Egy bevezető, ahol nincs szó a xiongnukról, végre!
Qin: vagy guqin, héthúros kínai hangszer.
Égi Császár: a mennyek uralkodója, minden élőlény felett áll, kb egy isten. Fogom még Jáde Császárnak is hívni.
Panda, csak mert kínaiul irtó aranyos: 熊猫 (xiongmao) - medvemacska
A következő reggelen, amikor Wang Yao és Yi Wan elhagyták a templomot, tanítványtestvéreik gyűrűjében sétáltak le a hegyről. Wang Yao ment elöl, hátán egyetlen zsák. Az utazáshoz alacsony lófarokba kötötte a haját, egyszerű, sötétvörös ruhát húzott. Szorosan mögötte Yi Wan ereszkedett alá, körülötte az apróságok ugráltak és ajándékoztak neki saját kezűleg készített papírfigurákat, maguk által szedett gyümölcsöket. Utánuk az idősebb tanítványok következtek, leghátul pedig Wang Jialong vigyázott arra, hogy senki ne maradjon le.
A városba leérve a csoportjuk bővült a földművesekkel, Lin Yilinggel, és a város vezetőjével, aki a település határáig kísérte őket. Wang Yao reményeivel ellentétben nem adott nekik sem lovat, sem szekeret, csak egy nagyobb csomag útravalót, melyet Yi Wan el is rakott a tarisznyájába.
Még egyszer megköszönték mindannyian, hogy hoznak segítséget, majd hosszan álltak a város kapujában, figyelve a Wang Yao és Yi Wan távolodó alakját.
A várost szántóföldek vették körbe, melyek az ismételt éjszakai esőzés után nemcsak sárosak voltak, de tele voltak pocsolyákkal is. Nem volt kövezett út, így Wang Yao igyekezett a legjárhatóbb útvonalakon haladni. Yi Wan csak nevetett rajta, ő mindenen átgázolt, szürke köntösét csak akkor húzta fel, amikor vízen haladt át.
– Ahonnét én jövök, ott ilyenkor már fagy van, nem kell a sárban járnunk – mondta a nyugati. – Tavasszal bajos csak az utazgatás, de tavasszal meg ki akar elmenni.
– Valóban, azt mondtad, északra laktál – felelte Wang Yao. – Északabbra, mint a hunok?
Yi Wan bólintott. Kezeit kisfiúsan összefűzte a háta mögött, felnézett a vándorló felhőkre és a kék égre. A napsütésben az arca még sápadtabbnak tűnt, mint egyébként, de a mosolyától az egész ragyogott, még ha szomorkás is volt ezúttal a tekintete.
– Igen… északnyugatra. Fagy és hó országa volt… magatokfajtát alig látni arra.
Wang Yao hümmögött. Átugrott egy újabb pocsolyát. Bár Yi Wan lassan lépdelt, észrevette, hogy neki kétszer olyan gyorsan kell szednie a lábait, hogy lépést tudjon tartani vele. Vajon az ő országában mindenki ilyen hatalmas, mint ő?
– Akkor hát, hogyhogy erre vetődtél?
– Keresek valakit – felelte Yi Wan. – Egy sárkányt.
– Egy sárkányt? De hát azok a nagyobb folyókban élnek… meg a tengerekben. Miért jöttél Meihua'an felé? – vonta össze a szemöldökét Wang Yao. – Most, hogy belegondolok… azt mondtad, északról jöttél, de akkor honnét ismersz rövidebb utat Chang'anba, ami még délebbre van tőlünk?
Yi Wan kuncogott.
– Úgy látom, figyelsz arra, amit mondok – mondta. – Meihua'anba Chang'an felől jöttem. Volt két útitársam, szintén nyugatiak, velük indultam arra. Viszont állandóan veszekedtek. Abból álltak az éjszakák, hogy az egyik a másik szakállát akarta szálanként kihúzni, a másik meg az előbbi szemöldökét akarta megnyirbálni, amíg aludtak. Meguntam, és eljöttem tőlük.
Wang Yao hümmögött. Ahogy Yi Wanra nézett, biztos volt benne, hogy az ő nyugodt természetével nem lehetett könnyű elviselni mások veszekedését.
– Na és a sárkány?
– A Jáde Sárkány – felelte elgondolkodva Yi Wan. – Jádeszín testű és aranyszín szarvú. Ismered?
