás támogatására. Maradj Percy mellett, Nico. Amikor csak lehetőséged lesz rá, menj el a Félvér Táborba, tartsátok a kapcsolatot, és segítsétek egymást, ahogyan csak tudjátok."

A fiú halk sóhajjal bólintott.

- Ezzel nem lesz gond, igazából egészen jól kijövünk azóta. De a Félvér Táborba, Bianca? – húzta most el ismét a száját. – Nekem semmi keresnivalóm nincs ott.

- „Nincs igazad. Már felépítetted Hádész házát, és Kheirón felkészült arra, hogy téged is befogadjon, ha úgy döntesz. Nyilván mi eléggé különcök vagyunk, és a kisugárzásunk sem a legkellemesebb mások számára, de ezzel igazán nem kell törődnöd. Azt szeretném, ha boldog életed lenne, Nico, olyan, amilyet megérdemelsz, a sok szenvedés után. Kérlek, tedd meg a kedvemért, hogy a lelkem ne nyugtalankodjon amiatt, mert egyedül hagytalak."

- Rendben, nővérem. Ha megígéred, hogy még találkozhatok veled, akkor én is megígérem, hogy megtalálom az utamat és visszamegyek a táborba. És azt is ígérem, hogy nem hagyom magára Percy-t, történjék bármi.

Dionüszosz hangja térítette a fiút magához a töprengésből, amint bejelentette, hogy vége a vacsorának és menjen mindenki a tábortűzhöz, ha kedve van hozzá. Nico tányérján változatlanul ott maradt az étel, amit végül ott is hagyott, majd a fúriák eltakarítják a többi maradékkal együtt. Először oda akart menni Percy-hez, hogy válthasson vele pár szót, de a másikat néhány újonc körbe véve kérdezgette valamiről, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar végeznének. Így Nico más ötlet híján, elindult a saját bungalója felé, nem szándékozva csatlakozni a tábortűz köré gyűltekhez.

Percy próbált minél hamarabb végezni a vacsorával, hogy meg tudjon beszélni Nico-val egy újabb sétát a táborban, de mikor leszólította őt néhány újabb táborlakó a délelőtti kardvívás miatt, csalódottan látta, hogy a fiú a bungalója felé indult. Mivel nem akart bunkó lenni, így nem hagyhatta faképnél a társait, így beletörődve a dologba válaszolgatott a kérdésekre. Annabeth hívására még a tábortüzet is végig ülte, bár nem sok kedvvel, hogy utána hulla fáradtan mehessen végre pihenni. Tartva egy gyors zuhanyzást, pizsamába bújva ült le a puha ágy szélére, de nem volt kedve aludni. Már nagyon régóta kísérik őt a folyamatos rémálmok, ha nem éppen valami horrorisztikus jelenetet látott, akkor álmatlanul forgolódott órákon keresztül. Világ életében rosszul aludt; vagy álmodott, vagy lélekben más helyeken járkált, látva bizonyos akkor történő eseményeket, de ezek mind-mind eléggé kifárasztották őt reggelre. Mostanában viszont több minden is aggasztotta, konkrétan a saját jövője. Az egy dolog, hogy itt a táborban szívesen látják őt, de ha véget ér az iskola, akkor mihez fog kezdeni? Ha majd el kell mennie dolgozni, akkor nem lesz ideje idejönni, talán csak ünnepnapokon, vagy a szabadsága alatt. Akkor hogyan fog tudni találkozni a barátaival?

Hirtelen halk lépteket hallott közeledni, de szinte azonnal megérezte a másik jelenlétét. Egy fáradt mosollyal pillantott fel, nézve, mint ül mellé a fiú, szintén átöltözve egy fekete pólóba és egy bő fekete hálónadrágba.

- Akartam veled beszélni, de láttam, hogy eléggé elfoglalt lettél. – jegyezte meg Nico, a másik fiú arcát fürkészve.

Percy csak legyintett egyet.

- Bocsi, hirtelen támadtak le, el sem tudtam menekülni a kérdésáradatok elől. – válaszolta nevető hangon. – Utána meg Annabeth toloncolt a tábortűzhöz, hát mertem volna tiltakozni?

- Minden elismerésem a tiéd, iskola után akár még tanárnak is beállhatnál. – bólintott Nico, de ekkor ismét észrevette a másik arcán végig suhanó fájdalmat. – Mi a baj, Percy?

- Baj? – pislogott a srác, próbálva értetlen arcot vágni. – Miről beszélsz?

- Ne terelj. Látom rajtad, hogy valami bánt. Mikor bejöttem, olyan elkeseredett arcot vágtál, mintha valami nagy baj történt volna veled.

Percy próbált valami kifogást találni, de végül annyiban hagyta. Hiába is szabadkozna vagy próbálná kimagyarázni magát, a fiút nem tudja becsapni. Barátja túl jól ismeri a lelkeket, érzi, hogy valami nem stimmel vele.

- Ne haragudj, nem akartalak az ostoba nyűgjeimmel terhelni téged.

- Egyáltalán nem terhelsz. Mi a baj? Tudok valamiben segíteni?

Az őszinte érdeklődés megtörte az idősebb fiú elhatározását, és töredelmesen bevallotta, hogy mi az, ami már egy jó ideje foglalkoztatja. Elmesélte, hogy bár az édesanyja jól meg van Paul-lal, a mostohájával, de mivel éppen azért utasította el a halhatatlanságot, hogy a családjával élhessen, ebből kifolyólag másnemű problémával is szembe kell néznie. Példának okáért, hogyha jövőre sikerül elvégeznie az iskolát (vagy mert nem csapák ki, vagy mert még mindig életben lesz), akkor történetesen nem tudja, hogy mihez kezdjen magával.

- Iskola után kénytelen leszek valahol dolgozni, akkor viszont nem fogok tudni ide jönni, csak nagyon ritkán. – sóhajtotta Percy, majd hátra dőlve kissé, megtámaszkodott a tenyereivel a takarón, a plafont figyelve. - Azt se tudom, hogy mit csináljak, mit dolgozzak, és hogyan magyarázkodjam, valahányszor ki kell nyírnom egy rám támadó mitikus szörnyet. Mondjuk elmegyek tanárnak... ami kizárt a diszlexiám miatt, de tegyük fel, felvesznek. Az egyik diákom egy empusza lesz, akkor mit fogok tenni, ha nekem támad mindenki szeme láttára, és csak azt látja a többi diák, hogy egy ártatlan diákot vágok le a kardommal? Hidd el, ilyen már megtörtént velem, az előző iskolámban, amikor kettő némber is rám vetette magát, hogy felfaljon. Hiába vagyok edzett, ha ilyen szörnyekkel kell szembe szállnom, esélyem se lesz inkognitóban maradni!

- Megértem, hogy miért aggaszt ez ennyire. – szólalt meg ekkor Nico, némi hallgatás után, miután a másik befejezte. - Tudod, ezzel szinte mindenki így van, akik túlélték a gyerekkort, és az emberek között kényszerülnek lakni. Igazából, ha nem maradhatnék az Alvilágban, én se tudnék hová menni, mihez kezdeni. Számunkra az olyan, hogy normális élet, sosem létezett. Csak úgy tudunk fennmaradni, ha ilyen helyeken húzzuk meg magunkat, mint ez a tábor, és az itteni utasításokat követve próbáljuk túlélni a mát. Tudom, hogy szeretnél az édesanyáddal maradni, de talán jobb lenne mindkettőtöknek, ha iskola után itt maradnál.

- Már megfordult a fejemben, de nem tudom, hogy jó döntés lenne-e. Nem maradhatok itt örök életemre.

Most kis ideig hallgattak, amit végül Nico tört meg.

- Figyelj csak, ha rám hallgatsz, egyelőre dobod a témát, míg ténylegesen ki nem járod az iskolát. Tudtommal már csak ez az éved van hátra és jövőre végzel, igaz?

- Igen.

- Rendben, akkor majd csak azután kezdj el idegeskedni és rágódni a témán, ha majd ott leszel, és változatlanul tanácstalan leszel ez ügyben. Jelenleg nem tudsz mit lépni, csak felesleges feszültségnek teszed ki magadat, Percy. És ha már minden kötél szakad, akkor maximum fogjuk magunkat, nyitunk egy boltot azzal a felirattal, hogy „Félvérek szörnyirtást vállalnak", majd abból élünk meg.

Percy jókedvűen nevetett fel ennek hallatán, de utána próbálta visszafogni a hangját, mielőtt túlságosan kihallatszana és mások is meghallják, hogy nincs egyedül. Szigorúan tilos más bungalójában lenni, pláne este, nem lenne jó, ha bárki rajtakapná őket. De, amit Nico mondott, az annyira meglepte és egyben fel is vidította, hogy képtelen volt megállni.

- Ez egy igazán remek ötlet, lehet, hogy később élni fogok az ígéreteddel. – mondta vigyorogva, barátilag összeöklözve egymással. – A legtöbb lény aránylag jól feltalálja magát, és olyan boltot nyit, hogy a közelében lehessen az áldozatainak. Talán nekünk is sikerülne nyitnunk egy magánnyomozó irodát, csak félvéreknek, levadászva a veszélyes szörnyeket.

- Poszeidón és Hádész gyermekei, mint szörnybérgyilkosok. Ez egészen izgalmasnak hangzik. – nevetett fel Nico is, de ekkor gyanús hangot hallottak kintről beszűrődni. Mintha valaki járkálna odakint, a sötétben, így most gyorsan elhallgattak egy kis ideig, nehogy az a valaki leleplezze őket. – Asszem jobb lesz, ha megyek. Nem akarom, hogy megbüntessenek téged miattam.

Mikor a fekete hajú fiú felállt, hogy egy árnykapun keresztül visszamehessen a saját bungalójába, Percy keze teljesen ösztönösen lendült előre, enyhe kétségbeeséssel az arcán tartva vissza a másikat.

- Várj! – szólalt meg, és mielőtt átgondolhatta volna a szavait, már folytatta is. – Ne menj el, maradj itt ma este!

Maga sem tudta volna megmagyarázni az okot, amiért visszatartotta a fiút, és a szégyentől azonnal égni kezdett az arca is, de mégsem gondolta meg magát. Egyszerűen megnyugtatta a másik jelenléte, valahogy nem akart egyedül maradni az üres házban.

Nico megfejthetetlen arccal fordult vissza, a srác zöld szemeit fürkészve. Az ablakon besütő holdfényben látta, hogy mennyire elpirult az arca, érezte keze remegését, amint a felsőjébe kapaszkodott. Tudta, hogy nem szabadna itt maradnia, hiszen könnyen bajba kerülhetnek mindketten, mégsem volt képes itt hagyni őt.

- Nagyon szívesen. – válaszolta, amire Percy megnyugodva engedte el.

- Én... sajnálom, nem akartam ilyen gyerekesen viselkedni, csak... nem akarok egyedül maradni. – motyogta, majd hirtelen felkapva a fejét mutatott a fal túloldalán várakozó ágyra. – Ott nyugodtan lefekhetsz aludni.

Nico a felkínált ágyhoz lépett, szemrevételezve a puha, kék ágyneművel bevont takarót és párnát, majd minden ellenkezés nélkül befeküdt az illatos ágyba. Percy is lefeküdt, betakarózva, mindketten egymás felé fordulva.

- Még sosem aludtam más istenség lakhelyén. – jegyezte meg a fiú halkan, úgy nézve körül a szobában, mintha először járna itt. – Remélem, ezt mások sem veszik rossz néven.

- Én hívtalak meg, szerintem jogom van itt marasztalni, akit akarok. – mondta Percy, eléggé álmos hangon. Most, hogy az ágyban feküdt, ráadásul nem volt már egyedül, elemi erővel tört rá a fáradtság, mintha álomporral szórták volna be a párnáját.

- Most már amúgy is mindegy, maximum reggelre a szökőkútban találom magamat. – mondta Nico, amire mindketten elnevették magukat.

- Majd vigyázom rád. – motyogta a másik, egyre nehezülő szemhéjakkal. – Olyan jó lenne, ha minden este itt lehetnél velem.

Nico érezte, hogy az utolsó mondatot nem akarta volna hangosan kimondani a barátja, ennek ellenére jóleső érzéssel lepték el a hallottak.

- Tudod... ez igencsak kecsegtető ajánlat. Bár sokszor vagyok én is egyedül, de képtelen vagyok megszokni, nem is szeretem. Veled viszont jól érzem magamat, Percy, ha melletted vagyok, sosem érzek magányt, derűvel töltesz fel.

Mivel nem jött válasz, a fiú sejtette, hogy a másik elaludt. Nagyon kimerült lehetett, ezt látta is rajta, de biztos volt benne, hogyha nem marad itt vele, még sokáig nem aludt volna.

- Jó éjszakát, Percy. Aludj jól, én itt leszek veled. – motyogta, és mikor éppen hanyatt fordult, hogy ő is aludhasson, meg mert volna esküdni, hogy kintről, a szökőkút felől halk hangot hall, amint valaki a nevén szólította és köszönetet suttogott neki.

5. fejezet: Az új jóslat

Percy azt se tudta másnap reggel, hogy hol van, mikor kinyitotta a szemeit. A szokásos kimerültség és az álom utáni melankólia helyett egészen frissen, kialudtan ébredt fel, konkrétan ugyanabban a testhelyzetben, ahogyan elnyomta őt az álom. Nagyokat pislogva emelkedett fel az ágyon, és mikor tekintete a másik ágyon ülő személyre tévedt, abban a pillanatban beugrottak neki a tegnapiak. Nico a már bevetett ágy szélén ült, éppen az egyik itteni könyvet olvasva, változatlanul a pizsamájában, vagyis még reggel sem hagyta el a házat, hogy átöltözzön. Percy szíve ismét erősebben kezdett dobogni a másik láttán, borzasztóan örülve a jelenlétének.

- Szia. Hát tényleg itt maradtál. – mondta, inkább kijelentve, mint kérdezve.

- Szia. – nézett fel Nico, halvány mosollyal figyelve barátja féloldalt égnek álló hajtincseit. – Megígértem, hogy maradok, hát itt vagyok. De lassan viszont tényleg vissza kell mennem, mert pár perc és megszólal a reggeli riadózás. Hogy aludtál?

- Azt hiszem, remekül. – ült fel Percy is az ágyon, nyújtózva egy jólesőt. – Szerintem ezer plusz egy éve nem aludtam ilyen jól, végre nem álmodtam semmi marhaságot.

- Ennek igazán örülök. – állt fel Nico, visszatéve a polcról levett könyvet. – Valóban meg sem mozdultál egész éjjel, néha azt hittem, nem is lélegzel.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy te nem is aludtál?! – fakadt ki most a srác, felháborodott hangon.

- Ne aggódj, aludtam néhány órát, szerencsére nincs szükségem sok alvásra. – vont vállat a másik, majd fejével az ajtó felé biccentett. – Nekem viszont most már mennem kell.

- Nico! – pattant fel most Percy, majd zavart mosollyal lépett a fiú mellé. – Hálásan köszönöm, hogy itt maradtál, szerintem azért tudtam pihenni, mert mellettem voltál. Köszönöm.

- Bármikor, ha úgy akarod, részemről semmi akadálya. – bólintott Nico, majd némi habozás után a másik arcához nyúlt, egy újabb tincset kisöpörve a homlokából, amivel ismételten zavarba hozta barátját. – Valóban sokkal kellemesebb, ha az ember nincs egyedül.

Ekkor hallották a reggelit jelző kürtszó felharsanását, így tényleg ideje volt elválniuk, mielőtt lebuknának.

- Akkor reggelinél találkozunk. – mondta még Percy, mielőtt barátja eltűnt volna az ajtó melletti árnyékban, visszatérve a saját bungalójába.

Most felsóhajtva ment ki a mosdóba, utána sietve felöltözött, majd éppen kilépett a házból, mikor összefutott a tó felé tartó Annabeth-szel. A lány kezében újfent a laptopja volt, néhány tekercs papírral és egy írószerszám készlettel kiegészítve.

- Jó reggelt! Hová-hová már ilyen kora reggel? – kérdezte Percy vidáman, hála a pihentető alvásnak.

Annabeth viszont nem látszott túl jókedvűnek, inkább bosszúsan fújtatva ingatta meg a fejét.

- Szia, Percy. Muszáj sietnem a pavilonhoz, mert ha egy kicsit is később érek oda, akkor reggeli után elfoglalják a nimfák és egész estig nem lehet őket elzavarni onnan.

- De hát mit csinálnak ott? – kérdezte a srác, közben a lány után haladva, próbált lépést tartani vele.

- Mit, mit, amit általában a nimfák! Szépítkeznek, pletykálkodnak, udvarolgatnak a szatíroknak, és mindezt az egyetlen helyen, ahol nyugodtan tudok dolgozni! – háborgott tovább Annabeth, de mielőtt elérték volna a még üresnek tűnő pavilont, váratlanul motorhangot hallottak valahonnét messzebbről.

Azonnal megállva hallgatóztak, lassacskán beazonosítva, hogy egy helikoptert hallottak közeledni. Ez pedig csak egyet jelentett.

- Ez biztosan Rachel lesz! – jelentette ki Percy lelkesen, mire mindketten elindultak a tábor bejárata felé, ahová az égen megjelenő fekete helikopter is tartott. Nem messze, az erdő ritkásabb részén hallották leszállni a járművet, de ekkor megjelent mögöttük Kheirón is, szintén az új vendégük üdvözlésére sietve.

- Hallom, idén is sikeresen magunk között tudhatjuk a kis prófétánkat. – mondta Kheirón mosolyogva, vállán egy íjat átvetve.

- Elég régen hallottunk felőle, reméltem, hogy nem esett baja. – bólintott Annabeth, türelmetlenül fürkészve az erdőt.

- Én egyszer még év elején váltottam vele egy Írisz-üzenetet, de csak pár mondatot tudtunk beszélni, eléggé sűrű volt a programja. – jegyezte meg Percy. Igazából azért kereste fel a lányt, mert volt egy igencsak ijesztő és veszélyes álma, amiben furcsa lények lepték el a bolygót, és csak erről akart a lánnyal beszélni, hogy meggyőződjön, nem egy újabb próféciával van dolguk. De a lány nem tudott újabb hírekről, és nem volt látomása semmilyen furcsa lényekről, így végül Percy megnyugodva hagyta annyiban, elég hamar el is búcsúzva egymástól, mivel a lánynak mennie kellett a következő órájára. Még anno, a nagy összecsapás előtt megígérte az apjának, hogyha visszahozza őt New York-ba, a csatára, akkor elfogadja az ajánlatát, miszerint egy elit lányiskolába fog járni, ahol úrinőt fognak faragni belőle. Ő is jövőre fog végezni, de az eddigiek alapján egyáltalán nem tetszett neki, csak kénytelen volt végig szenvednie az apjának tett ígérete miatt.

Néhány rövid percnyi várakozás után – a helikopter már elment addigra – megjelent egy alacsony, vöröshajú lány, elegáns szürkekosztüm együttesben, vállán egy nagyobb, lányos táskával. Rachel már messziről integetett nekik, mikor észrevette őket a tábor bejáratánál, és Percy csak örülni tudott neki, hogy helikopterrel jött, mert a környékbeli rosszindulatú lényeket legalább elüldözte vele.

- Halihó! – kiáltott nekik úgy 20 méterről, lépéseit is megszaporázta, hogy minél hamarabb odaérhessen hozzájuk. Mikor a kapuhoz ért, minden zavar nélkül ölelte át először a kentaur vaskos derekát. – Üdvözlöm, Kheirón, nagyon jó színben van.

- Szervusz, Rachel, köszönöm kedvességedet. – ölelte át Kheirón is a lányt. – Igazán öröm téged ismét körünkben üdvözölni, remélem, jól telt el az éved az iskolában.

- Annál jobb nincs is, hogy végre vége egy újabb borzalmas évnek ebben a borzalmas iskolában. – engedte most el a férfit Rachel, megforgatva a szemeit. – De nem panaszkodom, ha nem fogadtam volna el apám ajánlatát, akkor sosem lett volna lehetőségem segíteni és elvállalni az orákulum szerepét.

Most Annabeth elé lépett, elszörnyedve a megannyi papír és a laptop láttán.

- Te jó ég, Annabeth, hogy bírod el ezt a sok mindent? Na, passzold csak át mindet a melletted álló kis hősnek!

Annabeth nevetve emelte meg a kezében tartott dolgokat, majd nemes egyszerűséggel barátja kezébe nyomta, aki alig tudta mindet megfogni egyszerre.

- Milyen igazad van, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe! – mondta, majd ő is megölelte a lányt. – Isten hozott, Rachel, örülünk, hogy itt vagy. Nélküled már-már túl csendes volt itt minden.

- Ne is mondd, már teljesen ki voltam! – bosszankodott újfent a lány. – Abban a nyavalyás iskolában még beszélgetni sem lehet, csak akkor szólalhatsz meg, ha kérdeznek, vagy ha feltetted a kezedet és engedélyt kaptál! Őrület, ami ott folyik! Ha be nem áll a szám a nyáron, az csakis annak köszönhető, mert annyi kimondatlan mondat felhalmozódott bennem!

Ezen mindhárman felnevettek, ami Rachel-t is megnyugtatta, így velük együtt nevetett ő is, felszabadulva a függetlenség édes ízétől.

- És veled mi a helyzet, kis hősöm? – fordult most Percy felé, miközben ő visszaadta Annabeth-nek a rábízott cuccokat. – Ma hány szörnnyel végeztél?

- Ma még eggyel sem, tegnapelőtt meg csupán kettővel. – vont vállat a srác, mintha ez amolyan nem nagy dolog lenne, majd ő is kinyújtotta a karját, hogy viszonozhassa a lány ölelését. – De, ami késik, az nem...

Nem tudta befejezni a bölcselkedést, ugyanis a magához szorított test váratlanul hevesen remegni kezdett. Eltolva magától nézett le a lány arcára, de máris látta, hogy mi nem stimmelt. Rachel arca teljesen átszellemült, szemei zöldes fényben úsztak, száján furcsa köd szerűség szivárgott. Azonnal rájöttek, hogy mi történt, de mielőtt bármelyikük is megszólalhatott volna, a lány megelőzte őket.

„Elhozza a halált, kit régen nem láttak,

nem győznek ellen sem istenek, sem a legbátrabbak.

Végül a Halál Urai és nekik kedvese

lesz az egyetlen, kik elbírnak vele."

Amint elhagyta száját az utolsó szó is, Rachel arca visszaváltozott, eltűnt a zöld fény és a furcsa ködszerűség is, mire kimerülten esett volna össze, ha Percy meg nem tartja őt.

- Az istenekre, Percy, azonnal vidd be Rachel-t a saját házába, hagyjuk pihenni egy kicsit! – szólalt meg ekkor Kheirón, szemei nyugtalanul csillogtak. – Annabeth, te addig szólj Mr. D.-nek, hogy jöjjön be a Nagy Házba, ezt azonnal meg kell beszélnünk!

Percy és Annabeth egy komor biccentéssel indultak vissza a táborba, a srác a karjában víve be a lányt az elkülönített bungalójába, míg Annabeth a reggeliző csoporthoz sietett, a vezetők asztalához.

Nico éppen egy tükörtojást vágott ketté, mikor észrevette a feléjük siető lányt. Már-már emelte a kezét, hogy köszönjön neki, mikor észrevette annak kétségbeesett arcát. Látta, hogy egyenesen Dionüszosz asztalához sietve súgott valamit az idős isten fülébe, aki bár egy mérgelődő sóhajjal fogadta a neki szóló hírt, de utána elkomorult arccal állt fel minden további nélkül, majd tekintetével egyenesen őrá nézett.

- Mr. di Angelo! Tartson velünk, majd később megreggelizik! Addig mindenki itt marad a helyén, míg vissza nem jövünk! – adta ki az utasítást, majd elindult a Nagy Ház felé, nyomában Annabeth-szel és a hozzájuk csatlakozó Nico-val.

- Valami baj van? – kérdezte a mellette haladó lánytól, aki elég feszülten szorította ökölbe a kezeit.

- Rachel az imént jött meg. – mondta Annabeth halkan, hogy csak ők hallják. – Én, Kheirón és Percy fogadtuk a bejáratnál, mikor Percy-hez érve hirtelen látomása támadt. Mondott... mondott egy újabb próféciát, azért siettem Mr. D.-hez, mert amit jelent, az nem túl biztató.

- Melyik prófécia volt az valaha is? – dünnyögte Nico, de agyában egymást kergették a gondolatok. Annabeth azt mondta, hogy Percy-hez érve támadt a látomása, akkor lehet, hogy róla szól? Megint valami veszedelem leselkedik rá?

Beérve a házba, Kheirón és Percy már ott voltak, a srác idegesen járkált fel-alá a kanapé mellett. Az idős kentaur az italos pult előtt állva töltött magának éppen egy pohár narancslevet.

- Nos, itt volnék. Mi az az eget rengetően veszedelmes prófécia, ami miatt nem hagytatok nyugton reggelizni? – ült le a kanapéra Dionüszosz, Kheirón-ra nézve.

Percy megnyugodva vette észre az ajtót becsukó fiút, örült neki, hogy őt is magukkal hozták a többiek. Hiszen a szövegben a „Halál Urait" is említették, aminek kizárásos alapon Hádész-hoz van köze. Nem beszélve arról, hogy mindig örült annak, amikor egymás közelében voltak.

- A jóslat így szólt: „Elhozza a halált, kit régen nem láttak, nem győznek ellen sem istenek, sem a legbátrabbak. Végül a Halál Urai és nekik kedvese, lesz az egyetlen, kik elbírnak vele." – ismételte el Kheirón, amit Rachel mondott.

Dionüszosz eltöprengve ráncolta össze a szemöldökét, a hallottakat emésztgetve.

- Ebben az esetben még jó, hogy magammal hoztam mr. di Angelo-t is. – szólalt meg végül, majd a döbbent fiúra nézett. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a jó öreg Hádész-ról szól ez a kis prófécia, igazam van? A Halál Urai. Hogy is hívják azt a boszorkányt, akivel éppen van?

Nico elhúzta a száját a „boszorkány" szóra, de nem tette szóvá a sértést, most nem lett volna alkalmas az idő egy veszekedéshez.

- Apám felesége, Perszephoné, az én mostohaanyám.

- Ja, ja, persze. – legyintett Dionüszosz, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog.

- „Elhozza a halált, kit régen nem láttak, nem győznek ellene sem istenek, sem a legbátrabbak". – ismételte el a jóslat első két sorát Annabeth, ami a leginkább aggasztotta. – Valakit, akit már régen nem láttak? Kiről lehet szó, aki már régóta feledésbe merült, és nem bírnának vele még az istenek sem?

- Ha találgatni kéne, az pont Kronosz lenne. – vélte Percy. – De őt ugyebár nem is olyan régen láttuk, így csak remélni tudom, hogy nem róla van szó már megint.

- Ezen kár is lenne vitatkozni, egyhamar úgy sem fogunk rájönni. – sóhajtott Kheirón. – Ki tudja, száz számra lehetnek olyan lények, szörnyek a Földön, vagy akár az Alvilágban is, amik erősek lehetnek. Főleg, ha ugyanúgy megfeledkeztünk róluk, ahogy a régi korokban élőkről.

- De apámnak nyilvánvalóan köze van ehhez, hiszen ő a Halál Ura, nem igaz? – kérdezte Nico komoran.

- Ebben mind egyet értünk, bár... nekem személy szerint kicsit furcsának tűnik, hogy Urai, és nem Ura van említve. És miért a kedvese, miért nem a felesége? Pedig a két szó egészen rímel. – töprengett Kheirón hangosan, de igazából senki nem találta fontosnak a felvetést.

- Na és; úr, urai, kedves, feleség, egyre megy. – vont vállat Dionüszosz, majd ismét Nico-ra nézett. – Fiam, te most azonnal szedd a lábad és szólj apádnak a történtekről. Nem szeretném, ha másodkézből tudná meg az öreged, nem lenne túl boldog tőle. Szóljon a többieknek ott fent, hogy mi az ábra, aztán majd meglátjuk, hogy mit lépnek erre. Ti pedig... – nézett Percy-re és Annabeth-re most. -... nem szóltok senkinek egy szót sem erről, nincs kedvem hisztiző kölykök nyavalygását hallgatni, hogy már megint itt van a világ vége. Folytatjátok az eddigi feladataitokat, a szemeiteket nyitva tartva. Kheirón, téged bízlak meg azzal, hogy megerősítsd a tábor védelmét, ismét állíts fel őrséget, Argus pedig legyen állandó készenlétben.

- Igenis! – vágták rá mindannyian, és bár az idős istent úgy tűnt, inkább bosszantja, mintsem különösebben aggasztaná a prófécia, ettől függetlenül komolyan vette a feladatát. Az ő felelőssége a tábor és a bentlakók védelme, amit nem vehet csak úgy, fél vállról.

Most mindannyian elhagyták a Nagy Házat, Kheirón azonnal elügetett Argus-ért, addig a többiek megállva a tábor szélénél beszélték meg a továbbiakat.

- Akkor én máris indulok, hogy minél előbb tájékoztassam apámat a történtekről. – szólalt meg Nico. – Nem tudom, mikor jövök vissza, remélem, nem fogja félvállról venni.

- Biztos megoldod, Nico, ugyanolyan ügyesen, ahogyan anno a harcra is rávetted, hogy segítsen a többi istennek. – mondta Annabeth biztatóan, majd megveregetve a fiú vállát, oldalra nézett. – Hát, akkor tegyük azt, amit Mr. D. mondott. Úgy látom, a pavilont elfoglalták, így visszamegyek a bungalómba, tovább dolgozni a tervrajzokon, amíg mennem nem kell órát tartani. Ugye boldogulsz egyedül, Percy?

- Naná, nincs gond. Úgyis lassan mennem kell oktatni, azzal majd elfoglalom magamat. – mondta a srác, kissé nyugtalan arccal pillantva fel mellette álló barátjára. Szeretett volna elbúcsúzni tőle, mielőtt elindulna, de nem akart túlzottan érzelgősnek látszani. Hiszen csak egy kis időre megy el!

Annabeth most elbúcsúzva tőlük hagyta őket magukra, Percy pedig még mindig egyik lábáról a másikra állt, hogy vajon mit kéne mondania.

- Vigyázz magadra, Percy. – szólalt meg ekkor Nico, látva a másikon a vívódást, hogy mennyire szeretne valamit mondani. – Letudom az értesítést, aztán a többi úgyis apámékon múlik, hogy mihez fog kezdeni az információval. Majd sietek vissza, rendben?

- Oké. – bólintott Percy, zavartan dörzsölve meg a saját karját. – Te is vigyázz magadra, Nico, és ne hagyd magad. A prófécia egyértelműen Hádész-ról és Perszephoné-ról szól, muszáj, hogy komolyan vegyék a dolgot.

- Bízd rám, rábeszélem őket. – bólintott a fiú, majd némi habozás után végül megfogta a másik vállát, majd óvatosan magához húzva ölelte át. Percy azonnal viszonozva karolta át a nyakát, kicsit erősebben szorítva magához a fiút.

- Tényleg siess vissza, rendben? Csak a mihez tartás végett. – tette hozzá, próbálva elviccelni az amúgy bensőséges szituációt.

Nico halkan felnevetve hajolt el barátjától, annak tengerzöld szemeibe nézve. Kezeit még mindig a másik derekán tartotta, birtoklón vonva közelebb magához.

- Legkésőbb estére itt vagyok. Nem szeretném kihagyni a közös éjszakázást. – tette még hozzá incselkedve, majd mikor látta a másik fiú vérvörössé vált arcát, ismét felnevetve engedte el, elindulva a háza felé. – Akkor később találkozunk, Percy.

- O-oké! – nyögte ki a srác, alig találva meg a saját hangját. – Sok sikert!

Nico intett még egy utolsót, majd bement a házába, hogy egy árnykapun keresztül visszatérhessen az Alvilágba. Percy egyedül maradva gyűrte le vöröslő arcszínét, zavartan érezve, hogy ahol a fiú hozzáért, szinte lángolt a bőre, és egész testében bizsergett a tudattól, mikor arra gondolt, hogy ismét nem lesz egyedül az este. Végül egy mély sóhajjal rázta meg a fejét, a feladatára koncentrálva. Lassan mennie kell a vívás órát megtartani, muszáj minden mást kizárnia a fejéből, különben nem fog tudni a feladatára koncentrálni.

- Csak nyugi, minden rendben lesz. – bíztatta magát, majd elindult az aréna felé. Odafelé egész úton azon töprengett, hogy már most alig várta, mikor lesz este...

6. fejezet: Érzelmi vihar

Nico közvetlenül Hádész kastélya mellett jelent meg, a gránátalmafák széles árnyékából kilépve. Nem örült túlzottan, hogy már megint itt kell lennie, csak remélte, hogy apja kész elhinni neki a próféciát és hamar szabadulhat a kényszerű futár szerepéből.

Végig haladva a zöld színű fáklyák által megvilágított márványpadlón, nem a trónterembe ment egyenesen, hanem az egyik pihenőszobába, ahonnét az ismerős hangok szűrődtek ki. Ha jól hallotta, apjáék már megint Black Jack-eztek, és ahogy kivette, a Holtak Istene újfent vesztésre állt.

- Asszony, a sírba viszel! NEM győzhetsz zsinórban már tizedszer! - jelentette ki Hádész, pont, mikor Nico szélesre tárva a vaskos kétszárnyú ajtót lépett be.

- Nincs ma szerencséd, kedves uram. - vont vállat Perszephoné, miközben elegáns mozdulattal dobta hátra hosszú, göndör haját. Most az ajtón belépő fiúra nézve nevetett fel. - Nico, micsoda meglepetés. Hogy-hogy máris itt vagy?

- Na, és még a kölyök is visszajött bosszantani. - mordult fel Hádész a fia láttán, Nico viszont már fel sem vette a „kedves" fogadtatást. - Na mi történt, untad magadat, hogy két nap múlva ismét hazajöttél?

- Nem egészen. - lépett melléjük Nico, tiszteletteljesen meghajolva előttük. A kinti hűvös után egészen kellemes meleg fogadta a kandallóban égő tűznek hála. - Azért zavartalak meg titeket, apám, mert egy fontos üzenetet kell átadnom kettőtöknek. Nemrégen az új orákulumunknak, Rachel Elisabeth Dare-nek látomása támadt, és egy új próféciát mondott. Azért jöttem elmondani, ugyanis a jóslatban úgy tűnik, te, apám, és még te, Perszephoné Úrnőm szerepelsz.

- Én? Egy jóslatban? - kérdezte a nő megszeppenve. - Ez igazán izgalmasnak hangzik.

- Már megint egy jóslat! - nyögött fel Hádész, kezével végig nyúzva kissé meggyötört arcát. - Ma csupa jó dolog történik. Nem volt elég az a balhé Kronosz apánkkal, már megint nem hagynak békét nekünk. Komolyan, évszázadokig semmi nem történik, aztán meg nem győzzük hova kapni a fejünket, annyi felől érkezik az áldás.

Nico nem szólt közbe, hagyta, hadd bosszankodja ki magát az apja, ismerte már jól, hogyan tud nála elérni bármit is. Ha majd lecsillapodik, könnyebben lehet vele kommunikálni. Ez most sem volt másképp.

- Na jó, kivele, kölyök, ne kímélj! Milyen világrengető veszedelem közeledik már megint? - sóhajtott fel végül a férfi, majd hátra dőlve a hatalmas, karmokkal szegélyezett fotelében, egy pohár koktélt varázsolt a kezébe.

- „Elhozza a halált, kit régen nem láttak, nem győznek ellen sem istenek, sem a legbátrabbak. Végül a Halál Urai és nekik kedvese, lesz az egyetlen, kik elbírnak vele." - ismételte el nekik is a hallottakat Nico. - Még nem tudtak meg semmi közelebbit arról, hogy ki vagy kik az újabb ellenségeink, az viszont nyilvánvalóan kiderül a szövegből, hogy rólatok szól a jóslat, apám. Dionüszosz úr mondta, hogy szóljak nektek minél hamarabb.

Hádész most egészen magába mélyedve töprengett, mutatóujját a kristálypohár szélén pattogtatta közben. Még Perszephoné sem mert megszólalni, összevont szemöldökkel figyelte férjét, miként dönt az ügyben. Néhány hosszabb percnyi hallgatás után Hádész végül visszanézett fiára.

- Mi az, hogy „urai"? - kérdezte, ami egész végig piszkálta a fantáziáját. - Én vagyok az Alvilág egyedüli istene, nem de? És mi az, hogy „nekik kedvese"? Ha netán te rólad szólna a többes szám, mint a fiam, a közvetlen vérem, akkor sem értem a közös „kedvese" megszemélyesítést. Ha csak...

Azzal egy gyanakvó pillantást vetett a vele szemközt ülő nőre, amitől mindkét jelenlévő riadtan kezdett ellenkezni.

- Ezt ugye nem gondoltad te se komolyan, jó uram? - nyikkant meg Perszephoné, elhúzva a száját. - Tudod jól, hogy nekem nincs dolgom kisfiúkkal, még ha ilyen jóképű is, mint Nico.

- Apám, a jóslat csak rólad szólhat. - próbálta Nico is terelni a témát, még a hideg is kirázva a gondolattól, hogy ő és a mostohaanyja... - Nagyon kérlek, vedd komolyan a hallottakat, mert a prófécia szerint ismét egy olyan ellenséggel kell szembe szállnunk, akin nem fog sem isten, sem félvér ereje. Minél hamarabb ki kell deríteni, hogy mi fenyegeti a világunkat, míg nem lesz késő.

Hádész ismét hallgatott egy kis ideig, majd végül beletörődve bólintott.

- Igazad van. Az elcseszett megfogalmazáson ráérünk később aggódni, most fel kell mennem az Olimposzra, hogy a többi nagyokossal is megosszam az újabb jó hírt. Zeusz repesni fog az örömtől, ha megtudja, hogy még fel se tudták építeni összezúzott lakóhelyüket a legutóbbi ramazúri után, máris közeleg az újabb ellenség. Perszephoné, te is velem jössz, át kell beszélnünk mindent. - állt fel a férfi, majd egy újabb intésével egy fekete köpeny terült a vállára, amin úgy tűnt, mintha halovány lelkek úszkáltak volna. - Nico, te menj vissza a táborba és tudasd azzal az iszákos semmirekellővel, hogy kiderítjük, mi a francos fene van már megint. Jelzek, amint megtudtam valami kézzel foghatót.

- Igazán köszönöm, apám. - hajolt meg Nico ismét, hálás mosollyal. - Sok sikert kívánok a megbeszéléshez, remélem, minél hamarabb kiderül az igazság.

- Ja, ja. Ha csak nem kell újabb 100 évet várni a beteljesülésre. - morogta még Hádész, de mielőtt a fiú megfordulva elhagyhatta volna a termet, még utána szólt. - Ja, és Nico!

- Igen, apám? - fordult vissza a fiú, apja szigorú szemébe nézve.

- Jó lenne, ha amíg a táborban vagy, tartanád egy kicsit a távolságot Poszeidón kölykétől. Nagyon nem tetszik nekem, hogy ilyen jóban vagytok, jobban meg kéne válogatnod, kivel barátkozol.

Nico arca azonnal elpirult, nem tudta, hogy a hirtelen jött zavartól, avagy a feltoluló haragtól.

- Apám, nem akarok tiszteletlen lenni, de szerintem az én dolgom, hogy kivel barátkozom. Percy Jackson a legjobb barátom, kedvelem őt és Bianca-nak is megígértem, hogy vigyázni fogok rá.

Hádész gúnyosan felkacagott.

- Vigyázni? Arra a kölyökre? Van neked ennél jobb dolgod is, Nico. A nővéred is megbízott abban a fiúban, és lám, hogyan végezte? Az életét adta, a semmiért. Nyilván szerette Perseus Jackson-t, ezért volt képes ilyen őrültségre, te viszont ennél okosabb is lehetnél, fiam. Ne lógj a nyakán, különben úgy fogod végezni, ahogy Bianca. Nem fogom hagyni, hogy mindkét gyerekemet egy ilyen nagyravágyó, felelőtlen kamasz miatt veszítsem el. - jelentette ki végezetül Hádész, majd intve egyet feleségének, a következő pillanatban már el is tűntek.

Nico most lenyelve haragját fordult meg, sietős léptekkel hagyva el a kastélyt. Odakint a legelső nagyobb árnyékhoz lépve indult el hazafelé a portálon keresztül, hamarosan ismét a Félvér Táborban kötve ki, a saját bungalójában. Még mindig zavarta az utolsó beszélgetése az apjával, de elhatározta, hogy nem foglalkozik vele. Számára Percy nagyon sokat jelentett, és az ő dolga, hogy mihez kezd az életével. Már most is, ha csak arra gondolt, hogy hamarosan láthatja őt, kellemes nyomás fészkelte bele magát a gyomrába, a szíve pedig kicsivel erősebben kezdett verni az izgatottságtól.

A bungalóból kilépve, látta, hogy már este volt, az üres asztalokból kiindulva a vacsora is véget ért. Első útja viszont a Nagy Ház felé vezetett, hogy minél előbb beszélni tudjon a táborvezetővel. Szerencsére ott találta bent Dionüszosz-t és Kheirón-t is a házban, éppen a legújabb eper-szállítmányról beszélve.

- Hát megjöttél, Nico. - köszöntötte őt Kheirón, mikor kopogás után belépett a szobába. - Sikerült valamit intézned?

- Beszéltem az apámmal. - bólintott a fiú, majd elmesélte, hogy apja végül sikeresen komolyan vette a jóslatot és már fel is ment az Olimposziakhoz, hogy megvitathassák a dolgot. Azt is elmondta, hogy apjának baja volt az úgymond megfogalmazással.

- Egészen biztos, hogy „urait" mondott Rachel és nem „urát"? - kérdezte még Nico, abban reménykedve hátha ők hallották félre.

Kheirón viszont megrázta a fejét.

- Nem. Kristálytisztán emlékszem, hogy Rachel úgy fogalmazott, hogy a halál urai és nekik kedvese. Az úr többes számban, a kedvese pedig egyes. Ezen már én is filóztam, de csak az lehet a megoldás, hogy az apád és te is részesei vagytok a próféciának, hiszen ti ketten lennétek hivatalosan az Alvilág urai.

- Most már csak arra kell rájönnötök, hogy kit csíptek mindketten, a közös kedveseteket. - jegyezte meg Dionüszosz kissé gunyorosan, nem nézve fel az előtte lévő papírokból. - Apa és fia közös szeretője, azért ez sem mindennapi téma lenne az Olimposzon.

Nico egy mély lélegzettel nyugtatta le magát, mielőtt valami olyasmit találna beszólni, amiért egy életre rágcsálóvá változtatná őt az idős isten.

- Apám azt mondta, hogy amint megtud valamit, értesíteni fog. Amíg ez be nem következik, én visszamegyek a többiekhez.

- Persze, köszönjük, hogy elvégezted a feladatodat, Nico. - mondta Kheirón, majd elindulva, maga előtt tolva ki a fiút az udvarra ment utána. Eltávolodva valamennyire a háztól, bocsánat kérően nézett le rá. - Az elnézésedet kérem, fiam, ez egy kicsit most tényleg erős megjegyzés volt Mr. D. részéről.

- Már megszoktam, nem kell elnézést kérnie, Kheirón. - ingatta meg a fejét Nico. - Apám is rögtön ezen kezdett pattogni, a mostohámmal gyanúsítva. Szegény Perszephoné nem győzött magyarázkodni, kicsit vicces is volt a dolog. Az a helyzet, hogy ha a jóslat tényleg az apám és az én közös kedveséről szól, akkor nagy baj van. Senkibe nem vagyok szerelmes, és aki egy kicsit is fontos nekem, ő... nos, őt apám szó szerint ki nem állhatja, így valami más értelmének kell lennie a mondatnak.

- Igen, ebben egyet kell veled értenem. - bólintott az idős kentaur. - De egyelőre most ne is foglalkozzunk ezzel. Várjuk meg, mit lépnek az istenek, nekünk elég csak utána törnünk a fejünket. Addig is, bár vége van a vacsorának, de engedélyt adok neked, hogy kint maradhass, míg rendesen megvacsorázol. A hárpiák nem fognak bántani.

Nico viszont ismét megrázta a fejét.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes, uram. Inkább visszamennék aludni.

Kheirón megértően bólintott, majd még egyszer megköszönve a segítségét, útjára engedte a fiút. Nico lassan indult el a Hádész bungaló felé, direkt húzva az időt, hogy a kentaurnak legyen ideje visszamenni a házba, utána viszont fürgén megugorva, az ellenkező irányban lévő Poszeidón ház felé sietett, kikerülve a nem messzi tábortűz körüli társaságot. Nem messze járva a háztól látta, amint két alak lép be a keresett bungalóba, nem csukva be maguk után az ajtót. Lassítva a lépésein osont a nyíláshoz, hallgatva a kiszűrődő hangokat.

- Ennyire unod a tábortüzet? - hallotta most Annabeth mosolygós hangját, és Nico nem tudta miért, de hirtelen ideges lett, amiért a lány itt volt.

- Csak nincs kedvem ott ülni. - jött Percy csendes válasza, mire valami nehéz tárgy koppanását hallotta az asztalon. - Semmi baj, Annabeth, te menj csak vissza, nem kell állandóan rám figyelni.

- Ha nem szólok, még enni is elfelejtenél. - most hallgattak néhány másodpercet, mire a lány folytatta. - Nico miatt vagy ilyen szétszórt az utóbbi időben, igaz?

- Tessék? - nyikkant meg Percy, és a fiú is erősebben kezdett fülelni, hogy a saját nevét hallotta. - Miről beszélsz?

Annabeth halkan felsóhajtott, miközben felkapcsolódott a benti lámpafény. Nico kicsit arrébb állt az ajtónyílástól, nehogy észrevegyék a hirtelen fényben.

- Tudom, hogy ez a mi hibánk, Percy. Az utóbbi időben tényleg mindannyian magadra hagytunk, én állandóan a szentélyeket tervezem, Grover is csak most tért vissza a hosszú küldetéséről, és Tyson is folyamatosan lent van a víz alatt, apád palotáját építve. Nico az egyetlen személy, akivel tudod tartani a kapcsolatot, de... ez elég veszélyes, Percy.

- Ez hülyeség, miért lenne veszélyes? - kérdezte Percy, hangjából felháborodás érződött ki.

- Nico Hádész fia, és hát nem igazán indult jól az ismerettségetek. Nem beszélve arról, hogy az apáitok sem igazán csípik egymást, ami miatt nem nézhetik jó szemmel a barátságotokat. És Nico... teljesen más, mint mi vagyunk. Mindenki tart a közelében lenni, te nem érzed, hogy milyen ijesztő lett mostanában az aurája? Minél többet van lent az Alvilágban, és minél több időt tölt a holtakkal, annál hidegebb és veszélyesebbé válik a kisugárzása. Nem tagadom, hogy nagyon erős, de akkor sem tartom jó ötletnek, ha barátkozol vele, mert veszélyes. - fejezte be Annabeth.

Nico elkomorult arccal dőlt a falnak, lehajtott fejjel. Most néhány másodpercig nem beszéltek, ami alatt komolyan elgondolkodott azon, hogy talán van valami igazság abban, amit a lány mondott. Ő maga is észrevette, hogy mennyire félnek mostanában a közelében lenni, ami annak köszönhető, hogy jóformán egész évben a halottak között él, ami megváltoztatja a kisugárzását. Talán Annabeth nem is látja olyan rosszul a dolgot. Rossz hatással van Percy-re, mert bár a másik szeret vele lenni, de miatta akár ki is közösíthetik őt a többiek. Nemhiába aggódik a lány is érte, nyilván már nem először volt ez a barátság beszédtéma a táborlakók között.

Váratlanul Percy csendes nevetése hangzott fel, ami kicsit felmosta a fiút is a komorságából.

- Most viccelsz? Azt hiszed, azért barátkozom Nico-val, mert ti nem értek rá? Te semmit sem értesz, Annabeth. Nico számomra ugyanolyan jóbarát, akárcsak ti. Ha mindannyian ráérnétek és ide-oda mennénk, én akkor is szakítanék időt őrá, mert Nico ugyanolyan fontos nekem, érted? - magyarázta Percy, olyan szenvedéllyel a hangjában, ami megborzongatta az ajtó mellett ácsingózó fiút is.

- De Percy...

- Nem, figyelj most rám, Annabeth. Tudom, hogy először milyen fasírtban voltunk, Bianca miatt, akinek a halála életem végig a lelkemen fog száradni. De talán pontosan emiatt a szörnyű eset miatt kerültünk közel egymáshoz Nico-val, és én egyáltalán nem bánom, hogy a barátom lett. Az eltelt évek alatt sok mindent megtudtunk egymásról, kiismertük a másikat, és én büszkén vállalom, hogy a barátja vagyok. És nem, egyáltalán nem zavar az aurája, talán én vagyok az egyetlen, aki kimondottan szeret a közelében lenni, mert megnyugtat, ha vele lehetek. Úgyhogy mondjanak, amit akarnak, haragudjon rám az apám, nem érdekel.

- Sajnálom, nem akartalak megbántani, Percy. Csak aggódom érted. Én sem utálom Nico-t, és borzasztóan bánt, hogy ilyen gonosz dolgokat mondtam róla, de akkor is féltelek. Nem akarom, hogy megváltozz mellette.

- Ha meg is változom, biztosan tudom, hogy az előnyömre. - mondta Percy csendesen, majd ő is sóhajtott egyet. - Ha... nem probléma, szeretnék már lefeküdni, nagyon kimerültem. Te menj addig vissza a többiekhez és kérlek, ne aggódj feleslegesen miattam. Elég nagyfiú vagyok, tudok már magamra vigyázni, minden tekintetben.

Nico nem hallotta, hogy valamit válaszolt volna a lány, nyilván bólinthatott, mikor meghallotta a közeledő lépteket. Most gyorsan elhúzódva az ajtótól figyelte, mint lép ki a lány és indul el a táborlakók felé. Látta, amint bent lekapcsolódik a fény, félhomályba borítva a ház belsejét, és az ajtó is becsukódott. Még várt egy kicsit, azon filózva, mi tévő legyen, de végül győzött a vágya, hogy minél hamarabb viszontláthassa barátját. Így most az ajtóhoz lépve, halkan benyitott, de nem látott bent senkit. A szemközti üvegajtó félig el volt húzva, halk csorgás hallatszott a szökőkút felől, mint mikor valaki vizet mer ki belőle. Csendesen az ajtóhoz lépve, észrevette Percy-t, amint a szökőkút mellett térdelve mosta éppen az arcát, kicsit a haját is benedvesítve, majd egy fáradt sóhajjal hajtotta le a fejét, mindkét kezével megtámaszkodva a kút peremén. Hirtelen fájdalom szúrt a szívébe, mikor látta a másik keserű arckifejezését, abban a pillanatban rájött, hogy bár megvédte őt Percy, de belül nagyon rosszul eshetett neki, hogy mindenki elfordul tőle. Így hát nem is tétovázott többet, eldöntötte, hogy legyen bármily fájdalmas is számára, nem engedi, hogy a másiknak választani kelljen közte és a barátai között.

- Már kezdtem azt hinni, hogy ilyen gyorsan elaludtál. - törte meg ekkor a csendet, amitől a másik ijedten rándult össze, csodálkozva nézve fel rá.

Mikor Percy észrevette barátját az ajtóban, azonnal tova szállt minden rossz érzése, ami igazából nem azért volt, mert attól félt, hogy a többiek kiközösítik, hanem amiatt, hogy a fiú ismét eltávolodik tőle.

- Nico! - nyikkant meg, majd felugorva, a következő lendülettel már a karjába is zárta a fiút, kicsit szorosabban ölelve magához a kelleténél. Nico hasonló vehemenciával viszonozta az ölelést, arcát a srác nyakába temetve, hogy még utoljára mélyen magába szívhassa finom sós illatát. - Azt hittem, ma már nem is jössz vissza.

- Sajnálom, kissé máshogy telik odalent az idő. - mondta Nico, majd erőt véve magán tolta el magától a másikat, komolyan nézve a szemébe. - Elmondtam az apámnak, ő pedig némi kukacoskodás után végül elhitte a jóslatot és elment a többi istennel beszélni.

- Ez szuper, de gyere, majd bent megbeszéljük, nem akarom, hogy más is hallja. - fogta meg a fiú kezét Percy, behúzva a ház belsejébe. - Úgyis itt az egész éjszaka, hogy átbeszéljünk mindent. Hoztál magaddal valamit, vagy még visszaugrasz?

- Percy. - fordította most magához Nico a másikat, ismét a szemébe nézve. - Tudom, hogy megígértem, de nem maradhatok. Én... nem akartam hallgatózni, de mikor idejöttem, hallottam mit beszélsz Annabeth-szel.

Percy arca egy csapásra rémültté vált, de mielőtt szabadkozni kezdett, a fiú megelőzte.

- Igaza van, Percy. Bosszant, hogy ezt kell mondjam, de megértem az álláspontját, amiért félt téged. Tényleg nem szabadna barátkoznunk, mert csak megutálnak miattam a többiek.

- Ne beszélj te is butaságokat! - nyerte most vissza a lélekjelenlétét a srác is, ismét bosszús arcot vágva. - Nem, egyáltalán nincs igaza!

- Megváltoztam, ezt még én is érzem! Más lett az aurám, a szagom, ha elhaladok az ágyások mellett, megállnak még a növények is a fejlődésben! - folytatta Nico a meggyőzést, de nagyon nehezére esett eltaszítani magától őt. - Félnek tőlem az itteniek, te is csak azért bírsz elviselni, mert régóta ismersz!

- Tévedsz. Én azért visellek el, mert egy igazi tökfej vagy! Így ismertél meg engem? Hogy valakivel csak azért barátkozom, mert csupán „elviselem"? Nem tudom, hogy a többiek mit látnak vagy mit éreznek, de számomra te így vagy tökéletes, ahogy vagy! - veszekedett vele Percy, már nem foglalkozva azzal, hogy mit lehetne kimondania, és mit nem. - Valahányszor veled vagyok, boldogságot és nyugalmat érzek, ami szerintem tök jó dolog! Olyan illatod van, mint a havas szélnek, kellemesen hűs, ami meg sem közelíti azt a fagyos és rémisztő érzést, amit odalent, az Alvilágban tapasztaltam! Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki ilyennek lát téged, de ha te nem érzed kínosnak a barátságomat, akkor hidd el, hogy engem sem foglalkoztat, hogy ki mit mond.

Nico-nak egy nagyot kellett nyelnie, hogy vissza tudja fojtani a hirtelen támadt boldogságot.

- Nem akarom, hogy miattam senki ne akarjon a közeledbe se menni. - nyögte ki, egy utolsó erőtlen próbálkozást megejtve. - Nem akarom, hogy magányos legyél.

Percy most lágyan elmosolyodott, megingatva a fejét.

- Te tényleg bolond vagy. Ha te velem vagy, soha többé nem leszek magányos. Te vagy... te vagy a legigazabb barátom. Szeretem a többieket is, de... téged jobban. - mondta, a végére egyre halkabban beszélve, érezve, hogy kissé személyessé válik a beszélgetés.

Nico úgy érezte, már eddig is bőven eleget hallott. Halkan felnyögve ragadta meg a másik mellkasán a felsőt, majd egy erős rántással magához húzta, majdnem összekoccanva a homlokuk is a heves öleléstől. Egymás ruhájába markolva ölelték egymást, ezúttal Percy is a fiú nyakába temetett arccal szorította őt magához. Hirtelen mindent összekuszáltnak éreztek legbelül. Olyan furcsa érzések törtek felszínre, amilyet még sosem tapasztaltak, mintha valami ismeretlen energia tört volna fel a lelkük legmélyéből. Enyhe rémület jelent meg az arcukon, de az érzés amilyen rémisztő volt, olyan gyönyörű is, egyszerűen képtelenek voltak elengedni egymást. Már maguk sem tudták, hogy mióta álltak így összeölelkezve, a szoba közepén, hallgatva a kintről beszűrődő éjjeli zajokat és a saját vérük dobogását a fülükben, mikor lassan érezték, hogy kezd alább hagyni a fura érzelem kitörés. Végül erőt véve magukon, lazítottak a változatlanul szoros ölelésen, lassan elengedve egymást. Először zavartan kapkodták ide-oda a tekintetüket, próbálva valami értelmes indokot találni a tettükre, de nem ment. Igazából nagyon nem is volt mit megmagyarázni az egyértelműn.

- Akkor... biztos jó lesz így neked? - kérdezte meg végül Nico, kissé rekedtes hangon, barátja tekintetét fürkészve.

Percy hevesen bólogatni kezdett.

- Nem akarom, hogy elmenj.

- Most, vagy úgy általában?

- Mindkettő. Maradj itt. Kérlek. - hebegte Percy, alig bírva szavakba önteni, amit szeretett volna kérni.

Nico beleegyezően bólintott, majd felemelve a kezét, egy újabb tincset tűrt a srác füle mögé. Ujjaival ezúttal végtelen gyengédséggel simított végig a bőrén, végig az állkapcsa vonalán, az állánál húzva vissza a kezét. Hallotta a másik megszaporodott légvételeit, és hiába jutottak eszébe apja intelmei, nem lett volna az az isteni erő, ami képes lett volna elszakítani őt a másiktól. Ha Percy is szeretné, hogy mellette maradjon, akkor semmi más nem számít.

Még azzal sem bajlódott, hogy visszamenjen a cuccaiért, úgy, ahogy voltak, mindketten lefeküdtek a saját ágyukba. Rengeteg minden járt az agyukban, rengeteg kérdést akartak megválaszolni, de ez most nem az a pillanat volt. Percy még azután is az arcán érezte Nico ujjainak az érintését, miután már az ágyban feküdt. Ismét úgy feküdt, hogy láthassák egymást, kissé összegömbölyödve a takaró alatt, amolyan magzatpózban, hogy csillapíthassa testének halvány reszketését. Hirtelen nem tudta megmagyarázni, hogy mit érez... rémületet vagy leírhatatlan boldogságot... félelmet vagy vágyódást. Talán mindet egyszerre. Azt viszont tudta, hogy ezt a kellemes lüktetést a szívében leginkább egy lány iránt kéne éreznie. De eddig soha senki nem keltett benne ilyen erős érzéseket, és nagyvalószínűleg már nem is fog. Mert ez csak és kimondottan Nico-nak szólt. Most már csak azt kell eldöntenie, hogy mihez fog kezdeni ezzel az igencsak megkutyult helyzettel.

7. fejezet: A támadás

Másnap reggeli után Percy sietős léptekkel kereste fel a Hádész bungalót. Halvány gőze sem volt, hogy mit mondjon a fiúnak, de kénytelen lesz valahogy rávenni őt, hogy jöjjön ki vele a táboron kívülre, különben lebukik. Reggelinél Annabeth kijelentette, hogy a tegnapi beszélgetésük után hatalmas lelkiismeretfurdalása támadt, így elhatározta, hogy megpróbálja bepótolni az elvesztegetett időt, amit együtt kellett volna tölteniük, így meghívta barátját egy csónakázásra. Percy viszont egyáltalán nem érzett erőt erre, ahogyan semmi másra sem, és mivel ma vasárnap volt, még edzést sem kellett tartania, hogy elfoglalhassa magát. Elviekben úgy tervezte, hogy a mai napot teljes egészében Nico-val szerette volna tölteni, de ha itt maradnak a táboron belül, akkor esélye sem lesz vele kettesben maradni. Nem, mintha erről a fiút is megkérdezte volna, ugyanis reggel ismét a reggeli kürt szavára riadtak, így nem sok idejük maradt megbeszélni sem a tegnap estét, sem a mai napot.

A tegnap este...

Percy éppen elérte a bungalót, mikor ismét eszébe jutottak az este történtek. Bár egyáltalán nem bánta meg egyetlen kimondott szavát sem, mégis megijedt attól, a másik vajon mit gondolhat róla ezek után. Oké, nem ment haza, ott maradt vele egész este, de vajon mit gondolhat magában? Mivel nem sikerült semmit megbeszélniük, nem tudhatta, hogy most hülyét csinált magából azzal, hogy ennyire kiadta a saját érzéseit, vagy Nico is hasonlóan érez? Talán nem kellett volna ennyire érzelgősre vennie...

Végül elhessegetve magától a témát emelte meg a kezét, majd határozottan bekopogott az ajtón. Izgult egy kicsit, hogy mit is mondjon, milyen indokkal vegye rá a másikat, hogy kijöjjön vele a külvilágba. Tudta, hogy Nico nem igazán szeret a kinti világban lenni, egy kezén meg tudná számolni, hogy az eltelt évek során hányszor ment emberek közé, de most ez sem számított. Ám hiába várt türelmesen az ajtónál, senki nem válaszolt. Még egyszer kopogtatott, hátha a másik pont nem hallotta, de utána sem jött ki a fiú. Pedig tisztán látta, hogy bement a bungalóba, akkor talán visszament az Alvilágba? Kissé elszontyolodva fordult meg, elindulva visszafelé, néha reménykedve pillantva hátra, hátha mégis meglátja őt.

Éppen a Nagy Ház mellett haladt el, mikor hallotta, hogy nyílik az ajtaja, mire két ismerős hangot hallott bentről kiszűrődni.

- Még egyszer köszönöm, Kheirón, igyekszünk nem sok időt odakint tölteni. - ismerte fel Percy Nico hangját, így azonnal megtorpanva fordult oda, hogy alkalomadtán szólhasson neki.

- Már nagykorúak vagytok, így elég, ha szóltok nekünk, ha elhagyjátok a tábort, de azért legyetek óvatosak. Ez után a jóslat után ismét elővigyázatosabbaknak kell lennetek. - intette még óvón a fiút Kheirón, de ekkor észrevette a nem messze álló Percy-t is. - Látom, a barátod is megérkezett, akkor jó utat nektek. Ebédre azért iparkodjatok vissza, nem tanácsos sokáig kimaradni.

- Értettük, uram. - bólintott Nico, majd elköszönve a tanártól, a mit sem értő srác mellé lépett. - Szia. Ha nem haragszol, szerveztem magunknak egy kis délelőtti programot, ugye ráérsz?

- Programot? - kérdezte Percy megszeppenve, de ekkor felrémlett előtte, hogy miről beszéltek az előbb. - Úgy érted... kimegyünk a táborból?

- Ha nem gond. Úgy láttam, hogy... szeretnéd megúszni a közös csónakázást, így vettem magamnak a bátorságot, hogy kisajátítsalak egy kirándulás erejéig. - mondta Nico halvány mosollyal, célozva arra, amit Annabeth mondott neki.

Percy először nem is tudott mit mondani, utána viszont jókedvűen felnevetett.

- Ha azt mondom, hogy én az imént jártam a házadnál, hogy pontosan ugyanerre rávegyelek, akkor nagyon meglepődnél?

Nico szintén elmosolyodva ingatta meg a fejét.

