Ím a fic, melyben próbálom kamatoztatni kínai tanulmányaimat (meg azt, amennyi rámtapadt a bl regényekből.)
A történet maga a Han dinasztia idején játszódik, nyilván kisebb-nagyobb változtatásokkal, meg mágiával megfűszerezve. Amit érdemes tudni, hogy kb i.e 206 - i. sz. 220-ig tartott, ekkor épült a Nagy Fal, meg a hunok állandóan randalíroztak az északi határokon, szóval lesz okom behozni Erzsit is valamikor. (Nem, nem őt várom a legjobban, mint hun királynő egy férfiháremmel ááááhhh.)
Viszont, ami fontosabb, hogy a legtöbb karakternek kínai neve lesz, mert ma sem lehet úgy besétálni Kínába, hogy nincs kínai neved. Meg hülyén nézne ki a nagy keleti környezetben egy-egy Ivan beszúrva. Tehát a nevek:
Wang Yao - értelemszerűen Kína
Wang Jialong - Hong Kong (Himaruya az ottani dialektus szerint adta meg a nevét, szóval ez a mandarin átírása)
Lin Yiling - Taiwan
Yi Wan - Oroszország (I-VAN HAHA, ÉRTITEK)
Még néhány magyarázat:
Daozhang: a taoista papok tiszteletbeli megszólítása
A-Long, avagy az A- előtag a nevek előtt: becézés egy formája, úgy lehetne fordítani, hogy Longocska. (A-Yao = Yaocska, A-Ling = Lingecske stb.)
Xiongnu: hun (+ érdekesség, hogy a xiong vadat jelent, és ez szerepel a mai Magyarország szóban :3)
Túl sokat rizsáztam most már, szóval remélem tetszeni fog nektek a történet!
Meihua'an, vagyis a Békés Szilvavirág városa két zöldellő hegy között feküdt, rizsföldek, és naptól aranyló gabonamezők fogták közre, két oldalán az erdő nyúlt felé. A nyugati hegy lábánál a páfrányfenyők levelei már sárgulni kezdtek, de a tetején még a legzöldebb ruhájukat viselték a szelídgesztenyefák.
A keleti hegy, nyugati testvérénél sokkal magasabbra tört, sűrű erdőiben és sziklás meredélyein kitaposott ösvényén behemót férfi kapaszkodott felfelé, egy smaragdzöld tetejű, vörös kapus épület felé. Ajtaja fölött a következő felirat állt: Fényességes Út Temploma. Udvarában tíz tanítvány gyakorolta rendületlenül a kardforgatást.
Meihua'an a császári fővárostól északra, kétheti járóföldre volt csupán, mégis, annyira elszigeteltnek számított, hogy alig tévedt erre utazó, de még hegyi démonok is csak ritkán vetődtek az erdeibe. Csak a városbeliek jártak fel gyümölcsöket szedni, barlangjaiba a tanítványok jártak meditálni.
Háromnapos elvonulásából tartott hazafelé egy aprócska férfi, aki a legkiválóbb volt az összes tanonc közül. A templom Első Tanítványa volt, bár ezt a magasságából és vézna testfelépítéséből aligha lehetett megítélni.
Fürgén lépkedett le a hegyről, a lehullott levelek meg sem rezzentek a talpa alatt. Sietett, vitte a lendület, csak akkor lassult le, amikor elérte az első parasztházakat a völgy szélén. Nem látott sok embert az utcán, biztosan ma is vásárt tartottak a főutcán.
Wang Yao idejét sem tudta már, mikor jött le azért a templomból, hogy csak úgy sétálgasson az emberek között, papírsárkányt eregessen a gyerekekkel, és teleegye magát a legfinomabb édességekkel, melyekkel megajándékozták.
Összefutott a szájában a nyál. Cukrozott sült alma. De rég is evett olyat.