– Csak a legendáját – csóválta meg a fejét Wang Yao. – Hogy a mindenkori uralkodó kapta az Égi Császártól, aki a Göncölszekéren lakik. De már több, mint húsz éve nem hallott róla senki. Eltűnt, azt beszélik, visszament az égbe.
– Nem mehetett csak úgy el – mondta Yi Wan teljes meggyőződéssel. – Hiszen a földi császárt szolgálja.
Wang Yao megrántotta a vállát. Az igazat megvallva, őt nem izgatta túlságosan a dolog. Rövidke élete alatt találkozott már démonokkal, szellemekkel, tavasszal pedig néhány tündért is látott táncolni a hegyháton. Viszont sárkányok? Úgy hallotta, ha emberi alakot öltenek, akkor sem képesek elrejteni a szarvaikat, szívük fölött a bőrüket pikkely borítja. Túl messze élt a nagy vizektől, hogy egyel is találkozzon.
– Miért keresed? – kérdezte. Reménykedett, hogy nem azért akart mindenáron tanulni tőle, hogy egy legendás lényt kutasson egész életében.
Yi Wan arcáról most először tűnt el teljesen a mosoly. Csak egy pillanatra ugyan, aztán újra magára vette. Wang Yao most gondolkodott el először azon, hogy nem is azért néz ki mindig olyan vidámnak, mert boldog.
– A bátyám vagy, úgyhogy azt hiszem, elmondhatom – mondta Yi Wan. Wang Yao még mindig belevörösödött abba, ha Yi Wan a bátyjának hívta. Hiába gördült le a szó a férfi nyelvéről úgy, mintha semmiség lenne, Wang Yao túlságosan komolytalannak érezte a termetbeli különbség miatt. – A Jáde Sárkány egyszer eljött az én falumba is és… hatalmas pusztítást végzett.
– Meg akarod bosszulni?
Yi Wan az arcára nézett válaszadás előtt. Wang Yaón látszott, hogyha a válasz igenlő, hát azonnal belerúgja Yi Want az árokba és otthagyja. Nem azért tanította, hogy vért ontson, még akkor sem, ha esetleg jogos lett volna.
A nyugati elmosolyodott, nehéz kezét Wang Yao kicsiny vállára tette és megszorította.
– Ne aggódj, a taoista mágia másra kell – dörmögte lágyan.
Wang Yao-t kirázta a hideg, maga sem tudta miért. Viszont, ahogy a férfi arcára nézett, az onnét sugárzó meleg mosoly ismét nyugalmat költöztetett a szívébe. Pedig egy pillanatra már azt hitte, hogy Wang Jialongnak igaza lesz és valami tényleg nincs rendben a vendégükkel. Hah, most se lesz igaza az öccsének.
Délre elhagyták Meihua'an völgyét, és keresztülvágtak egy akácerdőn is. Ez volt az a rövidebb út, amiről Yi Wan korábban beszélt. Olyannyira rövid volt, hogy ösvény sem volt, így Yi Wan ment elöl, puszta erejével törve utat a bozótban és szúrós ágak között. Wang Yao aggodalmaskodott egy sort, hogy vérmérgezést fognak kapni, ha keresztültörnek, de Yi Wan olyan határozottan indult meg, hogy követte.
Mivel annyira koncentrált arra, hogy szorosan a férfi mögött maradjon, bőszen hajolgatott a visszacsapódó ágak elől is. Azon gondolkodott, hogy milyen jó feladat lenne beiktatni az öccsei gyakorlásába is valami hasonló reflexfejlesztést, amikor az egyik ágról az arcába ugrott egy kígyó.
Akkorát sikoltott, hogy bármelyik bajba jutott hölgy megirigyelhette volna. Előrántotta a kardját, de mielőtt még keresztülvághatott volna az állaton – és a saját arcán is, de ez olyan ár volt, amit hajlandó lett volna fizetni – Yi Wan puszta kézzel fogta meg a zöld állatot és engedte le a földre.
Wang Yao csak pislogott, előbb a kígyóra, aztán Yi Wanra.
– Mondtad, hogy nem akarsz házasodni, de a kígyóktól is ennyire félsz? – kérdezte ártatlanul a férfi.
Az Első Tanítvány zavarában azt se tudta, hova legyen. Az arca majdnem olyan vörös színt öltött, mint a ruhája. Lebiggyesztette az ajkát és csípőre tette a kezeit, a kivont karja még mindig elöl volt.