- Asszem, annyire már nem. Tudom, hogy nem szép dolog kiközösítenem téged, de úgy éreztem, az nem árthat, ha egy kicsit kimozdulunk.

- Most azonnal?

- Most azonnal. Kheirón-tól már kikértem magunkat, és mivel már nagykorúak vagyunk, jogunkban áll akkor elhagyni a tábort, amikor csak akarjuk. Oké, nem maradunk ki sokáig, így is elég kockázatos, hogy összeakadunk szörnyekkel, de úgy sem megyünk annyira messzire.

- Kit érdekelnek a szörnyek? Végre egy közös program, semmi pénzért le nem mondanám! - jelentette ki Percy nagy vehemenciával, megnevettetve vele a másikat.

Nem szólva senkinek, szinte feltűnés nélkül hagyták el a tábort, miután magukhoz vették a hátizsákjukat az iratokkal és elővigyázatosságként nektárral töltött flakonnal. Percy zsebében ott lapult Árapály, szükség esetére, Nico kardja pedig bár az oldalán függött, de a halandók úgysem láthatták.

- Őszintén, soha nem jut eszembe, hogy 21 évesen bármikor ki-be mehetek a táborban. - mondta Percy, miközben már a főút mellett gyalogoltak, a legközelebbi kisváros felé véve az útjukat. Az idő még nem volt olyan veszett meleg, de a lombok között átszűrődő napsugarak így is égették a bőrüket. - Még mindig bennem élnek az első figyelmeztetések, hogy a tábort elhagyni szigorúan tilos, mert büntetést kapunk, plusz a szörnyek is akkor nagyobb veszélyt jelentettek ránk nézve. Ja, és amit pláne nem tudok megszokni, hogy van saját pénzem. Mármint amit év közben kerestem az egyéb kisegítő munkákkal, és amit édesanyámtól kaptam, és nem a tábor finanszírozott.

- Mivel iskolába jársz, gondolom azért nehezebb hozzászoknod az önálló élethez. - nézett rá Nico, miközben egymás mellett gyalogoltak a kavicsos útszélen. - És mi a helyzet a mostoha apáddal? Még változatlanul jó fej meg minden?

- Paul igazán rendes fickó, azt el kell ismernem. - bólintott Percy, sóhajtva egyet. - Igazából annak örülnék a legjobban, ha anyám inkább apámmal tudna együtt élni, de nyilván ez lehetetlen, akárhogy akarjuk is, így marad az alternatív megoldás. De tényleg nem lehet panaszom, Paul nagyon szereti anyát, és mindent megtesz azért, hogy boldoggá tegye, nekem pedig csak ez számít. Megérdemli, hogy azért a sok áldozatért, amit értem hozott, végre ő is boldog legyen, főleg most, hogy már képes vagyok egyedül is boldogulni. Vagyis majd eldől, ha kijártam az iskolát.

- Ez igazán egyszerű. Ketten összefogunk, találunk egy jól védhető helyet, aztán belefogunk valami igazán jövedelmező bizniszbe. - mondta Nico határozott hangon beszélve, mint akinek kész terve van a jövőre nézve. - Még csak messze se kell menned anyukádtól, Long Island hatalmas terület, csak tudunk találni egy nyugodt részt.

Percy majdhogynem eltátott szájjal nézett barátjára, aki enyhén összevont szemöldökkel viszonozta a pillantást.

- Most miért nézel így rám? Valami rosszat mondtam?

- Nem, csak... te nem úgy tervezted, hogy az Alvilágban maradsz a családoddal? - kérdezte halkan, döbbent hangon a srác.

Nico nem válaszolt azonnal, alaposan átgondolta a szavait. Eltöprengett azon, hogy mennyit mondjon el a másiknak, de végül úgy döntött, hogy a legőszintébben elmondja azt, amit gondol, aztán lesz, ami lesz.

- Miután legyőztük a Titánkirályt, úgy is terveztem, hogy az Alvilágban megtalálom a saját helyemet és ott maradok. De utána beszéltem Bianca-val, és mikor ő arra kért, hogy maradjak melletted, kicsit át kellett gondolnom ebbéli terveimet. Engem különösen nem degradál, hogy a halottakkal legyek, egészen otthonosan mozgok közöttük és a különböző alvilági lények között, de vannak dolgok, amik hiányoznak az itteni világból. Dolgot mondok, de leginkább személyre gondoltam. - itt most ismét az őt figyelő fiúra nézett, hogy láthassa a reagálását. - Mióta egyre több időt töltök veled, egyre nehezebbé válik távol lennem tőled. Mikor múltkor arról beszéltél, hogy mennyire nem tudod, hogy mihez kezdj az életeddel az iskola után, rájöttem, hogy én is hasonló problémával küzdök, így jött az ötlet, hogy mi lenne, ha egyesítenénk erőinket és közösen találnánk ki valamit. Az Alvilág helyett szeretnék ott lenni, ahol te is vagy.

Percy először hitetlenkedve hallgatta a másikat, aztán agya sebesen dolgozni kezdett, megemésztve a hallottakat. Kis ideig előre nézve bandukoltak egymás mellett, néhány autó hajtott el mellettük, a távolban már látni lehetett a város körvonalát.

- Tehát... akkor azt mondod, hogy... szóval, ha majd kijártam az i-iskolát, akkor... - itt nyelt egyet, majd végül csak kinyögte, amit akart. -... költözzünk össze?

Nico egy pillanatra az alsóajkába harapott, majd bólintott egyet.

- Igen, erre gondoltam. Hogy hogyan, azt majd megoldjuk, nyilván lesz segítségünk, ahogyan a többi eddigi táborlakónak is, akik az évszázadok alatt innen mentek tovább. Inkább az a lényeges kérdés, hogy te szeretnéd-e? Nyilván nem kell egy életre elkötelezned magadat, csak amíg meg nem találjuk a helyünket, utána... majd csak lesz valahogy. Így legalább erősítenénk egymást, hogy ne egyedül kelljen megküzdenünk a veszélyekkel.

Percy hirtelen több mindent is akart egyszerre mondani, de egyszerűen nehezére esett megfelelően megfogalmaznia a mondandóját.

- Szeretném, de... lehet, hogy még sem lenne jó ötlet. - mondta, de mielőtt a másik félreérthette volna, máris magyarázkodásba kezdett. - De nem azért, amire gondolsz! Közös helyen lakni, az nagyon is jól hangzik, csak... nekem ez lehet, hogy egy kicsit mást jelentene, mint neked.

- Mást? Mire gondolsz?

Percy erre ismét elvörösödött, kezeit zsebre vágva hajtotta le a fejét, kicsit megbotolva egy nagyobb kőben. Alig bírta maga után vonszolni a lábait, a kínos érzésektől mintha ólomsúlyúak lettek volna a végtagjai.

- Igazából tök hülyeség az egész... csak az utóbbi időben furán reagálok helyzetekre, és nem tudom eldönteni, hogy mi a helyes és mi nem.

- Például?

- Azt mondtad, hogy szeretsz mellettem lenni.

- Igen, nagyon is.

- A... a helyzet az, hogy én is szeretem, amikor a közelemben vagy.

- Igen, ezt már tudom.

- És nagyon örülök annak is, mikor ott vagy velem esténként, a te jelenléted mindig megnyugtat.

- Ennek nagyon örülök, de elmondanád végre, hogy miért nem akarod voltaképp az összeköltözést? - vonta fel az egyik szemöldökét Nico, próbálva kicsikarni a másikból egy egyenes választ.

Percy érezte, hogy csak egyre jobban belebonyolódik a magyarázkodásba, így most egy mély levegőt vett, mire összeszedve minden bátorságát, szinte kiáltva jelentette ki.

- Sajnálom, de nem költözhetek össze veled, mert én többet érzek irántad, mint barátságot!

Mikor kimondta azt, amin egy jó ideje már kattogott legbelül, meg mert volna esküdni, hogy egy pillanatra megrengett alatta a föld. Csak remélni tudta, hogy nem az volt, amire gondolt. Most összeszorítva a fogát hajtotta le még lejjebb a fejét, ujjai ökölbe szorultak a nadrágzsebében, szinte már csoszogva haladt előre. Hát kimondta. A legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, és csak reménykedni tudott abban, hogy ezzel a felelőtlen lépésével nem veszíti el a másik barátságát.

Nico váratlanul megtorpant, mire megragadva a srác karját, erősen maga felé fordította, így Percy kénytelen volt felnézni rá. Arcán viszont nem látott sem dühöt, sem undort vagy megrökönyödést, épp ellenkezőleg. A fiú arcán egy boldog mosoly terült szét, ami automatikusan megdobogtatta az ő szívét is.

- Akkor ez egy plusz indok arra, hogy miért is kell összeköltöznünk, Percy. Köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy hozzám, így engedd meg, hogy én is az legyek. Számomra is többet jelentesz, mint egy barát vagy társ, és nem is családtagként gondolok rád. Minden porcikámmal vonzódom hozzád, amire csak az utóbbi időben jöttem rá.

- Nem is... nem is akadtál ki azon, amit mondtam? - kérdezte Percy csodálkozva. - Hiszen mindketten fiúk vagyunk.

- Ezen nincs miért kiakadni. - vont vállat Nico, miközben ismét elindultak a város felé. - Nem tudom megmagyarázni a miértjét, egyszerűen így esett. Már nem elég, ha néha találkozunk, minden pillanatban veled szeretnék lenni, és önző módon ki akarlak közösíteni magamnak. Veled mi a helyzet? Konkrétan mit is értettél a több, mint barátság alatt?

Percy zavartan megdörzsölve a vállát bólintott.

- Lényegében ugyanazt, amit te is mondtál. Csak... nem is tudom. Olyan fura ilyenről beszélni, mintha... - nem tudta befejezni, mert ismét megérezte maga alatt a föld megrengését, de ezúttal sokkal erősebben. Mintha valahol a közelben becsapódott volna valami. - Te is érezted?

- Igen, már az előbb is. - bólintott Nico összeráncolt homlokkal, megtorpanva kezdtek fülelni. - Most viszont folyamatosan érzem a rengést. Valahol fúrnak?

- Abból az irányból jön. - mutatott előre Percy, az út túloldalán lévő fák közé, mire nekilódulva, elindultak megnézni a zaj forrását.

Úgy egy kilométert gyalogoltak a fák között, az egyre erősebbnek tűnő rengés felé, míg ki nem lyukadtak egy kisebb tisztáson. A közepén valami roppant furcsa dolgot véltek látni... egy hatalmas, világos homokkupac púposodott a zöldellő füvön, és úgy reszketett, mintha földrengés rázná. A remegés közvetlenül alatta összpontosult, néhol már fel is repedt a föld.

- Ez meg mi a rossebb? - lépett egy lépéssel közelebb Nico a homokkupachoz, de ahogy megszólalt, a homok váratlanul megdermedt, mire a földrengés szerű mozgás is félbemaradt. A két fiú rosszat sejtve nézett körbe, kardjukat a biztonság kedvéért a kezükbe vették.

Váratlanul a homokkupac ismét megmozdult, de ezúttal halkan zizegő hangon emelkedni kezdett, egyre csak nőtt, lassan vagy egy 3 méteres alakot öltve. Most úgy nézett ki, mint egy alaposan elhízott tengeri csillag, a szemei helyén két jókora sötét lyuk látszott, a lecsurgó homok azonnal visszaépült zömök testére. Percy-ék nem akartak hinni a szemüknek. Egy valódi, homokból álló szörnyeteggé vált az előző kulimász, ami most lassan, komótosan megindult feléjük.

- Tudom, hogy alapvetően elég hiányos a tudásom mitológiából, de esküszöm, hogy ilyen lényről még sosem hallottam! - jelentette ki Percy tanácstalanul.

- Én elég sok szörnyet ismerek, de ilyet még én sem láttam. - ingatta meg a fejét Nico is, idegesen markolva meg erősebben a kardját. - Elképzelésem sincs, hogy ez mi a nyavalya, de nem tűnik békésnek.

- Hahó! - emelte fel ekkor a hangját Percy, a lény felé kalimpálva, próbálva vele kommunikálni. - Érted, amit mondok? Te honnan jöttél? Melyik isten küldött?

- Percy, nem hinném, hogy ezt bármelyik isten küldte volna. - jelentette ki Nico, de további töprengésre nem jutott idő, a homokszörny a következő pillanatban meglepően gyors támadást indított ellenük.

Előre nyújtva tömzsi karjait, váratlanul két sebesen kivágódó homokoszlopot küldött feléjük, ami elől alig bírtak kitérni, két oldalra ugorva előle.

- Szóval nem akar kommunikálni. - ugrott talpra Percy, majd elkomorulva hajolt előre, támadásra felkészülve. - Mi a terv?

- Két oldalról támadjuk meg, próbáljuk levágni a karjait. - jelentette ki Nico, szintén támadólag beállva.

Összeszokott csapatként indítottak támadást a homoklény ellen, ami az előző hirtelen támadásától eltérően valóban lomhán mozgott. Játszi könnyedséggel cselezték ki, kardjaikkal rögtön a karjait véve célba, viszont a meglepetés csak utána érkezett. Mindkét penge úgy hatolt át a sűrű homokon, mintha csupán a levegőt szelték volna át, a homok abban a pillanatban visszaépült, semmi kárt nem téve benne. Még néhányszor bepróbálkoztak a támadással, hol itt, hol ott vágva bele, de az eredmény ugyanaz volt. Semmilyen kárt nem voltak képesek tenni a lényben, ami viszont megállás nélkül nyomult előre, egyre vadabbul csapkodva karjaival és folyamatosan küldve a homokoszlopokat. Az egyik ilyen aztán sikeresen eltalálta a kissé figyelmetlenné vált Percy-t, aki így nagyot nyekkenve csapódott neki az egyik mögötte lévő tölgyfának, alaposan beverve a hátát.

- Percy! - kiáltotta Nico rémülten, majd kitérve a másik homokcsapás elől, barátjához futott, segítve feltámogatni őt a földről. - Rendben vagy? Nagyon beütötted magadat?

- Annyira nem vészes, majd kiheverem. - nyögte ki a srác, de mikor ki akart egyenesedni, fájóan felszisszent, összerándulva. - Semmi baj, megvagyok. Valamit ki kell találnunk, mert ezt az izét nem fogja semmilyen fizikai csapás.

- Olyan, mintha nem lenne teste, csak a csupasz homok. - fogta még mindig barátja karját Nico, a feléjük forduló lényt figyelve. - Mi a fenéből van? Valaki irányítja a puszta homokot? Mert az egészen biztos, hogy nem azért nem hatásosak a fegyvereink, mert emberből van.

- Irányítás. Homok. - motyogta ekkor Percy kikerekedett szemekkel, mire felcsillanó szemekkel kapta fel a fejét. - Homok! Ha nem tudjuk megvágni, akkor mossuk el!

Nico azonnal rájött, mire gondol a másik, majd gyorsan elengedve őt, hagyta, hogy a srác lehunyva a szemeit koncentráljon, néhány ismerős karmozdulatot téve. Szinte azonnal meghallották a nem messze hullámzó tenger felzubogását, és mielőtt elérte volna őket a homoklény, Percy egy határozott mozdulatára nagy mennyiségű víz tört át a fák között, egyenesen a szörny felé tartva. Az erős vízáramlat telibe találta, és addig nem is engedte, míg híg massza nem lett belőle, iszapként terülve szét a füvön. A látványtól mindkét fiú megkönnyebbülten fújta ki magát, majd óvatos léptekkel közelítették meg a szétfolyt iszapot.

- A fenébe is, még kész szerencse, hogy Poszeidón fia vagy. Víz nélkül nem igazán lettünk volna képesek elpusztítani. - fújta ki magát Nico, de ekkor megakadt a szeme valamin. - Az meg ott micsoda?

Percy is észrevette azt a néhány centis, sárga színű, négyzet alakú ékkövet, ami félig az iszapban csücsült, egy gallyban felakadva. Mikor érte akart volna nyúlni, teljesen váratlanul az iszap megremegett, mire a következő pillanatban ugyanúgy elkezdett növekedni, ahogyan az elején is a homok. Ijedten hátráltak el a közeléből, Nico barátja karját megragadva húzódtak hátra, kardjukat automatikusan maguk elé tartva.

- Ez nem lehet igaz. - nyögött fel Percy, mikor néhány másodperc alatt a homokszörnyből iszapszörny vált, ugyanúgy folytatva a nyomulást feléjük. - Mi a nyavalya van ezzel az izével? Miért nem képes meghalni?

- Vigyázz! - ragadta meg ismét a karját Nico, majd egyszerre oldalra vetődtek, elkerülve a hatalmas iszaplabdát, amit a lény homok helyett küldött feléjük. - Percy, nincs más lehetőségünk, az egyetlen, ami hatásos volt ellene, az a víz. Próbáld valahogy irányítani, és dobd bele a tengerbe, utána spurizunk vissza a táborba, szólni a többieknek!

Percy bólintott, majd ismét erősen koncentrálva nyújtotta ki kezeit a közelítő iszaplény felé, próbálva a vízzel megszívott testet felkapni a helyéről. Bár a próbálkozás sikerült, viszont csupán annyit tudott elérni, hogy a lény testéből az összes belekerült vizet kiszívta, így amaz teljesen kiszáradva, ismét a homokformáját felöltve döngetett változatlanul feléjük. Percy kétségbeesetten tartotta irányítás alatt a vizet, azzal próbálva több részletbe szeletelni, de vagy áthatolt rajta, vagy ugyanúgy magába szívta, amíg ismét ki nem lett belőle szippantva. Közben Nico folyamatos figyelemmel volt társára, mert Percy-nek nem volt mindig ideje és lehetősége elugrania a támadások elől, így vagy kivédte kardjával a támadást, vagy félreugrott előle, barátját is magával rántva.

Percy elég hamar fáradni kezdett a túlzott megerőltetés miatt, reakciója lelassult, kapkodva szedte a levegőt, a lábai már alig tartották meg őt. A lény pedig úgy tűnt, mint amit felhúztak egy örökmozgó kulccsal, fáradhatatlanul nyomult feléjük saját egyenletes tempójában, folyamatosan támadva őket.

- Nico, te menj el segítségért, és addig feltartom, hogy ne mehessen emberek közé! - ragadta meg végül Percy barátja karját, mikor már nyilvánvaló volt a helyzetük. - Szólj Kheirón-nak, hogy jöjjenek megállítani ezt az izét!

- Ha azt hiszed, hogy egy percig is egyedül hagylak ezzel a monstrummal, akkor tévedésben élsz! - jelentette ki Nico dühösen, mire vicsorítva nézett vissza a lényre. - Valami nem stimmel vele. Arra gyanakszom, hogy annak a nem régen látott drágakőnek köze lehet ahhoz, hogy nem bírjuk legyőzni. Percy, mennyi erőd maradt?

- Csak mondd, hogy mit tegyek.

- Töltsd tele ismét vízzel, amennyire csak tudod. - mondta a fiú, mire feltartva jobb tenyerét, a bőréből hirtelen pára kezdett felszállni, mint mikor egy jégtömböt kivesznek a mélyhűtőből. - Én pedig megfagyasztom a rohadékot. Lássuk, befagyott valaggal mennyire lesz aktív.

Percy bólintott, majd nem törődve háta fájdalmas lüktetésével, egy újabb vízsugarat vont maguk köré, amit egy jól irányzott mozdulattal az őket beérő lénynek irányított. Amaz ismét megszívva magát esett szét kissé, de most szinte azonnal visszavette az iszapalakját. Mielőtt viszont egy újabb sárgömböt indíthatott volna, Nico összeszedve az erejét szívta magába az Alvilág szellemeinek az erejét, és a pokol jegességét szabadította rá a vízzel telt iszaplényre. A szörnyeteg teste hangos, szinte kellemes ropogással kezdett megfagyni, és bár még előre nyomult két-három lépést, de a fagy végül legyűrte, megállítva az örökmozgásban. Percy érezte, hogy rengeteg erejét felemésztette a folyamatos vízzel való támadás, így kénytelen volt letérdelni a vízzel borított földre.

- Rendben vagy? - fogta meg remegő vállát Nico, lehajolva, hogy láthassa barátja arcát.

- Igen... csak egy kicsit pihennem kell. - bólogatott a srác kimerülten, de hálás mosollyal. - Szét tudod törni?

- Mindjárt kiderül. - bólintott a fiú, majd óvatosan a fagyott lény elé lépve, először megkocogtatta a karddal. Amaz keményen kopogott, és úgy érezte, hogy teljesen át volt fagyva. - Takard el az arcodat, nehogy megvágjon.

Percy bólintva fordult el, Nico pedig nekiveselkedve, egy harcias kiáltással meglendítve a kardját vágott rá a jégtömbre. Ezúttal a természet törvénye hatni látszott, a sötét kard úgy törte össze a jéggé dermedt lényt, hogy csupán jégszilánkok maradtak belőle. Az egyetlen, ami túlélte, az a nemrégen látott sárga ékkő darab volt, ami most ismét a vizes füvön landolt. Nico gyorsan felvette, attól félve, hogy ha ez irányítja a lényt, akkor ismét elkezdi őt összerakni.

- Reméljük, most már nem szedi össze magát. - nézett vissza most Percy, majd a mellé guggoló fiú kezében lévő ékkőre nézett. - Nem gond, hogy hozzá érsz? Azt se tudjuk, hogy ez micsoda.

- Én tudom. - válaszolta ekkor Nico, arca eléggé komornak hatott. - Ez egy lélekkristály.

- Egy micsoda? - szeppent meg a másik.

- Egy lélekkristály. - magyarázta Nico, alaposan tanulmányozva a kis követ. - A régi világban néhány sötét varázsló és boszorkány elég erővel rendelkezett ahhoz, hogy az áldozataik lelkét hasonló kegytárgyakba börtönözzék, aztán felhasználhassák a saját céljaikra. Így most már megértettem ennek a lénynek a működését, hogy miért nem tudtuk megölni, miért ment át rajta mindkettőnk kardja. Maga a lény csakugyan sima homokból áll, amit lehetetlen megölni, ez olyan lenne, mintha most a földet csapkodnánk. Ez a benne lévő lélekkristály formázta meg magának, testként, hogy tudjon mozogni.

- De vajon mi a csudát keresett itt? - nézett ekkor a nem messze lévő megrepedt talajra Percy. - Éppen onnan bújt elő, vagy most készült leásni? Nem lehet, hogy ez egyenesen az Alvilágból jött ide fel?

- Kizárt dolog, ennek a kristálynak teljesen más aurája van, mint bármi másnak odalent. Ezt azonnal el kell vinnünk, hogy megmutathassuk Kheirón-nak, hátha ő már látott ilyet. Gyere, támaszkodj rám, segítek menni.

Percy nem utasítva el a segítséget léptek az első nagyobb árnyékhoz, ami egy ottani fa törzsén volt, majd Nico árnyteleporttal hazavitte magukat. Egyenesen a Hádész bungalóban bukkantak fel, az egyetlen helyen, ahová a táboron belül árnyteleportállal lehetett bejutni, Percy pedig kíváncsian nézett szét a másik fiú házában, bár igazából már volt bent régebben, kíváncsiságból. Nagyon szerette a saját házát, de a Hádész bungaló is igen közel állt a szívéhez. Belül is inkább a sötétebb színek domináltak, de minden bútor elegáns, gótikus, és roppant régi darab volt, kicsit kelta világ hatást keltve. A kevés fénytől eltekintve, Percy elég otthonosnak találta a helyet, szívesen ellett volna ő is itt.

- Már jobban vagyok, köszönöm a segítséget. - mondta végül, mikor kiértek a szabadba, de Nico csak nehézkesen engedte el.

- Biztos vagy benne? Eléggé remegsz még.

- Nem lesz gond. Csak... nem akarom, hogy lássák milyen leamortizált állapotban vagyok. - motyogta Percy, majd kissé nehézkesen elindulva folytatták útjukat a Nagy Ház felé.

A házban szokás szerint ott találták Mr. D.-t és Kheirón-t. A kentaur rájuk nézve, azonnal észrevette, hogy valami baj történt.

- Mi történt? - kérdezte aggódva. - Megint megtámadtak titeket?

- Én mondtam, hogy nem kéne kint flangálni, de hát akik nem hallgatnak a jó szóra...! - sóhajtott Dionüszosz, lapozva egy újabbat a kezében tartott könyvben.

- Ez most valami más volt. - kezdte Percy, de arca ismét megvonaglott a hátába nyilalló fájdalomtól. Bár nem látta, de sejtette, hogy az ütéstől komolyabb baja lehet a hátának, csak nem akart nyavalyogni, főleg nem az idősebb isten előtt. Nico viszont nem osztotta az aggodalmát.

- Mielőtt bármit mondanánk, Percy-t azonnal el kell látni, mert csúnyán beverte a hátát. - jelentette ki a fiú, ellenmondást nem tűrő hangon.

Mielőtt Percy mérgelődhetett volna a másik árulásán, Kheirón már mögötte is termett, majd megfogva a pólóját, felrántotta a hátáról. A látványtól felszisszent; Percy háta ugyanis elég nagy területen lila-kék foltokban pompázott, itt-ott be is vérzett a bőre alatt, és mikor óvatosan hozzáért, hogy megtapinthassa a bőr alatti részeket, az idősebb fiú fájóan felszisszenve rándult össze.

- Ez elég csúnya, azonnal el kell látnunk. Percy, vedd le a felsődet és feküdj le ide a kanapéra, mindjárt ellátjuk a sérülést. Addig is, meséljétek el, hogy mibe keveredtetek.

Percy felsóhajtva akarta levenni a felsőjét, de amint felemelte a karjait, azonmód felnyögve ejtette vissza. Most már minden mozdulat egyre inkább fájt, olyan volt, mintha éles pengékkel hasogatnák az idegeit. Nico segítőkészen állt elé, majd nagyon óvatosan segített kibújtatnia a karjait a pólóból, utána átbújtatva a fején vette le.

- Köszönöm. - motyogta a srác, kissé zavarba jőve, hogy félmeztelenül kell előtte lennie. Nico egy halvány mosollyal biccentett, hagyva, hogy lefeküdjön hasra a kanapén. Valóban csúnyán festett a másik háta, érezte ő, hogy minél előbb szólni kell, mert ismerve barátját, nem akarja, hogy gyengének lássák.

- Neked nincs bajod, Nico? - nézett rá egy pillanatra Kheirón a fiúra is, miközben Percy hátát kezdte bekenni valami áttetsző géllel, előtte megitatva egy kis nektarinnal, hogy felgyorsuljon a gyógyulása.

- Nincs, csak Percy-t vágta neki egy fának az a homoklény.

- Homoklény? - kapta fel erre már a fejét Mr. D. is.

Nico most elmondta kalandos találkozásukat azzal a valamivel, hogyan sérült meg barátja, hogyan sikerült végül legyőzniük, és mit találtak a lény belsejében. Mikor megmutatta a sárga ékkövet a két férfinak, ők sem tudtak hirtelen mit mondani rá.

- Ez egy igazi lélekkristály. - hümmögött Dionüszosz, arcán rosszalló kifejezés jelent meg. - Már századok óta nem találkoztam ilyennel, de... ez mégsem hasonlít azokhoz a kegytárgyakhoz, amelyeket a sötét varázslatot használó emberek használtak. Ha egy kegytárgyat legyőznek, akkor a bezárt szellem is távozik, de ebben itt még mindig érezni lehet a kisugárzást.

- Ráadásul ennek olyan ereje van, hogy a homokot képes volt maga köré varázsolva mozogni és támadni. - ingatta meg a fejét Kheirón. - Egy szellem nem lenne erre képes. Te mit mondasz, Nico? Milyen energiát érzel benne?

- Érzem a lélek kisugárzását, azt is, hogy nagyvalószínűleg egy itteni létformáról van szó, de az az energia, amivel belezárták ebbe a kristályba, egyáltalán nem ismerős. - szemlélte meg ismét az ékkövet a fiú, egyre komorabbá válva. - El kell vinnem apámnak, ha valaki, akkor ő meg fogja tudni mondani, hogy mivel állunk szemben. De egy biztos, az a lény céllal lett odavezérelve.

- Ebben az esetben én magam megyek kivizsgálni azt a helyet. - jelentette ki Kheirón, miközben végezve Percy hátának bekenésével, alaposan bebugyolálta a felületet gézzel.

- Én is megyek. - akart Percy felkelni, de Kheirón és Nico egyszerre nyomták vissza.

- Szó sem lehet róla, fiam! Te szépen most visszamész a saját házadba, befekszel az ágyba és addig ki sem mozdulhatsz onnét, amíg meg nem gyógyultál.

- Nem fogok egész nap ágyban feküdni, mint valami tehetetlen húsdarab!

- Márpedig nem jöhetsz velünk, és ha netán megint önálló akcióba fognál, az istenekre esküszöm, egy teljes hétre a padlásszobába zárlak el, az előző orákulum földi maradványaihoz! - jelentette ki Kheirón ellentmondást nem tűrő hangon, és a fenyegetés használt is, ugyanis Percy a legutolsó dologként vágyott arra, hogy egy teljes hetet a padláson kelljen töltenie, az összeaszott múmiával és egyéb réges-régi trófeákkal. Így most keserűen felnyögve temette arcát a díszpárnába, megadva magát.

Nico most a kanapé mellé guggolva, óvatosan megfogta barátja vállát, aki szomorúan nézett rá oldalvást.

- Most el kell mennem az apámhoz, de igyekszem majd sietni, rendben? Addig maradj nyugton, ne csinálj semmi meggondolatlanságot. Hamar meggyógyulsz, utána majd valamikor bepótoljuk az elmaradt kirándulást.

- És a félbemaradt beszélgetésünket is? - kérdezte Percy bátortalanul, szégyenlősen elmosolyodva.

Nico határozottan bólintott.

- Az lesz a legelső. Most viszont tedd azt, amit mondanak és menj vissza pihenni. Azonnal jövök, amint megérkeztem.

Percy végül beletörődve bólintott, figyelve, mint távozik barátja a házból, hogy ismét visszautazzon az Alvilágba. Ő pedig erőt véve magán, Kheirón segítségével visszamentek a Poszeidón bungalóba, igyekezve nem törődni a körülöttük sétáló néhány táborlakóval és szatírral.

- Szóljak Annabeth-nek, hogy jöjjön át hozzád? - kérdezte még Kheirón, mikor a srác egy fájó grimasszal terült el a hűvös ágyán. Nyilván úgy gondolta, hogy a fiúnak szüksége lenne a barátnője gondoskodására, de Percy nem akarta, hogy a lány aggódjon miatta, így csak megrázta a fejét.

- Köszönöm, de boldogulok. Nem vagyok halálos beteg, tudok mozogni, csak nem szeretném, ha fel lennék zárva a padlásra.

Kheirón mosolyogva hajolt le, meglapolgatva a kézfejét.

- Csak a te érdekedben szeretném, ha pihennél egy kicsit. Ha jól éreztem, megrepedt pár bordád és a gerinced is sérült, és bár a krém, amit a hátadra kentem teljesen rendbe fog hozni téged, de ahhoz az kell, hogy néhány órát nyugalomban maradjon a tested, hogy tudjon regenerálódni. Ha most ügyesen itt maradsz és nem mozogsz sokat, akkor annál hamarabb rendbe jössz, csak rajtad múlik.

- Rendben, megértettem. - bólintott Percy, majd mikor magára maradt, egy mély lélegzettel emelte meg a fejét, kinézve az üvegajtón át a kék égre.

Vajon mi a manóba keveredtek már megint? És vajon a lény felbukkanásának köze lehet a próféciához?

8. fejezet: Az első csók

- Nagy mázlid volt, hogy nem törtek el a bordáid. Alaposan odapaszíroztak ahhoz a fához. - szemlélte meg a már nagyjából helyreállt sérülést Annabeth, majd óvatosan visszasimította a gézlapot barátja hátára.

- Komolyan, nem elegek a hagyományos, ismert szörnyek, most még ismeretlen homoklények ellen is küzdeni kell! - panaszkodott a szobában fel-alá mászkáló Grover, szintén nem régen véve tudomást a barátjukkal történtekről.

Percy felsóhajtva forgatta meg a szemeit. Mikor nemrégen két társa látogatta meg őt és meglátták az állapotát, képtelen volt őket lerázni, így el kellett mondania nekik is a velük történtet. Nem, mintha el akarta volna titkolni, de addig nem akarta, hogy így lássák őt, míg fel nem épült. Most viszont bele kellett törődnie aggódó gondoskodásukba, Annabeth azonnal folytatta az ápolást, amit Kheirón elkezdett, míg Grover tehetetlenül sétált fel-alá, egy konzervdobozt rágcsálva.

- Figyu, miattam nem kell aggódnotok, nemsokára helyre jövök. Ha Hádész-tól megtudjuk, hogy mivel van dolgunk, már nem is lesz olyan félelmetes az a homokvalami.

- Most minden isten a prófécia miatt aggódik. - mondta Annabeth, leülve Percy mellé az ágyra. - Ha annak a valaminek tényleg köze lehet a próféciához, akkor jó úton haladunk, hiszen a lélekkristályok Hádész hatáskörébe tartoznak. Vagyis ő az egyetlen, aki rájöhet, mivel van dolgunk, és bánni tud a kristályba zárt lelkekkel.

- Azért az tényleg szívás, hogy egy olyasvalakivel állunk szemben, aki lélekkristályok által irányított szörnyeket tart a markában. - idegeskedett tovább Grover, már a harmadik dobozát rágcsálva. - Mi van, ha van neki egy egész hadseregnyi ilyene? Hádész vagy Nico nem tudja az összeset egyszerre lefagyasztani.

- Egyszerre nem, de jó esélyünk van feltartóztatni őket, míg be nem gyűjtik a kristályokat. - válaszolta Percy. - Ne feledd, én is ott voltam a küzdelemben, és a víz elég hatásos fegyvernek tűnt ellene. Mármint feltartóztatásnak.

- És akkor mi lesz, ha nem homokkal, hanem mondjuk sziklával veszi magát körbe? - tette fel a kérdést Annabeth. - Az elmondottak alapján a kristály bármilyen materiális anyagból képes burkot képezni saját maga köré, ami nem csak homok lehet, hanem szikla, víz, műanyag, bármi. A sziklával szemben a víznek esélye sincs.

- Lehet, akkor majd csáklyával esünk nekik, nem tudom! Inkább, mintsem ölbe tett kézzel várjuk, hogy megoldódjon a probléma!

- Jól van, Percy, ne húzd fel magad, csak muszáj mindent átbeszélnünk.

Percy most lecsillapodva temette vissza arcát a párnába.

- Sajnálom, nem akartam így beszélni. Csak szeretnék már végre elszakadni az ágyamtól, hogy tudjak valami hasznosat is tenni.

- Vasárnap délután van, ma senki nem csinál mást csak pihen és szórakozik. - mondta Grover. - Lehet, hogy jót tenne, ha egy kicsit kimozdulnál. Nem kell semmit csinálnod, csak kiülsz a tó mellé, és figyeled a hullámokat.

Percy agyába ekkor fény gyulladt, mire keserűen csapott a homlokára.

- Grover, te egy zseni vagy! Hogy ez miért nem jutott előbb eszembe! - nyögött fel, mire óvatosan felkelt az ágyon, lábra tornázva magát. - Annabeth, levennéd rólam a kötést?

- Biztos vagy benne?

- Persze. Már olyan régóta nem kellett ehhez folyamodnom, hogy szabályosan el is felejtettem.

Mikor lekerült róla a kötés, kissé még bizonytalan lépésekkel indult el a nem messze lévő tóhoz, úgy ahogy volt, mezítláb, egyszál farmernadrágban belegázolva a langyos vízbe. Alig kellett valamennyire koncentrálnia, a víz máris második bőrként kezdett felkúszni a testén, fel a lábszárán át, beterítve a teljes hátát. Percy el sem hitte, hogyan lehet ilyen feledékeny. Hiszen ő Poszeidón fia, a vizek ura, aki képes a vízzel gyógyítani saját magát! Szinte azonnal érezni kezdte a megkönnyebbülést, ahogy gyógyulni kezdett testének minden egyes sérült része, összeforrasztva a megrepedt csontokat, helyrehozva az ereket, megnyugtatva a szöveteket. Néhány hosszabbnak tűnő perc után úgy lépett ki a vízből, mintha kutya baja se lett volna, félhangosan hálát mondva apjának a segítségért.

- Azért így sokkal egyszerűbb és gyorsabb volt, nem? - kérdezte vigyorogva, megállva Annabeth előtt, aki homlokráncolva nézte hol őt, hol a vizet.

- Tudod, ez most szörnyen megalázó rám nézve, de nekem sem jutott eszembe ez a megoldás. Már olyan régóta nem kellett - hála a jó égnek! - használnod a gyógyításos képességedet, hogy már én is megfeledkeztem róla. Szóval akkor jobban vagy?

Percy meglengette a karjait, majd végzett néhány testkörzést is. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Tökéletesen. Még a nyilallás is megszűnt, mintha nem is lett volna.

Mint egy végszóra, megszólalt a vacsorához invitáló kürt, így Percy is nyugodt szívvel-lélekkel ülhetett a saját asztalához. Szomorúan nézett hátra a mögötte lévő üres asztalra, amin fekete abrosz díszelgett, zöld lángokkal a szélén. És teljesen üres volt. Ismét aggódni kezdett a másik fiúért, hiszen már jó ideje oda volt. Vajon Nico mit beszélt meg Hádész-szal? Van valami ötletük, hogy mi volt az a valami és honnan jött? Ráadásul már nagyon szerette volna folytatni vele a félbehagyott beszélgetésüket is, hiszen mindketten eléggé egyértelműen nyilatkoztak a saját érzéseikről. Nico vonzódik hozzá. És ő is a fiúhoz, ezt már felesleges lenne tovább tagadni. És az, hogy felmerült az összeköltözés lehetősége is, pláne megkutyulta a dolgot. Muszáj, hogy végre mindent, nyugodt körülmények között letisztázhassanak egymással, különben meg fog bolondulni!

Vacsora után rávette magát, hogy barátaival együtt csatlakozzon a szokásos tábortűzi vigadalomhoz, amit meglepő módon még élvezett is. Grover és néhány szatír társa jópofa táncot lejtettek a vidám zenére, amihez több táborlakó is csatlakozott, nagyokat nevetve. Egészen jó hangulat alakult ki, még Percy is beadta a derekát, mikor az egyik fűzfa nimfa megragadta a csuklóját, táncra invitálva. Kicsit esetlennek érezte magát, hiszen egy kezén meg tudná számolni, hogy hányszor táncolt életében, de ezt leszámítva remekül szórakozott. Kivételesen egészen későig eltartott a mulatozás, és Percy is végig ott maradt. Majdnem éjfél volt, mikor Dionüszosz végül tábort bontott, eloltva a tüzet, de a telihold fényében remekül lehetett tájékozódni még így is.

Percy kimerülten köszönt el mindenkitől, majd megölelve Annabeth-t és Grover-t, mindannyian a saját házuk felé vették az irányt. Percy bemenve a bungalóba, lámpát sem kapcsolva ment a fürdőbe először, majd egy gyors zuhany után felfrissülve ült ki a hátsó részen lévő szökőkút mellé. Leülve, hátát neki támasztva nézett fel a felhőtlen égre, a megannyi csillagot figyelve, hallgatva a kinti neszezéseket és halk beszélgetéseket, amik a közeli bungalók nyitott ablakain keresztül hallatszottak ki. Valahol az erdőben az egyik szatír fújta a sípját, kellemes, lágy zenével töltve meg az estét, egy bagoly huhogott valahol a közelben. A srác érezte, hogy egészen elandalítja és megnyugtatja a kellemes környezet, lehunyva a szemét szívta magába a friss levegőt. Úgy érezte, akár örök életére így maradna, olyan tökéletes békesség lepte el, amilyet már régen nem érzett. Talán soha. És mindezt a tökéletességet csak fokozni tudta, mikor egy igencsak ismerős aurát érzett megállni mellette. Arcán még azelőtt megjelent a mosoly, mielőtt felnézett volna, látva, hogy Nico a szokásos fekete pulóverében és farmerjában ült mellette, tarkóját szintén a szökőkút peremének támasztva, az ő arcát fürkészve.

- Szia. - köszönt neki Percy, most először vizsgálva meg alaposabban a másik arcát. Szép, szabályos arca és kifejező tekintete mindig is megfogta őt, ezúttal már bátrabban nézve telt ajkaira is. Azon kívül, hogy a félistenek gyermekei az átlagnál helyesebbek és szebbek voltak, Nico-t még az a kevés olaszos beütés is szebbé tette, amit az édesanyjától örökölt. Mivel régen a saját szemével is láthatta egy emlékfoszlányban a nőt, nem csodálta, ha mind Nico, mind Bianca is különlegesebbek voltak a félistenek között is.

- Szia. - szólalt meg Nico, ő is végig pásztázva szemeivel barátja nyugodt arcát. - Hogy van a hátad?

- Tényleg, arról már el is feledkeztem. Ahogyan arról is, hogy kinek a fia vagyok, milyen képességek birtokában. - forgatta meg most a szemeit Percy, majd a háta mögötti kútra bökött. - Poszeidón fia. Aki tudja magát a vízzel gyógyítani.

Nico ennek hallatán jókedvűen felnevetett, majd felnézett a csillagos égre.

- Most, hogy így mondod...! Úgy látszik, jobban aggódtam annál, semhogy eszembe juthatott volna ilyen apróság. Akkor ezt feleslegesen is hoztam magammal. - vett elő ekkor a belsőzsebéből egy kis fiolát, amiben valami vörösesnek tűnő lé lötykölődött.

- Az micsoda? - hajolt közelebb Percy kíváncsian.

- Apám készletéből van. Elég hatásos mindenféle sérüléseknél, főleg belsőszervek esetében. Egy keveset kértem belőle, de persze jobban örülök neki, hogy magadtól meggyógyultál. Ki tudja, működött-e volna.

- Köszönöm, Nico. - nézett most rá a srác, hálás arccal. - Igazán rendes dolog volt tőled, hogy még apádtól is kértél segítséget miattam. Nem lehetett könnyű.

- Ezen már igazán nem múlott. Ha van kedve hozzá, bárkinek segít, én pedig igyekszem tőle mindig nagyon szépen kérni.

Percy akart volna még valamit mondani, de végül hirtelen ötlettől vezérelve kicsit közelebb csúszkált barátjához, majd fejét óvatosan a vállára hajtotta. Nem akarta túlzásba vinni a személyeskedést, egyszerűen csak a közelében akart lenni, érezni akarta az illatát, bőre melegét. Nico pedig egyáltalán nem tiltakozott, egy halk sóhajjal fészkelődött egy kicsit, hogy oldalvást közelebb férhessen a sráchoz, majd jobb karjával átölelve a hátát, a karja alatt benyúlva markolt bele a pólójába, magához húzva. Percy egy kicsit felbátorodva nyújtotta ki szintén a karjait, két oldalt belecsimpaszkodva a fiú karján lévő pulóverébe, kicsivel közelebb fészkelődve hozzá, hogy combjuk teljesen összesimult. Mikor már megfelelőnek érezték a másik közelségét, egy nagyobb szusszanással maradtak így, jó ideig az eddigi neszezéseket hallgatva. Már jócskán elmúlt éjfél is, mikor érezni kezdték, hogy egyre inkább hűl le a levegő, mindketten enyhén remegni kezdtek a fagyosabb széltől. És bár nagyon nem akaródzott bemenniük, de egy megfázásnak sem örültek volna, így kénytelen kellően felszedelőzködtek.

- Ugye itt maradsz? - kérdezte gyorsan Percy, reménykedő arccal.

- Igazából azon filóztam, hogy nem-e lenne kedved most neked átjönni hozzám? - tette fel a kérdést Nico, egy félszeg mosollyal. - Csak, hogy legyen valami változatosság is az estéinkben.

Percy-t meglepte a kérdés, valahogy eddig eszébe sem jutott, hogy akár ő is átmehet a fiúhoz.

- És... biztos nem lesz baj belőle?

- Csak annyira, mintha itt lennénk.

- Akkor rendben, benne vagyok. - bólintott a srác, majd magához véve a pizsamáját, halkan kiosontak a bungalóból, csendben elhaladva a többi ház mellett, próbálva kikerülni az őrjáratozó hárpiákat.

Szerencsére feltűnés nélkül sikerült beosonniuk a keresett házba, Nico pedig begyújtotta a kandallót, hogy legyen valami világosság és meleg. Percy nem merte megjegyezni, hogy mindezek mellett egyébként roppant romantikus hangulatot is teremtett a kandallóban lobogó láng. Négy ágy sorakozott két oldalt a fal mentén, mindegyik szépen kifaragott ágykerettel, de csak az egyiken volt ágynemű, nyilván amelyiket Nico használta. Ezek az ágyak jóval szélesebbek voltak, mint a legtöbb helyen, akár két személy is kényelmesen elférhetett rajta.

- Melyik ágy lehet az enyém? - kérdezte Percy csendesen, kicsit erősebben szorítva mellkasához a pizsamáját.

Nico éppen a saját ágya mellett állt meg, félrehajtva a takarót, most egy pillanatra megdermedve. Utána enyhén aggódó arccal nézett barátjára, egy pillanatra alsóajkába harapva.

- Nagyon megharagudnál, ha kivételesen itt aludnánk mindketten?

Percy érezte, amint arca egy csapásra vérvörössé vált, bőrét csípni kezdte a forróság, ami ellepte a talpától kezdve a feje búbjáig. Egy ágyban? Vajon ezt szabad?

- De máris megágyazok a másik ágyon, ha... - folytatta utána Nico, mikor látta a másikon a néma döbbenetet, de Percy még önmagát is meglepte azzal a hevességgel, amivel közbevágott.

- Ne! N-nem kell... semmi baj... jó lesz így, tényleg... - motyogta a végén, próbálva bele se gondolni, hogy ehhez a többiek mit szólnának.

- Rendben. Akkor... én elmegyek lefürdeni, addig te is át tudsz öltözni. - mondta Nico, majd egy pillanatra megfogva barátja vállát, bement a fürdőszobába, magára hagyva őt.

Percy egy remegő légvétellel látott neki az öltözésnek, meghallva a zuhanyzóból kiáramló víz hangját. Ha még ez lehetséges, még inkább elvörösödött, a tudattól, ahogy elképzelte a másik meztelen testét a vízpermet alatt, és ettől a gondolattól olyan hirtelen árasztotta el az eddig sosem érzett vágyakozás, mint a villámcsapás. Csak most kezdte megérteni, hogy eddig mennyi mindenről maradt le. Sosem volt szerelmes, és a megannyi újdonság és furcsaság miatt érkezése sem volt arra, hogy komolyabban elgondolkodjon ezen. Sosem érzett vágyat senki iránt, nem érezte úgy, hogy hozzá akar érni valakihez, hogy őszintén, igazán meg akarja csókolni, vagy a meztelen testéhez érni. Mindez neki tökéletesen újdonságként hatott, próbálva túltenni magát önnön szégyenlőségén. Most gyorsan leülve az ágy szélére, a takaróba markolva nyugtatta le magát, és arra erőltette agyát, hogy a témával foglalkozzon.

- A nevem Percy Jackson. 21 éves vagyok és félvér. Megöltem számtalan szörnyet, köztük részt vettem Kronosz legyőzésében is, megmentve az Olimposzt. Csak nem fogok betojni egy ilyen dologtól! - bosszankodott félhangosan, mérgesen nézve maga elé. - Most pedig igenis egy ágyban fogok Nico-val aludni, nem érdekel, hogy ki mit gondol. Csak nyugalom, nem lesz semmi baj, nagyfiú vagyok, nem lesz itt semmi baj. Csak egy ágyban fogunk aludni... igazán semmiség.

Mire Nico kijött a fürdőből, Percy-nek sikerült annyira felturbóznia magát a megnyugtatónak indult mantrázással, hogy szinte rugóként pattant fel az ágyról, mintha valami rosszat tett volna azzal, hogy ott ült. A fiú meglepetten torpant meg, nem értve a másik ijedt reakcióját.

- Baj van? Olyan arcot vágsz, mintha legalább két tucat szörny jött volna elő valamelyik szekrényből.

- N-nem... semmi baj... bocsi... csak egy kicsit... amúgy nagyon kényelmes az ágyad... szépen van kifaragva a keret is... - hebegett Percy össze-vissza, és bár érezte, hogy mekkora idiótát csinál magából, képtelen volt legyűrni zavarját. Vele ellentétben Nico egy cseppet sem tűnt feszültnek vagy idegesnek, nyugodt arccal ült le ugyanúgy az ágy szélére, ahogyan az imént barátja is.

- Lenti bútorosokkal faragtattam ki, a viking ácsok a legjobbak. De ettől függetlenül nekem személy szerint a nálad lévő ágyak is tetszenek, pont olyan könnyedén lehet bennük feküdni, mintha a víz tetején lebegnél. Ezek a matracok egy kissé keményebbek tőle, majd te is meglátod. Te nem akarsz leülni? Úgy állsz ott, mintha kötelező volna, gyere, nem kell félned, nem harapok. - tette hozzá Nico incselkedve, aki nagyon is tisztában volt társa idegállapotának okával. Bár lazának mutatkozott, de legbelül ő is eléggé feszült volt, és nagyon kellett koncentrálnia, hogy el ne szúrjon valamit. Először is a legfontosabb, hogy meg tudják beszélni a köztük lévő dolgot, elég csak utána azon töprengeni, hova tovább.

Percy erőt véve magán ült le ismét, egészen közel a másikhoz, hogy combjuk és karjuk enyhén összeért oldalt. Kicsit már lecsillapodott az az őrült kuszaság, ami benne volt, így végre agya is képes volt értelmes gondolatok kigondolására.

- Még meg sem kérdeztem, hogy mit sikerült intéznetek? Megtudtatok valamit arról a lélekkristályról?

- Nos... eddig még sosem láttam apámat ilyen idegesnek, mint mikor megmutattam neki azt a kristályt. A lélek egy egyszerű halandó lelke volt, akit a napokban öltek meg, de apám miután kiszabadította, képtelen volt kiszedni belőle bármilyen hasznos információt, így kénytelen volt beengedni őt az Alvilágba, hogy a rendes menet szerint kapjon ítéletet. A lelket bezáró energia még számára is ismeretlen volt, nem tudta megmondani, honnan származhat.

- Most lehet, hogy hülye kérdést fogok feltenni, de... elképzelhető, hogy nem a... Földről származik ez az erő? - kérdezte Percy óvatosan. - Annyi ilyen filmet látni mostanában, hogy az űrből érkezik valami új, idegen faj, és azok különböző módon kezdik leigázni az anyabolygót.

- Igazság szerint nem rossz a felvetés, ugyanis ez apám fejében is megfordult már. - mondta Nico, teljesen komoly arccal. - Persze, a legtöbben odafent kinevették, de ő még nem vetette el az ötletet, hogy egy másik galaxisból érkező entitás jutott ide. Mindenesetre több szempontból is vizsgálódni fog, aztán majd meglátjuk, hogy mit fognak találni.

- Életemben először örülnék annak, ha csak egy sima, mezei mitológiai lénnyel lenne dolgunk. - sóhajtott fel Percy, ujjaival a hajába túrva.

Nico látta rajta az aggodalmat, így ösztönösen nyúlt felé, így oldalvást ölelve át barátját. Percy minden tiltakozás nélkül viszonozta az ölelést, ismét kezdve érezni, hogy az előzőleg jött aggodalmát megint háttérbe szorítja a vágyódás.

- Ne aggódj, akármi is lesz, mi megbirkózunk vele. - suttogta Nico barátja fülébe, forró lehelete kicsit csikizte a bőrét. - Úgy érzem, ezúttal az összes isten komolyan veszi a problémát, hamar ki fogják deríteni, hogy miként jött létre ez a lélekkristály. De addig is... amíg mindez ki nem derül, foglalkozzunk mással. Szóval? Akkor hogyan döntöttél az iskola utáni helyzetedről?

Percy halkan felnevetve emelte meg a fejét, barátjára nézve, nem engedve el egymást.

- Azt hittem, már válaszoltam rá.

- Nem túl egyértelműen, szóval szeretném hallani a kendőzetlen választ is. - mosolyodott el Nico, egyik kezével egy újabb tincset simítva ki a másik homlokából, nem húzva el arcától a kezét.

- Ha még akkor is életben leszek, akkor nagyon szívesen összeköltözöm veled, Nico.

- Helyes, ezt akartam hallani. - bólintott a fiú, de ekkor megváltozott arckifejezéssel fürkészte barátja szemeit, ujjait finoman az állkapcsa vonalára csúsztatva.

Percy azonnal tudta, hogy mi fog következni. És bár gyomrában hirtelen ezernyi pillangószárny verdesését kezdte érezni a tudattól, egyben meg is ijedt, így agya ösztönös védekezésbe kezdett, beszélni kezdve.

- D-de ezt mindenképpen me-meg kell beszélnem az anyámmal! - nyögte ki, cél nélkül hebegve. - Majd ki kell n-nézni egy közeli házat is...

- Percy...

- És majd meg kell beszélnem a többiekkel is, hogy merre érnek el, baj esetén. - folytatta Percy, kissé lehajtott fejjel, erősebben markolva a fiú pólójába. - Talán sikerül egymás közelében maradnunk. Sőt, az is jó lenne, ha Annabeth építené meg a házunkat, azzal biztos boldoggá tudnánk tenni!

- Percy, nézz rám.

- Bár itt a táborban sem lenne rossz maradni, itt legalább állandó elfoglaltságunk lenne...

Nico még mindig türelmesen csúsztatta ujjait a másik fiú álla alá, majd gyengéd ösztönzéssel ismét megemelte a fejét, hogy a kissé fátyolos tengerzöld szemekbe nézhessen.

- Az ég szerelmére, Percy Jackson, csak egy kicsit hallgass el. - mondta nevető hangon, halvány mosollyal az arcán, majd miután nem érkezett több ellenkezés, lassan a másikhoz hajolt, száját óvatosan az enyhén szétnyílt ajkakhoz érintve.

Percy szíve akkorát dobbant, hogy azt hitte, menten kiugrik a bordái közül, mikor a fiú megcsókolta őt. Azt hitte, sokkal furább érzés lesz ezt barátjával művelni, de azonnal rájött, hogy mekkorát tévedett. Ahogy ajkuk egymáshoz ért, abban a pillanatban elárasztotta őt a boldog megkönnyebbülés és egyben a lázas izgalom, és olyan természetesnek érezte, mint a légvételt. Már semmi ingert nem érzett arra, hogy beszéljen.

Nico még egy apró csókot adott a másik szájára, utána lágyan ráharapott az alsóajkára, finoman megszívva. Percy halkan felnyögve rezzent össze, szemeit lehunyva viszonozta a gesztust, ezúttal egymás ajkait kezdve csókolni, harapdálni, szorosabban kapaszkodva egymásba. A csendes szobában egyedül a tűz kellemes ropogása hallatszott és kettejük halk sóhaja, és abban a kis időben mindent megállni véltek maguk körül, még az időt is, mintha maga Kronosz lassított volna le mindent. Nico lassan egyre erősebbnek érezte a késztetést, egyszerűen képtelen volt visszafogni magát. Soha nem érzett ilyen csodálatos dolgot, és még sosem akart ennyire semmi mást, mint Percy-vel csókolózni. Érezte barátja enyhén remegő testét, észveszejtő illatát, ajkainak édes ízét, és azt érezte, hogy még többet akar. Ujjaival már nem csak a pólóját markolta, hanem felfedező útra indult, hol a hátát, hol lecsúsztatva kezét a derekát simogatta, néha végig karistolva a bőrét ruhán keresztül. Percy egy hangosabb nyögést hallatva rándult össze, most elszakadva a fiútól, egymás szemeibe nézve. Kapkodó légvételük egybe mosódott, és csupán néhány pillanatot haboztak, mielőtt ismét egymáshoz kaptak volna, ezúttal sokkal erősebben csókolva meg egymást. Percy mindkét kezével a fiú fekete hajába markolva húzódott hozzá annyira közel, amennyire csak tudott, szorosan lehunyt szemmel viszonozva a hevesebbé vált csókot. Nico ezúttal már nem csak az ajkait csókolta, néha nyelvével is végig becézte őket, erre ösztönözve barátját is, hamar elmélyítve a csókjukat. Percy már néhányszor csókolózott Annabeth-szel, de sosem csinálták a nyelves verziót, és közel sem volt ennyire szenvedélyes. Próbált figyelni a megfelelő légvételre, de hamar feladta, képtelen lett volna akár egy pillanatra is elválni Nico-tól egyetlen korty levegővételért. Az oxigén fogyásával egyenarányban nőtt a türelmetlenségük is, egyre kapkodóbban simogatták egymást, hol a másik hajába, hol a ruhájába markolva. Percy félig feltérdelve az ágyra simult még jobban barátjához, élvezve, amint a fiú már a combjait simogatta, néha erősen belemarkolva. Nem akartak elválni egymástól. Nagyon nem. De a szédülés már egyre erősebbé vált, így végül engedniük kellett a fizika törvényeinek, kénytelen-kellően elválva egymástól, tüdejük hálásan kapkodva magába a friss levegőt. Nico továbbra is barátja derekát fogva figyelte annak könnytől csillogó szemeit, meglepő vadsággal a tekintetében, egy centit sem távolodva el tőle. Percy tudta, hogy még nem végeztek. Ő maga még mindig a fiú fekete hajába fúrta ujjait, ugyanolyan elszántsággal tartva a szemkontaktust, szavak nélkül kommunikálva. Nem, ennyi még nem volt elég egyiküknek sem.

Amint enyhült a léghiány okozta szédülés és tüdejük sem akart már kiszakadni, szinte egyszerre hajoltak vissza egymáshoz, halkan felnyögve csókolva meg egymást ismét. Nico ezúttal ténylegesen elveszítve türelmét fogta meg Percy derekát, majd gyengéd ösztönzéssel rávette, hogy feltérdelve az ágyon, óvatosan az ölébe üljön. Ezáltal jóval kényelmesebbé vált a helyzetük, nem kellett kifacsarodva ölelniük egymást, így folytatva egyre szenvedélyesebb csókjukat. Ahogy teltek a percek, úgy csillapodott bennük a vágy, csókjuk könnyedebbé vált, lassan ismét csak egymás ajkait kóstolgatva, szorosan átölelve tartották egymást. Végül Nico egy utolsót harapva Percy megduzzadt alsóajkába hajolt el tőle, tenyerei közé véve barátja kipirult, könnytől maszatos arcát, majd egy könnyed puszit adott az arcára, felitatva egy könnycseppet. Percy nehezen véve a levegőt nyelt egy nagyobbat ettől a gyengéd érintéstől, próbálva megnyugtatni változatlanul hevesen verő szívét. Még ő is adott a fiú arcára viszonzásképp egy puszit, majd egy halk sóhajjal ölelték át egymást, Percy továbbra is a másik ölében maradva. Kellemes izgalmat és boldog megnyugvást éreztek legbelül, Percy szorosan lehunyva szemeit markolt erősebben a másik pólójába, most kezdve felfogni, hogy mit is műveltek. De egyáltalán nem bánta meg. Soha ennél boldogabb még nem volt, úgy érezte, valami jó kezdődött el közöttük. Ajkai tűzben égve bizseregtek, mellkasa összeszorult a boldogságtól, ágyéka fájóan lüktetett a még változatlanul megmaradt vágytól. És ő még mennyit habozott az elején! Ha tudta volna, hogy ez ilyen jól fog sikerülni, már ott, a saját bungalójában a fiú nyakába ugrott volna!

Ahogy elképzelte a muris képet, halkan felkuncogott a vicces jeleneten. Biztos meglepte volna vele barátját.

- Mi jutott eszedbe? - hallotta a fülénél Nico halk, kissé rekedtes hangját, amitől enyhe borzongás futott keresztül a gerince mentén.

- Csak azon töprengtem, ha előre tudom, hogy ilyen jó veled csókolózni, már az én házamban is elkezdhettük volna. - mondta az idősebb fiú nevető hangon, szintén kissé rekedten.

- Az első alkalomnak mindig romantikus környezetben kell lennie, amihez hozzátartozik a kandalló is.

Percy halkan felnevetve egyenesedett ki, a fiú szemébe nézve.

- Szóval akkor ezért akartad, hogy átjöjjek? A hatás kedvéért?

- Nem kimondottan ez a cél vezérelt, inkább attól tartottam, hogy nálad talán nem leszünk kellő biztonságban. Ide nem igazán akar bejönni senki más.

- Rajtam kívül.

- Igen, rajtad kívül. De te pont elég is vagy, nincs szükségem másokra. - bólintott Nico, majd néhány pillanatnyi hallgatás után bátortalanul szólalt meg. - Percy. Én egyáltalán nem bántam meg az előbbieket.

- Én sem. Még soha... soha nem volt ilyen csodálatos élményben részem.

- Nekem még annyira sem. Jó lenne rendszeresíteni.

Percy ismét elpirulva harapott saját alsóajkába, bólintva válaszul.

- Annak én is örülnék.

Igazából nagyon már nem is beszéltek a történtekről, végül befeküdve az ágyba takaróztak be, olyan közel feküdve egymáshoz, hogy karjuk összeérjen, ujjaikat összekulcsolva. Kicsit még a plafonra vetülő árnyékokat figyelték, de lassan elnyomta őket az álom, egész éjjel egymás kezét fogva...

9. fejezet: Az összeolvadás

Ismét a kürt éles hangjára riadtak fel másnap reggel. Percy összerezzenve nézett fel, hirtelen azt se tudva, hol van. Azt látta, hogy valakihez oldalvást odabújva feküdt, aki átkarolva őt vonta magához teljesen, forró testük egymáshoz simulva.

Mikor belenézett a másik fiú bágyadt, barna szemeibe, azonnal beugrottak neki a tegnapiak.

- Jó reggelt. - motyogta Nico álmosan, majd teljesen természetesnek tűnve húzta vissza magához barátját, lehunyva szemeit.

Percy minden tiltakozás nélkül viszonozta az ölelést, jólesően bújva vissza a másikhoz.

- Jó reggelt. Szerinted mennyi esélye van annak, hogy nem kell elhagynunk még egy ideig a bungalót?

- Ha rajtam múlna, akkor jó esélye lenne, de sajnos a szabályok elég szigorúak. Akik nem kelnek fel időben, azokért bejönnek. - sóhajtotta Nico, de nagyon nem akaródzott neki elengednie barátját.

- Nem tudjuk bezárni az ajtót?

- Nem hinném, hogy gondot jelentene nekik egy bezárt ajtó, Percy.

- Oké, csak egy tipp volt. Akkor viszont fel kéne kelnünk, nem igaz?

- De, fel kéne.

Mivel egyikük sem mozdult, halkan felnevettek, kintről viszont már kezdett beszűrődni a táborlakók zsongása, ahogy a reggelihez készülődtek. Percy felsóhajtva érezte, hogy tényleg ideje lenne visszamennie a helyére, így végül kissé nyögve-nyelősen bontakozott ki a másik fiú karjai közül, felülve az ágyon.