Lelassította a lépteit, amikor a zene és az összevegyült kiabálás hangja elérkezett hozzá. Összefűzte ujjait a háta mögött, kihúzta magát és barna ruhájában úgy libbent be a zsúfolt utcára, mint egy alászálló hegyi tündér. A széles utcán a lakóházak mellett árusok standjai sorakoztak: egyiknél játékok, fakardok, faragott állatok és szélforgók; másnál fésűk és hegyi ásványokból készült nyakláncok és védőtalizmánok; harmadiknál zöldségek és korai szilva. Jobboldalon a fogadó előtt kirakott székeken párok és öregek étkeztek és ittak, a fogadóval szemben a lakóház tövében egy színész adott elő történetet, egy-egy hosszú monológ után rendre összefoglalta az eddigi történéseket és más színű maszkot vett fel.
A fogadó után Wang Yao végre megpillantotta az édességárust. Nem látott, nem hallott már semmit, az édes gombócok, kandírozott gyümölcsök és cukorkák csak rá vártak! Ha már itt volt, visz belőlük vissza a templomba is, A-Long mindig örül a kis meglepetéseinek.
– Daozhang! Daozhang!
Wang Yao a vékony hang felé fordult. Egy nő integetett neki a fogadó egyik asztalától. Halványrózsaszín ruhája volt, barna hajába virágokat tűzött. Mosolygós lány volt, vele szemben pedig még egy ismerős arc üldögélt, Wang Yao tulajdon öccse, Wang Jialong, akinek az előbb még cukorkát akart venni.
Közelebb sétált és gyanakodva mérte végig a párt, na meg az asztalon álló teáskannát – melyben, igen, meggyőződött róla, valóban tea volt. Wang Jialong a kezébe temette az arcát és kerülte a szemkontaktust a bátyjával.
– Komolyan ide kellett hívnod? – kérdezte a lányt, aki hellyel kínálta Wang Yaot. Wang Yao elfogadta, már csak azért is, hogy tovább mehessen a testvére idegeire.
Kicsi Long már nagyon régóta környékezte Lin Yilinget, ezt a csinos lányt, aki a város déli részében lakott a szüleivel, apja maga a település vezetője volt. Csak idő kérdése volt most már, hogy Wang Jialong mikor kéri meg a lány kezét. Wang Yao biztos volt benne, hogy nem mondaná el előre, ha elhatározná magát – tudta, hogy A-Long mennyire utálja, ha Wang Yao a magánélete felől érdeklődött. Ezerszer elmondta már a bátyjának, de az csak nem akarta megérteni, hogy nem kisbaba többé, akit állandóan ellenőrizni kell, nehogy megégesse magát a tűzhellyel.
– Daozhang, igyál egy kis teát! – kínálta Wang Yaot Lin Yiling. Wang Yao mosolyogva elfogadta a felé nyújtott csészét és biccentett köszönetképpen. A lány udvarias volt, néha még túl kedves is, mely azt a benyomást keltette Wang Yaoban, hogy igyekszik mindent elkövetni, hogy a férfi majd megengedje nekik, hogy összeházasodjanak.
Lin Yiling visszaült a helyére, Wang Jialong pedig közelebb tolta a bátyjához a mogyoróstálat.
– Milyen volt az elvonulás? – kérdezte.
– Mint szokott. Jobb lenne több ideig maradni – sóhajtotta Wang Yao. – De így is felüdülés volt.
– Hát maradj több ideig, szerintem senkinek nem tűnne fel, ha kinn maradnál még egy-két napot – vonta meg a vállát az öccse, mire Wang Yao összehúzta a szemét.
– Aiya, csak több kimenőt akarsz! Lefogadom, hogy a tanítványtársaid most is gyakorolnak, nem itt lustálkodnak, mint te!
– Túl szigorú vagy velük – forgatta a szemét Wang Jialong.
Wang Yao fújtatott. Nem volt véletlen, hogy olyan szigorúan vette a tanítványtársai okítását. A mesterük három évvel ezelőtt vonult el a hátsó, tiltott pavilonba meditálni, amíg pedig távol volt, az Első Tanítványát bízta meg a templom vezetésével. Hogy mikor térne vissza, nem mondta, így Wang Yao halálosan komolyan vett minden szabályt, mindent a legnagyobb rendben igyekezett tartani, hogy a mester a visszatértekor büszkén megveregethesse a vállát.
