Örömmel jelentem be, hogy találtam szerepet a legtöbb karakternek. Öveket bekapcsolni, mert túl izgi lesz itt minden. Csak még nem látszik, mert a slow burn az életem, és minden csavarral igyekszem várni vagy 60 fejezetet.
Chang'an: a régi Kína fővárosa több dinasztián keresztül. Mai neve Xi'an, Pekingtől délnyugatra fekszik, kb az ország közepén. Ha valaki a kezébe vesz egy kínai fantasyt, akkor nagy eséllyel Chang'anban is játszódik, szóval tőlem se hiányozhat, meg lehet találgatni, kit tettem meg ott a császárnak.
Közben meg kaptam még távol-keleti töri jegyzetet, amiből meg kiderül, hogy a xiongnu igazából több barbár nép közös, összemosott neve, tehát nekem még mindig hunok. Köszöntem a figyelmet.
A következő hetekben Yi Wan megkezdte a gyakorlást a Fényességes Út Templomában. Jámbor és alázatos tanítványnak bizonyult, keveset kérdezett, a legtöbb feladatot mosolyogva végezte, és az sem volt ellenére, hogy a legkisebbekkel sajátítsa el a harcművészet alapjait. Azt sem bánta, ha az idősebbek megmosolyogták a látványt, hiszen Yi Wan még Wang Yaohoz képest is hatalmas volt, nemhogy a kicsikhez.
Egész sok időt is töltött velük. Gyakran ment velük a hegyhátra gyümölcsöt szedni, és bár Wang Yao soha nem tartott velük, amikor visszatértek a megpakolt kosarakkal, általában Yi Wan nyakában is ott terpeszkedett egyik-másik apróság almát majszolva.
Velük járt el a melegvizű forráshoz is fürdeni, és bár Wang Yao utasítása úgy szólt, hogy viselkedjenek, ne birkózzanak a vízben, Yi Wan bátyjuk engedékenyebb volt a fiatalokkal, így nyilván jobb szerettek vele szórakozni.
A nyugati gyorsan fejlődött, pedig aki ilyen későn kezdte az út művelését, az rendszerint nehezen birkózott meg a feladatokkal. Wang Yao két hét után már elhívta magához a Jáspis Pavilon elé, és apróbb szélvarázslatokat is tanított neki – nem voltak különösen nehezek, arra voltak elegek, hogy meglibbentsenek egy-egy virágszirmot. Yi Wan azonban nagyon boldognak tűnt tőle, mosolya szélesebb lett, szemei elszántabbak.
Történtek más furcsaságok is. Amióta a templomban volt, minden éjszaka esett az eső. Heves záporok kezdődtek, amint lement a nap, ám amint eljött a hajnal, minden felhő feloszlott, a nap első sugarai pedig szárazra szítták a gyakorlótér porát.
Wang Jialong azonban erősen gyanakodott: egy nagyhatalmú démon megjelenése felér hét természeti csapással – hajtogatta újra meg újra, amikor kettesben volt a bátyjával. – Még többen tűntek el a városból. Bejártam mind a két hegyet, nyomukat sem láttam. Az ökrök is egyik-napról a másikra lesántultak. A tehenek nem adnak tejet.
Addig-addig duruzsolt Wang Yao fülébe, amíg az beadta a derekát és jobban kezdett figyelni Yi Wanra. Megbújt a háztetőkön, amikor a tanítványöccseikkel eregetett sárkányt az udvaron, fák lombjából figyelt, amikor Yi Wan a veteményest gondozta, sziklák mögül leselkedett, amikor a férfi a forráshoz, vagy a hegyháthoz indult.
Nem talált semmi gyanúsat. Yi Wan csak annyira volt furcsa, amennyire egy nyugati furcsa lehet. Behemót, mackós mozgású, a szó leghalványabb értelmében sem kecses vagy elegáns, ahogy Wang Yao igyekezett mindenkit tanítani.
Étkezéskor, bár Yi Wan pálcikával evett, ha véletlenül kicsúszott valami a tálkájából, hát azt az ujjával fogta meg és tette a szájába. Lenyalta az ujjait, Wang Yao pedig majd' beleőrült ebbe. Mégis, hogy lehetett így enni?!