- Azt hiszem, most már tényleg mennem kell.

Nico szintén felülve nyúlt felé, hátra simítva kócos barna haját.

- Visszaviszlek a házadba. Nem hinném, hogy most észrevétlenül tudnál kisurranni.

- Szerintem sem. - biccentette félre a fejét Percy, majd megfogva barátja kezét, két keze közé fogta. - Köszönöm, hogy itt lehettem az este, felejthetetlen élmény volt.

- Számból vetted ki a szót. Tudtam, hogy a köztünk lévő kapcsolat merőben más, mint a többiekkel, de nem hittem volna, hogy ennyire komolyan. Vicces, de nem is értem, eddig hogy nem vettem ezt észre.

Percy kicsit töprengett, mielőtt megkérdezte volna az egyértelműt.

- Akkor most... hogyan tovább? Te is szeretnéd ezt folytatni?

- Ha „ezt" alatt a kettőnk közötti kapcsolatra gondolsz, akkor nagyon is. - bólintott Nico határozottan. - Szeretném, ha mostantól együtt lennénk, Percy, ahogyan a párok szokták. Jó, nyilván titkolnunk kell, de szerintem ezzel együtt is boldogulni tudunk.

- De fura. - mosolyodott el Percy, miután alaposabban belegondolt a kialakult helyzetbe. - Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de szeretnék járni veled, Nico. Valahogy ez a tudat, és az, hogy iskola után is együtt maradunk, jó érzéssel tölt el. Valahogy biztosabbnak érzem a jövőmet. Nagyon érdekes.

Nico válasz helyett az idősebb fiú arcához nyúlt, majd kicsit magához húzva hajolt közelebb hozzá, lágyan szájon csókolva őt. Ezúttal már kicsivel könnyebben ment a dolog, Percy habozás nélkül fogadta el a közeledését, átkarolva a másikat, gyengéden csókolva egymás száját. Próbálták nem nagyon elhúzni, de így is kellett jónéhány másodperc, míg lehiggadva el tudták engedni egymást, nehézkesen kapkodva magukba a levegőt.

- Ez ugyanolyan jó volt, mint tegnap este. - suttogta Nico, mutatóujját végighúzva barátja alsóajkán, egy utolsó csókot adva még rá. - Asszem, ezzel sikeresen megpecsételtük a kapcsolatunkat.

- Elég hatásos volt. - mosolyodott el Percy, de ekkor kintről hangosabb beszédhangok szűrődtek be, mintha valamin vitatkoznának odakint, ami egyet jelentett azzal, hogy igencsak késésben vannak. - Nico...

- Tudom, máris megyünk. - bólintott a fiú, majd gyorsan kiszállva az ágyból, megragadva barátja karját léptek a legelső árnyékhoz, átcsusszanva a portálon át. Mire kettőt pisloghattak volna, már a Poszeidón bungalóban is voltak, ahol az előző szobához képest hétágra sütött a napfény a hatalmas ablakoknak és az üvegajtónak hála. - Reggeli után megint edzést kell tartanod?

- Igen, de nyugodtan eljöhetsz, ha gondolod, edzőtárs.

- Ott leszek. - ígérte meg Nico röviden, majd egy utolsó szoros ölelés után a fiú visszament a saját házába, Percy pedig váltásruhát kikeresve ment be a fürdőbe.

Teljesen átszellemülve látott neki a mosakodásnak, bágyadt arccal figyelve a tükörképét, miközben már a fogait mosta. Együtt járnak Nico-val. A fenébe is, tegnap csókolóztak, ma megbeszélték, hogy járnak, mindezt úgy, hogy senki más nem tudhat róla! Na jó, egy valakivel mindenképpen beszélnie kell, az pedig Annabeth. Kicsit kellemetlen lesz, de kénytelen megmondania neki, hogy szakít vele, ha már egyszer így alakultak a dolgok Nico-val. Agya folyamatosan a történteken kattogott, megállás nélkül a tegnapi és a mai csók lebegett lelkiszemei előtt, érezve, hogy ismét összeszorul a gyomra az erős vágyódástól. Nehezebben lélegezve hajolt előre, megtámaszkodva a mosdókagyló peremében, hogy összeszedhesse magát. Hogy fog így majd tanítani? Annyira szétszórtak voltak a gondolatai, hogy képtelen volt bármi másra koncentrálni. Vajon Kheirón rossz néven venné, ha ma kihagyná az edzést?

Éppen egy tiszta pólót vett magára, mikor hangos dörömbölést hallott a bejárati ajtón. Már-már vette a levegőt, hogy kiszóljon, mindjárt megy reggelizni, mikor hallotta, hogy a dörömbölő kivágva az ajtaját trappolt be a kinti szobába, elkiáltva magát.

- Percy! Percy, itt vagy?! - csattant fel Grover rémült hangja, amire Percy azonnal reagálva sietett ki a fürdőszobából, a nadrág elejét gombolva még be.

- Itt vagyok, mi a baj? - kérdezte aggódva, látva barátja ijedt arcát.

- Percy, mi történt? - kérdezte Grover, megrángatva a másik felkarját. - Miért változott át a bungalód?!

- Miről beszélsz? - szeppent meg Percy, körülnézve a házban, de semmi változást nem látott. - Hogy-hogy megváltozott a bungaló? Tökre ugyanúgy néz ki, mint eddig.

- Odakint, a ház fala! És a Holdvirágok! - nyögte ki Grover, majd megragadva barátja karját, kirángatta a házból. - Ezt nézd!

Percy eltátotta a száját is, mikor kilépve az ajtón, felmérte a saját házát. A barna, kagylókkal borított falakon vékony, friss borostyán-hajtások kúsztak felfelé, apró kapaszkodóikkal megtapadva a göröngyös falon. A ház körülötti kékfényű Holdvirágok között pedig megjelent néhány szintén fiatal, enyhén áttetsző kardvirág, a két virág illata kellemesen passzolva egymással vegyült el.

- Percy, miért néz ki úgy a házad, mint Nico-é? - nyikkant meg a szatír kétségbeesve, a hajába kapaszkodva, mintha valami hatalmas csapás érte volna a környéket. - Miért vannak itt is borostyánok meg ezek a rettenetes virágok?

- Nem tudom. - ingatta meg a fejét a srác, komolyan nem értve a dolgot. - Talán csak a szél hozott át magokat vagy mit tudom én.

- Ezek a növények nem így szaporodnak, csakis hajtással vagy hagymával. Ezeket valaki ideültette az éjjel. Lehet, hogy Nico di Angelo viccelt meg?

- Ő nem lehetett. - rázta meg a fejét Percy, de azt már nem merte kimondani, hogy azért nem, mert tegnap estétől ma reggelig együtt volt vele. - Biztos, hogy valamelyik nimfa szórakozik.

- Nem tudom, de eléggé ijesztő. Szólni kéne Kheirón-nak, hogy távolítsa el innen ezeket, különben mindent belepnek.

- Felesleges, engem nem zavar.

- De Percy...

- Tényleg nincs baj, Grover, ne aggódj. Hagyjuk így, nekem tetszik.

- Komolyan? De hát... ez Alvilági virág...

- Ne foglalkozz vele, inkább menjünk reggelizni. Mindjárt éhen halok. - fogta meg a szatír karját Percy, majd otthagyva a némileg átalakult bungalót, elindultak az étkezde felé. - Nem nagyon tudtunk beszélni, mióta visszajöttél. Sikerül odakint fenntartani a rendet?

- Nos... őszintén, azért is jöttem vissza, mert az utóbbi időben furcsa dolgokra figyeltem fel. - mesélte Grover menet közben. - Mostanában elég sokat reng a föld mindenfelé, és néhol furcsa repedéseket találunk a talajon, mintha valaki fúrásokat végzett volna. Még nem tudtuk megállapítani a miértjét, eléggé mélyre nyúlnak a lyukak, így visszajöttem Kheirón-hoz tájékoztatni őt erről. De Mr. D. mondta, hogy egy hasonló lyukat találtatok ti is nem messze, azt ment el kivizsgálni.

- Amiből egy szörny bújt elő. Vagy akart belemenni, ki tudja - mondta Percy komor arccal. - Ha ez igaz, és több hasonló lyukat is találtatok, akkor eléggé komoly lehet a probléma. Kheirón már visszatért?

- Ma reggel láttam őt a Nagy Házban, de nem tűnt idegesnek. Majd reggeli után biztos be fog hívni minket megbeszélésre.

Percy beleegyezően bólintott, kicsit megnyugtatva őt a hír, hogy Kheirón visszatért és nincs akkora baj, ha nem hívott össze egy rendkívüli gyűlést. Éppen odaértek az étkező pavilonhoz, mikor azt látták, hogy a táborlakók kisebb csoportja körbeállt valamit az egyik asztalnál. Percy enyhén összeráncolva a homlokát szaporázta meg a lépteit, ugyanis azt látta, hogy a Poszeidón asztal köré sereglettek.

- Már megint mi van? - kérdezte félhangosan, majd odaérve, félretolt néhány Apolló házbeli fiút. - Mi történt? Miért áll itt mindenki?

- Percy, mi történt az asztalotokkal? - lépett ekkor mellé Annabeth, értetlenkedő arckifejezéssel. - Ez a ti művetek?

- Te meg miről beszélsz? - kérdezte Percy, kissé elvesztve a türelmét, de ekkor meglátta, hogy mi volt a csodálkozás oka. - Ez meg mi a nyavalya?

Döbbenten állt meg egy nagyobb asztal előtt, ami tegnap még két különálló részből állt. A Poszeidón és a Hádész asztal valamikor az est folyamán konkrétan összefonódott, a rajtuk lévő asztalterítők összeolvadtak, mind a két bungaló jelét magukon viselve.

- Ez nagyon komoly! - lelkendeztek az Ellelop fivérek, a Hermész bungaló vezetői. - Ez nekünk eszünkbe sem jutott, hogy így lehetne egyesíteni az asztalokat. Király munkát végeztetek, Percy!

- Micsoda? - nyikkant meg Percy. - De hát ezt nem is én csináltam!

- Akkor biztos Nico volt. Tutira unta, hogy egyedül kell ülnötök, így elintézte, hogy egy asztalotok legyen.

- Szerintem is ő volt, láttam idefelé a házát, és elég furán nézett ki. - mondta ekkor az egyik Árész házbeli fiú. - Tele volt a fala kagylókkal meg olyan virágokkal a háza előtt, mint nálad, Percy.

Percy most összenézett Annabeth-szel, majd az ismét riadt arcot vágó Grover-rel.

- Esküszöm, hogy ez nem a mi művünk. Halvány gőzöm sincs, miért néz ki mindkettőnk háza így, és mi történt az asztalainkkal.

- A te házad is megváltozott? - rebbentek meg a szemei a lánynak, mire összeráncolva a homlokát gondolkodott el. - Ezt nem értem. Még sosem hallottam ilyenről.

Ekkor egy újabb személy lépett melléjük, megragadva Percy karját.

- Percy, valami történt a Hádész bungalóval. - kezdte Nico aggodalmasan, de ekkor tekintete az asztalokra tévedt. - Ez meg mi a csuda? Ezek a mi asztalaink?

- Igen. Az én házam is megváltozott, olyan növények vannak körülötte, amilyenek a te házad körül nőnek. Aztán meg itt van ez az asztal téma. Halvány gőzöm sincs, hogy mi folyik itt. - tárta szét a karját Percy.

- Mi ez a zajongás? - érkezett meg ekkor Dionüszosz is, mérgesen nézve szét az összegyűlt táborozók közt. - Szabadna tudnom, hogy mi ez a nagy izgalom? Tán ingyen osztanak valamit?

Mikor neki is megmutatták az asztalokat és említve lettek a házak is, az isten először meglepődni látszott, majd összevonva a szemöldökét nézett Nico-ra, mintha az ő hibája lett volna a felfordulás. Végül tapsolva kettőt jelzett mindenkinek.

- Ezen ráérünk később is töprengeni, most mindenki kezdjen el reggelizni, míg megteheti. Gyerünk!

Most mindenki halk pusmogással látott neki ételt kiszedni és a tűz mellett feláldozni a legfinomabb falatokat, addig Percy és Nico összenézve haboztak néhány másodpercig.

- Most mi lesz? Egy helyre kell ülnünk így, nem igaz? - kérdezte Percy, vetve egy bizonytalan pillantást a főasztal mögé telepedő isten felé.

- Mindenesetre ne ácsorogjunk itt, egyhelyben, menjünk szedni. - fogta meg az idősebb fiú alkarját Nico, majd gyengéden maga után húzva indultak el az étellel megpakolt asztal felé.

Percy próbált nem törődni a többiek furcsálló tekintetével, sem Annabeth és Grover aggodalmas arcával, így lehajtott fejjel szedték ki a reggelinek valót, majd sorban állva a tűznél, ők is beledobták az étel-áldozatokat. Most nem mert magában sem kommunikálni az apjával, így csak tisztelettudóan felajánlotta neki az ételt, majd gyorsan visszamenve ült le a közössé vált asztalhoz. Nico is követve ült le közvetlen mellé, ő is eléggé elgondolkodva.

- Szerinted mi folyik itt? - kérdezte kis idő múltán Percy, próbálva olyan halkan beszélni, hogy más ne hallja. Ami nem is volt olyan nehéz, hiszen az összes asztalnál fennhangon beszélgettek, ami tompította az ő hangját.

Nico csak a fejét ingatta.

- Nem tudom. Először azt hittem, hogy valakik szórakoztak, de mégis elvetettem az ötletet. Valami másnak kell állnia a háttérben. Mindenesetre, egy kicsit még örülök is a helyzetnek. - nézett ekkor barátjára. - Így legalább végre egymás mellett ülhetünk, anélkül, hogy megbüntetnének.

- Ebben igazad van. Meg amúgy is, nekem egészen tetszik a bungalón történt változás. Nagyon szépek azok a kardvirágok és tök jól illenek az én Holdvirágaim közé. A borostyán sem áll rosszul a barna falon. Nálad milyen változások vannak?

- A kagylók. - mosolyodott el Nico. - Néhány egészen gyönyörű kagyló jelent meg a falakon, és ha jól láttam, pár Holdvirág is megjelent az enyéim között. Plusz egy apró kis forrás tört fel a ház mögött, lefelé folyva a patak felé. Csupa olyan dolog, ami a Poszeidón bungalóra jellemző, de amúgy egészen tetszik ez a változás. Ha nem is jövünk rá az okra, nekem megfelelő lesz így is.

Percy bólogatott, majd megnyugodva folytatták az evést, örülve annak, hogy legalább most egymás mellett ülhettek.

A reggeli végén viszont nekik nem sikerült távozniuk, mert Dionüszosz felállva intett nekik.

- Mr. di Angelo és mr. Jackson, jöjjenek velem. - mondta erélyes hangon, majd elindult a Nagy Ház felé.

Percy-t még az sem nyugtatta meg, hogy ritka alkalmak egyikeként kimondta az eredeti nevét, mert jól tudta, hogy ez nem jelent semmi jót. Váltva egy gyors pillantást álltak fel az asztaluktól, majd csendben követték a vezetőjüket a házba. Odabent Kheirón éppen egy Írisz-üzenetet váltott néhány kentaur rokonával, akik így első hallás alapján talán szintén az ügyön dolgoztak vele.

- Sziasztok, fiúk. - üdvözölte a két belépőt Kheirón, miután végzett a megbeszéléssel a rokonaival. - Örülök, hogy itt vagytok, amúgy is beszélni szerettem volna veletek.

- Minden rendben, tanár úr? - kérdezte Percy aggódva, egy pillanatra azt is elfeledve, hogy az idősebb isten vajon miért hívatta be őket ide.

- Egyelőre még nem tudok semmi bíztatót mondani. Folyamatosan kapjuk a híreket furcsa lyukakról a földben, egyelőre még nem tudjuk, hogy mi okozhatta. Olyan, mintha valakik lefúrnának a mélybe, de semmi nyomot nem találtunk a környéken. Most még várjuk a további jelentéseket, Grover-t is arra kértem, hogy mozgósítson minél több erdei lényt, hogy segítsenek a keresésben. Már csak abban bízhatunk, hogy az istenek időben rájönnek a megoldásra, hogy mi állhat a háttérben, és megtudjuk, milyen lény állította elő azt a lélekkristályt.

- Apám megígérte, hogy amint tud, szól nekem, ha találtak valamit. - mondta Nico, ekkor viszont Dionüszosz szakította őket félbe.

- Kheirón, ha megbocsátanál, szeretnék pár mondatot váltani a fiúkkal.

A kentaur meglepődni látszott, némi aggodalom jelenve meg a szemében.

- Valami bajba kerültek?

- Köszönöm az aggodalmadat, de most szeretnék négyszemközt beszélni velük. - ült le a kanapéra Dionüszosz, félredobja egy iratokkal teli mappát a kisasztalra. - Addig beszéljétek meg a kis szatírunkkal a további kutatási területeket.

Kheirón érzékelte a burkolt parancsot, és bár kelletlenül, de végül elhagyta a házat. Percy, ha eddig annyira nem is, most igencsak elkezdett idegeskedni, ösztönösen húzódva barátja mellé. Vajon mi a probléma?

Dionüszosz most a két előtte álló fiúra nézett, hol egyikükre, hol másikukra, míg végül Nico-n állapodott meg a tekintete.

- Mr. di Angelo. Megmagyaráznád, hogy mi folyik közted és mr. Jackson között? - kérdezte váratlanul, amitől hirtelen azt érezték, mintha pofon vágták volna őket.

Nico arca elsápadt, Percy pedig olyan vörös lett, mint a főtt paradicsom. Mikor egyikük sem válaszolt, Dionüszosz felsóhajtva dőlt hátra, karba tett kezekkel. Így most egészen egy komoly isten benyomását keltette.

- Láttam mindkét bungalót és az asztalokat is. Ezek a változások nem szoktak csak úgy végbe menni, ezt neked kéne a legjobban tudnod, Nico.

- Nekem? Mégis mi közöm van hozzá, uram?

Dionüszosz gyanakodva fürkészte a fiú arcát, de arról csak őszinte értetlenséget tudott leolvasni.

- Értem, szóval erről nem beszélt az apád. Ebben az esetben jó lenne, ha felkeresnéd őt, hogy adjon neked némi felvilágosítást az ügyben, addig is, örülnék neki, ha ti ketten némi távolságot tartanátok egymástól. Percy Jackson, te most visszamész az új kölykökhöz a kardvívást tanítani, míg a barátod szépen hazalátogat némi atyai jótanácsért.

- Nem terveztem visszamenni az Alvilágba, uram. - jelentette ki Nico feszülten, miután fogalma sem volt arról, hogy a másik miről beszél.

- Ó, dehogyis nem. Most azonnal visszamész, mert később nincs kedvem hallgatni az öregeitek mérgelődését, hogy milyen rendet tartok itt a táborban. Éppen elég a többi kölyköt kordában tartani, arra aztán végképp nincs energiám, hogy még titeket is én neveljelek. Több mondandóm nincs egyelőre, úgyhogy távozhattok, mindketten követve, amit mondtam. Most!

A két fiú teljesen összezavarodva hagyta el a házat, Percy kissé ijedt arcot vágva, Nico viszont nagyon felbosszantva magát.

- Mi a fene ütött ebbe meg? - kérdezte bosszúsan, mikor már jócskán elhagyták a Nagy Házat. - Mi köze van apámnak ahhoz, hogyan néz ki a bungalónk?

- Nem tudom, de jobb lesz, ha megfogadod, amit mondott és hazamész. Nem akarom, hogy valami gilisztává változtassa bármelyikünket is. - motyogta Percy, feszülten dörzsölve meg a karját. - Egy kicsit rám hozta a frászt, egy pillanatra azt hittem, hogy tud rólunk.

- Szerintem tud is. Különben miért mondta volna, hogy maradjunk távol egymástól? - kérdezte Nico, de azt már nem akarta hozzátenni, hogy múltkor az apja is pontosan ezt mondta. Nem, mintha bármelyikükre is hallgatna. - De mindegy is, ha azt hiszi bárki, hogy közénk állhat, akkor nagyot téved.

- Pedig csak tegnap döntöttük el, hogy együtt leszünk. - sóhajtotta Percy, kezdve egy kicsit bosszús lenni. - Miért van az, hogy minden ellenünk játszik? Emiatt a nyavalyás összeolvadás miatt most egyenesen a figyelem központjába kerültünk!

Nico most óvatosan megfogta barátja kezét, a mellkasához vonva, próbálva nem feltűnősködni.

- Percy, semmi baj. Ha visszajövök, majd mindent átbeszélünk, nyugodt körülmények között, oké? Hátha apám vissza tudja állítani a bungalók kinézetét, utána hamar leszállnak majd rólunk. Az a fontos, hogy tartsuk magunkat a megbeszéltekhez, rendben?

Percy sejtette, hogy a másik amiatt aggódik, hogy ő esetleg visszakozni akar, de az lett volna az utolsó dolog, amire rávehették volna. Most eltökélt tekintettel nézett a fiú barna szemeibe.

- Minden rendben, Nico, nem fogok meghátrálni. Eldöntöttük, hogy együtt maradunk, és én ehhez fogom tartani magamat. Te sokkal fontosabb vagy számomra, mint bármilyen tiltás vagy bárkinek az érdeke.

A fiú egy mély levegőt vett, így próbálva visszatartani magát attól, nehogy valami meggondolatlant cselekedjen. Egyedül a szemeiben felizzó láng mutatta, hogy milyen szenvedély uralkodik benne.

- A legszívesebben megcsókolnálak, Percy Jackson. Itt és most, mindenki szeme láttára, ha nem tudnám előre, hogy ezzel többet ártanék a kapcsolatunknak. Remélem, ez lesz most sokáig az utolsó utam az Alvilágba, mert szeretnék végre legalább egy teljes napot veled tölteni, kettesben, minden zavaró tényező nélkül.

- Lassan majd arra is sor kerül. Már rettenetesen várom. - jelentette ki Percy egy felhőtlen mosollyal, majd végül egy szoros ölelést megengedve maguknak, elváltak egymástól.

Nico ismét a háza felé vette az irányt, Percy pedig a gyakorló pálya felé igyekezett, de félúton váratlan társasága lett. Annabeth halvány mosollyal sietett mellé, majd megfogva a karját, elindult barátjával pont az ellenkező irányba, a Poszeidón bungaló felé.

- Gyere velem, Percy.

- Várj, Annabeth, nekem most a gyakorló pályára kell mennem. - próbált Percy tiltakozni, de a lány nem hagyta magát.

- Már szóltam az Ellelop fivéreknek, hogy ma helyettesítsenek téged, mert más feladatot kaptál.

- Miért is?

- Azért, mert beszédem van veled.

Percy felsóhajtva engedte, hogy szabályosan a saját házába toloncolják, hiszen, ha már így esett, neki is lenne mit megbeszélnie barátnőjével. Belépve, mindketten leültek a fiú ágya elé a szőnyegre, néhány másodpercig csendben ücsörögve.

- Miért hívatott be titeket Mr. D.? - kérdezte meg végül Annabeth csendesen, felhúzott lábait átkarolva a karjaival.

- Nos... nem vagyok benne egészen biztos.

- Az meg hogy lehet? Mit mondott nektek? Azt hitte, hogy ti viccelődtetek az asztalokkal meg a házakkal?

- Nem egészen.

- Akkor mi a helyzet? Vagy nem akarod elmondani? Ha leszidott valamiért, szólj és kitalálunk valami védelmet az érdekedben.

Percy halkan felnevetett a feltételezésen.

- Köszönöm, de erre nem lesz szükségem. Tudod... ez egy kicsit bonyolultabb dolog ennél.

- Hallgatlak.

- Igazából már én is szerettem volna beszélni veled... aminek ehhez is köze van. - itt a fiú most alaposan átgondolta a mondandóját, nem akarva megsérteni a lányt. - Annabeth. Ugye tudod, hogy mennyit jelentesz nekem? Hosszú évek óta társak vagyunk, rengeteg mindenen mentünk már keresztül, soha jobb barátot nem kívánhatnék magamnak, mint te.

Ennek hallatán Annabeth szomorúan elmosolyodott, mintha sejtette volna a folytatást.

- Tudom, Percy, számomra is kimondhatatlanul fontos vagy. De te nem ezt szeretted volna mondani, igaz?

- De, mert akarom, hogy tudd, nem azért teszem azt, amit tenni fogok, mert nem vagy elég nekem. Te vagy a legszuperebb csaj a világon, gyönyörű vagy, okos és vicces, és tudom, hogy egy nap híres építész lesz belőled, aki istenekhez méltó építményeket fog felállíttatni, és...

- Percy, semmi baj, de tényleg. Ki a szerencsés lány? - kérdezett végül rá Annabeth, félbeszakítva barátja kétségbeesett magyarázkodását.

Percy elszégyellte magát.

- Ennyire látszik?

- Nagyon jól tudom, hogy a mi kapcsolatunk sosem volt valami mély, és magamban már egy ideje sejtettem, hogy ennyi nem lesz neked elég. Az a baj velem, hogy én Athéné-hez hasonlóan csak intellektuálisan szeretek emberekkel érintkezni, nem köt le a testi kötődés. Igazságtalan voltam veled szemben, hogy ennek ellenére magam mellett akartalak tudni, mert ettől függetlenül remek társak vagyunk, és te minden téren megértesz engem.

- Igen, mint barátok. Asszem mindig is ez volt a probléma, hogy sosem voltunk képesek túllépni a köztünk lévő baráti kapcsolaton. - bólintott Percy, és megkönnyebbülten fogadta, hogy a lány milyen megértő a helyzettel. - Szóval... igazából csak azt szerettem volna mondani, hogy ne erőltessük továbbra is ezt a kapcsolatot, és maradjunk helyette ugyanúgy a legjobb barátok, rendben? Persze, csak ha te is így gondolod!

- Ez nem is kérdés, Percy. Te és Grover vagytok a legjobb barátaim, kire, ha nem rátok számítsak? - nevetett fel Annabeth, majd miután túlestek a gyors szakításon, ismét megkérdezte. - Ne haragudj, de puszta kíváncsiságból, most komolyan, ki vett le végül a lábadról? Itt lakóról van szó, vagy kint ismerkedtetek meg?

Percy ettől a kérdéstől tartott a leginkább, reménykedve benne, hogy nem teszi fel még egyszer a kérdést. Most vajon mi a fenét csináljon? Talán joga lenne tudni, de nem tudta, hogyan fogadná, ha közölné vele az illető kilétét.

- Nem akarod elmondani, ugye? Akkor bizonyára ismerem őt. Semmi baj, Percy, nem akarlak ráerőltetni, csak kíváncsi lettem volna a választásodra. - bólintott a lány megértően, de mikor vette a lendületet, hogy felálljon, a fiú váratlanul megragadta a csuklóját, visszatartva.

- Ne haragudj, csak... kicsit nehéz erről beszélnem. - nyögte ki Percy, hirtelen elpirulva a zavartól. - Még... még elég friss ez a dolog... konkrétan tegnap beszéltünk először arról, hogy együtt leszünk. Aztán jött ez az egész ház meg asztal mizéria, majd még Mr. D. is behívatott minket magához, mintha bárkinek is köze lenne ahhoz, mihez kezdünk az életünkkel.

Annabeth szemei kikerekedtek ennek hallatán.

- Nico? - suttogta hitetlenkedve.

Percy habozva bólintott egyet.

- Szóval ezért voltatok ennyit együtt az utóbbi időben?

- Nem egészen. Az utóbbi 1-2 napban jöttünk rá, hogy voltaképp mit érzünk egymás iránt, az idáig csak azt tudtam, hogy mennyire hiányzik, amikor nincs velem. Azt vettem észre, hogy egyre jobban és jobban vonzz magához, és amikor meglátom őt, leírhatatlan örömöt és megnyugvást érzek mellette, mintha hazatértem volna. Most már tudom, hogy ő az igazi partner számomra, hiába vagyunk mindketten fiúk.

- Tudod... bár meglepett, de valahol mégsem. Ez most kicsit furán hangzik, de így van. - nevetett fel Annabeth. - Nem hittem volna, hogy ő a választottad, de így belegondolva, tényleg voltak jelek. És abban is igazad van, hogy az ő közelében felvillanyozódsz, nem egyszer láttam már, hogyan reagálsz az érkezésére. Szereted őt, ugye?

Percy csak egy pillanatig habozott, mielőtt kimondta.

- Igen. Szeretem Nico-t, jobban, mint bárki mást. Számomra ő ugyanolyan fontos, mint az édesanyám, és úgy döntöttünk, hogy ha kijárom az iskolát, akkor összeköltözünk, egymást erősítve.

- Ennek igazán örülök, Percy. Tudom, hogy mennyire aggasztott téged, hogy mi lesz majd az iskola után, de ha sikerül összeköltöznötök, akkor minden megoldódik. Azért ugye majd megadjátok a címeteket, hogy a későbbiekben is bandázhassunk?

- Ezt kérni sem kell, nélkületek nem ugyanaz a szörnyvadászat. - nevetett fel Percy, mire megkönnyebbülten ölelték át egymást. - Annabeth, hálásan köszönöm, hogy ennyire megértő vagy velem szemben. Soha nem akarnék ártani neked, de hazudni sem fogok.

- Percy, ennek így kellett lennie. Hidd el, hogy nekem is szörnyű lelkiismeretfurdalásom van amiatt, mert elhanyagoltalak, így inkább nekem kéne bocsánatot kérnem tőled. De egyezzünk meg, hogy többet nem is feszengetjük ezt a témát. Mostantól mindketten a saját utunkat járjuk a kapcsolatok terén, a legjobb barátok maradva.

- Ígérem, Annabeth.

- Helyes. Akkor most élvezd ki a kis szabadidődet, én addig visszamegyek a tervrajzaimhoz.

Még megölelték egymást, majd miután a lány távozott, Percy hatalmas megkönnyebbüléssel a lelkében huppant vissza a padlóra, egy mély sóhajjal döntve hátát az ágy szélének. El se hitte, hogy ilyen jól ment a szakítás, pedig százféle verziót felsorakoztatott már maga előtt, hogyan kéne levezetni. Nagyon örült annak, hogy sikerült a barátságukat is megóvni, ettől félt a legjobban, hogy a lány majd többé szóba sem akar majd állni vele. És mindezek tetejében azt is elfogadta, amit a másik fiúval kapcsolatban mondott.

És ekkor leesett neki, hogy mit is mondott nem olyan régen. Kiegyenesedve kapott a szájához, mint aki nem hiszi el a saját szavait.

- Szeretem. Én tényleg szerelmes vagyok Nico-ba!

10. fejezet: Közös életfonál

Nico valamennyivel 5 óra előtt ért vissza a táborba, kivételesen még sikerülve vacsora előtt megérkezni. Kilépve a Hádész bungalóból, először a Nagy Házhoz akart volna elindulni, hogy minél előbb közölhesse Kheirón-nal és Mr. D.-vel a rossz híreket, de ekkor eszébe jutott, hogy talán nem ártana, ha a többiek is ott lennének, mikor beszámol a hallottakról. Tehát útirányt váltva indult el a házak mentén, a Poszeidón bungaló felé tartva, de mivel nem messze a tóparttól gyalogolt, kiszúrta a keresett két alakot a pavilonnál, amint valamin vitatkoztak. A közelükbe érve, hallotta is az igencsak fura párbeszédet.

- Szerintem megcsinálja. Van elég vér a pucájában. - jelentette ki Annabeth határozottan, Percy viszont azonnal megrázta a fejét.

- Nem, nem lesz. És nem azért, mert gyáva, hanem mert nem tud itt maradni sokáig. Ha megkéri a kezét, akkor csak lelkiismeretfurdalása lesz, amiért ő a világot járja, míg a lány itt marad. - érvelt Percy.

- De Grover nagyon szereti őt. Már évek óta együtt vannak, biztos vagyok benne, hogy ha Borókának gondot okozna a sok távollét, akkor nem várna rá tovább.

- Ez szép érv, de én akkor is kitartok az álláspontom mellett.

- Én is. Remélem, bírod a vereséget, Hínáragy.

- Már, ha egyáltalán veszítek, Észlány.

Nico most elunva a láthatatlan fél szerepét lépett melléjük.

- Sziasztok. Min vitatkoztok ilyen hevesen?

- Szia, Nico. - köszönt neki Annabeth. - Percy és én fogadtunk, de mivel úgyis én nyerek, remélem, sikerül őt megvigasztalnod, főleg a sakk utáni csúfos veresége után.

- Még semmi sem biztos, akár te is jöhetsz velem reggel kenuzni. - jelentette ki Percy felháborodva, de figyelme máris elterelődött az előző témáról azzal, hogy barátja végre felbukkant. - Szia, Nico. Bocsi, az a helyzet, hogy Grover nemrégen említette, hogy ma erőt akar venni magán és megkéri a barátnője kezét. De mivel ezt már nem először mondta, így most Annabeth-szel azon tanakodtunk, hogy meg meri-e tenni, vagy sem. Mivel mindketten kitartottunk az álláspontunk mellett, így fogadtunk. Ha Grover tényleg megkéri Boróka kezét, akkor Annabeth nyer és ma este egy sakkpartival akar ismét a földbe döngölni. Ha viszont mégsem kéri meg a lány kezét, akkor én nyerek, és holnap reggel egy kenu versenyt fogunk ketten tartani. Ki miben jobb.

- Ez egy igazságos megegyezés. És bocsánat, Percy, de én is egyet értek Annabeth-szel, Grover jobban járna, ha megkéri annak a nimfalánynak a kezét, különben tényleg hoppon marad. - tárta szét a karjait a fiú, majd a következő pillanatban megmarkolva barátja derekánál a pólóját, mire magához húzva ölelte át. - Ettől függetlenül nagyon szívesen megvigasztallak, ha netán arra kerülne sor.

Percy kissé elpirulva viszonozta az ölelést, arcát jólesően fúrva bele barátja fekete pulóverébe, magába szívva kellemes, hűs illatát. Most, hogy rájött, mennyire szereti őt, már egészen természetesnek tűntek ezek az érzések, amiket kiváltott belőle egyetlen öleléssel is.

- Ebben az esetben én már csak nyerhetek. - mondta nevető hangon, de ekkor nem messze Grover-t vették észre közeledni, ráadásul fülig érő szájjal, úgy ugrálva, mint egy igazi bakkecske.

- Húha, Percy, én úgy látom, hogy nagyon fel van dobódva. - jegyezte meg ekkor Annabeth, széles mosollyal. - Asszem, készítheted magadat az esti agytornára.

Percy, látva barátja kicsattanó örömét, hirtelen nem is találta vészesnek a vereséget.

- Tudod, ahogy elnézem azt a vigyort az arcán, már örülök is annak, hogy én vesztettem. - mondta elérzékenyült hangon, miközben már elengedték egymást Nico-val, automatikusan összekulcsolva ujjaikat.

Annabeth nem mondott erre semmit, de egy kedves mosolyt küldött barátja felé, jelezve, hogy értékelte ezt a nemes hozzáállást barátjuk sikeréhez.

Grover fejvesztett rohanással közeledett feléjük, már messziről integetve, néha ugorva egyet-egyet a levegőbe.

- Sikerült! Sikerült! - kiabálta, és mikor melléjük ért, szabályosan Percy nyakába vetődött, aki rémülten elengedve Nico kezét fogta meg szatír barátjuk karját, hanyatt esve a lendülettől.

- Áú, Grover, lökött vagy? - nyögött fel a fiú, de utána nem bírva ki nevette el magát. - Ne is mondd, végre megtörtént a csoda?

- Jaj, ne haragudj, Percy, igazán sajnálom, hogy ledöntöttelek a két lábadról! - szabadkozott Grover, majd Annabeth segítségével lekecmergett barátjáról, akit Nico segített talpra. - Csak... csak annyira örülök! Sikerült végre rávennem magamat, és mikor megkértem, hogy jöjjön hozzám, csak nevetett, hogy már azt hitte, sosem kérem meg a kezét.

- Ez igazán nagyszerű, Grover, gratulálunk! - ölelte át őt Annabeth, utána a két fiú is gratulált neki egy-egy kézfogással, Percy meg is ölelte barátját, egy szóval sem említve az előző fogadást.

- És akkor most mi lesz? Hol fogjátok megtartani a menyegzőt? Vagy... ez hogyan működik nálatok? - érdeklődött Annabeth izgatottan.

- Hát... igazából nem lesz egy nagy műsor, Boróka közölni fogja a szüleivel a dolgot, aztán majd később megbeszéljük az időpontot és egy kis családi körben megüljük a lakodalmat. Hoppá, nekem is kell szólnom a rokonaimnak, meg valahonnan ruhát is kell szereznem... meg összeállítani a vendéglistát, és intézkedni a helyszínről, az ételekről...

- Grover, nyugi, ne kapkodj ennyire. - állította őt le Percy gyorsan, mielőtt barátja teljesen bepánikolna az előre láthatóan macerás előkészületek gondolatától. - Ha gondolod, mi segítünk nektek mindenben.

- Ezt komolyan mondod, Percy? - kérdezte Grover kikerekedett szemekkel, hálával az arcán.

- A legjobb barátunk vagy, még szép, hogy segítünk, hiszen ez egy csodálatos esemény lesz az életedben.

- Ó, Percy, köszönöm! - karolta át őt Grover, majd még megköszönve Annabeth-nek és Nico-nak is a segítségüket, boldogságtól mekegve nyargalt el, hogy minél előbb neki láthasson a szervezkedésnek.

Nico megvárta, míg szatír barátjuk kellő távolságra elment, utána elkomorult tekintettel fogta meg Percy és Annabeth karját, magára vonva a figyelmüket.

- Nem akartam Grover előtt mondani, de azért kerestelek meg titeket, mert beszélnünk kell. Azonnal Kheirón-hoz és Mr. D.-hez kell mennünk, mert a hírek, amiket hoztam, nem túl kecsegtetőek.

Két barátja szintén elkomorulva biccentett, majd sietős léptekkel elindultak együtt a Nagy Ház felé.

- Köze van a próféciához? - kérdezte Percy aggódva.

- Nem tudom. Egyelőre a fura lényekről esett szó, de ezt még nem lehet összeegyeztetni a jóslattal.

- Fura lények? - nyikkant meg Annabeth. - Szóval több is van belőlük?

- Majd bent elmondok mindent. Mr. D. sem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen róla.

Kheirón-ra az íjászat pályán találtak rá, így neki is szólva, együtt mentek a táborvezetőhöz, aki a melegre való tekintettel a hűs házban sziesztázott, még vacsora előtt. Éppen egy jéghideg nektáros poharat húzott meg, mikor a többiek beléptek, amitől nem igen lett jobb kedve.

- És már megint itt van a triumvirátus. Ha megint rossz híreket hoztok, már fordulhattok is kifelé.

- Nem hinném, hogy azzal ki lenne segítve, uram. - jegyezte meg Nico, az asztal mögé állva. - Sajnos tényleg rossz híreket hoztam, ezért is szóltam a többieknek. Apámék utána jártak annak a homoklénynek, és a következőket állapították meg: hogy még rohadt sok van belőlük, szerte az országban. Körülbelül 450 hasonló lélekkristállyal rendelkező szörnyet fedeztek fel, a legtöbben a föld mélyében, lefelé fúrva a föld magja felé. Ahányat tudtak, megöltek belőlük, de még rengeteg lehet belőlük világszerte, így egy azonnali tanácsot hívtak össze ma este az Olimposzon, ahová önt is várják, Dionüszosz uram.

Mr. D. a hír hallatán elkomorulva tette le a poharát, ezúttal már neki sem volt kedve viccelődni.

- Azt mondod, világszerte? Mi az ördögöt akarnak ezek a lények? Hogyan lehetnek ennyien? És ki gyártja őket?

- Ezekre sajnos még nincs válaszom, de minden bizonnyal Zeusz Úr ezt akarja megvitatni a mai gyűlésen. Apám majd Önnek is elmondja a kristálylelkekkel kapcsolatos tudnivalókat, mert attól függetlenül, hogy nem ismeri a honnét származásukat, képes arra, hogy elpusztítsa a kristályokat és szabadon engedje a fogvatartott lelkeket.

- Ebben az esetben talán mégiscsak a próféciáról van szól. - vélte Kheirón, alaposan átgondolva a hallottakat. - Hiszen ezeknek a lényeknek az Alvilághoz van köze, és csak ő képes kiszabadítani a lelkeket. Vagyis még te, Nico, hiszen egy azon képességeitek vannak. Hiszem, hogy ezeket a lényeket egy magasabb intelligencia hozta létre, akkor viszont arról a valakiről kell a próféciának szólnia, aki ellen nektek van csak esélyetek.

- Azért ennyire ne haladjunk előre. - emelte fel a kezét Mr. D., majd egy mély sóhaj kíséretében állt fel, megroppantva a derekát. - Először essünk túl a formaiságon, odafent megvitatjuk, hogy mi a nyavalyával állunk szemben, aztán meglátjuk a továbbiakat. Kheirón, amíg elvagyok, te felügyelsz a biztonságra. Továbbra sem engedélyezem ennek a hírnek az elterjedését, amint visszajövök, jómagam hívom össze a lakókat, hogy eloszlassam a már kialakulófélben lévő elméleteket.

- Természetesen, Dionüszosz uram. - bólintott Kheirón tiszteletteljesen, mire a továbbra is zsörtölődő isten felállt, indulásra készen. Mielőtt viszont eltűnhetett volna, összevont szemöldökkel nézett a három fiatalra.

- Ti is itt maradtok, vigyázni a táborra. Ha bármilyen ostoba jószág feltűnne a környéken, gondolkodás nélkül végeztek vele. A legtöbb itteni kölyöknek fogalma sincs az igazi összecsapásról.

- Mindent megteszünk, uram. - bólintott Nico, hiszen nyilván neki szólt leginkább a burkolt célzás.

Dionüszosz minden további szó nélkül eltűnt a szemük elől, némi kellemes szőlő illatot hagyva csupán maga után.

- Akkor most már csak az isteneken múlik, hogy mit döntenek ebben az ügyben. - törte meg végül a csendet Kheirón, de a következő pillanatban a vacsorához hívó kürt is megszólalt. - Addig is, mintha semmi sem történt volna, menjünk vacsorázni. Amíg nincs közvetlen veszély, mást úgysem tehetünk az ügy érdekében.

Menet közben Annabeth Percy-hez hajolva szólalt meg halkan.

- Azért ne hidd, hogy elfelejtkeztem a fogadásunkról, Percy. Vacsora után, nálad, igazi vérre menő sakkjátszma.

Percy a szemeit forgatva lökte meg vállával a lányét, kicsit már leeresztve.

- Tudom, tudom, nem felejtettem el. Ugye te is jössz, Nico? - nézett gyorsan barátjára, próbálva kihasználni az alkalmat, ha csak egy kis időre is, de együtt lehessen vele.

- Ez csak természetes, úgy sincs más dolgom. - vont vállat Nico, mintha nem lenne nagy dolog, de szíve hevesebben kezdett lüktetni, és már alig várta, hogy ismét az idősebb fiúnál lehessen, még ha harmad magukban is.

A vacsorán ismét egy asztalnál ültek, hiszen a két asztal változatlanul össze volt fonódva, mindkét ház jelével ellátott terítővel a tetején. Miután a szokásos ceremóniával ételt áldoztak a kiválasztott isteneknek, egy kis ideig csendben eszegették a tányérjukra szedett tortillát és görögsalátát. Percy az egyik ezüst színű koponyamintát birizgálta az ujjával, mikor eszébe jutott az, amit még kérdezni akart a másiktól.

- Tudtál apáddal beszélni a bungalóink összeolvadásáról?

Nico még lenyelte a szájában lévő falatot, alaposan átgondolva a mondandóját.

- Igen.

- És?

- Azt hiszem, ezt majd inkább négyszemközt beszéljük meg, rendben?

Percy megszeppenve hümmögött válaszul, visszanézve a tányérjára. Te jó ég, biztos volt benne, hogy valami nagy gebasz lehet, ha barátja ennyire titkolózik. Azt mondjuk el sem tudta képzelni, hogy mi lehet az ok, de biztosan rossz, ha már Mr. D. is figyelmeztette őket.

Vacsora után mindannyian kihagyták a tábortüzet, majd annyi időre visszamenve saját bungalójukba, hogy lefürödhessenek és átöltözzenek, utána a megbeszélt időben a Poszeidón bungalóban gyűltek össze. Még Grover is csatlakozott, aki izgalmában nem bírt egyhelyben megmaradni a saját helyén, inkább ő is átjött, közben egy magával hozott papíron irkálva össze a fontos teendőket. Percy már előre előkészített a szőnyeg közepére egy alacsony kis asztalt, ami mellé törökülésben tudtak leülni, némi rágcsa és üdítő társaságában, amit ideérkezésekor hozott még magával. Többek között ezért is érte meg nagykorúnak lenni, ugyanis az ilyesmi dolgokat sem tiltották már meg, amíg nem lát neki árulgatni. A sakktáblát a bábukkal Annabeth hozta magával, egy elég ritka példányt, a fehér figurákat hegyi kristályból, a feketéket ónixból faragták ki évszázadokkal ezelőtt, még az édesanyjától, Athéné-től kapta a 20. születésnapjára. Azóta is nagy becsben tartotta, és csak különleges alkalmakkor vette elő, általában a saját háza-béli kölykökkel játszva.

- Milyen régen nem gyűltünk össze így együtt. - ült le az asztalhoz a lány is, ábrándozó hanggal, óvatosan letéve a faragott sakktáblát. - Mióta felnőttünk, egyre kevesebb időt szentelünk a bandázásra, pedig eddig évekig nem kellett tartanunk a világ végétől sem.

- A világ vége hangulat adja meg az igazi sava-borsát. - mondta Percy nevetve, miközben letéve a kibontott chipseket és az üdítőflakonokat az asztal szabad része elé, ő is leült a lánnyal szembeni oldalra. Grover a chipsekhez közel telepedett le egy kék színű babzsákfotelre, Nico viszont a világ legtermészetesebb módján közvetlenül Percy mögé ült, két oldalt kinyújtva lábait, barátja válla felett nézve le a táblára, ezzel alaposan zavarba hozva őt.

Mivel így szorosan összesimultak, Percy elvörösödve húzta kissé összébb magát, annak ellenére, hogy igencsak kedvére volt a helyzet. Attól kicsit megnyugodott, mikor látta, hogy sem Annabeth, sem Grover nem foglalkozik a kissé félreérthető szituációval, a lány nagy bőszen a figurákat rakosgatta a táblára, szatír barátjuk pedig egy XXL-es chipses zacskóban matatott, kiszedegetve a legnagyobb szirmokat.

- Ha nem zavar, innét figyelem az izgalmas játszmát. - hallotta közvetlen a fülénél Nico halk hangját, aki nyilván érzékelte a feszültségét. Ujjaival a derekánál lévő pólóba markolt, nehezen állva meg, hogy ne ölelje át őt, szorosan a karjába zárva.

- Nem gond. Szerintem bárhová ülnél, mindenhol ugyanazt a végeredményt fogom produkálni. - nyögte ki Percy, enyhén remegő hangon, majd hátra nézett. - De... azért maradj nyugodtan, rendben? Hátha te leszel a kabalám.

- Ahogy óhajtod. - vigyorodott el a fiú, majd egyik lábát felhúzva helyezkedett el még kényelmesebben, állát a másik vállára támasztva, ezáltal teljesen összesimulva.

- Hát akkor kezdjünk. Védd magad, Percy Jackson! - jelentette ekkor ki Annabeth, miután végzett a figurák elhelyezésével, enyhén félrebiccentett fejjel mosolyodva el, mikor észrevette két társa bizalmas helyzetét.

- Azért ugye tudod, hogy ez csak egy sakk játszma és nem egy gladiátor összecsapás? - vonta fel az egyik szemöldökét Percy a felszólítás hallatán, próbálva elterelni saját figyelmét a hozzá simuló másik testről.

Annabeth csak jókedvűen felnevetett, majd a fehér figurákkal lévén, ő nyitotta a meccset. Percy egy mély sóhajjal nézett fel először a plafonra, majd oldalra pillantott barátjára.

- Kérlek, ne röhögj ki, én tényleg elég gyatrán játszom.

- Eszem ágában sincs. Én sem vagyok egy sakk bajnok, úgyhogy ne aggódj. Próbáld meg élvezni a játékot, az sokat segít a koncentrálásban. - tanácsolta Nico, az asztal takarásában óvatosan végigsimítva barátja derekát a felső alatt.

Percy enyhén megremegve nyelt egyet, majd gyorsan visszanézett a sakkra. Hát akkor hajrá!

Bár meglepően ügyesen játszott, a játék mégsem tartott tovább fél óránál, mikor is Annabeth bejuttatva egy gyalogosát kapta vissza az előzőleg leütött királynőjét, ezzel három lépésben mattot adva Percy fekete királyának. Pedig a vége felé már Nico is betársult, mikor barátja egy-két jó lépést majdnem kihagyott, de még így sem tudta sokáig elhúzni a vereséget.

- Na jó! Nekem mára ennyi vereség elég volt! - borította el a királyát Percy ideges mozdulattal, majd duzzogást szimulálva tette karba a kezeit, miközben a chipes zacskót rágcsáló Grover-re nézett. - Kérlek, emlékeztess, hogy soha többé ne fogadjak Annabeth ellen.

- Én ezt mondom, mióta ismerlek titeket, de soha nem hallgatsz rám. - nevetett fel Grover, majd a kólás fémdobozt is benyelte végezetül. - Te jó ég, menten kipukkad a hasam! Ezer bocs, közben megettem minden chipset, nem volt szándékos, csak annyira untam magamat.

- Ilyet ne mondj, különben Annabeth téged is kihív egy menetre. - figyelmeztette őt Nico, változatlanul nem engedve el előtte ülő barátját.

Annabeth ennek hallatán viszont felcsillanó szemekkel nézett a fiúra, arcán egy kihívó mosoly jelent meg.

- Nico. Lenne kedved egy újabb játszmához? Te meg én. Lehetsz a fehérrel.

- Benne vagyok, de én inkább maradnék a fekete bábunál. Tudod, az imédzsem. - fogadta el a kihívást Nico.

- Akkor én nem zavarlak titeket... - kezdte Percy, kicsit már elpilledve a kimerültségtől, de Nico nem hagyta őt felkelni, átfogva a derekát fél kézzel fogta vissza.

- Maradj még, most légy te az én kabalám.

- Nem hinném, hogy jól járnál velem, nem láttad az előző játékomat?

- Volt hozzá szerencsém. - hagyta ennyiben a fiú, várakozóan nézve rá.

Percy végül megadóan bólintott, majd visszahelyezkedve dőlt hátra, hogy barátja elérje a táblát.

- A tét? - kérdezte Annabeth, amire Grover és Percy egyöntetűen kezdett tiltakozni.

- Nehogy fogadj vele!

- Eszedbe ne jusson!

Nico viszont egy igencsak veszélyes mosollyal viszonozta a lány kihívását, esze ágában sem volt meghátrálni.

- Legyen. Miben?

- Ha én nyerek, el kell hoznod nekem egy könyvet, Hádész könyvtárából. A címe: Túlvilági átjáró.

- Ismerem. Apám abban írta le, hogyan készítette el az emberi világ és az Alvilág közötti dimenzió átjárót, amin a Révész közlekedik. A lift és a csónak szerkezetét. - bólintott Nico. - Miért érdekel téged az a könyv?

- Viccelsz? Nem evilági tulajdonságú anyagösszetételek szerepelnek benne, amivel olyan dimenzióátjárókat is tudnék építeni, aminek hasznát venném az új Olimposz megépítésénél!

- Szóval te egy sima sakk játszma eredményére alapozva akarsz megszerezni egy olyan könyvet, amihez halandó még sosem nyúlt? Leszámítva engem.

- Miért is ne?

- Hát jó. Ha te nyersz, megszerzem neked.

- Szuper! Akkor most te jössz.

Nico most egy óvatos pillantást vetett barátjára, majd visszanézett a lányra.

- Tudod... Percy-vel azt terveztük, hogy ha kijárja az iskolát, akkor valahol a közelben szeretnénk maradni, egy közös házban, hogy ezáltal is jobban védve legyünk, és közel lehessen az édesanyjához.

- Tessék? - nyikkant meg Percy, nem értve, a másik miért keveri bele ezt a dolgot.

Annabeth erre bólintott.

- Igen, tudok róla.

- Ha én nyerek, azt szeretném, ha te készítenéd el a házunkat, Annabeth, a te saját elképzelésed szerint. Persze, a munkásokról és minden másról is neked kell gondoskodnod. - mondta ekkor Nico, alaposan megdöbbentve a kis társaságot. Még Grover is abba hagyva a rágcsálást tátotta el a száját.

- Hogyan? - kerekedtek ki a szemei a lánynak. - Hogy... én építsem meg a házatokat?

- Igen. Egyszer Percy is említette, hogy szívesen venné igénybe a kreatívságodat, így bátorkodtam felhozni az ötletet, ha már ilyen merész tétet tettél jómagad is. De csak akkor érvényes a fogadás, ha úgy érzed, te is tudnád teljesíteni a rád eső részt.

Annabeth úgy érezte, hogy két tűz közé került. Rettenetesen szerette volna azt a könyvet, de a lehetőség, hogy ő építhesse fel a házukat, ugyancsak vonzó ajánlatnak tűnt. Annak ellenére, hogy mindenről neki kéne gondoskodnia.

- A rossebbe, Nico, ez nagy kitolás velem szemben! Most egyszerre akarok nyerni és veszíteni is!

Nico halkan felnevetve vont vállat.

- Én viszont mindenképpen nyerni akarok, így rajtad áll a dolog, hogyan döntesz. Ha a tétek elfogadásra kerültek, akár kezdhetnénk is, mielőtt túl késő lesz.

Azzal egy kézfogással belefogtak az izgalmas játszmába. Percy eleinte felkeltett érdeklődéssel figyelte őket, főleg a tétek lepték meg. Vagyis igazából csak az egyik. Erre már ő is gondolt, hogy Annabeth-t kéri meg a házuk felépítésére, de halvány gőze sem volt, hogyan tehetné meg. Egy, miből fizetne érte? Kettő, ha a lány meg is tervezné, kikkel építtetné fel? Nem kérhetnek olimposzi segítséget az ottani építőktől, hiszen ki ő, hogy ilyesmit kérjen? És három, hol a fenében tudnának felépíteni egy házat, ha telek sincs? Szóval annyiban is hagyta a dolgot, és Nico-nak is csak azért említette ezt meg, mert mikor meg akarta őt csókolni a másik, olyan ideges volt, hogy mindenféléről beszélt össze-vissza. Nem gondolta volna, hogy a fiú megjegyezte, amit hablatyolt akkor, és ilyen módon veti be.

De miután túltette magát ezen, lassan kezdett rájönni, hogy maga a játék milyen szörnyen unalmas, főleg, ha az ember csak megfigyelőként vesz részt benne. Először azt látta, hogy Grover lassacskán egyre lejjebb csúszik a babzsákon, rövidesen félhangos hortyogással jelezve, hogy elaludt, de addigra már az ő szemei is egyre gyakrabban csukódtak le. A szobában csend volt, a két fél sem beszélt, csupán a megnyugtató halk koccanást lehetett hallani, mikor arrébb raktak egy-egy bábut, plusz a hortyogást. Az pedig, hogy Nico meleg karjában lehetett, külön álmosítólag hatott rá, észre sem véve, hogy feje lassan a másik nyakának dőlve ernyedt el a teste, szemeit lehunyva. Alig két perc múlva mellkasa egyenletes emelkedéséből ítélve szintén elaludt.

Közben Annabeth és Nico elég komoly harcot vívott; majdnem olyan komolyat, mintha tényleg egy gladiátor mérkőzésen lettek volna, csak az agysejtjeik. Minden lépésüket alaposan megfontolták, vagy százféle stratégia váltogatta egymást az agyukban, próbálva néhány másodperc alatt lejátszani a lehetséges végkimenetelt. Már szép számban sorakoztak a levett bábuk is a tábla mindkét szélén, lassan csupán néhány figurával taktikázva.

- Szóval? Akkor mi a helyzet? - kérdezte meg váratlanul Annabeth, egy újabb pillantást vetve az alvó fiúra, akit barátja tartott egyik karjával, nehogy eldőljön.

- Mire célzol? - pillantott fel Nico, majd szabad kezével egyszem bástyáját tolta előre három lépéssel.

- Rátok. Ma végre sikerült beszélnem Percy-vel, és többek között szóba került a kapcsolatunk is. - mondta lazán a lány, miközben szintén a bástyájával lépett kettőt.

Nico ennek hallatán elkomorulva meredt meg egy pillanatra, hirtelen elfeledve, hogy melyikkel is akart lépni. Végül rövid tanakodás után elindult a királyával előre.

- És?

- Tudod, már egy ideje észrevettem rajta, hogy megváltozott. Nem is tudom, mivel csak nyaranta találkozunk, így azt mondanám, hogy tavaly nyár óta furán viselkedik. - lépett ismét Annabeth, egy váratlan lépéssel lekapva a fiú lovasát. - De nem úgy általában, csak egyetlen személlyel szemben.

Most Nico lépett, aki a lány egyedül maradt gyalogosát szedte le a királyával.

- Én nem vettem észre, pedig többször szoktunk találkozni iskolaidőben is. Szerintem ugyanúgy viselkedik, mint szokott.

- Nyilvánvalóan nem vehetted észre, hiszen az egyetlen, aki felé megváltozott, az TE vagy.

- Nem értem, mire célzol.

- Nézd, úgy igazságos, ha elmondom. - nézett most a fiú szemeibe Annabeth, meglepően komor arccal. - Percy ma szakított velem, ami igazából nem lepett meg, hiszen amilyen kétlaki életet éltünk, benne volt a pakliban, hogy megismerkedik egy másik lánnyal és vele akar maradni. Ezzel nem is lenne gondom. Viszont a várt lány helyett egyszer csak megtudtam, hogy az illető, akivel a jövőjét tervezgeti, az te vagy, Hádész fia. Ezzel bár értelmet nyert a hozzád való erős ragaszkodása, de azért felvet némi aggodalmat is a dolog.

- Igazán? - kérdezte meg ekkor Nico, hangja ezúttal jéghidegen csengett, mire oda se nézve lépett ismét egyet a királyával. - Tudod, nem vagyok szakavatott a szólásszabadságban és az efféle hülyeségekben, de szerintem elég nagyok vagyunk már ahhoz, hogy eldöntsük, kivel akarunk lenni. Ha az zavar, hogy mindketten fiúk vagyunk, hát akkor...

- Nem, ez egyáltalán nem lényeges. - rázta meg a fejét Annabeth rögtön. - Bár nem hangoztatják, de az isteneknek sem szokása leragadni egyazon nemnél, szóval ez egyáltalán nem zavarna. A probléma igazából te vagy, a te habitusod és mentalitásod.

- Ezt fejtsd ki, kérlek, mert nem értem. Évek óta jóban vagyunk egymással, mire föl ez a hirtelen ellenszenved az irányomban?

- Én nem utállak téged, Nico. Jó fej vagy, amiben tudsz, segítesz nekünk és a Tábornak, én nem is erről beszélek. Hanem rólad, a kisugárzásodról, arról, hogy a közeledben mindenkit rettegés tölt el, és olyan elhatárolva élsz mindenkitől, mintha fertőzést terjesztenél.

- Az Alvilágban élek, nem tehetek róla.

- Tudom, és nem is téged hibáztatlak, csupán a barátomért aggódom.

- Mire célzol?

Annabeth egy újabbat lépett, és lassan már csak 2-2 figurájuk maradt a táblán; neki a királyán kívül egy futó, Nico-nak pedig a királyon kívül a bástyája. A játék már kezdett a vége felé közeledni.

- Percy a legjobb barátom, és ha nem is konkrétan szerelemmel, de szeretem őt, és számomra fontos az élete, a lelki békéje. Ha ti összejöttök, a te mentalitásodnak hála ő is egyedül fog maradni, mert ahogy ismerem, nem fog mellőled tágítani.

- Percy szeret velem lenni, mi ebben a rossz? - értetlenkedett Nico, kezdve egyre inkább felhúzni magát, az aurája is egyre fagyosabbá vált a haragtól. Annabeth érzékelte a veszélyt, de most már nem tágított. Egy újabb pillantást vetett a továbbra is békésen szunyókáló Percy-re, akit egyáltalán nem zavart barátjuk hűvös és veszélyes kisugárzása. Ez ismét meglepte őt.

- Azért félek, mert ha Percy veled marad, mindenki el fog távolodni tőle. A barátai, az ismerősei, a rokonai. Ha egyszer mégis úgy döntesz, hogy visszatérsz az Alvilágba, ő veled akar majd tartani, ezzel örökre a mélybe taszítva őt, a lelkét. Értsd meg, hogy Percy-re szüksége van a világunknak, nem tűnhet el a süllyesztőben. Ő egy olyan hős, aki még nagy dolgokra hivatott és még évszázadok után is emlékezni fognak, de ha te magaddal viszed, nyomtalanul el fog veszni.

Nico végre megértette, hogy mi bántja igazából a lányt.

- Azt hiszed, képes lennék őt elszakítani tőletek, a családjától és az álmaitól? - nézett most felháborodva a lány szürke szemeibe, arcán merő hitetlenkedéssel. - Szerinted viccből erőltetem az összeköltözést itt, a fenti világban, Annabeth? Miért akarnám, hogy ilyen közel maradjon az anyukájához és te készítsd el a házunkat, ha magammal akarnám őt vinni?

- De a te életed az Alvilághoz köt, nem? Ott van az apád, tőle tanulod meg azt, amire szükséged van.

- Szhe! Azt hiszed, hogy nekem szükségem van arra, ami lent vár rám? Apám csak puszta kötelességből tanít, ha tehetné, inkább Bianca-t hozná vissza, mintsem velem bajlódjon. Számomra ott van az otthonom, ahol Percy és ti vagytok, ha tudnád, mennyire várom a nyarat, amikor ismét itt lehetek. Jól tudom, hogy egyre inkább tart mindenki tőlem, nem vagyok vak, de ettől függetlenül nekem szükségem van a társaságra, az életre, amit csak itt kaphatok meg. Percy az egyetlen személy számomra, akit a nővéremen kívül ennyire szeretek, és én ott akarok lenni, ahol ő jól érzi magát. Sajnálom, ha ez nem felel meg nektek, ha nem vagyok számára elég jó barát, ettől függetlenül amíg ő azt szeretné, hogy mellette legyek, senki nem választhat el tőle.

Annabeth csodálkozva hallgatta a váratlan vallomást, végre igazán megértve a másik szemszögét is.

- Tévedtem, Nico. Igazán sajnálom, hogy így neked estem, de tudnom kellett, hogy mik a szándékaid. Percy igazán szerencsés, hogy ilyen barátja van, mint te.

- Akkor szent a béke?