Újra felemelte a poharát és belekortyolt.
– Történt valami érdekes, amíg távol voltam? – kérdezte félvállról.
Lin Yiling és Wang Jialong összenéztek. Wang Yao felvonta a szemöldökét.
– Hát… jött erre egy furcsa szerzet.
– Egy nyugati! – egészítette ki lelkesen a lány. – Olyan magas! Majdnem lefejelte az ajtót, amikor bejött a fogadóba! A haja, mint a pár napos hó!
A-Long elégedetlenül morgott a lány áradozását hallva. Wang Yao csak furcsállotta a hallottakat. Olyan ritkán járt erre bárki is! Főleg nem nyugatiak! Azok egyenesen a fővárosba tartottak, nem tettek kitérőket ide a világ végére.
– Mit akart itt? – kérdezte gyanakodva.
– Azt mondta, hogy utazó – vonta meg a vállát Wang Jialong. – A lányok nagyon marasztalták, de ő azt mondta, fel akar menni a templomhoz. Útbaigazítottam.
Tehát találkozni fognak vele, ha visszamennek. Wang Yao behunyta a szemét és kiitta a teája maradékát. Kétségkívül különös volt az eset. Egy nyugati, aki ráadásul nem akar a fogadó kényelmes ágyában megpihenni, hanem inkább felmászik a templomhoz? Vajon meddig akar majd ott maradni? Ha pár napnál többet marad, hát Wang Yao biztos, hogy befogja az udvar felsöprésébe!
Elvigyorodott a gondolatra. Néha úgy tűnt, elkéne még pár segítő kéz, olyan lassúak voltak a tanítványok, ha takarításról volt szó.
– Egyéb nem történt?
– Az öreg Gu bácsi tegnap délután elment gesztenyét szedni az erdőbe – mormolta Wang Jialong. – Azóta sem tért vissza.
– Medvék? Farkasok? – kérdezte Wang Yao.
– Valószínűleg. Páran kimentek tegnap este keresni, de nem találtak semmit. Jobb lesz körülnézni néhány tanítvánnyal. Még az is lehet, hogy kósza szellem – vont vállat a fiú. – Bár azt lehet, hogy megérezted volna, a nyugati hegyen tűnt el.
Wang Yao erősen bólogatott. A barlangok legmélyére igyekezett az elvonulások során letelepedni, oda, ahol a hidegvízű források buggyannak ki a kövekből. A hideg tisztaság általában segített teljesen elszakadni a külvilágtól, ám tartotta magát annyira képzettnek, hogy megérezzen egy gonosz szándékú idegent valahol a hegyen.
Lin Yiling újratöltötte a csészéiket, először Wang Yaoét, majd Wang Jialongét, végül a sajátját. Wang Jialong felemelte a poharát és előbb a lányra, majd a bátyjára nézett. Aprót biccentett, majd felhajtotta az egészet. Wang Yao és Lin Yiling ugyanígy tettek, majd az Első Tanítvány javasolta, hogy térjenek vissza a templomba. Ideiglenes vezetőként látni akarta, mi volt a helyzet otthon.
Wang Jialong láthatóan nem örült, a sértődöttség kiült az arcára, hogy a bátyja el meri rángatni a szeretett Lin Yiling mellől. Akkor azért kisimult az arca, amikor meg kellett állniuk az édességes stand mellett, és a lány kihasználta, hogy Wang Yao nem figyel, így meg tudta fogni a fiú kezét. Wang Jialong arca olyan vörös lett, mint a fogadó tetőjéről lógó lámpások.
Miután Wang Yao beszerzett egy zacskónyi cukorkát és kandírozott gyümölcsöt, Lin Yiling a templomhoz vezető ösvényig kísérte a két testvért. Tisztelettudóan meghajolt, majd hosszan nézett Wang Jialong után, amikor azok elindultak az erdőben. Wang Yao úgy hitte, ha nem lett volna ő jelen, máshogy búcsúztak volna egymástól.