– A kígyók undorítóak! – jelentette ki duzzogva Wang Yao. – Síkosak, indokolatlanul hosszúak!
– Szóval… jobb szereted a kis szőrös dolgokat?
Wang Yao csak ekkor jött rá, hogy nem is az ijedtség miatt kellett volna zavarba jönnie. Visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe, majd úgy lökte félre Yi Want, mintha egy pihe lett volna. Mint kiderült, ez hiba volt, mert a szemébe vágott az ág, amit eddig a férfi tartott el magától.
Wang Yao a földre kuporodott és sziszegve fogta az arcát. Yi Wan mellé guggolt, tarisznyájából elővett egy vastag szalagot, amit valószínűleg azért hozott, hogy lekösse az alkarján a ruha ujját. Kérdés nélkül bekötötte a bátyja szemét, majd megfogta a karját, úgy vezette tovább a bozótban.
– A kígyók mellesleg nem is síkosak. Hacsak nem rakod őket vízbe, köpsz rájuk, vagy…
– Oh, hallgass már! – morgott Wang Yao.
Ugyan nem látta, de Yi Wan a legártatlanabb tekintettel pillantott vissza rá, majd csendben baktatott tovább a gondolataiba merülve.
Mielőtt kiértek volna az akácosból, megtorpant. Wang Yao arcizmai megremegtek. A semmiből hirtelen olyan sötét energia vette őt körbe, hogy a csontjáig hatolt a hideg. A madarak elhallgattak, a Nap mintha eltűnt volna az égről.
A kardjára tette a kezét, majd közelebb húzódott Yi Wanhoz, hogy megvédhesse. Démont sejtett a közelben, mert túl erős volt ahhoz a negativitás, hogy egy egyszerű szellem legyen.
– Van itt valami – suttogta Yi Wannak. Lassan előhúzta a kardját, majd a szalagért nyúlt, hogy legalább nagyjából láthasson valamit. Elméjében már visszhangoztak a legegyszerűbb védővarázslatok, a köntösébe rejtett talizmánok izzani kezdtek.
Yi Wan gyengéden megragadta a csuklóját és visszatolta a kardját a hüvelyébe. A sötét energia, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan tűnt el. Wang Yao forgatta a fejét, szimatolt, de már semmit sem érzett.
– Én is éreztem, de már elment – mondta óvatosan Yi Wan, a hangjában mintha csalódottan csengett volna. – Talán felhőn járó istenség volt.
– Nem szoktak azok így járni… – mormolta Wang Yao, de mivel már nem érzett semmit, nem volt értelme tovább úgy állni, hogy bármikor lefejezze az első arra tévedőt.
Yi Wan gyengéden húzni kezdte a csuklójánál fogva. Végre kiértek a bozótból és szekér által koptatott, poros úton folytatták az utazásukat. Wang Yao morgott egy ideig, amiért már a legelső nap ilyen balszerencse érte. Yi Wan megnyugtatta, hogy még tudja ő is az utat, nem kell aggódnia amiatt, hogy elvesznek. Azért kerített neki egy bambuszbotot, hogy önállóan is tudjon haladni valamennyit és ne kelljen állandóan Yi Wanba kapaszkodnia.
Az első napokat tehát Wang Yao vakságban töltötte. Teljesen Yi Wanra bízta magát az utat illetően, és egyszer áldotta, amiért vele tartott, másszor magában hibáztatta, hisz, ha nem jött volna, nem ugrott volna az arcába sem kígyó, sem ág.
Yi Wan elhagyatott ösvényeken vezette, melyek nem voltak éppen könnyen járhatóak, de az irányérzéke, mely szerencsére még működött, megerősítette, hogy tényleg délre tartanak. Ha pedig különösen nehéz terepen voltak, hát Yi Wan vezette.
Nem értek települést, így abból éltek, amit Meihua'anból, meg a templomból hoztak. Esténként Yi Wan tüzet rakott, amellé kuporodtak a hideg elől. Wang Yao egyszer megpróbálta tovább tanítani Yi Want harcművészetekre, de mivel egy ugrásnál majdnem lefejelt még egy ágat, Yi Wan megnyugtatta, hogy még várhatnak, amíg visszatér az Első Tanítvány látása.