- Naná! - nevetett fel a lány, de ekkor eltűnődve nézett le a sakktáblára. - Nos... nem tudom, te hogy vagy vele, de én úgy látom, hogy ez patt-helyzet.

Nico is alaposan áttanulmányozta az állást; a fehér király sarokba lett szorítva a fekete bástya és a fekete király közé, és bár őt védte a fehér futó, hogy a bástya ne adhasson neki mattot, ennek ellenére semerre nem lehetett egyik bábuval sem lépni, vagyis patt-helyzet alakult ki.

- Igazad van. Ebben az esetben egyikünk sem győzött vagy veszített, nem?

- Szerintem is maradjunk egy döntetlenben. Igazán jó játék volt, Nico, alaposan lecsupaszítottuk a táblát. - ismerte el Annabeth, majd az egyre hangosabban hortyogó Grover-re nézett. - Asszem itt az ideje, hogy menjünk, már vagy 20 perce megszólalt a takarodó kürt is. Még szerencse, hogy a hárpiák már nem jelentenek ránk veszélyt, ha kint kóválygunk.

Befejezettnek tekintve a játékot szedelőzködtek össze, Nico óvatosan felemelve Percy-t fektette le őt az ágyra, majd segített összeszedni a sakk készletet, miközben Annabeth Grover-t keltegette, hogy visszamehessenek a saját házukba.

- Elbírod Grover-t, vagy segítsek támogatni? - kérdezte Nico, mikor a lány nagy nehezen az ajtóig eltámogatta szatír barátjukat. Igazából nem akart még elmenni, de azt sem akarta, hogy a lány lássa, itt fog maradni estére.

- Igazán nem szükséges, majd megbököm, ha nagyon nem akarja emelni a lábait. - mondta Annabeth halkan, hogy senki ne figyeljen fel rájuk. - Keltsd fel Percy-t, hogy ne érje váratlanul, ha felriadva körbe néz utánunk.

- Meglesz. Köszönöm a játékot, Annabeth, akkor majd holnap találkozunk.

A lány bólintott, majd óvatosan elindult Grover-rel az ő bungalója felé, addig Nico becsukva az ajtót fordította el a kulcsot is, csendesen visszasétálva a szoba közepén hagyott kisasztalhoz. Amazt visszavitte a helyére, elpakolta a Grover által meghagyott üres zacskókat (a flakonokat mind egy szálig elrágcsálta), majd dolga végeztével visszalépett Percy-hez, leülve mellé az ágy szélére. Kis ideig eltűnődve figyelte barátja nyugodt arcát, hallgatta halk lélegzetvételeit, kellemes nyugalom áradva szét a belsőjében. Már nem is foglalkozott Annabeth előző felelősségre vonásával, úgy volt vele, hogy neki csak ne magyarázzon senki a tisztességről és az erkölcsről, aki magas ívből tett a barátjára, mikor ő még ott volt mellette. Mostantól kezdve Percy viszont őhozzá tartozik, és mindent meg fog tenni érte, történjen akármi.

Váratlanul Percy mocorogni kezdett, majd egy mély légvételt véve, pislogva nyitotta ki a szemeit, kába tekintettel próbálva befókuszálni a környezetét.

- Felébredtél? - nyúlt az arcához Nico, gyengéden végigsimítva puha bőrét.

Percy bólogatott néhányat, majd ásítva egyet ült fel az ágyon, értetlenül nézve körbe.

- Jó ég, meddig aludtam? Hol vannak a többiek?

- Nincs vész, alig 10 perce fejeztük be a játékot, Annabeth hazatámogatta Grover-t is.

- És ki nyert? - jutott hirtelen eszébe Percy-nek a fogadás, kíváncsian várva a végeredményt.

Nico elhúzta a száját, miközben ő is lefeküdt az ágyra, kényelmesen elhelyezkedve.

- Egyikünk sem.

- Az hogy lehet?

- Döntetlen lett. 2-2 bábuval olyan állásba kerültünk, hogy egyikünk sem tudott merre moccanni, így végül megegyeztünk egy patt-helyzetben.

- Akkor most mi lesz a fogadással? - feküdt vissza az idősebb fiú is, oldalvást fekve, közel egymáshoz.

- Elviekben semmi, hiszen nem nyert egyikünk sem. Én azért ettől függetlenül megpróbálom megszerezni Annabeth-nek azt a könyvet, persze, csak ideiglenesen, mert apám roppant érzékeny a könyveire.

- De nem lesz belőle bajod, ugye?

- Nem hinném.

- Ez nagyon kedves tőled, biztosan ki fog bújni a bőréből örömében.

Most kis ideig hallgattak, de Hádész-t említve, hirtelen mindkettőjüknek a vacsoránál félbehagyott beszélgetés jutott eszébe. Percy próbált az álmosság ellen küzdeni, hisz jobban izgatta fantáziáját a másik válasza, mintsem visszaaludjon. Nem beszélve a közelségéről, hogy ismét kettesben fekhetnek egymás mellett. Nico most megmozdulva fordult ő is oldalvást, szemben barátjával, óvatosan összekulcsolva kezüket.

- Percy, biztos jól meggondoltad, hogy velem akarsz lenni?

- Ne kezd már megint! - vonta össze a szemöldökét Percy, mérgesen szorítva meg kezével a másikét. - Már vagy ezerszer és egyszer elmondtam, hogy együtt akarod lenni veled, közös házban, elkötelezve magamat melletted! Hidd el, ha majd valami oknál fogva ez nem vitelezhető ki, akkor te leszel az első, akinek megmondom, de most már elég legyen ebből a bizonytalanságból!

Nico halkan felnevetve hajolt előre, egy puszit adva barátja homlokára.

- Ne haragudj, csak beszélgettünk egy kicsit Annabeth-szel, és ő kendőzetlenül megmondta a magáét, hogy ha velem maradsz, akkor attól fél, hogy tönkre teszem az életedet.

- Tessék?!

- Ne, nem kell megharagudnod rá, csupán miattad aggódott, hogy mellettem valami bajod lenne. Ha egyszer meggondolnám magamat, akkor magammal viszlek az Alvilágba, elszakítva ezzel téged mindenkitől, akit szeretsz, a családodtól is.

- Ez hülyeség!

- Biztos vagy ebben? Ha most azt mondanám, hogy gyere velem az Alvilágba, hogy ott éljünk mostantól, akkor mit válaszolnál?

Percy egy pillanatra megakadt, tátogva néhányat, de hang nem jött a torkára. Végül elszégyellve magát pillantott félre.

- Azt hiszem... veled tartanék. - motyogta maga elé.

- Sejtettem. És ezt Annabeth is tudja, éppen ezért aggódik miattad. De hidd el, nekem teljesen megfelelő itt, Percy, nem vágyom vissza az Alvilágba, talán csak azért mennék vissza, hogy Bianca-val tudjak beszélni. De már elfogadtam, hogy ő meghalt, az életemet viszont nem tölthetem ott mellette, majd együtt leszünk, ha én is meghalok. Addig viszont arra kell koncentrálnom, ami jelenleg életben tart... és az te vagy, Percy. Miattad vagyok itt, te vagy az egyetlen jó az életemben. De mivel tudom, hogy neked a barátaidra és a családodra is nagy szükséged van, ezért akarok a közelben maradni, hogy mindketten boldogok legyünk. Te vagy a szív, Percy, ami élteti ezt a Tábort, a reményt, hogy eljött a hősök ideje, aki képes változást hozni erre a világra. Nagy szüksége van rád mindenkinek, mind embernek, mind istennek.

Percy remegő szájjal vett egy mély levegőt, az imént hallottak olyan heves érzelmeket indítottak el benne, hogy a szemei ösztönösen bekönnyeztek.

- Ha én vagyok a szív, akkor ti mindannyian a szívet tápláló erek. Nélkületek egy senki vagyok, csak azért vagyok erős, mert ti mind támogattok engem. És melletted érzem a leginkább önmagamat, Nico. Ha... ha azt mondom, hogy nagyon-nagyon szeretlek, az nagyon érzelgősnek hatna? - kérdezte végül egy bizonytalan mosollyal.

Nico először hallotta ezt barátja szájából. Még soha senki nem mondta neki, hogy szereti, egyedül Bianca, de más egy testvértől hallani, vagy egy olyasvalakitől, aki ennyire közel áll hozzád. Szíve fájdalmasan verni kezdett a mellkasában, egy bizonytalan pillanatig elszorult a torka is, nem bírva válaszolni. Annyira ki akarta mondani, hogy szereti, nagyon szereti őt, hogy még sosem érzett ilyet, ilyen erős vágyódást, de hangja cserben hagyta, agya leblokkolt. Helyette forróságot érzett szétáramolni magában, és bár a hangja nem akart engedelmeskedni akaratának, teste ösztönösen tette a dolgát. Elengedve barátja kezét, megemelkedett annyira, hogy fölé hajolva támaszkodhasson meg a másik feje mellett a párnán, majd lehajolva szorította száját az övéhez. Percy halkan felnyögve nyúlt fel, ujjaival végigsimítva a hátát, belekapaszkodva a felsőjének vállrészébe, azonnal viszonozva a heves csókot. Most valahogy másnak érezte, mint az eddigieket. Testüket többszörösen érzékenyebbnek érezték, minden érintés a másiktól tüzes korbácsként hatott az érzékeikre, csókjuk egyre hevesebbé és mélyebbé vált, mintha soha többé nem akarnának elválni egymástól. Halkan fel-felnyögve ölelték át egymást szorosan, a másik ruháját markolászva, próbálva utat találni ujjaikkal a fellelt réseken át. Nico egy mozdulattal félre tolta Percy egyik lábát, szétnyitva őket, majd egy lendülettel közéjük térdelt, kényelmesen összesimulva ezáltal. Szorosan átkarolva egymást, Percy a lábaival ösztönösen átfogta barátja derekát, hogy még közelebb kerülhessen hozzá, ágyékuk forrón préselődött egymáshoz. Bár ez az egész teljesen újdonság volt számukra, de a félreérthetetlen ösztönök erősen dolgoztak bennük, és ők hagyták folyni a történéseket.

Most egy pillanatra elhajoltak egymástól, hogy egy kis levegőhöz jussanak, amit Nico arra használt ki, hogy egy rántással megszabadíthassa barátját a pólójától. Nem is nézve merre, csak valamerre elhajította, kitágult pupillákkal futtatta szemeit végig a másik finom izomzatú felsőtestén. Egyik kezével továbbra is a párnán támaszkodott, de a másikat lágyan végig húzta a reszkető bőrön, súrolva a megkeményedett világosbarna mellbimbókat is. Percy összerezzenve nyögött fel, kissé nyitott szájjal lélegezve markolt bele barátja pólójába, próbálva róla is levenni. Nico kiegyenesedve segített benne, kibújva a fekete felsőből, azt is elhajítva, majd előre nyúlva, összekulcsolva az ujjaikat nyomta vissza a párnára Percy-t, ismét hevesen megcsókolva. Sokáig csak egymást átölelve csókolóztak, felhevülten mozogva egymáson, hol simogatva, hol körmeikkel belemarva a másik bőrébe, egyre hangosabban sóhajtozva a vágytól, ágyékuk már kőkeményen nyomódott egymáséhoz. Nico akkor veszítette el végképp a türelmét, mikor másodszor is elválva próbáltak levegőért kapkodni, Percy pedig megfogva egyik kezével az arcát kezdte végig csókolni az állkapcsa vonalánál, a végén egy aprót harapva a fülcimpájába. Nagyon fura érzés hasított belé, érezte, amint ágyéka fájóan rándult meg, száját valami fura hang hagyta el, ami egyszerre hangzott nyögésnek és morgásnak. Megragadva a másik fiú vállait, leszorítva a lepedőre hajolt a nyakához, majd kissé erősebben harapva belé, szívni kezdte a puha bőrt. Percy egy hangosabb kiáltást hallatva rándult össze, de nem kimondottan a fájdalomtól, hanem a másik heves reakciójától és a saját vágyától. Tíz ujjával beletúrva a fekete hajba szorította magához a másik fejét, nyöszörögve a jóleső érzéstől, bekönnyezett szemeit szorosan lehunyva. Mindezek tetejében arra kapott észbe, hogy Nico egyik kezét lecsúsztatva a mellkasán át a derekáig, majd átbújtatva a nadrág övén, egy mozdulattal belemarkolt keménységébe, óvatosan masszírozni kezdve. Még szerencse, hogy időben reagálva csapott egyik kezével a szájára, mert a váratlanul belé hasító gyönyörű érzéstől egy jóval hangosabb kiáltás hagyta el a száját, mint amit a szürke falak el tudnának tompítani.

- Nico...! - nyögött fel tompa hangon, kezdve mindent egyre kuszábbnak érezni, kezeivel ismét a másik vállába marva.

A fiú lassan félbehagyva nyakának kiszívását hajolt el tőle, kissé megemelkedve, hogy barátja könnytől homályos szemeibe nézhessen, de szabad kezével változatlanul a másik ágyékát masszírozta. Egyszerűen gyönyörűnek találta kipirult arcát, vágytól elhomályosult tengerzöld szemeit, a csóktól megduzzadt ajkait. Sosem hitte volna, hogy valaha is ennyire kívánni fog valakit...

- Csodálatos vagy... - suttogta rekedtes hangon, és kissé lejjebb csúsztatta kezét, amitől Percy remegő hangon felnyögve feszítette meg testét, mindkét kezével a fiú alkarjába kapaszkodva.

- Te jó ég...! Nico...! Nagyon jól esik...! - nyöszörögte elkínzott hangon, nehezen lélegezve feszengett, összegyűrve a lepedőt is.

Nico képtelen volt levenni róla a szemeit, szinte felfalva tekintetével a másikat, enyhe vicsorral a száján gyorsított kezének a tempóján, erősebben masszírozva férfiasságát. Percy lassan érezni kezdte, hogy valami kezd nem stimmelni vele, a teste szinte belülről lángolt, egyre hevesebben remegve, gyakrabban rándulva össze. Már nagyon erősen lüktetett alul, összeszorítva fogait próbálta visszatartani kikívánkozó hangját, nehogy lebukjanak. Ám a heves hangulatváltozásának egyéb külső jelei is megmutatkoztak, jelen esetben a hátsó ajtón kívül lévő szökőkúton. Mocorgásának köszönhetően a szökőkút vize is megbokrosodott, felemelkedve a levegőbe, az idősebb fiú testének mozdulatait követve, ide-oda csapkodva a környezetében. Kárt nem tett semmiben, de a Percy-ből áradó hatalmas energia kihatással volt a környezetére is, és mivel jelen esetben képtelen volt uralkodni magán, a környezetében lévő víz is a szenvedélyét tükrözte. És abban a pillanatban, amikor egy hangosabb nyögés kíséretében sikerült elélveznie, a víz is úgy 5-6 méternyi magasságba emelkedett, mintegy gejzír, hogy utána egy hangos toccsanással zuhanjon vissza a kútba, befröcskölve a körülötte lévő bokrokat és a zárt üvegajtót.

Percy nehezen kapkodva magába a levegőt ernyedt el a lepedőn, behunyt szemekkel, végtelen megkönnyebbüléssel és jóleső érzésekkel a szívében. Tudata egy kis időre kikapcsolt, csupán az alap funkciók működtek, hirtelen talán a saját nevét se tudta volna megmondani. Csak azt, hogy leírhatatlanul boldog volt. Nico most elengedve hajolt fölé, egy gyengéd csókot adva csillogó homlokára, utána összeérintve a sajátjával, végigsimította az arcát.

- Rendben vagy? - kérdezte csendesen, próbálva nem törődni saját lüktető ágyékával.

Percy halványan bólintott, nehézkesen kinyitva szemeit.

- Nagyon is. Kimondhatatlanul jól esett, Nico, köszönöm. - motyogta, majd egy mély sóhajjal karolta át a fiú nyakát, ismét magához húzva, lábaival szorosabban fogva közre az övéit. - Most már elmondhatod, hogy mit mondott az apád?

Nico elmosolyodva emelkedett meg, majd elengedve barátját, a sarkaira ülve támaszkodott meg.

- Talán ezzel egy kicsit már elkéstem, de az, amit mondott, nagyban befolyásolja a köztünk lévőket.

- Valami baj van? - ült fel Percy is, enyhén összeráncolt homlokkal.

- Percy, a bungalóink miattunk változtak meg. Mindezt csakis nekem köszönhetően, mert Hádész fia vagyok. Tudod, apám jól tudja, mit érzünk egymás iránt, egyszer múltkor már figyelmeztetett, hogy távolodjak el tőled. Én persze nem hallgattam rá, így a bungalóinkon mutatkoztak meg a jelek, amit egymás iránt érzünk.

- Vagyis azért forrtak össze ennyire nem csak a házaink, de az asztalaink is, mert szeretjük egymást?

- Pontosan. De ez csakis az apám miatt... mármint a vére miatt. Tudod, azt mondta, hogy a mi vérünk különleges bizonyos szempontból. Mind a három főistennek vannak különleges képességeik, míg te a tengeren otthonosan mozogsz, beszélhetsz a lovakkal és a vizet irányítod, addig mi a lelkekhez értünk, többek között. Ha apám vagy bármelyik leszármazottja szeret valakit, akkor az külső-belső változást vonzz magával. A mi esetünkben eggyé váltak a házaink és az asztalaink, de, ha még ennél is erősebbé válik az egymás iránti érzéseink, akkor az életfonalunk is összeolvadhat.

- Az életfonalaink? - nyikkant meg Percy.

Nico bólintott, majd előre nyúlva, lágyan végigsimította barátja még mindig kipirult arcát.

- Számodra nem túl ismeretlen a dolog, hiszen, ha jól tudom, Grover-rel is volt valami hasonló kapcsod, az érzelmi átvitel.

- Igen, de az nem volt ilyen erős, és különben is, miután véget ért a háború, megszakítottuk. Ha köztünk is kialakulna ez a kötelék, az mivel járna?

- Sok mindenben hasonlít a kettő. Ebben az esetben is éreznénk egymás belső érzéseit, de annyi különbséggel, hogy ha valamelyikünk sérül, az a másikon is megjelenik. És mivel az életfonalunk is összefonódhat, abban az esetben egy halálos sérülés a másik részére is végzetes lehet. De, persze vannak azért előnyei is. Például képesek lehetünk közvetlen gondolatátvitelre, amit a másikkal is meg akarunk osztani, és azonnal éreznénk, ha a másik fél bajba kerülne. És mivel összeolvadásról beszélünk, néhány különleges képességeink is megosztódna, legalábbis apám szerint.

- Neki... volt már ilyen összeolvadása valakivel? - kérdezte Percy kíváncsian, nem engedve, hogy a másik elhúzza arcától a kezét.

A fiú néhány másodpercig csendben figyelte barátját, majd végül biccentett egyet.

- Igen. Az édesanyánkkal. Igaz, hogy ő ember volt, de a kettejük között keletkezett kapcsot ez nem befolyásolta. Mikor erről mesélt, elmondta, hogy anyánk az életfonaluk összefonódása végett halhatatlanná vált, egészen addig, amíg valami külső hatás miatt meg nem hal.

- De... amikor meghalt... akkor hogy-hogy Hádész életben maradt?

- Apám isten, ráadásul főisten, hiába vált eggyé az életfonaluk, az övé így is erősebb maradt, így anyánk halála után bár ő életben maradt, de nagy árat fizetett érte. Olyan, mintha a lelkét szakították volna ki, és azt mondta, hogy a fájdalom, amit akkor érzett, leírhatatlan volt. Éppen ezért, mikor kiderült, hogyan érzek irántad, megpróbált lebeszélni. Enyhe kifejezéssel, mert legutóbb annyira összevesztünk, hogy elég csúnya dolgokat vágtunk egymás fejéhez, de nem érdekelt. A mi esetünkben legalább egyenlő feltételekkel indulunk. - fejezte be Nico a magyarázatot, majd továbbra is a másik szemeit fürkészve biccentette félre a fejét kissé. - Mondd csak, Percy. Ezek tudatában is hajlandó vagy velem maradni? Ha minden téren megerősödik a kapcsolatunk, akkor az már a halálunkig úgy fog maradni, nem lesz lehetőségünk szétválnunk, mint Grover esetében. Az utolsó légvételedig érezni fogsz magadban, akárhogyan alakuljon is a jövőnk.

Percy most összevont szemöldökkel csúszkált kicsivel közelebb a másikhoz, majd megfogva vékonyabb csípőjét két oldalt, határozottan nézett a barna szemekbe.

- Most mondom el utoljára. Szeretlek téged, Nico di Angelo, jobban, mintsem azt el tudnám mondani. Ha még ötvenedjére is megpróbálsz lebeszélni, én akkor is csak azt fogom tudni mondani, hogy szeretlek, és nem fogok tágítani mellőled. A tiéd akarok lenni örökre, vagy ameddig élünk. Amint meglesz a házunk, összeköltözünk, és boldogan irtjuk a ránk támadó szörnyeket, amíg csak élünk. És minden egyes percben hálás leszek a Párkáknak a közös életfonalainkért. Ugye ez így már elég lesz magyarázatnak?

Nico egy jókedvű nevetéssel nyúlt a másik hajához, alaposan összeborzolva. De mikor barátja felháborodva kezdett tiltakozni a merénylet ellen, hirtelen felhagyva a nevetéssel olvadt le a mosoly az arcáról, majd kezeit az arcára csúsztatva, közel hajolt hozzá, hogy szájuk enyhén összeérjen.

- Szeretlek, Perseus Jackson, jobban, mintsem azt el tudnám mondani. - ismételte meg a barátja szenvedélyes szavait. - Míg világ a világ, mi összetartozunk, és soha nem foglak elengedni magam mellől. Fogadom, hogy többé nem fogom megkérdőjelezni az érzéseidet, és azon leszek, hogy boldoggá tudjalak tenni.

Amint kimondta az utolsó szót is, egy pillanatnyi éles fájdalomra lettek figyelmesek a szívükben, de még ezzel sem törődve csókolták meg ismét egymást, erősen a másik ajkába harapva. A szavak innentől kezdve mind feleslegessé váltak, és ott folytatták egymás ölelését, ahol előzőleg abbahagyták. Percy ismét hanyatt fekve húzta magával barátját is, türelmetlen mozdulatokkal igyekezve megszabadulni a maradék ruháiktól. Amint meztelen testük simult össze, már semmi kedvük nem volt egyéb előjátékkal húzni az időt, Nico átvéve a vezetést csúsztatta ismét végig egyik kezét Percy testén, egészen addig a bizonyos pontig. Most egy röpke időre elszakadva tőle nézett a zöld szemekbe.

- Ugye megengeded?

Percy azonnal bólogatni kezdett, mire Nico visszakapva a szájához csókolta meg újfent, ezzel egyidőben nekilátva az idősebb fiú felkészítésének az együttlétükhöz. Percy enyhén összerezzent a fura és kissé kényelmetlen érzéstől, de próbálva ellazítani magát hajtotta oldalra még jobban a lábait, csípőjét óvatosan mozgatni kezdve a lágyan benne mozgó ujjak ritmusára, ujjaival ismét a fiú enyhén izzadt, fekete hajába túrva. Nico nem kapkodva el semmit húzta el addig, míg nem érezte megfelelően biztonságosnak az egyesülésüket, utána egy hosszabb csókot adva barátja szájára, kiegyenesedve térdelt fel. Hogy még inkább megkönnyítse a dolgot, szabad kezével az egyik puha párnát Percy dereka alá csúsztatta, megemelve ezzel a csípőjét, majd benyúlva a térdei alá, lábait átvetette a saját combjain. Percy arcát már csípte a forróság, mikor tekintetével végigpillantott társa tökéletesen arányos, olajbarna testén, és hirtelen fullasztóan melegnek érezte a levegőt maga körül. Látva a másik felajzottságát, a levegő is bennrekedt egy pillanatra a tüdejében, mikor elképzelte, amint másodperceken belül magában fogja érezni. Egy ijedt, de vággyal teli nyögéssel kapott mindkét kezével a feje alatt lévő párnához, erősen belemarkolva, szemeit képtelen volt levenni érdeklődése tárgyáról. Nico folyamatos figyelemmel volt társára, látva rajta az enyhe riadalmat, így próbált nem ajtóstul rontani a házba. Mielőtt belé hatolt volna, előtte egyik kezét óvatosan a másik kemény férfiasságára kulcsolta, erős, de lassú mozdulatokkal kezdve masszírozni, hogy kicsit elterelje a figyelmét, míg a másikkal folytatta a tágítását. Percy azonnal felnyögve feszült meg, lehunyva szemeit feszítve hátra a fejét, jólesően kapkodva magába a forrónak tűnő levegőt. Az elterelés elég jól sikerült, másodpercek alatt oldódott minden feszültsége, hamarosan szinte ő könyörögve a másiknak.

- Nico, kérlek...! Most már elég lesz ennyi, gyere...!

A fiúnak sem kellett több bíztatás, félbe hagyva a könnyed előjátékot fogta meg egyik kezével barátja derekát, majd a másikkal saját férfiasságát tartva hatolt belé. Egy remegő légvétellel engedte el, hogy mindkét kezével Percy-t foghassa, majd összeszorítva fogait lökte előre csípőjét, egy határozott mozdulattal a másik fiúba hatolva. Mindketten felnyögve rezzentek össze, kiélvezve a forró érzést, hogy eggyé váltak, a létező legszorosabb módon. Nico nehezen lélegezve hajolt most Percy fölé, majd szorosan összeölelkezve csókolták meg egymást, kicsit így maradva, mozdulatlanul. Hosszasan csókolták egymás száját, mikor Nico elérkezni látva az időt mozdította meg csípőjét, kissé kihúzódva a másikból, hogy utána egy újabb lökéssel visszanyomuljon belé. Ezt a lassú tempót megismételte még néhányszor, halkan fel-felnyögve mindketten, de utána némileg kényelmesebb helyzetet felvéve gyorsított az aktuson. És ezzel kezdetét vette kettejük szerelmi-tánca...

Úgy ölelték és csókolták egymást, mintha világ életükben ezt csinálták volna, nedvességtől fénylő testük tökéletes összhangban mozgott egymáson. Nico birtoklón szorította magához Percy-t, mintha sosem akarná többé elengedni, lendületesen mozgott barátja forró testében, hol kívánatos ajkait, hol sós ízű bőrét kóstolva. Képtelen volt betelni a másikkal, egyre csak többet és többet akart, az erős gyönyörtől néha akaratlanul is bőrébe mart fogaival vagy körmeivel, szemeit könny homályosította el a kínzóan édes érzéstől.

Percy arcán szintén 1-2 könnycsepp futott végig, testét majd' szét vetette a vágy, lassan azt se tudva, hol ölelje-csókolja a másikat. Valahányszor azt hitte, már nem lehet fokozni, barátja mindig tett valamit, amitől megkétszereződött a gyönyör érzete, és ahogy egyre közeledni érezte a kielégülést, Nico annál hevesebben mozgott benne. Érezte, hogy kettős érzete támadt, mert egyszerre akarta megérezni a kielégülés okozta eufóriát, de azt sem akarta, hogy véget érjen az aktusuk. Elhúzni viszont már nem tudta, egyszer csak megérezte, hogy ágyéka szinte már elviselhetetlenül lüktetni kezdett, mintha minden ott gyülemlett volna fel. Nico remegő testtel térdelt fel valamennyire, majd ismét megragadva barátja derekát, vágytól eltorzult arccal lendítette előre csípőjét, apait-anyait beleadva a mozgásba. Percy nyöszörögve hagyta ezúttal, hogy a fiú irányítson, alkarjára támaszkodva figyelte társa verítéktől csillogó testét, és testük azon pontját, ahol összekapcsolódtak. A látvány csak felgyorsította a dolgokat, a következő pillanatban egy az eddigieknél is hevesebben rándult össze megfeszült teste, majd egy eléggé hangos kiáltást hallatott volna, ha az utolsó pillanatban Nico előre nem hajolva szorítja száját az övére, fél kézzel a tarkóját megragadva, szinte tökéletesen egyszerre élvezve el. Nico felnyögve szorította össze a szemeit, teste meg-megrándulva néhányszor, míg teljesen ki nem ürült belőle minden magja. Az az érzés, amit abban a néhány pillanatban érzett, semmihez sem volt fogható számára, egyikük számára sem. Az időt ugyanúgy megállni vélték maguk körül, mikor először csókolóztak, nem tudták eldönteni, hogy másodpercek, vagy órák teltek már el.

Lassan tudatukra ébredve hajoltak el egymástól, de a hirtelen rájuk törő kimerültségtől egymásra dőlve hanyatlottak az ágyra, nehezen zihálva karolva át a másikat. Percy próbálva visszatartani könnyeit simogatta barátja nedves hátát és csapzott hajfürtjeit, tudatában még élénken élve az imént átéltek. Érezte a fiú testének reszketéséből és a halk szipogásból, hogy rajta is erőt vettek a könnyek, de tudta az okát. Szeretetteljesen simogatva továbbra is adott néhány puszit a vállára és a nyakára, közben halkan a fülébe suttogva megnyugtatásként, hogy mennyire csodálatos volt az iménti együttlétük, és mennyire szereti őt. Lassan Nico is összeszedve magát hajolt el a másik vállától, sajnálkozó arckifejezéssel.

- Ne haragudj... nem értem mi ütött belém... - próbált szabadkozni, de Percy csak megingatva a fejét hajolt hozzá, lecsókolva egy könnycseppet az álla vonaláról.

- Semmi baj, én is így érzek. Sosem hittem volna, hogy ilyen csodálatos élmény együtt lenni veled, hogy eddig hogyan tudtam élni enélkül.

Most halkan felnevetve, Nico óvatosan visszahajtotta a fejét barátja vállára, továbbra is összeölelkezve.

- Ezzel egyet kell értenem. De majd igyekezzünk minél több hasonló éjszakát összehozni, akkor majd talán sikerül bepótolnunk az eddig elvesztegetett időt.

- Benne vagyok, bármi jó, amit veled csinálhatok.

Még kis ideig így feküdtek egymáson, de utána Nico erőt véve magán emelkedett meg, feltérdelve az ágyon, körülnézve. Megtalálva a saját levetett felsőjét az ágy széléről lelógva, azt a kezébe véve nyomta vissza éppen felkelő barátját a lepedőre, azzal kezdve letörölni róla élvezetük bizonyítékát.

- Várj, ne a te pólóddal! - próbálta Percy eltolni magától a fekete ruhaanyagot, de Nico eltolta a kezét.

- Hagyd csak, nem árt meg neki, úgyis kimosom. Ne mozogj, míg meg nem töröllek. Amúgy nem tudom, hogy észrevetted-e, de odakint minden tiszta árvíz.

Percy megszeppenve ült fel, kinézve az üvegajtón, azt véve észre, hogy a látótávolságon belüli részek mind el lettek árasztva, a szökőkút csordultig tele volt, az ajtóról, ablakokról is teljes egészében csorgott le a víz.

- Ez meg...

- Nagyon figyelmetlen vagy, mikor ennyire el vagy foglalva. - mondta Nico nevető hangon, ismét félrehajítva a felsőjét. - Látványos szökő árt produkáltál a vége felé a kútból, még jó, hogy én meg viszonzásként megfagyasztottam, különben betörte volna az üveget.

Percy ennek hallatán felnyögve temette arcát a tenyereibe, arca ismét vérvörössé vált.

- Jó ég, erre nem is gondoltam. Remélem, más nem látta.

- Ne foglalkozz vele. - hajolt most ismét közel hozzá Nico, ajkaival a másik fiú arcát kezdve gyengéden puszilgatni. - Az erőink kiegyenlítődnek, majd vigyázok, hogy ne okozhassunk nagyobb kárt a táborban, míg itt vagyunk.

Percy azonnal ellazulva hagyta, hogy barátja apró puszikkal borítsa be arcát, lassan elérve a száját is, beleharapva alsóajkába. Átölelve egymást kezdtek ismét csókolózni, nyelveikkel játékos csatát vívva. Szinte hihetetlennek találták, de alig néhány másodperc múltán testük ismét felforrósodott, újult vágy lepve el a tudatukat, kezeikkel egyre kétségbeesettebben simogatva a másikat. Felnyögve simultak egymáshoz még közelebb, míg Nico egy hirtelen mozdulattal megragadva barátja fenekét emelte meg, az ölébe ültetve őt. Percy kapkodó mozdulatokkal helyezkedett el, lábait kényelmesen behajlítva a fiú dereka mögött, ágyékuk szorosan összesimult.

- Ne haragudj... - nyögte ki Nico, alig bírva elszakadni a másik szájától. - Annyira akarlak... nem bírlak elengedni...

- Akkor ne engedj el... - vágta rá Percy szenvedélyesen, lélekben felkészülve egy újabb felejthetetlen együttlétre.

Ezúttal így, egymás ölében egyesültek újból. Nico ebben a helyzetben sokkal mélyebbre tudott hatolni barátjában, ezáltal mindketten intenzívebb élményben részesültek. Most Percy is nagyobb részt tudott kivenni, ugyanolyan tempóban lökve előre csípőjét mozgott a másik fiún, erősen átkarolva a nyakát, ujjaival a fekete hajba markolva, hogy legyen valami stabil pont. Hevességükben hol csókolóztak, hol egymás ajkát harapdálták, vagy csak egymásnak döntve homlokukat élvezték az egyre hevesebbé váló tempót.

- Gyönyörű vagy...! - suttogta Nico, szenvedélyes arccal figyelve a másik fiút, már igencsak közel járva a kielégüléshez. Percy alsóajkába harapva próbálta visszafojtani nyöszörgését, olyan erősen marva barátja hátába, hogy a fiú majdnem felszisszent. Már igencsak közel járt az eufórikus érzéshez, de jól hallotta a neki szánt szavakat, amitől csak még inkább szédülni kezdett.

- Nico...! Nico...! - motyogta a másik fiú nevét, egyszerűen képtelen volt bármit is szavakba önteni ebben a percben. El akarta volna mondani, hogy mennyire szereti, hogy milyen nagyon jól esik minden érintése, az érzés, ahogyan benne mozgott, és hogy az ő arcánál szebb látvány még sosem tárult a szeme elé. De a torka menthetetlenül elszorult, így más ötlet híján visszahajolt hozzá, egy szenvedélyes csókkal próbálva kifejezni minden benne dúló érzelmet.

Nico viszont így is hallotta őt. Hallotta a ki nem mondott szavakat a fejében, amiket Percy neki szánt, érezte azt a hatalmas érzelmi káoszt, ami a lelkében kavargott, minden izmának a rezzenését, szívének fájdalmas verdesését a mellkasában. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha eggyé váltak volna kívül-belül, ami csak egyet jelenthetett; a két életfonál végleg és visszavonhatatlanul összefonódott, eggyé válva az idők végezetéig...

A szenvedélyes együttlétüknek ezúttal valamivel látványosabb hatása volt, mint előzőleg. Mikor igencsak közeledni érezték a kielégülést, váratlanul a fürdő felől halk dübörgés hangzott fel, közvetlen utána erős vízsugár csapott ki onnan, mind a kádból, mind a csapból, egy másodperc alatt elárasztva a kis szobát. De nem áztatott el semmit, hanem egy szabályos gömb alakot képezve köréjük és az egész ágy köré, halkan zubogva keringett körülöttük, mintha védeni akarná őket. Percy szinte semmit sem érzékelt az egészből, lehunyt szemekkel kapaszkodott társa vállaiba, hangosan nyöszörögve a vágytól lökte előre csípőjét, ismét néhány könnycsepp gördülve ki a szemeiből. Nico szintén teljes erejét beleadva mozgott benne, erősen szorítva magához a másikat, testéből jéghideg köd terjedve szét, ami ismét kezdte megfagyasztani a körülöttük keringő vízgömböt. Bár a levegő drasztikusan lehűlt a szobában és átláthatatlan köd lepte be, ők mindent forrónak éreztek, legfőbbként a saját testüket. Még néhány vad mozgás, és utána ismét megízlelhették a fájóan édes orgazmust, tökéletesen egyszerre elégülve ki. Két-három másodpercig megfeszítve testüket szorították egymást olyan erővel, ahogyan csak tudták, majd ismét levegő után kapva ernyedtek el, kimerülten borulva egymás vállára. Ezúttal tovább tartott észhez térniük, ráadásul ami felriasztotta őket ebből a delíriumos állapotból, az a váratlanul nyakukba szakadó csapvíz volt. A szenvedélyük csökkenésével a fagyos pára is eloszlott, és miután hamar felolvadt a jég is, a körülöttük lévő megnyugodó víz így pont telibe kapta őket. Először riadtan felkiáltva kapták fel a fejüket, majd miután leesett nekik a dolog, felnevetve borultak vissza egymás vállára, csurom vizesen ölelve át ismét a másikat.

- Ez azért váratlanul ért. - mondta Nico mosolyogva, miközben kényelmesen megemelve barátját, óvatosan kihúzódott belőle. Percy összerezzent az érzésre, most még ez is érzékenyen érintette érzékeit. Hiába elégült ki, teste még mindig szégyentelenül vágyott a másik minden érintésére.

- Bocsi. Eskü, ezt sem vettem észre. - motyogta, majd lustán fészkelődött egy kicsit, még kényelmesebben elhelyezkedve barátja ölében. Most még az sem zavarta, hogy csurom vizesek ők és az ágy is, a legszívesebben így maradva aludt volna el.

- Legközelebb a kádban műveljük, ott legalább nem gond, ha minden vizes lesz.

- Vagy a folyóban, este, takarodó után.

- Nem jó, a najádok vajon mit szólnának hozzá?

- Hah, igazad van, szegényekre nem akarnám a frászt hozni. Na meg az se lenne jó, ha apám meglátna.

- Ne hidd, hogy erről nem vesz tudomást akár a tiéd, akár az enyém.

Percy viszont nem akart most ezzel foglalkozni, ahhoz túlságosan is boldog volt, hogy bármi elrontsa a hangulatát. Kis ideig hallgatagon ölelték egymást, majd mikor kellően lenyugodtak, ismét megtörülközve öltöztek vissza (Nico barátja egyik pólóját kapta meg kölcsönbe), közben Percy az összes vizet visszairányította a kádba, megszárítva az ágyat is többek között. Most az ágyba feküdve bújtak össze a takaró alatt, egymás tekintetét fürkészve a félhomályban.

- Köszönöm ezt a hihetetlen élményt, Percy. Ez életem legeslegjobb éjszakája.

- Én is köszönöm, hogy itt vagy velem, Nico, számomra is ez a legcsodálatosabb, ami velem történt. Nem vagyok benne biztos, de szerintem a közöttünk lévő kapocs megköttetett, ugye?

Nico bólintott.

- A második szeretkezésünk alatt éreztem meg. Tudtam, hogy mit akartál mondani nekem, éreztem minden rezdülésedet, a vágyat, ami benned volt.

- Én még most is érzek valamit a mellkasomban. Te is? - tapogatta meg ruhán keresztül a bőrét Percy.

- Igen, ez jelzi az összefonódást. Majd megszokjuk, nem fog problémát okozni.

„Akkor mostantól így is tudunk majd kommunikálni?" - kérdezte meg Percy ekkor gondolatban a másiktól, kíváncsian figyelve, hogy hallja-e.

„Ha így kényelmesebb neked, akkor igen." - válaszolt vissza neki Nico, vidáman elvigyorodva, amitől a másik fiú felvidulva hígetett fel.

- Ez annyira szuper! - kiáltotta, de ekkor gyorsan a szájára csapva halkította le a hangját. - Upsz, bocsi, ez egy kicsit hangosra sikeredett.

- Ha az eddigieket sem hallotta senki, akkor ezt sem. Na gyere, inkább aludjunk egy kicsit, mindjárt itt van úgyis a reggel. - húzta magához még közelebb a másikat Nico, majd egy gyengéd csókot adott a homlokára. - Szeretlek, Percy.

- Én is szeretlek, Nico. Nagyon. - suttogta Percy is, majd kényelmesen elhelyezkedve ölelték át egymást, hamarosan pihentető álomba merülve.

11. fejezet: Az elemek ura

Percy aznap éjjel először álmodott úgy, hogy Nico is mellette feküdt. Az édesanyja, Sally volt benne, azt álmodva, hogy olyasmi fura lények kapták el, amilyennel az erdőben is találkoztak, és ő nem bírta megmenteni sem őt, sem Paul-t, és mindkettőjüket elragadták. Mikor felriadva ült fel az ágyon, megnyugodva vette észre, hogy otthon volt a Poszeidón bungalóban, mellette Nico aludta az igazak álmát, és odakint még ugyanolyan sötét volt, mint mikor hajnalban lefeküdtek. Ez egy kicsit megnyugtatta, majd egy mély légvétellel feküdt vissza barátja mellkasára, szorosabban bújva hozzá. Az álom viszont eszébe juttatta a problémát, ami miatt az istenek tegnap estére gyűlést rendeztek, és az is eszébe jutott, hogy az anyja milyen veszélyben lehet. Meg kell őket látogatnia, látni akarta, hogy az anyja jól van-e, és figyelmeztetni őket a közelgő veszélyre. Ha majd felkel a nap, reggeli után elkéredzkedik Kheirón-tól, ez nem olyan dolog, amit Írisz-üzenetben át tudna adni az ember.

- Máris felébredtél? - hallotta meg ekkor Nico fáradt hangját, a következő pillanatban egy puszit kapva a feje búbjára.

Percy lágy mosollyal az arcán emelte fel a fejét, egy kóbor fekete hajtincset tolva félre barátja szeme elől, ahogy a másik szokta neki.

- Ne haragudj, felébresztettelek?

- Nem, már néhány perce én is felébredtem, csak nem akartalak addig zargatni, amíg világos nem lesz. - mondta Nico, vetve egy zavart pillantást a kinti sötétségre és a besütő teliholdra. - Érdekes. Úgy érzem, mintha eleget aludtam ahhoz, hogy már világos legyen, de még igencsak gyerekcipőben járhat az idő, ha ilyen sötét van kint.

- Én is kipihentnek érzem magamat. Biztosan túlzottan fel vagyunk még dobódva az este miatt. - nevetett fel Percy, majd incselkedve megpuszilta barátja nyakát. - Amúgy gondolkodtam. Reggeli után szeretnék Kheirón-tól kikérőt kérni, és meglátogatnám az édesanyámat. Tudod, eléggé aggódom miattuk, szeretném őket figyelmeztetni a várható veszélyekre.

- Ezt megértem. Tudod mit? Én is veled tartok. Nem akarom, hogy egyedül mászkálj most, mikor minden bokorban felbukkanhat valami lélekkristályos rémség. - jelentette ki Nico.

- Ez komoly? Szuper, akkor ezt megbeszéltük. - bólintott Percy lelkesen, de ekkor fura hangzavarra lettek figyelmesek odakintről. - Hallod? Mik ezek a hangok?

- Olyan, mintha többen is a közelben állva beszélgetnének. - ült fel Nico az ágyon, kinézve az üvegajtón, bár onnan csak a ház mögé lehetett látni. - Nem lennék a helyükben, ha majd a hárpiák rendet teremtenek közöttük, hogy kora hajnalban odakint lármáznak.

Alig fejezte be, váratlanul valaki erősen verni kezdte az ajtajukat, bár nem tudta kinyitni, miután előző este be lett zárva.

- Mi a... - pattant fel Percy az ágyból, de ekkor Annabeth hangját hallották meg kintről.

- Percy, fent vagy? Gyertek ki azonnal!

A két fiú most összenézett, mire Nico is felpattanva kapták magukat össze. Az ajtóhoz lépve viszont Percy megtorpant.

- Várj. Nem tudhatja, hogy itt vagy. - suttogta, de mielőtt Nico válaszolhatott volna, a kint álló lány megelőzte, kicsit lejjebb véve a hangerőből.

- Tudom, hogy nem vagy egyedül, de most ne szórakozzatok! Szólj Nico-nak is, csak azonnal toljátok ki a valagatokat, nagy baj van!

Percy nyelve egyet nyitott ajtót, eléggé elvörösödve, bár a kinti sötétben ez nem látszott. Annabeth teljesen felöltözve állt az ajtó előtt, csak a haja állt szénakazalként, mintha akkor ugrott volna ki az ágyból.

- Na végre!

- Mi a baj? - kérdezte Nico azonnal, mindketten körülnézve a tisztáson. Néhány táborlakó állt odakint, össze-vissza nézelődve, néhányan a karórájukat nézték, mintha nem tudnák eldönteni, mennyire jár az idő.

- Tudjátok, hogy hány óra van? - kérdezte most a lány szigorú tekintettel, amitől azt hitték, hogy valamiről lemaradtak.

- Nem, de elég korán lehet, ha még ilyen sötét van. - nézett fel az égre Percy. - Miért? Lemaradtunk valamiről?

- Percy, fél kilenc van! Reggel fél kilenc! - jelentette ki Annabeth, megmutatva a karóráját nekik.

- Az kizárt dolog. - rázta meg a fejét Nico, elkomorulva. - Tök sötét van, hogyan lehetne délelőtt fél kilenc?

- Hát ez az! Kheirón összehívatta az összes ház vezetőjét, ugyanis a Nap "elfelejtett" felkelni. Mind jól tudjuk, hogy ez Apolló feladata lenne, aki bár eléggé laza tud lenni, de a feladatáról sosem feledkezne el. Vagy legalábbis a többi isten nem hagyná.

- Vagyis valami történhetett vele. - fejezte be Percy, kezdve egyre nyugtalanabb lenni. - Rendben, Annabeth, menjünk a Nagy Házba.

Már félúton voltak a házhoz, a fáklyákkal megvilágított kövesúton gyalogolva, mikor teljesen váratlanul egy hangos kiáltásra lettek figyelmesek, egyenesen az ég felől. Mire körbe nézhettek volna, egy nagyobb puffanás kíséretében ért talajt valaki úgy 4-5 méternyire, feljajdulva. Mindhárman odasiettek a földet ért férfi mellé, akin egy baseball kabát volt, "Kék Kanárik" felirattal, alatta farmernadrág, fején egy csíkos baseball sapkával. Mikor feltápászkodott a földről, észrevették, hogy egy igencsak jellegzetes pálcát tart a kezében, két szárnyas kígyóval a tetején.

- Hermész úr? - nyikkant meg Percy, mikor felismerték a szőke hajú istent, az istenek hírnökét.

Hermész leporolta még nadrágját, majd olyan elkeseredett arccal nézett rájuk, ami igencsak meglepte őket.

- Hála az isteneknek, hogy ide értem! Azonnal beszélnem kell veletek, hol van Kheirón? - kérdezte, olyan szokatlanul ideges hangon, ami semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy mekkora baj van.

- Bent vár minket a Nagy Házban, pont egy gyűlést akartunk tartani, hogy miért van még mindig sötét. - válaszolta Annabeth.

- Akkor menjünk, nincs sok időnk! - ragadta meg ekkor a lány karját Hermész, majd a mutatott ház felé sietett, nyomában a két fiúval.

- Hermész úr, mi történt? - kérdezgette őt Nico, de az isten nem akart válaszolni, csak sürgette őket, hogy minél előbb beérjenek.

A házban már ott volt néhány bungaló vezető, Rachel, Kheirón pedig a megvilágított nappali közepén beszélt az Apolló bungaló vezetőjével, hogy próbáljon valami jelet kérni az apjától.

- Nem fog menni. - jelentette ki válaszul Hermész, mikor beléptek az ajtón, mire mindenki rájuk nézett.

- Hermész! - ügetett elé Kheirón meglepetten, barátságosan kezet fogva az istennel. - Hogy-hogy itt vagy? Valami történt?

- Nagy bajban vagyunk, Kheirón. - igazgatta meg a sapkáját Hermész, aggodalmas arccal. - Az este az összes istent foglyul ejtették fent az Olimposzon.

A hír hallatán először mindenkinek majd' leesett az álla, utána pedig egyszerre kezdett el mindenki beszélni, de Kheirón csendet kért.

- Mondj el mindent.

Hermész fáradt arccal ült le a szoba közepén lévő kanapéra, próbálva megfogalmazni a mondandóját.

- A tegnapi gyűlésre én egy kissé megkésve érkeztem.

„Majdnem reggel volt." - jegyezte meg ekkor az egyik kígyó, George, mire a társa lepisszegte.

„Csend legyen, ne zavard össze a gazdánkat!" - morogta Martha.

- Szóval egy kicsit késtem, de az Olimposzra érve, valahogy azonnal baljósnak éreztem a légkört.

„Talán mert tök sötét volt és mindenki egy ketrecbe volt zárva." - kotnyeleskedett közbe George ismét, de Hermész nem zavartatva magát folytatta.

- Az összes kis istent, szatírt és mindenki mást egy hatalmas ketrecbe zárva tartottak, amiben áram volt, ráadásul tele volt a hely olyan lényekkel, amik után eddig is kutattunk. Mellesleg pont ezért késtem, mert sikerült kiderítenem, hogy miért ásnak a földbe. A Föld nyersanyag készletére fáj a foguk, de ez most lényegtelen is. Szóval óvatosan megközelítettem az Istenek Csarnokát, ahol a trónjaink vannak, és akkor láttam, hogy három fura szerzet állt előtte, egy hatalmas energia pajzs mellett, aminek a belsejében ott volt az összes többi isten. Az egyik fura idegennel éppen Zeusz vitatkozott, és bárhogyan is próbálkoztak, képtelenek voltak használni odabent az erejüket.

- De milyen lényekről van szó? - kérdezte Annabeth feszülten.

- Halvány fogalmam sincs. Még sosem láttam ilyen szerzeteket a Földön, így mégis beigazolódott Hádész feltevése, miszerint idegen eredetű problémával van dolgunk. A lényeken kívül három értelmes idegent láttam a Csarnokban, hasonló testfelépítéssel, mint az emberek, de mégis sok részletben eltérnek. Két hím és egy nőstény volt, úgy nagyjából 2-3 méter magasak, kék bőrűek, a fejük kerek, három szemük van és hatalmas szájuk, amikben olyasmi fogak vannak, mint a cápáknak. Furán beszélik a nyelvünket, és egy biztos, a Föld elfoglalása a céljuk. Néhány mondatot ki tudtam hallgatni, mielőtt észrevettek volna, alig bírtam elmenekülni.

„Ja, egyenesen levetettük magunkat az égből, klassz buli volt." - heherészett George.

- És mit mondtak? Mit akarnak az istenekkel? - kérdezősködött tovább Kheirón.

- Ha jól vettem ki az alatt a kis idő alatt, akkor a nőszerű idegenlény tartotta fenn az energia pajzsot, folyamatos összeköttetésben állva, így neki ott kell maradnia a pajzsa mellett. Az egyik férfiszerű lény, ha jól láttam, a földet és a villámot irányította, mert ő állította fel a ketreceket és áramozta be a köréjük feszített huzalokat. Nagy ereje lehet, ugyanis egyik kisisten sem tudott kitörni belőle. A másik lény szerintem a vezérük lehet, egy fejjel magasabb, kettő helyett négy karja volt, és ő osztogatta a parancsokat a másik kettőnek. Véleményem szerint ő vezetheti a többi lényt, mert mögéje voltak felsorakozva.

- És mi mit tehetnénk? - kérdezte az Aphrodité ház vezetője. - Milyen esélyünk lehet, ha az istenek sem tudnak ellenük tenni?

- Nem hinném, hogy tudnának rólatok, félvérekről, különben már ide jöttek volna. - mondta Hermész. - Ha felkerekednétek és elindulnátok az Olimposzra, jó eséllyel meglephetnénk a lényeket, hiszen csak hárman vannak.

- Elméletileg. - tette hozzá Nico. - És mi van az apámmal?

- Hádész szintén a többi istennel van elzárva.

- A próféciára gondolsz? - nézett ekkor barátjára Percy, először szólalva meg.

Nico bólintott.

- Ennek kell lennie. „Elhozza a halált, kit régen nem láttak, nem győznek ellene sem istenek, sem a legbátrabbak". Ha már az istenek is tehetetlenek, akkor nem tudok másra gondolni.

- Igazad lehet. - bólintott ekkor Rachel, aki szintén csendesen ült az egyik széken. - Lehet, hogy ezek a lények is itt éltek, csak már olyan régen, hogy senki sem emlékezik rájuk. És ha az összes istent elkapták, akkor valóban csak rátok számíthatnak.

- De egy valamit nem értek. - gondolkodott Annabeth hangosan. - Ha ez valóban a prófécia lenne, akkor mi van a két utolsó sorral? „Végül a Halál Urai és nekik kedvese, lesz az egyetlen, kik elbírnak vele". Ha az urai alatt Hádész-t és Nico-t értjük, akkor Hádész-t hogy-hogy elkapták? És elnézést, de azt még mindig nem tudjuk, hogy a „nekik kedvese" kit takar. Személyről van egyáltalán szó?

- Lehet, hogy egy helyen kell lenniük. - próbálkozott Percy a megfejtéssel. - Lehet, hogy Hádész-t elfogták, de ha Nico mellette van, akkor ki tudja szabadítani és együttes erővel legyőzik azt a valakit. Vagy valakiket, ha hárman vannak.

- Ez is azt jelenti, hogy oda kell mennetek. - mondta Hermész határozottan. - Segítenetek kell, félvérek, mert hiába vagyok isten, egymagam képtelen vagyok őket kiszabadítani. Nem vagyok harcos, én inkább a lopakodáshoz értek, maximum az elterelésben tudok segíteni.

- De ehhez tervet kell kieszelnünk. - vélte Kheirón. - Nem ronthatunk oda mindannyian, mert sok közöttünk a kezdő, így először egy tisztességes csapatot kell kovácsolnunk, akikkel képesek leszünk felvenni a harcot ellenük.

- Nekünk viszont el kell indulnunk, feltartva őket, ameddig csak tudjuk, időt szerezve. - jelentette ki Nico mindenre elszántan. - Prófécia vagy nem prófécia, az isteneknek szüksége van ránk, ahogyan a világnak is. Nincs vesztegetni való időnk.

- Rendben, veled tartok. - vágta rá Percy, ellenmondást nem tűrően.

- Én is megyek. - állt melléjük Annabeth, de mielőtt más is szólhatott volna, a következő pillanatban kivágódott az ajtó, mire négy fiatal lány vonult be, ezüstös-fehér ruhában, vállukon 1-1 íjjal, hátukon a kifogyhatatlan tegezzel. Az elöl haladó fiatal lánynak fültőig vágott fekete haja volt, amit vagányul felzselézve hordott, ékszínkék szemei felett vastag fekete színnel volt kihúzva, bőre halvány ezüstös fényben fénylett.

- Thalia! - kiáltotta elsőként Annabeth, mindenki meglepetten fogadta a négy Vadász lány bevonulását.

- Thalia, hogy-hogy itt vagytok? - kérdezte Kheirón csodálkozva.

- Hali! - üdvözölt mindenkit Thalia, majd a három barátjával szoros ölelést váltva, sorra bemutatta a mögötte álló három ismeretlen Vadász lányt. - Azért jöttünk, mert valami baj van. Gondolom, mint ti is tapasztaltátok, nem kelt fel a nap, így azt sejtjük, hogy történhetett valami fent az Olimposzon, ugyanis Artemisz sem jött vissza hozzánk, és nem is tudjuk felvenni vele a kapcsolatot.

- Igen, jogos a feltételezésed. - szólalt meg ekkor Hermész a fotelben ülve, a lányok csak most véve őt észre. Az isten nekik is elmondta azt, amit megtudott, mire Thalia is azonnal csatlakozott az előtte felszólalókhoz.

- Ez egyértelmű, én is megyek. A többiek addig itt maradnak segíteni a Tábort megvédeni, mi pedig felmegyünk és rendet teszünk az Olimposzon.

- Én is megyek! - hangzott fel ekkor egy újabb hang a félig nyitott ajtó mögül, mire Grover feje jelent meg az ajtóban. - Bocsánat, nem akartam hallgatózni, csak pont itt voltam és hát úgy gondoltam, hogy szükség lehet az én segítségemre is.

Percy nevetve intett barátjának, aki hálás arccal kocogott be melléjük.

- Szerintem egy hozzád hasonló hős szatírra mindig szüksége van egy világmegmentésére induló csapatnak.

Miután összeállt a jól ismert társaság, Kheirón büszkén nézett végig rajtuk.

- Nos, fiúk-lányok, akkor ismerős a helyzet. Nem kevesebb, mint az egész világ és az Olimposz sorsa van a kezetekben, mi addig összegyűjtjük, akit csak tudunk, hogy utánatok menve segíthessünk titeket. Sok szerencsét kívánok mindannyiótoknak, és kérlek, épségben, életben térjetek vissza mindannyian.

- Úgy lesz, Kheirón. - bólintott Percy magabiztosan.

A következő pillanatban sokféle hangot hallottak kintről beszűrődni. Az első egy sárkány üvöltése volt, amit rögtön egy lány sikoly követett, aztán lángcsóvák fellobbanását hallották, majd egy azt követő robbanás rázta meg az épületet. Mindannyian ijedten hagyták el a házat, azonnal fegyverhez nyúlva, a kinti sötétben lángoló Héra bungalóra nézve.

- Mi a... - kezdte Annabeth, de ekkor ismét sárkány üvöltésre lettek figyelmesek, így a tábor bejáratánál húzódó hatalmas fenyőfához siettek, ami valaha Thalia testéből nőtt ki. Péleusz, a fát és a tábor határát őrző sárkány egy különösen magas, emberszerű lénnyel állt szemben, éppen egy hatalmas tűzcsóvát okádva felé. Az idegen viszont egyetlen legyintésével elhárította, ami ismét a tábor felé repült, ezúttal a tóba zúdulva, alaposan megrémisztve a benne úszkáló najádokat és egyéb vízi lényeket.

- Te szentséges, ez ő! - nyikkant meg Hermész, hátra lépve egyet. - Ez az egyik idegenlény!

Percy rémülten térképezte fel az ismeretlent. Igaza volt Hermész-nek a leírásban, vagy 3 méter magas lehetett, kék bőrrel, fura, kerek fejjel, tüsire vágott sötét hajjal, testét egy egérszürke testpáncél védte, végtagjai a testéhez képest megnyúltabbak voltak. Három kerek szeme volt, teljesen fekete színűek, szemfehérje vagy írisz nélkül, egy sorban, a szája pedig olyan hatalmas, hogy majdnem fültől-fülig ért, és mikor vicsorított, tízesével villantak elő a háromszög alakú, borotvaéles pengékhez hasonló fogai.

- Eeez meeeg mi a rézfán fütyülő? - nyögte ki Grover, ide-oda kapkodva a tekintetét az égő bungaló és a lény között.

- Azonnal eloltani a Héra bungalót! - kiáltotta ekkor Kheirón, a közelben tartózkodó fiatal táborlakóknak címezve a szavait. - Mindenki, aki járatos a vívásban, fegyverre fel! Meg kell védenünk a Tábort!

Amint megkapták az instrukciót, azonnal cselekedett mindenki. Thalia a három Vadász lánnyal máris harcra készen közelítették meg a lényt, Percy, Nico és Annabeth is előzőleg előrántott kardjukat csatlakoztak, addig Kheirón elsietett segíteni a kevésbé járatosabb lakóknak. Hermész ott maradt a kis csapattal, aggódó arccal.

- Ez melyik lény, Hermész úr? - kérdezte Annabeth halkan, figyelve, amint játszi könnyedséggel hárítja el a sárkány támadásait.

- Ez az, amelyik a földet meg a villámot irányította, plusz, ahogy látom, a tüzet is. Láthatjátok, Péleusz sem ellenfél számára.

A sárkány most felhagyva a tűzokádással lendült támadásba, de ekkor az idegen egyetlen legyintésével gyökerek szakadtak ki a földből, amik megragadva a sárkányt vágták a kemény talajnak, hogy szegény nagyot nyekkenve sziszegett egyet, nem bírva mozdulni a rácsavarodott gyökerektől.

- Hagyd békén! - kiáltott fel váratlanul Grover kétségbeesetten, mire előre lendülve, kezében a sípjával sietett a sárkány felé, útközben máris egy dallamot játszva.

Az idegen lény minden meglepettség nélkül mérte fel a feléjük közeledő szatírt, érdeklődve figyelve, amint az általa előhívott gyökerek szépen letekerednek a szenvedő sárkányról, majd visszahúzódnak a föld alá.

- „Ez nekem dallam érdekes." - szólalt meg furcsa, kattogó hangon, igencsak erősen törve a kiejtést.

Grover nem mert megszólalni, látszott rajta a néma félsz, így a sárkány mögött maradva fújta tovább a sípot, földből és gyökerekből vonva maguk közé védelmet.

- Grover, gyere el onnan! - kiáltotta Hermész, aki nagyjából tisztában volt ellenfelük képességeivel, de mielőtt a többiek segíthettek volna, az idegen felemelve mindkét hosszú karját legyintett a védőbástya felé, ami egyetlen szemvillanás alatt robbant szét, hátra lökve Grover-t a fenyőfának, a sárkány is bukfencezve néhányat repült arrébb.

- Megállj! - szorította meg Árapályt Percy, majd barátja elé állva nézett szembe a lénnyel. - Ki vagy, és mit akarsz tőlünk? Miért zártátok be az isteneket?

- „Fura kicsi lény. - nézett végig a fiún az idegen, és egész lényéből csak úgy áradt a veszélyesség. Még álltában is ide-oda imbolygott kissé, enyhén előre dőlt tartásával olybá tűnt, mint egy lecsapni készülő ragadozó. - Mi jön ide, megszerez bolygó életerő. Nektek fenn, nagy istenek, mi nekünk útban. Ha te van ellenáll, te van útban. Megpróbál?"

Percy-nek kissé nehezére esett megérteni, miről hadovál az idegen, annyit viszont leszűrt, hogy a céljuk közel sem békés, és mindenki, aki az útjukba áll, az ellenségük.

- Nem hagyom, hogy leigázzátok a bolygónkat és bántsátok az itt élőket! - jelentette ki határozottan, előre tartva bronzkardját.

A lény váratlanul szélesen elmosolyodott, kivillantva félelmetes fogait, ami már úgy önmagában is elég borzalmas látvány volt, mire lehajolva, tenyereit a földre támasztotta, ami megremegett alattuk. Percy felkészülve egy újabb gyökértámadásra tartotta maga elé a kardját, de a támadás ezúttal lentről érkezett. Csak azt látta, amint a lény kezétől kezdve egy repedés keletkezik, ami elkezd felé futni, nyomában szétnyílva a talaj, készen arra, hogy magába nyelje őt.

- Percy, vigyázz! - hallotta nem messze Nico hangját, de mielőtt cselekedhetett volna, a másik fiú odaugorva taszította őt hátra, egyenesen a mögötte álló Grover-nek, ő pedig szintén letenyerelve állította meg a föld szétnyílását, mielőtt társa a mélybe zuhanhatott volna. Most nagyon csúnyán nézett fel az idegen lényre, mindketten ugrásra készen állva. - Ne merj többet próbálkozni a barátommal, te rohadék! Először téged, aztán a társaidat is levadásszuk! Akik az isteneinkkel kezdenek, azok velünk is!