Az egyetlen, ami tényleg okot adott a gyanakvásra, az az volt, hogy a nyugati mindig rendkívül keveset evett. Ez azonban nem bizonyított semmit, ami a démonlétét illette volna. Wang Yao nem is hitt Wang Jialong teóriájában egy cseppet sem.
Egy idő után már csak azért kémkedett tovább Yi Wan után, mert mulattatta, hogy mennyire jól tudott bánni a tanítványöccseikkel, bár bosszantotta, hogy a nyugati minden egyes szavára úgy figyelnek, mintha a legszentebb szövegeket hallgatnák, amikor pedig Wang Yao kért tőlük valamit, hát csak nagy sóhajtozások árán álltak neki a feladataiknak.
Egy hónap után aztán leereszkedett a városba Wang Jialonggal, hogy személyesen járjon utána az eltűnéseknek, esetleg ő is átkutassa a keleti és nyugati hegyet is. Ám, nem volt lehetőségük senkit sem megkérdezni a köddé vált családtagokról – az egész városban káosz és katasztrófa volt.
A völgyben húzódó Fekete-folyó kiáradt a sok esőzéstől, és nemcsak a közelben lévő házak rongálódtak meg, hanem a termés nagy része is teljesen odalett.
Ahogy Wang Yao végigsétált a raktárak és szántóföldek mellett, egyre nagyobb aggodalommal hallgatta a parasztok panaszáradatát és félelmeit a közelgő télről, ami eddig is erőt próbáló volt, pláne az elmúlt években, most azonban még éhezésre is számítaniuk kellett. Az állatok is egymás után hulltak valami különös kórság folytán.
Wang Yao eltűnődve nézte a magtárat, aminek felét elsodorta a víz. Nyolc éve nem volt ekkora árvíz a térségben. Wang Jialong nem messze állt tőle, a tömeg gyűrűjében, karjába Lin Yiling kapaszkodott. A fiú összevont szemöldökkel nézett végig a pusztításon, majd sokatmondóan a bátyjára nézett. Wang Yao egy sóhajjal fordult el tőle.
A város vezetője a csoport élén állt, arcán fájdalom és elfojtott kétségbeesés.
– Mit tegyünk most, daozhang? A tél hamarosan beköszönt…
Wang Yao végignézett az egybegyűlt tömegen. Egészen megilletődött a sok tekinteten, ami mind tőle várt segítséget. Végtére is, se hivatalnokok, sem miniszterek nem voltak a kicsiny városkájukban, olyannyira messze voltak a többi településtől. Írástudók voltak, de nem számítottak túlzottan tanultaknak. Ha bármi probléma merült fel, általában a taoistákhoz fordultak, Wang Yao mestere pedig szívesen segített, ha megkérték rá. Azóta, hogy mély meditációba vonult, és Wang Yao-ra bízott mindent, még nem történt olyan eset, ami ilyen súlyos lett volna.
Wang Yao vállára kéretlen teherként zúdult a város gondja. Ő volt felelős értük is, nem csak a templomért és annak tanítványaiért. Felsóhajtott és felnézett az égre. Ismét tiszta kék volt, a nap sziporkázón sütött, de nem volt képes rendbe tenni az éjszakai esőzés okozta pusztítást.
A segélykérést el nem utasíthatod.
A folyó felé fordult, mely már egy keskeny tónak is beillett volna. Kinyújtotta felé a jobb karját, hatalmas szél támadt szemből. Tépte, cibálta Wang Yao kék köntösét, fehér nadrágját. Összehúzta a szemeit és fordított egyet a csuklóján, mire a víz hatalmas hullámot vetett, egy kis félkörben még a medréből is felugrott egy röpke pillanatra.
Wang Yao suhintott egyet maga a bal karjával, kezében a kardjával, mire a folyómederből a szél felkapta az ellopott magokat és rizst, majd kihozta Wang Yao mellé és letette kis kupacba. Nem volt túl nagy, talán egy fél zsáknyi.