Nem beszéltek sokat, amíg a hegyet mászták. A derekukról lógó csengettyűk hangja vegyült csak a madarakéval és a levelek susogásával. Mindketten hozzá voltak szokva a terephez, ezerszer megtették már fel is, le is.
Mindig az első a legnehezebb. Wang Yao nem tudta elfelejteni, amikor először érkeztek Meihua'anba. Wang Jialongot cipelte ide egy viharos éjszaka. Mindketten gyerekek voltak még, A-long alig volt hatéves. A hosszú út alatt betegedett meg, Wang Yao segítséget keresve hozta a városba, ám a vihar akkora volt, hogy hiába kopogott az ajtókon, vékony hangja elveszett a szélben, erőtlen öklei nem tudták elég hangosan verni az ajtót, az eső pedig csak zuhogott, hogy majdnem belesodorta őket a felduzzadt patak vizébe.
Akkor Wang Yao és A-Long behúzódtak a tetők alá, a báty ráterítette láztól remegő öccsére a saját vizes ruháit is, magához ölelte és várta, hogy elálljon a vihar. Akkor, a zuhogó eső közepén fényt pillantott meg: egy szentjánosbogár szállt a szél és víz ellen, mintha a legtisztább, legnyugodtabb éjszaka tenne egy kirándulást. A megállt közvetlenül a hegyre vezető ösvény előtt, táncolt, kerülgette az esőcseppeket, de nem mozdult semerre, nem keresett menedéket.
Wang Yao nézte, nézte sok ideig. Aztán a hátára vette az öccsét és a szentjánosbogár után indult. A sáros hegyoldalon nehéz volt a haladás, A-Long súlya pedig mindig visszahúzta. A csúszós kőlépcsőkön megint csak újra meg újra elvesztette az egyensúlyát, a sötétben alig látott, köd is alászállt már az erdőbe. Végül aztán amikor már órák óta keservesen mászott, csak a szentjánosbogár fényét követve, meglátott egy másik, sokkal erősebb fényt is a ködben. Egy lámpásé volt, egy köpenyes ember tartotta egy vörös kapu előtt.
Wang Yao megtorpant, térdei megremegtek, ajkai elnyíltak a csodálkozástól. Olyan sok sikertelen segélykérés után a városban itt, a világ tetején mintha már várták volna őket. Fekete szemei elkerekedtek, úgy bámult az alakra, mintha szellemet látott volna.
Álmomban láttam, hogy jössz – mosolygott Wang Yaora, majd óvatosan elvette tőle az eszméletlen A-Longot, Wang Yao kezébe belenyomta a lámpást, majd bevezette őket a templomba.
Így talált rá tanítvány a mesterére.
Amikor Wang Yao és Wang Jialong felértek a templomhoz, nyitott kapu fogadta őket. Előbbi lépett be elsőként, és azonnal csípőre tett kézzel végigmérte az udvart. Megállapította, hogy itt bizony nem volt semmi felseperve, amíg távol volt. Tovább vándorolt a tekintete, néhányan a keleti sarokban gyakorolták a harcművészeteket, de a legtöbb tanítvány eltűnt.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte a lelkiismeretes gyakorlóktól, akik azonnal abbahagyták a harcot és üdvözölték az Első Tanítványt.
– A Jáspis Pavilonnál, bátyánk! – felelték.
– Nálam? – vonta fel a szemöldökét Wang Yao.
– Velük van a nyugati utazó is. Téged várnak!
Wang Yao rosszallóan csóválta a fejét. Hát már a saját házának a küszöbén vesztegeti az idejét hét tanítvány és egy idegen?