Az idegen ezúttal is elmosolyodott, cseppet sem zavartatva magát, hogy a második támadását is kivédték.

- „Ti okos nem lenni. Én ellen kiáll, ti halál mind. - ekkor Hermész-re mutatott. - Követ barát, hoz ő ide, halált ti mindnek. Mi lenni Erütisz-ek, hódít világ sok-sok. Mi tér vissza régi idő óta, látni nagy élet Földön. Nektek uralkodók esély semmi, mi vesz minden el ti."

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem már kezd elegem lenni az ipséből. - morrant fel ekkor Thalia, mire magasba emelve a lándzsáját, erősen koncentrálva idézett meg egy szikrázó villámot, végig vezetve a lándzsán, egyenesen az idegennek küldve. - Erre varrj gombot, te halandzsagép!

A hatalmas villámoszlop majdnem elérte a lényt, de ő a világ legnagyobb nyugalmával állt szembe vele, és az utolsó pillanatban kinyújtva mindkét kezét, váratlanul csupasz kézzel megragadta a sistergő villámot.

- Jó ég! - hűlt el Annabeth, a következő pillanatban azt látva, hogy az idegen összenyomja a villámot egy gömbbé, majd egy nagyobb lendülettel visszahajította feléjük, éppen csak ki tudva kerülni. A villám egyenesen egy útban lévő fába csapódott, ami egy robbanás kíséretében dőlt ki, majdnem telibe kapva a Nemezis bungalót.

- „Ez van móka jó. Gyere, kicsi földlakó, akar te küld még?" - nézett Thalia-ra ekkor az idegen, nagy léptekkel indulva meg felé.

A három Vadász most kifeszítve íját ugrott Thalia mellé, teljesen egyszerre célozva meg a lényt. Amaz viszont minden erőlködés nélkül csapott egyet a kezével, mire olyan erős szélörvény kerekedett, ami elsodorta az összes nyílvesszőt, majdnem Nico-t és Percy-t találva telibe. Grover egy rémült nyekkenéssel kapta le a fejét, miközben Péleusz törött szárnyát próbálta valahogy sínbe szorítani két faág és némi inda segítségével.

- Ijesztő a pasas. - dörmögte Hermész, alaposan feltérképezve a lényt. - Tüzet, földet, villámot, és most még a szelet is irányítani tudja.

- Akkor már csak egy maradt hátra. - jelentette ki Percy, mire erősen koncentrálni kezdett, tenyereit a föld felé irányítva, elképzelve, amint a nem messze lévő tengervízből merítve egy adagot vonzza ide magához. Hamarosan erős morajlás kíséretében jelent meg az első hullám az erdő túloldalán, az idegen mögött, aki ezúttal meglepetten kapta oda a fejét.

Percy egyenesen a lénynek irányította a hullámot, próbálva őt elmosni, de magában felkészült minden eshetőségre. És igaza is lett. Mivel számított arra, hogy a vizet is tudja manipulálni, így nem lepődött meg azon, mikor előre nyújtva mindkét karját csapta össze a tenyereit, mintha fejest akarna ugrani a habokba, mire a felé csörtető vízsugár kétfelé válva robogott el mellette, jobbra-balra csapva ki. Percy viszont nem hagyta magát. Mikor a jobbra tartó sugár egyenesen a Vadászok felé tartott, nem törődve a másik felével, ami az erdőbe ömlött, kezei mozgásával az utolsó pillanatban irányította arrébb, így elkerülve Thalia-ékat. Visszairányítva a lény felé vette kezdetét az igazi párbajuk. Most mindketten előre tartott kezekkel álltak egymással szemben, közöttük a levegőben hullámzó vízadaggal, aminek a vége rácsavarodott a karjukra, mindketten azon igyekezve, hogy a másikat elsodorhassa. Az idegen egyre idegesebben vicsorgott már, nyilván nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valakiben méltó ellenfelet találjon, lapos homlokán gyöngyözni kezdtek az izzadságcseppek az erőlködéstől.

- „Lenni te bátor, földlakó. Te erős, majd mint mi van. De győz soha én ellen, mert én Erütisz, összes bolygó elementál úr, nekem erő hatalmas!" - sziszegte éles fogai között, fekete szemei veszélyesen szűkültek össze.

- Én pedig Percy Jackson vagyok, a Tengerek Istenének, Poszeidónnak a fia, akinek rohadtul nem tetszik, hogy a családjával szórakoztok! - jelentette ki Percy, szintén vicsorítva a haragtól. Karjai már remegni kezdtek a megerőltetéstől, érezte, hogy az idegen nagyon erős, és ugyanúgy lételeme a víz, akárcsak őneki. És azt is érezte, hogy már nem fogja sokáig bírni. - Hé, Annabeth! Jó lenne, ha valamit kitalálnál, már nem tudom sokáig tartani!

Annabeth időközben alaposan kielemezte ellenfelük támadásait, így habozás nélkül előállt egy lehetséges tervvel.

- Thalia! Ez a horpadt fejű kékség egyszerre csak egy elemet képes irányítani! Most pörkölj oda a villámmal, amíg nem képes elhárítani!

Thalia kapva kapott az ötleten, és már-már vette a lendületet, hogy a lándzsájával villámot idézzen elő, mikor Nico egyszer csak rémülten kiáltott rá.

- Thalia, hagyd abba! Ha villámot használsz, a víz miatt Percy is megsérülhet!

A fiatal lány azonnal leengedte a lándzsáját, Annabeth pedig a fogát szívva tervezte át a lehetőségeiket. Idejük viszont nem maradt, ugyanis a lény elunva az erőlködést vetődött hirtelen oldalra, kikerülve a rázúduló vizet. A következő pillanatban viszont ismét magasba emelve a kezeit kiáltott fel valami fura nyelven, mire megremegett a föld. Nico azonnal Percy mellett teremve készült fel, ha ismét a „földelnyelős" trükkel jönne, hagyva, hogy barátja nekitámaszkodva kapkodja magába a levegőt a megerőltető vízirányítás miatt. A lény viszont tovább erőlködve tartotta magasba a karjait, mire néhány másodpercnyi feszült várakozás után a remegés egyre közelebbről érkezett, és hamarosan fura morajló hangot hallottak. Percy jött rá először, mit hall.

- Ne, ne, ne, ne, ne! - kiáltotta rémülten, mire a zaj felé kapta a fejét. A moraj a tábor jobb széle felől jött, a tenger felől, ahonnan az időközben összekészült táborlakók közelítettek feléjük, a kentaurral az élen. - Kheirón, vigyázzanak!

A következő pillanatban egy mindeddiginél is hatalmasabb szökőár bukkant fel a jobb szélső bungalók mögött, egyenesen feléjük tartva. Mindenki elsápadva kapta oda a fejét, megrettenve a feléjük tartó, minden útjába kerülőt elmosó özönvíztől. Másodpercek és a táborból semmi sem fog maradni, őket is elmosva az áradat.

Percy ösztönösen cselekedett. Előre futva néhány lépést kiáltott fel, halálra rémülve az elképzelt pusztítástól, mire előre tartva a kezeit, minden erejét beleadva próbálta megfékezni az óriáshullámot. A víz már a legmagasabb fenyők tetejét nyaldosta, és széltében is megvolt akkora, mint maga a tábor, szóval nem volt egy gyerekjáték megállítani, talán csak magának, Poszeidónnak. Percy viszont ezidáig sosem próbálkozott ekkora víztömeggel. Már rengetegszer befolyásolta a vizet, az áramlatot, kedve szerint irányítva, de nem ekkora víztömeget, nem ennyire fáradtan, és nem egy ilyen erős ellenfél irányításával szemben. De nem volt más lehetősége. A hullám már majdnem elérte az első házat, mikor észrevehetően lelassult az irama, mintha mágneses erő húzná őt vissza, egyenesen az Aphrodité bungaló gyönyörű kertjében állva meg végül, közel ahhoz, hogy eltörölje a szépen feldíszített házat. Percy érezte, hogy mekkora ereje van a víznek, testének minden porcikája remegett az erőkifejtéstől, de akkor sem hagyta magát.

- „Ez nem lenni! - hörögte az idegen, ezúttal leperegve arcáról minden dölyfösség, inkább elképedést mutatva. - Te! Tengernek Istene kölyök, hogy te művel ez?! Nem lehet!"

- Elmész te a francba! - kiáltotta Percy, összeroggyanni készülő térdekkel, észre sem véve, hogy orrából egy vékony vércsík buggyan elő az erőlködéstől. A következő pillanatban mindent beleadva, egy újabb harci kiáltással lendítette meg a karjait, mire a következő pillanatban a táborra árnyékot vetítő vízfal hátra arcot csinált és visszatakarodott a medrébe. Alig múlt el a veszély, Nico azonnal elkapta a végtelenül kimerült testet, de igazából ő maga sem volt túl jó passzban. Az, hogy barátja ennyire kimerült, rá is hatással volt, ha nem is annyira, mint neki. Ráadásul az ő orrából is megindult a vércsík, ezáltal is jelezve, hogy a kettejük között keletkezett kötelék milyen komoly.

- Thalia, most! - kiáltott ekkor Annabeth, mire a Vadászlány újfent lendítette a lándzsáját, hogy villámot idézve szórja meg az ellenfelüket. Annabeth arra számított, hogy az idegennek sem maradt sokkal több ereje egy ekkora támadás után, de tévedett. Igaz, a lény is megérezte a gyengeséget, de még mindig maradt annyi ereje, hogy a felé röppenő villámot elhárítsa, bár ezúttal nem olyan látványosan, csupán félre csapva. Nagyon ideges lett. Ahogy elnézte a lassan köréjük gyűlő táborlakókat, érezte, hogy hamar véget kell vetnie az életüknek, hiszen nem tudhatta, hogy hányan lehetnek közöttük olyan erősek, amilyen ez az előző fiú volt. Ha nem vigyáz, a végén még alul marad.

Bár mindenki félt, de végül Kheirón vezetésével a felfegyverzett táborlakók támadást indítottak a lény ellen. Amaz jól tudta, hogy milyen elemmel nem próbálkozhat, amit eddig is elhárított az a néhány kölyök, így megmaradt a szélnél. Ez jócskán könnyebb volt, és kevesebb energiájába került az irányítása, de elég hatásos volt ahhoz, hogy mindenkit elfújjon. A Vadászok és Apolló gyermekei nyilakkal próbálkoztak, míg rá nem jöttek, hogy a szél ellen minden hatástalan. Ha kardokkal akartak nekitámadni, szintén a széllel fújta el őket, a nehéz páncélok ellenére is, és aki megközelítve próbálta megcsapni, a szél helyett gyorsan a földből húzott fel egy szilárd falat, kivédve a támadást. Annabeth is látta, hogy túl jól védekezik a lény, és bár rájött arra a gyengepontjára, hogy csak egy elemet képes egyszerre irányítani, de akkor is túl erős maradt. Egyszerűen nem bírtak a közelébe férkőzni.

Thalia folyamatosan próbálkozott a villámokkal, de elég hamar elfáradt ő is, ráadásul, mikor a legutolsót úgy hárította el az idegen, hogy az a többi táborlakó közé csapódott, csúnya sérüléseket okozva, önként felhagyott vele. A Vadászok hatékony támadók, de a széllel szemben semmi esélyük nem maradt. Hiába hajigáltak bármiféle fegyvert felé, könnyűszerrel kivédte, és nem úgy nézett ki, mint aki hamar el akarna fáradni.

Percy Nico-ba kapaszkodva erőlködtek, hogy el ne fújja őket a lény felől áradó viharerősségű szélroham, és csak most kezdett rájönni, hogy mire célzott a prófécia második része. „...nem győznek ellene sem istenek, sem a legbátrabbak." Hiába van itt ő a víz erejével, hiába Thalia villámidézése, vagy a többiek különböző képességei, egyszerűen nem bírnak vele.

- Meg kell próbálkoznom egy újabb támadással. - nyögte ki az idősebb fiú, de eléggé szaggatottan vette a levegőt.

- Megőrültél? - morrant fel Nico, szorosan tartva barátját. - Láttad, hogy mit művelt, túl fáradt vagy ahhoz, hogy megint vízzel támadj, Percy!

- Meg kell állítanunk! Ha így halad tovább, egymást fogjuk megölni egy eltévedt villámmal vagy egy félrehajított dárdával!

Nico mérgesen ciccentett egyet, de mikor agya a megoldásokon rugózott, hirtelen eszébe jutott valami.

- Percy, állj mögém és kapaszkodj!

Barátja minden kérdés nélkül mögé állt, védve kicsit a széltől, de hűségesen a hátán lévő felsőbe markolt, ezáltal egyhelyben tartva magukat, plusz a fáradtságtól nem esett össze. Nico most erőt vett magán, majd összecsapva a tenyereit, hirtelen lehajolt, a földre tenyerelve. A talaj némi rengéssel együtt ismét felhasadt, elindulva a lény felé, aki azonnal észlelte az újabb támadást. Először azt hitte, Nico szintén a földrengéses támadással próbálkozik, de mielőtt felhagyva a széllel háríthatta volna el az újabb merényletet, a föld nem repedt tovább. Az így keletkezett szélesebb mélységből ekkor viszont csontvázak kezdtek özönleni, különböző ruhákban, mind csatákban elhunytak földi maradványai. Hirtelen igencsak megsokasodott a létszám, közel ötven csontvázharcos bukkant elő, ez is jelezve a fiú megerősödött hatalmát. Az idegen megzavarodva állította le a támadását, látszott rajta, hogy egyáltalán nem tudja hová tenni a csontvázharcosok megjelenését.

- „Ez lenni mi?" - nyikkant meg, egyre idegesebb hangon cserregve.

- Katonák! Végezni azzal az idegen lénnyel! - adta ki ekkor a parancsot Nico fennhangon, egyenesen rámutatva ellenfelükre. Percy csodálkozva nézett fel társára, még sosem látta őt ennyire erősnek és határozottnak. És ennyire könyörtelennek. A kiállása félelmetesen hasonlított egy igazi hadvezéréhez, az arca egyszerre tükrözött gyűlöletet az ellenfele iránt, és aggodalmat a barátaiért. Bal kezét ő elé tartotta, ösztönösen védve, és ettől az egész szituációtól hirtelen egyre forróbbnak érezte belül a mellkasát.

A csontvázak abban a pillanatban megindultak, komótosan lépkedve megszaggatott ruháikban az idegen felé. A lény feldühödve próbálta újfent bevetni ellenük a szelet, de a légáramlat simán keresztülfújt a csontok között, nem állítva meg őket. Ezt látva próbálkozott a tűzzel, de azon kívül, hogy lemarta róluk az utolsó ruhafoszlányt is, a csontokban nem tett kárt. Ahogyan az újabb víztámadással sem, ami szintén keresztülfolyt rajtuk. Végső elkeseredésében megint a földet akarta megnyitni, de ezt viszont Nico és Grover nem hagyta, de ekkorra bekerítették őt. Az idegen most a saját érthetetlen nyelvén kezdett magyarázni, az elszórtan heverő fegyverek felé kapva, hogy meg tudja magát védeni valamivel, de már tehetetlen volt. A csontvázak körbe állva lendítették meg fegyvereiket, ki karddal, ki pallossal vagy dárdával felszerelkezve, és az ötven harcos ötven fegyvere egyszerre csapott le a kétségbeesetten jajveszékelő idegenre. A látvány eléggé elborzasztotta a jelenlévőket, egyedül Nico és Thalia állta meg szemrebbenés nélkül a borzalmas marcangolást és a kezdeti halálvisítás hangjait. Az idegenből csupán cafatok maradtak, fekete vértől szennyezett testrészek, és a csontvázharcosok tovább csápolták volna, ha a fiú le nem állítja őket.

- Elég lesz! Köszönöm a segítségeteket, harcosok! Kérlek titeket, térjetek vissza az Alvilágba! - mondta nekik, mire a csontvázak félbehagyva a gusztustalan kaszabolást, kényelmesen megfordultak, aztán visszamenetelve a résbe tűntek el a szemük elől.

Amint az utolsó harcost is elnyelte a föld, Nico váratlanul egy halk nyögés kíséretében esett térdre, előre görnyedve, zihálva kapkodva magába a levegőt. Rengeteg erejét kiszívta ez a támadás, hiszen eleve kimerültebb volt a kelleténél.

Mikor mindenki felfogta, hogy sikerült legyőzni a veszélyes ellenfelet, megkönnyebbülve eresztettek le, majd sietve láttak neki a sebesültek ellátásának. Szerencsére nem volt halálos áldozat, aki villámcsapást kapott, az égési sérülésen kívül maximum elájult. Percy most elkeseredett arccal rogyott térdre barátja mellett, szorosan magához ölelte.

- Annyira fantasztikus vagy. - suttogta a fülébe, jólesően érezve, amint barátja is átkarolja a derekát. - Még sosem láttalak ennyi harcost megidézni.

- Ahogy azt a tengernyi vizet visszairányítottad a medrébe, azért az se volt kutya. - motyogta Nico válaszul, szájával a másik fiú fülét megcirógatva. - Bevallom, még a számat is eltátottam. Kedves ellenségünk is kellően berezelt tőled.

Most fáradtan nevettek fel, ekkor viszont társaik léptek oda hozzájuk, Annabeth kezében egy kis nektarinos üvegcsével.

- Ezt igyátok meg, rettentően kimerülhettetek mindketten. - mondta mosolygós hangon.

- Gyerekek, ez állati menő volt! - lelkendezett Thalia, de neki is le kellett ülnie. Kissé még remegtek a lábai a fárasztó villámidézgetések után. - Nico, ez bámulatos! Hogy a csudában tudtál ennyi harcost megidézni egyszerre?

- Azért nem csak a lábamat lógatom év közben az Alvilágban. - mondta Nico mosolyogva, miközben elengedve egymást Percy-vel ültek le a földre, elvéve Annabeth-től a kulacsot. Miután ittak a nektarinból, hamarosan jobban érezték magukat, végig nézve a lassacskán lenyugodott táborlakók között.

- A többiekkel mi a helyzet? - kérdezte Percy aggódva, mikor látta, hogy néhányukat hordágyon visznek el.

- Senki sem halt meg, csak csúnya, de gyógyítható sebeket szereztek. - mondta Annabeth azonnal, megnyugtatva barátját. Mivel a széltámadásban minden fáklya kialudt, most újra kellett gyújtaniuk, hogy a telihold mellett jobban tudjanak látni. Kheirón az egyik fáklyával a széttépett tetemhez ment, majd rádobva, hagyta, hogy a láng martalékává váljon az idegen minden egyes porcikája, hogy még véletlenül se jöhessen vissza valamilyen úton-módon. Fekete, maró szagú füst szállt fel, hamar elégve minden földi maradvány.

- Egy kipipálva, már csak kettő maradt. - jelentette ki Thalia magabiztosan, miután ő is ivott a nektárból. - Akkor? Mikor indulunk?

Barátai először összenéztek egymással, mire fáradtan felnevettek.

- Csak adj pár percet szusszanni, utána mehetünk. - mondta Percy nevető hangon, majd a melléjük ügető tanárukra néztek. - Kheirón, mi a helyzet?

- Minden rendben lesz. - bólintott az idős kentaur, büszke tekintettel nézve szét köztük. - Le a kalappal gyerekek, nagyon ügyesek voltatok. Hogy vagytok? Nagyon elfáradhattatok egy ekkora küzdelemben.

- Lehet, de muszáj tovább mennünk. - nézett fel rá Nico komoly arccal. - Nem tudhatjuk, hogy a másik kettő mennyit tud erről a küzdelemről, de jó lenne még azelőtt rajtuk ütni, míg nem számítanak az ellenállásra.

- Akkor viszont üljünk kocsiba és induljunk az Olimposz felé. - jelentette ki most a melléjük lépő Grover, aki időközben átadta két Apolló gyermeknek Péleusz gyógyítását. - Így is elég sok időbe fog telni az odajutás, főleg, ha további szörnyekbe botlunk.

- Arra nincs szükség. - lépett ekkor melléjük Hermész is, aki eddig messzebb állt tőlük. Kezében egy nagyobb tornazsák volt, amibe benyúlva, NIKE sportcipőket vett elő. - Az imént megpróbáltam betekintést nyerni az Olimposzra, hogy mi a helyzet, de semmilyen kapcsolatot nem tudtam létesíteni az ottaniakkal, nem láttam, hogy mi történik odafent. Viszont nem lenne jó ötlet a szokásos úton felmennünk a lifttel, azt azonnal észrevehetik, és könnyen csapdába is sétálhatunk. Tessék, mindegyikőtöknek adok egy szárnyas cipő, ezzel fogunk felmenni, ahogyan mi szoktunk közlekedni.

Percy, Annabeth és Grover vonakodva vették át a saját cipőjüket. Hiába telt el azóta már jó pár év, mégis élénken az emlékezetükben volt az a kép, amikor a Tartarosznál járva Kronosz majdnem beszippantotta a mélységbe Grover-t, egy ugyanilyen szárnyascipőnek hála, amit még Luke adott Percy-nek kölcsönbe. A szőke hajú fiú azzal akarta Percy-t csapdába csalni, feláldozva Kronosz-nak, hogy a megbűvölt szárnyas cipő a halálos mélységbe repítse őt. Szóval alapos indokuk volt a bizalmatlanságra, de mivel szorította őket az idő - és nyilván Hermész-nek igaza lehetett a csapdával kapcsolatban -, így kénytelenek voltak magukra venni a vadiúj cipőiket.

Mikor nagyjából elkészültek, ismét Kheirón jelent meg előttük.

- Hermész, rád bízom őket, vigyázz rájuk. – mondta nyugodt hangon, az istenhez fűzve szavait. - Mi addig összetoborzunk annyi hőst és kisistent, ahányat csak tudunk, de a java rátok vár.

- Ha más nem, addig feltartjuk őket, amíg csak tudjuk, hogy legyen időtök egy ütőképes csapatot felállítani. - bólintott Hermész, és a baljóslatú kijelentéstől a kis csapat bizakodása is alább hagyott. - Én mégis hiszem, hogy Percy-nek igaza van abban, hogy ha Hádész és Nico egy helyen lesznek, akkor képesek együttesen szembe szállni a többi lénnyel is. A csontvázharcosok elég jó ütőkártya, szerintem azzal jó esélyünk van legyőzni mindet.

- Ebben én is reménykedem. - bólintott Kheirón, majd még egy utolsó jókívánsággal útjára engedte a kis csapatot. Bár bizakodott, de az aggodalom ott csillogott a szemében. Tudta, hogy nem lesz egyszerű ez az összecsapás, jórészt mert felkészülési idejük sem maradt, és a legtöbb harcedzett táborlakó nem volt jelen, akikből egy ütőképes csapatot tudtak volna felállítani. Egy maroknyi félvéren múlik már megint a világ sorsa, még ha olyan kitűnő harcosok is.

- Kérlek, istenek, segítsétek őket. - motyogta maga elé, noha tudta, hogy jelenleg ők is elég nagy bajban voltak. - A jószerencse legyen velük, és térjenek vissza egydarabban.

12. fejezet: A mindent eldöntő küzdelem

Éppen Forest Hill-en keresztül szelték át a levegőt a holdfényes éjszakában, mikor Percy szólalt meg.

- Várjatok!

Mikor mindannyian megfékezve a sebesen szálló szárnyas cipőjüket, kérdő tekintettel néztek a zavartan lefelé tekintő társukra.

- Percy, mi az? Most nincs időnk megállni, mennünk kell! - jelentette ki Thalia, de ekkor barátja szinte könyörgő tekintettel nézett fel rá.

- Ne haragudjatok, de... muszáj vele beszélnem. Tudom... tudom, hogy milyen önző kérés, de lehet, hogy most láthatom őt utoljára... - nyögte ki Percy, kétségbeesetten nézve le ismét az alattuk fekvő családi házakra. A legtöbb helyen égtek bent a lámpák, sok ember értetlenül mászkált odakint, nem értve a megmagyarázhatatlan nappali sötétséget. A fiú számára jól ismert téglákkal kirakott, szürke cserepű családi ház körül nyugalom volt, csupán bent égtek a lámpák a konyhában és az előszobában. Paul kocsija is otthon volt, nyilván a fura égi jelenség miatt egyikük sem ment dolgozni. Eleve úgy tervezte, hogy ma beszél az édesanyjával, de most, hogy kétségessé vált az életben maradása, nem bírta volna ki, ha az anyja úgy kap hírt a haláláról, hogy még utoljára nem búcsúzhattak el egymástól.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet. - mondta Hermész, de Nico közbeszólt.

- Veled tartok. - jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon. - Mindjárt jövünk, addig menjetek ahhoz a kilátóhoz és beszéljétek át a stratégiát.

Azzal megragadva barátja csuklóját, feltűnés nélkül a csendes családiház felé indultak, a hátsókertben leszállva.

- Köszönöm. - suttogta Percy, enyhén megszorítva társa hűvös kezét. Szíve a torkában dobogott, hirtelen azt se tudta, hogy mit mondhatna az anyjának. Vajon hogyan fogalmazza meg azt, hogy talán egy óra múlva ő már halott lesz?

Nico bátorítólag megszorította a kezét, majd véve egy mély levegőt, benyitottak a hátsó ajtón.

- Anya! - kiáltotta el magát Percy a kivilágított konyhában, mire halk lábdübögést hallottak a folyosó felől. Néhány pillanattal később Sally örömtől ragyogó arca bukkant fel a konyhaajtóban, mire könnyes szemekkel sietett feléjük, egyenesen fia karjába borulva, szorosan karolva át a nyakát.

- Édesem, annyira jó, hogy itt vagy! Ugye nincs bajod? Annyira aggódtam miattad, mikor láttuk Paul-lal, hogy ilyen sötét van még mindig, pedig már majdnem dél van! - hadarta el egy szuszra, ekkor viszont az említett férfi is felbukkant a konyhában.

- Percy? - kérdezte csodálkozva, de látszódott arcán a megnyugvás. - Jó, hogy itt vagy, édesanyád már halálra aggódta magát miattad.

- Sziasztok. - nyikkant meg Percy is, kis ideig szorosan ölelve anyját, majd elváltak egymástól.

- Óh, ne haragudj, Nico, bocsáss meg, nagyon örülök, hogy te is itt vagy. - vette ekkor észre Sally a másik fiút is az ajtóban, aki próbálta meghúzni magát a háttérben. Mivel az utóbbi években ő is egyre többet jött meglátogatni Percy-t, a fiú családja is ismerte őt, és Sally a különc viselkedése és kisugárzása ellenére is megkedvelte őt. Most is szeretetteljesen ölelte meg őt is, amit Nico némi zavarral és enyhe pírral az arcán viszonzott. Percy-n és Bianca-n kívül soha senki nem mutatott irányába ilyen kedvességet, talán az édesanyja egykoron, de arra már nem emlékezett az emlékmódosítás miatt. Sally barátságos viselkedése viszont őt juttatta eszébe, olyan volt számára, mintha a saját édesanyja ölelné őt át.

- Örülök, hogy ismét láthatom önöket, asszonyom. - mondta halkan, közben biccentve tisztelettudóan a férfi felé is.

- Anya, nem maradhatunk sokáig, de muszáj, hogy beszéljünk veletek. - mondta ekkor Percy sürgetően, mire a nő bólogatva engedte el a másik fiút is, majd megtörölve könnyes arcát ültek le mindannyian a konyhaasztal köré.

- Mi történt, kicsim? Ehhez a nagy sötétséghez van köze?

- Igen. Tudjátok... ez most hihetetlenül fog hangzani, de tegnap este az összes istent foglyul ejtették.

A két felnőtt rémülten kikerekedett szemekkel nézett egymásra, majd vissza a két fiúra.

- Foglyul? Az összes istent? - nyikkant meg Paul, idegesen igazgatva meg orrán a szemüvegét. - Ez tényleg eléggé valószerűtlen. Hogyan történhetett meg ez? És kik voltak?

- Valami új létforma, apám szerint nem evilági lények. - mondta most Nico. - Hermész úr volt az egyetlen, aki - hála a folytonos késésének - nem került csapdába, ő jött nemrégen figyelmeztetni minket, miközben mi is a szokatlan sötétség okát próbáltuk kideríteni.

- Szóval... földönkívüliek? - suttogta Sally, olyan halkan, mintha bármelyik pillanatban meghallhatnák őket. - És... mi történt az istenekkel? Ugye... nem lett bajuk?

Kérdése egyértelműen egyetlen konkrét személyre irányult, Percy viszont nem tudott konkrét választ adni.

- Nem tudom, hogy mi történt apával, csak annyit tudunk, hogy mindannyian foglyok és most a többiekkel azon vagyunk, hogy kiszabadítsuk őket. Ezért sincs időnk maradni, de nem mehettem oda addig, míg nem láttalak... vagyis beszélhettem veletek, anya. - helyesbített azonnal, de a nő azonnal tudta, hogy mit akart ezzel mondani.

- Jaj, Percy! - nyikkant meg, szemeiben ismét könnycseppek gyülekeztek, majd előre nyúlva, megszorította fia kezeit. - Tudom... tudom, hogy hős vagy, és ez a feladatod, de... könyörgöm, vigyázzatok magatokra! Nem tudnám elviselni, ha valami bajotok esne!

Percy szomorú mosollyal szorította meg az anyja törékeny kezeit.

- Nem lesz semmi baj, anya. Vigyázni fogunk egymásra, különben is, itt van velünk Nico, az ő erejével gyerekjáték lesz a küzdelem. - mondta bátorító hangon, vetve egy szeretetteljes pillantást a jobbján ülő fiúra. - Viszont szeretném, ha nem mennétek most sehová, rendben? Ne ijedjetek meg, de lehet, hogy furcsa lényeket fogtok látni odakint, amik a földet fogják feltúrni, próbálva lejutni a mélybe. Kérlek titeket, ne menjetek ki, amíg nem muszáj, ne akarjatok semmit tenni, csak maradjatok idebent, csendben. Tudtunkkal nem bántanak embereket, de nincsenek pontos információink, és nem tudni, hogy ezeken a lélekkristály lényeken kívül mik jöttek még ide a szörnyekkel együtt. Maradjatok egymással, amíg el nem hárítjuk a veszélyt, megértettétek?

- Megértettük, Percy. - válaszolta Paul azonnal, olyan határozottsággal az arcán és a hangjában, hogy Percy-nek nem maradt kétsége afelől, hogy komolyan gondolja a szavait. - Történjen akármi, vigyázni fogok az édesanyádra, nem fogjuk elhagyni a házat, amíg nem kényszerülünk rá.

- Mindkettőtökre vigyázz. - kérte még a fiú, ezzel jelezve, hogy számára Paul is ugyanúgy fontos, amit a férfi szemeiben megjelenő hála igazolt, hogy megértette. - Akkor mi most megyünk, egy újabb világmegmentést végrehajtani.

Még megölelték egymást mindannyian, Sally viszont komolyan nézett Nico barna szemeibe, a vállait megfogva.

- Vigyázz a fiamra, Nico. Te vagy az egyetlen, akire hallgat, ha mellette vagy, tudom, hogy biztonságban van. Gyertek vissza épségben, megértettétek? - kérte, és valamiért Nico-nak úgy tűnt, mintha a nő tudna a kettejük közötti szoros kapocsról.

- Az utolsó légvételemig vigyázni fogok rá, asszonyom. Megígérem, hogy hamarosan viszont fogják látni Percy-t, nem fogom hagyni, hogy baja essen. - mondta komoly hangon, és a nő legbelül megkönnyebbült. Hinni akart a fiúnak, aki mindig annyi figyelemmel volt a fia iránt, akinek a jövetelét úgy várta Percy, mintha a világ nyolcadik csodája lenne. Nem tudta, hogy mi lehet közöttük, de még sosem látta fiát ennyire ragaszkodni valakihez, így ő is ösztönösen több figyelmet szentelt a fiúnak, hiába tudta, hogy ő Hádész, az Alvilág Istenének a fia. És nem csalódott fia döntésében.

Mikor sikerült búcsút venniük, a két fiú ismét szárnyra kapva emelkedett a levegőbe, arrafelé tartva, amerre a barátaik is voltak.

- Köszönöm, hogy elkísértél, Nico. - mondta Percy halkan, enyhe pírral még az arcán. - És azt is, hogy megnyugtattad édesanyámat. Még ha nagy is az esélye, hogy nem térek vissza élve.

- Én az igazat mondtam, Percy. - vágta rá Nico komoran. - Az utolsó légvételemig küzdeni fogok érted, még talán azután is. Nem fogom hagyni, hogy meghalj, ha ezért magamat is kell életben tartanom. Te és én eggyek vagyunk, senkinek nincs ahhoz joga, hogy elvegyen tőlem.

Percy csodálkozva hallgatta társa szokatlan szenvedélyességét, és szívébe valami különös érzelem nyilallt. Hirtelen magabiztosnak érezte magát, és olyan elszántnak, mint aki tudja, hogy egy áthatolhatatlan pajzs védelmezi őt minden támadással szemben. Igaza volt, ők ketten már eggyek, és ha az egyikük elbukik, a másik is követi, nem csak a közössé vált életfonaluk miatt. Túl nagy lenne a veszteség fájdalma.

- Akkor mutassuk meg, hogy mire vagyunk képesek együtt. - jelentette ki, megszorítva a másik kezét. - Mentsük meg a világot, hogy aztán összeköltözhessünk végre.

- Az iskola után?

- Fenéket! Amint itt végeztünk. - nevetett fel Percy felhőtlen mosollyal, pillanatra utat engedve boldog képzelgésének, amint már a közös házukat tervezgetik, valahol a sziklás tengerparton.

Nico halvány mosollyal bólintott.

- Részemről benne vagyok. Kössük össze az életünket, Percy, minden téren.

Az idősebb fiú már-már mondani akart volna még valamit, de ekkor beérték a társaikat, akik indulásra készen várták őket a levegőben.

- Minden rendben? - kérdezte Annabeth, látva barátja feldobott hangulatát.

- Minden a legnagyobb rendben, indulhatunk. És hálásan köszönöm nektek a türelmet. - bólintott Percy, majd újult erővel repültek tovább a csillagfényes éjszakai égbolton, egyenesen a hatalmas Empire State Building épülete felé tartva.

- Na jó, akkor a következőt fogjuk csinálni. - állította meg a kis társaságot Hermész, egy nem messze lévő háztetőn landolva. - Maradjatok minél közelebb egymáshoz, én beviszlek benneteket felülről, áthatolva a védőpajzson. Jobb lenne, ha mindannyian megfognánk egymás kezét, hogy ne szakadjon meg a lánc, ha én már beléptem a pajzson belülre. Ami fontos, hogy ne nézzetek rám, amikor átváltok, különben megvakultok. Sajnos nem tudom, hogy mi fog odabenn fogadni minket, készüljünk fel a legrosszabbra. Annabeth?

- Igen. - bólintott a lány. - Akkor a következő stratégia szerint fogunk haladni. Ha ellenállásba ütközünk, amint beléptünk, Percy, te leszel az első, aki támadást fogsz indítani a vízzel, amit abból a hatalmas víztárolóból szerzel, azon az épületen. Thalia, te a jobb oldalt véded a pajzsoddal, az elég félelmetes ahhoz, hogy bármilyen lény megijedjen tőle, ha csak egy pillanatra is. Grover, te és Hermész lesztek a bal oldalért felelősök, míg én és Nico a hátvédek. Ha pedig észrevétlenül fogunk tudni bejutni, akkor is hasonló felállásban indulunk el, de csendben, feltűnés nélkül, hogy minél jobban meg tudjuk közelíteni az Istenek Csarnokát, ahová az isteneket zárták be. Ha minden igaz, a női idegen ott lesz, aki a pajzsot tartja fent, ő az elsőrendű célpontunk. Ha ő megsemmisül, akkor az istenek kiszabadulnak, ezzel el is döntve a csata sorsát. Ugye ez mindenkinek megfelelő így? - nézett végig aggódva a kis csapaton.

- Ez még mindig jobb, mintsem különválni. - bólintott Thalia. - Egységben az erő. És mivel gőzünk sincs, hogy mi vár bennünket odabent, úgy hiszem ennél jobb tervvel nem is lehetne előrukkolni ilyen hirtelen.

- Köszönöm. Akkor készüljön fel mindenki, mielőtt bemennénk. - egyenesedett ki Annabeth, majd mindannyian előrántották a fegyvereiket. Grover a pánsípját vette kézbe, Hermész a botját változtatta át egy hatalmas sokkoló rúddá, Percy pedig némi vizet nyert ki az említett tárolóból, amit maga köré vont, ha vész esetén azonnal támadnia kell. Készen álltak.

- Még egyszer köszönöm nektek, hogy segítetek. - mondta még Hermész végszóként, majd egy "Olimposzért!" felkiáltással nekiindultak az égen keresztül az Empire State Building teteje felé. Útközben megfogták egymás kezét, hogy a kapcsolat megmaradjon, majd mindannyian elfordultak egy pillanatra, míg Hermész felvéve isteni alakját változott vissza, átrepülve az Olimposzt védő energiapajzson. Mindannyian érezték a testüket bevonó forró energiát, ami Hermész-ből áradt ki, megvédve őket a megsemmisüléstől, halandók lévén, és a következő pillanatban már át is értek a túloldalra. Valahol a liftek környékén bukkantak fel, és az első, amit meghallottak, az a természetellenes csend volt. Itt is sötét uralkodott, csak a Hold fénye világította meg a csillámló felhőket és a gyönyörű, hófehér építményeket, de sehol egy teremtett lelket nem láttak. Ezzel az a megkönnyebbülés járt, hogy akkor rájuk sem figyelt fel senki, így megnyugodva eresztettek le, alaposan körbe nézve a kihalt Olimposzon.

- Utánam. - suttogta Hermész, aki átkelés után azonnal visszavette emberi alakját, majd a megbeszélt sorrendben elindultak a hosszú ösvény mentén az Istenek Csarnoka felé.

Útközben észrevették az említett kő és villámketreceket, amikben az elfogott szatírok, nimfák, fél- és kisistenek, és még más itt élő lények lettek bezárva. A látványukra mindegyikük boldogan kapta fel a fejét, de Hermész intésére csendben maradtak, némán tátogva kívánva sok szerencsét nekik. A hosszabb út során egyetlen ellenséggel sem találkoztak össze, ami akaratlanul is gyanakvással töltötte el őket.

„Nem létezik, hogy csak az a három lény jött leigázni a világunkat." - gondolta Percy, a kettővel mögötte haladó barátjának címezve sorait.

„Nekem is gyanús a dolog. - válaszolta Nico azonnal a gondolatátvitelen keresztül. - Légy nagyon óvatos, Percy, lehet, hogy számítanak a jöttünkre."

Az idősebb fiú csak biccentett, jelezve, hogy értette, majd továbbra is elöl haladva közeledtek a Csarnok felé. Már messzebbről észrevették a futball stadion méretű épületet, ami furcsa fényben derengett, mintha egy részére valami burkot vontak volna. Az oszlopok védelmében megközelítették a hatalmas csarnokot, ahol az istenek trónjai voltak felsorakoztatva, lassan kitekintve a bejárati oszlopok mögül. Mindegyik isten vagy ott ült a trónján, vagy fel-alá járkált, de elmenni nem tudtak, ugyanis az egész területet befedte az a kékes fénnyel pulzáló pajzs. A burok előtt egy hasonló idegen lény állt, amilyennel a táborban is találkoztak, annyi különbséggel, hogy mintha ez egy kicsit alacsonyabb lett volna, a haja viszont a térdéig leért, néhány aranykarikával összefonva a dús fekete copfot. Karcsú alakjából arra következtettek, hogy ő lehet a pajzsot irányító női idegen, és bár háttal állt nekik, de túl messze, és eléggé nyílt terepen ahhoz, hogy észrevétlenül ne tudják őt letámadni. Annabeth aggódva nézett szét, de a másik lényt sehol sem látta, amelyikről Hermész beszélt. Csak reménykedhettek benne, hogy az éppen lent van a földön, a teremtményeiket irányítva, így le tudják szedni a női idegent.

Most kézzel történő mutogatással kommunikáltak, de szerencsére az odabent bosszankodó istenek hangzavarja eléggé lefoglalták fogva tartójukat, hogy ne vehesse észre őket. Annabeth megkérdezte, hogy hogyan közelítsék meg feltűnés nélkül, de ezúttal is Nico-nak támadt az egyetlen használható ötlete. Mivel ő képes árnyékutazásra, így az egyetlen esélyük, ha az idegen mögötti árnyékból előbújva szúrja őt le. Percy eléggé veszélyesnek tartotta az ötletet, de mivel egyéb ötlete neki sem volt, így kénytelen volt beleegyezni a veszélyes tervbe.

„Vigyázz magadra, Nico." - kérte őt megint csak telepatikus úton, szomorúan simítva végig a másik karját a fekete pulóverén át.

„Ne aggódj, tudom mit csinálok. Egy perc és már mehetünk is vissza anyukádékhoz." - válaszolta Nico mosolyogva, majd egy pillanatra megszorítva barátja kezét, előre fordult, mire a következő pillanatban elnyelte az őket körülvevő árnyékok sokasága.

- Ne higgyétek, hogy ezzel mindennek vége! - hallották közben Zeusz felháborodott kiáltását, az egész égbolt belezengett hangjába. - Ki fogunk szabadulni, és akkor azt is megbánjátok, hogy erre a bolygóra jöttetek!

- „Ti lenni nem túl okos. - cserregte az idegen nő, valamennyivel kellemesebb hangon, mint az előző társa. - Mi örök ide zár ti, nekem energia végtelen. Ti kiszabadul soha."

- Azzal, hogy minket ide zártatok, semmit nem értetek el! - dühöngött Aphrodité is, mérgesen vonva össze szépívű szemöldökét, fel-alá járkálva a márványpadlón. - A gyermekeink gondoskodni fognak rólatok!

- Elég legyen! - harsant fel ekkor Poszeidón, felállva a trónjáról, kezében az elmaradhatatlan háromágú szigony. - Nem jöhet ide egyikük sem, különben a halálba küldenénk őket!

- „Gyermekek? Kicsi gyermekek, lent föld? - nevetett fel az idegen nő röviden, mint aki már tudna róluk. - Ők tesz semmi. Mi megöl őket, jön csak ide."

- Csak az időtöket vesztegetitek. - legyintett egyet Dionüszosz, elkámpicsorodott arccal ülve, majdhogynem feküdve a trónján, mint aki máris halálra unta volna magát. - Túl kevesen vagytok egy ekkora invázióhoz. Mondd meg az ostoba haverodnak, hogy inkább más bolygólakókkal szórakozzatok.

Az idegen erre recsegve felnevetett, de továbbra is háttal állva nekik. Nico pedig a következő pillanatban megjelent alig két karnyújtásnyira mögötte, olyan csendesen, mintha ő maga is csupán árnyék volna. Stygian-i kardja már a kezében volt, csapáshoz készen.

Percy-nek viszont valami nagyon nem tetszett. Ahogy a háborgó isteneket nézte, ismét felrémlett előtte Dionüszosz, amint a nő „haverjáról" beszél, és a kezével való apró mozdulat. Hirtelen a vér is megfagyott az ereiben. Az isten nem a női idegenre nézett, hanem fölé, és ujjával is a feje fölötti plafonra bökött, mintha az említett haverra akarna mutatni. A fiúnak hirtelen minden világos lett. És a következő pillanatban egy árnyat látott megmozdulni az árnyékos plafonon...

- NICO, GYERE ONNAN! - ugrott ki ekkor az oszlop mögül Percy, nem foglalkozva társai megrökönyödésével és a többi jelenlévő döbbenetével, csak a barátja volt az egyetlen, aki számított. - CSAPDA!

Nico abban a pillanatban kapcsolt, de hiába akart újra eltűnni az árnyékban, a feje fölül az árnyalak rávetült, villámgyorsan a földre terítve őt, a kezeinél fogva szorította a hideg márványlaphoz. A rénehezedő súlyos testtől és a padlóval való fájdalmas találkozástól a szusz is kiszorult belőle, kardja fél méternyire sodródott tőle, és szinte mozdulni se tudott.

Percy minden teketóriázás nélkül lökte el magát, barátja segítségére sietve, mielőtt az újabb hatalmas lény megölhetné.

- Percy, megállj! Ne menj oda! - hallotta apja ijedt kiáltását, de nem törődve vele futott tovább, rémülten szedve a lábait. Nem, nem bánthatja senki a fiút, nem engedi, hogy baja essen!

De mielőtt odaérhetett volna, a női idegen szintén feléjük fordulva emelte magasba másik, szabad kezét, mire a következő pillanatban egy másik pajzs jelent meg, ami körbevette őt, a társát és Nico-t, ezzel hermetikusan elzárva magukat tőlük, a külvilágtól. Közben már a többiek is észhez térve követték társukat, de a pajzshoz érve hiába kezdték el csápolni, amaz ellenállva mindennek pulzált továbbra is.

- Nico! - csapkodta kardjával a pajzsot Percy, rémülten figyelve bennrekedt barátját.

A fiú ekkor erőt véve magán rúgta le magáról támadóját, de amaz minden ellenállás nélkül engedte el, hátrálva a női idegen felé. Csak most volt idejük felmérni a harmadik lényt is. Közel 1 méterrel magasabb volt a női idegentől, csak neki szürke színű volt a bőre, vállig érő fekete haja rasztásan volt besodorva, hatalmas, robosztus izmokkal megáldott testéből négy kar nőtt ki. Már ránézésre is látszott, hogy ő volt a vezér, mindezt a testére tetovált furcsa ábrák is mutatták.

- Hát csak belesétáltak a csapdába! - hallották ekkor Athéné morgolódását, mire Hermész-re nézett. - Te meg komolyan idevezetted őket?! Azt hittem, lesz annyi eszed, hogy egy kisebb fajta hadsereggel térj vissza!

- Köszönöm a jótanácsot! - vágott vissza Hermész mérgesen. - Szerinted mekkora hadsereget tudtam volna toborozni ennyi idő alatt, he?

- Hozhattál volna lentről kisisteneket! Van egyáltalán valaki, aki tudja, hogy mi folyik itt?! - folyt bele a társalgásba Árész is. - Vagy a halálotok után senki más nem fogja tudni, hogy mi folyik itt valójában?

Percy már nem is foglalkozott a veszekedésekkel, remegő állkapoccsal figyelte csapdába csalt társát, próbálva kitalálni valami mentő ötletet.

- Nico, az árnyutazással próbálj megszökni!

- Nem megy, Percy. - ingatta meg a fejét a fiú, egészen barátjáig hátrálva, szemét le sem véve a két idegenről, akik szórakozottan hallgatták az istenek problémázásait. - Már megpróbáltam többször is, de képtelen vagyok használni az erőmet.

- Várj, mindjárt széttöröm. - állt arrébb Percy, de hiába próbálta a még változatlanul körülötte lebegő vízzel áttörni a pajzsot, nem ment.

- Percy, azzal nem érsz el semmit. - hallotta ekkor az apja csendes hangját, mire mindketten odakapták a fejüket.

Poszeidón szintén a saját pajzsuk szélénél állt, közel hozzájuk, szomorú arccal nézve őket.

- A pajzs áttörhetetlen, mind belülről, mind kívülről. Ráadásul aki bekerül alá, az minden képességét elveszíti, csak a puszta fizikai erőd marad meg.

- Semmit nem tudok használni? - nyikkant meg Nico, majd a nem messze álló Hádész-ra nézett, aki haragtól elborult arccal pattant fel a trónjáról.

- Ostoba kölyök, muszáj volt belesétálnod a csapdába? Ezek az ütődött senkiháziak megtudták, hogy te intézted el a harmadik társukat, ezért csapdát állítottak, ha egyszer majd ide tolod a képedet! Most jól el lett intézve, hogy egyikünk se használhassa az erejét!

- És ezennel a próféciának is annyi. - sóhajtotta Apolló, a fejét ingatva.

- Nem! - jelentette ki ekkor Percy, mikor látta barátja arcán a megtörtséget. - Mi még itt vagyunk, és az utolsó vérünkig küzdeni fogunk! Akkor is kiszabadítunk mindenkit, ha addig élek is!

- „Te mész semmire, kicsiny földlakó. - szólalt meg ekkor a vezér idegen pincemély hangon, miután érdeklődve hallgatta végig a megannyi felől jövő hangáradatot. - Ti megölni mi fivér, ezért mi bosszúállás nektek. Én mindjárt végez ti barát, de ti sem unatkoz."

Azzal egy veszélyes vigyorral cápa fogsorával emelte magasba mindkét kezét, mire ijesztő hangon felrikoltott, amitől minden jelenlévő hevesen rándult össze. Vagy fél percig eltartott a kiáltás, majd miután abbahagyta és a visszhang is elhalt, hirtelen mozgolódásra lettek figyelmesek. Percy a többi kint ragadt társával együtt gyanakodva léptek vissza az oszlopokhoz, a Csarnok bejáratáig, onnan nézve ki az előttük elterülő hatalmas területre.

- Miért tűnik olyannak, mintha minden mozogna? - kérdezte Thalia összevont szemöldökkel, először szólalva meg, mióta ideértek.

- Meeeert mozog is! - mekegte ekkor Grover rémülettől elkerekedett szemekkel, erősebben markolva bele a kezében tartott sípjába.

- Te szent isten! - nyögte ki Annabeth is, mikor a szemük előtt lassan kibontakozott a rémisztő valóság. - Percy... ezek mind...

A fiú képtelen volt elhinni, hogy amit lát, az a valóság. Amerre a szem ellátott, minden honnét fura lények emelkedtek ki a felhőkből, az épületekből, még a szökőkút vizéből is, hamarosan nem volt olyan szabad terület, amelyen ne láttak volna ilyen lényt. Ezek különböztek a lent látottaktól, amíg a lentiek különböző elemekből jöttek létre, homokból, kőből, lángokból, addig ezek a lények olyanoknak tűntek, mint maguk az idegen lények, csak sokkal kidolgozatlanabb formában és alakban, különböző méretekben. De mindegyik elég veszélyesnek tűnt hatalmasabbnál hatalmasabb szájukkal, agyaraikkal, méretes karmaikkal. Mintha valami groteszk találkozóra készítették volna el őket, volt amelyik emberszerű volt, kezükben fegyverekkel, de a legtöbb különböző állatokból összegyúrt alaktalan izének tűnt. És a legrosszabb, hogy több ezren lehettek. Maga az Olimposz is hatalmas volt, és szinte minden négyzetméterét elfoglalták. Ekkora túlerővel még akkor sem álltak szemben, mikor Kronosz ellen küzdöttek, nem beszélve arról, hogy akkor vagy tízszer többen voltak, mint most. És azok a személyek, akik méltóan felvehették volna a harcot ennyi lénnyel szemben is, azok most mind 1-1 pajzs alá szorulva figyelték az eseményt...

- Percy, meneküljetek! - csattant fel váratlanul Nico kétségbeesett hangja, először jutva szóhoz a rémülettől. - Ezek ellen semmi esélyetek, azonnal tűnjetek innét, vissza a táborba!

- Nem hagylak itt! - vágta rá idegből Percy, de lenézve a saját kezére, amiben Árapályt tartotta, csak most vette észre, hogy olyan erősen remegett, hogy attól tartott, kiesik a kezéből a bronzkard. Iszonyú félelem járta át a testét a látványtól, és látva barátait, még Hermész arcát is, tudta jól, hogy semmi esélyük nincs ebben a harcban.

- Percy, most figyelj rám. - szólt ismét Nico, kicsivel nyugodtabb hangon. - El-kell-tűnnötök! Ha itt maradtok, meghaltok. Én kibírom, de neked ki kell juttatnod a többieket. Megölöm ezt a némbert, utána az istenekkel elpusztítjuk a többieket. De ehhez idő kell, ami nektek nem lesz, ha maradtok.

- Annabeth, menjetek innen! - hangzott fel ekkor Athéné szigorú, mégis aggódó hangja, aki jól átlátta Nico tervének a lényegét. - Hermész, vidd őket ki, ha itt maradtok, tényleg végetek!

- És jó lenne, ha egy hadsereggel térnétek vissza! - tette még hozzá Árész, akit igencsak felbosszantott, hogy itt áll ennyi ellenséggel szemben és még csak nem is harcolhat. Nagyon tehetetlennek érezte magát, amitől csak még idegesebb lett.

- Thalia, vezesd őket! - szólalt meg ekkor Artemisz is, miután előzőleg Zeusz-szal némán egyeztettek. - Keresd meg a Vadászokat és gyűjtsetek szövetségeseket!

- De... - nyikkant meg Thalia, egészen megzavarodva. Ő is ugyanazt a félelmet érezte, amit a többiek is, mégis megértette Percy álláspontját, hogy miért nem képes itt hagyni mindent. Mindannyian tudták. Aki itt marad, annak mind vége. Vagy azért, mert elpusztul, vagy itt ragad a pajzs alatt, örökre. Nem fognak tudni visszajönni hadsereggel, mert nem lesz hová, ugyanis, ha ezeket a lényeket most szabadjára engedik a világon, mindent elpusztítanak, akár néhány óra leforgása alatt.

- Nem. - mondta ki ekkor Annabeth, hangja hallhatóan remegett, mégis eltökélten szorította meg kezében tartott tőrét, amit még anno Luke-tól kapott.

- Nem ez a megfelelő idő a hősködésre! - kiáltotta Zeusz is, haragosan nézve a kis csapatot. - El innen, félvérek, ez parancs!

Percy még vetett egy pillantást az egyre inkább közeledő lényekre, majd egy keserű mosollyal nézett vissza a pajzs szélén álló apjára.

- Nem arra tanítottál, apám, hogy futamodjunk meg, mikor túlerővel állunk szemben.

- Percy, meg ne próbáld...! - kezdte Poszeidón haragosan megemelt hangszínnel. - Élj ma, harcolj holnap, ez az elvem!

- Ha most nem maradunk, akkor nem lesz holnap senki számára! - kiáltotta a fiú, kissé kikelve magából, és érezte, ahogyan a harag egyre inkább elborítja a tudatát. Egyre kisebbé vált a rettegés, amit kiváltott belőle a rengeteg lény látványa, és már csak azt tartotta szem előtt, hogy megvédje azokat, akiket szeret. Tudta, hogy Kheirón ez idő alatt is azon van, hogy minél több harcost toborozzon, és ha meg is kell halniuk, legalább annyi időt adjanak nekik, amennyit csak tudnak.

Még egy utolsó pillantást akart vetni Nico-ra, hogy elmondhassa neki, mennyire sajnálja, hogy így alakult, és mindent meg fog tenni, hogy megmentse, mikor azt látta, hogy a vezér idegen megindul a neki félig-meddig háttal álló fiú felé, aki aggódva nézte őt, elterelődött figyelemmel.

- Nico! - kiáltott rá figyelmeztetőleg, de társa még időben reagált.

Nico egy pillanat töredéke alatt pördült meg, meglendítve visszaszerzett kardját, az utolsó pillanatban elhárítva az egyik felé csapó hatalmas kardot. Mikor a két kard összecsapott, a lendület neki taszította a pajzsnak is, fájóan beverve hátát a kemény felületbe. Hallotta a mögötte álló Percy felszisszenését, nyilván az összeköttetésüknek hála érezhette meg ő is a csattanás erejét, de nem jutott több ideje bármi máson eltöprengeni, mert a vezér újra támadt. Mind a négy kezében hatalmas fegyver virított, kettő óriás balta, kettő hajlított szablya, és mind veszélyesnek, halálosnak tűntek. És az idegen igencsak jól értett a használatukhoz...

- „Te megöl mi fivér! - ordította, izmait kidüllesztve, harcra készen beállva a hozzá képest igencsak vékonynak tűnő fiúval szemben. - Most én öl meg te barátok, és te lát majd ők halála, saját szem! Kiirt én ti mind, utolsó írmag!"

Azzal egy újabbat ordítva, ismét neki esett a fiúnak, először a két jobb kezében lévő bárdokkal. Nico csak a folyamatos edzéseknek hála tudta kivédeni az első erőteljes csapást, és a fürge mozgásának, hogy félre tudott ugrani a második elől. Egy bukfenccel félre vetődött, mire vicsorítva feszítve meg a testét rugaszkodott el a helyéről, hogy megtámadja a védtelennek tűnő nőt, de a vezér szintén villámgyors reflexszel pördült meg, ezúttal visszakézből a két szablyával hasítva felé. Nico-nak az utolsó pillanatban sikerült félre vetődnie a lecsapó kardok elől, oldalra rugaszkodva, elesve a márványlapon, de legalább nem sérült meg.

Percy-éknek viszont nem jutott idő szurkolni neki, ugyanis az idegen ordításának hála a többi lény is támadásba lendült. Néhányan felüvöltöttek, ami szinte megsüketítette őket, mire megindultak feléjük minden irányból. És ezzel kezdetét vette a halálos küzdelem.

- Nem fog sikerülni! - nyögött fel Grover, majdnem elsírva magát, hirtelen azt se tudva, hogy mihez kezdjen.

Percy feszülten nézett Annabeth-re, de mivel a lány is még le volt sokkolódva, kénytelen volt átvenni az irányítást. Tudta, hogy közel s távol nem ő volt a legjobb stratéga, de ebben a helyzetben nem volt min töprengeni. Ölsz, vagy megölnek.

- Thalia! - nézett a mellette álló fiatal Vadász lányra, aki elhomályosult szemekkel nézett fel rá. A fiú látta kék szemeiben a rettegést, de az eddig megélt borzalmak nem engedték, hogy meghátráljon. - Emlékszel a megrázó technikánkra?

- Megrázó... mi? - nyikkant meg, szemeit már le sem tudta venni az egyre közeledő lényekről. Nem igen forgott az agya.

- A megrázó technikánkra, amit együtt dolgoztunk ki, sok ellenség esetén! Villámot a vízbe, emlékszel?

A lány ekkor sikeresen észhez tért, mire hevesen bólogatni nézett. Percy most a többiekre nézett.

- Mi Thalia-val feltartjuk őket, megölve annyit, amennyit tudunk, de azokat, amik kimaradnak, nektek kell elintéznetek! Grover, elő a síppal! Annyi lényt fojts meg, amennyit csak tudsz! Annabeth, te segíts Grover-nek, csak azokhoz közelíts, amelyiket elkapta! Hermész úr...

- Tudom, Percy. - szólt közbe az isten, egy bizakodó mosollyal, megemelve sokkolóvá változtatott botját. - Üssem, akit csak érek.

Percy egy halvány mosollyal bólintott, majd mikor úgy látta, hogy mindenki készen áll, egy saját magukat feltüzelő csatakiáltással vetették bele magukat a küzdelembe.

A harc mindkét oldalon kemény volt. Nico-nak minden tudását latba kellett vetnie, hogy elkerülje a halálos csapásokat, és mivel semmilyen képességét nem volt képes használni, az idegen pedig fizikailag jóval erősebb volt nála, így igencsak egyenlőtlen küzdelem bontakozott ki. Ráadásul rettenetesen aggódott a barátaiért is, többször próbálta őket kivenni a szörnyáradat közül, de nem volt sok ideje megfigyelni, hogyan is áll a küzdelmük. És Percy-ék sem unatkoztak. Bár komoly túlerővel álltak szemben, és ezeknek a lényeknek is kristály volt a testükben, csak azzal együtt tudva őket elpusztítani, ennek ellenére sikerült kidolgozni egy jól működő technikát a tömeg ellen. Mint azt Percy és Thalia sikeresen kitalálta, a megrázó technikával egészen jól taroltak. Percy a közelben lévő összes vizet magához irányította, egy kisebb tónyit összegyűjtve, majd azokat rászabadítva az ellenfélre, Thalia egy mozdulattal villámot idézett elő, belevezetve a vízbe. A kisülés az összes vízben lévő lényt agyonütötte, és mivel egyszerre érte a testüket, a bennük lévő kristály is porrá zúzódott. De mivel nem tudtak egyszerre túl sok lénnyel végezni, és eléggé időigényes is volt, a többiek is jócskán kivették részüket a harcból. Grover a síppal folyamatosan indákat és egyéb növényeket hívott segítségül, azokkal kerítve körbe a lényeket vagy képezve akadályt, Annabeth pedig az így feltartott lényeket próbálta megölni, ami annyiból volt nehéz, hogy megtalálja testükben a lélekkristályt. Hermész sem akart lemaradni, botjával ütötte-vágta az ellenséget, megrázva őket, hogy elpusztíthassa a kristályt, de mindig csak eggyel tudott egyszerre végezni. A lények pedig csak nem akartak fogyni, olyan volt, mintha egy elpusztult helyére húszan álltak volna.

- Percy, a jobb szárnyat is védjétek, különben mögétek kerülnek! - hallották harc közben a magatehetetlen istenek jószándékú tanácsait.

- Annabeth, ne álljatok közel a falakhoz, különben beszorítanak titeket!

- Thalia, próbálj a vízzel ellepett rész közepére célozni, hogy minél pontosabb találat érje őket!

- Nico, használd ki a méretedet és kerüld ki, hogy mögé juss!

Percy a helyzet súlyossága ellenére is halkan felnevetett a megannyi izgatott tanács hallatán. Sejtette, hogy mit érezhetnek most az istenek, akik nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy míg ők tehetetlenül szemléljenek egy ilyen komoly harcot, addig az úgymond semmirekellő félvérek küzdjenek értük és a világért. A múltkor legalább ők is harcolhattak, így meg tudta érteni a helyzetüket. De azért kezdte kicsit idegesíteni a sok okoskodás. Mintha ő nem tudná, hogy bármikor mögéjük kerülhetnek, sőt, perceken belül akár a nyakukban is lehetnek! Viszont ez az ő harcuk most, négy félvéré, egy szatíré és egy idős istené, akik a helyzethez képest mindent ki fognak hozni magukból.

Viszont már legalább egy órája küzdöttek, és az erejük rohamosan csökkent. Túl sok energiát emésztett fel a víz és a villám kezelése, Grover-nek a növényzet felhasználása, nem beszélve Annabeth és Hermész fárasztó vívásáról. Percy egész testében úszott a verítéktől és az általa használt víztől, már arra sem volt ereje, hogy ő maga ne legyen vizes. Egyre nehezebben lélegzett, szinte már zihálva vette a levegőt, és ha nem lett volna szemmel láthatóan egyre kevesebb az ellenség létszáma, teste felmondta volna a szolgálatot és összeesik. De hála a kitartó küzdelmüknek és a jól bevált taktikának, egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy a terület egyre tisztább lesz, egyre több részlet válik láthatóvá. Ezt látva, kissé megélénkülve emelte magasba a karjait, hogy egy újabb vízzuhataggal árassza el a legközelebb állókat, mikor váratlanul éles fájdalom hasított a bal karjába. Fájdalmasan felkiáltva rándult össze, az eddig készenlétben tartott vízsugár azonnal a földre toccsanva folyt szét, Percy pedig bekönnyezett szemekkel szorította bal felkarját, amin egy mély vágás jelent meg, azonnal folyni kezdve belőle a vörös vér.