A víz a következő pillanatban visszatért a medrébe, a szél elállt. Az első tanítvány összevont szemöldökkel nézte az összehordott dolgokat. Az nem lehet, hogy ennyit sikerült összesen visszanyernie a víztől. Ilyen messzire sodort mindent a folyó?
Hirtelen elvörösödött szégyenében. Nem is mert hátrafordulni. Mi van, ha a parasztok most azt gondolják, hogy ő, a templom Első Tanítványa ennyire volt képes? Nem az ő hibája volt, hogy csak ennyit bírt kihozni a partra!
Megköszörülte a torkát és hátrafordult.
– Elmegyek Chang'anba – jelentette ki. – Beszélek a miniszterekkel és segítséget kérek.
Csend állt be a társaságban. A főváros kétheti járóföldre volt, az út pedig veszélyes volt, pláne ilyen viszontagságos időjárások után. Na nem minta meg akarták volna állítani Wang Yao-t. Nagyon is örültek, ha az érdekeik érvényesülhettek, és nem hiába fizették az adókat annyi éven át – de a közhangulat így sem volt a legfelhőtlenebb az eltűnéseknek köszönhetően. A mester meditál, az Első Tanítvány messzi földekre utazik… ki marad itt, hogy megvédje őket, ha esetleg rosszabbra fordulnának a dolgok?
Wang Yao látta mindezt az arcokon, különösen Wang Jialongén, akinek az arcizmai erősen meg is rándultak. Lin Yiling hiába szorította meg a fiú kezét, nem igazán sikerült megnyugtatnia.
– Ki más mehetne? – kérdezte fennhangon. – Gyorsabban megjárom, mint bárki más. A tanítványöcséimet mégsem küldhetem el egymagukban!
Zúgolódás támadt, néhány paraszt bólogatott, mások pedig inkább Wang Jialong felé intettek a fejükkel, hogy inkább jobb szeretnének egy kevésbé erős taoista tanítványtól megválni.
Wang Yao már döntött. Összefonta maga előtt a karjait, várakozón, összevont szemöldökkel nézett a város vezetőjére, aki végül előlépett és felemelt kezével lenyugtatta a tömeget.
– Ha az Első Tanítvány önként vállalja az utat, nem állíthatjuk meg – mondta fennhangon. – Készítünk neki útravalót és imádkozunk, hogy hamar visszatérjen a segítséggel.
Az említett meghajolt köszönetképpen.
– Holnap reggel indulok – jelentette be – és sietek vissza, ahogy tudok.
Elindult vissza a hegy felé, a parasztok tömege megnyílt, hogy átengedjék őt. Néhányan meglapogatták a vállát és megköszönték előre a fáradozásait. Mások még mindig gyászolták a tönkrement termést, a megrongált házakat. Nekik csak az hozhatott megnyugvást, ha Wang Yao visszatér a császár segítségével.
Wang Jialong és Lin Yiling kissé lemaradva követték őt. Wang Yao hallotta a sutyorgásukat, de nem nézett hátra, túlságosan lefoglalta a másnapi indulás gondolata. Mi a legrövidebb út Chang'anba? Több éve járt ott utoljára, akkor is csak azért ment, mert Wang Jialong kívánsága volt, hogy ünnepeljék ott a holdújévet. A-Long kölyök volt még akkor, néhány perc könyörgő tekintet után Wang Yao engedett neki, és elvitte magával. Azóta nem volt oka, hogy arra járjon. Igazából arra sem volt oka, hogy elhagyja Meihua'ant.
A hegy lábához érve Wang Jialong még búcsúzkodott egy ideig kedvesétől, Wang Yao nem várta meg ezúttal a végét. Elindult felfelé, kezeit becsúsztatta a ruhájának ujjába, úgy mászott fát hagyva fát után, köveken átlépve.
Wang Jialong hamarosan utolérte. Lihegett egy kicsit, pedig ő a bátyjánál sokkal többször járt le a hegyről, így hozzá volt szokva a rohangáláshoz.