Gyorsan kiadta a legfontosabb feladatokat a három gyakorló tanítványnak, majd Wang Jialonggal a Jáspis Pavilonhoz sétáltak. Valóban, a kőasztala körül ott állt a hét hiányzó tanonc, középen pedig ott ült maga a nyugati jövevény is. Szakadatlanul kínálták teával és étellel, Wang Yao elégedetten jegyezte meg, hogy legalább főzni főztek a távollétében.
Maga az idegen különbözött azoktól, akiket eddig látott. Bár ült, széles vállaival így is látszott, hogy medveméretű. Magas orra volt, arca kissé kerekded, de nem elhízott. A szemei világosak voltak, a színük az ibolyához volt hasonló, a haja nem volt hosszú, mint a tanítványok nagy részének, olyan szőke volt, hogy szinte már fehér volt.
Azonnal észrevette Wang Yaot és az öccsét, mosolyogni kezdett, úgy, hogy az embernek egyszerre fagytak le tőle a végtagjai és egyszerre olvadt fel a szíve.
A tanítványok meghajoltak a tanítványtársuk előtt, mire az idegen is lassan felállt. Tényleg hatalmas volt, Wang Yao jó, ha a mellkasáig ért. Meg is remegett kissé, de a zavara hamar eltűnt, amikor látta, hogy a férfi milyen sután, a tanítványoktól így-úgy ellesett mozdulattal hajol meg előtte.
Megköszörülte a torkát.
– Légy üdvözölve a Fényességes Út Templomában.
– Köszönöm a szívélyes fogadást – mondta nyájasan a férfi. – Nem számítottam rá, hogy egy ilyen csinos hölgy a templom vezetője.
Wang Yao arca előbb vált rákvörössé, minthogy a harag elérte az agyát. Remegni kezdett, Wang Jialong pedig tett egy lépést hátra, majd lassan elhúzta a kezét a torka előtt, jelezve a tanítványtársaknak, hogy itt bizony vér fog folyni. Amazok hátrébb húzódtak, Wang Jialong pedig megköszörülte a torkát.
– A templom vezetője a bátyám – mondta, mutatóujjával Wang Yaora bökött.
Az idegen mosolyogva vette újra szemügyre Wang Yaot. A tekintete elidőzött a férfi égőpiros fülein, vékony derekán, majd még lejjebb is tévedt. Wang Yao megremegett és komoly elhatározottság kellett ahhoz, hogy ne nyúljon a kardjáért.
– Minek köszönhetjük a látogatást? – kérdezte. Igyekezett nem belenézni a férfi szemébe.
A behemót nyugati ismét produkált egy suta meghajlást.
– Elnézést, daozhang – mondta az idegen, a szájából különösen furcsán hangzott a megszólítás. Bántotta Wang Yao fülét, pedig nem volt benne semmi mögöttes rosszindulat. – Északról érkezett vándor vagyok. Szeretnék egy időre megpihenni a templomodnál és ha lehet, tanulni tőled.
Wang Yao tett egy lépést hátra, szemöldökeit összevonta és rávette magát, hogy még egyszer alaposan végignézze a férfit. Tehát északról jött, de nem tűnt xiongnúnak. Bár még nem volt esélye szemtől szembe állni egyel sem, valahogy nem így képzelte őket. Ez a férfi túl hatalmas volt, hogy hun legyen. Izmos is volt, ha volt harci tapasztalata, az biztos nem lovasságból származott.
Összefonta maga előtt a karjait és makacsul felszegte az állát.
– A templom nyitva áll mindenki számára. A tanítást még meglátjuk, mi a neved? – kérdezte.
A vendég úgy mosolyodott el, mint aki már meg is nyert mindent, amit szeretett volna.
– Ivan.
A tanítványok izgatottan összenéztek a nevének hallatán. Rövid volt, de még így is egzotikusnak hangzott.
Wang Yao azonban csak megrázta a fejét és mélyen beszívta a levegőt.
– Uram, most Han földön vagy, hagyd magad mögött a neved és válassz olyat, amit mi is meg tudunk jegyezni.
– Nem igazán értek az íráshoz – felelte szelíden az idegen. – Nem tudnék én választani.