- Percy! - ugrott mellé azonnal Annabeth, riadtan nézve, mi történt barátjával, addig Grover gyorsan mellettük teremve próbálta egy egész tengernyi rózsabokorral megállítani a rájuk rontó ellenséget. Hermész és Thalia is a közelükbe sietve tartották távol tőlük a lényeket. Percy viszont azonnal tudta, hogy mi a baj, így most rémülten kibontakozva Annabeth karjából fordult hátra, a másik pajzs felé nézve. Azt látta, hogy Nico fájdalmas arccal tántorodott hátra a pajzsnak dőlve, szintén bal karjára szorított kézzel, ujjai közül sűrűn folyni kezdett a vére. Már eddig is érezte néhányszor, hogy megvágta őt az idegen, és igazából őt, Percy-t is érte néhány találat, de egyik sem volt ennyire fájdalmas és komoly, mint ez. A fiatal fiú is nehezen kapkodta magába a levegőt, gyöngyöző homloka és remegő teste is arról árulkodott, hogy szintén ki van merülve, így valahol várható volt, hogy megsérülhet.

- Nico! - kiáltotta Percy aggódva, bekönnyezett szemekkel, nem kimondottan a fájdalom miatt. Bármit képes lenne elviselni, ha a barátja megmenekülhetne.

- Semmi bajom, Percy, figyelj előre! - kiáltotta neki Nico, próbálva összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy a másik fiú is érezte a sebet, amit kapott, de nem akarta, hogy az aggodalma lankítsa a figyelmét, így ő is próbált keményebb hangot megütni vele szemben. Már nem fogja sokáig bírni, és a legrosszabb, hogy látta, a vezér csupán szórakozik vele. Sokkal erősebb, mint ő, de már egy órája harcolnak és csupán kisebb karcolásokat ejtett rajta. És az okát is tudta, hogy miért. Kábé a harmadik sérülésnél vette észre a női idegen, hogy ő és Percy ugyanakkor és ugyanott sérülnek meg, ami csak még inkább felébresztette a vezére szadista hajlamait, azóta csak tessék-lássék támadta őt, javarészt kisebb vágásokat okozva neki.

„A rohadék tud arról, hogy egyszerre sérülünk. Azt akarja, hogy lássam, amint meghaltok."

„Nem tudod megtámadni a védelmezőt?" - jött Percy válasza.

„Sajnos a közelébe sem tudok férkőzni. Igaz, hogy csak játszik, de arra mindig kellő figyelmet fordít, hogy ne tudjak előre nyomulni. Kínos bevallanom, de nem tudok túljárni az eszén."

„Akkor csak tarts ki, Nico, leverjük a hadseregét és kiszabadítunk." - jelentette ki Percy még a végén, majd nem törődve barátja ideges válaszával, próbálta összeszedni a maradék erejét állt fel, hagyva, hogy Annabeth egy rögtönzött kötést csavarjon sérült felkarjára.

- Köszönöm, már jobban vagyok. Folytassuk, már alig vannak! - jelentette ki némi szarkazmussal, hiszen jobb esetben is legalább ötszáz lény hörgött körülöttük.

Míg ők ismét folytatták a küzdelmet, a vezér enyhén összeszűkült szemekkel figyelte az eseményt. Igazából egyáltalán nem számított arra, hogy ekkora túlerővel szemben is képes ez a néhány földlakó megbirkózni, és felmérte, hogy a több ezres hadserege csupán párszázra apadt le. Nem, ez kimondottan nem jó állás. Elnézve az oroszlánként küzdő, vizet idomító fiút, némi harag lobbant fel fekete szemeiben. Bár az a lény is, amit kémként küldött fivére után, hogy megfigyelhessék idefent is testvére intézkedéseit, azt mondta, hogy az a kölyök visszaverte a legerősebb víztámadását, nem szentelt több figyelmet rá, és inkább a fekete hajút akarta csapdába csalni, aki azt a csontvázsereget hozta létre. Az ellen nem lett volna sok esélyük, de elnézve, ahogy a víz és a villám kombinációjával aprítják a lényeit, mégis dühbe gurult. Nem számított ilyen erőteljes féllényekre a földön, azt hitte, hogy az igazi veszélyt ezek a fent lebzselő istenfélék jelentik, de már belátta, hogy alaposan félre nézte a dolgokat. Ettől függetlenül akkor is nála van a helyzeti előny, hiszen volt egyéb terve a győzelemre. Egyetlen bolygó élőlényei sem állhatnak ellent a hatalmas túlerejükkel szemben! Viszont nem ártana kicsit csökkenteni az esélyeiket, így esett, hogy taktikát váltva, váratlanul teljes erővel megrohamozta fiatal ellenfelét.

Nico rémülten látta, amint az idegen meglódul felé, mind a négy karját a magasba emelve, készen arra, hogy az eddigieknél is hevesebben rohamozza meg.

- Nico, menekülj! - hallotta ismét apja aggodalmas hangját, aki meglepően aggódott egyetlen életben maradt magzatáért. Mivel neki is hasonló tervei voltak, így minden szó nélkül alkalmazva eme technikát vetődött félre, ahogy eddig is. Ezúttal viszont ennyi nem volt elég. Az idegen hirtelen lefékezve csúsztatta oldalra jobb lábát, téve egy 90 fokos fordulatot, mire a lendületet felhasználva emelte meg másik lábát, amivel egy iszonyat erőset rúgott a fiú felé. Ha Nico-nak nem lett volna némi előérzete, a hatalmas láb úgy találta volna telibe az arcát, hogy abból csak szilánkos pép maradt volna. De előrelátóan keresztbe tett kezekkel védte magát, így a rúgást valamennyire ki tudta védeni, de ettől függetlenül keményen nekivágódott a továbbra is szilárd pajzsnak, és mindkét alkarja csúnya zúzódást és repedést szenvedett. A karjaiba és a hátába hasító éles fájdalomtól feljajdulva szorult tüdejében a levegő, feje őrült tempóban szédült. Hallotta valahonnét a távolból Percy fájó felkiáltását, és nem bírta ki, hogy ne nézzen oda. Látta, hogy barátja közel az egyik oszlophoz görnyedt össze, a kezeit figyelve, majd fájó arckifejezéssel kapta felé a pillantását. A következő pillanatban viszont három lény is felé vetült, de mielőtt Nico riadtan tudta volna őt figyelmeztetni, váratlanul apja rémült kiáltását hallotta a másik irányból, mire valami megragadva a mellkasán a felsőt emelte a magasba. Most közvetlen közelről meredt az idegen fekete szemeibe, hirtelen minden kimenve a fejéből. Meg fog halni. Ez ellen a valami ellen egyszerűen tehetetlen, hiszen óriási a kettejük közötti különbség. Az, hogy nem használhatja az erejét, csak a fizikait, már az első pillanattól kezdve eldöntötte a harc kimenetelét. Az ellenállásával maximum csak elodázta a szörnyű valóságot.

- „Ficánkolj, kicsi gyermek. - vicsorította a vezér, élvezve a másik kiszolgáltatott helyzetét. - Én kiont te beled, és te tenni semmi! Ti szenved sok idő!"

Azzal jóízűen felhahotázott, szinte már érezve a győzelem édes ízét. Ez viszont igencsak felbőszítette Nico-t, már oda sem figyelve arra, mit csinál lendítette meg a kezeit. Fájtak a repedt csontok és a sérült ízületek, de jelenleg semmit nem érzett belőle a haragtól. Mindkét kezével belemart az idegen szélső szemeibe, majd, amikor az üvöltve kapott oda szabad két kezével, meglendítette a lábait, megtámaszkodva az izmos mellkason, majd szabályosan ellökte magát tőle, kiszabadulva a meggyengült szorításból. Bár ismét a kemény padlón landolt, de most azon volt, hogy minél messzebb kerülhessen tőle, amíg az jajongva és feltehetőleg földönkívüli nyelven szitkozódjon.

Percy-t időközben Hermész megmentve folytatták a csatát, ami már egészen kezdett jól alakulni. Bár az erejük igencsak fogytán volt, kitartásuk a végét járta, de már olyan közel voltak a célhoz, a lények teljes legyőzéséhez, hogy a legvégső tartalékjukat is felhasználva küzdöttek tovább.

- El sem hiszem... a végén még tényleg győzni fogunk! - nyikkant meg Grover, akaratlanul is könnyek szökve a szemeibe, mikor felmérve a terepet, már csak 10-15 szörny volt talpon. A szörnyek haláluk után elporladtak, így nem kellett a megannyi hullahegyen taposniuk.

- Még ne örülj, hátra van a pajzs megtörése. - jelentette ki Annabeth, éppen az arcán lévő csúnya vágásból kibuggyanó vért törölve le csuklójával. Mindannyian megannyi sebből véreztek, Hermészen is akadt néhány, csak neki aranyszínű vér csordogált a bőrén. Percy sosem gondolta volna, de el kellett ismernie, hogy az isten meglepően ügyesen küzdött. Amikor nem áramot osztogatott az ellenfélbe, akkor a botján lévő két kígyó marta halálra az ellenfelet, szó szerint kiharapva testükből a kristályt, jó ráérzéssel azonosítva be a hollétét.

De hiába örült ő is a közelgő győzelmüknek, nagyon aggódott Nico-ért. A fiú rettenetesen rossz bőrben volt, már csak ő miatta is, hiszen mindketten érezték a másik fájdalmát is. Nico-nak testileg, Percy-nek lelkileg volt nagyobb a kimerültsége, és ez a kettő alaposan megviselte mindkettőjüket. Hallották az istenek lelkesítő magyarázását is, és úgy érezte, még sosem hallott tőlük ehhez hasonló szöveget. Ha másért nem is, ezért már megérte belekeveredni ebbe az egészbe.

És végre... elérkezett a várt győzelem. Hermész-é volt a megtisztelő feladat, hogy az utolsó két lényt eltegye láb alól, és mikor körülnézve a kihalt helyen megállapították, hogy tényleg vége, mindannyian azon a szent helyen estek össze, ahol jelenleg álltak. Thalia és Annabeth elsírta magát a hirtelen jött kimerültségtől, Grover felhúzott lábaira hajtva a fejét mekegett hálát minden istennek, hogy sikerült győzniük, egyedül Hermész maradt talpon, a visszaalakult botjának támasztva fejét, köszönetet mondva két segítőjének. Percy szintén könnyes szemekkel botladozott el a legközelebbi pajzsig, lerogyva a tövében, hogy a lehető legközelebb legyen a szintén a pajzshoz lépő barátjához.

- Hihetetlenek vagytok, Percy. - suttogta Nico egy halvány mosollyal, közben fél szemmel a még mindig ordítozó idegent nézve, akin a társa próbált segíteni. - Jól vagy? Nem esett nagyobb bajod?

- Csak annyi, amennyi neked. - motyogta Percy, egyik tenyerét a pajzsra csúsztatva. Nico is így tett, a pajzson keresztül összeérintve a kezüket, mintegy jelképesen. - Ne félj, kitaláljuk, hogyan szabadíthatunk ki. Nem engedem, hogy még jobban bántson ez a rohadék.

- Annyira büszke vagyok rád.

- Én is rád, Nico.

Az idegen lény ekkor egy eddigieknél is vadabb ordítást megeresztve kapta el végül kezeit sérült szemeitől, amiket valamennyire sikerült helyreállítani, fekete vér szivárgott ki belőlük. A középső viszont sértetlenül meredt a két fiúra, bosszúért kiáltva. Nico azonnal talpra ugorva állt készenlétbe, Percy pedig rémülten követte őt, erősen küzdve összerogyni akaró lábaival szemben. Rettenetesen féltette barátját, ismét megtapogatta a pajzsot, keresve valami gyengepontot rajta, amin át kiránthatná alóla a másikat.

- „Fattyú! - üvöltötte a vezér, de annak ellenére, hogy mennyire dühös volt, mégsem esett a fiúnak. - Megbán te ezt! Lásd ők pusztulása! Minden kín ők kap, mit te okoz!"

Azzal újra teleszívva tüdejét ordította el magát, amibe az egész Olimposz beleremegett. A kis társaság rémülten felkapva a fejét nézett szét, és mikor nagy sokára elhalt az üvöltés, Grover szinte vinnyogva kiáltott fel.

- Peeeercy! Odanézz!

Mindenki a mutatott irányba kapva a fejét hűlt el, szívinfarktushoz közeli állapothoz kerülve, mikor észrevették az újabb sötét mozgolódást a kinti területen.

- Istenekre...! - nyikkant meg Annabeth elsőként, halkan felzokogva, mikor tudatosult bennük a rémisztő valóság.

Újabb szörnyek jelentek meg. Mindenhol, beterítve az egész Olimposzt. És legalább annyian, mint előzőleg. Szinte megszólalásig hasonlítottak az előző csapathoz, és ezek mind frissen, hatalmas vérszomjjal bújtak elő, készen állva egy újabb csatára.

Percy nem akart hinni a saját szemének. Hallotta a két idegen hangos hahotázását, amint rajtuk gúnyolódnak, és hallotta az istenek szokatlan, velőt rázó káromkodásaikat is. Nem, ez nem lehet igaz. Biztos beverte a fejét a csata végén és most csak az előző rémes küzdelem miatt vannak hallucinációi. Mindjárt felkel és kiderül, hogy minden rendben, az istenek szabadok és elintéztek minden idegen lényt, őket pedig éppen megdorgálják, hogy ilyen vakmerően ugrottak bele egy ilyen veszélyes küzdelembe. De azután apja melegen rámosolyog és megveregetve a vállát ismeri el, hogy jó munkát végeztek, majd visszatérve Nico-val a földre, végre együtt lehetnek, míg meg nem halnak.

Nico...

Mielőtt tudatosulhatott volna benne, hogy mekkora veszélyben van a fiú is, váratlanul barátja elkeseredett kiáltására lett figyelmes, mire rémülten kapta oldalra a fejét, azt látva, amint Nico oldalt eltartott karddal esik neki a cápavigyorú idegennek.

- Ne merészeld bántani őket! - kiabálta, olyan erős haraggal, ami még a szemeit is majdnem éjfeketévé változtatta. Most teljes erőbedobással azon volt, hogy kikerülhesse bő háromméteres ellenfelét, hogy a megszeppent női védelmező felé törhessen. Meg kell ölnie. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy barátait megmenthesse, mielőtt a szörnyek martalékává válnának. Már az is egy hatalmas csodával ért fel, amit eddig véghez vittek, még egy ilyenre már nem maradt erejük, még akkor sem, ha lenne egy kis idejük pihenni. Az egyetlen reményük, ha neki sikerül megölnie valamelyiket... nem is, a nővel kell végeznie. Meg kell törnie a pajzsot, hogy az istenek kiszabadulhassanak.

Mikor a vezér felkészülve a támadásra csapott felé két szablyájával, Nico egy igen cseles mozdulattal hajolt el a felső elől, majd megragadva az alsó kart vetült át rajta, a két kar között, töretlen lendülettel futva a riadt nő felé. Most jött el az esélye! Szinte már látta, amint az idegenbe döfi Stygian-i kardját, felhasítva a hasát a torkáig... mikor a belső védelme veszélyre figyelmeztette. Hirtelen hátra csapva védte ki a felé lendülő pallost majd a másik szablyát, de a harmadik fegyvernek sikerült megvágnia a jobb vádliját, amitől elveszítve az egyensúlyát esett hanyatt. Iszonyat gyors az idegen! Fájó lábával nem törődve szaltózott hátra, éppen csak elkerülve a földbe csapódó bárdokat, amitől szétrobbant alatta a márványkő padló. Ha egy pillanattal később reagált volna, akkor most miszlikbe szaggatva végezte volna!

- Nico! - hallotta Percy kétségbeesett kiáltását, és oldalra pillantva látta, amint a kinti veszéllyel nem törődve csapkodta ismét a pajzsot, próbálva áttörni rajta, nem törődve fájó lábával sem. - Hozzá ne merj érni, te rohadék! Hallod? Állj ki ellenem, te utolsó mocsok állat, te világok szégyene! Még laisztrügón tápnak se lennél méltó, te ganéjtúró! Told ide a pofádat és ellenem állj ki! Na mi van, disznósegg, berezeltél? Itt kint legyen nagy a szád, hadd nyomjam ki a maradék szemedet is! – üvöltötte teli torokból.

Bár sejtette, hogy úgy sem fog kijönni a burokból, de legalább annyit el akart érni, hogy a barátja egy pillanatra össze tudja szedni magát, elterelve az idegen figyelmét. Ez be is jött, ugyanis a vezér félbehagyva a támadását figyelte a káromkodó fiút, elveszítve érdeklődését a másikról. Ha nem állította volna meg őt, Nico-nak nem maradt volna sok esélye túlélni a következő rohamot, de így volt lehetősége eltávolodni, gyorsan bekötve a vádliját, és egy újabb tervvel kirukkolni. Sajnos, változatlanul nem tud a nő közelébe férkőzni, így valahogy a vezért kell hatástalanítania. Bár... ennél lehet, hogy van nagyobb bajuk is...

- Percy, előre figyelj! - kiáltotta ekkor Poszeidón, mikor látták, hogy az új lények egyre közelebb kerülnek hozzájuk. Mindegyik isten tudta már, hogy elérkezett a vég kis hőseik számára. Néhányuk, mint például Poszeidón, Hádész és Athéné ismét megpróbáltak kitörni a burokból, sikertelenül. Zeusz erősen koncentrálva akarta rávenni a fölöttük elterülő csillagfényes égboltot, hogy csak egy egészen kicsinyke viharfelhőt csikarjon ki villámokkal karöltve, de persze hatástalanul. Artemisz és Apolló varázs erejű nyilakkal lövöldöztek a pajzsra, de azok sisteregve váltak csillámokká, még Dionüszosz is megpróbált indákat vagy bármiféle növényt elővarázsolni, szintén sikertelenül. Árész tehetetlenségében újfent a kardjával csapkodta az erőteret, ha nem is a kis csapat megmentése miatt, csupán a saját szabadulása érdekében. De semmi az égvilágon nem segített. Aki a pajzs alá szorult, az ott is maradt végleg.

A vezér nem törődve az újfent tomboló istenekkel, egy szörnyű vicsorral nézett a halálra ítélt csapatra. Annabeth és Thalia egymást támogatva álltak talpra, Grover könnyezve kulcsolta össze a kezeit, a Nagy Pán szelleméhez imádkozva, míg Hermész Percy-hez lépve segített neki talpon maradni.

- Hát akkor... asszem csak annyit mondhatok, hogy örültem a szerencsének. - sóhajtotta az isten, aki annyiból kevésbé félt a rájuk várótól, hogy ő rövid időn belül újraéled, de a többiek végleg a Halál Birodalmába kerülnek. - Igazán megtiszteltetés volt veletek küzdeni, és nagyon sajnálom, hogy így alakult. Talán tényleg jobban jártunk volna az erősítéssel.

Percy-be hirtelen bevillant valami. Erősítés! Hiszen Kheirón azon van, hogy sereget toborozzon! Ők hatan már tudják, hogy mivel állnak itt szemben, de ha ők elpusztulnak és Kheirón idejön a többiekkel, akkor ők is hasonló sorsra jutnak, mert nem tudják, hogy mekkora és milyen haderővel kell szembe szállniuk! Az egyetlen esélyük a győzelemre, ha sikerül ezekkel az információkkal egy megfelelő haditervet kieszelni... ehhez viszont szükségük van a lentieknek a többiekre... Hermész képességére, hogy iderepülhessenek, Annabeth eszére, Thalia erejére és Grover vezetésére a természet szellemeivel... és arra is, hogy ezeket a lényeket fel tudják tartóztatni.

És ekkor megfogalmazódott benne a TERV. Szíve összeszorult a fájdalomtól, mikor rájött, mit kell ehhez tennie, de jól tudta, hogy ők ketten ezt úgysem élnék túl. Most lassan megfordult, mire tekintete találkozott csapdába szorult barátjáéval. Nico abban a pillanatban kiolvasta a tengerzöld szemekből a döntést.

„Sajnálom, Nico."

„Ne sajnáld. Ha már így kell lennie, akkor ez a legjobb, amit tehetünk. Ez a mi kettőnk döntése, Percy, ne érezz lelkiismeretfurdalást."

„Nagyon félek. Nem akarlak elveszíteni."

„Mi örökké együtt maradunk, Percy. Akárhogyan is alakuljanak a dolgok, megkereslek és soha nem foglak elengedni."

Percy némileg megnyugodott, majd előre fordulva, egy mély lélegzettel fogott bele a tervébe. Erőt véve magán tolta el Hermész-t, majd téve néhány bizonytalan lépést hátra, lehunyva a szemeit kezdett koncentrálni. Jobban, mint eddig valaha, közben folyamatosan Poszeidón-hoz imádkozva, hogy segítsen neki elegendő erőt gyűjteni a támadáshoz.

- Percy, mi legyen? - hallotta ekkor Thalia halk, kétségbeesett hangját. - Megint... megint próbálkozunk a villámot a vízbe módszerrel?

- Ha megerőltetitek magatokat, azonnal összeestek! - hurrogta le Annabeth, fáradt agyában egymást kergették a megoldások. Sikertelenül. - Anyám, segíts! Adj valami tanácsot, mi tévők legyünk!

- Most a védelem a legfontosabb! - hangzott fel ekkor az istennő szigorú hangja, eléggé csúnya pillantást vetve a másik burok alatt lévő idegenekre. - Állítsatok fel egy szilárd védelmi vonalat, ne engedjétek, hogy a közeletekbe férkőzzenek! Tudom, hogy fáradtak vagytok, de amennyire csak tudjátok, húzzátok el a csatát, hátha esélyünk támad kiszabadulni! Ne adjátok fel, Annabeth, tartsatok ki a legvégsőkig!

Ez egy igencsak jó ötletnek hangzott, és ha nem lenne más esélyük még Percy is beleegyezett volna, de neki más tervei voltak. Ha igazán győzni akarnak, akkor az ő terve szerint kell lennie. A lények a saját ráérős tempójukban közeledtek, de így sem maradt egy percnél több idejük. Hallotta, amint Annabeth máris a védelmüket szervezte, de ő nem figyelt rájuk, csak az erőt gyűjtötte... és töméntelen mennyiségű vizet. Szinte tudta, hogy az apja érzi a benne dolgozó erőket, főleg, hogy folyamatosan hozzá imádkozik, de a szándékait nem ismerhette.

„Sajnálom, apa. Remélem, elmondod majd anyának, hogy miként ért véget az életem, hogy tudja, érte és a barátaimért tettem mindezt. Nem akarom, hogy az emberiséggel együtt ők is elpusztuljanak." - gondolta magában, és a következő pillanatban egy erős rengés kíséretében hatalmas mennyiségű víz özönlött át az Olimposzt védő burkon, egyenesen felé tartva. Amint megérezte, minden erejét arra fordította, hogy megfelelően tudja kontrollálni a vízmennyiséget, mielőtt barátainak is baja esne, maga fölé a levegőbe irányítva.

- Atyaég! - hüledezett Hermész, egy boldog mosollyal az arcán. - Percy, hogy a manóban van még ennyi erőd? Gyerünk, mindenki menjen majd a Grover által felállított sövény mögé, míg mi Percy-vel...

De nem tudta végig mondani, a fiú összeszorított szájjal intett jobb kezével, mire egy nagyobb adag víz egyenesen a nem messze álló barátai felé zubogott.

- Percy, mit művelsz?! - kiáltotta Annabeth rémülten, és az istenek is lesokkolva figyelték, amint a vízsugár elkapva a kintieket zárja körbe, nem eresztve.

Percy most keserűen nézett fel barátnője arcába.

- Mondjátok meg Kheirón-nak, hogy mire számíthatnak itt! Tudnia kell róla, mert a segítségetek nélkül ők is csapdába sétálnának!

- Ne merészeld... - nyögött fel Thalia, elsőként jőve rá a fiú tervére.

- Mostantól rajtatok áll a világ sorsa, segítsetek összeszedni annyi harcost, amennyit csak tudtok! Tudjátok, hogy mivel álltok szemben, mik a gyengepontjaik! Mi feltartjuk őket, amíg tudjuk!

- Percy, állj meg! Ezt együtt kell végig csinálnunk! - sikította Annabeth, de a következő pillanatban Percy meglendítette a kis társaságot, mire a védőpajzson át kitaszította őket a kinti világba, bízva abban, hogy a rajtuk maradt szárnyas cipők a levegőben tartják őket. Utána vékony vízréteggel vonta be a pajzs belső felét, hogy Hermész még csak véletlenül se tudja visszahozni magukat, majd végül erősen zihálva nézett szembe az egyre közeledő lényekkel.

Az istenek csendben figyelték a jelenetet, egyikük sem tudott mit hozzászólni a fordulathoz. Percy érezte a fájdalmas nyomást a hasában, amit az erős energia kifejtésnek köszönhetett, de valami más is volt mellette. Eltűnt a félelem a testéből, helyette valami különös, jeges erő költözött a szívébe, zsigerig hatolva benne. Az utolsó dobás, a vég játéka. Amikor az ember az utolsó téteket is megtette, és most egy végső csatára készül, annak tudatában, hogy nem nyerhet. Nem nézett hátra, de magában érezte, hogy Nico is hasonlóan érez.

A fiú is kiegyenesedve állt szembe a kissé megdöbbent idegenekkel, akik egyáltalán nem számítottak arra, hogy bárki is megmenekülhet. Ő már régóta a halottak között élt, megszokta a halál közelségét, és mivel ezúttal a biztos pusztulás várt rájuk, már csak az lebegett előtte, hogy minél tovább kitartsanak, megadva barátaiknak az esélyt egy végső csatára. Érezte, amint dühével az ereje is megsokszorozódik. Ha meg is kell halniuk, de nem adják magukat könnyen. Valamelyik idegent a sírba viszi magával, történjen bármi is!

Egyszerre mozdultak meg, lecsapva az ellenségre. Percy a vizet használva sodorta jobbra-balra őket, hol feltöltve őket a szájukon át, felrobbantva a nyomással, hol egy újabb taktikával szelte őket darabokra, váratlanul megfagyasztva a vizet, minta éles pengék lennének. Nem tudta, csak érezte, hogy ezt Nico-nak és a köztük lévő kapcsolatnak köszönhette. Nico képes volt a fagyasztásra, és mivel tőle tudta, hogy képesek lesznek egymás bizonyos képességeit is átvenni, nyilván emiatt tudta használni. Védelem gyanánt körbevette magát vékony vízostorokkal, amik apró jégszilánkokat tartalmazva keringtek a teste körül, megakadályozva, hogy hozzá érjenek, ő maga pedig a maradék vízzel csatázott. Először nem is értette, hogyan mehet ilyen jól mindez, hiszen előzőleg már az ájulás szélén volt a kimerültségtől, de aztán rájött, hogy mi lehet az oka. A saját életerejét használta már, ami, ha végleg elfogy, már nem fog tudni regenerálódni. Ezzel viszont nem volt egyedül.

- „Nem! - üvöltötte a vezér is, eszét vesztve a fájdalomtól és a haragtól, mikor a bal felső karja után a jobb alsót is elveszítette. - Féreg! Te döglessz meg! Két karom! Nem! Ide jössz!"

Nico úgy mozgott, mint egy lecsapó kobra. A hosszas küzdelmük alatt észrevett néhány támadási pontot, amit a másik nem tudott kellően védeni, a saját testi felépítése miatt. Ha a karjai alá ugrott, összehúzva magát, nem tudott annyira odacsapni neki, mert útjába állt az a két karja. Kénytelen volt fordulnia, ha meg akarta ütni, de neki ez idő alatt volt ideje lenyesni az említett karokat. Próbált nem arra törekedni, hogy közvetlen szemből támadja az idegent, ahhoz túl jól védte magát, de türelemmel és kellő odafigyeléssel a közelébe tudott annyira férkőzni, hogy kihasználhassa alacsony termetét. Amit két karja bánt. Sajnos, utána már rájött a taktikájára, de ezzel legalább elérte, hogy négy helyett kettő fegyverrel szemben kelljen csupán küzdenie. Az idegen még ordítozott valamit a saját nyelvén, nyilvánvalóan nem az időjárást vitatva meg, de utána erőt véve magán higgadt le annyira, hogy társa elé állva gyűjtsön erőt, elállítva a vérzést. Nico kihasználva a rövid nyugalmát nézett barátjára, és bár úgy látszott, hogy ura a helyzetének, de a saját testében érezte, hogy egyre több sérülést kap. Hihetetlen volt látnia az idősebb fiú lenyűgöző harcát, ahogy a vizet irányítva végez számtalan ellenféllel, közben fenntartva maga körül a jégkristályos burkot. A látványtól ismét összeszorult a szíve, eszébe jutva, hogy Percy mennyi mindenre lenne még képes, és mekkora veszteség a világnak a halála, ahogyan egyszer Annabeth is megfogalmazta neki. Percy az a fajta hős, aki nagy dolgokra képes, aki még az istenekkel is felér mind erőben, mind bátorságban, akinek egyszerűen nem szabadna elpusztulnia. Főleg nem egy ilyen helyzetben, ilyen szánalmas ellenfelekkel szemben. Azon kívül, hogy sokan vannak, semmi dicsőség ellenük harcolni.

A következő pillanatban azt látta, hogy a fiú megbotlik, elveszítve pillanatra az egyensúlyát, éppen csak meg tudva támaszkodni az egyik oszlopban. Nico érezte magában, hogy fogytán van az ereje. Már több, mit fél órája megállás nélkül küzdöttek, és a kezdeti dübörgő energiaár lecsitulóban volt a testükben. Az egyik emberszerű lény egy dárdával csúnya vágást ejtett a mellkasán, amitől mindketten felnyögve rándultak össze, Percy félrecsapva a dárdát ugrott talpra, próbálva arrébb táncolni, mielőtt többen is neki eshetnének. De ez csak a kezdet volt. Nico-nak ismét vissza kellett fordítania figyelmét a saját ellenfelére, hiszen amaz felébredve a sokkból indult meg ismét fel, de a testén folyamatosan érezte az újabb és újabb sérüléseket. Nem beszélve a sajátjáról, amit a csökkenő energiája miatt ő is kapott. Már közel sem volt olyan gyors, mint előtte, a lény közelébe sem tudott férkőzni, nemhogy egy újabb karját vágja le!

Az istenek eközben szinte néma csendben figyelték a két fiú harcát, egyedül Poszeidón és Hádész hadakozott még, hol a lényekkel kiabálva, hol a két fiút biztatva, hol továbbra is a pajzsot ostromolva. Még sosem volt közöttük ilyen összhang, és annak ellenére, hogy mindketten tudtak a fiaik közötti szoros kapcsolatról, bármit megadtak volna, ha segíteni tudtak volna nekik.

Percy ismét érezte, hogy szédülni kezd, már sokadjára. Közel egy órája megint, hogy a lényekkel hadakozott, de még mindig megszámlálhatatlan mennyiség maradt hátra. Mint valami végtelen kirakós, mindig érkezik egy újabb adag, amit el kell tüntetnie az útból, ráadásul most sokkal többen használtak fegyvereket is, előszeretettel alkalmazva dárdát és nyilakat. Nem egy súrolta őt, fájó vágásokat szerezve általuk, de eddig sikerült annyira kikerülnie őket, hogy ne szúródjanak belé. De most az utolsó szédülésénél jobban meginogott a kelleténél, a következő pillanatban pedig egy erőteljes ütést érzett a tarkóján, amitől felnyögve terült el a földön. Hallotta valahonnét távolról Nico kiáltását, amint őt szólongatja, de annyira sípolni kezdett a füle és zsongott fájó agya, hogy alig hallott valamit. Érezte, hogy egy nehéz test ugrott a hátára, amit egy lendülettel lesodort magáról, de utána máris érkezett a másik, a vállainál szorítva le. Mikor megérezte a meleg levegőt a nyakánál és a rácsöppenő nyálat, megrémülve lendítette meg a karját, mielőtt a lény elharaphatta volna a nyakát, azonnal maga köré varázsolva egy újabb vízoszlopot, elsodorva a közelében lévőket. Próbált felállni, de meglepetten érezte, hogy a teste nem engedelmeskedik neki. Kezeire támaszkodva próbált felkelni, de lábai olyan erőtlenekké váltak, mintha kocsonyából lettek volna.

„Csak egy kicsit tarts ki... Még nem adhatom fel... Nem engedhetem, hogy Nico-nak baja essen..." - könyörgött magában, és mikor maga elé képzelte barátját, érezte, hogy valami ismeretlen helyről érkező, halovány erő árad szét tagjaiban, sikerülve felkelnie. Hálát nyögve nézett fel, próbálva befókuszálni a környezetét...

... mikor a következő pillanatban egy dárda találta telibe a jobb vállát, egyenesen a mögötte álló vastag márványoszlopnak szegezve, mélyen belefúródva húsába, széttörve a vállcsontját, majd látványos vérfröccsenéssel szakítva át testét fúródott a jéghideg márványba. Elsőnek rémületet érzett, fel sem fogva a hirtelen történést, de a következő pillanatban megérezte a hasogató fájdalmat. Rémülettől terhes fájdalommal kiáltott fel, de mielőtt feleszmélhetett volna a sokkból, két újabb dárda hasított belé, az első a másik vállát döfve át, közel a szívéhez, a második pedig gyomorszájon találta, ami nem azonnali, de biztos halált jelentett a számára. Ekkorra már leírhatatlan kínt érzett, szemeibe könnyek szöktek, torka elszorult a hirtelen megérzett maró gyomorsavtól, ami azzal fenyegette, hogy mindjárt elhányja magát. Lenézve magára, egyre nehezebben kapkodta a levegőt a rengeteg vér láttán, aminek a szaga erősen keveredett az izzadtsággal és a lények fertelmes bűzével.

- Neee! - hallotta nem messze Nico rekedt kiáltását, mire az ájulás ellen küszködve nézett a fiúra, aki térdre esve kapaszkodott egyik kezével a pajzs szélébe, a másikban a kardját szorongatva kezdte ismét a falat csapkodni, hátha valami csoda folytán kiszabadulhat. Az ő felsőjét is átáztatta a saját vére, szája sarkából vér szivárgott ki, de a fájdalomtól elkábultan is csak a pajzsot csapkodta, könnyáztatta arccal.

- Percy, vond magad köré a vizet! - hallotta apja kiáltását is, de már nem tudott hátra fordulni.

Megpróbálta megmozdítani a kezeit, hogy legalább egy kicsiny vízsugarat tudjon maga elé vonni, de a bal karja egyáltalán nem mozdult, bénultan lógott mellette, a jobbját pedig csak halványan tudta mozdítani, de arra nem volt elég, hogy vizet irányíthasson vele, ahhoz túlontúl ki volt merülve már. A sorsa megpecsételődött, a lények pedig ugrásra készen várták a végső parancsot.

- "Megölni fiú! Metszeni le ő feje!" - kiáltotta ekkor a vezér, rámutatva az egyik bárdot tartó lényére. Amaz nagyot fújtatva egyenesedett ki, majd a saját komótos léptével megindult áldozata felé.

Percy még sosem érzett ehhez fogható rettegést. Ahogy figyelte az egyre közeledő groteszk lényt, erős remegés lett úrrá rajta, akaratlanul is halkan felzokogva. Folyamatosan próbálkozott a karjaival, a bal továbbra sem mozdult, de a jobbot kissé feljebb tudta emelni. Könnyeit nyeldesve próbálta a körülötte szétfolyt vizet irányítani, de nem csak a kimerültségtől nem sikerült, hanem a súlyos sérülései miatt sem.

Nico érezte a fiú mérhetetlen félelmét, de akár a sajátja is lehetett volna. Erős fájdalmai voltak, és a pajzs hatástalan csapkodása miatt végleg el is fáradt, de ahogy meghallotta szeretett társa zokogását, minden másról elfelejtkezett. Percy rettenetesen félt, és bár nem először járt már a halál árnyékában, ez a mostani helyzet teljesen más volt. Ha most úgy hal meg, hogy végig kell néznie azt, amit vele tesznek, a lelke sosem talál odalent békére, talán örökre meg is zavarodhat. Nem először látna ilyesmit. És mivel megmenteni nem tudta, így azt tette, amire még képes volt.

- Percy, nézz rám! - kiáltotta, de a másik fiú annyira rettegett, hogy képtelen volt másfelé nézni. Nico viszont nem hagyta magát. - Percy, nézz ide! Hallod? Csak rám figyelj, ne törődj mással!

Percy végre odakapta a fejét, tengerzöld szemei halálos rettegéssel és csillogó könnyekkel voltak megtelve. Nico most valamennyire kiegyenesedve támaszkodott fél kézzel a pajzsnak, arcán egy szeretetteljes mosoly jelent meg, ami öntudatlanul is megnyugtatta.

- Ez az, csak engem nézz, Percy. Nem lesz semmi baj, érted? Itt vagyok melletted, soha többé nem foglak elhagyni. - mondta megnyugtató hangon, próbálva legyűrni a saját félelmét a majdnem odaérő lény láttán. Minden igyekezetével azon volt, hogy ne veszítse el barátjával a szemkontaktust.

Percy arcán lecsurgó könnyel nézte a másik fiú egyre sápadó arcát és aggodalommal teli barna szemeit. Tudta, hogy már csak másodperceik vannak hátra, de az összes idegszálával Nico-ra koncentrált. Az ő arcának a látványával akart a halálba menni, azt akarta, hogy a fiú melegbarna szemeinek az emléke legyen az utolsó, amiket magával vihet az Alvilágba.

- Annyira sajnálom, Nico. - nyögte ki fojtott hangon, de barátja minden egyes szót hallott. - Szeretlek... mindig is szerettelek... Veled akartam leélni az életemet... Annyira sajnálom, hogy nem tudlak megmenteni...!

A lény már csak két lépésre volt tőle. A két fiú viszont továbbra is tartva a szemkontaktust nézték egymást, hirtelen nem létezve más számukra, csak ők ketten. Nico hallva az előző kedves vallomást, gyengéden elmosolyodott, ismét érezve lelkében a határtalan szeretetet és szerelmet a másik iránt.

- Szeretlek, Percy, az életemnél is jobban. Mi már eggyek vagyunk, nem választhat el egymástól senki és semmi. - ekkor szeme sarkából látta, hogy a lény megállt a fiú előtt, a magasba emelve a bárdot. Kényszerítenie kellett magát, hogy nyugodt maradjon, de arcát így is eltorzította kicsit a kétségbeesés. Nem akarta elveszíteni őt! - Bárhová mész, én megtalállak, Percy! Azonnal követni foglak téged, csak várj rám!

Percy nem akarta tudni, hogy mikor ér véget az élete. Csak a fiú könnytől csillogó szemeit akarta látni, csak az ő kellemes hangja számított, ezért akkor sem hunyta le a szemeit, mikor meghallotta a bárd suhanását.

„Viszlát az Alvilágban, én kedves hercegem..."

A következő másodperc igazán eseménydús volt. Percy csak arra lett figyelmes, hogy Nico szemei kikerekednek, de nem a rémülettől, hanem a csodálkozástól, mögötte az istenek felkiáltottak, és valami olyan erősen kavarta fel előtte a szelet, hogy csak annak furcsa jegességét érezte és a szörnyek nyikkanását, amint arrébb vágódtak. Óvatosan, kissé még bizonytalanul fordította a fejét előre, meglepetten véve észre, hogy az őt kivégezni akaró szörny és a közvetlen közelében állók a többinek csapódva hörögtek, és előtte a levegő valamiért furán vibrálni kezdett. Hirtelen kellemetlenül lehűlt a levegő, és a vibrálásból egy egyre tisztábban kivehető alak kezdett kibontakozni.

- Ez nem lehet... - suttogta Hádész.

- Bianca?! - szólalt meg Nico és Percy egyszerre, mikor megjelent a jól ismert fiatal lány szellemalakja a fiú előtt.

Bianca di Angelo ezüstös vadászruhában volt, amiben utoljára látták őt, vállán az íjjal, hátán a teli tegezzel. Fényes fekete haja vízesésként terült szét a vállain és a hátán, kezében egy kisebb tőrszerűséget tartott, amivel most fenyegetően fordult a két megrökönyödött idegen felé.

- „A nevem Bianca di Angelo, Hádész-nak, a Halál és az Alvilág Istenének lánya! - szólalt meg kissé túlvilági, de lágy hangon. - Ti, szörnyű trónbitorlók, meglakoltok azért, amit a családommal tettetek!"

- „Nem! Mit keres szellem itt?" - kiáltott fel a vezér, aki már tülkön ülve várta az élvezetes kivégzést. A lány felbukkanása viszont komoly problémát jelentett a számukra. Most a társára nézve kezdett vitatkozni, de amaz a pajzsra mutatva nyugtatta meg, nyilván azt mondva, hogy senki nem juthat át rajta.

A vezér erre elvigyorodva nézett vissza a lányra.

- „Gyere, kicsi szellem, ha tud! Végzünk te és társaid is!" - azzal ismét támadásra adott utasítást, és a szörnyek folytatták feléjük útjukat.

Bianca nem habozott. Egyetlen mozdulatával egy hatalmas jégpajzsot hozott létre, ami megvédte Percy-t a támadásoktól, ő maga pedig előre lendült, egyenesen át az energia pajzson, megrémisztve ezzel mind a két idegent.

- „Nem bánthatjátok a két legkedvesebb személyt számomra. Az, amit az öcsémmel és Percy-vel műveltetek, megbocsáthatatlan. Most pedig mi, a Halál Urai vesszük el hitvány életeteket! Pusztuljatok!" - jelentette ki a lány, mire egyenesen a vezérnek esett a kezében lévő tőrrel.

És innentől kezdve igencsak gyors ütemben zajlott le a küzdelem. Mivel Bianca szellem volt, nem tudott senki sem hozzáérni, ha ő nem akarta. A vezér hiába küzdött, hiába csapkodott a két megmaradt karjával és fegyverével, simán átment a lányon. És amíg ők le voltak foglalva, Nico-nak is volt ideje összeszednie magát annyira, hogy egy váratlan és gyors támadással a másik idegen felé vetődjön. A nő egy hangos sikolyt hallatva akart menekülni, de a fiú túl gyors volt, és a vezér sem siethetett ezúttal a segítségére, mert Bianca visszatartotta. Egyetlen gyors nyisszantás a fekete karddal, és a nő feje elválva a törzsétől esett össze, a következő pillanatban megszűnve mindkét pajzs.

- „NEEEEE!" - üvöltötte az utolsóként megmaradt idegen, agyát teljesen elborította a veszteség és a harag érzete. Már csak a bosszú maradt az iránt, aki mindkét testvérével végzett.

A mozdulata villám gyors volt, még Bianca sem tudta kivédeni. Egyetlen ugrással az ismét térdre eső Nico mellett termett, lesújtva rá a szablyával. Ha mást nem is tehet, hiszen a közben kiszabadult istenek bármelyik pillanatban végezhetnek vele, de legalább ezt a kis félvér szerzetet magával viszi. Nico rémülten látta a felé közeledő kardot, ami a koponyáját készült keresztbe vágni. Még gondolkodni sem maradt ideje, mikor a kard kábé öt centire az arcától állt meg. Kikerekedett szemekkel nézett fel a lényre, nem értve, hogy mi történt, mire azt látta, hogy a vezér összeszorított szájjal nyöszörgött, egész testében remegve, de látszólag képtelen volt megmozdulni. Mintha valami erőtérbe került volna, ami ledermesztette, és hirtelen azt vették észre, hogy a szürke bőrén megjelenő izzadtságcseppek lassan elválva emelkednek a magasba, apró cseppekként. Nico és Bianca egyszerre kapta a fejét a másik fiú irányába.

Percy még mindig az oszlophoz szegeződve erőlködött, jobb kezét feléjük nyújtva harapott alsóajkába, iszonyúan koncentrálva, hogy el ne ájuljon a kimerültségtől és a fájdalomtól. Szerencsére nem lettek kihúzva belőle még a dárdák, így az azonnali vérveszteség egyelőre elkerülte, de amikor meglátta, hogy barátja bajban van, ösztönösen cselekedett. Most, hogy volt egy kis ideje összeszedni magát, képes volt annyi erőt gyűjteni, hogy képes legyen ismét vizet irányítani. Viszont arra nem lett volna ideje, hogy a körülötte lévővel védje meg barátját, így csupán egyetlen esélye maradt. Még sosem próbálta meg irányítani a másokban lévő vizet, egyedül saját magával tette ezt meg, még nagyon régen. Most sem tudta, hogy sikerül, csak az lebegett a szeme előtt, hogy meg kell védenie Nico-t. Az utolsó előtti pillanatban sikerült megállítania a vezért, mielőtt amaz lesújthatott volna, de érezte, hogy nem tudja sokáig feltartani azzal, hogy a testében lévő vízzel megállásra kényszerítette.

Ennyi viszont bőven elég volt a testvérpárnak. Bianca és Nico tökéletes összhangban mozogva emelték meg a fegyvereiket, és Percy segítségének hála 1-1 csapással véget vetettek a harcnak. Amint a vezér is elbukott, a szörnyek megzavarodva álltak le, de ekkor eljött végre az istenek ideje is. Miután sikeresen kiszabadultak a pajzs alól, Zeusz abban a pillanatban támadást indított, és több se kellett a felpaprikázott isteneknek, azonnal szétzúzták a szörnysereget.

Miután mindkét lény elbukott, Percy érezte, hogy kezd öntudatlan állapotba merülni. Karjai elerőtlenedve lógtak mellette, a feje lebillent, a talaj is kicsúszott volna lábai alól, ha a dárdák nem tartják meg, az oszlophoz szegezve. Annyit még látott, hogy Nico is összeesett a padlón, végleg kimerülve, de utána homályosulni kezdett a látása. Tudta, hogy meg fog halni, de legbelül megmagyarázhatatlan boldogságot érzett. Hiszen nem volt hiábavaló az áldozatuk, megmenekült az Olimposz és minden isten, velük együtt a világ is.

- Percy! Percy, térj magadhoz, most ne aludj el, fiam! - hallott egy ismerős hangot, és tompán érezte, hogy valaki kirángatva belőle a dárdákat fekteti le a földre. De már szinte semmit sem érzett, csak tompa nyomást, és egyre kevesebbet hallott a külvilágból. Hallotta, hogy szólongatják, de csak néhány szót értett meg belőlük. Talán többen is lehettek, érzett valami kellemes meleget is a felsőtestén, mintha gyógyítaná valaki. Akart szólni, hogy ne fárasszák magukat, mert nincs értelme, és különben is már nagyon fáradt, hagyják őt pihenni egy kicsit. Váratlanul emlékképek jelentek meg a tudatában, olybá tűnve, mintha valaki diaképeket vetítene le a szemhéján belül. Látta maga előtt édesanyja boldog mosollyal keretezett arcát, amint Paul-ba karolva sétálnak egy Forest Hill-i parkban. Látta Poszeidón-t a trónszékén ülve, erősen és büszkén, mellette féltestvére, Tyson, akit már nagyon rég nem látott. Aztán sorra maga előtt látta barátait, bajtársait, a meghalt ismerőseit, mintha halála előtt mindenkitől el szeretett volna még búcsúzni, az emlékezetébe vésve minden egyes arcot. Végül már csak egyetlen személy arca lebegett előtte; kócos fekete haj, szenvedélyes barna szemek, a hűvös, sápadt bőr. Szinte érezte a fiúból áradó erőt, amint körül veszi őt, vigyázva rá az utolsó pillanatban is, egy gyengéd csókot érezve a homlokán.

- Nico... - lehelte még utoljára, majd testének minden egyes izma elernyedt, feje oldalra billenve.

Aztán lassan minden hang elhalkult, és Perseus Jackson végre átadhatta magát az örök szendergésnek...

13. fejezet: Apai áldások

Először éles fény töltötte be a látóterét, majd mikor végre fel tudott nézni, egy teljesen üres, hófehér helyen találta magát, falak nélkül, a hűvös padlón feküdve. Percy csodálkozva nézett körül ebben a végeláthatatlan teremben, de nem látott és nem hallott semmit. Próbált beszélni, de nem volt hangja... vagy csak szimplán nem hallotta. Ekkor viszont észrevette, hogy az egyik oldalon egy gyönyörű színben pompázó üvegajtó jelent meg, olyan, amilyen a Poszeidón bungalóban is van. Mögötte pedig csodálatos virágmezőt és havas hegycsúcsokat látott, a tövében érett gyümölcsöktől terhes fákat, és szinte már érezte is a hűvös szellő áramlatát, ami olyan hívogatóan hatott rá, hogy azt érezte, bármit megadna, csakhogy odamehessen. Próbált megmozdulni, de valami nem engedte. Lenézve a bal kezére, azt látta, hogy alatta a padlón szurokfekete árnyék veszi őt körül, mintha benne feküdne, és a bal kezére kulcsolódva tartotta őt fogva. Vagy inkább vissza. Nem értve a dolgot próbálta kihúzni magát a selymes fekete árnyékból, de amaz erősen tartotta, és mikor újra próbálkozott, annál jobban rákulcsolódott a kezére, felkúszva a csuklója fölé is. De Percy-t érdekesmód nem ijesztette meg dolog, így mozgás helyett visszanézett az ajtó mögötti csodás tájra. Annyira szeretett volna oda menni. Nem tudta hol van, csak annyit érzett, hogy ott haza találna. De mivel az árnyék továbbra sem engedte, így beletörődve tűrte a semmittevést, próbálva elfoglalni magát. Egy ideig ide-oda nézelődött, de végül figyelme visszaterelődött az alatta lévő árnyékra. Figyelmesen szemlélte a sűrű, sötét anyag hullámzását, és annak ellenére, hogy rettenetes hideget árasztott magából, Percy-t jóleső érzés töltötte el, ahogy hozzáért. Az árnyék nem akarta őt bántani, erősen magához vonzva tartotta, olyan érzést keltve benne, mintha vigyázna rá, körbevenné, hogy mindentől megóvhassa. És valamiért visszatartotta attól is, hogy abba az új világba léphessen.

Nem tudta volna megmondani, hogy mennyi idő telhetett el, itt valahogy nem volt jelentősége, de egyszer csak furcsa változást vett észre maga körül. A fehérség ekkor pulzálni kezdett körülötte, olyan érzése támadt, mintha fekve is szédelegne, a szemei előtt forogni kezdett a világ. Az üvegajtó reszketni kezdett, repedések szaladva végig rajta, és mikor egyszerűen felrobbant, Percy riadtan fordult oldalra, hogy takarhassa magát, görcsösen kapaszkodva az alatta hullámzó árnyékba. Megijedt és nem értett semmit, az árnyék viszont mintha tudta volna, hogy mit érez, finoman körbe vonta testét, védelmet adva a fiúnak. Lassan a helyiség vakító fehérségét átvette a csillogó aranyszín, mintha a falakat körös-körül folyékony arannyal kenték volna be, eltűnt végleg a gyönyörű tájra néző ablak, helyette valami más jelent meg. Percy csodálkozó szemekkel tekintett fel az előtte álló hatalmas hófehér márványból álló görögdíszes kapura, ami kellemes kontrasztot kapott az aranyszínű háttérben. Két óriási ajtaja lassan nyílt ki, mögüle meleget árasztó fényesség ragyogott fel, hívogatóan. Percy ismét megpróbált felkelni, és meglepetten látta, hogy az árnyék minden további nélkül engedte, noha ott maradt folyamatosan alatta és a kezét sem engedve el követte őt végig a kapuig. Előtte megállva érintette meg a hűvösnek tűnő oszlopok egyikét, ujjait finoman végighúzva sima felületén. Különös érzést érzett legbelül, talán egy kicsit habozott is, hogy mi tévő legyen, végül rábízva magát a sorsára, belépett a szikrázó fényességbe.

Az első, amit megérzett, az a friss, tiszta levegő volt. Majd ezernyi virág és növény illata csapta meg érzékszervét, de érezte mellette a víz sós illatát, a fák finom zamatát, a kellemes öblítőt. A másik, amit érzett, az az alatta lévő puha takaró érintése, amiből lekövetkeztette, hogy egy ágyon fekszik, de még nem érzett rá erőt, hogy kinyissa a szemeit. Aztán a kinti hangokra kezdett koncentrálni. Madarak fütyörésztek, embereket hallott, amint beszélgetnek és fel-alá járkálnak, hallotta a víz megnyugtató csobogását, a fű zizegését a szélben, és még ezernyi minden mást. Olyan nagyon furcsa érzések lepték el tudatát, mintha minden illat és hang a sokszorosára nőtt volna az eddig érzékeltekhez viszonyítva, mintha az érzékszervei kidugultak volna.

Ekkor halk szuszogásra lett figyelmes, valahonnét maga mellől. Mintha lenne ott valaki, az ágya mellett, néha papírlapok súrlódását is hallotta, mint mikor egy könyvben lapoznak. Percy kíváncsi lett. Vajon ki lehet az? Most erőt véve magán nyitotta ki próbaképp a szemeit, de a hirtelen fellépő világosság miatt hunyorognia kellett, szaporán pislogva. Először homályosnak tűnt a látkép, de némi türelemmel sikerült eloszlatnia szemei elől a ködöt, és egy halványszürke színű mennyezetet látott maga fölött. Aztán a következő pillanatban a szemei fura érzékelésbe kezdtek. Váratlanul mindent sokkal élesebben látott, mint eddig, olyan szinten tudott bármire ráfókuszálni, hogy látni vélte a legapróbb pókhálót is a sarokban, a mennyezet mikroszkopikus repedéseit is. Ez annyira megrémisztette, hogy ijedten felnyögve hunyta be ismét a szemeit, kezeivel rászorítva. Nem értette, hogy mi történt vele. Egyáltalán hol van?

- Percy! - hangzott fel hirtelen egy ismerős hang mellőle, ahonnét az apró neszeket is hallotta, és először nagyon kellett koncentrálnia, hogy felismerje őt. Valaki ekkor gyengéden megérintette a haját, végigsimítva rajta, majd óvatosan megfogta az egyik kezét.

- Percy, nincs semmi baj, már minden rendben van, itthon vagyunk. - magyarázott tovább a kedves hang. Mikor megérezte az illatát is, lassan felderengett az illető kiléte.

- Annabeth? Te vagy az? - suttogta Percy, óvatosan elvéve szemei elől a kezeit, bizonytalanul felnézve. Még sosem látta ennyire alaposan a fiatal lány arcát. Jóleső érzés szállta meg a látványától, a lány boldogan mosolyogva állt mellette, még mindig a kezét szorongatva, és valami halvány, különös színű burok vonta körbe a testét. Szürke szemeiben könnyek gyülekeztek, mire halkan felnyögve hajolt le hozzá, szorosan átölelve a nyakát.

- Ó, Percy, végre magadhoz tértél! Már annyira aggódtunk miattad, két napig kómában feküdtél, azt se tudtam, mi van veled!

Percy-nek lassan derengeni kezdtek az emlékek, mikor is eszébe jutott, hogy hol voltak, mit csináltak. És hirtelen kérdések százai lepték el rémült tudatát.

- Annabeth! Mi történt? Hol vagyunk? Hol vannak a többiek? Mi történt a szörnyekkel? Hogy-hogy még élek?

A lány most elhajolva tőle fogta le a vállainál fogva barátját, mielőtt ő kipattant volna az ágyból.

- Percy, nyugodj meg, itthon vagyunk, a Félvér Táborban. Minden a legnagyobb rendben, mindenki jól van, csak higgadj le, mielőtt elájulnál itt nekem. Végy egy nagy levegőt, rendben? Nyuuuugi.

A fiú így tett, hogy lehiggassza kezdeti pánikját, majd nehezen lélegezve hanyatlott vissza a párnára.

- Jó újra látni téged. Szóval... akkor a táborban vagyunk?

- Igen. - ült vissza Annabeth az ágy melletti székre, kezében tartott könyvét a kis éjjeli asztalra téve. - Tudom, hogy elég sok minden kimaradt, de igyekszem összefoglalni az Olimposzon történteket. Kezdem onnan, hogy a te kis magánakciód után ugyebár nem tudtunk visszamenni az Olimposzra, így megfogadva a kérésedet, visszamentünk a táborba. Miután Kheirón-nal egyeztettünk és gyorsan megvitattuk az ott tapasztaltakat, úgy határoztunk, hogy lemegyünk az Alvilágba, és Perszephoné segítségét kérve úgymond kölcsönveszünk pár csontvázharcost, akikkel visszamenve újra megtámadjuk a lényeket. De hiába jutottunk be Hádész kastélyába, Perszephoné nem tudott segíteni a harcosok megidézésében, ahhoz csak Hádész-nak és a gyermekeinek van joga és ereje. Mikor vissza akartunk menni a táborba, váratlanul Bianca di Angelo szelleme jelent meg előttünk, felajánlva a segítségét, de Perszephoné-nak engedélyeznie kellett a Halál Birodalmának elhagyását. Persze az istennő az engedélyét adta, így Bianca azonnal eltűnt, mi pedig siettünk vissza, ahogy csak tudtunk. Mire megérkeztünk és át tudtunk haladni a pajzson, addigra már vége volt a harcnak. Az istenek a szörnyek javarészét megölték, néhányan Zeusz parancsára elindultak a világban, hogy az összes kristályszörnnyel végezzenek, amik beleették magukat a föld belsejébe. Te... ott feküdtél a padlón... de már szinte nem is éltél. - nyelt itt egy nagyot Annabeth, hangja majdnem suttogásig halkult, mikor maga elé képzelte a látványt. - Annyira megsérültél, hogy még Apolló sem tudott megmenteni. Emlékszem, hogy apád ott térdelt melletted, és... még sosem láttam sírni istent. Könyörgött, hogy maradj életben, hogy nem akar elveszíteni... olyan borzalmas volt.

Percy-nek ekkor más is eszébe jutott, szemei rémülten kerekedtek ki.

- Nico. Mi történt Nico-val? Ő hol van?

- Őt Hádész próbálta életben tartani. - folytatta Annabeth. - Először nem is értettem a folyamatot, amit látni véltem. Hádész egyszer csak felkapva Nico eszméletlen testét vitte oda melléd, majd elzavarta Apollót. Poszeidón persze felkapta a vizet, de Hádész leállította, hogy az egyetlen esélyetek az életben maradásra, ha Nico-ra bízzuk az életedet. Aztán csak azt láttam, amint egy sötét árnyék indul ki Nico testéből, és téged is körbe vonva kapaszkodott a bal kezedre. Csak később tudtam meg, hogy ez a Lélek-kapocs, ami nem engedi el azt a lelket, amihez különösképpen ragaszkodunk. Vagyis Nico a saját lelkével tartott itt téged is, Percy, nem engedve, hogy átlépd a Halál Birodalmát.

A fiúnak egyszeriben eszébe jutott az a kép, amikor ott feküdt abban a fehérségben, és a körülötte lévő árnyék nem engedte őt el, szorosan tartva a kezénél fogva. Nem engedte, hogy átlépje azt az üvegajtót, ami minden bizonnyal a Túlvilág lett volna, ahová haláluk után kerülnek az emberek. Vagyis Nico tartotta őt itt, ezen a világon, nem engedve el magától, ahogyan azt megígérte neki...

Hirtelen könnyek szöktek a szemébe, majd próbálva úrrá lenni a görcsös sírásán törölte meg gyorsan az arcát.

- Utána... mi történt? - kérdezte fojtott hangon.

- Nos... mivel nem tarthatott örökké ez az állapot, az isteneknek tenniük kellett valamit, mielőtt tényleg meghalnátok. - folytatta Annabeth, mire szomorúan hajtotta le a fejét.

- De mit? - nézett fel a lányra Percy, és nem értette az aggodalmát.

Annabeth habozni látszott.

- Tudom, hogy ezt szeretted volna a legkevésbé, de hidd el Percy, csakis a te érdekedben tették, hogy téged megmenthessenek. Ha lett volna más választásuk, apád nyilván nem folyamodott volna ehhez, ezt meg kell, hogy értsd.

- Miről beszélsz? - hűlt el Percy, és váratlanul szörnyű gyanú ébredt fel benne. Nem volt más lehetőségük... őt kellett megmenteniük... Poszeidón nem tette volna, ha lett volna más lehetőség... ő erősebb támogatást élvez, mint Hádész és az ő fia... Annabeth nem válaszolt arra a kérdésre, hogy hol van Nico...

- Ne! - jajdult fel Percy, jeges rémület cikázva át benne, zöld szemeiben leírhatatlan fájdalom jelent meg. - Ne, kérlek, ne! Nico! Hol van Nico? Látni akarom! Annabeth, nem veszíthetem el őt! Miért nincs itt? Mi történt vele?

A lánynak nagy erejébe telt visszatartani barátját, amint ő még erősen szédelegve ült fel az ágyon, azzal a szándékkal, hogy elindul és a világ végére is elmegy felkutatni társát.

- Percy, nem kelhetsz fel, még túl gyenge vagy!

- Nem érdekel, teszek rá, hogy mi van velem, hol van Nico?! - kiabált már a fiú, egyre inkább kétségbeesve, és csak a fáradtságának köszönhetően nem tudta lerázni magáról a másik kezeit. - Eressz el, Annabeth! Mit tettek vele? Mit tettek Nico-val? Hagyták meghalni, hogy én élhessek?!

- Percy, megőrültél? Mit beszélsz?

- Azért nincs itt, mert megölték, igaz? Hagyták meghalni! Nem volt más lehetőségük, hogy mindkettőnket életben tartsanak, így a rangsorolásban én nyertem, nem igaz? - a végén már szinte üvöltött a fájdalomtól, és ez sokkal rosszabb volt számára, mint bármilyen fizikai kín. Érezte, hogy egyre inkább szédülni kezd, de ekkor Annabeth erősen megmarkolva csupasz vállait térítette észhez, ő is felemelve a hangját.

- Percy, Nico nem halt meg!

- Tessék?

- Nico nem halt meg, ugyanúgy él, ahogyan te is! Azért nincs itt, mert ő nemsokkal előtted tért magához és Kheirón magával vitte egy alapos átvizsgálásra!

Percy érezte, hogy a hirtelen ért sokk-hatás egy csapásra megszűnt benne, helyét átadva a megkönnyebbülésnek.

- Életben van? De akkor... milyen nem tetsző dologról beszéltél? Mit tett apám, amiért megharagudhatok rá?

Annabeth egy mély sóhajjal ült vissza a helyére, még mindig habozva elmondani azt a titkot.

- Nézd, Percy... - kezdte lassan, de ekkor kinyílt a Poszeidón bungaló bejárati ajtaja, mire egy újabb ismerős alak dugta be a fejét rajta.

Grover, mikor észrevette az ágyon ülő Percy-t, egy boldog mosoly jelenve meg az arcán kiáltott fel, ami némi mekegéssel társult.

- Peeercy! Peeercy magához tért! - azzal már be is rontott, egyenesen barátja nyakába ugorva, majdnem hanyatt esve a lendülettől.

- Grover, de jó újra látni téged is! - ölelte át barátját Percy, de ekkor újabb látogatók érkeztek. Először Thalia vonult be, szintén boldog mosollyal az arcán.