– Csak egyedül mész Chang'anba?
Wang Yao nem állt meg, csak a tekintetét fordította az öccsére. Hogy A-Long milyen aranyos volt! Nem akarta, hogy egyedül menjen! Talán megint vele akar tartani?
– Most nem jöhetsz velem, kicsi Long, valakinek vigyáznia kell a testvéreinkre, és felügyelni a templomot – mondta lágyan. – De hozok neked valami finomat, ami nem romlik meg két hét alatt.
Wang Jialong a homlokát ráncolta.
– Nem akartam veled menni – mondta, mire Wang Yao akaratlanul is a szívéhez kapott. Micsoda árulás! Tőrbe csalás! – Yi Want magaddal vihetnéd, azért kérdeztem.
– Már miért vinném magammal? – kérdezte Wang Yao. A templom fala már kezdett kirajzolódni a magasban a fák között. – Nagy ereje van, szükség lehet rá a városban az újjáépítéseknél.
– Hiszen miatta történik mindez! – horkant fel Wang Jialong.
Wang Yao felsóhajtott és megmasszírozta az orrnyergét. Megtorpant és vett pár mély lélegzetet. Wang Jialong tekintetéből ítélve megint csak teljesen komolyan gondolt mindent. Miért nem tudott már egy kicsit elfeledkezni szegény Yi Wanról? Csak mert különbözött, még nem kellett minden balszerencsét az ő nyakába varrni.
– Ne kezdd megint! – kérte A-Longot. – Ő nem rossz ember.
– Azért nem tett még semmi rosszat közvetlenül, mert mindig a közelben voltál – sziszegte Wang Jialong. – Erősebb vagy nála, ez a próbáján is megmutatkozott. De, ha elmész, egyik tanítványtársunk sem érhet fel vele.
– Hiszen még a kicsikkel edz…
– Az nem jelent semmit! A démonoknak rejtett praktikáik vannak, tudod jól! Nem hagyhatod itt velünk összezárva!
– Yi Wan nem démon – jelentette ki Wang Yao és tovább indult. Nem akart még több felesleges szót fecsérelni erre a butaságra.
Wang Jialong morgott, az orra alatt átkozódott, majd követte. Wang Yao csak azért fogta vissza magát és nem csapott a szájára, mert akkor csak még többet veszekedtek volna, arra pedig most tényleg nem volt semmi idejük.
Beértek a kapun, a gyakorlótéren pedig megpillantották Yi Want a kicsikkel. Egy bottal rajzolgattak a porba, távolról nézve nem igazán lehetett megállapítani, hogy tényleg fákat és virágokat, tigrist és medvét firkáltak-e, vagy Yi Wan éppen a legutóbb tanult szavakat adta tovább a kicsiknek. Wang Yao szívét melengette a gondolat, hogy esetleg még most is gyakorolhatnak.
Wang Jialong arca megint eltorzult, amikor meglátta a férfit.
– Nem hagyhatod itt velünk! – mondta megint. Nem adta fel, követte a bátyját, aki a lakhelye felé tartott. Nem vette észre, hogy Yi Wan leteszi a botot és utánuk indul.
– Ő is a templom tanítványa – felelte Wang Yao. – Túl veszélyes velem tartania bárkinek is. Nem kell teher, akit állandóan védelmeznem kell. Meg amúgy is, a városiak valószínűleg csak egy lovat adnak. Annyi hullt el, hogy egyet tudnak csak nélkülözni.
– Nem a templomé! – mordult fel Wang Jialong. Nagy erőfeszítéseket tett, hogy ne kiabáljon, hanem egészen halkan tartsa a hangját. – Te fogadtad be, nem a mester! Te tartozol érte felelősséggel! Én ugyan nem tudom őt tanítani, sem etetni! Magaddal kell vinned!
Wang Yao jobb híján befogta a saját fülét amíg a Jáspis Pavilonhoz ért. Wang Jialong nagyon makacs tudott lenni. Sajnos, vagy nem sajnos azonban leszokott a kiskutyaszemek alkalmazásáról és már csak vitatkozni tudott vele. Hát mi lett az ő kis A-Longjából? Hogy lett ilyen viselkedéssel barátnője?