Így hát, mivel Yi Wan nem volt túl bőbeszédű a rejtélyes, nyugati honát illetően, Wang Yao mesélt neki. Dalokat és meséket; verseket, melyeket maga írt, miután a mester magához vette. A kérdésre, hogy honnét ismer ennyi mindent, Wang Yao azt a kitérő választ adta, hogy fiatalkorában sokszor besurrant az örömházakba, ahol egész estéken át hallgatott qin zenét, lanttal kísért dalokat, nézett táncokat.
Yi Want lenyűgözték a történetek, bár, ha Wang Yao látott volna, észreveszi, hogy leginkább akkor figyel a férfi, amikor Wang Yao beszéd közben a kezeivel táncol. Mintha láthatatlan lantot simogatott volna, mintha felidézte volna a mozdulatokat, amelyeket az eredeti előadóktól látott.
A szemén lévő kötést az ötödik napon vette le, amikor alkonyatra egy apró faluba értek. A szalag lekerültével Wang Yao úgy érezte, újra lélegezhet. Nem bántotta a szemét napfény, sem semmilyen ág. Azért a botot még megtartotta, sokkal kényelmesebb volt ezzel sétálni.
A falucska alig hét-nyolc házból állt a rizsföldek közepén. Mivel már jó ideje úton voltak, Wang Yao úgy döntött, bekéretőznek valakihez éjszakára. Bekopogott az első ajtón, ám az ajtót nyitó öregember sajnálattal közölte, hogy nem tudja elszállásolni őket a betegeskedő fia miatt. A következő háznál csak egynek lett volna hely, a harmadik háznál ugyan már majdnem beengedték őket, ám amikor Yi Wan beért a lámpafénybe, a ház gazdája annyira megijedt a külsőjétől és termetétől, hogy meggondolta magát és elzavarta mindkettőjüket.
Wang Yao ezután egyenesen az utolsó házhoz ment és ott kopogott be. Szívélyes fogadtatásban részesültek, kaptak egy-egy tálka rizst, tiszta forrásvizet és fekhelyet is.
A két vándor egymás mellett feküdt a kék pokróccal letakart szalmán nem messze a bejárattól. Vendéglátóik már elmentek aludni, a lámpásokat eloltották. Wang Yao szórakozottan nézte a holdfény által megvilágított plafont. Hiányzott már neki, hogy rendesen lásson.
Ahogy oldalra pillantott, látta, hogy Yi Wan sem aludt. Az arca gondterheltnek tűnt, sőt, szomorkásnak.
Wang Yao az oldalára fordult.
– Mi bánt? – kérdezte.
– Nem szeretnek az emberek – mondta halkan Yi Wan. – Mert nincs olyan szép arcom, mint neked. Nem bíznak bennem.
– Ugyan már, azért, mert nem engedtek be minket? Megesik.
– Wang Jialong sem kedvelt.
Wang Yao felkönyökölt. Kibontott fekete haja a vállára omlott, majdnem a pokrócot verte.
– Még fiatal és tapasztalatlan. Kérlek, ne emészd magad miatta – mondta halkan Wang Yao. – Szerintem nem csúnya az arcod, a mi mértékünkkel sem, csak furcsa. Hiszen a tanítványöcséink is imádják.
– A furcsa és a szép nem ugyanaz – nevetett fel halkan Yi Wan. Ő is az oldalára fordult, így megint csak nagyobb volt Wang Yao-nál. – De köszönöm.
Wang Yao ismét zavarba jött a kettejük közti nagyságbeli különbségtől, így inkább visszafeküdt a hátára. Ujjait összefűzte a hasán és csendben nézte tovább a plafont. Yi Wan nem mozdult.
– Démonnak tart engem.
– Wang Jialong? Egy ponton mindenkire azt mondja, hogy démon, ha valami nem tetszik neki.
– Szerinted tehát nem vagyok az? – suttogta izgatottan Yi Wan. A hangja egészen megvidámodott.
– Megérezném, ha az lennél – vigyorodott el magabiztosan Wang Yao. – Hacsak nem vagy olyan nagyhatalmú, hogy még a meditáló mesterem elől is képes vagy elrejteni magad.
Yi Wan nem válaszolt azonnal. Egyre derűsebbnek tűnt, a mosolya is visszakúszott az arcára. Wang Yao szívét megmelengette, hogy sikerült felvidítania.
– Örülök – mondta végül a nyugati, majd visszafeküdt.