- Hát mégis életben maradtál, Poszeidón fia. Jól ránk ijesztettél, borsóagy! Még egyszer nem hagyom, hogy kizárj a buliból, hallod-e? - jelentette ki a szokásos vagányságával, de utána könnyeivel küszködve sietett ő is oda hozzájuk, csatlakozva a Percy-t átölelő Grover-hez.

- Ígérem, legközelebb jobban odafigyelek rád, Thalia. - mondta Percy mosolyogva. - De... azért remélem, hogy jó sokáig nem lesz részünk még csak hasonlóban sem.

- Ezzel én is egyet értek. - lépett be ekkor Kheirón is a házba, kissé nehézkesen furakodva át az ajtókereten. - Hogy érzed magadat, Percy?

A fiú egy megkönnyebbült mosollyal köszönt a tanárának, miközben mindkét barátja elengedve ült le az ágya szélére.

- Köszönöm, Kheirón, aránylag jól érzem magam, csak egy kicsit még fáradt vagyok. Amúgy... megkérdezhetem, hogy miért van ilyen furcsa színe a bőrötöknek?

Barátai csodálkozva néztek végig magukon, de nem láttak semmilyen eltérést.

- Miről beszélsz, Percy? - kérdezte Grover csodálkozva. - Én nem látok semmit.

- Pedig fura zöld színben úszik a bőröd. Vagy az afölötti része, nem is tudom. - nyúlt oda a karjához Percy, megfogva, de ujjai átmentek azon a halványzöld rétegen, amit látni vélt. – Thalia-é meg sárgás színű, Annabeth-é meg kék. Tök furi.

- Szerintem még mindig kába vagy. - nevetett fel Thalia, de ekkor ismét nyílt az ajtó, egy negyedik személy is belépve.

Percy kikerekedett szemekkel ismert rá barátjára. Nico már a szokásos fekete kapucnis felsőjében és farmernadrágjában volt, fekete haja szanaszét állt, enyhén göndörödve a hajvégeknél. Barna szemeivel éhesen térképezte fel ágyon ülő társát, sápadt arcán egy halvány mosoly jelent meg.

- Nico! - nyikkant meg Percy, hirtelen nem is tudva mit reagálni. Hát tényleg túlélte, és első ránézésre egy karcolás sem látszott rajta. Szíve olyan hevesen kezdett dobogni, hogy úgy érezte, megsüketül tőle, egész testében remegett a viszontlátás boldog érzésétől.

- Szia, Percy. - hallotta kellemesen mély tónusú hangját, és hirtelen vibrálni kezdett körülötte a levegő, nesztelen árnyékok kezdve hullámzani a lábánál. Mióta felkelt, nem is jöhetett be barátjához, rögtön vizsgálatra küldték az Apolló bungaló vezetőjéhez, hogy minden rendben van-e vele. Ha nem hallják meg, hogy Percy felébredt, nem adott volna nekik öt percet és maga jött volna be hozzá, nem foglalkozva azzal, hogy szabad-e vagy sem. És az, hogy végre láthatja őt, csillogó zöld szemeit, boldog mosolyát, gyönyörű arcát, úgy érezte, ő minden bajának gyógyírja. Soha senkit nem szeretett úgy, ahogy ezt a fiút.

- Nico! Istenem, Nico! - sírta el magát ekkor Percy, és nem foglalkozva azzal, hogy ez mennyire kínos, és hogy ennyien vannak körülöttük, kibotladozva az ágyból sietett felé tartó barátjához, egyszál hosszúnadrágban. Már Nico is messziről nyújtotta felé a karjait, és mikor beérték egymást, Percy egy halk nyögéssel csapódott a másik mellkasának, olyan szorosan karolva át egymást, ahogyan csak tudták.

Kis ideig nem is tudtak mit mondani, csak egymás nyakába temetett arccal szorították a másikat, magukba szívva a másik észveszejtő illatát. Percy végre úrrá tudott lenni könnyein, majd kissé lenyugodva hajoltak el egymástól, változatlanul a másikba kapaszkodva. Az idősebb fiú egyik tenyerét barátja arcára csúsztatva nézett annak melegbarna szemeibe, próbálva hangot erőltetni elszorult torkába.

- Annyira örülök, hogy nem esett bajod. Azt hittem... azt hittem...

- Sssh, minden rendben, Percy, itt vagyok veled. - suttogta Nico, kissé rekedtes hangon, ő is megsimogatva a másik fiú arcát. - Megmondtam, hogy történjék bármi, nem foglak elengedni.

Percy-nek ismét eszébe jutott az, amikor Nico még a Túlvilág kapujában állva is csak őrá vigyázott, és nem engedte, hogy átlépje azt a dimenziót, ami elválasztotta volna őt az életétől. Ő vele volt minden pillanatban, és folyamatosan vigyázott rá, amikor már senki nem állt mellette. Ettől a tudattól olyan határtalan boldogság lepte el a tudatát, hogy minden mást elfeledve nyögött fel, ösztönösen a fiú szájához hajolva, hogy végre megcsókolhassa őt. Nico pedig csak erre várva markolt fél kézzel a hajába, a másikkal a derekánál fogva húzta magához még közelebb, olyan hevesen viszonozva a csókot, mintha soha többé nem akarna tőle elválni. Furamód, hirtelen olyan erős késztetés kerítette őket a hatalmukba, amilyent még sosem éreztek, egyre követelőzőbben csókolták-harapták egymás száját, szívük majd kiugrott mellkasukból, olyan szaporán verdesett. Ha nem hallották volna meg Kheirón diszkrét köhintését, ki tudja meddig mentek volna el. Nagy nehezen elválva egymástól engedték el a másikat, Percy vérvörössé vált arccal hajtva le a fejét, Nico csak enyhe zavarral túrt hajába, elnézést kérve somolygó tanáruktól. Három barátjuk is elpirulva tekintgetett ide-oda, noha mostanra már megtudták, hogy miért olvadtak össze a bungalóik az asztalokkal együtt és hogyan élhették túl, annak ellenére, hogy halálos sérüléseket szereztek.

- Annabeth, Thalia, Grover, ha nem gond, magunkra hagynátok most egy kis időre? Szeretnék a fiúkkal elbeszélgetni egy kicsit. - kérte a szólítottakat Kheirón, akik beleegyezően motyogva bólogattak, az ajtó felé indulva.

Annabeth még megállt Percy mellett, majd egy utolsó szeretetteljes öleléssel búcsúzott barátjától.

- Aztán majd keress fel később, Percy, hogy mit intéztetek.

- Meglesz. És köszönök nektek mindent, Annabeth. Ti vagytok a legjobb barátok a világon. - ölelte meg a lányt Percy, majd mikor bezárult mögöttük az ajtó, felsóhajtva bújt vissza Nico-hoz, a vállának döntve homlokát. - Bocsánat, Kheirón mester.

- Semmi baj, fiam, gyertek, üljetek le. Nico-nak már mindent elmondtam, így csak neked tartozom magyarázattal. - térdelt le Kheirón a szoba közepére, míg a két fiú az ágy szélére csüccsent. - Percy, mennyit mesélt neked Annabeth?

- Elmondta, hogy Nico mit tett értem. - nézett fel ekkor barátjára Percy. - Miután Bianca a megmentésünkre sietett, a csata végeztével sem engedted elmenni a lelkemet, és emlékszem, hogy a Túlvilág kapujában egy nagyobb árnyék tartott vissza, nehogy átlépjem a kaput. Plusz említett valamit, hogy az apámnak nem volt más választása, és nem fogok örülni annak, ami történt. Mégis mire célzott Annabeth?

- Fiam, a halálotokat csak egyféleképpen lehetett megakadályozni, ha mindkettőtöket halhatatlanokká tesznek az istenek. - mondta ki ekkor Kheirón, amitől Percy szemei rémülten kerekedtek ki.

- Nem. Az nem lehet.

- Nico-nak hála egy rövid időre ide lett láncolva mindkettőtök lelke, de az ereje elvesztésével ugyanúgy meghaltatok volna. Poszeidón és Hádész tudta ezt, és életükben először közös megegyezéssel azon voltak, hogy meggyőzzék Zeusz-t arról, hadd tegyenek titeket halhatatlanokká, vagyis félistenekké. Mivel vészesen fogyott az időtök, még a föld is beleremegett abba, ahogyan kiabáltak egymással. Szerintem, ha Zeusz nem egyezett volna bele, apáitok akkor is megszegték volna a parancsot. Így a saját vérüket csepegtetve belétek tettek titeket is halhatatlanokká, ezáltal megmentve az életeteket.

- Ezt nem hiszem el. - suttogta Percy, teljesen lesokkolódva, a tenyereit nézegetve. - Akkor ezért érzem magamat ilyen furcsán? Teljesen másként látom a világot... minden sokkal színesebb, illatosabb és zajosabb.

- Mintha kiélesedtek volna az érzékeid. - bólintott Nico, jelezve, hogy ő is átélte mindezt. - És látod mások auráját is.

- Aura? Akkor az lenne az a fényes izé mindenki körül?

- Igen, most már félistenek lettetek, felerősödött érzékekkel és érzelmekkel. - bólintott Kheirón.

- Érzelmekkel?

- Igen. Mint azt tudjátok, az istenek eléggé érzékenyek tudnak lenni dolgokra, de ez igazából azért van, mert sokkal kiélesedettebbek az érzékeik és az érzelmeik. Ha ők szeretnek, gyűlölnek vagy sajnálnak, azt hozzá sem lehet mérni egy emberéhez, mert ők képtelenek lennének befogadni azokat. Mostantól ne lepődjetek meg, ha erősebb érzelmeket váltanak ki belőletek dolgok vagy személyek. Majd szép lassan meg fogjátok szokni az új élettel járó hercehurcát, de a legfontosabb, hogy túléltétek.

Percy érezte, hogy az idősebb kentaurnak igaza van.

- Igaza van, Kheirón. Elnézést, amiért ennyire kiakasztott a dolog, de ígérem, nem fogok emiatt bosszankodni. Hiszen így tényleg együtt lehetek azzal a személlyel, aki ilyen fontos a számomra. - nézett most ismét Nico-ra, aki egyetértése jeléül megszorította a felé eső kezét, majd a homlokára adott egy gyengéd csókot.

- Azt viszont még mindig nem mondta, hogy mi lesz velünk, uram. - nézett vissza a tanárra Nico. - Most, hogy halhatatlanok lettünk Percy-vel, nekünk is az Olimposzra kell költöznünk?

- Ez majd az isteneken múlik. - hallottak egy újabb hangot felcsendülni, ezúttal a ház hátsó részében álló szökőkút mellől, és a nyitott üvegajtó mögött egy magas férfit láttak, laza kockás ingben, hozzá halásznadrágban, strandpapucsban, kezében az elmaradhatatlan háromágú szigonnyal.

- Apa! - ugrott fel Percy, de egy kicsit még mindig szédült, így elbotlott volna, ha Nico utána nem kapva fogja meg a derekát.

- Csak óvatosan, Percy. - lépett be hozzájuk Poszeidón. - Nem olyan régen tértél magadhoz, ne erőltesd meg magadat.

- Üdvözlöm, uram. - hajtott fejet Nico az isten felé.

- Örülök, hogy te is jól vagy, Nico. - küldött egy meleg mosolyt a fiú felé Poszeidón. - Kheirón, sikerült elmondanod nekik mindent?

- A rám szabott részt igen. Most már csak az isteneken áll, hogy mi lesz a fiúkkal a továbbiakban. Csak remélem, hogy hamarosan viszontlátjuk még egymást, hősök. - állt fel ekkor a kentaur, majd elköszönve tőlük, ő is elhagyta a házat.

Percy annyi mindent szeretett volna elmondani apjának, de valahogy nem jöttek szájára a szavak. Meg akarta köszönni azt, amit értük tettek, kíváncsi volt arra, hogy mi lesz velük, és el akarta volna mondani, hogy ő valójában egyáltalán nem vágyik fel az Olimposzra, a többi isten közé, hanem itt szeretne lenni a barátaival, a családjával. És erről hirtelen eszébe jutott az anyja.

- Anya! - nyikkant meg végül. - Mi van velük? Rendben vannak Paul-lal? Tudja egyáltalán, hogy még élünk?

- Tudja, hogy élsz, de semmi mást nem mondott neki Annabeth. - ingatta meg a fejét Poszeidón. - Tudom, hogy mennyire váratlanul ért ez a dolog, Percy, de tudnod kell, hogy nem lett volna idő más megoldásra. Sajnálom, hogy nem tudsz édesanyáddal maradni, sem a barátaiddal, de...

- Tudom. - szólt közbe Percy határozottan, halvány mosollyal az arcán, és az jutott eszébe, mikor Annabeth arról beszélt neki, hogy még sosem látott istent sírni. - Tudom, hogy mit tettetek értünk, apa, amiért mi hálásak vagyunk. Ha tudtam volna dönteni, én is belementem volna, mert Nico nélkül nem lenne igazi életem. Bármi is történjék, ugye megengeditek, hogy együtt maradjunk?

Poszeidón most a másik fiúra nézett, aki érezte, hogy illendő lenne neki is mondania valamit. Hiszen az egy dolog, hogy sejtették a kettejük kapcsolatát, de az érzéseik mélységét nem biztos.

Kivéve talán a saját apját.

- Uram, tisztelettel megkérem, hogy hadd maradhassunk együtt Percy-vel. Szeretem őt, jobban, mintsem azt szavakba tudnám önteni, és ígérem, hogy az örökkévalóságig vigyázni fogok rá. Kérem, Poszeidón úr, adja áldását a köztünk lévő kapcsolatra.

Mikor Percy is könyörgő tekintettel nézett apjára, az idősebb isten jóízűen felnevetve bólintott.

- Már egy jó ideje látom rajtatok a változást, így nem mondhatnám, hogy annyira meglepett ez a fordulat.

- Akkor nem is haragszol ránk, apa?

- Haragudni nem haragszom, csak kicsit furcsának találom a választásodat, Percy. Ne haragudj Nico, nem ellened szól, csak nyilván azt te is tapasztaltad, hogy Hádész-t nem rajongják körbe mások, ahogyan téged sem. Nektek roppant egyedi és különös a kisugárzásotok, ami kissé megnehezíti a barátság és a párkapcsolatok kialakulását. Az pedig, hogy a fiam ennek ellenére téged választott, tényleg meglep, de semmi kifogásom nincs ellene. Az igazi problémát inkább Hádész fogja jelenteni szerintem. Neki egyáltalán nem tetszett a döntésed, Nico, hogy Percy-vel hozd létre a lélekösszefonódást, de ezt nyilván már ő is mondta neked.

- Nem is egyszer. - morogta a fiú az orra alá. - De most is csak azt tudom mondani, amit akkor neki, hogy ez az én döntésem, és soha nem fogom Percy-t elhagyni.

- Ebben az esetben én áldásomat adom rátok. - bólintott most Poszeidón megkomolyodott arccal, majd megemelve a szigonyát, tett egy kört a levegőben, mire egy kicsiny díszdobozka jelent meg a semmiben, a tenyerébe esve. - Tessék, Percy, ez az én ajándékom nektek, az áldásom jelképe. Majd akkor nyissátok ki, ha már minden lecsillapodott, és eldöntötte a többi isten, hogy mi lesz a sorsotok. Most viszont gyertek velem, mielőbb meg kell jelennetek az Olimposzon, hogy megszülessen a döntés.

Percy még megköszönve tette el a kis dobozkát a farmerjának a zsebébe, majd magára véve egy szürke pólót, várták, hogy Poszeidón elvigye őket. Ő viszont ismét felnevetett a kérdő arcuk láttán.

- Nem, nem, most már ti is tudtok repülni, ahogyan mi. Csak gondoljatok az Olimposzra, és egy villanás alatt ott leszünk.

Nico és Percy összenézett, majd bátorításként összekulcsolva a kezeiket hunyták le szemüket, arra gondolva, hogy ott állnak az Olimposz előterében. Egy hirtelen rántást éreztek, és mikor ismét felnéztek, valóban ott álltak az istenek lakhelyén, a lebegő kövek előtt, és szerencsére a már megszokott látvány tárult a szemük elé. Az összes itteni lény visszakapva a szabadságát tért vissza a mindennapi dolgára, kellemes muzsikát játszott a kilenc múzsa, szatírok kergetőztek a nimfákkal, kis- és félistenek végezték dolgukat. Nyomát sem tapasztalták a két nappal ezelőtti káosznak.

- Ügyesek vagytok. Most gyertek utánam. - intett nekik Poszeidón, majd elindult az Istenek Csarnoka felé, nyomában a két fiúval. Menet közben az összes itt élő megállt, és boldogan köszöntötte őket, néhány nimfa virágszirmokkal is megszórta őket, hálálkodva, hogy megmentették az Olimposzt.

Percy-t viszont egyre inkább aggasztani kezdte ez az egész cécó. Az egy dolog, hogy félistenekké váltak, és apja áldását adta rájuk, de a neheze még hátra van. Igazából nagyon nem akart itt maradni az Olimposzon, mert nem igazán jött ki az istenekkel, és nyilván sokan nem örültek annak, hogy ő és Nico is halhatatlanokká váltak. Konkrétan maga Zeusz sem, hiszen az elmondás alapján nem akaródzott engedélyt adni erre. Mi van, ha valami olyan feladatot sóz rájuk, ami miatt külön kell válniuk? Vagy egyszerűen nem engedélyezik a kapcsolatukat, mert egyneműek? És amúgy is, milyen feladat lenne neki megfelelő? Nem ért máshoz, csak a harchoz, és nyilván Nico sem érezné itt jól magát. Viszont Hádész biztos nem engedné őt be az Alvilágba, akkor mi tévők legyenek?

„Percy, bízd rám ezt. - hallotta meg ekkor Nico hangját a fejében, mikor majdnem elérve a tróntermet, az idősebb fiú keze egyre inkább remegni kezdett. - Majd én elintézem a saját dolgunkat."

„Nem akarok itt maradni."

„Tudom, én sem. Bízz bennem, van egy tervem."

Percy megnyugodva bólintott, majd kissé magabiztosabban léptek be a jól ismert kolosszális csarnokba. Dionüszosz és Artemisz kivételével mindegyik isten a helyén ült, Poszeidón pedig a csarnok elejére vezette be őket, majd ő is helyet foglalt a saját helyén. Percy és Nico most tiszteletteljesen ereszkedtek féltérdre, fejet hajtva az istenek előtt, közben már elengedve egymás kezét.

- Legyetek üdvözölve közöttünk, félistenek. - hangzott fel ekkor Zeusz meglepően nyugodt hangja, majd intett nekik, hogy álljanak fel. - Sosem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat is, mikor csatlakoztok az istenek körébe.

- Én azért titokban reménykedtem benne. - jegyezte meg Árész, gonoszkás mosollyal az arcán, Percy-re nézve célzásként. - Legalább lesz lehetőségem alaposan a földbe döngölni téged, Jackson.

Erre Aphrodité hurrogta le, egészen felháborodva.

- Még mit nem! Hagyd őket békén, Árész, ők az én áldásom alatt vannak!

- Áldás? Miféle áldás?! – hördült fel az isten döbbenten.

- A szerelem istennője vagyok, hahó! - kérte ki magának a szépséges istennő, hangja rendkívül határozottan csengett. – A szerelem a legszebb dolog a világon, nem engedem, hogy árts azoknak, akik ily rendkívüli módon ragaszkodnak egymáshoz!

Zeusz felsóhajtott az újabb perpatvar hallatán. Látszott rajta, hogy szívesen túlesne már a kötelező körökön, így gyorsan folytatta.

- Percy, Nico, azt hiszem mindannyian szemtanúi voltunk a legutóbbi összecsapásnak, ami itt folyt az Olimposzon. Hiszem, hogy ilyen nehéz és egyenlőtlen küzdelemben még nem volt részetek halandókként, de mindenképpen helyt álltatok, ahogyan az igazi hősöknek kell.

- Lehetne egy kicsit rövidebbre fogni, kedvesem? - szólalt meg ekkor a főisten mellől Héra.

Zeusz ismét felsóhajtott, majd végül megint folytatta.

- A tettetekért komoly elismerés jár, ezért is döntöttem úgy, hogy engedélyezem a halhatatlanná válásotokat. És mivel a törvényeink szerint azok felelnek értetek, akik a vérüket adták az életetekért, így ezennel megkérem a testvéreimet, hogy gondoskodjanak rólatok. Poszeidón, Hádész, rátok bízom, hogy milyen feladattal látjátok el ezt a két félistent idefent az Olimposzon.

Percy rémülten nézett rá az apja mellett ülő Hádész-ra. Ha csak Poszeidón-on múlna, vele meg tudná beszélni, hogy adjon valamilyen hozzá illő feladatot, de mi lesz Hádész-szal? Nico szerint eleve haragszik rájuk az összefonódás miatt, hát még azért, mert ő is félisten lett, és majdnem miatta veszítette el még a fiát is. És látva az idős isten mogorva arcát, a legrosszabb döntésre számított. Ellene még Nico-nak sem lesz esélye felszólalni, pláne itt az Olimposzon!

- Szerintem úgy lenne a legigazságosabb, ha Nico velem tartana az Alvilágba, Percy Jackson pedig veled menne, Poszeidón, le a vízalatti birodalmadba. Mindketten nagy hasznát vennénk fiaink segítségének. - jelentette ki Hádész, szinte gondolkodás nélkül. Elhatározta, hogy az eddigiek ellenére sem fogja hagyni, hogy fia Percy-vel legyen egy helyen, és bár elismerte, hogy hatalmas tettet vitt végbe, ennek ellenére ki nem állhatta az idősebbik fiút.

Mielőtt Nico szóra nyithatta volna a száját, hogy előadja a saját gondolatát, Poszeidón szólalt meg.

- Ez egy igen remek ötlet fivérem, de én előtte még szeretném megkérdezni a gyermekeinket is arról, ők miként gondolják. Percy, Nico, mielőtt döntenénk a saját ügyetekben, nektek van esetleg elképzelésetek? Itt maradnátok-e az Olimposzon, segítve az itteni isteneket, vagy velünk tartanátok a birodalmainkba, hogy tovább bővítsétek a tudásotokat, fejlesztve a világunkat? Vagy lenne más ötletetek?

Percy most bizonytalanul pillantott fel a mellette álló fiúra, aki magabiztos mosollyal bólintott egyet Poszeidón felé.

- Uram, ha nem veszik tolakodásnak, nekem lenne egy másik javaslatom is.

- Halljuk, szólj bátran.

- Először is szeretnénk köszönetet mondani Percy-vel azért, amit tettek értünk. Köszönet Zeusz Úrnak, hogy engedélyt adott a megmentésünkre, és neked is apám, hogy a véred segítségével megosztottad velem az örök életet. Mindezt a nagylelkűséget Percy-vel szeretnénk meghálálni, és úgy vélem, mivel is fejezhetnénk ki jobban a szándékunkat és lehetnénk a legnagyobb hasznára az isteneknek, ha segítenénk az eljövendő hősök felnevelésében.

Szavait meglepett csend fogadta, Percy-nek viszont azonnal leesett, hogy társa milyen ajánlatot tett fel választásul. A szíve hevesen megdobbant a tudattól, szinte könyörgőn nézve fel apjára.

- Ezt kifejtenéd egy kicsit pontosabban, Nico? - vonta össze a szemöldökét Hádész, gyanakodva figyelve fiát.

- Apám, megtiszteltetés lenne melletted szolgálni és tanulni, de megesküdtem, hogy míg élek, Percy mellett maradok. Mivel más megoldást nem látok arra, hogy együtt maradhassunk, ezért kellemest a hasznos elven azt kérnénk, hogy adjátok át nekünk a Félvér Tábor vezetését, hadd válthassuk ki Dionüszosz megmaradt büntetését. Így mi továbbra is a félvérek edzésével és védelmével foglalkozhatnánk, ezáltal megoldódna mindenki problémája. Kérem, alaposan gondolják át. - fejezte be Nico, majd hátra tett kezekkel, várakozó álláspontba helyezkedve nézett Zeusz-ra.

- Ez nekem nem tetszik. - jelentette ki Hádész, aki nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy a két fiú így együtt maradhatna.

- Részemről megfelelő a javaslat. - vágta rá Poszeidón.

Utánuk sorra az összes többi isten is szavazott, és meglepő módon, kivétel nélkül Poszeidón oldalára álltak, elfogadva az ötletet, hogy a két fiú vezesse a Félvér Tábort. Végül Zeusz-ra került a sor, aki eddig elgondolkodva nézett előre, kézfejének döntött fejjel. Már csak az ő döntése maradt hátra, a legfontosabb.

- Tehát elvállalnátok a jelenlegi és az eljövendő félvérek védelmét és kiképzését még eónokig? Dionüszosz-t azért küldtem oda, hogy a büntetését töltse ott, nem gondoltam volna, hogy bárki önként szeretné vállalni ezt a nyűgös feladatot.

Percy igyekezett visszafogni a kikívánkozó mérgelődését. Az istenek szerint ez egy megalázó és büntetésnek felérő dolog, ha valaki a tábort vezeti, de ő élete legcsodálatosabb élményeit köszönheti neki. Itt szerzett barátokat, itt ismerte meg az apját, itt élt át mennyi-mennyi élményt, nem beszélve párjáról, akit szintén a tábornak hála ismerhetett meg.

- Nekünk már eddig is a Tábor jelentette a biztonságot és az életünket. - szólalt meg halkan, próbálva elővenni a legmeggyőzőbb énét. - Az iskola mellett minden nyáriszünetet ott töltünk Nico-val, én besegítek Kheirón mester mellett a vívás oktatásába is. Kívül-belül ismerem a szokásokat, és bizton állíthatom, nem fogunk csalódást okozni a tábor vezetésében. Kérem, uram, adjon nekünk esélyt a bizonyításra.

Zeusz még töprengett egy kicsit, majd végül beleegyezően bólintott, amitől mindkét fiúnak mázsányi kő hullott le a szívéről.

- Ám legyen. Perseus Jackson és Nico di Angelo, ettől a pillanattól fogva ti vagytok a felelősök a Félvér Táborért és minden bentlakójáért! Rátok bízzuk gyermekeink védelmét és kitanítását, és szóljatok kérlek Dionüszosz-nak, hogy nagylelkűen elengedem a büntetésének maradékát.

A két fiú egyszerre hajtott fejet.

- Hálásan köszönjük, uram, az ő nevében is.

- Köszönjük a bizalmat, ígérjük, nem fognak csalódni.

Miután az ítélet kihirdetett, fel is oszlatták a gyűlést. Mikor Poszeidón felkelt, hogy kikísérje őket, váratlanul Hádész állt elé, nem valami vidám hangulatban.

- Majd én elkísérem őket. - jelentette ki ellenmondást nem tűrően, majd hideg tekintettel nézett le a két fiúra.

- Csak higgadtan, testvér. - tette Poszeidón egyik kezét fivére vállára, figyelmeztetőleg, de amúgy nem ellenkezett.

Percy félve indult el a komor isten mögött, előtte még gyorsan elbúcsúzva apjától. A legszívesebben megfogta volna Nico kezét, de az lett volna a legutolsó, hogy ezzel még inkább feldühítsék az apját. Csendben haladtak végig az úton, egészen a liftekig, ahol előzőleg is megjelentek. Hádész ekkor megállt, és dühös arccal nézett Percy-re.

- Percy Jackson, még nem láttam nálad megátalkodottabb félvért, mint amilyen te vagy!

- Apa... - háborodott fel Nico, de az isten belé fojtotta a szót.

- Valahányszor találkoztunk, a létező legszemtelenebb módon viselkedtél az irányomban, mindenféle-fajta tisztelet megadása nélkül! Miattad halt meg a lányom, aki balga módon áldozta fel érted az életét, még holtában is azt a hülye fejedet védve, és most... még volt képed a fiamat is megszédíteni?!

- Apa, elég!

- Ráadásul még azt is el kell viselnem, hogy halhatatlanként a nyakamon maradsz az örökkévalóságig, mikor az egyetlen reményem az volt, hogy néhány évtized múltán saját kezűleg vehetem el a szánalmas kis életedet! Nem érdekel, hogy mekkora hős vagy, hogy a testvérem mennyire a szívén viseli nyamvadt fia sorsát, de ne hidd egy percig se, hogy megbocsátok neked!

Percy csendben hallgatta végig a komoly vádakat. Mikor Nico folytatni akarta felháborodott tiltakozását, szelíden a vállára tette a kezét, ezzel megállítva, majd szokatlanul komoly arccal nézett fel az időközben normális emberméretűre zsugorodott istenre.

- Hádész úr, tudom, hogy egyáltalán nem felhőtlen az ismeretségünk, mindketten tettünk és mondtunk olyan dolgokat, amikre nem lehetünk büszkék. Foghatnám a dolgot arra, hogy amikor 12 évesen belecsöppentem egy olyan világba, amiről az idáig fogalmam sem volt, és ahol minden és mindenki meg akart ölni, az egy kicsit meggondolatlanná tett engem is, de nem akarok magyarázkodni. Elismerem, jogos a haragja irányomba, és nem is kérhetem, hogy megbocsátson Bianca miatt, most mégis arra szeretném megkérni, hogy fogadja el a köztem és Nico közötti kapcsolatot.

- Soha! - vágta rá Hádész egyre dühösebben, köpenye körül már fodrozódtak az árnyalakok. Nagyvalószínűleg az istenek készenlétben álltak, ha közbe kell lépni, és Nico is igyekezett apja és barátja közé állni, de Percy nem törődve semmi mással tartotta továbbra is a szemkontaktust Hádész-szal.

- Szeretem Nico-t, mindennél jobban, és együtt fogunk maradni.

- Akkor meg mi a fenéért kéred az áldásomat, ha egyszer úgysem számít, hogy én mit akarok?!

- Nem magam miatt, hanem Nico miatt kérem. Neki nagyon is fontos, hogy a saját apja elfogadja az ő döntését, akár helyes, akár nem. Lehet, hogy nem én vagyok számára a legjobb választás, de nálam jobban kevesen szeretik őt. A legőszintébben mondom, hogy nagyon sajnálom azt, amit elkövettem maga ellen. Bár jóvá tehetnék mindent, és bárcsak visszahozhatnám Bianca-t, hogy egy kicsit enyhítsek a hiánya miatti fájdalmán, uram. Tiszteltem őt, mert fiatal kora ellenére olyan erő és bölcsesség szorult belé, mint három másik félvérbe. Az életét kockáztatta miattunk, a csapatért, és nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe az áldozata és ne érezném halálának súlyát a lelkemen. - mondta Percy, kissé bekönnyezett szemekkel, amikor ismét eszébe jutott az az ominózus nap a szeméttelepen. Enyhe kétségbeesésében a mellette álló fiú kezéért nyúlt, és nem törődve, hogy az isten mit fog szólni hozzá, összefonta az ujjaikat, megszorítva a másik kezét. - Nico-t viszont tényleg, őszintén, teljes szívemből szeretem, és bármit... akármit megtennék azért, hogy ő biztonságban legyen mellettem. Nem kell, hogy kedveljen, Hádész úr, nem kell még csak vissza se fognia magát, ha valami gorombaságot akar a fejemhez vágni, nem fogok megsértődni, csak fogadja el, hogy a fiával élek. Kérem!

Hádész kis ideig nem szólt semmit, csak mereven a fiú szemeit fürkészte, mintha a lelkében olvasott volna. Nico közben hol rá, hol barátjára nézett, nem mert megszólalni addig, amíg apja nem reagál valamit Percy szépen felvezetett kérésére. Őszintén, nem gondolta volna, hogy Percy ilyen határozottan és tiszteletteljesen lépne fel az apjával szemben. Jól tudta, hogy sosem kedvelték egymást, szinte mindenben ellentétes nézőpontot vallottak, most viszont miatta félre kell tenniük az ellenséges érzéseiket, és valahogy dűlőre jutniuk. A barátjának ez látszólag sikerült is, már csak apjára volt kíváncsi, hogy ő mit lép. Szinte érezte, hogy az Olimposzon most minden szem rájuk szegeződött, de egyáltalán nem zavarta.

Hádész hosszas hallgatás után végül elhúzta a száját, és bár csöppet sem barátságos arccal, de biccentett egyet.

- Megleptél, Percy Jackson. Rá kell jönnöm, hogy már nem az a kis tizenéves, idegesítő pondró vagy, aki eddig voltál számomra. - mondta, már sokkal visszafogottabb hangon, majd a fiára nézett. - Nico. Tényleg komolyan gondoltad Jackson-nal ezt az öröklétig tartó együttlétet?

Nico halvány mosolyt erőltetve arcára bólintott, továbbra sem engedve el barátja kezét.

- Igen, apám. Sajnálom, ha csalódást okoztam neked, de ez a döntésem.

Hádész most bosszúsan felsóhajtva nyúzta végig az arcát egyik kezével, majd inkább durcás, mintsem mérges arckifejezéssel nézett vissza fiára.

- Hát legyen. Az... áldásomat adom rátok - akármennyire is nem tetszik az ötlet -, és csak ajánlani merem, Percy Jackson, hogy nem fogom megbánni az engedékenységemet.

- Nem, uram, nem fogja. - vágta rá Percy, nem bírva ki, hogy ne vigyorodjon el a boldogságtól. - Nagyon köszönöm.

- Köszönöm, apám. - hajolt meg Nico is, kicsit erősebben szorítva meg barátja kezét.

Hádész még morgott néhány keresetlen szót az orra alá - főleg, mikor meghallották a csarnok felől Aphrodité lelkes magyarázását arról, hogy milyen szép is az őszinte szerelem -, utána viszont megemelte a bal kezét, amiben némi füst kezdett gomolyogni, mire egy hasonló díszdobozocska jelent meg a tenyerében, amilyet Poszeidón-tól is kaptak.

- Tessék, Nico, vedd el. Felteszem, tudod mit kell tenned vele.

- Igen, apám. - mondta a fiú, majd átvéve a kis dobozt, hirtelen felindulásból átkarolta apja nyakát, magához szorítva őt. - Hálásan köszönök mindent. Bármi történt is, tudd, hogy ránk mindig számíthatsz.

Hádész kis híján ellökte magától a fiút, annyira meglepte ez a váratlan bizalmas ölelés, nem volt hozzászokva az ilyen megnyilvánulásokhoz. De még időben visszatartva magát habozott egy pillanatig, hogy utána óvatosan meglapolgassa fia hátát, csak egy másodperc erejéig viszonozva az ölelést.

- Oké... akkor ideje lenne mennetek. Remélem, nem okoz gondot a visszajutás, mert nincs kedvem kísérgetni titeket. - morogta végül, mikor elváltak egymástól, de szinte meg sem várva a válaszukat lépett el tőlük, nagy lépésekben masírozva vissza a csarnok felé.

Nico most egy mély sóhaj kíséretében fordult vissza Percy-hez, szinte egyszerre kapva egymáshoz, szorosan átölelve a másikat.

- Annyira büszke vagyok rád. - suttogta Nico, arcát belefúrva a másik fiú barna hajába. - Nem számítottam rá, hogy még apámmal szemben is magadnak követelj.

- Hidd el, még mindig rettenetesen remeg kezem-lábam. De érted bármit megtennék.

- Ha most azt mondanám, hogy minden porcikámmal kívánlak, nagyon perverz lennék?

Percy jókedvűen nevetett fel, majd zavartan elpirulva váltak el egymástól.

- Azt nem tudom, de azt mondanám, hogy nem vagy egyedül.

Ezen ismét elnevették magukat, majd Nico feltette a kérdést.

- És most merre? Vissza a táborba?

Percy viszont megrázta a fejét.

- Még nem. Először még beszélnem kell két személlyel is.

14. fejezet: Az új vezetők

Alig gondolták ki, máris a jól ismert családiház kert részében álltak, ahol takarva voltak a sövénykerítésnek hála az avatatlan szemek elől.

- Wáo! Ez a közlekedésmód annyira vagány, de rémisztő is egyben. - nézett végig magán Percy. - A legszívesebben egész nap ide-oda teleportálódnék, bejárva az egész világot.

- Arra én is befizetnék, jó lenne megismerni a világ összes zugát. - sóhajtotta Nico, feltekintve a reggeli Napra. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó viszontlátni a Napot, pedig az én hazám az árnyékok között van.

- Mostantól már nem. - motyogta Percy, majd zavartan elpirulva simította végig barátja hűvös arcát. - Már a Tábor lett a mi otthonunk, és többé nem szabad számkivetettnek érezned magadat.

- Nem tudom, hogy mit fognak ehhez szólni az ottaniak. - fogta meg a másik kezét Nico, egy gyengéd csókot adva a tenyerébe.

- Szerintem Dionüszosz után téged tárt karokkal fognak fogadni... - nevetett fel röviden Percy, de hangja azonnal elcsuklott, mikor társa folytatta a csókot a tenyerén át a csuklójáig, lágyan felfelé haladva a bőrén keresztül. - Nico...!

Az elgyengült, de szenvedéllyel teli hang kijózanította a fiút, kissé nehezebben lélegezve hajolt el a kezétől, azonnal elengedve őt.

- Ne haragudj, Percy. Nem akartalak így letámadni, nem is értem, mi ütött belém. - suttogta, zavartan beletúrva hajába.

- S-semmi baj. Én is csak nehezen fogom vissza magamat. - tette hozzá Percy mosolyogva, majd gyorsan beléptek a hátsó ajtón, mielőtt ismét elszaladna velük a ló. Mivel hétvége volt, remélték, hogy otthon vannak a lakók, főleg, hogy a fürdőszoba felől frissen mosott ruhák illatát érezték, a konyhában pedig nagyban tartott a sütés-főzés.

- Szia, Paul. - szólalt meg Percy mostohaapja láttán, aki éppen tükörtojást és bacon-t sütött egy nagyobb serpenyőben, közben a híreket hallgatva egy kis televízión keresztül a konyhaablak előtt.

- Oh, Percy, hát itt vagy végre? - fordult meg azonnal az idősebb férfi, majd gyorsan félre rakva a serpenyőt kapott egy konyharuháért, miközben felkiáltott az emeletre. - Sally, gyere le, itt vannak Percy-ék!

A két fiú valami tompa puffanást hallott, mint mikor valami műanyagot ejtenek a földre, egy halk női kiáltást, mire tompa lábdübbenések jelezték a másik személy közeledését. Sally Jackson boldogságtól ragyogó arccal sietett le a lépcsőn, majd szinte berobbanva a konyhába, egy nyögést hallatva repült fia karjába, halkan elsírva magát ölelte át a nyakát szorosan.

- Percy! Hála az isteneknek, hogy itt vagy! Jól vagy? Megsérültél valahol? Azt mondták, hogy még lábadozol a küzdelem után!

- Anya, jól vagyok, semmi bajom. Tényleg, már minden rendben van. - ölelte magához a nőt Percy jólesően, egy puszit adva a halántékára. - Tudod, csak a szokásos. A világ megmentve, minden mehet a maga útján tovább.

- Annyira aggódtam értetek. - hajolt most el tőle Sally, de ekkor a fiú mögött ácsorgó Nico-ra nézett, mire egy kedves mosollyal őt is magához ölelte. - Köszönöm, Nico, hogy vigyáztál a fiamra. Annyira örülök, hogy mindketten jól vagytok.

- Köszönöm, asszonyom. - suttogta Nico kissé elpirulva, majd miután Paul-lal is megölelték egymást, le lettek ültetve az asztalhoz, egy igazi családi reggelihez.

A férfi még több tojást és szalonnát tett oda sütni, közben kenyeret pirítottak, vajat-dzsemet vettek elő, Sally pedig hűtött narancslevet szolgált fel, hozzá kávéval. A teríték és a díszítés ezúttal is kék színben pompázott. Reggeli közben Percy elmesélte nekik nagyvonalakban a történteket, próbálva nem túl bőlére engedni a durva részeknél, Nico is hozzáfűzve a saját élményét. És lassan elértek a leglényegesebb részhez, a haláluk előtti pillanatig.

- Akkor az isteneknek sikerült meggyógyítaniuk titeket. - sóhajtott fel Sally, abból kiindulva, hogy a két fiú most itt van velük, épen és egészségesen.

Percy most Nico-ra nézett, majd zavartan harapva alsóajkába ingatta meg a fejét.

- Nem, anya. Az istenek sem tudtak meggyógyítani. Halálos sérüléseink voltak, és csupán az tartott még itt ezen a világon, hogy Nico a képességével itt tartotta a lelkünket.

- Nem értem. - vonta össze a szemöldökét a nő. - De hát most mégis itt vagytok.

- Tudod, anya... csupán egyetlen módon menthették meg az életünket.

Azzal, hogy szemléletesebbé tegye a dolgot, a saját késének a hegyével egy kisebb sebet ejtett a tenyerén, és mielőtt bármelyik felnőtt tiltakozhatott volna, a torkukon forrt minden szó a fénylő, aranyszínű vér láttán.

- Ez képtelenség. - nyikkant meg Paul elsőként, mikor felismerte a valóságot. - Percy, te isten lettél?!

- Félistenek. Nico és én is csak úgy menekülhettünk meg, ha halhatatlanokká tesznek minket az istenek, mindezt apáinknak köszönhetően. - nyomott most az alig észrevehető sebre egy szalvétát Percy, bocsánat kérően nézve anyja elszörnyedt arcára. - Ne haragudj, anya, hidd el, erre mi sem számítottunk. Mikor elvesztettük az eszméletünket, már semmi beleszólásunk nem volt az ügybe. Ha Poszeidón és Hádész nem győzik meg Zeusz-t arról, hogy így mentsenek meg, már nem élnénk. Tudom, hogy megígértem, hogy veletek maradok, legalábbis itt a közelben, de úgy néz ki, máshogy rendeltetett.

- Ugye most viccelsz, Percy? - szólalt meg végre Sally, majdnem felháborodott arccal. - Komolyan azt hiszed, hogy emiatt mérges leszek? Az életedet köszönheted annak, hogy isten lettél, semmi más nem számít, csak az, hogy életben vagy, nekem már ennyi is bőven elég! Tudtam, hogy minden rendben lesz, ha Nico veled van, és így is lett. Semmi más nem számít, érted?

Percy alsóajkába harapva próbálta könnyeit visszanyeldekelni, hálásan fogva meg anyja kezét.

- Köszönöm, anya. Viszont... lenne még valami, amit szeretnék elmondani neked. - tette hozzá, egy félénk pillantást vetve mellette ülő barátjára.

Sally észrevette az árulkodó pillantást, így most párjához fordulva, gyengéden a kezére rakta a sajátját.

- Paul, szívem, megtennéd, hogy felmész a fürdőbe? Mikor szóltál, véletlenül leejtettem a mosott ruhákkal teli lavórt és szétszóródtak.

- Persze, kedvesem. - mondta Paul, már amúgy is végezve a reggelivel, így engedelmesen elhagyta a helyiséget.

Sally most bátorítólag nézett vissza fiára, így Percy egy mély lélegzetvétellel kezdett bele az újabb mondandójába.

- Szóval... az a helyzet, hogy... én és Nico... mi... - hebegett zavartan, kiszúrva egy felettébb érdekes szöszt az asztalon.

Nico végül elmosolyodva hajolt előre, a nőre nézve.

- Percy csak azt szeretné elmondani, hogy ő és én együtt vagyunk, asszonyom. Már egy jó ideje többet jelent számomra, mint egy sima barát vagy bajtárs, és ezzel mindketten így vagyunk. Még a harc előtt döntöttük el, hogy összeköltözünk valahol itt, a környéken, és a dolgok szerencsés alakulásának hála, ez továbbra is lehetséges számunkra, csupán annyi különbséggel, hogy a Félvér Táborban maradunk. Az apáink már áldásukat adták a közöttünk lévő kapcsolatra, még ha volt is némi ellenvéleményük.

Sally Jackson mosolyogva simogatta meg fia elpirult arcát, mikor ő továbbra sem tudott mit mondani.

- Jaj, kincseim, ugye nem gondoltátok, hogy ezzel újat mondotok? Számomra már egy ideje nyilvánvaló, hogy szeretitek egymást, csak az ilyenre nem szokás rákérdezni ugyebár. Percy, ne légy így megszeppenve, azt kell választanod, akivel boldog vagy. És ha te Nico mellett kapod meg azt, amire vágysz, akkor nincs miről beszélni. Akkor is az én kisfiam maradsz mindörökre.

- Nagyon szeretlek, anya. - nyögte ki végül a fiú, majd ismét megölelve anyját fújta ki magát egy kicsit. - Ígérem, több hírünk már nincs, nem akarom kihúzni a gyufát.

Még úgy egy órát maradtak a családdal, megbeszélve néhány fontosabb dolgot, utána a két fiú folytatta az útját, egyenesen az Alvilág felé. Oda nem tudtak egyszerű teleportálással eljutni, így Nico az árnyékutazással vitte el magukat, egyenesen az Elíziumi mezőkön jelenve meg, hogy a második személlyel is találkozhassanak, akit Percy látni szeretett volna.

- Érdekes, most egyáltalán nem merültem ki egy ekkora távolság megtétele után. - jegyezte meg Nico, körbe nézve. - Tényleg vannak előnyei a félistenségnek.

- Majd később gyakorolnunk kéne, hogy milyen újdonságokra vagyunk még képesek. - javasolta Percy, majd várakozón nézett szét a paradicsomi helyen. - Annyira szép ez a hely, nagyon örülök neki, hogy végül idekerült. Amúgy... kell jeleznünk, hogy itt vagyunk, vagy elég, ha várunk valameddig?

- Szerintem már tudja, hogy itt vagyunk. - mondta Nico mosolyogva, mire megfordítva barátját a vállainál fogva, fejével előre biccentett az egyik kisebb szigetre.

Percy először egy elmosódott ezüstszínű ködfátylat vett észre, ugyanolyat, ami akkor jelent meg előtte, mikor még elkerülhetetlennek látszott a haláluk. És ahogy egyre jobban kivehetőbbé vált a keresett személy, Percy-t boldogság öntötte el a lassan eléjük lebegő fiatal lány láttán.

- Bianca. - suttogta, csak nehezen állva meg, hogy ne ölelje át a lányt, hiszen úgyis átmennének rajta a karjai. - Annyira örülök, hogy ismét láthatlak.

- „Tudtam, hogy hamarosan meglátogattok. - szólalt meg Bianca áttetsző hangon, majd felemelve az egyik kezét, Percy csodálkozására megérintette hűvös ujjaival a fiú arcát. - Örülök, hogy jól vagytok, nagyon jól áll nektek a halhatatlanság."

- Neked hála, hogy mindketten túléltük, Bianca. - fogta meg óvatosan a lány kezét Percy. - Hálával tartozunk neked, amiért megmentettél minket a biztos haláltól, engem már másodjára is.

- „Ez csak természetes, hiszen számomra ti ketten vagytok a legkedvesebbek."

Az idősebb fiú most halkan felnevetett.

- Szóval akkor tényleg igaz. Mármint a prófécia. Nem hittem volna, hogy beteljesülhet, szerintem senki sem gondolt ilyen végkifejletre.

- Öhm... a prófécia? - kérdezte Nico meglepetten, akinek eszébe sem jutott azóta a jövendölés, amit még Rachel mondott.

- Igen, most már minden világos. - nézett rá Percy magabiztosan. – „Elhozza a halált, kit régen nem láttak, nem győznek ellene sem istenek, sem a legbátrabbak. Végül a Halál Urai és nekik kedvese, lesz az egyetlen, kik elbírnak vele."

- „Ez az idegen faj anno, még jóval az istenek és Titánok előtt már itt éltek a bolygón. - mesélte Bianca, miközben mindhárman leültek a puha zöld fűbe. - Erre utal a mondóka első része. Ezek a paraziták kiszívják minden bolygó életerejét, majd tovább állnak. Mire ide visszatértek, ismét termékennyé vált a bolygónk, ezért indítottak támadást, hogy kiszipolyozzák újból a forrásainkat, vagyis halált hozzanak mindenre és mindenkire. És nem is bírtak velük sem az istenek, sem a többi félvér, vagyis a legbátrabbak."

- Csak ti, mint a Halál Urai. - folytatta Percy, végigsimítva társa arcélét. - Mindannyian úgy gondoltuk, hogy te és Hádész vagytok a prófécia szereplői, éppen ezért nem jöttünk rá, hogy ki a harmadik személy, aki mindkettőtök számára kedves. Pedig valójában rólad és Bianca-ról szólt. És... voltaképp rólam.

- „Mert Percy számomra ugyanolyan kedves, mint te vagy, Nico. - tette hozzá Bianca halványan elmosolyodva. - A végső harchoz mind a hárman kellettünk, hiszen míg Percy megdermesztette a lényt a benne lévő vizet felhasználva, addig mi ketten végezni tudtunk vele."

- Most már értem. - sóhajtott egy nagyot Nico, majd miközben egyik kezével hátul megtámaszkodva dőlt kicsit hátra, addig a másikkal jókedvűen borzolta össze a mellette ülő fiú amúgy is kócos haját. - Szerintem mi így együtt vagyunk a világ legveszélyesebb hármasa. És most, hogy lényegében megállt számunkra az idő, nem kell soha elválnunk. Majd minél gyakrabban lejövünk hozzád, Bianca, hogy ne unatkozz ezen a paradicsomi helyen.

- Egyet értek! - nyújtotta magasba egyik kezét Percy vidáman, mintha jelentkezne, mire egyszerre felnevetve karolták át mindhárman egymást, fejüket összedöntve nevetve tovább.

Mikor elváltak, Bianca érdeklődve könyökölt föl a felhúzott térdeire.

- „Amúgy meséljetek, mit szóltak hozzátok apáink? Nem voltak túlzottan kiakadva a hír hallatán?"

- Mármint milyen hír? – ráncolta össze a homlokát Percy, akinek eszébe se jutott, hogy a lány is tudhat kettőjükről.

- Volt egy kis balhé, javarészt a mi apánk miatt, de végül elfogadták a kapcsolatunkat. – bólintott ekkor Nico, számára egyértelmű volt, hogy a testvére elől nem titkolja el a dolgot. – Percy egyszerűen csodálatos volt, ahogyan megmondta egyenesen a szemébe az igazat, annak ellenére, hogy ő pont keményen ledorongolta miattunk.

- „És Poszeidón hogyan fogadta?"

Percy végül túltette magát azon, hogy a lány előtt szégyenlősködjön, hiszen nyilván az öccse mindent elmondott neki, és érezheti az egymás iránti kötődésüket, így őszintén válaszolt.

- Apám egészen jól fogadta, bár ő sem repesett a boldogságtól. De a lényeg, hogy mindketten az áldásukat adták, így hivatalosan is együtt lehetünk.

- „És, gondolom kaptatok ajándékokat is tőlük. Azt már átadtátok egymásnak?"

- Még nem. – vette elő a saját kis dobozkáját Nico, megforgatva az ujjai között, majd halvány mosollyal nézett barátjára. – Mi lenne, ha most esnénk túl rajta, Percy? Nem hinném, hogy lenne ennél nyugodtabb helyünk az átadásra.

Az idősebb fiú enyhén elpirulva harapott alsóajkába, majd ő is elővette a saját dobozkáját a zsebéből. Most kinyitva a dobozkák fedelét, mindkettőben egy-egy hajszálvékony karikagyűrűt láttak; Nico-é fényesre csiszolt obszidiánkőből készült, míg Percy-é homokszínű korallból, enyhén érdes felülettel. Maga a lényeg hasonlított a halandók közötti eljegyzéshez, annyi különbséggel, hogy ezek a gyűrűk az adott isten áldását tartalmazták, amivel egymást ajándékozták meg a felek, és felvételkor egyesülnek a tulajdonossal.

Nico kezdte az átadást. Izgatott mosollyal vette kézbe a hűvös gyűrűt, majd másik kezével Percy-ét megfogva, mélyen a zöld szemekbe nézett.

- Percy. Most, hogy sikerült apánkat rábeszélni arra, hogy beleegyezzen a kapcsolatunkba, szeretném átadni neked az Alvilág Istenének, Hádész Nagyúrnak az áldását. Kérlek, fogadd el a gyűrűt hálám jeléül, amiért elfogadtál engem, és elkötelezted magadat mellettem az idők végezetéig.

Az idősebb fiú egy remegő légvétellel bólogatott, szemeiben már gyülekezni kezdtek a könnyek. Mikor Nico felhúzta a gyűrűsujjára, a gyűrű a következő másodpercben váratlanul sűrű, fekete köddé vált, majd teljesen körbe ölelve az ujját, egyszer csak beleivódott a bőrébe. Percy először azt érezte, mintha valami jeges vízbe mártotta volna az ujját, majd felszívódva, megszűnt az érzés, némi bizsergést érezve egy pillanatra a gerince mentén átcikázni.

- Ez nagyon különös érzés volt. – mondta nevető hangon, majd visszanézett a fiúra, ő is kezébe véve az apja által adott gyűrűt és barátja egyik kezét. – Nico. Szeretlek, mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak téged. Fogadd el kérlek, apám, a Tengerek Istenének, Poszeidón Úrnak az áldását, és vele együtt a szívemet is.

Miután Nico is bólintott, Percy felhúzta az ujjára a korallgyűrűt, ami vízzé válva keringte körbe, majd úgy szívódott fel, mintha valami krémet kentek volna a bőrére. Nico enyhe csiklandós érzést érzett, és egy kellemes borzongást végigfutni a gerincén, amikor a Tengerek Istenének áldása belé szállt. És ezzel lezárult a szertartás, amit a végén egy heves csókkal pecsételtek meg. Bianca halvány mosollyal nézett félre, megadva a kellő diszkréciót mindkét fiúnak, de magában nagyon örült a boldogságuknak. Bár csupán megérzés volt a részéről (talán a saját képességének hála), de már egy jó ideje tudta, hogy szeretett öccse és Percy lélekben összetartozik. Számára Nico volt a legfontosabb a világon, és nagyon sajnálta, hogy magára kellett őt hagynia, ilyen fiatalon. De mióta jobban megismerte Percy-t, tudta, hogy a fiúnak milyen tiszta a lelke, egy olyasvalaki, akire nyugodt szívvel rábízhatta testvérét, mert mindent megtesz azért, hogy vigyázzon rá. Ezért is próbálta makacs öccsét rábeszélni arra, hogy tartson ki a másik fiú mellett, örömmel látva, hogy ő is így volt ezzel. Utána már nem kellett sok ahhoz, hogy rájöjjenek, milyen fontosak is egymásnak...

Lassan a két fiú is elvált egymástól, majd kissé zavartan kérve elnézést a lánytól, a füvön elterülve egymás mellett folytatták a beszélgetést, teljesen belemerülve a közös emlékek felidézésébe, sokszor nevetve egy-egy vicces szituáción vagy hozzászóláson.

Percy nagyon nem akart volna még elmenni, de mivel szólította őket a kötelesség, így lassan búcsút kellett venniük a lánytól, aki viszont egy csöppet sem volt szomorú, hiszen tudta, hogy úgyis hamarosan viszontlátja a két fiút. Ráadásul elég sok társuk került ide nem csak a Kronosz elleni küzdelem közben, hanem az elmúlt évek során többen is, akiket szörnyek öltek meg, így egyáltalán nem unatkozott. Ami mondjuk egyfelől sajnálatos volt, hiszen elég sokan haltak meg, viszont mégis örömteli, hogy szép helyre kerültek a haláluk után.

Nico ismét árnyékutazással vitte őket vissza, most már egyenesen a táborba, és csak most érzékelték, hogy mennyi idő telt el, késő délután felé járt az idő. A táborban nagy volt a zsongás, éppen egy újabb szerezd meg a zászlót küzdelem zajlott le, és ha jól látták, az Athéné kölykök vitték nagy büszkén a piros zászlót, amit sikerült megszerezniük.

- Szerinted Dionüszosz már tudja? - kérdezte Percy kíváncsian, miközben egyenesen a Nagy Ház felé tartottak.

- Szerintem még nem. Ha mégis, akkor már nem is fogjuk itt találni, gyanítom. - vigyorodott el Nico, majd lazán átvetve bal karját barátja vállán húzta magához. - Most, hogy itt vagyunk, egészen elkapott az izgalom. A fenébe is, együtt vagyunk, szó szerint az örökkévalóságig, az apáink áldásukat adták ránk, azt csinálhatjuk, amit szeretünk és amihez értünk, és a magunk urai lehetünk. Még soha nem voltam ennyire feldobott. Vagyis ez nem igaz. Akkor is ilyen jól éreztem magamat, amikor az utolsó nyugodt esténket töltöttük, együtt.

Percy a füle hegyéig elvörösödött, mikor eszébe jutott az a bizonyos este, mikor Nico-val egymáséi lettek. Halkan felnyögve temette arcát a fiú nyakába, fél kézzel belemarkolva a mellkasát fedő ruhaanyagba.

- Hé-hé, mi történt? - nézett le rá Nico mosolyogva, egy puszit adva feje búbjára. Percy erre motyogott valamit. - Ha így mondod, nem értek semmit.

- Csak annyit mondtam, hogy én is... élveztem. Nagyon is. - emelte meg a fejét az idősebb fiú, kissé átszellemült arccal, amit Nico leírhatatlanul édesnek talált. - És hálás vagyok neked azért, hogy itt lehetünk. Pont azon aggódtam, hogy mihez fogunk kezdeni, én nagyon nem akartam...

- Értem, én is így voltam vele. - vágott közbe gyorsan a fiú, nehogy társa olyasmit mondjon, amivel megsértenének pár istent. - Tudtam, hogy ez a megoldás neked is tetszene, így egy próbát megért. Nagyszerű vezető leszel, Percy. Nálad lelkiismeretes személyt még sosem láttam, minden félvér hálás lesz, amiért te edzed őket.

- Te pedig nagyszerű igazgatója leszel a tábornak. Egyetlen szörny se mer packázni a Hádész gyermeke által felügyelt Félvér Táborral. - mondta Percy is, egy óvatos puszit adva barátja állkapcsára, majd ismét kimondta, amit az áldásnál is. - Szeretlek, Nico. Teljes szívemből szeretlek.

Nico ismét barátja szemeibe nézett, ujjaival gyengéden végigsimítva arcát és puha ajkait.

- Szeretlek, Percy, jobban, mint azt el tudnám mondani. Köszönöm, hogy vagy nekem. - suttogta, majd nem messze a Nagy Háztól megtorpanva, a fiú arcához hajolt, ismét megcsókolva telt ajkait. Percy felhevülten viszonozta, nehezen állva meg, hogy Dionüszosz helyett inkább valamelyikük bungalóját látogassák meg. Még váltottak néhány apró csókot, majd elmosolyodva folytatták útjukat, belépve a keresett ház ajtaján.

Dionüszosz-t a nappaliban találták, éppen egy Monopoly társas közepén járt két szatírral és Rachel-lel, láthatóan még nem tudva a legújabb megállapodásról.

- És visszatértek nagy hőseink! - sóhajtotta Dionüszosz, kellő szarkazmussal a hangjában, unottan dobva szájába egy szőlőszemet. - Na mi az? Talán csak nemhogy nem tetszett az Olimposz? Vagy előtte még hazaugrottatok összepakolni?

- Gondoltuk, beugrunk egy kicsit beszélgetni. - jelentette ki Nico félmosollyal, majd elengedve Percy vállát, egyenesen az idősebb isten mellé ült le a kanapéra, aki némi rosszallással a szemében mérte fel ifjabb sorstársát.

Percy közben Rachel mellé ült le a padlóra, ráhagyva barátjára a közölnivalót. Érezte rajta, hogy egy kicsit viccelődni szeretne a férfival.

- Minden rendben ment odafönt? - kérdezte most Rachel, kíváncsian hajolva közelebb a mellette ülő fiúhoz.

- A legnagyobb rendben. - bólintott Percy, visszamosolyogva a lányra. - Kheirón merre van?

- Kihirdeti a kapd el a zászlót nyerteseit, utána jönnie kell. De meséljetek, mit intéztetek?

Percy most Nico-ra nézett, aki közben azzal idegesítette Dionüszosz-t, hogy előre dőlve figyelte a játékot, kritizálni kezdve a felhalmozott pénzmennyiségét.

- Nico fiam, ha fél percen belül nem teszed át magadat egy öt méterrel arrébbi székbe, esküszöm, hogy szőlőfürtöket növesztek a fejedre, haj helyett. - morogta egy idő múltán az idősebb isten, egyre inkább felidegesítve magát. - Ha nincs semmi dolgotok itt, akár búcsút is vehetnénk egymástól, és húzzatok vissza az Olimposzra, hogy végre soha többé ne keresztezzük egymás útját.

- Nekünk nem olyan sietős. - vont vállat Nico. - Nem akarunk inkább helyet cserélni, Mr. D.? Maga biztosan szívesebben szeretne visszamenni az igazi otthonába, a gyönyörű feleségéhez, mintsem az itteni kölyköket pesztonkázni.

Dionüszosz éppen lépni akart volna, mikor a hallottakra megdermedt a keze a levegőben, gyanakodón nézve oldalra a fiúra.

- Tudhatnám, hogy mi a nyavalyáról beszélsz? - kérdezte, de olyan fenyegető hangon, hogy a két szatír rémülten húzódott hátrébb, még Rachel is összerezzenve húzódott közelebb Percy-hez.

Nico most komoly arccal fordult oldalra úgy, hogy szemben legyen az istennel, kicsit közelebb hajolva.

- Cseréljünk, Dionüszosz uram. Percy-vel nem azért jöttünk vissza, mert nosztalgiázni támadt kedvünk, hanem hogy elfogadjuk az új megbízásunkat. Mostantól kezdve én vagyok a Félvér Tábor igazgatója, Percy pedig a tábori vezető Kheirón mester mellett, mint hivatalos kardforgató. Zeusz-szal ajánlatot kötöttünk, miszerint mi átvesszük a tábor vezetését, felelősséget vállalva az összes félvérért és egyéb élőlényért, cserébe megkértük, hogy engedje el a maradék büntetését, hogy hazatérhessen az otthonába.

Miután befejezte, néhány másodpercnyi csendszünet állt be, majd...

- Te most szórakozol velem. - jelentette ki némi fáziskéséssel Dionüszosz, döbbenettől kikerekedett szemekkel, majd Percy-re kapta a tekintetét, mintha megerősítést várt volna. A fiú most megrázta a fejét.

- Nem, Mr. D., Nico igazat mondott. Jól tudja az istenné válásunk körülményeit, hogy milyen kötelék alakult ki közöttünk. És mivel igencsak szűkében álltunk a lehetőségek terén, hogy együtt maradhassunk, Nico kitalálta ezt a megoldást. Úgy gondoltuk, hogy ez nekünk és magának is méltányos egyezség lenne, és lássuk be, mi jobban értünk a félvérek felkészítéséhez.

Az isten még gyanakodva nézett egyikről a másikra, mintha nem lenne biztos benne, hogy nem egy átverés áldozatává fog válni.