Wang Yao szemével a Jáspis Pavilon bejárata felé intett, mire az egyik tanítvány azonnal beszaladt és hamarosan tussal és papírral tért vissza, amit lerakott az idegen mellé az asztalra. Tanítványöccse azonnal elkezdte előkészíteni a tintát.
Wang Yao fogta az ecsetet és két karaktert festett a papírra, majd óvatosan felemelte és Ivan elé emelte, aki kissé zavartan nézte az írásjegyeket, ám kiolvasni nem tudta őket. Aprót bólintott. Nem tűnt egyáltalán sértődöttnek, amikor Wang Yao az ecset végével látszólag idegesen rámutatott a felső írásjegyre.
– Ez itt a Yi – mondta, a hangja az arckifejezésével ellentétben nyugodt volt, akár a tó vize –, gyakori családnév. Ez pedig – vitte le az ecsetet az alsó karakterre – a Wan. Mint a tízezer.
– Yi Wan – olvasta ki az idegen és mosolygott hozzá. Wang Jialong elhúzta a száját a névadás hallatán, de úgy döntött, nem szól semmit. A bátyja adhatott volna neki értelmesebb karaktereket is. Láthatólag Yi Wan azért örült neki.
Wang Yao átnyújtotta a papírt a férfinak, aki szelíden fejet hajtott előtte.
– Nagyon köszönöm, daozhang.
Az Első Tanítvány csak biccentett neki, majd a két tanítványra pillantott, akik korábban segítettek neki előkészíteni a tust és a papírt.
– Kísérjétek Yi Want az egyik üres szobába! Kapjon enni bőségesen! Hozzatok neki tiszta ruhákat is!
Yi Wan erre lehorgasztotta a fejét, orrát fehér sáljába fúrta, és csendben követte a két tanítványfiút, akik nagy érdeklődéssel pillantgattak hátra a náluk sokkal magasabb vendégükre.
Wang Yao a többiekhez fordult.
– Ti meg mit álltok itt? Csupa por meg levél a gyakorlótér, ha estig nem lesz letakarítva, senki nem kap vacsorát!
A fiúk sebesen iszkoltak el a két tanítványtársuk után. Egyedül Wang Jialong maradt, aki csendben követte a testvérét be a pavilonba, végignézte, hogyan teszi vissza az ecsetet és a tust a tökéletes rendbe, amit minden szín alatt megtartott. Majd, amikor az étkezőcsarnok felé indult a bátyja, ment utána. Wang Yaonak fel sem tűnt, egészen addig, amíg fel nem kötötte a kötényét és meg nem hallotta az öccse kuncogását az ajtóban.
– Mit nevetsz, mint aki ráér? Rád is vonatkozik ám, ami a többiekre! Ha nem dolgozol, nem kapsz enni!
Wang Jialong nekidőlt az ajtófélfának.
– Csak végre megértem, miért néz téged mindenki nőnek, az első találkozásokkor.
Wang Yao a szemét forgatta és leguggolt a tűzhely elé, hogy fát rakjon be.
– Nem csak azért, mert olyan vékony meg pici vagy. Te takarítasz a legtöbbet, te főzöl ránk, és akármennyit szidsz minket, azért mindig adsz vacsora után mindannyiunknak egy szem cukrot~
– Mire véljem ezt, A-Long? – Wang Yao óvatosan magához vett egy fakanalat, amit a háta mögé rejtett.
– Amire csak akarod, mama – vigyorodott el Wang Jialong, majd el is rohant a konyha ajtajából. Az ajtófélfán, aminek korábban nekidőlt, hatalmasat csattant az eldobott fakanál.
Wang Yao morogva fordult vissza a tűzhelyhez és egy másik kanállal kezdte kevergetni a rizskását. Hamarosan az illata is kiszökött a konyhából, Wang Yao pedig tudta, hogy hamarosan idecsábítja a templom mind a tizenegy neveletlen kölykét.
Körbejárta az asztalt, a városból szerzett zacskóból pedig mindenki helyére letett egy-egy szem édességet.