Wang Jialong az ajtó és a bátyja közé állt. Keresztbe fonta maga előtt a karjait.
– Chang'an oda meg vissza négy hét minimum. Ha a miniszterek nem fogadnak azonnal, még több. Mire visszatérsz, már beköszönt a tél.
– A-Long, azt hiszem elég idős vagy, hogy rád bízzam a templomot egy bő hónapra – mondta Wang Yao egy sóhajjal és megpróbált elmenni mellette.
Wang Jialong nem engedte.
– A templomot, de nem Yi Want! – emelte fel a hangját.
Csend állt be, olyan csend, ami után mindkét félnek kínos a megszólalás. Wang Yao mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta. Mielőtt megszólalhatott volna, valaki megköszörülte mögöttük a torkát. Az első tanítvány megpördült, Wang Jialong elfehéredett, fogait csikorgatta.
– Daozhang, Chang'anba mész? – kérdezte Yi Wan ártatlanul. Eddig talán a bokrok mögött rejtőzhetett. Mivel nem voltak már leveleik, Wang Yao nem igazán értette, hogy is tudta ilyen jól elrejteni magát csupa fehér öltözetében.
Bólintott.
– A várost csapás érte. Segítséget kell kérnem a császártól – mondta.
– Veled tarthatok – ajánlotta fel Yi Wan, a tekintete csak egyszer villant Wang Jialongra. – Így nem kell megszakítanod a tanításomat, és egyébként is ismerem az út egy részét. Talán mutathatok rövidebb utat is.
Wang Jialong már közbeszólt volna, hogy miféle tigrisbarlangon keresztül vezet az az út, ám Wang Yao még időben leintette.
– Veszélyes az út és hosszú.
– Hosszabb és veszélyesebb utat is jártam már. Nem hátráltatnálak.
Wang Yao végigmérte a nyugati férfit, majd aprót bólintott.
– Ha szeretnél, hát velem jöhetsz – mondta, mire Wang Jialong elképedve meredt a bátyjára. Ha tulajdon öccse kéri, hát a füle botját sem mozdítja, de, ha Yi Wan ajánlkozik, hát azonnal? Hol voltak az Első Tanítvány prioritásai?
– Még soha nem jártam a fővárosban – mosolygott Yi Wan. – Izgalmas utazás lesz.
– Csak járjunk gyorsan és pontosan. Hamar vissza kell érnünk a segítséggel.
Yi Wan nagyot bólintott. Értette ő. Tovább mosolygott, ibolyaszín szemében látszódott az izgatottság és az elhivatottság, hogy Wang Yao-val tartson a hosszú úton.
Wang Jialong kifújta a levegőt és odébb lépett a Jáspis Pavilon bejáratától. Végtére is megkapta, amit akart. Vetett még egy sértett pillantást a bátyjára és a nyugatira, majd elviharzott.
Wang Yao várt, amíg teljesen eltűnt, majd sajnálkozó mosolyt adott Yi Wannak.
– Ne haragudj miatta. Még olyan fiatal, alig érintkezett emberekkel a városon kívül. Nem volt alkalma annyit utazni, mint neked.
– Én ugyan nem haragszom – sietett megnyugtatni Yi Wan. – Igazából szerencse is, hogy hallottam. Nem akartam nélküled itt maradni.
Wang Yao érezte, hogy a megjegyzés a kelleténél jobban zavarba hozza. Ruhája ujját, melyben elrejtette az egész kezét, a szájához emelte, hogy megköszörülje a torkát.
– Akkor hát, holnap reggel indulunk. Ne aludj soká!
Yi Wanon látszott, hogy eszében sem volt. Wang Yao gyorsan elfordult és belépett a lakhelyére. Nekidőlt az ajtónak, ruhaujjával továbbra is eltakarta a száját, a szíve hevesen dobogott a mellkasában. Jól látta, hogy ugyanaz a fény csillant a szemében, mint aznap, amikor a földrengés rázta meg a templomot?