- Na jó, vegyük át ezt még egyszer. Ti ketten vennétek át a tábor vezetését, és Zeusz ezért cserébe elengedte a büntetésemet? Szóval én most fogom magam, felkelek innét és csak úgy minden nélkül eltűnök, vissza az Olimposzra, és senki nem fog lehajítani ide vissza?

Nico majdnem felnevetett ezen az óvatos megfogalmazáson, de inkább visszafogta magát, nehogy a másik félreértve a nevetést higgye azt, hogy mégis vicc az egész.

- Ez a helyzet, Dionüszosz uram. Nem tudom, mivel tudnánk kellőképpen meggyőzni, de szerintem odafent ki fog derülni.

A következő pillanatban egy ezüst színű madárka szállt be a nyitott ablakon, egyenesen az idősebb isten térdére szállva, csőrében tartva valamit. Dionüszosz megilletődve vett ki csőréből egy hajszálvékony, ezüst és arany színű szálakból font karkötőt, ami ezernyi színben tündöklött a rásütő napfényben. Két aprócska ezüst betű fityegett róla, egy "A" és egy "D" betű, amitől a férfi szíve hevesebben kezdett dobogni.

- Ariadné. - motyogta maga elé, csak ő tudva, hogy mit is jelent ez a karkötő. Felesége minden alkalommal, amikor nagy ritkán visszatérhet az Olimposzra, hasonló saját készítésű csecsebecsével szokta őt várni, ezzel köszöntve otthon férjét. És ez a karkötő jelezte neki most is, hogy a két fiú nem hazudik, és várja őt otthon, az Olimposzon.

- Milyen gyönyörű karkötő. - hajolt közelebb ekkor Rachel, hogy jobban szemügyre vehesse az ékszert, azonnal felmosva a férfit is.

- Rendben, hiszek nektek. - tette zsebre most a karkötőt, majd olyan hirtelen pattant fel a kanapéról, hogy alig bírták szemmel követni. Arca eddig még sosem látott izgalmat tükrözött, azonnal osztani kezdve a parancsokat. - Grover, ide hozzám!

A hangja eléggé élesen szólt, és rá néhány másodpercre ki is vágódott az ajtó, és Grover rontott be rajta lélekszakadva.

- Itt vagyok, uram! Jé, szia Percy, szia Nico, visszajöttetek? - vette észre közben két barátját is, de ekkor az isten megint rászólt.

- Grover, egy perced van rá, hogy mindenkit összehívj a táborban az étkezdébe!

- Mindenkit, uram?

- Igen, Grover, ne ismételgesd a szavaimat, mint valami szajkó! Mindenkit, az összes félvért, szatírt, nimfát, najádot, mindenkit, akit csak érsz! És még ma, ha kérhetem!

- Iiiigenis, uram! - vágta magát haptákba Grover, alaposan leizzadva a szigorú utasítás hallatán, majd vetve egy aggódó pillantást Percy-re, kiiszkolt a házból. Csak remélni tudta, hogy nem a fiúkkal történt valami baj, és most valami büntetés miatt kell összehívnia mindenkit!

- Akkor mi is csatlakozunk a kintiekhez, izgalmas bejelentésnek leszünk tanúi. - állt fel Rachel is, majd még megveregetve Percy vállát, a két szatírral együtt távozott, magára hagyva hármójukat.

Mielőtt Dionüszosz is távozott volna, az ajtó előtt még megtorpanva fordult szembe a két fiúval.

- Sosem hittem volna, hogy valaha ezt fogom mondani nektek, de köszönöm. Sejtem, hogy nektek sem volt sok lehetőségetek, de ez most nem számít. Csak az, hogy végre hazatérhetek Ariadné-hoz, és végre megint istenhez méltóan élhetek.

Mielőtt viszont bármelyikük is szólhatott volna, választ nem várva lépett ki az ajtón, a részéről befejezettnek tekintve a dolgot. Most mindhárman elindultak az étkezdébe, ahol már sokan elfoglalták a helyüket a saját asztaluknál, vagy éppen úton voltak idefelé. A nimfák és a szatírok az asztalok környékén helyezkedtek el, míg a najádok és egyéb vízi lények a nem messzi tó legközelebbi partjánál gyülekeztek, kíváncsian várva az összegyűlés miértjét.

Percy észrevette barátait is a saját asztaluknál, és mivel még Thalia is ott volt a többi Vadásszal, az Artemisz asztal sem maradt üresen. Ő és Annabeth is megörült a két fiú láttán, Thalia lelkesen integetett is nekik. Kheirón már a nagyasztal mögött ült (állt), mellé lépve állt oda Mr. D. és a két fiú is.

- Miről maradtam le? - kérdezte a kentaur kíváncsian.

- Mr. D. mindjárt elmondja. - mondta Nico, de ekkor végre mindenki megérkezett, az isten pedig élénk hangon fogott bele a magyarázásba.

- Na végre, hogy mindenki ide méltóztatott érni! Na szóval! Az a helyzet, hogy nagy örömömre szolgál bejelenteni, ez volt az utolsó alkalom, hogy ebben a nyamvadt táborban kell töltenem értékes időmet! Ettől a pillanattól kezdve mr. Jackson és mr. di Angelo veszi át a helyemet, és a többi, és a többi! Kheirón, rád bízom a további intézkedések megtételét, mutasd meg mr. di Angelo-nak, hogy mit hogyan szokás itt intézni. Akkor ezennel meg is volnánk, a soha viszont nem látásra, buon divertimento (jó szórakozást)! - fejezte be Dionüszosz az igencsak rövidre sikerült magyarázkodást, majd a következő pillanatban eltűnt a szemük elől, kellemes bor és szőlő illatot hagyva maga után és csupa döbbent arcokat.

A táborban hirtelen olyan csönd volt, hogy csak a környékbeli hangokat lehetett hallani, minden jelenlévő szinte eltátott szájjal meredt először az isten hűlt helyére, majd a két fiúra, akik szintén pislogva vették tudomásul a váratlan távozást.

- Nos... ez elég váratlan fordulat. - szólalt meg először Kheirón, majd összeráncolt szemöldökkel nézett ő is rájuk. - Esetleg kívántok egyebet is hozzátenni Mr. D. kissé... meglepő kinyilvánításához?

Nico most megköszörülve a torkát bólintott, majd összeszedve magát fordult a táborlakókhoz.

- Igen. Engedjétek meg, hogy kicsit bővebb magyarázatot adjak az imént hallottakról. Mint azt Mr. D. is mondta, mostantól kezdve én és Percy vesszük át a tábor vezetését. Jobban szólva én veszem át Mr. D. után az igazgatói posztot, Percy pedig Kheirón mesterrel együtt a tábor vezetését. Gondolom mind értesültetek a közelmúlt eseményeiről, hisz jómagatok is találkoztatok az egyik idegen lénnyel, amelyik a táborunkat támadta meg. Ennek az összecsapásnak köszönhetően Percy-t és engem ahhoz, hogy túléljük a küzdelmet, az istenek megajándékoztak minket a halhatatlansággal, és kérésünkre ránk bízták a Félvér Tábor vezetését. Szeretnék mindenkit biztosítani arról, hogy ez a változás nem jár semmilyen negatív kockázattal, nem fogunk itt nekilátni mindent felforgatni a feje tetejére, csupán a legszükségesebb eljárásokat tartjuk be. Továbbra is a félvérek felkutatása, védelme és kiképzése marad a fő tevékenysége a tábornak, és bármi probléma támad, nyugodtan forduljatok hozzánk segítségért. - fejezte be most Nico, majd tanácstalanul nézett fel Kheirón-ra. - Nos... részemről csak ennyit szerettem volna mondani. Valamit szeretne hozzá tenni, uram?

A kentaur csendben hallgatta végig a magyarázatot, mire váratlanul széles mosollyal fordult a táborlakók felé.

- Táborlakók! Mit kell ilyenkor mondani? - kiáltotta el magát, mire a következő pillanatban elindult az áradat.

Percy és Nico arra számított, hogy majd a legtöbben mérgelődni fognak, hogy nem tudják elfogadni őket, mint vezetők, és talán még a barátaik sem fogják mindezt helyeselni. Ám arra egyáltalán nem számított egyikük sem, hogy mindenki - de tényleg mindenki! - felugorva az asztalától kezd majd kiáltozni örömében, mindenfélét dobálva a levegőbe, ami éppen a kezük ügyébe került. A hatalmas éljenzéstől néhány madár is felröppent a fákról.

Percy döbbenten pislogva nézett körül a lelkes tömegen, értetlen arccal fordulva társa felé.

- Te érted ezt? Most komolyan, ennyire örülnek nekünk?

Nico félmosollyal az arcán tekintett végig.

- Szerintem csak annak örülnek, hogy igazgató váltás volt. Már elnézést ezért, Mr. D. Sokan tartottak tőle.

Kheirón végül lecsillapította a kedélyeket, majd megköszönve a figyelmet oszlatta fel a gyűlést, a két fiút visszaterelve a Nagy Ház felé, hogy mindent meg tudjon velük beszélni, feltehetően nyugodtabb körülmények között. Útközben jónéhányan megállították őket, izgatottan érdeklődve a továbbiakról, vagy gratulálva nekik a bátor helytállásukért az Olimposzon. Percy-t néhány idősebb Héphaisztosz srác a vállára is vette, végig rohanva vele egy kört a tábor körül. Nico szórakozottan figyelte a vidám társaságot, majd a mellé lépő barátaira nézett.

- Még sosem láttam ilyet. - jegyezte meg Thalia nevetve, szintén Percy-t figyelve, amint a fiú felhőtlen kacagások közepette próbálta rávenni társait, hogy tegyék már le végre. - Ugye tudjátok, hogy mire vállalkoztatok?

- Asszem van sejtésünk. - vigyorodott el Nico. - Percy kitűnő harcos, a lehető legjobban járt vele a tábor. Ő máris kivívta a többiek elismerését.

- Hogyan sikerült ezt kisakkoznotok? - kérdezte Annabeth kíváncsian. - És mi volt odafent?

- Mindjárt elmeséljük, csak először szerezzük vissza Percy-t, mielőtt újabb csapat ragadná magával egy tábor körüli körre.

Mire nagy nehezen megszerezték a fiút, Percy annyira fel volt dobódva, hogy először nem is akart velük tartani, csak hosszas kérlelés után tudták kiszakítani a Hermész és az Apolló csapat köréből.

- Bocsánat, tudom, dolgunk van, csak annyira meglepett, hogy ilyen lelkesen fogadtak. - sajnálkozott Percy, még mindig vidám hangon és széles mosollyal az arcán. Mikor Nico ismét átfogva a vállánál húzta magához, ő készségesen karolva át a derekát ment vele, ismét a Nagy Ház felé tartva.

- Azért juttasd majd eszükbe, hogy te vagy itt a tanár, nehogy elkanászolódjanak. - kacsintott rá Kheirón, majd kinyitva az ajtót, mindenkit beengedett.

Most lenyugodott kedélyekkel ültek le mindannyian az ebédlőasztal köré, hogy együtt át tudják beszélni az őket érintő témákat.

- Akkor első sorban is szeretnék gratulálni az előléptetésetekhez. - kezdte az idős kentaur, a két fiúra nézve. - Bár nyilván nem ez az istenek leghőbb vágya, hogy itt ragadjanak, de úgy hiszem, rátok ez nem vonatkozik.

- Nekünk ez az otthonunk, Kheirón. - jelentette ki Percy komolyan. - Hála Nico-nak, sikerült elérnünk, hogy itt végezhessük a ránk bízott feladatokat, de ehhez szükségünk van az ön segítségére is, uram. Nem akarunk semmit sem megbolygatni, nem akarjuk kitúrni a helyéről, csak...

- Percy, szükségtelen magyarázkodnod. - intette le őt a kentaur. - Én nagyon örülök nektek, és ahogy tapasztalhattátok, mindenki más is a táborban. Mr. D. nagyszerű isten, és bár hihetetlennek hangzik, de nagy hatalma van és tud segítőkész is lenni, csak ezen a helyen nem tudott igazából sem érvényesülni, sem azonosulni a környezettel. Számára ez a hely csak a büntetést jelentette, és minden idegesítette, de ti máshogy vagytok az itteni dolgokkal. Számotokra mindez az otthonotok, az itteniek pedig szinte családtagok, a barátaitok. Bevallom, számomra is könnyebbséget jelent veletek együtt dolgozni, ne tudjátok meg, hogy mennyit kellett sokszor nyüstölnöm az igazgatónkat, hogy csinálja a dolgát a tábor ügyeivel kapcsolatban.

- Ebben az esetben ne is halogassuk a dolgot, vezessen bele minket mindenbe, Kheirón. - bólintott Nico.

- Na és velem mi lesz? - kérdezte meg ekkor Grover, aki eddig Dionüszosz fennhatósága alá tartozott. - A Párosujjú Patások Tanácsának vezetőjeként most mi lesz a feladatom? És mi lesz a Tanáccsal?

- Grover, Nico vette át Dionüszosz helyét, vagyis az ő fennhatósága alá fogsz tartozni, tanácsostul, mindenestül. - világosította fel barátját Annabeth. - Mostantól Nico határoz minden ügyetekben, ő is tagja lesz a tanácsnak, akárcsak Kheirón és a másik két idősebb szatír társad.

Grover most aggódva nézett Nico-ra.

- Szóval akkor nem fogod feloszlatni a Tanácsot?

- Mégis miért tenném? - szeppent meg Nico, és nem értve a dolgot pillantott Percy-re.

- Hát csak, mert az édesapád nem igazán kedvel minket, és volt már egy-két összetűzése a Tanáccsal is régebben... és hát azt hittem, hogy akkor te...

- Jesszus, Grover, azt hiszed, hogy én most fogom és feloszlatom a Tanácsot, csak azért, mert apám nem szimpatizált veletek? Ennél azért jobban is ismerhetnél. Számomra te a barátom vagy, és különben is, nagy szükségünk van a segítségetekre. Szerinted hogyan oldjuk meg a félvérek felkutatását, ha nem a ti segítségetekkel? A holnapi nap folyamán majd veletek is összeülünk, hogy letisztázzuk a további kérdéseket, és majd megmutatjátok, hogyan intézitek a kutatásokat, rendben? - fejezte be Nico.

Grover arca ennek hallatán felvidult, mire boldogan ölelte magához a mellette ülő fiút.

- Köszönöm, Nico, annyira hálás vagyok neeektek! - mekegte, majd kissé elszégyellve magát a hevessége miatt ült vissza a helyére.

Kheirón végül folytatta a magyarázást, megbeszélve, hogy a tábort érintő ügyekben Nico, Percy pedig a lakók életviteléért, egészségéért és fejlődéseikért a felelős. Közben elmentek vacsorázni is, ahol egy újabb kérdés vetült fel, hogy hová üljenek. Végül egyelőre a saját összeolvadt asztalaiknál foglaltak helyet, még nehezen változtatták meg a szokásaikat. Ahogyan az áldozat felajánlását is.

- Csak nem gond, ha továbbra is áldozunk az apáinknak, nem? - kérdezte tanácstalanul Percy, Nico viszont csak legyintett.

- Mivel mi csak félistenek vagyunk, nem hinném, hogy rosszat tennénk. Szerintem még örülnek is neki, hogy ebben a formában sem felejtkezünk el róluk.

- Amúgy is mindkettőjüknek hálás vagyok. - mosolyodott el Percy, majd a tűzhöz lépve, szokás szerint a legfinomabb falatokat dobálta bele a lángokba. Szerencsére ugyanúgy füstté és kellemes illattá váltak, ahogyan eddig is, ami azt jelentette, hogy az áldozat elfogadásra került. - Apa, ezt neked ajánlom fel. Hálával tartozom neked mindenért, amit értem és Nico-ért tettél.

Még Nico is köszönetet mondott apjának a nagylelkűségéért, majd visszamenve az asztalukhoz, farkaséhesen láttak neki a vacsorájuknak, annak ellenére, hogy voltaképpen már nem volt szükségük ételre az életben maradáshoz, csupán a szokás hatalma. Miután mindenki végzett a vacsorával, szokás szerint elment mindenki a tábortűzhöz szórakozni még lefekvés előtt, a két fiú viszont azonnal visszatért a Nagy Házba, megbeszélve Kheirón-nal a még hátralévő kérdéseket.

- Akkor most hogyan történjen az elhelyezés? - kérdezte a kentaur, de mikor látta a fiúk értetlen arcát, átfogalmazta a kérdést. - Úgy értem, most, hogy vezetők vagytok, gondolom, a Nagy Házban fogtok lakni, nem igaz? Étkezésnél is oda ülhettek hozzánk, a főasztalhoz, nem szükséges a saját házatoknál maradni.

- Igazából nekünk tökéletesen megfelel így. - jegyezte meg Percy halkan, enyhe pírral az arcán. Tudta, hogy a kentaur már látta őket múltkor csókolózni a házában, de azt nem biztos, hogy tudta, milyen erős a kettejük közötti kötelék, hogy amúgy is az összeköltözést tervezgették. - Szívesen maradnánk a saját asztalunknál és a házunknál, amíg fel nem bukkan valamelyikünknél egy újabb féltestvér.

- Vagyis helyesbítve az én házamban laknánk Percy-vel, mert a Poszeidón bungaló Tyson lakhelye is, nálam pedig egyelőre csak én vagyok. - tette hozzá Nico határozottan. - Nyilvánvalóan a Nagy Ház lenne a központ, itt intézünk mindent, de a lakhelyünk a Hádész bungaló. Ha ez így nem ütközik szabályszegésbe.

- Semmiféleképpen sem. - ingatta meg a fejét Kheirón halvány mosollyal. - A Hádész és a Poszeidón házakat természetesen ugyanúgy jogotokban áll használni, csak annyi különbséggel, hogy mostantól jogotok van a Nagy Házban is élni.

- Köszönjük a lehetőséget, Kheirón. - bólintott Percy, zavartan állva egyik lábáról a másikra, hogy most mi tévő legyen. Vajon mit kell még megbeszélniük?

- Szerintem most pihenjetek le, eléggé fárasztó nap áll mögöttetek. - tanácsolta most a kentaur, még megveregetve a vállukat. - Büszke vagyok rátok, fiaim. Ha valakik, akkor ti megérdemlitek a lehetőséget, hogy örökké velünk legyetek. És köszönöm, hogy vállaltátok a megterhelő feladatot, az eljövendő félvérek kitanítását. Bízom bennetek, hogy az irányításotok alatt minden félvér megkapja a lehetőséget, hogy szembe tudjon szállni a szörnyekkel.

Percy szorosan megölelte mesterét, majd Nico kezet nyújtva köszönte meg a kentaur kedvességét és a segítségét.

- Megígérjük, hogy mindenben a maximálist fogjuk nyújtani, és a táborlakók sorsa lesz az elsődleges számunkra.

Ezzel a végszóval most elbúcsúzva egymástól hagyta el a házat a két fiú, a lassan estébe nyúló ég alatt elindulva a Poszeidón bungaló felé. Csendben haladtak egymás mellett, hallgatva a nem messze lévő tábortűz felől idehallatszó vidám nótázást, és biztosra vették, hogy a tábortűz lángjai most sokkal szebben lobognak, mint eddig bármikor. Percy-t határtalan boldogság lepte el a tudattól, hogy úgy érezte, végre révbe ért. Itt maradhatnak a táborban, nem kell többet bajlódnia az iskolával és azon feszkóznia, hogy miként állja majd meg a helyét az emberek között, segíthet a sorstársainak megküzdeniük a rájuk várókkal, és mindezt annak a valakinek az oldalán, akit mindennél jobban szeret. Egy pillantást vetett a mellette haladó fekete hajú fiúra, majd egy reszketeg sóhajjal nyúlt a kezéhez, összekulcsolva az ujjaikat, fejét ismét a vállára hajtva így oldalvást. Nico szó nélkül szorított a fogáson, majd egy gyengéd csókot adva a hajára, folytatták az útjukat a bungalóig. Neki sem volt kedve megszólalni, kellemes érzésekkel a szívében haladtak tovább, furán otthonosnak találva mindent. Csak mikor elérték Percy házát, akkor szaporodott meg kicsit a szívverése, mikor eszébe jutott, hogy végre ismét együtt tölthetik az éjszakát. Benyitva az árnyékos, kellemes illatú házba, Percy zavartan nézett körül, mintha nem tudná, mivel is kezdje.

- Akkor... most minden holmimat pakoljam össze? - kérdezte bizonytalanul, felnézve barátjára.

- Szerintem csak elég a legszükségesebbeket, hiszen ez a te bungalód is, Kheirón is megmondta, hogy jogodban áll használni. Úgyis csak az estéket fogjuk nálam tölteni. - tette még hozzá a fiú, arcán egy ravasz félmosoly jelenve meg.

Percy zavartan elnevetve magát dörzsölte meg tarkóját, mikor egy borzongás csikizte végig az érzékeny pihéket a nyakán.

- Értem. Akkor lefürdök, és csak a váltócuccomat viszem magammal a pizsamámmal együtt. - akarta most elengedni a fiú kezét, hogy a szekrényéhez lépve vehesse elő az említett ruhákat, de előtte Nico tartotta őt vissza.

- Azért siess, oké? - kérte, kissé hevesebbre sikerült hangon, mint szerette volna. Percy elmosolyodva nézett rá.

- Sietni? Azt hittem, mostantól végtelen időnk van.

- Az időnk lehet, hogy végtelen, de a türelmem nem az.

Az idősebb fiú megértette a burkolt célzást, kissé megremegve szorította meg barátja kezét.

- Sietek, max fél óra. - suttogta, majd mikor a másik lassan elengedve őt tűnt el, visszatérve a saját házába, Percy hevesen dobogó szívvel indult el ismét a szekrényéhez, kapkodó mozdulatokkal szedegetve ki találomra ruhákat.

Azokat ledobva az ágyra, egy tiszta alsónadrággal és pizsama együttessel sietett be a fürdőbe, hogy minél előbb vehessen egy gyors zuhanyt. Éppen állt be a zuhany alá, hogy elindítsa a csapot, mikor a zuhanyrózsa megremegve indult el magától, pont olyan kellemes melegre állított vizet engedve, ahogyan Percy szerette. A fiú csodálkozva nézett fel a zuhanyra, először nem értve, miért indult el automatikusan a víz, csak kicsivel később esett le neki. Agya már előrébb járva képzelte el, hogy kinyitja a csapokat, így mivel félistenként nagyobb erővel rendelkezett, elég volt gondolatban elképzelnie a zuhanyzást, a víz máris engedelmeskedett az akaratának. Először beállva alá vizezte be magát teljesen, majd hátra hajtva a fejét a haját is, utána viszont kíváncsian kezdett kísérletezgetni. Előre tartva tenyereit hagyta, hogy megteljen vízzel, majd gondolatban adott utasításokat. Az eredmény kissé váratlanul érte. Először arra gondolt, hogy a tenyerében lévő víz megemelkedve kezdjen forogni, mintha egy víztölcsér lenne, de mivel még nem tudott koncentráltan fókuszálni, nem csak a kezében lévő víz kezdett örvényleni, hanem az összes víz a környezetében, még a csapból is kifolyva. Most megijedve hagyta abba a gyakorlást, kiöntve kezéből is a vizet, majd mikor minden megnyugodott körülötte, felsóhajtva nyúlt inkább a szappanhoz, dörzsölni kezdve vele a bőrét. Érezte, hogy jócskán megnövekedett az ereje, így inkább félbehagyva minden kísérletezést döntötte el, hogy csak nyugodt körülmények között, védett helyszínen folytatja a gyakorlást, nehogy véletlenül szétromboljon valamit. Most ráadásul nem is tudott kellően koncentrálni, ugyanis minden porcikájával a másik fiú ölelésére vágyott, próbálva a lehető legrövidebb idő alatt elkészülni.

Még nem telt le a fél óra, mikor elkészülve, pizsamába öltözve, kezében a váltócuccaival állt meg az ágya mellett. Alsóajkába harapva szorította mellkasához a ruhákat, majd egy mély lélegzetvétellel szedte össze magát, a következő pillanatban átteleportálva a néhány házzal arrébbi bungalóba. Mivel jól ismerte belülről, pont belül az ajtó előtt jelent meg, elcsodálkozva az utóbbi napokban történt apróbb változásokon. Az ágy, amit legutóbb is használtak, valamivel nagyobbnak tűnt, és ugyanolyan sűrű szövésű tengerészháló lógott felette, amilyen az övé fölött is volt. A viking stílusban készült bútorok között feltűnt néhány tengeri motívummal ellátott is, a hűvös levegőben pedig mindkettejük illata keveredett. Nagyvalószínűleg véglegesedett az összeolvadás, és ezek után még kevesebb ingert érzett arra, hogy a Nagy Házban kelljen élniük. Bár idejük nagyrészét vagy ott, vagy a pályán töltik majd, de jobb szívvel jönnek ide vissza, ha pihenni van kedvük.

Éppen befejezte a nézelődést, mikor Nico lépett ki a fürdőből, egy bőszárú, fekete pamutnadrágban, és egy sötétszürke pólóban, frissen mosott haja csillogott az apró vízcseppektől. Percy szíve ismét ezerrel kezdett a mellkasában verdesni a másik látványától, torka egészen kiszáradt a vágytól, hogy hozzá érhessen. A fiú most észrevéve őt mosolyodott el, majd a kezében tartott törülközőjét a székre hajítva, elindult barátja felé, szorosan összeölelkezve.

- Már messziről hallottam a szíved kalimpálását. - suttogta Percy fülébe, meleg lehelete a másik érzékeny fülét birizgálta.

- Ne haragudj, én csak... - próbált mentegetőzni az idősebb fiú, de barátja most elhajolva tőle tette ujját a szája elé.

- Számomra ez a világ legszebb dallama, Percy. Valahányszor meghallom, mióta ilyen élesek az érzékeléseim, zene füleimnek, mert tudom, hogy nekem szól. Ahogyan az enyém is csak miattad dobog.

Percy is jól hallotta a másik szívének heves lüktetését, és a kedves szavaktól ismét fülig pirult. Most óvatosan elhajolt a másik fiú nyakától, majd a szenvedélytől csillogó barna szemekbe nézve, hirtelen másra sem vágyott, csak arra, hogy ölelje-csókolhassa őt, hogy ismét az övé lehessen...

- Nico... - suttogta, már nem is tudta, hogy mit akart mondani, de a fekete hajú fiú sem hagyta volna végig mondani.

Nico a következő pillanatban barátja szájához kapott, ajkait szorosan az övéihez nyomva, hevesen megcsókolva őt. Türelme már amúgy is a végét járta, és mióta sikerült életben maradniuk és új életet kezdhettek, erre a pillanatra várt, hogy ismét a karjába szoríthassa őt, minden zavaró tényező nélkül.

Percy hangosan felnyögve túrt mindkét kezével a fiú nedves hajába, szenvedélyesen viszonozva a másik csókját. Először csak egymás ajkát csókolták-harapták, Nico a másik fiú pólójának hátrészébe markolva próbálta minél közelebb húzni magához, testük forrón préselődött egymáshoz.

Mikor végképp elpattant az az utolsó húr is bennük, Nico hirtelen ötlettől vezérelve nyúlt le a másik fiú combjáig, kezeit végighúzva testén, majd erősen megragadva hátul a combtöveknél a lábait, egy lendülettel megemelte. Percy összerezzenve szakadt el szájától, hogy gyorsan nyakába fonva karjait kapaszkodhasson meg, lábaival körbe kulcsolva a derekát, hagyva, hogy barátja elinduljon vele az ágyuk felé. Nico fellépve a takaróra térdelt le, majd puhán hanyatt fektetve párját hajolt fölé, tenyereivel a fejénél támaszkodva meg a párnán. Percy kényelmesen hajtotta oldalra a lábait, hagyva, hogy a másik közéjük férkőzzön, csípőjük lágyan simult egymáshoz. Néhány másodpercig egymás szeméből olvastak, Percy közben a másik fiú megfeszült karjain simított végig, utána ráérősen csúsztatva tenyereit a másik mellkasára. Nico halvány mosollyal hajolt most le hozzá, végtelen gyengédséggel csókolva meg a fiú száját, puhán kóstolgatva megduzzadt ajkait. Utána elhajolva folytatta az arcán, végig csókolva az állkapcsa mentén a bőrét, lassan haladva lentebb a torkán keresztül, egészen a pólója alól kilátszódó kulcscsontjáig. Percy nehezedő légvétellel élvezte a kényeztetést, ujjai visszatérve a másik hajába túrt bele, a fejbőrét masszírozva. Nico közben elérve a felsőjének a szélét nyúlt le az aljához, majd elhajolva ragadta meg a ruhaanyagot, egy mozdulattal lerántva a fiúról. Percy kihasználva azt a rövid kis időt, míg el kellett válniuk, ő is a barátja felsőjéhez nyúlva bújtatta ki belőle, valahová elhajítva a földre. Ahogy végignézett a fekete hajú fiú kellemes izomzatú testén, elfojtott hangon nyögött fel, kirázva a jóleső borzongás a tudatra, hogy lassan ismét az övé lesz. Nico most visszahajolva a kulcscsontjához folytatta ott, ahol előzőleg abba hagyta, tovább csókolva az enyhén sós ízű, nyirkos bőrt. Mikor elérte a megkeményedett, extra érzékeny mellbimbókat, Percy egy újabb nyögéssel rándult össze, enyhén belemélyesztve körmeit a másik vállaiba.

- Nico...! - lehelte, és ágyékát már egyre forróbbnak érezte, megkeményedett férfiasságuk intenzíven feszült egymáshoz.

- Kívánlak, Percy. - suttogta Nico, továbbra is a bőrét csókolva-nyalogatva, egyre lentebb haladva, kezeivel a fiú nadrágjának a szélébe markolva. - Teljesen megőrülök érted...!

A szenvedélyes szavak csak tovább növelték az idősebb fiú vágyát, szinte már nyöszörögve tűrte a másik kényeztetését, felhevülten mocorogva a takarón. Mikor Nico elérte a köldökét, nyelvével lágyan körbe írta, majd egy csókot nyomva a hasa alá, kiegyenesedve húzta le róla a pizsamanadrágot, az alsónadrágjával együtt. Percy megemelve a csípőjét segített benne, utána viszont zavartan elpirulva kapta félre a pillantását, látva barátja tekintetét, ahogyan végigsiklott pillantása felajzott testén.

- Annyira gyönyörű vagy. - jelentette ki Nico rekedtes hangon, kezeivel érzékien simítva végig barátja testét a térdétől kezdve a mellkasáig. Majd ismét a feje mellett megtámaszkodva hajolt a fiú fölé, vágyakozón csókolva meg újra, ezúttal nyelvét is átcsúsztatva a másik forró szájába.

Percy szenvedélyesen viszonozta a felhevült csókot, próbálva testével olyan közel kerülni párjához, amennyire csak tudott, ujjaival megfeszülő hátát simogatva, néha körmeivel karmolva végig óvatosan a bőrét. Nico megremegve nyomta magát erősebben a másik fiúhoz, majd miközben fél kézzel azon volt, hogy minél előbb megszabadulhasson a saját nadrágjától, egy pillanatra sem akart elválni tőle.

Amint mindketten meztelenek lettek, Nico teljesen Percy-re feküdve fonódtak össze, testük szinte eggyé válva ölelték-simogatták egymást, Percy lábaival körbe kulcsolta barátja derekát is, ágyékuk forrón préselődött össze. A csókot egy pillanatra se hagyva abba maradtak így elég sokáig, ölelve-simogatva egymást, ahol és ahogyan csak tudták. Az első perc eltelte után jöttek rá arra, hogy furamód a hosszan tartó csóktól sincs légszomjuk, akkor jőve rá, hogy voltaképp nekik nincs is szükségük levegőre. Mivel istenek lettek, levegőt csak megszokásból vettek eddig is, de semmi bajuk nem esik, ha véletlenül elfelejtenének lélegezni csók közben. Ezen új felismerés hevében még jó ideig nem is hagyták abba, egészen addig, míg testük a folytatásért nem könyörgött.

Nico lassan kénytelen-kellően félbehagyta egyre mohóbbá váló csókjukat, majd alkarjain feltámaszkodva emelkedett meg egy kicsit, barátja bágyadt, zöld színű szemeibe nézve.

- Megengeded? - kérdezte meg halkan, megismételve a múltkor is feltett kérdését, miközben egyik kezét lejjebb csúsztatta, ujjaival finoman kitapogatva a bejáratot.

Percy azonnal bólogatott, ahogyan akkor is, torka elszorult az erős vágy érzetétől. Nico pedig csak erre várva tolta belé középső ujját, türelmesen nekilátva a fiú felkészítésének.

Percy felsóhajtva tárta szét jobban a lábait, miközben ő is az alkarjára támaszkodva emelkedett meg, ismét megcsókolva párját. Már nem volt újdonság számára az elkövetkezendő, így ezúttal most ő is megpróbált jobban odafigyelni a másikra. Miközben Nico már a második ujjával tágította, Percy továbbra is szenvedélyesen csókolta őt, csípőjét lágyan fel-alá ringatva a benne mozgó ujjak ütemére, felbátorodva nyúlva maguk közé. Ujjait a fiú kemény férfiasságára kulcsolva látott neki masszírozni, lassan, szinte ráérősen, de erősen ráfogva. Nico megremegve nyögött bele a csókba, majd szinte kétségbeesett arccal hajolva el, vágytól kitágult pupillákkal tekintett le magukra, figyelve a másik fiú kezének mozgását. Percy látta rajta, hogy mennyire jól esik neki a kényeztetés, így most kicsit változtatva a helyzeten akarta elérni, hogy még inkább örömet okozzon párjának. Visszafeküdve engedte el a fiút, de mikor ő rosszallóan morrant fel, már nyúlt is vissza mindkét kezével, és ezúttal mindkettőjük férfiasságát megfogva szorította egymáshoz, így folytatva a masszírozást.

- Percy...! Te jó ég, abba ne hagyd! - nyikkant meg Nico, szinte zihálva kapkodva a levegőt, már három ujjával folytatva a másik fiú felkészítését.

Percy összeszorított fogakkal nyöszörgött, ezúttal a kétfelől jövő kényeztetéstől. Kezeivel kissé gyorsítva masszírozta már magukat, hiszen jól tudta, ha Nico most hatolna belé, szinte biztos, hogy az első lökésnél mindketten elmennének, így addig masszírozta férfiasságukat, míg egy hangosabb nyögéssel sikerült mindkettőjüknek elélveznie. Nico zihálva hajtotta le a fejét, homlokát a fiú mellkasának támasztva, egész testében remegett a kielégülés okozta jó érzéstől. Percy egyik kezével eleresztve magukat simította végig nyirkos hátát, majd előre hajolva, egy csókot adott fekete hajára, míg másik kezével ismét csak a fiú férfiasságát kezdte masszírozni, hogy újra megkeményedjen. Nico felnézve hajolt vissza hozzá, követelőzőn csókolva meg őt ismét, majd mikor érezte, hogy ismét megmerevedett a másik kezétől, habozás nélkül elkezdett belé hatolni. Némi helyzetváltoztatás után végül ismét elváltak egymástól, majd Nico kiegyenesedve fogta meg párja derekát, óvatosan csúszva belé egyre mélyebben, Percy pedig hanyatt feküdve kapaszkodott a fiú combjaiba, alsóajkába harapva nézte, ahogy testük ismét egyesül. Nico egy utolsó lökéssel teljesen elmerült a másik fiúban, reszketeg sóhajjal hunyva le egy pillanatra a szemeit, élvezve, amint a szűk forróság veszi őt körül. Utána nyelve egyet nyúlt a fiú lábai alá, majd a csillogó zöld szemekbe nézve, óvatosan, kínzó lassúsággal megkezdte a mozgást.

Percy azt hitte, hogy megőrül ettől a lassúságtól, amint párja lazán csúszott ki és be benne, mintha csak direktbe ingerelné őt, egy pillanatra sem eresztve el őt a tekintetével. Először még sóhajtozva tűrte, majd egyre gyakrabban kezdett mocorogni, végül türelmetlenül nyöszörögve próbálta társát simogatni, a csípőjét fel-felnyomva, hogy ezzel is jelezze egyértelmű szándékát.

- Nico... kérlek... kicsit gyorsabban...! - nyögte ki végül, elpirulva kapkodva magába a levegőt. - Már nem bírom ezt a lassúságot...!

Nico viszont féloldalasan elmosolyodva nyúlt az arcához, finoman végigsimítva forró bőrét.

- Hová kapkodjunk? Hiszen végtelen az időnk, nem igaz? - kérdezte nevető hangon, majd tovább incselkedve párjával, ismét mélyen belé hatolt, teljesen kitöltve őt, majd még lassabban húzódott ki belőle.

Mikor Percy felfogta, hogy tényleg direkt ingerelte őt a másik fiú, egy pillanatra a szava is elakadt a döbbenettől. A következő másodpercben viszont egy veszélyes mosolyt megeresztve feszítette meg a testét, majd mielőtt Nico reagálhatott volna bármit is, Percy feltámaszkodva ragadta meg barátja karjait. Próbálva lábaival úgy helyezkedni, hogy testük összekapcsolódva maradjon, majd oldalra lendítve magukat, ezúttal Nico került alulra, ő pedig a csípőjére ülve nyomta le magát, mélyen magába fogadva a másik férfiasságát. Felnyögve borzongtak meg mindketten, Nico pedig egy elégedett mosollyal ragadta meg párja combjait, lökve egyet csípőjével, amivel egy jóleső nyögést váltott ki a másikból.

- De türelmetlen itt valaki.

- Csak az időnk végtelen, a türelmem nem az. - mosolyodott el Percy, megismételve a nem olyan régi párbeszédjüket, majd lehajolva, hevesen megcsókolta a fiút.

Ezúttal már Nico sem viccelődött, főleg, hogy neki is nehezére esett eddig visszafognia magát. Hátra csúsztatva kezeit markolt bele a másik fiú fenekébe, majd meglendítve csípőjét, most már hevesen és jó mélyen lökte magát a fiúba. Percy a belé hasító vágytól hosszasan belenyögött a csókjukba, majd felvéve a diktált tempót mozdította meg magát, párja ágyékát lovagolva meg. Kis idő múlva elhajolva egymástól egyenesedett ki, majd a fiú hasára csúsztatva tenyereit helyezkedett egy kicsit, hevesen folytatva szerelmi aktusukat.

- Iszonyat szexis vagy, Percy! - nyögte ki Nico, nem bírva betelni a csípőjén mozgó fiúval, akinek arcáról a tiszta élvezetet olvasta le. - Őrülten kívánlak... minden porcikám élted lángol, annyira vágyom rád!

A szenvedélyes szavaktól Percy hangosan felnyögve remegett meg, elkínzott arccal harapva alsóajkába, és a közeledő vágy kínzóan gyönyörű érzésétől egy könnycsepp folyt ki a szeme sarkából, mit sem lassítva mozgásán.

- Nico... már nem bírom sokáig! Akarlak... annyira akarlak! - nyüszögte az idősebb fiú, körmeivel a másik hasfalába marva kínjában. - Még erősebben...! Csináld még...! Könyörgöm, Nico, ne hagyd abba! Megőrülök érted!

Nico úgy érezte, mintha villámként csapott volna gerincébe a vágy, amikor meghallotta párja könyörgő, vágytól terhes hangját. Vicsorítva állt le, majd ezúttal ő fordítva magukon, vissza az előző felállásba, Percy kezeit lefogva a feje mellé lendítette meg ismét a csípőjét, az eddigieknél is gyorsabban mozogva benne. Percy felkiáltva feszítette hátra fejét, de nem a fájdalomtól, hanem a tiszta gyönyörtől. Ujjaikat összekulcsolták, Nico a fiú vállának döntve homlokát, Percy pedig a dereka köré kulcsolva lábait élvezték a végső szerelmi táncukat.

A környezetükre ezúttal sem fordítottak sok figyelmet, így az sem tűnt fel nekik, hogy a csapokból ismét előtört a víz, ami óvón borította be őket, az egész szobát, de jég helyett ezúttal az árnyékok bolondultak meg. A sűrű, sötét anyag felkúszott a testükön, mintha csak simogatná őket, azt érezve, hogy az eddigi gyönyör érzete most megkétszereződött bennük. A hirtelen jött kényeztetéstől kikerekedett szemekkel szorították meg egymást, erősen ajkukba harapva nyögtek fel, még sosem érezve ilyen fájóan erős gyönyört.

- Nico...! - kiáltotta Percy, enyhe rémülettel a hangjában, ágyéka forró lüktetéséből ítélve már csak másodpercekre volt a kielégüléstől.

- Nem bírom, Percy...! Mindjárt...! - nyöszörögte Nico, és az utolsó másodpercekben olyan gyorsan mozgott párjában, amennyire erejéből telt.

A következő pillanatban testüket elöntötte a határtalan gyönyör, és olyan erőteljes kielégülésben volt részük, amilyet eddig még elképzelni sem tudtak. Még jó, hogy Nico az utolsó pillanatban száját Percy-ére szorította, mert olyan hangosra sikeredett volna mindkettejük kiáltása, hogy azt tutira meghallják odakint. Nico tiszta erőből lökte neki a csípőjét - annyira, hogy a lendülettől feljebb csúsztak az ágyon is -, míg ki nem ürült, Percy magja pedig szabadon csapódott mindkettejük hasára, olyan erősen szorítva meg egymás kezét, hogy csoda, amiért nem törtek el az ujjaik.

És a következő pillanatban ismét a nyakukba szakadt az árvíz, ami eddig körül vette őket, csak dupla annyi, mint előzőleg. Mintha a távolból is hallottak volna valami csobbanást, és némi tompa sikolyt, de nem volt erejük töprengeniük rajta.

A hideg zuhany azonnal kijózanította őket, de az első meglepettség után halkan felnevetve hagyták ennyiben a dolgot, Nico kimerülten nehezedett barátja csuromvizes testére. Kis ideig nem szólaltak meg, csak egymást átölelve feküdtek, Percy közben lágyan simogatta párja nedves haját és hátát, hallgatva egymás csituló légzését. Az árnyékok is lassan visszahúzódtak a helyükre, és csak a kandallóban lobogó lángokra járták táncukat.

- Azt hiszem, megértettem mit akart Kheirón mondani a megerősödött érzelmekről. - szólalt meg végül Nico, még mindig Percy egyenletes szívdobogását hallgatva. - Halandóként nem bírtam volna ki ilyen erős vágyat.

- Számomra is szinte felfoghatatlan. - suttogta Percy is, változatlanul barátja hátát cirógatva, ami különösen jól esett a fiúnak. - És a legmegdöbbentőbb, hogy nem érzem kimerültnek magamat... inkább csak elégedettséget érzek, lelki megnyugvást, hogy ismét együtt lehettem veled.

Nico halkan felnevetve támaszkodott fel, a fiú szemébe nézve.

- Igazából én sem tiltakoznék a folytatás miatt. Ha eszembe jut, ahogy a csípőmön lovagoltál, vagy amikor a hasamat karmolásztad, és a hangod, ahogy könyörögtél, én mindjárt...

- Jó ég, Nico! - nyikkant meg Percy vérvörös arccal, zavartan elfordulva, de Nico a következő pillanatban már meg is érezte párja keménységét a hasán.

Most játékos mosollyal támaszkodott fel, majd egyik kezét incselkedőn csúsztatva végig a másik fiú testén, figyelte annak átszellemült arcát.

- Jól érzem, hogy máris kipihented a fáradalmakat?

- Ilyen gyorsan tutira nem! - nyögte ki Percy, de mikor a másik elérve keménységét markolta meg, egy ijedt hígetéssel rezzent össze.

- Már pedig én határozottan érzem, hogy milyen élénk vagy.

Percy alsóajkába harapva nyögött fel, mikor az óvatos ujjak finoman masszírozni kezdték kőkemény tagját, zavartan pillantva fel párja ismét komollyá vált arcára. Nico feltérdelve folytatta a másik fiú kényeztetését, közben folyamatosan pirosló arcát figyelve, magába szívva észbontóan vonzó vonásait. Hihetetlennek érezte, de ugyanolyan intenzitással kívánta őt ismét, ahogy nem is olyan régen, látni akarta vágytól elkínzott arcát, hallani szenvedélyes hangját.

Percy nem bírta sokáig a gyengéd kényeztetést, nehezen lélegezve kezdett mocorogni az ágyon, meg-megfeszülő testtel, a fiú combjait simogatva, karmolászva. Nico tudta, ha így folytatja, akkor a másik hamar el fog menni, így váratlanul félbe hagyva a masszírozást nyújtotta ki felé a kezeit. Percy meglepetten kapaszkodott belé, hagyva, hogy a fiú megemelve őt, egyenesen az ölébe ültesse, miközben ő törökülésbe helyezkedett. Mély sóhajjal nyugtázták, mikor forró ágyékuk egymáshoz simult, szorosan átölelve egymást maradtak így egy kicsit, kiélvezve ezt a kényelmes, bizalmas pózt. Percy mosolyogva érezte, hogy milyen tökéletesen összeillenek így, mintha két összetartozó puzzle darabjai lennének, egybe passzolva. De magában is ezt érezte egy ideje. Mióta megismerte a fiút, mindig is a szívén viselte a sorsát, mind az övét, mind Bianca-ét. És ahogy egyre idősebbek lettek, és egyre közelebb kerültek egymáshoz, már nem számított más, csak az, hogy a fiú közelében lehessen, hogy ő vele foglalkozzon. És mire észbe kaphatott volna, már visszavonhatatlanul, teljes szívéből belé szeretett.

- Min gondolkodsz? - hallotta ekkor a másik fiú suttogását a fülénél, miközben végigsimította a hátát.

- Csak azon, hogy mennyire szeretlek. És hogy hálás vagyok a sorsunknak, amiért aznap összetalálkoztunk abban a katonai iskolában, ahol megismerhettelek. - válaszolta Percy csendesen, egy apró puszit nyomva a nyakára. - Ha ezt már akkor is tudtam volna, soha nem engedtelek volna el magam mellől.

- Én se hagytalak volna el. Kábé 16 éves koromig vártam volna, hogy utána szerelmet vallva neked költözzünk össze. De persze így is teljesen megfelelő a helyzet számomra. - nevetett fel Nico, majd finoman csókolgatni kezdte barátja nyakát.

Percy halkan sóhajtozva hagyta félbe a nosztalgiázást, ismét elmerülve egy újabb mámorító együttlétben. Ezúttal így, egymás ölében mozogva szeretkeztek, szenvedélyes csókcsatákat vívva, tökéletes összhangban szeretve egymást.

Már majdnem hajnalodott, mikor megelégedve feküdtek az ágyban, szorosan egymás karjában, betakarva a gyűrt lepedővel magukat. Már egy ideje csendben figyeltek 1-1 pontot, Percy a másik mellkasára hajtott fejjel karolta át a derekát, szorosan összefonódva, Nico pedig gyengéden a hátát simogatva cirógatta őt, a ma esti együttlétükön töprengve.

- Szerinted az isteneknek ezért van ennyi gyerekük, mert túl erősek a vágyaik? - tette fel hirtelen a kérdést Percy, akit már egy ideje foglalkoztatott ez a téma.

- Elképzelhető. - gondolkodott el rajta Nico, a falakon lévő árnyékokat figyelve. - Ha ők is ugyanilyen erős vágyat éreznek, mint most mi, akkor nem csodálnám, ha le kell vezetniük a feszkót. És nyilván ezért van szükségük több személyre is, mert egyvalaki nem bírná ezt a tempót.

Percy most aggódva nézett fel a másikra.

- De ugye velünk nem lesz ilyen? Úgy értem, mi itt vagyunk egymásnak, mindketten félistenek, ha mi mindketten bírjuk, ugye nem fogunk másokra szorulni?

Nico először elborzadt a kérdéstől, majd utána felnevetve borzolta meg az idősebb fiú amúgy is kócos haját.

- Ne is álmodj arról, hogy bárkinek is átengedlek, az meg, hogy én nyúljak máshoz, szintén kizárt dolog. Egy örökkévalóság is kevés lenne ahhoz, hogy megunjalak téged, Percy.

A másik elérzékenyült arccal hajolt párjához, majd szeretetteljesen csókolta meg őt.

- Szeretlek, Nico. Az örökkévalóságig a tiéd vagyok.

- Én is szeretlek, Percy, te vagy számomra a minden. Az örökkévalóságig együtt akarok lenni veled.

Még egy utolsó csókot váltottak, majd visszafeküdve próbáltak egy kicsit még pihenni, mielőtt egy új nap kezdődne számukra, vezetőkként.

15. fejezet: Minden jó, ha jó a vége

- Percy! Percy! Gyere egy kicsit, valami baja van a najádoknak!

Percy éppen a Nagy Ház előtt állt Nico és Kheirón társaságában, a napi menetrendet beszélve át, mikor Annabeth szaladt hozzájuk.

- Miért, mi a gond? - kérdezte a fiú aggodalmasan.

- Már megint összebalhéztak a nimfákkal, egymást vádolják valami vízügy miatt, és ha nem teszel rendet köztük, megint el fognak mindent árasztani a tó vizével és a mérgesszömörcékkel!

Percy a szemeit forgatva kért elnézést a többiektől, majd a lány után menve indultak el a tóparthoz.

- Várjatok, veletek megyek. - sietett utánuk Nico is, gyorsan elnézést kérve Kheirón-tól, jelezve, hogy mindjárt visszajönnek. - Kíváncsi vagyok az intézkedésre, úgy sem láttam még összebalhézni najádot és nimfát.

- Jobban jártál. - sóhajtotta Annabeth. - Rettentően érzékenyek a környezetükre, kiváltképp a lakóhelyükre, ha valami kár éri őket, szeretnek bosszút állni. Elég látványosan. Tavaly a fél tábor vízben úszott és egy lépést sem tudtunk tenni a mérgesszömörce bokroktól, amik a víz alá is leértek. Grover-nek is csak nagy nehezen sikerült lecsillapítani őket. Mivel őt hirtelen nem találtam, remélem, Percy, te is tudsz segíteni, még időben lecsillapítva őket.

- De min kaptak hajba? - kérdezte Nico, még mindig nem értve a lényeget.

- Hát, én éppen a pavilonban voltam, mikor csak úgy szóváltásba keveredett az egyik najád és egy könnyező fűzfa nimfa. Valami olyasmin kaptak össze, ami tegnap este történt, de nem volt időm meghallgatni a vádakat, inkább segítségért siettem.

- Rendben, meglátom, hogy mit tehetek. - bólintott Percy, tovább haladva.

A tóhoz közeledve, már messzebbről hallani lehetett a vitatkozást, szinte az összes najád ott tolongott a tópartnál, és vagy 10 különböző nimfával a parton folyt a vita.

- Hé, hé, mi a baj? Min veszekedtek? - állt most a két fél közé Percy, feltartva a kezeit.

A najádok azonnal önbizalmat éreztek a „rokon" láttán, bízva abban, hogy Poszeidón fia úgyis a pártjukra áll, így máris magyarázni kezdtek. A nimfák viszont rémülten álltak hátrébb, csalódottan fürkészve az új táborvezetőt.

- „Ezek a semmirekellő nimfák meggyanúsítottak minket, hogy tegnap este elárasztottuk a területüket, pedig nekünk a világon semmi közünk nem volt a tegnapi fura eseményhez! Mi is arra riadtunk, hogy a tó vize hirtelen megzavarodik, a magasba emelkedve hullámzott ide-oda, teljesen elhagyva a medret, majd egyszer csak az erdőben zúdult le! Alig bírtuk visszavezetni a mederbe, és ráadásul még vagy háromszor eljátszotta ezt az este folyamán!" - csacsogta az egyik najád, majd rögtön szólt egy másik is.

- „És a tenger is megzavarodott a szirteknél, szokatlan hullámokat vetett, és néha úgy elkezdett csavarodni benne a víz, mintha külön életet élne! De esküszünk, hogy nem mi voltunk a hibásak, csak ezek az ostoba nimfák kenték ránk!"

- „Akkor mégis kit terhel a felelősség, hogy elárasztották a lakóhelyünket az éjszaka közepén? - szólalt meg a fűzfa nimfa is, kicsit bizonytalan hangon, majd a barna hajú fiúra nézett. - Percy úr, higgye el, hogy a najádok voltak, csak rájöttek, hogy bajba kerültek, és most tagadni próbálnak!"

- Öhm, Percy... minden rendben? - hajolt ekkor előre Annabeth, aggódva fürkészve barátja elsápadt, szinte halálra vált arcát. - Mi okozta ezt, te tudod?

Percy rémülten tátogott néhányat, ekkor viszont Nico nevette el magát, azonnal rájőve a valódik okra, ezzel mindenkit megdöbbentve.

- Szóval négyszer is kiáradt a tó a medréből? Ejha, ez roppant érdekes. - jegyezte meg vigyorogva, amitől Percy váratlanul fülig vörösödött, gyors magyarázkodásba kezdve.

- Ne haragudjatok, ez asszem az én hibám volt! Tegnap... csak egy kicsit gyakoroltunk... hogy kipróbáljam, mennyiben változott az erőm! Én... én nem hittem volna, hogy eddig kiterjed... és még a tenger vize is? Te jó szagú...! - hüledezett, bocsánat kérően nézve mindkét félre. - Bocsássatok meg, nem tudhattam! Még sosem volt alkalmam megtapasztalni az igazi erőmet, ígérem, legközelebb megpróbálok jobban odafigyelni!

- Én nem tennék ilyen felelőtlen ígéretet a helyedben. - heherészett Nico, megbökve könyökével barátja oldalát. - Lehet, hogy ma este is előfordulhat némi árvízveszély, nem gondolod? Eléggé figyelmetlen tudsz lenni, ha nem tudsz kellően összpontosítani.

- Nico, ne már! - nyögte ki Percy még inkább elvörösödve, zavarában a hajába túrva.

Ekkor Annabeth-nek is leesett a tantusz, a száját is eltátva mellé.

- Ne, meg ne szólalj! - kiáltott fel a barna hajú fiú rémülten, látva a lány „mindent-értek" arckifejezését, de mielőtt bármit szólhatott volna, váratlanul Grover sietett melléjük, nehézkesen lélegezve, mint aki az egész reggelt futkározással töltötte volna.

- Na kérem... itt is vagyok. Boróka üzente, hogy valami baj van itt is.

- Itt „is"? - kérdezte Percy, kezdve egyre inkább leizzadni. - Jó ég, mit műveltem még?

Nico és Annabeth ezen jókedvűen elnevette magát, Grover viszont nem értve a dolgot szeppent meg.

- Te? Miért, mi van veled?

- Percy egy kicsit... sokat gyakorlatozott az éjjel. - kuncogott Annabeth, nem bírva abba hagyni a vigyorgást.

- És elég látványosra sikeredett a... gyakorlatozásunk, ugyanis Percy az összes vizet kivarázsolta a mederből, ami véletlenül a nimfák erdejében landolt. - tette hozzá Nico is, mire ismét elnevették magukat.

Mondjuk, a najádok és a nimfák közel sem találták ezt ilyen viccesnek, de ettől függetlenül végül megnyugodva oszoltak szét, miután kiderült az esti turpisság.

- Nem, én nem a vízről beszéltem. - rázta meg ekkor a fejét Grover. - Reggel alig találtam rá Borókára, ugyanis több társával együtt elbújtak a helyükön, mert este megrémisztette őket valami furcsaság. Többen állították, hogy a juharfák és a közeli bokrok környékén fura árnymozgásokat láttak.

- Tessék? - szeppent most meg Nico, összenézve barátjával. - Miről beszélsz?

- Boróka szerint a szokványos árnyékok egyszer csak minden indok nélkül összeolvadtak, teljesen belepték a földet, a fákat, majdnem összeszorítva a törzsüket is. - mesélte Grover érthetetlen arckifejezéssel, vállat vonva. - Nem is értem, elég habókos jelenségnek vélem, még sosem láttam összeolvadó árnyékokat.

Ennek hallatán most Nico-n volt a sor, hogy elpiruljon, gyorsan zsebre tett kezekkel húzta össze magát, ezúttal Percy nevetve Annabeth-szel együtt.

- Szóval összeolvadtak az árnyékok? Ez is érdekes. Biztos a sok esti gyakorlástól volt. - vigyorgott Percy is, de végül mindannyian megnyugodtak, hogy lényegében nem történt semmi életveszélyes dolog. Csupán két fiatal, hevesvérű félisten műve, akik még nincsenek tisztában a felerősödött képességeikkel.

Még megnyugtatták Grover-t, hogy semmi baj nem történt, utána elindultak visszafelé, természetesen Annabeth is velük tartva.

- Még csak egy napja vagytok főnökök, és máris kitör a pánik miattatok.

- Azért erről igazán nem tehetünk. - motyogta Percy lesunyt fejjel, hirtelen azt is elfeledve, merre kéne menniük. - A fene se gondolta volna... hogy még a tenger is...

- Azért, ha belegondolsz, ez valahol hízelgő ránk nézve, hogy ennyire be tudtuk indítani egymás... fantáziáját. - nevetett fel Nico, már túltéve magát a történteken.

- Nico!

- Ó, miattam ne akadj ki, Percy, úgy csinálsz, mintha nekem fogalmam se lenne a köztetek lévőkről. - legyintett Annabeth vidoran. - Kitől kértél elnézést néhány napja, bevallva, hogy valaki mást szeretsz? Mikor felébredtél a csata után, olyan hévvel csókoltad meg Nico-t, hogy azt nem lehetne egy baráti puszinak hívni.

- Jól van, oké, értettem! - nyögött fel Percy kínlódva, homlokára tett tenyérrel. - Most... most inkább menjünk vissza Kheirón-hoz, nehogy azt higgye, az első napunkat lógással akarjuk indítani!

Mielőtt viszont Annabeth elköszönhetett volna tőlük, váratlanul Nico tartotta őt vissza.

- Annabeth, várj! Majdnem elfelejtettem odaadni, pedig reggel óta itt hurcibálom magammal. - mondta, majd a hosszú, fekete kabátjába nyúlva, egy vékony, éjfekete fedlapú könyvet húzott elő a belsőzsebéből, aminek a borítója fekete vízként hullámzott, rajta a „Túlvilági átjáró" felirattal.

Annabeth halkan felsikkantva kapott a szájához, hitetlenkedő arccal nézve Nico szemébe.

- Ez... ez AZ a könyv?

- Sikerült elkunyiznom apámtól, de szigorúan csak két napra. Holnap estére vissza kell neki vinnem, úgyhogy vagy megjegyzed addigra, vagy másolatot készítesz belőle, esetleg lefotózod a laptop kamerájával, rendben? - nyújtotta át a lánynak a könyvet Nico, halvány mosollyal az arcán.

- De hát... egyikünk se nyert, nem úgy volt, hogy elfelejtjük a fogadást, mert érvényét vesztette? - kérdezte Annabeth áhítatos hangon, nem merve elvenni a könyvet.

- A játék viszont megérte, rég nem játszottam ilyen izgalmas sakkpartit. És úgy voltam vele, neked ez nagyon fontos lehet, és nem volt nagy dolog elkérni.

- Nico di Angelo, ezt sosem fogom tudni neked meghálálni! Annyira köszönöm! - vette el ekkor a lány a könyvet, de mielőtt elrakta volna, az oldalán lógó táskába túrt bele, a sok térképvázlat közül kiturkálva egy közepes méretűt, amit vigyorogva nyújtott át nekik. - Tessék. Igazából ennek rögtön a parti után láttam neki, és bár még van mit kidolgozni rajta, és nem is a halandók világában fog felépülni, de úgy gondoltam, hogy akár itt is elférne.

- Annabeth! - kiáltott fel Percy elkerekedett szemekkel, mikor felfedezték egy kétszintes ház alapos tervrajzát, fölötte a „Percy és Nico Háza" felirattal. - Akkor te is komolyan vetted a fogadást?

Annabeth jókedvűen felkuncogva hajolt a tervrajz fölé, ujjával bökve rá.

- Imádom a kihívásokat, és amint Nico kimondta a fogadás tétjeként a házat, abban a pillanatban járni kezdett rajta az agyam. Eleinte abban gondolkodtam, hogy minél kevésbé legyen feltűnő, ha a halandók között lesztek, de ha ti itt maradtok, akkor másféle elővigyázatosságra lesz szükség. Mint kiderült, hajlamosak vagytok feldúlni szegény nimfák és najádok lakóhelyét, így az jutott eszembe, hogy szerzek néhány védelmi követ a ház köré.

- Védelmi kövek?

- Én tudom, miről van szó. - kapta fel a fejét Nico, hirtelen eszébe jutva a megoldás. - Milyen igazad van, Annabeth! A védelmi kövekkel korlátozni tudnánk az erőnk hatósugarát, ha a házunk köré tennénk, akkor azon túl már nem fog kiterjedni az erőnk, persze most a tudatalattiról beszélve. Vagyis, ha túl jól sikerül a gyakorlásunk, akkor csupán a ház falain belül okozhatunk maximum kárt.

- Sok kisisten és félisten is ezt használja a saját háza körül, ha esetleg ember lakta területen él, ahol nem jó ötlet feltűnősködni. Plusz remek ötlet, hogy rejtve maradj a szörnyek szimatjától is. De csak szilárd épületen működik, vagyis bele kell építeni a falba a köveket.

- És honnan lehet szerezni ilyen védelmi követ? - érdeklődött Percy lelkesen.

- Olyan épületek romjaiból, ahol erős mágikus kisugárzás van. Példának okáért a Stonehenge Nagy-Britanniában azért is ilyen lerobbant, mert sokan vittek már belőle, hogy felhasználják védelmi kőnek a darabjait.

- Az északabbra fekvő országok, de leginkább az Írországi romok a legtökéletesebbek ehhez, mert ott van a legerősebb mágikus kisugárzás. - magyarázta Nico. - Annabeth, nagyon szépen köszönjük, de ugye tudod, hogy ez sokkal nagyobb volumenű feladat, mint egy nyavalyás könyvet kölcsönadni csupán két napra? Nem igazán van egyensúlyban az adok-kapok arány.

- Te most viccelsz? - nézett le ismét a könyvre Annabeth. - Ebben a könyvben akkora tudásanyag van, amiért akár ötven házat is felépítenék nektek!

- De te már azelőtt elkezdted ezt tervezni, mielőtt Nico elhozta volna neked a könyvet. Vagyis te eleve úgy készültél, hogy meglepsz vele minket, nem igaz? - tette fel a kérdést Percy mosolyogva.

- A kihívásért mindent. - nevetett fel Annabeth, miközben megérkezve a Nagy Ház elé, jókedvűen léptek be az ajtón.

A szobában viszont nem csak Kheirón-t találták ott, hanem Rachel is ott ült a kanapén. A látványa viszont igencsak meglepte őket, riadtan torpantak meg az ajtótól nem messze. A lány szemei ugyanis ismét zöldben izzottak, a szájából vékony füst gomolygott ki, vagyis éppen arra készülve, hogy egy újabb próféciát közöljön az egybe gyűlt társasággal. Percy, Nico és Annabeth először rémülten nézett össze, hogy utána együtt kiáltsanak fel:

- Ne, már megint?!

VÉGE