Hamar elaludtak, az éjszaka eső nélkül telt. Wang Yao csak egyszer ébredt fel egy fél pillanatra, amikor Yi Wan visszamászott mellé az ágyba, de hogy merre járt, már nem volt ereje megkérdezni.
Reggel a házigazdájuk gőzgombócot készített nekik, majd útjukra bocsátotta őket. Wang Yao sokáig hajlongott előtte, nem tudta eléggé megköszönni a kedvességét. Elmenőben még hallották, hogy valaki eltűnt a faluból. Mivel a főút a falu másik oldalán volt, így amikor újfent keresztülsétáltak rajta, megtudhatták, hogy az a férfi szívódott fel, aki előző este nem engedte be őket a házába Yi Wan miatt.
Talán Wang Yao máskor maradt volna segíteni a végére járni az ügynek, ám emlékeztette magát, hogy Meihua'an lakosai már mióta várnak a segítségükre, a vak botladozással pedig a kelleténél biztosan több idő ment el, mint kellett volna.
Folytatták az útjukat, hegyeket másztak meg, ősi, mohával benőtt, elfeledett földistenek szentélyei előtt haladtak el. Néhány területen, bármilyen közel is volt már a tél, Wang Yao még érezte a fák frissességét, hogy még nem mindegyik merült még álomba.
Egy erdőn keresztülhaladva furcsa neszt hallottak. Yi Wan elővigyázatosságból behúzta magával egy árokba, onnét kémlelt ki az avar alól. Wang Yao mellé térdelt és kíváncsian kereste a hang forrását. A látványtól az Első Tanítvány izgatottan beszívta a levegőt.
– Medvék – mondta Yi Wan. – Még soha nem láttam ilyeneket. Fekete-fehérek.
– Pandááák! – Wang Yao olyan örömmel ejtette ki ezt az egy szót, mintha egy gyerek kapott volna egy nagy doboznyi cukrozott almát. – Nézd, de aranyosak!
Yi Wan nézte. Három megtermett medve cammogott felfelé a hegyen egy nagyméretű bambuszcsoport felé. Hasonlóak voltak azokhoz, amiket Yi Wan ismert, ezeknek viszont, a foltjaikkal nem keltettek olyan veszedelmes hatást.
Wang Yao szemébe olyan boldogság és lágyság költözött, amilyennel csak Wang Jialongra volt képes nézni, amikor az öccse valami elképesztő aranyos dolgot művelt. Mondjuk lerajzolta magát a bátyjával „örökké tesók" felirattal.
A nyugati az alacsonyabb férfire nézett, mosolya mellett szórakozottság tükröződött a tekintetében.
– Tehát a nagy, szőrös dolgokat szereted.
Wang Yao túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy felfogja, mit is hallott.
Beiktattak egy fél órás pihenőt, melyben csak a pandákat figyelték. Amikor újra elindultak, Wang Yao világ boldogjaként repült Yi Wan mellett. Még a bambuszbotját is otthagyta a pandáknak, hátha külön rágcsálnivalóra vágynának.
Ez az élmény elég volt, hogy fáradhatatlanul gyalogoljanak még öt napig, keresztül bozótos rengetegen, sáros szántóföldön, sziklás hegyeken, tigrisjárta ösvényeken és erőssodrású patakok felett.
Wang Yao észre sem vette, hogy amíg bekötött szemmel járt, valójában mekkora utat tettek meg Yi Wannak hála. Az utazás tizenegyedik napján, amikor egy újabb hegyen másztak keresztül a hajnali órákban, a köd alatt a völgyben építményeket pillantottak meg. Hatalmas városfalak, fekete és sötét tetők hada állt rendezett összevisszaságban.
Wang Yao megállt egy szirten, büszkén nézett le az alattuk elterülő városra. Csípőre tette a kezét és elvigyorodott.
– Yi Wan, kedves nyugati utazótársam – szólította meg ünnepélyesen. – Üdvözöllek a fővárosban, Chang'anban!
Még egy kis mágiát is használt, hogy drámaibb legyen a bejelentése. A szél meglibbentette a köntösét és a haját, mintha már a város felé akarta volna tolni.
Yi Wan mosolyogva követte tekintetével a mutatott irányt. Wang Yao leugrott mellé, és újult erővel kezdték meg a hegyről való ereszkedést.
Igen, Ivan Francistől tanult így flörtölni. Nem, amúgy nincs tisztában pontosan azzal, hogy miket mond.